dzsívátman és paramátman

A szerző bevezetésként önkritikát gyakorol: az átman szó magyar fordításait latolgató cikkben nem bontottuk ki az átmannal kapcsolatos tanítás minden részletét. Nagyvonalúan elsiklottunk amellett, hogy a hindu filozófia iskolái némileg eltérően beszélnek az átmanróll, ugyanis kétféle átmanról beszélnek: jīvātman, és paramātman. A dzsívátman (jīva-ātman) az testetöltött átman, az élőlények testében lévő átman, míg a paramátman (parama-ātman) felső-lélek… és az eltérés e ponttól kezdődik

A Sankarát követő advaita védánta iskola értelmezése szerint e kettő voltaképpen ugyanaz. A különbség csupán látszat, illúzió. A befedett állapotú átman a dzsívátman, míg a valódi helyzetét felismert átman a paramátman. A klasszikus hasonlat szerint: mikor rablók elrabolják a király fiát, s köztük nő fel, nem tud igazi mivoltáról. Ám ha ráébresztik valódi pozíciójára, akkor tudatában lesz eredeti identitásának. Vagy miként az ember keresi a szemüvegét, és a szomszédja figyelmezteti, hogy ott van a homlokán. (Ez utóbbi hindu változatában egy asszony teszi tűvé a házat a nyakában lógó nyakékét keresve.)

Az Átman megértése (Átma-bódha) című művében Sankara így beszél a dzsívátman és a paramátman egységéről:

niṣidhya nikhilopādhīn neti netīti vākyataḥ |
vidyād aikyaṁ mahāvākyair jīvātma-paramātmanoḥ ||30||

30. A „nem ez, nem ez” kijelentés szerint elhatárolva minden (hamis) megjelölést,
a mahávákják által ismerd fel a dzsívátma és a paramátma egységét!

Sankara rendszerében a személyes Isten (saguṇa brahman) is csak az illúzió miatt látszik tulajdonságokkal rendelkezőnek, a brahman természete szerint tulajdonságok nélküli (nirguṇa). A cél versben is említett felismerés. A bhaktinak, az önátadó szeretetnek is megvan a helye: a megtisztulás módszere. Mondhatni létra, melyre már nincs szükség, ha az ember felmászott rajta a padlásra. Sankara szerint a bhakti tetőpontja a tudás – és ezt a Bhagavad-gítá 7.16-17. verseivel igazolja. Ott a négyféle jámbor, Isten felé forduló emberről olvashatunk. Négyféle jámbor ember imád engem – mondja Krsna –, a szenvedő, a kíváncsi, s vagyonvágyó és a bölcs (jñānī), s közülük e bölcs a legkiválóbb – folytatja a gondolatot.

Ezzel szemben dvaita védánta határozottan és végérvényesen különbözőnek tekintik a dzsívátmant és a paramátmant. Az alábbiakban a Csaitanja-követő vaisnava iskola álláspontját mutatjuk be részletesebben. Az egyéni lélek (dzsívátman) és a Felsőlélek (paramátman) sok szempontból hasonló – ugyanúgy a lét-tudatosság-boldogság (sat-cit-ānanda) jellemzi, ám különböznek is egymástól… mondjuk úgy: méretükben. Krsnadász Kavirádzs gószvámí így ír erről:

jīvera 'svarūpa' haya—kṛṣṇera 'nitya-dāsa' |
kṛṣṇera 'taṭasthā-śakti', 'bhedābheda-prakāśa' ||108||
sūryāṁśa-kiraṇa, yaiche agni-jvālā-caya |
svābhāvika kṛṣṇera tina-prakāra 'śakti' haya ||109||

A lélek eredeti természete szerint Krsna örök szolgája,
Krsna határenergiája, vele azonos s ugyanakkor különbözik is tőle,
mint a Nap és a fénypászma, vagy mint a tűz, és annak szikrái.
Krsnának természeténél fogva háromféle energiája (śakti) van.
(Csaitanja-csaritámrta 2.20.108-109.)

