Szent Név a hajnali derengésben

„Ahogy a kelő nap szétoszlatja a világban a sötétséget, amely olyan mély, akár az óceán, úgy az Úr szent neve, még ha csak egyszer mondja is ki valaki sértés nélkül, az élőlény bűnös életének minden visszahatását elpusztítja. Minden dicsőséget az Úr szent nevének, amely az egész világra áldást hoz!” (Cscs. 3.3.181.) – Idézte Laksmídhara versét Haridász Thákur Góvardhan és Hiranja Madzsumadár gyülekezetében.

Hajnalban a Nap még a látóhatár alatt jár, ám fénye szétoszlatja a sötétséget – éppen így oszlatja szét a szent név sértések nélküli, ám nem odaadó szívvel való kimondása a tudatlanság sötétjét. A szent név zengésének ez a módja a nāmābhāsa. A nāma jelentése név, az ābhāsa pedig halvány fényt, tükröződést, hasonlóságot jelent. A nāmābhāsa ugyan nem a Szent Név – Krsna tánca híve nyelvén –, ám így is hathatós: eltörli a bűnöket, s elvezethet az anyagvilágból való megszabaduláshoz, ha mentes a sértésektől.

A nāmābhāsa négy kategóriáját szokás megemlíteni, a Bhágavata-purána alábbi verse alapján:

sāṅketyaṁ pārihāsyaṁ vā stobhaṁ helanam eva vā |
vaikuṇṭha-nāma-grahaṇam aśeṣāgha-haraṁ viduḥ ||

Legyen bár áttételes megnevezés, tréfa, fedőnév vagy figyelmetlen (mantrazengés),
Visnu nevének említése minden bűnt eltöröl.

(Bhág. 6.2.14.)

1. sāṅketyam: áttételes megnevezés (a saṅketa jelentései: utánzat, imitáció, jel, megegyezés). Ilyen, ha az ember a fiát szólongatja Isten helyett, miként Adzsámil esetében is történt. Az elzüllött bráhmana, Adzsámil megpillantotta a Halál követeit, mikor azok hurkot vetettek a nyakába, hogy magukkal hurcolják. Kétségbeesésében az udvaron játszadozó kisfiához kiáltott: Nárájan! Nyomban ott termettek a Legfőbb Úr, Nárájan követei, és elkergették a Halál szolgáit.
Áttételes megnevezés az is, ha véletlenül, egészen másra gondolva, vagy egyszerűen hasonló hangzású szóként mondja ki valaki Isten nevét, pl. vásárlás közben Ráma margarint, vagy harisnyát emleget.

2. pārihāsyam: tréfálkozva. Dzsíva gószvámí kommentárjában megjegyzi, hogy ez csak a szerető vidámságra vonatkozik, a sértő szándékú gúnyolódás nem sorolható ide, hiszen ott kifejezetten bántó a szándék.

3. stobham: fedőnévként – mikor valaki tudatosan, ám más szándékkal mondja ki Isten nevét. Isten neveit is magukba foglaló szavakat, mantrákat használnak a zenében a hangok lejegyzésére, a matematikában egyes hosszú számok egyszerű memorizálására, vagy akár nyelvtani fogalmak jelölésére, miként Dzsíva gószvámí tette, Hari-nāmāmṛta-vyākaraṇa (Nyelvtan, Hari neveinek nektárjával) című nyelvtankönyvében.
Bhaktivinód Thákur értelmezésében a stobham tiszteletlenséget, gúnyt jelent, és Sisupál példáját említi, aki Krsnát szidalmazta, ám mégis, mikor a Szudarsan-csakra leszelte fejét, a testéből kiszabadult lélekszikra Krsna testébe olvadt. Míg Dzsíva gószvámí szerint a sértő szándék nem hoz kedvező gyümölcsöt (hiszen Sisupált is gyűlölködő „meditációjának” állandósága és elmélyültsége szabadította meg az anyagi létezés fogságából), Bhaktivinód szerint oly hathatós a Szent Név, hogy még a gyalázkodókat is kiemeli a születés és halál körforgásából.

4. helanam: könnyedén, hanyagul. Ilyen, ha nyújtózkodás közben felnyög az ember: „Krsna!”, de a hanyag, figyelmetlen mantrazengés is ide tartozik. A helanam szó elsődleges jelentése megvetés, lekezelés, ezért Srídhar szvámí ide sorolja, ha valaki megvetően így szól: „Miféle Visnu?”, Dzsíva gószvámí szerint azonban az efféle tiszteletlen, lekezelő megjegyzés sértő szándékú, ezért nem nāmābhāsa. Bhaktivinód a Dzsaiva-dharmában úgy foglal állást, hogy ha valaki tudatlansága miatt tiszteletlen, az nem sértő, ám ha démoni természete folytán, akkor igen.

ajánlott olvasmány: Indra szidalmai

PDF

az illúzió legyőzése – Prabhuddha tanítása

A Bhágavata-purána 11.3. fejezetében Nimi király imígyen faggatja a bölcs Prabhuddhát: „Miképpen győzheti le az isteni illúziókeltő energiát (māyā) a durva gondolkodású ember, aki testét hiszi önvalójának s elméjét sem képes fegyelmezni?”

