Vadzsraszúcsika-upanisad

atha vajrasūcikopaniṣat 
íme a gyémánt-tű titkos tanítás
 

A Muktika-upanisad száznyolc upanisadot sorol fel, a Vadzsraszúcsika e listán a harminchatodik, s a Száma-védához tartozónak tekintik. A vadzsra szó gyémántot és villámot is jelenthet, így az upanisad neve az ékkövek kifúrásához használatos gyémánttű mellett a tudatlanság sötétjét széthasító villám tűhegyes végére is utalhat.
A szövegben zárójellel ( ) a szövegolvasást megkönnyítő, értelemszerű kiegészítéseket jelöltük, szögletes zárójelben [ ] a kulcsszavak szanszkrt eredetije áll. < > jelöli azon szövegrészeket, melyeket az eredeti szöveg tartalmaz, s a fordításban kiegészítő megjegyzésként vettünk figyelembe.

vajrasūciṁ pravakṣyāmi jñānam ajñānabhedanam |
dūṣaṇaṁ jñānahīnānāṁ bhūṣaṇaṁ jñānacakṣusām || 1 ||

A gyémánttű (tanítást) magyarázom most el, a tudást, mely megtöri a tudatlanságot,
a tudást nélkülöző (tanok) cáfolata, s a tudás szemével látó bölcsek ékessége.

brāhmaṇakṣatriyavaiśyaśūdrā iti catvāro varṇaḥ | teṣāṁ varṇānāṁ brāhmaṇa eva pradhāna iti veda vacanānurūpaṁ smṛtibhirapyuktam | tatra codyamasti | ko vā brāhmaṇo nāma | kiṁ jīvaḥ | kiṁ dehaḥ | kiṁ jātiḥ | kiṁ jñānam | kiṁ karma | kiṁ dhārmika iti || 2 ||

Bráhmana, ksatrija, vaisja és súdra a négy társadalmi rend [varna]. E varnák közül a bráhmana a legkiválóbb/elsődleges, ezt állítja a véda szavaival összhangban lévő szent hagyomány [szmrti] is. Felmerül azonban a kérdés: vajon ki az, akit bráhmanának nevezünk? Az élőlény [dzsíva]? A test? A származás? A tudás? A tett [karma]? A dharma szerint élés?

tatra prathamo jīvo brāhmaṇa iti cettanna | atītānāgatānekadehānāṁ jīvasyaikarūpatvāt | ekasyāpi karma vaśād anekadehasambhavātsarvaśarīrāṇāṁ jīvasyaikarūpatvācca | tasmānna jīvo brāhmaṇa iti || 3 ||

Az első (állítás), hogy az élőlény [dzsíva] a bráhmana. Ha ezt (mondod), akkor (a válaszom) nem. Az élőlény azonos az elmúlt testekben és az eljövendőkben. A karmának való alávetettsége miatt egy (élőlény) több testben születik, s mindezen testekben ugyanaz az élőlény (lakozik). Emiatt nem az élőlény a bráhmana.

tarhi deho brāhmaṇa iti cettanna | ācaṇḍalādi paryantānāṁ manuṣyāṇāṁ pañcabhautikatvena dehasyaikarūpatvāt | jarāmaraṇadharmādharmādisāmyadarśanādbrāhmaṇaḥ śvetavarṇaḥ kṣatriyo raktavarṇaḥ vaiśyaḥ pītavarṇaḥ śūdraḥ kṛṣṇavarṇa iti niyamābhāvāt | pitrādidahane putrādināṁ brahmahatyādi doṣa sambhavācca | tasmānna deho brāhmaṇa iti || 4 ||

A következő (állítás), hogy a test [déha] a bráhmana. Ha ezt (mondod), akkor (a válaszom) nem. A csandáláktól kezdve minden ember teste az öt elemből tevődik össze. A vénség és halál, az erény [dharma] és becstelenség, [adharma] valamint a többi (tulajdonság) is egyformán látható. A bráhmana fehér, a ksatrija vörös, a vaisja sárga és a súdra fekete színű – ez a szabály sem teljesül. Az ősök elhamvasztása fiaik által így bráhmana-gyilkosság volna, és más tettek is bűnnek minősülnének. Ezért nem a test a bráhmana.

A csandála megvetett, a társadalom perifériáján élő alantas személy, máshol svapacsának, kutyaevőnek nevezik.
A varna szó egyaránt jelent csoportot, társadalmi rendet, színt, színárnyalatot és szót, szótagot is. Egyes magyarázók felvetik, hogy az előkelőbb társadalmi csoportok eltérő bőrszíne miatt vette fel a „szín” szó a társadalmi rend értelmet. Az upanisad e részlete határozottan elutasítja e vélekedést.

tarhi jātibrāhmaṇa iti cettanna | tatra jātyantarajantuṣvanekajātisambhavā maharṣayo bahavaḥ santyṛṣyaśṛṅgo mṛgyāḥ kauśikaḥ kuśājjāmbuko jambukādvālmīko valmīkādvyāsaḥ kaivartakanyāyāṁ śaśapṛṣṭhādyautamo vasiṣṭha ūrvaśyāmagastyaḥ kalaśe jāta iti śrutatvādeteṣāṁ jātyā vināpyagre jñānapratipāditā ṛṣayo bahavaḥ santi | tasmānna jātirbrāhmaṇa iti || 5 ||

A következő (állítás), hogy a származás [dzsáti] a bráhmana. Ha ezt (mondod), akkor (a válaszom) nem. Ott van azok származása, akik más teremtményektől születtek, köztük nem egy nagy bölcs. Rsajasrnga őztől született, Visvámitra kusafűből, Dzsámbuka alantas személytől, Válmíki hangyabolyból, Vjásza egy halász leányától, Gautama nyúl hátából, Vaszistha Urvasítól, Agasztja pedig egy vizeskorsóban. E bölcsek (jó) származás nélkül is igazolták tudásukat, sok ilyen bölcset (ismerünk). Ezért nem a származás a bráhmana.

Rsajasrnga Vibhándaka fia, aki a történet szerint egy űnőtől született, s homlokán apró szarva volt. Apja az erdőben nevelte fel, és felnőttkoráig nem is látott más emberi lényt. Később ő végezte azt a szertartást, aminek folytán Dasarathának fiai születhettek – Ráma és testvérei.
Visvámitra a Nap-dinasztia egyik királya, aki a vezeklése révén lett bráhmana, ezért tekintik bráhmanaságát az áldozati kusafűből valónak. Ő volt Ráma és Laksmana egyik tanítója.
Dzsámbuka súdra származású bölcs, története az Uttara Rámánajában olvasható
Válmíki a Rámájana szerzője. Született bráhmana, de szülei elhagyták, és rablók közé keveredett. Találkozott egy bölccsel, aki azt a tanácsot adta neki, ismételgesse ezt a szót: halál [mará]. Évekig zengte e mantrát, minek állandó ismétlésében a szó fordítottját, Ráma nevét hallotta, s ez megtisztította szívét. Oly hosszú ideig ült egy helyben meditációját gyakorolva, hogy testét beborította egy hangyaboly. Így lett hangyabolyból született, azaz Válmíki.
Vjásza, a védák szerkesztője Parásar muninak Szatjavatítól, egy halász leányától született gyermeke.
Agasztja Mitrának Vaszistha pedig Varunának a fia. Mitra és Varuna magja egy áldozati szertartáson a gyönyörű mennyei nimfa, Urvasí láttán egy edénybe, illetve a vízbe hullott. Vaszistha a vízből született, Agasztja pedig az edényből.

tarhi jñānaṁ brāhmaṇa iti cettanna | kṣatriyādayo hi paramārtha-darśano’bhijñā bahavaḥ santi | tasmānna jñānaṁ brāhmaṇa iti || 6 ||

A következő (állítás), hogy a tudás [gjána] a bráhmana. Ha ezt (mondod), akkor (a válaszom) nem. Bizony sokan, ksatriják és mások is felismerték a legfőbb szemléletet. Ezért nem a tudás a bráhmana.

tarhi karma brāhmaṇa iti cetanna | sarveṣāṁ prāṇināṁ prārabdhasañcitāgāmikarmasādharmyadarśanāt | karmābhipreritāḥ santo janāḥ kriyāḥ kurvantīti | tasmānna karma brāhmaṇa iti || 7 ||

A következő (állítás), hogy a karma a bráhmana. Ha ezt (mondod), akkor (a válaszom) nem. Minden élőlény karmája egyformán prárabdha felhalmozásához vezet. Még a szent emberek is a karma által ösztönözve cselekszenek/végzik a rítusokat/. Ezért nem a karma a bráhmana.

Az élőlény tetteinek következményei nem azonnal jelentkeznek. A tettkövetkezmények mint megannyi mag [bídzsa] tapadnak az élőlényhez, melyek csak a számukra kedvező körülmények között csíráznak ki. Az éppen kibontakozó következményeket nevezik prárabdha (elkezdődött) karmának.

iti dhārmiko brāhmaṇa iti cetanna | kṣatriyādayo hiranyadātāro bahavaḥ santi | tasmānna dhārmiko brahmaṇa iti || 8 ||

Így tehát bráhmana az, aki a dharma szerint él [dhármika]. Ha ezt (mondod), akkor (a válaszom) nem. Ksatriják és mások is sokan vannak, kik aranyat adományoznak. Ezért nem a dharma szerint élő a bráhmana.