Az emberi lét természetéből fakadóan határhelyzet. Mint dzsíva-lélek, Krsna határenergiájához tartozik. Krsna energiáit három nagy csoportba sorolják: belső- (ez közvetlen környezete), külső- (ez az anyagvilág), és határenergia – ide tartoznak az élőlények. Utóbbira a szanszkrt terminológia: taṭasthā śakti – partmenti, vagy határenergia. A taṭa partot, vagy fövenyt jelent, azt a helyet ami kicsit szárazföld és kicsit víz is, a taṭasthā ilyen part-állapotú energiára utal. Az élőlény bár nem anyagi természetű, mégis hajlamos az anyag befolyása alá kerülni. Ekkor az anyagon keresztül szerez tapasztalatokat, de aki a tapasztalatokat szerzi a lélek, az anyag csupán eszköz.
Az élőlény így – bár pillanatnyilag talán az anyagi világ bódulatában él – végsősoron Istenhez tartozik, az isteni szeretet viszonzó részese. Nincs benne vágy, hogy ura, Isten helyzetét bitorolja, szeretet köteléke fűzi össze őket.
Isten szolgája, ahogy a vers utal az irányító és irányított különbségére. A szolgát ne mai fogalmaink szerint, fizetett alkalmazottként, vagy megvetett, elnyomott senkiként lássuk: a szolga ura oltalmát élvezi, szíve békés, mert együtt örvendezik urával, éltetőjével.

A Felsőlélek ezzel szemben maga Isten, Isten egyik arculata. A Bhágavata-purána 1.2.11. versében ezt olvassuk:

vadanti tat tattva-vidas tattva yaj jñānam advayam |
brahmeti paramātmeti bhagavān iti śabdyate ||

Az igazság ismerői, kik az igazságot nem-kettősnek (azaz egységesnek) ismerik,
(annak három arculatáról beszélnek): Brahman, Paramátmá, Bhagaván – így hallottuk (a kinyilatkoztatásból).

A Bhágavata-purána tehát Isten három arculatáról beszél: Brahman a mindent felölelő és magába foglaló egyetemesség, a mindent átható energia, a személytelen arculat. Paramátmá („felső-lélek”) a mindenhol és mindenben jelenlévő irányító, míg Bhagaván („magasztos”) a személyes Isten. Az idevágó hasonlat szerint Isten akár az égen ragyogó Nap, Paramátmá a Nap mindenhol megcsillanó tükörképe, Brahman pedig a tündöklő ragyogás. E nézőpontból tehát a Brahman, Paramátmá és Bhagaván felé fordulók mind ugyanazon isten különféle arculatai felé fordulnak, így mindegyik közeledés egyformán helyes. Mégsem vezet mindegyik ugyanarra az eredményre... mindegyik célja a transzcendens, ám más hangulat, más rasza hatja át az utat, és a célt is.

A cikk célja nem lehet más, mint a kétféle nézőpont bemutatása egymás mellett. Ám ha a végső célt távolinak tekintve a ma tanulságát keressük, akkor javaslom gondoljunk arra, hogy az emberi születés határhelyzet, a tudatos döntések világa. Az anyagvilág általános törvényszerűsége a kihasználás: egyik élőlény a másikból él (a Bhágavata-purána megfogalmazásában: élőnek élő az éltetője – jīvo jīvasya jīvanam, Bhág. 1.13.47.), míg az ember feladata éppen az, hogy felülemelkedjen ezen a tudás, a jó szándék és jóakarat útján, s hogy a rövidtávú, másokon átgázoló boldogságra törekvésen túllépve a hosszútávú, a közös legnagyobb elégedettséget kereső boldogságot lelje meg.

kapyāsa… vajon milyen lótusz-szemek?

A Cshándógja-upanisad így beszél a Napban látható Legfelsőbbről:

… ya eṣo'ntarāditye hiraṇmayaḥ puruṣo dṛśyate
hiraṇya-śmaśrur hiraṇya-keśa ā-pra-ṇakhāt sarva eva suvarṇaḥ || 1.6.6||

tasya yathā kapyāsaṁ puṇḍarīkam evam akṣiṇī
tasyod iti nāma sa eṣa sarvebhyaḥ pāpmabhya udita
udeti ha vai sarvebhyaḥ pāpmabhyo ya evaṁ veda || 1.6.7||

1.6.6. … ő, aki a Nap belsejében arany személyként látható,
aranyszakállú, aranyhajú, a körme hegyétől kezdve bizony egészen tündöklő.