Prabhuddha válaszában elsőként (18-20. versek) azokról beszél, akik nem képesek az illúzión túljutni.

karmāṇy ārabhamāṇānāṁ duḥkha-hatyai sukhāya ca |
paśyet pāka-viparyāsaṁ mithunī-cāriṇāṁ nṛṇām ||18||

Figyeld meg, amint az emberek házaspárként azon fáradoznak, hogy örömöt merítsenek s elkerüljék a szenvedést, de csak az ellenkezőjét érik el.

A mithuna, mithunī szó párt jelent, a mithunī-cārin szó szerint párosodással foglalkozó: a nemi életre, de a házasságra is utalhat.

Az anyagi tettekkel felhalmozott vagyon nem vezet boldogsághoz:

nityārti-dena vittena durlabhenātma-mṛtyunā |
gṛhāpatyāpta-paśubhiḥ kā prītiḥ sādhitaiś calaiḥ ||19||

Miféle boldogság származhat a nehezen elérhető, véres verejtékkel megszerzett gazdagságból, ami végül romláshoz vezet? Miféle örömöt nyújthat a ház, gyermekek, barátok, rokonok vagy jószágok mulandó birtoklása?

evaṁ lokaṁ paraṁ vidyān naśvaraṁ karma-nirmitam |
sa-tulyātiśaya-dhvaṁsaṁ yathā maṇḍala-vartinām ||20||

Vedd észre, hogy a tettek eredményeképpen elérhető mennyei bolygók éppúgy ideiglenesek (s ott is a szenvedés az úr), (s akárcsak ebben a világban), ott is versengés folyik a feljebbvalókkal, kölcsönös a viszály az egyenlők közt, gyűlölik az alárendelteket s rettegnek a bukástól, akárcsak itt a vezérek közt.

Srídhar Szvámí kommentárjában a Cshándógja-upanisadot idézi: „S ahogy itt a Földön elenyészik minden, amit az ember erőfeszítésével elért, ugyanúgy elenyészik mindaz, amit jámbor tetteivel (áldozatai fejében) nyerhet a túlvilágon. Ezért aki úgy távozik e világból, hogy nem ismerte meg a Lelket és az igazi vágyakat, az egyetlen világban sem lesz szabad. De aki úgy távozik e világból, hogy megismerte a Lelket és az igazi vágyakat, az szabad lesz bármely világban.” (Cshánd. 8.1.6.)
A vezérek (maṇḍala-vartin) szó az egymással rivalizáló kisebb királyságok uralkodóira vonatkozik.

Mit tegyen tehát az, aki le akarja győzni az illúziót?

tasmād guruṁ prapadyeta jijñāsuḥ śreya uttamam |
śābde pare ca niṣṇātaṁ brahmaṇy upaśamāśrayam ||21||

tasmād – ezért; gurum – mestert; prapadyeta – keressen fel (keressen nála oltalmat); jijñāsuḥ – a tudásra vágyó; śreyaḥ – jobbat; uttamam – legfőbbet; śābde – kinyilatkoztatásban („a hanggal kapcsolatosban”); pare – legfőbben; ca – és; niṣṇātam – járatost; brahmaṇi – brahmanban; upaśama-āśrayam – önfegyelemhez (megnyugváshoz) folyamodott (vagy az önfegyelem tulajdonságával rendelkező)

Aki a legfőbb jó felől tudakozódik, forduljon egy olyan tanítómesterhez, aki alaposan ismeri a Védákat (Brahman hangzó megtestesülését) s a Legfelsőbbet, megvalósította a végső igazságot, valamint mentes a ragaszkodástól és a gyűlölettől.