A bráhmanának hat kötelesége van, tanulás, tanítás, áldozat végzése saját maga és mások javára, adományozás és adományok elfogadása (Manu-szanhitá 1.88.). A korábbi érvelés elutasította a bráhmin megnevezés tudás és az áldozást jelentő tettek szerint való alkalmazását, így most csak az adományozás szerinti azonosítást veti el.

tarhi ko vā brāhmaṇo nāma | yaḥ kaścid ātmānam advitīyaḥ jāti guṇa kriyā hīnaṁ ṣaḍ ūrmi ṣaḍ bhāvetyādi sarva doṣa rahitaṁ satya jñānānandānanta svarūpaṁ svayaṁ nirvikalpam aśeṣakalpādhāram aśeṣabhūtāntaryāmitvena vartamānam antarbahiś cākāśavad anusyūtam akhaṇḍānanda svabhāvam aprameyam anubhavaikavedyam aparokṣatayā bhāsamānaṁ karatalāmalakavat sākṣād aparokṣīkṛtya kṛtārthatayā kāma rāgādidoṣa rahitaḥ śamādi guṇa sampanno bhāvamātsarya tṛṣṇāśā mohādi rahito dambhāhaṁkārādibhir asaṁspṛṣṭa cetā vartate | evam ukta lakṣaṇo yaḥ sa eva brāhmaṇa iti śrutismṛtipurānotihāsānāmabhiprāyaḥ | anyathā brāhmaṇatva siddhir nāstyeva | saccidānandamātmānamadvitīyaṁ brahma bhāvayedātmānamadvitīyaṁ brahma bhāvayet ||9||

Ez esetben vajon ki a bráhmana? Aki sikeresen és magától értetődő természetességgel <ahogyan az ámalaka gyümölcsét veszi tenyerébe az ember> közvetlenül az önvalón [átmá] meditál, mely kettősségek nélküli, származástól, tulajdonságoktól és tettektől nem érintett, mentes a hat gyengeségtől [úrmi], és a hatféle hibától [dósa], <mely a létesüléssel [bháva] kezdődik>, valóságos/igaz [szatja], tudás [gjána], gyönyör [ánanda] és végtelenség [ananta] természetű. Mentes a kételytől, maga a teljes határozottság, s az egész világ Felsőlelkéhez [antarjámitva, a belső vezetés] hasonlatos. Belül és kívül is (az önvaló) van, az éterhez [ákása] hasonlóan szakadatlan, természete az osztatlan boldogság, felmérhetetlen, (mégis) egyedül ő a megismerendő közvetlen érzékeléssel, meditációval [aparóksatá].

Az ámalaka (indiai egres) savanykás gyümölcse könnyedén elfér az ember tenyerében, így az egyszerű, világos, tiszta megértés szimbóluma.
A hatféle gyengeség az aggodalom vagy bánat [sóka], illúzió vagy félreértés [móha], öregség [dzsará], halál [mrtju], éhség [ksudh] és szomjúság [pipásza].
A létesüléssel kezdődő hat hiba a születés, fennállás, növekedés, beérés, hanyatlás és pusztulás.
A megismerés módjai az empiria vagyis pratjaksa (prati-aksa, azaz a szem előtt), a más tapasztalataiból származó ismeret, vagyis paróksa (parah aksa, a szem mögött), s a meditáció, az aparóksa (paróksa elvetése). Isten fenséges imádatából fakadó felismerés az adhóksadzsa (a fenséges Visnu imádata), a rajongó istenszeretet felismeréseinek neve aprákrta (nem anyagi).

(A bráhmana) mentes a vágy és a ragaszkodás hibáitól, a rendelkezik nyugodtsággal, és a többi kedvező tulajdonsággal, mentes a féltékenységtől, bírvágytól, a hiú ábrándoktól, az illúziótól és más hasonlóktól, szívét nem érinti a csalás, a hamis ego. E jelek mutatják a bráhmanát. Ez a kinyilatkoztatás [sruti] a szent hagyomány [szmrti], a puránák és itihászák véleménye. Másképp a bráhman-lét tökéletessége nem érhető el. Meditálj a lét, tudat és boldogság természetű páratlan önvalón, a brahmanon, meditálj a páratlan önvalón, a brahmanon.
 

A bráhmanákra jellemző nyugodtság és a többi kedvező tulajdonság a Bhagavad-gítá szerint: „A bráhmanák munkáját az alábbi, természetükből adódó tulajdonságok jellemzik: nyugodtság, önfegyelmezés, vezeklés, tisztaság, béketűrés, becsületesség, bölcsesség, tudás és vallásosság.” (18.42.) A Mahábhárata tizenkét jellemvonást említ: „A bráhmana legyen vallásos, igazmondó, uralkodjon az érzékein. Legyen vezeklő, jóindulatú, alázatos és béketűrő. Ne legyen irigy, értsen az áldozatok végzéséhez, legyen adományozó. Végezze megingathatatlanul odaadó szolgálatát, s legyen jártas a Védák tudományában. Ez a bráhmanák tizenkét jellemvonása.”

ityupaniṣat ||
Így végződik az upanisad.

(nyomtatásban a Kagylókürt folyóirat 43. számában jelent meg)

a hentes és a dharma

Márkandéja folytatta a történetet:
A bráhmana, mielőtt útjára indult volna, még kapott egy tanácsot az asszonytól: menjen el Mithilába, s ott keressen fel egy hentest… tanuljon tőle a dharmáról! (A Mahábhárata szövegében a vyādha szó szerepel, ami olyan embert jelent, akinek az ölés a mestersége: vadász, vagy madarász… a történet fordítói gyakran madarászként utalnak rá. A szövegből azonban az derül ki, hogy emberünk vad-, sertés- és bivalyhúst árul… bár nem ő vágja le a jószágot, a hússal kereskedik. A történet – csupán utalásszerűen – szóba kerül az Uddhava-gítában is: „A szentek társaságának köszönhetően a különböző korszakokban számosan eljutottak hozzám” – mondja Krsna, s a felsorolás jónéhány ilyen személyt, köztük Dharma-vjádhát, a dharmáról tanító hentest is megemlíti. Bhág. 11.12.3-6.)
 
 Mikor a bráhmana megérkezett a városba, felkereste a hentest, aki már várt rá. Újabb csodás jel – gondolta a bráhmana, s így kérdezett:
– Mondd, atyám, miért folytatsz ilyen alantas mesterséget?
– Ez a családunk foglalkozása időtlen idők óta – felelte a hentes –, ezzel biztosítom a fennmaradásunkat magam is, miközben nagy figyelemmel szolgálom a feljebbvalókat s az időseket, igazmondó vagyok, nem irigykedem, adományt adok, ahogy csak erőmből telik, s abból élek, ami az istenek, a vendégek, s más támaszra szoruló személyek után megmarad. Nem mondok soha rosszat senkire, nem szidalmazom az elöljárókat sem.
 
 Majd e szavakkal tanította a bráhmanát a dharmáról:
– A bölcs hagyjon fel a hamissággal, kéretlenül is csak jót tegyen. Se kéjvágy, se harag, se gyűlölet ne tántorítsa el a dharma útjáról. Ne ragadtassa el magát a jóban, és viselje türelemmel a csapásokat is. Nehéz helyzetben se zavarodjon meg, s ne hagyja el a dharmát sosem! Ha valahogy mégis letérne a dharma ösvényéről, úgy ne tegye azt többé soha. Ösztönözze önmagát a kedvező tettek végzésére. Ne fizessen rosszal a rosszért, hanem viselkedjék mindig erényes ember módjára, hiszen önmagát pusztítja a hitvány, aki mindig aljas-mód cselekszik. Romba dől minden erénye annak, aki „nincs dharma” felkiáltással kigúnyolja a jámborokat, vagy aki hit nélkül él, efelől semmi kétség.
Hiába dicséri fel önmagát, az ostoba akkor sem tündököl, míg a bölcs akkor is ragyog, ha éppen nem mosakodott meg. Sohasem szól rosszat másról, s nem is ünnepelteti önmagát, hiszen senki sincs e földön, kiben valamennyi jótulajdonság egyszerre volna jelen. A bűneit megbánó megszabadul bűnös tetteitől. „Ezt nem teszem többé!” mondja, s nem követi el vétkét. „Az erény útját járom!” mondja, s úgy lesz. Ó, bráhmana, a kötelesség végzése így megszabadít a bűneinktől, erről beszél a szentírás.
Ha az erény követője tudatlansága folytán netán vétkezne, jóváteheti hibáját. Ha vétkezett, gondolja azt, hogy immáron megszűnt embernek lenni, hiszen az istenek is látják, s a belső vezérlő, a Felsőlélek is. (E felfogás szerint embernek az tekinthető, aki a dharma szerint él. A vétkező talán szemmel látható jegyekben nem különbözik az embertől, de a dévák s a Felsőlélek tanúi tetteinek, így semmiképp sem takargathatja őket… nézzen hát szembe tettei következményével, lássa be hibáit, és igyekezzék jóvátenni azokat.) Vágyakozzék a jóra hittel és békével. Ha a vétkező tettét megbánva a jót gyakorolja, megszabadul minden vétkétől, akár a Hold, mikor előbújik a felhők mögül.
– Miképpen ismerhető meg az erényes tett? – tudakozódott a bráhmana.
– Áldozat, adományozás, önfegyelmezés, a Szentírás tanulmányozása és az igazmondás jellemzi – hangzott a válasz –, de a bölcs uralkodik a vágyain és haragján, ellenáll az önteltségnek, a kapzsiságnak és a kétszínűségnek is. A feljebbvalók szolgálata, az őszinteség, mentesség a haragtól és bőkezűség jellemzi. (A dānam – adományozás vagy bőkezűség – kétszer ismétlődik a szövegben, kiemelve annak jelentőségét.)
Nem-ártás, igazmondás – e kettő minden lény javára válik. A nem-ártás a legmagasabb dharma (ahiṁsā paramo dharmaḥ), s a nem-ártás az igazságon alapul.
Hosszasan beszélgettek tovább, a hentes és a bráhmana, érintve a karma, a varnásram szerint végzendő kötelességek, és a dharma más aspektusainak kérdéseit. Kiderült, az is, hogy miként tett szert bölcsességére: előző életében bráhmana volt, egy király jóbarátja, aki egy vadászat során íjat ragadva lövésével egy szentéletű remetét talált el… s a remete átka következtében született meg később vadász-családban. Ő persze azonnal belátta hibáját, s oly odaadással gondozta a remetét, hogy az végül felgyógyult sebéből. Az átkot visszavonni már nem lehetett, de látván erényeit áldásában is részesítette: bár alacsony sorban születik majd meg, a szüleiről való gondoskodás révén erényessé válik, s üdvözül.
A dharmáról tanító hentes végezetül e szavakkal zárta tanítását:

ānṛśaṁsyaṁ paro dharmaḥ kṣamā ca paramaṁ balam |
ātmajñānaṁ paraṁ jñānaṁ paraṁ satyavrataṁ vratam ||41||
satyasya vacanaṁ śreyaḥ satyajñānaṁ hitaṁ bhavet |
yad bhūtahitam atyantaṁ tad vai satyaṁ paraṁ matam ||42||
yasya sarve samārambhāḥ nirāśīrbandhanāḥ sadā |
tyāge yasya hutaṁ sarvaṁ sa tyāgī sa ca buddhimān ||43||
yato na gurur apy enaṁ cyāvayed upapādayan |
taṁ vidyād brahmaṇo yogaṁ viyogaṁ yogasaṁjñitam ||44||
na hiṁsyāt sarvabhūtāni maitrāyaṇagataś caret |
nedaṁ jīvitam āsādya vairaṁ kurvīta kena cit ||45||
ākiṁcanyaṁ susaṁtoṣo nirāśitvam acāpalam |
etad eva paraṁ jñānaṁ sadātmajñānam uttamam ||46||

A gondoskodás a legfőbb dharma, a türelem a legfőbb erő,
a lélek felismerése a legfőbb tudás és az igaz beszéd a legfőbb fogadalom.
Az igazság kimondása kívánatos, az igazság tudása jóra vezet,
ám a legfőbb igazság az, ami minden teremtmény javát szolgálja.
Kinek tettei mindig mentesek az önös vágyaktól,
ki a lemondásban áldoz, ő a lemondás gyakorlója, ő a bölcs.
Senki, még a mester sem hozza ezt el (ezt a tudást, hiszen ő is csak a kulcsot adja tanítványa kezébe).
A brahmannal való összekapcsolódást, (s a világtól való) különállást nevezik jógának.
Ne bántalmazzon egyetlen élőlényt sem, ám legyen barátságos mindenkivel,
és ne közeledjék rosszindulattal senkihez sem.
(Éljen az ember) anyagi vágyak nélkül, elégedettségben, minden önzéstől mentesen, állhatatosan –
ez a legfőbb tudás, a transzcendentális lélek felismerése.

(3.203.41-46.)

A Mahábhárata e fejezeteit (3.196-206.) Vjádha-gítának a hentes dalának, vagy a hentes tanításának is szokás nevezni, mely a karma-mímámsza útjára oktat: miképpen élhet az ember helyesen, hogyan imádja Istent világi kötelessége teljesítésével.

Dharma leszármazottai

A Bhágavata-purána negyedik énekének első fejezete Szvájambhuva Manu leszármazottjairól szól. Egyik leánya – Praszúti – Daksa felesége lett. A szöveg így sorolja fel Daksa és Praszúti utódait:

tasyāṁ sasarja duhitṝḥ ṣoḍaśāmala-locanāḥ |
trayodaśādād dharmāya tathaikām agnaye vibhuḥ ||48||

Tizenhat lótuszszemű leányt nemzett néki,
tizenhármat Dharmához adott a hatalmas Daksa, egyet pedig Agnihoz.

pitṛbhya ekāṁ yuktebhyo bhavāyaikāṁ bhava-cchide |
śraddhā maitrī dayā śāntis tuṣṭiḥ puṣṭiḥ kriyonnatiḥ ||49||

Egyet az összegyűlt ősatyákhoz, egyet pedig a lét kötelékeit elvágó (bhava-chid) Sivához (Bhava).
Sraddhá, Maitrí, Dajá, Sánti, Tusti, Pusti, Krijá, Unnati,

buddhir medhā titikṣā hrīr mūrtir dharmasya patnayaḥ |
śraddhāsūta śubhaṁ maitrī prasādam abhayaṁ dayā ||50||

Buddhi, Médhá, Titiksá, Hrí és Múrti lettek Dharma feleségei.
Sraddhá szülte Subhát, Maitrí Praszádamot, Dajá Abhaját,

śāntiḥ sukhaṁ mudaṁ tuṣṭiḥ smayaṁ puṣṭir asūyata |
yogaṁ kriyonnatir darpam arthaṁ buddhir asūyata ||51|

Sánti Szukhát, Tusti Mudát, Pusti pedig Szmaját szülte.
Krijá Jógát, Unnati Darpát, Buddhitól pedig Artha született.

medhā smṛtiṁ titikṣā tu kṣemaṁ hrīḥ praśrayaṁ sutam |
mūrtiḥ sarva-guṇotpattir nara-nārāyaṇāv ṛṣī ||52||

Medha fia Szmrti, Titiksáé Kséma, Hríé Prasraja,
Múrtié pedig minden jótulajdonság forrása, Nara és Nárájana, a két látnok bölcs.

Első pillantásra a szöveg egyszerű családfa leírás. Visvanáth Csakravartí azonban felhívja a figyelmünket a nevek jelentésére. Kommentárjában így ír: „a Sraddhával kezdődők saját nevük jelentésével a jóság minőségéhez kapcsolódó energiák (száttvika-sakti) oltalmazói.”

Az erény, a vallás (Dharma) gyakorlása során tehát a feleségek jellemezte tulajdonságok a fiak jellemezte tulajdonságokat eredményezik:

Dharma felesége	fia
Śraddhā (hit)	Śubha (áldásosság)
Maitrī (barátság, jóindulat)	Prasāda (kegyelem)
Dayā (könyörület)	Abhaya (rettenthetetlenség)
Śānti (békesség)	Sukha (boldogság)
Tuṣṭi (kiegyensúlyozottság)	Muda (elégedettség)
Puṣṭi (táplálás, vagyon)	Smaya (a dharmában való állhatatosság)
Kriyā (tevékenység)	Yoga (összekapcsolódás)
Unnati (kiválóság)	Darpa (büszkeség, hiúság)
Buddhi (értelem)	Artha (gyarapodás)
Medhā (memória, felfogókészség)	Smṛti (emlékezet)
Titikṣā (türelem, béketűrés)	Kṣema (biztonság, üdvösség)
Hrī (szégyenlősség)	Praśraya (tisztelet, udvariasság)
Mūrti (forma)	Nara és Nārāyaṇa

PDF

az apa kötelessége

Egy alkalommal Dzsagannáth Misra (Csaitanja Maháprabhu édesapja) keményen megbüntette fiát, majd erkölcsi útravalóval látta el, hogy nevelése hiányt ne szenvedjen. Aznap éjszaka Dzsagannáth Misra álmában egy bráhmana jelent meg, és haragosan így szólt:
– Kedves Misra! Te egyáltalán nem ismered fiadat. Azt gondolod, hogy Ő a te fiad, ezért szidod és bünteted meg.
– Lehet ez a fiú egy félisten, misztikus jógi, vagy egy nagy szent, nem számít! Bárki legyen, én akkor is a fiamnak gondolom – válaszolt a vádlott szülő. – Egy apának kötelessége, hogy erkölcsös és vallásos életre nevelje a gyermekét. Máskülönben hogyan tanulhatná meg mindezeket?
– Ha a fiad egy transzcendentális, misztikus személy, kinek testét a tökéletes tudás sugarai ragyogják be, akkor vajon mi haszna a te oktatásodnak? – hangzott a válasz.
Dzsagannáth Misra folytatta:
– Még ha a fiam nem közönséges ember, hanem maga Nárájan, nekem akkor is az a feladatom, hogy utasításokkal lássam el őt.