1.6.7. Mint a kapyāsa lótusz, olyanok a szemei, neve Ud.
Bizony ő minden rossz fölé emelkedett,
és minden rossz fölé emelkedik, aki őt ismeri.


A Nap belsejében (antara-āditye) esetén a ’belső Napban’ értelmezés is helytálló, ebbe az értelemben szövegünk a szívben lakozó Legfelsőbbről szól, a Paramátmáról, s nem a Napistenről. E személy neve Ud: az ud szó a szanszkrtban előtag, jelentése fent, felfelé, átvitt értelemben kiválóság, hatalom. A pāpa, ami felett Ud áll jelent ’bűnt’, ’gonoszat’, ’rosszat’ egyaránt.
A szövegben egy szót, egy szokatlan szóösszetételt lefordítatlanul hagytam: kapyāsa. Vajon mit jelent pontosan?

Sankara e szövegrészt ekképpen kommentálja: „Ennek az egészen aranyszínű személynek szemei különlegesek. Miképp? Mint a majom (kapi – markaṭa) ülepe (āsa), az āsa az ās (ül) gyökből a ghañ képzővel képzett szó. (A ghañ képzővel az igéből a cselekvés megnevezését képezzük, az ige vṛddhi-be nyújtásával. - acsd) Így a kapyāsa a majom hátának vége, amivel a majom leül. A majomülepszerű lótusz rendkívül fényes; tündöklő, mint a tűz. A hasonlított hasonlítása folytán nem degradáló a hasonlat (upamitopamānatvāt na hīnopamā).” – azaz azért nem degradáló a hasonlat, mert nem közvetlenül a majom ülepéhez hasonlítja az aranyszínű személy szemeit, hanem a majomülepet a lótuszhoz, és a lótuszt a szemekhez. Értjük a közvetett hasonlatot, mégsem igazán szép így. És még egy apróság, amire szintén nem ad választ a kommentár: a puṇḍarīka elsősorban fehér lótuszt jelent, nem pirosat.

A történet szerint egy alkalommal a növendék Rámánudzsa éppen mesterét, Jádava-prakást masszírozta, mikor egy másik növendék a tanító elé járult, hogy kérdést tegyen fel a reggeli tanítással kapcsolatban. A Cshándógja-upanisad fenti szakasza volt a diszkusszió tárgya, s a tanítvány a kapyāsa értelmezéséről tudakozódott. Jádava-prakás kifejtette Sankara interpretációját, ám közben arra lett figyelmes, hogy forró könnyek áztatják a hátát: az őt masszírozó Rámánudzsa könnyei.

E ponttól a történetet a különféle forrásokban némileg eltérő módon találhatjuk meg. Az egyik változat szerint Rámánudzsa egyszerűen visszautasította ezt a sértő és durva értelmezését az Úr könyörületes szemének, mire a tanítója elkergette őt.

Más változatok szerint Jádava-prakás meglepetten tudakozódott tanítványa bánatának okáról, ám amikor kiderült, hogy Sankara magyarázata okoz fájdalmat a fiúnak, haragra gyúlt: lám, ilyen büszke volnál, hogy azt gondolod, túlszárnyalhatod tanítóid? Mondd, te vajon miként értelmezed te ezt a szakaszt?!
Rámánudzsa válaszolt… és válasza ámulattal és irigységgel töltötte el a tanítót, olyannyira, hogy aztán a növendék életére is tört – rávette a hozzá közelálló hűséges tanítványait, hogy fojtsák Rámánudzsát a Gangeszbe, és tüntessék fel halálát balesetnek. Más változat szerint meg akarták mérgezni… ám Rámánudzsa időben értesült az összeesküvésről, és elmenekült e tanítványi körből.