Az illúziót legyőzni vágyó, az abszolút jó tudására szomjazó keresse egy mester oltalmát. Ki a mester? Aki jól ismeri a hangzó brahmant (śābda-brahman), azaz a kinyilatkoztatást, és a Legfőbbet (para-brahman). A mester harmadik jelzője, az upaśama-āśraya (elcsendesülés-oltalom) szóösszetétel többféleképpen is értelmezhető. Az āsraya jelenthet menedéket, hajlékot, így olyan személyre utal, aki az önfegyelem tárháza, az önfegyelem tulajdonságával rendelkezik, azaz felülemelkedett a ragaszkodás és gyűlölet kettősségén.
Az āśraya oltalomkeresésre is utalhat: a mester a Legfőbb Nyugalomnál lelt menedéket.
Srídhar Szvámí a niṣṇāta (járatos, hozzáértő) kifejezés magyarázatában felveti, hogy mert a mester az igazság tudója, ezért képes mások kételyeit eloszlatni… ennek a fényében az upaśama-āśraya a tanítvány lecsillapodásának menedékére is vonatkozik.
A Bhágavata-purána 5.14.41. versének magyarázatában Sríla Prabhupád így értelmezi e verset: „Akinek komolyan szándékában áll, hogy elérje az igazi boldogságot, annak fel kell keresnie egy hiteles lelki tanítómestert, és az avatás révén menedéket kell keresnie nála. Egy igaz lelki tanítómester meditáció útján már megvalósította az írások végkövetkeztetését, és képes meggyőzni másokat is ezekről. Tudnunk kell, hogy azok a nagy személyiségek, akik a Legfelsőbb Istenségnél kerestek menedéket, és félretettek minden anyagi gondolkodást, azok hiteles lelki tanítómesterek.” A „mások meggyőzése” Srídhar Szvámí kommentárjával összhangban a tanítvány kételyeinek eloszlatására utal, míg a „nagy személyiségek, akik a Legfelsőbb Istenségnél kerestek menedéket, és félretettek minden anyagi gondolkodást” az upaśama-āśraya két első értelmezését foglalja össze.

Mit tanuljon meg a tanítvány mestere oltalmában? A következő versek ezt tárják fel:

tatra bhāgavatān dharmān śikṣed gurv-ātma-daivataḥ |
amāyayānuvṛttyā yais tuṣyed ātmātma-do hariḥ ||22||

Mesterét szeresse úgy, mint önmagát, részesítse Istennek kijáró tiszteletben, és őszintén, nagy odaadással szolgálva őt, útmutatását követve sajátítsa el az Úr vallásának ama elemeit, melyekkel örömöt szerezhet az Úr Harinak, aki még saját magát is átadja híveinek.

A tanítvány mestere mellett Istenhez fűződő kapcsolatáról, s az ebből fakadó kötelességeiről (bhāgavata-dharma) tanul. Mesterét oltalmazó istenségeként imádja (ātma-daivata), s úgy érzi, a mestere teszi őt valójában élővé. (Dzsíva gószvámí az ātma szót a jīvana – élet, élővé tevő – szinonimával magyarázza.) Őszintesége (amāyā) és engedelmes szolgálata (anivṛtti) elégedetté teszi Harit, aki önmagát adja a tanítványnak. Visvanáth kommentárja szerint a „saját magát is átadja” a múrtira vonatkozik, melyet a tanítvány láthat, megérinthet, s közvetlenül szolgálhat. Ugyanakkor maga a mester Hari képviselője… így a mester személyében Hari önmagát adja a tanítványnak.

Majd a bhágavata-dharma elsajátítandó elemeit sorolja fel:

sarvato manaso’saṅgam ādau saṅgaṁ ca sādhuṣu |
dayāṁ maitrīṁ praśrayaṁ ca bhūteṣv addhā yathocitam ||23||

A tanítvány elsőként azt tanulja meg, miként vonhatja vissza elméjét minden tárgyról (test, gyermekek etc.), s hogyan kell társulnia a szentekkel. Tanuljon őszinte könyörületet (az alárendeltek iránt), barátságosságot (a vele egyenrangúakkal) s alázatot (feljebbvalóival szemben).

A tanítvány adja fel ragaszkodását minden más iránt, ragaszkodjék a szentek társaságához (a saṅga szó társaságot és ragaszkodást is jelent).

śaucaṁ tapas titikṣāṁ ca maunaṁ svādhyāyam ārjavam |
brahma-caryam ahiṁsāṁ ca samatvaṁ dvandva-saṁjñayoḥ ||24||

Legyen tiszta (külsőleg és belsőleg), fegyelmezett és kitartó, szabályozza beszédét, tanulmányozza a szent írásokat, gyakorolja az egyszerűséget s őszinteséget, önmegtartóztatást, erőszakmentességet és higgadtságot még a kettősségek (öröm vagy fájdalom, nyereség vagy veszteség) nyomása alatt is.

sarvatrātmeśvarānvīkṣāṁ kaivalyam aniketatām |
vivikta-cīra-vasanaṁ santoṣaṁ yena kenacit ||25||

Mindenben látnia kell az átmát (az értelem hordozóját) és a mindent átható Ísvarát (a Legfelsőbb Irányítót). Magányban kell élnie, s nem ragaszkodhat lakóhelyéhez, viseljen tiszta öltözetet vagy egyszerű kéregruhát s legyen elégedett azzal (az étellel), ami jut neki.