(a történetet a Csaitanja-csaritámrta 1.14.83-92. versei beszélik el)

A képen egy kocka a Nader Nimai című bengáli filmből. Nílámbar Csakravartí,
az asztrológus éppen Nimái isteni természetéről beszél Dzsagannáth Misrának.

harcra fel!

A Bhagavad-gītāról a felületes szemlélők olykor mint holmi eklektikus írásról beszélnek, olyanról, ami a legkülönbözőbb bölcseleti iskolák nézeteinek egyvelege. A sokszínűség valóban jellemzője a Gītānak, ám ez nem eklektikus, hanem inkább enciklopédikus jellegű: az ember tökéletesedésének állomásait, illetve a különféle élethelyzetekben kívánatos módjait sorolja fel.
A harc elől meghátráló Arjunát Kṛṣṇa számos érvvel buzdítja küzdelemre, érvei ezeken az utakon alapulnak. Kigyűjtöttem hát azokat a verseket, melyekben Kṛṣṇa így szól: harcra fel!, így egymás mellett vizsgálhatjuk a lelki élet állomásait.

2.3. Óh, Pṛthā fia, ne hódolj meg tehát e lealázó tehetetlenség előtt, mert ez nem illő hozzád! Óh, ellenség fenyítője, válj meg a szív e kicsinyes gyengeségétől, és harcra fel!

Kṛṣṇa először Arjuna kṣatriya büszkeségére próbál hatni, egy harcos férfi számára nincs szégyenteljesebb, mint a tehetetlen, erőtlen gyengeség.

2.31. Figyelembe véve sajátos kötelességed, mint kṣatriya tudnod kéne, hogy számodra a vallásos elvekért való harcon kívül nincs jobb elfoglaltság; tehát semmi okod a tétovázásra.

A következő érv a dharma szerinti élet. A dharma szó a dhṛ – fenntart, alátámaszt igéből származik, s azt az evilági erkölcsi rendet jelenti, ami fenntartja a mindenséget: vallásos kötelességet, erényt, tartást.

2.18. Harcra fel, óh Bharata leszármazottja, hiszen az elpusztíthatatlan, felfoghatatlan és örök élőlénynek csupán az anyagi teste van kitéve a megsemmisülésnek!

A sāṅkhya tanának legfontosabb része a lélek és anyag, puruṣa és prakṛti szétválasztása: a test elpusztul, ám a lélek halhatatlan.

2.38. Harcolj a harc kedvéért - anélkül, hogy figyelembe vennéd a boldogságot vagy szomorúságot, veszteséget vagy nyereséget, győzelmet vagy vereséget! Így cselekedvén sohasem teszed ki magad a bűnnek.

A sāṅkhya elmélkedésén túlmutat niṣkāma karma, az a cselekvés, mely mentes az eredmény vágyától.

3.30. Küzdj ezért, óh Arjuna, minden munkádat Énnekem feláldozva, elmédet Rám irányítva, haszonvágy, önzés és letargia nélkül.

A vágymentes cselekvésnél több az áldozatos cselekvés (yajña), ez a következő állomás.

4.42. Ezért a tudás kardjával hasítsd szét a kétségeket, melyek tudatlanságból támadtak szívedben. Óh, Bhārata, állj fel a jógával felfegyverkezve, és harcolj!

Az áldozatos cselekvés tetőpontja a transzcendentális tudás (jñāna, lásd a Gītā 4.33. versét).

8.7. Ezért, óh, Arjuna, gondolj mindig Rám, s ezzel egyidejűleg hajtsd végre harcosi kötelességed! Tetteid Nekem ajánlva, elméd és értelmed rendületlenül Rám függesztve, kétségtelenül elérsz Engem.

A transzcendentális tudás annak felismeréséhez vezet, hogy minden Istentől származik, mindent ő hat át, s őbelé tér vissza… s hogy ez az Isten a mindenkit vonzó Kṛṣṇa:

bahūnāṁ janmanām ante jńānavān māṁ prapadyate |
vāsudevaḥ sarvam iti sa mahātmā sudurlabhaḥ ||19||
Sok-sok születés után a bölcs (e szavakkal) hódol nékem:
„Vāsudeva a minden!” Bizony ritka az ilyen nagy lélek. (Bg. 7.19.)

Így az út Kṛṣṇa imádata.

11.33. Kelj fel hát, készülj a harcra! Óh Savyasācīn, virágzó királyságot fogsz élvezni ellenségeid legyőzése után. Én már halálra ítéltem őket, te csupán eszköz lehetsz a harcban.

Kṛṣṇa utolsó felszólítása a teljes meghódolásról szól: a bhakta legyen eszköz Kṛṣṇa kezében, bábu, akit a bábos táncoltat. Több harcra hívással már nem találkozhatunk a szövegben, az utolsó felszólítás így hangzik: „Fontold meg jól, s aztán tégy úgy, ahogyan jónak látod!” (Bg. 18.63.)

Figyelemreméltó, hogy a Bhagavad-gītāban két olyan verssel is találkozhatunk, melyek szinte szóról szóra ismétlődnek. Az egyik a 3.35. (a párja: 18.47), miszerint jobb, ha az ember a saját dharmája szerint él, még ha tökéletlenül is, mint ha másét élné. A másik a 9.34 (és a 18.65): „Gondolj (mindig) rám, légy a hívem, imádj engem, hódolj nékem!” Olyan ez a két gondolat, akár egy híd két pillére. Az innenső parton: találd meg a helyed a világban (sva-dharma), a túlparton pedig az „egyhegyű” odaadó szeretet. E két pillér között feszül a híd maga, a vizsgálódás, az áldozatos cselekvés, a transzcendentális tudás, Isten imádata.

PDF

két vers

ezek a párhuzamosok vajon találkoznak?

ārādhito yadi haris tapasā tataḥ kim
nārādhito yadi haris tapasā tataḥ kim |
antar bahir yadi haris tapasā tataḥ kim
nāntar bahir yadi haris tapasā tataḥ kim ||

Ha imádod Harit, mire a vezeklés?
Ha nem imádod Harit, mire a vezeklés?
Ha belül a külső Hari, mire a vezeklés?
Ha nincs belül a külső Hari, mire a vezeklés?

(Nārada-pañcarātra 1.2.6.)

Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!
Mért ne legyek tisztességes? Kiterítenek úgyis.

(József Attila: Két hexameter, 1936)

PDF

ember

A Manu-szanhitá a házasember számára ötféle áldozatot javasol:

adhyāpanaṁ brahmayajñaḥ pitṛyajñas tu tarpaṇam |
homo daivo balir bhauto nṛyajño 'tithipūjanam || 3.70. ||

adhyāpanam – oktatás; brahma-yajñaḥ – brahman-áldozat; pitṛ-yajñaḥ – ősatyáknak bemutatott áldozat; tu – és; tarpaṇam – „felfrissítő, megörvendeztető” vízáldozat; homaḥ – égőáldozat (ghí locsolása a megszentelt tűzre); daivaḥ – isteni; baliḥ – felajánlás, ajándék, a napi élelem felajánlása minden élőlénynek; bhautaḥ – élőlényekkel kapcsolatos; nṛ-yajñaḥ – embernek bemutatott áldozat; atithi-pūjanam – „vendég-tisztelet”, szíves vendéglátás

A véda-tanítás áldozatát (ajánlják) Brahmannak, a vízáldozatot az ősatyáknak,
a tűzáldozatot a félisteneknek, bali-áldozat minden lénynek, s a szíves vendéglátást az embereknek.

A szöveg néhány verssel később így beszél ezen áldozatokról:

ahutaṁ ca hutaṁ caiva tathā prahutam eva ca |
brāhmyaṁ hutaṁ prāśitaṁ ca pañcayajñān pracakṣate || 3.73. ||

A nem (tűzbe öntött) áldozat, a (tűzbe öntött) áldozat, a nagy-áldozat,
áldozás a bráhmanáknak, és az „elfogyasztott”, ez az ötöt nevezik ötös-áldozatnak.

japo 'huto huto homaḥ prahuto bhautiko baliḥ |
brāhmyaṁ hutaṁ dvijāgryārcā prāśitaṁ pitṛtarpaṇam || 3.74. ||

A nem (tűzbe öntött) áldozat a mantrazengés (dzsapa), a (tűzbe öntött) áldozat az égőáldozat, a nagy-áldozat a lényeknek ajánlott étel-áldozat.
Áldozás a bráhmanáknak (azaz a bráhmana megvendégelése) a kétszerszületettek legmagasabbrendű imádata, a „elfogyasztott” pedig az ősatyáknak ajánlott vízáldozat.