Mit mondott Rámánudzsa? pontosan nem tudom, ám bárhogy is történt, Rámánudzsa a Védártha-szangraha című művének 220. szakaszában utal a kapyāsa három lehetséges értelmezésére. Szavait a Rámánudzsát követő vaisnava iskola Cshándógja-upanisad kommentárja ekképpen fejti ki:
„A kaḥ jelentése ’víz’, a pī igegyök ’iszik’, ka-pi így az, aki a ’vizet issza’. (Ezért jelent a kapi a szótárak szerint a ’majmot’, de az ormányával a vizet felszippantó ’elefántot’, vagy a sugaraival ivó ’Napot’ is. -acsd) A kapi esetünkben a Napra utal, aki asyate, azaz ’kidobja’, kibontja, kitárja a lótusz virágát, s így, a Nap »ütésétől« vált szépségessé.
Más értelmezésben a ’vizet ivó’ kapi a lótusz szára. A virág a száron ül (āsa), ezért kapyāsa a neve – és a száron ülő lótusz szebb, mint a levágott virág.
Megint más értelmezésben: a kaṁ a vízre utal, az āsa jelentése ül, előtte pedig az api előtag áll. Bháguri (a nyelvtan neves tudósa) leírja, hogy az ava és api előtagok elején az a olykor elmarad, így lesz pyāsa. (Az api előtagként a védai nyelvben jellemző, a klasszikus szanszkrtban abhi helyettesíti. -acsd) Így a kapyāsa (harmadik értelmezése) a ’vízen ülő’, azaz vízben élő.
Bhagavat Bhásjakárana (Rámánudzsa) a Védártha-szangraha című munkájában ezért fogalmaz így (összefoglalva a fenti három értelmezést): »a mély vízből kiemelkedő, a szárat ékesítő, a Nap sugara érintésétől kibomlott lótusz-sziromhoz hasonlóan makulátlan szemei (gambhīrāmbhaḥ samudbhūta-sumṛṣṭa-nāla-ravi-kara-vikasita-puṇḍarīka-dalāmalāyate kṣaṇaḥ)«”

József Attila: Isten

A slókamálá blogon jobbára szanszkrt szövegek fordításai olvashatók… ez most nem az. Mégis idetartozónak gondolom, hiszen témája a bhakti, az istenszeretet. Azt javaslom, olvassuk el közösen József Attila 1925-ben írt néhány költeményét. A ciklus címe: Isten.

Mire gondolt a költő? – a legkevésbé sem szerettem ezt a kérdést az iskolában, most sem erről írnék. A költő gondolt amit gondolt, s a szavai pedig összeálltak bennem, ahogy összeálltak... az előbbiről nem tudok mit mondani, az utóbbiról azonban szívesen mesélek.
De te, Kedves Olvasó, ne a mesémmel törődj, inkább merítkezz meg a költő szavaiban. S ha benned is megszólaltak, örömmel várom a visszajelzéseidet.
 

 

A versek nagyon szépen építkeznek: kézenfognak, és egyre közelebb vezetnek Istenhez. Nem teológiai fogalom-meghatározás és értelmezés, tanulmányok leszűrt remek végkövetkeztetései, hanem a spontán rátalálás sugárzik belőlük. Így az isteni fenség magasztalása helyett az egyszerűség és tiszta szeretet szavait olvashatjuk.

1

Mikor a villamos csilingel,
Vagy ha a kedves kenyeret szel
S elvál a kenyér a karajtól,
Az Isten megjelenik akkor.

Őt én már igen sokszor láttam;
Fáradtan feküdtem az ágyban,
Ő jött s megláttam szemlehunytan,
Éppen amikor elaludtam.

Egyszer borotvát vizsgálgatva
Ujjamat végighúztam rajta.
Nagy hideg támadt, nehéz, fojtott,
Még a csontom is megborzongott.

Gondolatban tán nem is hittem;
De amikor egy nagy zsákot vittem
S ledobva, ráültem a zsákra,
A testem akkor is őt látta.

Most már tudom őt mindenképpen,
Minden dolgában tettenértem.
S tudom is, miért szeret engem,
Tettenértem az én szivemben.

Isten ott van az egyszerű és hétköznapi szép dolgokban, az utca neszeiben, a meleg, gondoskodó szeretetben, az ételben. Miként Taittiríja-upanisad elbeszélésében: Bhrgu „felismerte, hogy az étel a brahman” (annam brahméti vjadzsánát, Taitt.up. 3.2.1.). Bhrgu számára ez az első lépés Isten felismeréséhez, majd a brahman életerő- (prána), elme- (manasz), értelem- (vigjána) és boldogság (ánanda) lényegű részeit azonosította.