śraddhāṁ bhāgavate śāstre’nindām anyatra cāpi hi |
mano-vāk-karma-daṇḍaṁ ca satyaṁ śama-damāv api ||26||

Higgyen az Urat dicsőítő szent írásokban de ne becsüljön le más írásokat, s légzése, szavai és tettei szabályozásával zabolázza meg elméjét, beszédjét és tetteit. Legyen igazmondó, fegyelmezze érzékeit és gondolatait.

śravaṇaṁ kīrtanaṁ dhyānaṁ harer adbhuta-karmaṇaḥ |
janma-karma-guṇānāṁ ca tad-arthe’khila-ceṣṭitam ||27||

Hallgassa, zengje és tartsa emlékezetben az Úr csodálatos megjelenésének, tetteinek s tulajdonságainak történetét, minden cselekedetével csak az Ő örömét szolgálja.

iṣṭaṁ dattaṁ tapo japtaṁ vṛttaṁ yac cātmanaḥ priyam |
dārān sutān gṛhān prāṇān yat parasmai nivedanam ||28||

Szentelje a Legfelsőbb Úrnak minden áldozati cselekményét, ajándékát, vezeklését, halkan elmondott fohászait (dzsapa), erényes életmódját és mindent, amit magának szeretne, (sőt) hitvesét, gyermekeit, otthonát s egész életét is.

evaṁ kṛṣṇātma-nātheṣu manuṣyeṣu ca sauhṛdam |
paricaryāṁ cobhayatra mahatsu nṛṣu sādhuṣu ||29||

Jószívvel barátkozzék ama emberekkel, akik az Úr Krsnát tekintik lelkük urának, szolgálja a mozgó és mozdulatlan élőlényeket (mint az Úr parányi hasonmásait), valamint az embereket, különösképp a kötelességeikhez jámboran ragaszkodókat s az Úr híveit.

Srídhar szvámí kommentárja szerint az ubhayatra (mindkettő iránt) a mozgó és mozdulatlan élőlényeket jelenti. A bhakta legyen készen minden élőlény szolgálatára, különösképpen az emberek (nṛ), a dharmájukat komolyan követő szádhuk, és az Úr hívei (mahat) iránt.

parasparānukathanaṁ pāvanaṁ bhagavad-yaśaḥ |
mitho ratir mithas tuṣṭir nivṛttir mitha ātmanaḥ ||30||

Tanulja meg magasztalni az Úr szent dicsőségét, hirdesse azt a bhakták közt, s másokkal elégedettségben s örömben társulva megtisztul majd elméje az önzéstől.

Visvanáth Csakravartí kommentárja szerint a nivṛttir mitha ātmanaḥ a bhaktival ellentétes dolgok élvezetétől való elállást jelenti, a megtisztulást minden nemkívánatos vonástól.

Mestere oltalmában, az Úr hívei társaságában élő bhakta így megtisztul, szerető odaadása révén kibontakozik benne a rajongó szeretet (prema), melyről a következő versek szólnak… s így sikerrel legyőzheti az isteni illúziókeltő energiát.

PDF

az odaadás gyümölcse

Nimi király imígyen faggatta a bölcs Prabhuddhát: „Miképpen győzheti le az isteni illúziókeltő energiát a durva gondolkodású ember, aki testét hiszi önvalójának s elméjét sem képes fegyelmezni?” Fontos kérdés, és a későbbiekben Prabuddha válaszát részletesen is megvizsgáljuk… most azonban fordítsuk figyelmünket a tanítást megkoronázó két versre (Bhág. 11.3.31-32.):

smarantaḥ smārayantaś ca mitho’ghaugha-haraṁ harim |
bhaktyā sañjātayā bhaktyā bibhraty utpulakāṁ tanum ||31||

smarantaḥ – emlékezők; smārayantaḥ – emlékeztetők; ca – és; mithaḥ – egymást; agha-ogha-haram – a bűn sokaságát eltávolítót; harim – Harit; bhaktyā – odaadással; sañjātayā – keletkezettel; bhaktyā – odaadással; bibhrati – eltölt, táplál, birtokol; utpulakām – izgatottat, örömtelit; tanum – testet

(Így) emlékezve s emlékeztetve egymást az Úr Harira, aki (egy pillanat alatt) tömérdek bűnt old föl,
odaadásuk isteni szeretetbe fordul s az elragadtatott bhaktákat öröm(mámor) járja át.

bhaktyā sañjātayā bhaktyā (odaadással keletkezett szeretettel) : szádhana-bhakti, a lelki gyakorlatok segítenek a megtisztulásban, s így kibontakozhat a rajongó szeretet, a préma-bhakti. A szeretet szeretetet szül.