Vajon mi a különbség állat és ember között? Az óind tradíció szerint a tudatos áldozatosság. A világ törvénye: jīvo jīvasya jīvanam – az élőnek élő az éltetője (Bhág. 1.13.47.) A növényi, állati létformákban a lélek befedett, ám emberként ott a lehetőség a tudatos életre: a tudatos ember felismeri, hogy adós. Elkötelezettje Istennek, ezért hozzá szállnak fohászai, róla tanul, s beszél. Ez a brahman-áldozat, a szent himnuszok, mantrák zengése, tanulása és tanítása. Adósa a világot működtető felsőbbrendű lényeknek, félisteneknek, őket tűzáldozattal táplálja. Az ősatyák iránti tiszteletet úgy fejezik ki, hogy segítik őket túlvilági útjukon. Gondoskodik a körülötte élő jószágokról (nem csupán a háztáji haszonállatokról), s Visnu képviselőjeként tekint a házához érkező vendégre.
Az ember tehát két világ határán él: a jīvo jīvasya jīvanam szellemében felfalja környezetét (s ezt nagyon hatékonyan teszi, a pillanatnyi előnyért, haszonért saját jövőjét is elherdálva), vagy valóban emberként él hosszú távon eredményes, áldozatos, gondoskodó életet.
Gandhi szavai jutnak eszembe: „Az erőszaknélküliség felel meg mivoltunknak, mint ahogy az erőszak a vadállat törvénye. A vadállatban szunnyad a szellem úgyhogy nem ismerhet más törvényt, mint a fizikai erőét. Az ember méltósága megköveteli, hogy egy magasabbrendű törvénynek – a szellem törvényének hódoljon.” (A kard tana, 1920.)

PDF

varna – a védák társadalmi csoportjai

A minap beszélgetés közben felmerült, hogy a más habitusú emberekhez másképp kell szólni, másképp lehet őket ösztönözni. A védák varnái, társadalmi csoportjai tulajdonképpen ezért vannak – így találhatja meg mindenki a maga helyét a világban, s élhet hely-esen. Olyan apróságok is szépen beszélnek erről, mint az alábbi vers a Manu-szanhitából. A téma: a király miképpen hallgassa meg a tanúkat, mikor bíráskodik.

brūhīti brāhmaṇaṁ pṛcchet
satyaṁ brūhīti pārthivam |
go-bīja-kāñcanair vaiśyaṁ
śūdraṁ sarvais tu pātakaiḥ ||

„Szólj!” így a bráhmanát kérdje,
„mondj igazat!” (utasítsa) ekképp a ksatriját.
Tehén, gabona és arany (emlegetésével bírja szólásra) a vaisját,
minden bűnével (fenyegetve pedig) a súdrát.

(Manu-szanhitá 8.88)

A párthiva szó földit, evilágit, a földdel kapcsolatosat jelent, így megnevezése a világi uralom letéteményesének, a ksatriják rendjének is.

A (valódi) bráhmana természete szerint mindig igazat mond, így neki nem is kell mást mondani, csak ennyit: szólj! A ksatrija erényes nemesember, katonai rendben él, mindene a becsület. Elöljárója parancsa számára szent, nem szegné meg soha, így ha a király utasítást ad: szólj igazat!, biztosan így tesz. A vaisját a haszon érdekli. Őt kecsegtesse az igazmondás evilági és mennybéli jutalmával, a súdrát pedig rettentse meg, fenyegesse a hazugság pokolbéli büntetésével.

PDF

Upadésámrta 2. – az odaadást megsemmisítő tényezők

atyāhāraḥ prayāsaś ca prajalpo niyamāgrahaḥ |
jana-saṅgaś ca laulyaṁ ca ṣaḍbhir bhaktir vinaśyati ||2||

ati-āhāraḥ – túlzó szerzés (evés); prayāsaḥ – törekvés, erőfeszítés; ca – és; prajalpaḥ – fecsegés, hiábavaló beszéd; niyama-agrahaḥ – szabály (előírás) elvetése [vagy: āgrahaḥ – makacsul ragaszkodás]; jana-saṅgaḥ – emberek utáni ragaszkodás (vagy társaság); ca – és; laulyam – mohóság, kapzsiság (csapongás, állhatatlanság); ca – és; ṣaḍbhiḥ – hat által; bhaktiḥ – odaadás; vinaśyati – megsemmisül 

Túlzó szerzés, törekvés, fecsegés, a szabályok elvetése (vagy makacsul ragaszkodás),
a világi társaság és a csapongó természet (vagy mohóság) – e hat révén az odaadás megsemmisül.

Rúpa gószvámí tanító költeményének második strófája az odaadást pusztító tényezőket veszi sorra. Azon tényezőkre hívja fel a figyelmet, melyek az odaadás útját járó törekvő transzcendentalista bimbózó odaadását tönkretehetik.

1. Az āhāra szó egyszerre jelent szerzést és táplálkozást is, így az ati-āhāra kifejezés a mohó szerzésvágyra, és sok evésre egyaránt utal. A szükségletek kielégítésén túli felhalmozás ellentétben áll az odaadás elveivel. Az upanisadok tanítása szerint:
īśāvāsyam-idaṁ sarvaṁ yat kiñca jagatyāṁ jagat |
tena tyaktena bhuñjīthā mā gṛdhaḥ kasya svid dhanam ||1||
„Isten hat át itt mindent, bármi (e) világban mozgót.
Használd az általa meghagyottat, s ne kívánd más vagyonát.” (Ísa-upanisad 1.)

Egyszerű élet és magasrendű gondolkodás – ez az az eszmény, melyet zászlónkra tűzve elkerülhető az atyāhāra csapdája. A felhalmozott javak nem csak anyagi javakat jelenthetnek: Bhaktisziddhánta Szaraszvatí Prabhupád kommentárjában kifejti, hogy ide tartozik az ismeretek túlzott felhalmozása is.

Manapság a fogyasztói mentalitás korát éljük, s e szemlélet olykor nem csak a világ anyagi működésében, hanem a spirituális keresők viselkedésében is tettenérhető: megvesszük, használjuk, kiszemezgetjük azokat az elemeket, melyektől gyors eredményt várunk s melyek elnyerik tetszésünket, majd a sarokba dobva az egészet, új utat, irányzatot, mestert vásárlunk magunknak. A bhakti, a szerető odaadás azonban összeférhetetlen ezzel a szemlélettel. Az eszmény igen magas: az istenszeretet, a teljes önátadás, teljes önfeladás, s e magas eszmény őszinteséget, szilárd és mély állhatatosságot, és az elrugaszkodás bátorságát igényli. Az atyāhārától való tartózkodás tehát e fogyasztói szemlélet feladását is magában foglalja.

2. A prayāsa elsősorban a felhalmozással kapcsolatos világi törekvésekre, illetve az érzékek öröméért végzett tevékenységre utal. A szó a törekvés, erőfeszítés jelentések mellett fáradtságot, nehézséget, bonyodalmat is jelent, így önmagában is arra utal, hogy ezek az erőfeszítések sok problémát hoznak a szádhaka életében.

A törekvés általában nem elvetendő, hiszen erőfeszítéssel jár az odaadó szolgálat, az önfegyelmező gyakorlatok, vagy fogadalmak vállalása is. A kulcs a mentalitás: kellő fizetség fejében a takarítónő is kitakarítja a templomot, ám őt a munkabér ösztönzi. Hasonlóan anyagi az a tevékenység is, melyet a hírnév, az elismerés vágya motivál, csak éppen a fizetés módja más – e törekvések tehát hibásak.

A prayāsa erőltetést is jelent: gondosan figyelve kell megtaláljuk az egyensúlyt a helyes mentalitású komoly erőfeszítés, s az erőltetés között – miként a nyílvesszőt sem tudjuk kilőni, ha nem feszítjük meg kellően az íjat, ám ha túlfeszítjük, eltörik.

3. Prajalpa: fecsegés, hiábavaló beszéd a meddő vita, a pletyka, vagy mások kritizálása. Azt mondják, mielőtt az ember egy szót kiejt a száján, az haladjon át három kapun. Az elsőnél a kapuőr kérdezze meg: igaz-e, a másodiknál a kapuőr kérdezze meg, hogy jóakaró-e, míg a harmadiknál kérdezze meg, hogy hasznos-e, s csak akkor hagyja el a szó a szánkat, ha mindhárom kapun átjutott. Krsna is erre inti Ardzsunát:
anudvega-karaṁ vākyaṁ satyaṁ priya-hitaṁ ca yat |
svādhyāyābhyasanaṁ caiva vāṅ-mayaṁ tapa ucyate ||„A beszéd, mely másoknak nem okoz aggodalmat, igaz, kedves és jóakaró,
valamint a védák recitálása – ezt mondják a beszéd vezeklésének.” (Bg. 17.15.)

A nyjája, a logika tudománya a vita háromféle módját ismerteti. A vāda (megvitatás) célja az igazság keresése, ennek során a résztvevők összefoglalják az érveket és ellenérveket, mindet kellően alátámasztva. A jalpa (vita) során a cél már a másik legyőzése, így e cél érdekében szócsavarást, mellébeszélést, csúsztatást is bevetnek a felek. A vitaṇḍāról (gáncsoskodás, akadékoskodás) pedig akkor beszélhetünk, ha csak az ellenkezés kedvéért folyik a vita.
Az igazságkereső megvitatás esetleg helyénvaló lehet, ám emlékezzünk mindig Nárada intésére: „Egy bhakta ne bocsátkozzék meddő vitába. Mert végtelen a nézetek különbsége, s az érvelésre alapozott egyetlen nézet sem perdöntő.” (Bhakti-szútrák 74-75.)