Ott van ő az enyhet adó álom kapujában, s miként a létben, a nemlétben is – így ő a teljesség – folytatódik a vers.
„A testem akkor is őt látta”: nem tudatosan, hanem spontán, ösztönösen ismerem fel őt mindenben. Mindenütt az ő nyomát látom… még a szívemben is őrá találok, ez az énem legeslegmélyebb zugában rejtőző, őhozzá fűző szeretetkapocs.
A Taittiríja-upanisad Bhrgu-vallí fejezetében e felismerés így hangzik: „ő, aki (itt van) ebben az emberben, és aki (amott) a Napban, az egy.” (sza jascsájam purusé | jascsászáváditjé | sza ékah ||, Taitt.up. 3.10.4.) Ez a mély összetartozás határoz meg bennünket leginkább.

2

Hogyha golyóznak a gyerekek,
Az Isten köztük ott ténfereg.
S ha egy a szemét nagyra nyitja,
Golyóját ő lyukba guritja.

Ha hideg a föld leheverni,
A Napot nagy felhőkbe rejti
És meg-megráncigálja fürtünk,
Úgy mondja meg, hogy le ne üljünk.

Ő sohase gondol magára,
De nagyon ügyel a világra.
A lányokat ő csinosítja,
Friss széllel arcuk pirosítja.

Ő vigyáz a tiszta cipőre,
Az uccán is kitér előre.
Nem tolakszik és nem verekszik,
Ha alszunk, csöndesen lefekszik.

Hogyha a jóság csak bút hozhat,
Akkor megenged minden rosszat.
S ha velünk mégis találkozik,
Isten sohasem csodálkozik.

Az első strófa olyan, mintha József Attila Einsteinnek válaszolna, aki nem tudta elfogadni a valószínűségi függvényekkel való megközelítést: „A kvantummechanika kifejezetten impozáns. De egy belső hangocska nekem azt súgja, hogy még nem az igazi. A teória sokat elárul, de igazán nem visz minket közelebb az öreg titkaihoz. Mindenesetre, meggyőződésem, hogy ő nem dobál kockákat." (Einstein levele Max Bornnak 1926) Igen, tudom, a vers 1925 áprilisában született, de bennem mégis ez a válasz: Isten nem dobál kockát… ő golyózik a gyerekekkel! Isten játékos!

És itt nem tudom elhallgatni, hogy a szanszkrt div ige, a déva (isten) szó gyöke egyik jelentése ragyog – ezért a déva a ragyogó, fénylő létező –, ám másik jelentése játszik... ebből következően a déva játékot, szórakozást, és gyermeket is jelent. Játékos Isten – ez a koncepció mélyen benne gyökerezik a szanszkrt nyelvben is.
A költemény egészét olvasva kiviláglik József Attila második felismerése: Isten gondoskodó, szeretettel figyel és ügyel a világra.

A Bhágavata-purána háromféle megközelítésről szól: „Az Igazság látói, akik az Igazságot egységesnek ismerik, Brahmannak, Paramátmának, Bhagavánnak mondják azt.” (vadanti tat tattva-vidasz tattvam jadzs gjánam advajam | brahméti paramátméti bhagaván iti sabdjaté, Bhág. 1.2.11.) Az első vers a Brahman felismeréséről szólt. E második, a gondoskodó Isten a Paramátmá – a bennünk rejlő, a világot irányító és abban rejlő isteni aspektus.

3

Istenem, én nagyon szeretlek,
Én szíve lennék a szivednek.
Ha rikkancs volna mesterséged,
Segítnék kiabálni néked.

Hogyha meg szántóvető lennél,
Segítnék akkor is mindennél.
A lovaidat is szeretném,
Szépen, okosan vezetném.

Vagy inkább ekeszarvat fogva
Szántanék én is a nyomodba.
A szíkre figyelnék, hogy ottan
A vasat még mélyebbre nyomjam.

Ha tanár lennél, én ügyelnék,
Hogy megtanulják jól a leckét.
S odahaza a sok tanitvány
Dolgozatát is kijavitnám.

Nem zavarnálak ennél, annál,
Tudnám én jól, mire mit adnál.
S bármi efféle volna munkád,
Velem azt soha meg nem unnád.

Ha nevetnél, én is örülnék,
Vacsora után melléd ülnék.
Te az én szivemet elkérnéd
S én hosszan, sok szépet mesélnék.

Ezt a verset még csiszolgatta, formálgatta József Attila… egy későbbi változatában (1928-ban) a vers így szól:

Dolgaim elől rejtegetlek
Istenem, én nagyon szeretlek.
Ha rikkancs volna mesterséged
segítenék kiabálni néked.