kvacid rudanty acyuta-cintayā kvacid-
dhasanti nandanti vadanty alaukikāḥ |
nṛtyanti gāyanty anuśīlayanty ajaṁ
bhavanti tūṣṇīṁ param etya nirvṛtāḥ ||32||

kvacit – olykor; rudanti – zokognak; acyuta-cintayā – Acsjuta-gondolattal; kvacit – olykor; hasanti – nevetnek; nandanti – örvendeznek; vadanti – beszélnek; alaukikāḥ – nem evilágiak, szokatlanok; nṛtyanti – táncolnak; gāyanti – énekelnek; anuśīlayanti – imitálják; a-jam – születetlent; bhavanti – válnak; tūṣṇīm – csöndessé; param – Legfőbbet; etya –elérve; nirvṛtāḥ – örvendezők

Acsjutára gondolva olykor zokognak, máskor
nevetnek, örvendeznek, vagy beszélnek (hozzá), e transzcendentális személyek.
Örömtáncot lejtenek, énekelnek, a megszületetlen (Krsna kedvteléseit) játsszák,
s elcsöndesednek a Legfőbbet elérő elégedett bölcsek.

Visvanáth Csakravartí így magyarázza e verset: „Eltelt ez a nap, s nem értem el Krsnát… vajon mit tegyek? Hova menjek? Kit kérdezzek? Ki segíthet elérni őt?” – erre gondolva zokognak hívei. Máskor kacagnak: „Sötét az éjszaka, Krsna biztosan a pásztorok asszonyainak házához oson, lopni! Az udvar szögletében álló fa árnyékában rejtőzik, mikor egyszer csak meghallja valamelyik idősebb férfi hangját: ki az ott? ki vagy?! S az iszkolni igyekvő Krsnát biztosan észreveszik!” Megint máskor örvendeznek: megpillantják őt (szívükben), s ez transzcendentális boldogságot okoz. Vagy beszélnek hozzá: „Ó, uram, oly sok nap után ma végre elértelek téged!”.
Az alaukikā jelentése a világon felülemelkedett, nem evilági. (A szó ugyanakkor szokatlant is jelent..) A születetlent, Srí Krsnát imitálva Hari kedvteléseit játsszák el: a rásza-tánc idején Krsna eltűnt a gópík szeme elől, kik ekkor reá emlékezve rajongó szeretetükben utánozni kezdték őt, s eljátszották csodás tetteit (Bhágavata-purána 10.30. fejezet).
A versmérték vaṁśasthavila (a bambusznád ürege), félreérthetetlenül Krsna fuvolájára utalva.

Dzsíva gószvámí a Príti-szandharbában (158. fejezet) e két vers kapcsán a raszák jellemzőire utal: „E két vers az Úr iránti szeretet raszáit mutatja be. Hari az érzelmek közvetlen kiváltó oka (ālambana), míg a reá emlékezés fokozza az érzelmeket (uddīpana). Az emlékeztetés a cselekedetekben megjelenő érzelmeket (udbhāsvara), s az érzelmek külső jeleit (anubhāva) mutatja. A test megborzongása az eksztázis nyolcféle jelére utal (sāttvika-bhāva, a nyolc jel a következő: stambha – kábultság; sveda – verítékezés; romañca vagy pulaka – borzongás; svarabhaṅga – a hang elcsuklása; vepathu vagy kampa – remegés; vaivarṇya – sápadtság; aśru – könnyek; pralaya – eszméletvesztés). Az Acsjutáról szóló gondolatokban elmerülés a tovatűnő érzelmekre vonatkozik (vyabhicārin, vagy sañcārin, melyek felbukkannak s eltűnnek, mint az állandó érzelmek óceánján hömpölygő hullámok). Az odaadásból kibontakozó rajongó szeretet pedig az állandósult eksztázis (sthāyī-bhāva). »elcsöndesednek a Legfőbbet elérő elégedett bölcsek« e részlet a raszák kombinációjára utal. A Legfőbb a rasza-lényegű Valóságra vonatkozik. A szeretet jellege szerint ötféle lehet ez a rasza, gjána-bhakti-természetű, bhakti-természetű, baráti, szülői és szerelmes.”

PDF

rajtam nyugszik, mint gyöngysor a fonálon

mattaḥ parataraṁ nānyat kiñcid asti dhanañjaya |
mayi sarvam idaṁ protaṁ sūtre maṇi-gaṇā iva ||7||

mattaḥ – nálamnál; parataram – felsőbb; na – nincs; anyat – más; kiñcit – valami; asti – van; dhanañjaya – Dhananydzsaja!; mayi – bennem; sarvam – minden; idam – itt; protam – felfűzött; sūtre – fonalon; maṇi-gaṇāḥ – ékkövek sokasága; iva – mint

Nálamnál nincs felsőbb semmi, Dhananydzsaja, ami csak létezik,
mind rajtam nyugszik, mint gyöngysor a fonálon.