4. A niyama szó szabályt, előírást jelent, a graha pedig valaminek a megfogását. Az a- fosztóképzővel kiegészítve: agraha, elengedést, míg az āgraha görcsös megragadást. A niyamāgraha szóösszetételt kétféleképpen is értelmezhetjük: niyama-agraha, azaz a szabályok elvetése, és niyama-āgraha, a szabályokhoz való görcsös ragaszkodás, s valóban, mindkét mentalitás hátráltatja a szádhakát.
A niyama-āgraha ezenfelül olyan szabályok követését is jelentheti, melyek nem a bhaktival kapcsolatosak – hanem például a mennyei világok elérését célozzák.

Az előírások a felületes szemlélőben olykor ellenszenvet váltanak ki, mert az ember úgy érzi, hogy a személyes szabadságában korlátozzák az előírások. S valóban felmerülhet a kérdés: a cél a szívbéli istenszeretet fellobbantása, vajon mi köze van ehhez az életszabályoknak, hogyan lesz a szabályok követéséből rajongó szeretet? Voltaképpen sehogy: az előírások közvetlen célja az akadályok elhárítása. Bhaktivinód Thákur (Ámnája-szútrák 74.) négyféle ilyen akadályról (anartha) beszél: - ami megakadályozza önnön lelki létünk felismerését (svarūpa-anavāpti) – a hamis éntudat,
- az ideiglenes dolgok (vagyon, jó utódok, menny) utáni vágyakozás (asat-tṛṣṇā),
- bűnök (aparādha),
- a szív gyengesége (hṛdaya-daurbalya) – sóhajtozás, siránkozás, a szilárdság hiánya.
Az ajánlások, előírások követése, a lelki gyakorlatok rendszeres végzése segít mindezen akadályok ledöntésében. Nárada így tanít erről: „Amíg az ember tiszta szívében nem sarjad ki a töretlen hit, a szent írások szabályai a követendők. Máskülönben bukás fenyeget. A társadalmi szokásokat, a világi életet is következetes összhangba kell hozni az írások tanácsaival; mert a testet épségben kell tartani, hogy alkalmas legyen az Úr szolgálatára. A létfenntartás végett a törekvő jelölt fogyasszon megszentelt ételt, viseljen egyszerű és tiszta holmit, tisztálkodjon és pihenjen kellőképp.” (Bhakti-szútrák 12-14.)

A vaidhi-bhakti, a szabálykövető odaadás számos tiltást és ajánlást tartalmaz, ám mind alapját e kettő alkotja:
smartavyaḥ satataṁ viṣṇur vismartavyo na jātucit |
sarve vidhi-niṣedhāḥ syur-etayor-eva kiṅkarāḥ ||„Az ember emlékezzék mindig Visnura, és soha ne feledje el őt,
minden előírás és tiltás legyen e két elv szolgája.” (Padma-purána)

5. A saṅga szó társaságot, és ragaszkodást is jelent egyszerre. A jana jelentése ember, gyakran a hétköznapi, közönséges értelemben, így jana-saṅga a világi emberek társaságát, a hozzájuk való ragaszkodást jelenti. Az ember társas lény, s a ragaszkodás is a természetéből fakad. Kapiladév így tanít erről:
prasaṅgam ajaraṁ pāśam ātmanaḥ kavayo viduḥ |
sa eva sādhuṣu kṛto mokṣa-dvāram apāvṛtam ||„A ragaszkodás örök köteléke a léleknek – jól tudják ezt a bölcsek,
ám a szádhukhoz való ragaszkodás szélesre tárja az üdvösség kapuját.” (Bhág. 3.25.20.)

Értelmezhetjük úgy e tanácsot, hogy kerüljük mindazokat, akik nem viselnek vaisnava tilakot a homlokukon, és keressük mindazok társaságát, akik igen. Világi mentalitással azonban a szádhukat is megpróbálhatjuk kihasználni, s fordítva is: a közönséges helyzetek, hétköznapi találkozások is Krsnára emlékeztetik azt, aki mindig rá gondol, mindenben őt látja. Látható hát, hogy a kulcs ismét csak a mentalitásunk: közönséges módon, vagy szent módon viselkedünk másokkal. Ahogy a vers is mondja:
pibanti nadyaḥ svayameva nāmbhaḥ khādanti na svāduphalāni vṛkṣāḥ |
payodharāḥ sasyamadanti naiva paropakārāya satāṁ vibhūtayaḥ ||„A folyók nem a saját vizüket isszák, a fák sem saját édes gyümölcseiket eszik,
a felhők sem azzal a gabonával táplálkoznak, (mit ők öntöznek esőikkel), hasonlóképp az erényes ember is másért él.”
Persze a szentekkel kicsit egyszerűbb szent módon viselkedni.

6. A laulya szó lul – remeg, hánykolódik igei gyökből származik, s kettős jelentéssel bír: csapongást, állhatatlanságot, illetve mohóságot és kapzsiságot is jelent, hiszen a mohóságot is a nyugtalan remegés, zaklatottság jellemzi. A szó mindkét jelentésében illik a versbe, hiszen az állhatatosság hiánya és a kapzsiság is összeegyeztethetetlen a szerető odaadással.

A vers valószínűleg nem Rúpa gószvámí sajátja. A 15. századból származó Haṭhayogapradīpikā (A hatha-jóga lámpása) című jóga-kommentárban is olvashatunk egy egészen hasonló verset – a különbség csupán egy szó.

atyāhāraḥ prayāsaś ca prajalpo niyamāgrahaḥ |
jana-saṅgaś ca laulyaṁ ca ṣaḍbhir yogo vinaśyati ||„Túlzó szerzés, törekvés, fecsegés, a szabályok elvetése (vagy makacsul ragaszkodás),
a világi társaság és a csapongó természet (vagy mohóság) – e hat révén a jóga megsemmisül.”

Figyelemreméltó, hogy az Upadésámrta első verse is egy, a korában közismert vers változata, a második, s a harmadik vers is fellelhető másutt. Bár én a Haṭhayogapradīpikāban bukkantam rá, valószínűnek tartom, hogy még korábbi, Rúpa gószvámí korában is tekintélyes jóga-szövegből valók. Gyanítom, Rúpa gószvámí azért használta fel éppen e verseket, hogy rámutasson: a Csaitanja Maháprabhu által hirdetett bhakti-jóga mélyen gyökerezik a hagyományokban. Nem valamiféle új tanról van szó, Csaitanja olykor meghökkentő, a szokásokkal szembemenő tanítása szerves része, tiszta esszenciája a védák és puránák által közvetített szanátan-dharmának.

PDF

Srí Upadésámrta: 1., 2.,

a kétféle életút

Az óind tradíció kétféle követhető életutat tár az ember elé, a pravṛtti és a nivṛtti útját. A vṛtti szó jelentése működés, fejlődés, a pra- előtaggal együtt: a „működés felé”. Ez az élet a világ dolgaiban való aktív részvételt jelent, mely fenntartja, táplálja, előreviszi, jobbá teszi a világot. Szimbóluma a növényeket éltető, hűsítő és életadó Hold, s az áldozat felszálló füstje. Az áldozatok és jótettek eredményének következtében halála után az ilyen ember hosszú ideig élvezi a mennyek örömeit, majd újra visszatér onnan.
A ni- előtag jelentése e szóösszetételben valami abbahagyása, megszűnése, így a nivritti a világ működéséből való kilépést jelenti. Az upaniṣadok szerint ezen az úton a Lelket (ātman) vezekléssel (tapas), cölibátussal (brahmacarya), hittel (śraddhā) és tudással (vidyā) keresők járnak. A nivṛtti-mārga („a nivṛtti útja”) szimbóluma a Nap, hiszen a Nap minden életerő (prāṇa) forrása, továbbá a transzcendens Nap, és a vezeklés ragyogó fénye. Ez az út kivezet az anyagvilágból.
Aki egyik utat sem járja, azt Kṛṣṇa démoninak nevezi (pravṛttiṁ ca nivṛttiṁ ca janā na vidur āsurāḥ – A démoni emberek sem az (áldozatos) aktív életet, sem a cselekvéstől tartózkodást nem ismerik (1) , Bg. 16.7.), a Chāndogya-upaniṣad szerint pedig: „a kicsinyke, örökkön vissza-visszatérő élőlények egyik utat se járják. Ezekre mondják: »Szüless és pusztulj!« Ez a harmadik út.” (Chānd. 5.10.8.)

Ez a háttere Bhagavad-gītā harmadik fejezetében leírt áldozati körnek is.

saha-yajñāḥ prajāḥ sṛṣṭvā purovāca prajāpatiḥ |
anena prasaviṣyadhvam eṣa vo’stv-iṣṭa-kāma-dhuk ||10||

saha-yajñāḥ – együtt az áldozatokkal; prajāḥ – teremtményeket; sṛṣṭvā – teremtve; purā – hajdanán, valaha; uvāca – mondta; prajāpatiḥ – a teremtmények ura; anena – ezzel; prasaviṣyadhvam – teremtsetek majd!; eṣaḥ – ez; vaḥ – tiétek; astu – legyen; iṣṭa-kāma-dhuk – óhajtott vágyakat teljesítő;

Hajdanán az áldozatokkal együtt a teremtményeket teremtve így szólt Prajāpati (Brahmā): ezzel teremtsetek majd, ezzel töltsétek be vágyaitok!

devān bhāvayatānena te devā bhāvayantu vaḥ |
parasparaṁ bhāvayantaḥ śreyaḥ param avāpsyatha ||11||

devān – félisteneket; bhāvayata – éltessétek, tápláljátok!; anena – ezzel; te – azok; devāḥ – félistenek; bhāvayantu – éltessenek, tápláljanak!; vaḥ – titeket; parasparaṁ – egymást; bhāvayantaḥ – éltetők; śreyaḥ – áldást, jólétet; param – legfelsőbbet; avāpsyatha – értek majd el;

Tápláljátok ezzel az isteneket, s az istenek pedig tápláljanak titeket. Egymást éltetve igazi jólétben éltek majd.