Hogyha meg szántóvető lennél,
segítenék akkor is mindennél.
A lovaidat is szeretném
és szépen, okosan vezetném.

Vagy inkább ekeszarvat fogva
szántanék én is a nyomodba,
a szikre figyelnék, hogy ottan
a vasat még mélyebbre nyomjam.

Ha csősz volnál, hogy óvd a sarjat
én zavarnám a fele varjat.
S bármi efféle volna munkád,
velem azt soha meg nem unnád.

Ha nevetnél, én is örülnék,
vacsora után melléd ülnék,
pipámat egy kicsit elkérnéd
s én hosszan, mindent elbeszélnék.

A harmadik vers miről is szólhatna másról, mint a személyes Istenhez (Bhagavánhoz) fűződő szeretetteljes kapcsolatról! Aki jóbarát, aki mellé le lehet ülni közösen pipázgatni, beszélgetni. Feltárni a szívünk mélyét. Együtt dolgozunk, vállt vállnak vetve, viseljük egymás terheit. Rikkancs, tanító – ezek a költő pénzkereső tevékenységi voltak, s gyerekkorában nevelőszülőkénél lakva a jószágok legeltetéséből is kivette a részét. Úgy végezném minden munkám, hogy a te örömödre tegyek: a te lovaidat terelném, neked segítenék kiabálni, neked segítenék a dolgozatokat javítani.
Igazán szép böngészni a két vers közti finom különbségeket: második változatban a vers elején – dolgaim elől rejtegetlek – a világ nyüzsög bennem, a dolgaim uralnak, és én féltett kincsként őrizgetlek – te vagy a végső menedékem. Majd a végén: a tanító úri állás, második változatban Isten ehelyett a társadalmi ranglétra alján élő csősz lesz, akinek a tábortűz mellett ülve már nem csak a szívemben rejlő „sok szépet” mondhatom el, hanem „hosszan, mindent” elbeszélve önthetem ki a lelkem.

Brahman, Paramátmá, Bhagaván: minden fontosat elmondtunk Istenről. Egyvalami maradt még: miképp bontakoztatható ki ez a szívünk mélyén élő szeretetteljes kapocs, ez a meghitt barátság a Mindenség Csőszével?

4

Én már fiatalember lettem,
A boltba gyerek megy helyettem.
De ha Néki valami kéne,
A boltba én futnék el érte.

Fütyörészve a szép időben,
Esernyő nélkül az esőben,
A kocsiúton lenn szaladnék,
Magamra kabátot se kapnék.

De az autót frissen, fürgén,
Ha nem is töfföl, kikerülném.
Hisz ha valahogy elgázolna,
Hiába mentem én a boltba.

Megválogatnám a portékát,
Ahhoz mennék, ki olcsóbbért ád.
S mielőtt akármit elhoznék,
Hosszan, sokáig alkudoznék.

Aztán, hogy Néki odaadnám,
Jó kedvét meglátnám az arcán.
Szeme csillogna, megköszönné,
Mást nem is küldne boltba többé.

Az út a szeretetteljes szolgálat, az érzékek urának szolgálata (hrisíkésa-szévanam) ahogy a Nárada-pancsarátra verse is mondja.
Krsnadász Kavirádzs gószvámí a Csaitanja-csaritámrta mesél Rághava panditról. Rághava pandit arról volt nevezetes hogy messze földre is elment a legjobb, legédesebb kókuszdióért, akár a szokott árának a sokszorosát is hajlandó volt megadni a legeslegjobb áruért. S amikor egyszer megesett, hogy a templomszolga az ajtóban meghajolva belépett a templomba, s közben a kezével hozzáért az ajtótok felső részéhez, majd ugyanazzal a kézzel megérintette a felajánlandó kókuszt is, Rághava nyomban kihajíttatta a kókuszokat, mondván, hogy tisztátalanná váltak. Az ő számára a tökéletesség ilyen: a Mindenség Urának az abszolút legjobbat felajánlani.
József Attila világában nem ez a tökéletesség: alaposan megválogatja az árut, ár-érték arányban a legjobbat megtalálva, arra is hosszan alkudva – ő ezt látja a legtökéletesebbnek.