(Bhagavad-gítá 7.7.)

Fontos megállapítása ez a Bhagavad-gítának. Milyen természetű a Legfelsőbb? – vetik fel olykor a kérdést, s a különféle iskolák egymásnak ellentmondó véleményeket fogalmaznak meg. Az advaita iskolák személytelennek, tekintik a Legfelsőbb Brahmant, mely maga a tiszta lét és tudat, a végtelenség és a makulátlan tisztaság, így
tulajdonságok nélküli (nirguṇa). E felfogás szerint a tulajdonságokkal rendelkező Brahman (saguṇa) alacsonyabbrendű, hiszen a világi kötőerők (guṇa) érintik.
E versben azonban Krsna, a személy mondja: „nálamnál nincs felsőbb semmi.” Vajon akkor Krsna nirguṇa, vagy saguṇa mikor e szavakat mondja? – teszi fel a kérdést Baladév Vidjábhúsan a Góvinda-bhásjában, az 1.1.10. szútrát magyarázva. Hiszen ha tulajdonságokkal rendelkezőnek tekintjük, akkor nem mondana igazat… felsőbb volna nála a nirguṇa Brahman. Így csakis nirguṇa lehet… de akkor miképpen tulajdonságok nélküli?
Következtetésében Baladév egyfelől elveti a nirguṇa és saguṇa Brahmanra vonatkozó advaita értelmezést: „A védák tételeinek közös vonása az, hogy egyöntetűen egy olyan Legfelsőbb Lényről tanítanak, aki maga a megtestesült tudat, mindentudó, mindenható, makulátlanul tiszta, az univerzum oka, híveinek felszabadítója. Ez a tanítás minden védában közös. Ennek folytán csak egyetlen Brahmanról lehet szó. A védákban nincs helye Brahman saguṇa és nirguṇa megkülönböztetésének.”
Ám e fogalmak valóban szerepelnek a védákban. Baladév kommentárja folytatásában a nirguṇa fogalmának tisztázásával oldja fel az ellentmondást. A tulajdonságok nem csupán evilági kötőerőket jelenthetnek, hanem transzcendentális tulajdonságokat is. A nirguṇa így a világi kötőerőktől nem érintett, a saguṇa pedig a transzcendens tulajdonságokban bővelkedő Brahmanra vonatkozik.
Így fordulhat elő, hogy pl. a Svétásvatara-upanisad versében a nirguṇa Brahman mégis cselekvő: „Minden lényben ott rejlik az egy Isten, a lények mindentudó belsőura (antaryāmī). / Tetteket elrendez, és mindent áthat a vonásanincs (nirguṇa) egyedüli tanú.” (6.11.)
Hasonlóképpen a Bhágavata-purána, mely világi kötelékektől mentesnek (nirguṇa) nevezi a személyes Istent, Harit, s az őt imádó makulátlan szenteket is:
harir hi nirguṇaḥ sākṣāt puruṣaḥ prakṛteḥ paraḥ | sa sarva-dṛg-upadraṣṭā taṁ bhajan nirguṇo bhavet ||
Mert Hari anyagi kötelékektől mentes, az anyagi természeten túli Istenszemély maga, / ki mindent lát, s mindennek tanúja – az őt imádó maga is kötelékektől mentessé válik. (Bhág. 10.88.5.)


Krsna nagyon szemléletes hasonlattal él: „mind rajtam nyugszik, mint gyöngysor a fonálon”. Ha ránézünk egy gyöngysorra, látjuk az egyes gyöngyszemeket, éppúgy, mint a világban észleljük a különféle jelenségeket. A gyöngyszemek eltakarják a fonalat, mely azonban összerendezi a gyöngyöket, hasonlóképpen, a különállónak látszó jelenségek mögött ott az isteni rendező elv.
A védák máskor a szövés allegóriájával szemléltetik ugyanezt: Visnu lépi ki, feszíti ki a világot, s ő is hatja át. Ota-protam (széltében-hosszában) – mondja a szanszkrt –, az ota a vetülékfonal, a prota a láncfonal, a függőleges, rögzített szál neve. A Gítá verse a protam (felfűzött) szó használatával finoman utal e képre.
Az összefűzöttség (protam) összekapcsolt létet is jelent, minden hozzám kapcsolódik, Felsőlélekként, belső irányítóként (antaryāmī) áthatom a mindenséget, és rajtam, tőlem függ minden, legyen bár tudatos vagy tompa (lélek vagy anyag), miként a gyöngyök sokasága a fonálon – mondja Krsna.