E versek a pravṛtti útjáról szólnak, az élőlények, emberek és dévák kölcsönösen egymásról gondoskodva, egymást táplálva élnek jólétben, boldogságban. A világnak ezen működésén isteni áldás van, ahogyan később a 14-15. versekben olvasható: „Mindenki teste gabonaféléken él, melyeket az eső termel. Yajña végzéséből ered az eső, yajña pedig az előírt kötelességekből. A szabályozó cselekedeteket a Védák írják elő, a Védák pedig az Istenség Legfelsőbb Személyiségének közvetlen megnyilvánulásai. Következésképpen a mindent átható Transzcendencia mindig jelen van az áldozati tettekben.”
Ám aki csak az érzékeinek él, nem követi (azaz nem működteti, nem forgatja: na anuvartayati, 3.16.) ezt az áldozat-kört, csupán elveszi az istenek adományait, de nem táplálja őket, az tolvaj (3.12.), bűnös, és léte hiábavaló (3.16.) – ez a „szüless és pusztulj” harmadik útja.
Aki azonban a nivṛtti útján a Lélekkel jár, az kilépett a világból: „De aki az önvalóban találja meg örömét, az önvalóban felvilágosult és egyedül az önvalóval teljesen elégedett - számára nincsen kötelesség.” (3.17.)
____________________________
(1) A vers másfajta értelmezése: sem a dharma gyakorlását (pravṛtti), sem az adharma elutasítását (nivṛtti) nem ismerik.

PDF

a szív is jóváhagyja

„Ama dharmát tudd (most), mely a tudók, a gyűlölettõl és (anyagi) ragaszkodástól mindig mentes igazak által követett, s a szív által jóváhagyott.” (Manu-szanhitá 2.1.)

Ragaszkodás (rága) és gyűlölet (dvésa) - e kettősség jellemzi a világi létet. Kutassuk fel azokat a tiszta szenteket, akik mentesek e kettősségtől, és legfőképpen kutassuk azt, ami által meghaladták e kettősséget!
Egy állítás a hagyomány szerint három alappilléren nyugszik: jóváhagyja a szentírás (sásztra), összhangban áll a mester (guru) útmutatásával és a szentek (szádhu) véleményével. Srídhar Mahárádzs e három tényező mellé egy negyediket is hozzátesz: a szív (hrdaja), a lelkiismeret szava is hasonlóképpen elengedhetetlenül fontos. A három külső tényező mellé szükséges a negyedik belső - enélkül a másik három csupán külső tényező marad. Különösképpen igaz ez a bhakti-jógában, a szeretet jógájában, ahol nem elég a tett, a szolgálat, szívbéli szeretetből, odaadásból kell fakadjon.

Még egy idevágó gondolat, Gandhinak a kasztokról írott cikkéből: „... elvetnék általában minden tekintélyt, ha az egészséges értelem és a szív parancsaival ellentmondásba kerülne. A tekintély erősbíti és nemesíti a gyöngét, ha az értelemnek a műve, de lealacsonyítja, ha pótolni akarja az értelmet, amelyet a halk belső hang megszentelt.”

Bhagavad-gítá 18.65-66.

man-manā bhava mad-bhakto mad-yājī māṁ namaskuru |
mām evaiṣyasi satyaṁ te pratijāne priyo’si me ||65||

mat-manāḥ – rám gondoló; bhava – legyél!; mat-bhaktaḥ – az én hívem; mat-yājī – engem imádó; māṁ – nékem; namaskuru – hódolj!; mām – hozzám; eva – bizony; eṣyasi – mész majd, érsz majd el; satyam – valóban; te – neked; pratijāne – megígérem; priyaḥ – kedves; asi – vagy; me – enyém;

Gondolj mindig reám, légy az én hívem, imádj engem s hódolj nékem! Mivel oly kedves vagy nekem, megígérem, biztosan eljutsz majd hozzám.

sarva-dharmān parityajya mām ekaṁ śaraṇaṁ vraja |
ahaṁ tvām sarva-pāpebhyo mokṣayiṣyāmi mā śucaḥ ||66||

sarva-dharmān –minden dharmát; parityajya – feladva; mām – hozzám; ekam – egyetlenhez, vagy csakis, kizárólag; śaraṇam – menedékhez; vraja – menj!; aham – én; tvām – téged; sarva-pāpebhyaḥ – minden bűntől; mokṣayiṣyāmi – megszabadítalak majd; mā – ne; śucaḥ – aggódj!;

Minden dharmát feladva, hozzám, az egyetlen menedékhez jöjj! Megszabadítalak majd téged minden bűntől, ne félj!

E versek végkövetkeztetésként a Gítá legfontosabb versei közé tartoznak. A 64. versben Krsna maga is utal erre, a legeslegnagyobb titokként, a legfelsőbb tanításként [sarva-guhyatamaṁ, paramaṁ vacaḥ] említi a következő mondatokat. A hinduizmus neve sanātana dharma, az örök vallás, ám Krsna itt arra biztatja Ardzsunát, hogy minden dharmát, a vallás valamennyi vállfaját hagyja maga mögött, s egyedül az Egyetlen Abszolút Igazságnál, Krsnánál keressen menedéket. Az oltalomkereséssel kapcsolatban a kommentárok a Váju-purána idevágó versét idézik:

ānukūlyasya saṅkalpaḥ prātikūlyasya varjanaṁ |
rakṣiṣyatīti viśvāso goptṛtve varaṇaṁ tathā |
ātma-nikṣepa-kārpaṇye ṣaḍ-vidhā śaraṇāgatiḥ ||

A (vele) egybevágónak akarása, a (vele) ellenkezőnek elhagyása,
a szilárd hit abban, hogy majd megoltalmaz, gondviselőként őt választani,
önmegtagadás és alázat („szegénység”) – e hatféle az oltalomkeresés.

Srídhar Mahárádzs egy további szempontra világít rá kommentárjában. A gondolatmenete a következő: a szanszkrt költészet díszítőelemeit három nagy csoportba sorolják. Az első csoportba a fonetikai díszítőelemek tartoznak (śabda-alaṅkāra), a másodikba a szöveg jelentésével kapcsolatos díszítőelemek (artha-alaṅkāra), mint a hasonlatok, metaforák. A harmadik csoport a dhvani (hang, vagy visszhang) melyben a vers rejtett értelmét az azonos hangalakú, de eltérő jelentésű szavak hordozzák. Ilyen költői eszköz a vraja ige használata, mely elsődleges értelemben a megy ige felszólító módú alakja, ám annak a helynek a megnevezése is, ahol Krsna ifjúkorát töltötte. Így a szöveg rejtett értelme: a legrejtettebb igazságot Vrndávanban leled, menj, és Vradzsa lakóinak hangulatában keresd oltalmam!

Szádhu Mahárádzs egy leckéjében még tovább menve így értelmezte a verset: mad-ekāṁ śaraṇaṁ vraja – az egyetlenemhez, azaz Rádhikához fordulj menedékért!

Felmerülhet a kétely: a Gítában említett bhakti jellemzője a jóga kiegyensúlyozottsága, miként arról a 12. fejezet záróverseiben olvashatunk, így Krsna itt sem szól Vradzsáról, így a vradzsabéli hangulatok említése túlzás lehet. Válaszért a Bhágavata-puránához fordulhatunk, melynek 11. énekében Krsna Uddhavát tanítja. Számos hasonló vonást fedezhetünk fel e fejeztek (az Uddhava-gítá) és a Bhagavad-gítá között. A 11.12.14-15. versekben Krsna az alábbi tanácsot adja Uddhavának:

tasmāt tvam uddhavotsṛjya codanāṁ praticodanām |
pravṛttiṁ ca nivṛttiṁ ca śrotavyaṁ śrutam eva ca ||
mām-ekam-eva śaraṇam ātmānaṁ sarva-dehinām |
yāhi sarvātma-bhāvena mayā syā hy-akuto-bhayaḥ ||

A versek szavankénti nyersfordítása a következő:
Ezért te, Uddhava mellőzd a parancsokat és tilalmakat,
a világi cselekvést [pravṛtti] és a világból való kivonulást [nivṛtti], a meghallandót s a meghallottat.
Egyes egyedül hozzám, minden megtestesült (élőlény) felsőlelkéhez [ātman]
jöjj [yāhi] oltalomért [śaraṇam], teljes szívedből [sarvātma-bhāvena]. Általam félelem-nélkülivé [akuto-bhayaḥ – sehonnan sem fenyegetett] válhatsz.