PDF

ajánlott olvasmány:
Abhay Narayan: a nehézségekről
a Bhagavad-gítá és a dasamúla

a Félelem féli e nevet

Saunaka az összegyűlt bölcsek szószólójaként kérdéseket tett fel Szúta gószvámínak. Beszélj a magasztos Krsnáról – kérlelte őt – hiszen ő az…

āpannaḥ saṁsṛtiṁ ghorāṁ yan-nāma vivaśo gṛṇan |
tataḥ sadyo vimucyeta yad bibheti svayaṁ bhayam ||

āpannaḥ – megtörtént, elért (valamilyen helyzetbe került); saṁsṛtim – világ folyásába, lélekvándorlásba, a születés és halál menetébe (sṛti); ghorām – rettentőbe; yad-nāma – akinek a nevét; vivaśaḥ – fegyelmezetlen; gṛṇan – zengő; tataḥ – abból; sadyas – gyorsan, azonnal; vimucyeta – megszabadulhat; yad – akit; bibheti – fél; svayam – maga; bhayam – félelem

… kinek nevét még ha figyelmetlenül is zengi a születés és halál szörnyű körforgásába jutott (ember),
ama (körforgásból) hamarost megszabadulhat, hiszen maga a Félelem féli (e nevet).

A vaśa szó alárendeltséget, függőséget jelent, a vi- előtaggal fegyelmezetlent, féktelent, vagy éppen tehetetlent, irányítás alatt állót (a vi- kifejezhet tagadást, de jelenthet fokozást is). Dzsíva gószvámí értelmezésében: annak ellenére, hogy más dolgokhoz ragaszkodik, mástól függ.
Visvanáth Csakravartí Adzsámil példájára emlékeztet: csupán kimondta Nárájan nevét, s így meghátrálni kényszerültek a jamadúták. Krsna nevétől a megtestesült Félelem, Mahákála (Siva rettenetes, pusztító arculata) is retteg, mit sem szólva Jamáról, a Halálistenről, vagy a jamadútákról, az ő követeiről.
Sríla Prabhupád az öntudatlanul, nem tudatosan szóval fordítja a vivaśaḥ kifejezést, s leszögezi: „Krsna transzcendentális neve még akkor is segíthet megszabadulni a születés és halál csapdájából, ha valaki csupán a körülmények kényszerítő hatására vagy nem tudatosan mondja ki.”

PDF

miért Krsna?

Hűségesnek kell lennünk Hozzá – ez a Krsna bhakti egy másik gyakorlata, hűnek lenni Krsnához. Te sem szeretnél egy olyan szolgát, aki mindenfelé kóborol. Így van? Viszont egy olyan szolgát, aki hűséges, megbecsülsz. Minden nehézség és akadály ellenére készen áll a szolgálatra. Hűségesnek lenni egy lehetőség – egy tanítvány, vagy Krsna egy imádója számára – arra, hogy kifejezhessük hálánkat. És hogyan fejezhetjük ki hálánkat mesterünk felé: azáltal, hogy hűségesek vagyunk hozzá. „Örök szolgád vagyok. Mától örökre a tiéd vagyok.”
Aztán az is felmerülhet, hogy miért ez a Krsna?! Oly sok választási lehetőség van – például az Úr Jézus, vagy Siva, ez vagy az… miért pont Krsna? Mert Ő egy bájos fiatal fiú fuvolával a kezében? Nos, ez nem egy rossz megközelítés, mert kétségkívül bájos. Ha azonban csak ez a felszínes báj, amink van, az még nem elég mély.
Azonban mit mond Krsna a Srímad Bhágavatamban? Azt mondja: „A teremtés kezdetén egyedül Én léteztem és nem volt SEMMI más – sem megnyilvánult, sem megnyilvánulatlan, vagy bármi más ezek felett. Amit most ebben a megnyilvánult univerzumban látsz az is Én vagyok. És ami a pralaja, a megsemmisítés után marad, az is Én leszek.” Tehát – a teremtés kezdetén, a teremtés alatt, és a megsemmisülés után – ami létezik, ami marad az mind Ő. Ez az egyik oka amiért Krsnát imádjuk, mert Ő a végső létezés. Úgy tekintünk rá mint a létezés végső forrása – szarva-kárana-káranam – minden ok oka.
„És tudnod kell, – mondja Brahmának – hogy minden, ami valósnak tűnik, nem más, mint az én illuzórikus energiám.” Az illúzió kétfajta módon működik. Az egyik, amikor az illúzió egy valótlan dolgot valósnak mutat, ez az amikor félrevezet minket. A másik funkciója, amikor elfedi az igazságot. Bármikor, amikor ezt látod, ezt tapasztalod, tudnod kell: aha, ez az Ő energiája, nem független az Úrtól.
Végül pedig így foglalja össze: „Azok, akik az átma-gjánát keresik minden körülmények között, minden időben, mindenhol tudakozódjanak a Legfelsőbb Abszolút Igazságról. Ezért tehát folytatnunk kell ezt a kutatást, kutatást az isteni rejtett és természetesen gyönyörű Úr iránt.
Ha tehát azt kérdezzük: „Miért Krsna?”, hát ezért. Ő a forrás, Ő az ok, Ő a fenntartó, és Ő az életünk bájos szépsége.
Valami más magyarázat, hogy miért Krsna? Ez a tattva, adjatok raszikus magyarázatot. Miért Krsna? Mert Rádhiká Őt szereti.