E két vers teljes egészében megfelel a Bhagavad-gítá 18.66. versének, a különbség csupán annyi, hogy a dharma fogalmát itt részletesen fejti ki Krsna. Vizsgáljuk hát meg e versek szövegkörnyezetét!

„8-9. Tiszta vonzódásuk folytán a gópík s a tehenek, de még a fák, antilopok, kígyók s más oktalan lények is könnyen eljutottak hozzám, noha sem törekvéssel, sem a jógával vagy szánkhjával, sem nagylelkűséggel vagy fogadalmakkal, mértékletességgel s áldozatokkal, védatanulmányokkal és -magyarázatokkal, sem lemondással nem lehet engem elérni.
10. Amikor Akrúra (Svaphalka fia) Balarámmal együtt Mathurába vitt minket, a hozzám erősen ragaszkodó s az elválás fájdalmától szenvedő gópík egyedül bennem látták boldogságuk zálogát.
11. A (hihetetlenül édes őszi) vrndávani éjszakák, amik társaságomban (a rásza-tánc idején) fél pillanatnak tűntek (az engem olyannyira imádó gópíknak), most, távollétemben egy kalpa (ezer juga-ciklus) súlyával nehezednek rájuk.
12. Elméjük a szerelem (szálaival) kötődött hozzám, s teljességgel megfeledkeztek saját magukról és rokonaikról, erről s a következő világról, mint ahogyan a transzba esett bölcs sem tudatos a nevek és formák világáról. Miként a folyók ömlenek a tengerbe (úgy jöttek el hozzám).
13. Szenvedélyes szerelem (fűtötte őket) énirántam, s bár nem ismerték eredeti (isteni) természetemet, a társulásnak köszönhetően sok száz és ezer gópí nyert el engem, a Legfelsőbb Brahmant.

14-15. Fordíts hát, Uddhavám, hátat a parancsoknak és tilalmaknak, add föl a világi cselekvést de a nem-cselekvést is, vesd el, amit megtanultál s amit még meg kell tanulnod, s keress egyedül énnálam menedéket, mindenestől hódolj meg előttem, minden teremtmény Felsőlelke előtt, mert (mesteredként tekintve rám) megszabadulhatsz a félelemtől.”

(Bhág. 11.12.8-15)

A szerető ragaszkodás példájaként maga Krsna említi Vradzsa lakóit, eloszlatva ezzel a felmerült kételyt.

PDF

az emberi élet eredményes, ha...

etāvaj janma-sāphalyaṁ dehinām iha dehiṣu |
prāṇair arthair dhiyā vācā śreya ācaraṇaṁ sadā ||

etāvat – így (hasonlóképpen); janma-sāphalyam – a születés eredményessége („gyömölcsözősége”); dehinām – az élőlényeké („testetöltötteké”); iha – itt (e világban); dehiṣu – az élőlények iránt; prāṇaiḥ – életekkel; arthaiḥ – gazdagságokkal; dhiyā – értelemmel; vācā – szóval; śreyas – jót; ācaraṇam – cselekvést; sadā – mindig;

Hasonlóképpen az élőlény születése akkor eredményes, ha e világban másoknak / életével, vagyonával, értelmével és szavaival mindig jót tesz.
(Bhágavata-purána 10.22.35)

A verset Krsna mondja a barátainak, mielőtt az áldozó bráhmanákhoz fordulnának élelemért. A teljes szöveg így szól:
he stoka-kṛṣṇa he aṁśo śrīdāman subalārjuna |
viśāla vṛṣabhaujasvin devaprastha varūthapa || 31 ||
paśyataitān mahā-bhāgān parārthaikānta-jīvitān |
vāta-varṣātapa-himān sahanto vārayanti naḥ || 32 ||
aho eṣāṁ varaṁ janma sarva-prāṇy-upajīvanam |
su-janasyeva yeṣāṁ vai vimukhā yānti nārthinaḥ || 33 ||
patra-puṣpa-phala-cchāyā-mūla-valkala-dārubhiḥ |
gandha-niryāsa-bhasmāsthi-tokmaiḥ kāmān vitanvate || 34 ||
etāvaj janma-sāphalyaṁ dehinām iha dehiṣu |
prāṇair arthair dhiyā vācā śreya ācaraṇaṁ sadā || 35 ||
(31) Sztóka-Krsna, Amsu, Srídámá, Szubala, Ardzsuna, / Visála, Vrsabha, Odzsaszví, Dévaprasztha, Varúthapa!
(32) Nézzétek ezeket a nagyon szerencsés (vagy nagyon sikeres), csakis másokért élő (fákat), / eltűrik a szelet, az esőt, a Nap hevét és a hideget, és meg is óvnak mindezektől.
(33) Óh, milyen csodálatos! Övék a legkiválóbb születés, hiszen minden lény fennmaradásáról (gondoskodnak). / Miként a nagy személyiségek, akiktől senki sem távozik csalódottan („elfordított tekintettel”), ha kéréssel fordul hozzájuk.
(34) Levéllel, virággal, gyümölccsel, árnyékkal, gyökérrel, hánccsal, és fával / illattal, gyantával, hamuval, maggal és hajtásokkal töltik be a vágyakat.
(35) Hasonlóképpen az élőlény születése akkor eredményes, ha e világban másoknak / életével, vagyonával, értelmével és szavaival mindig jót tesz.

PDF

az élet végső célja

Padmanábh Mahárádzs pécsi tartózkodása alatt különösen a bhakták figyelmébe ajánlotta a Bhágavata-purána 7.7.55. versét, a májusi versnek ezt választottam hát... s a fényét emelendő mellétettem még néhány hasonló jellegű verset.

etāvān eva loke 'smin puṁsaḥ svārthaḥ paraḥ smṛtaḥ |
ekānta-bhaktir govinde yat sarvatra tad-īkṣaṇam ||

etāvān – ennyire; eva – bizony; loke – világban; asmin – ebben; puṁsāṁ – emberé; sva-arthaḥ – ön-érdek (itt végső cél értelemben áll); paraḥ – legfőbb; smṛtaḥ – emlékezett; eka-anta-bhaktiḥ – egy-hegyű odaadás; govinde – Góvinda iránt; yat – ami; sarvatra – mindenhol; tad-īkṣaṇam – az ő látása;

Bizony, ez az. Ebben a világban az ember végső célja a Góvinda iránti egyhegyű odaadás, mely mindenhol csak őt látja.

(Bhág. 7.7.55., Prahlád tanítja e szavakkal iskolatársait)

etāvān sāṅkhya-yogābhyāṁ sva-dharma-pariniṣṭhayā |
janma-lābhaḥ paraḥ puṁsām ante nārāyaṇa-smṛtiḥ ||

etāvān – ennyire; sāṅkhya-yogābhyāṁ – a szánkhjával és a jógával; sva-dharma-pariniṣṭhayā – a saját dharmában (kötelesség, életfeladat) való teljes jártassággal; janma-lābhaḥ – „születés-elnyerés”, az élet célja; paraḥ – legfőbb; puṁsām – az emberé; ante – végén (az élet végén); nārāyaṇa-smṛtiḥ – Nárájanra emlékezés;

Az emberi élet legfőbb célja – akár a szánkhja, akár a jóga, akár dharmánk tökéletes elvégzésével érjük is el – életünk végén Nárájanra emlékezni.

(Bhág. 2.1.6, Sukadév gószvámí szavai Paríksit királyhoz)

etāvān eva loke 'smin puṁsāṁ niḥśreyasodayaḥ |
tīvreṇa bhakti-yogena mano mayyarpitaṁ sthiram ||

etāvān – ennyire; eva – bizony; loke – világban; asmin – ebben; puṁsāṁ – emberé; niḥśreyasa-udayaḥ – az üdvösség felemelkedése (megjelenése); tīvreṇa – heves, intenzív; bhakti-yogena – a szerető odaadás jógájával; manas – elmét; mayi – bennem (nékem); arpitaṁ – rögzített; sthiram – szilárdan;

Bizony, ez az. Ebben a világban az ember üdvösségének záloga, hogy elméjét buzgó odaadással szilárdan reám rögzítse.

(Bhág. 3.25.44., Kapiladév tanítja Dévahútit)

etāvān eva loke 'smin puṁsāṁ dharmaḥ paraḥ smṛtaḥ |
bhakti-yogo bhagavati tan-nāma-grahaṇādibhiḥ ||

etāvān – ennyire; eva – bizony; loke – világban; asmin – ebben; puṁsāṁ – emberé; dharmaḥ – dharma; paraḥ – legfőbb; smṛtaḥ – emlékezett; bhakti-yogaḥ – a szerető odaadás jógája; bhagavati – Bhagaván iránt; tad-nāma – az ő neve; grahaṇa-ādibhiḥ – zengésével (“megragadásával”) s a többivel;

Bizony, ez az. Ebben a világban az ember legfőbb dharmája a Legfelsőbb iránti szerető odaadás, neveinek zengésével (s a többi lelki gyakorlattal).

(Bhág. 6.3.22., Jamarádzs oktatja szolgáit, kiket a visnudúták meghátrálásra késztettek)
PDF