(B. K. Tírtha Mahárádzs leckéjéből,
2006. Szeptember 3, Szófia,
forrás: Saranágati hírlevél)

Az idézett versek a Bhágavata-purána tőverséből valók, 2.9.33-34., és 2.9.36.
Ha szeretnél feliratkozni a hetenként megjelenő Saranágati hírlevélre, küldj privát üzenetet (az oldal bal felső sarkában találod a linket).

Hari szolgáinak legkiválóbbja

hantāyam-adrir-abalā hari-dāsa-varyo
yad-rāma-kṛṣṇa-caraṇa-sparaśa-pramodaḥ |
mānaṁ tanoti saha-go-gaṇayos-tayor-yat
pānīya-sūyavasa-kandara-kanda-mūlaiḥ ||

hanta – óh (meglepetés, öröm vagy együttérzés kifejezése); ayam – ez; adriḥ – hegy; abalāḥ – óh, lányok; hari-dāsa-varyaḥ – Hari szolgáinak legjobbja; yat – mert; rāma-kṛṣṇa-caraṇa – Balarám és Krsna lábának; sparaśa – az érintésétől; pramodaḥ – örvendez; mānam – tiszteletet; tanoti – felajánl; saha – vele; go-gaṇayoḥ – tehenek és társaik iránt; tayoḥ – kettejük iránt; yat – mert; pānīya – ivóvíz; sūyavasa – zsenge fű; kandara – barlangok; kanda-mūlaiḥ – és gyökerekkel

Kedves lányok, ez a hegy a legkiválóbb Hari szolgái közül, hiszen Balarám és Krsna lábainak érintésétől örvendezik, és ivóvízzel, friss fűvel, ehető gyökerekkel és barlangokkal ajánlja hódolatát nékik, a teheneknek valamint kedves társaiknak.

(Bhág 10.21.18, a gópík mondják egymás között)

PDF

Dharma leszármazottai

A Bhágavata-purána negyedik énekének első fejezete Szvájambhuva Manu leszármazottjairól szól. Egyik leánya – Praszúti – Daksa felesége lett. A szöveg így sorolja fel Daksa és Praszúti utódait:

tasyāṁ sasarja duhitṝḥ ṣoḍaśāmala-locanāḥ |
trayodaśādād dharmāya tathaikām agnaye vibhuḥ ||48||

Tizenhat lótuszszemű leányt nemzett néki,
tizenhármat Dharmához adott a hatalmas Daksa, egyet pedig Agnihoz.

pitṛbhya ekāṁ yuktebhyo bhavāyaikāṁ bhava-cchide |
śraddhā maitrī dayā śāntis tuṣṭiḥ puṣṭiḥ kriyonnatiḥ ||49||

Egyet az összegyűlt ősatyákhoz, egyet pedig a lét kötelékeit elvágó (bhava-chid) Sivához (Bhava).
Sraddhá, Maitrí, Dajá, Sánti, Tusti, Pusti, Krijá, Unnati,

buddhir medhā titikṣā hrīr mūrtir dharmasya patnayaḥ |
śraddhāsūta śubhaṁ maitrī prasādam abhayaṁ dayā ||50||

Buddhi, Médhá, Titiksá, Hrí és Múrti lettek Dharma feleségei.
Sraddhá szülte Subhát, Maitrí Praszádamot, Dajá Abhaját,

śāntiḥ sukhaṁ mudaṁ tuṣṭiḥ smayaṁ puṣṭir asūyata |
yogaṁ kriyonnatir darpam arthaṁ buddhir asūyata ||51|

Sánti Szukhát, Tusti Mudát, Pusti pedig Szmaját szülte.
Krijá Jógát, Unnati Darpát, Buddhitól pedig Artha született.

medhā smṛtiṁ titikṣā tu kṣemaṁ hrīḥ praśrayaṁ sutam |
mūrtiḥ sarva-guṇotpattir nara-nārāyaṇāv ṛṣī ||52||

Medha fia Szmrti, Titiksáé Kséma, Hríé Prasraja,
Múrtié pedig minden jótulajdonság forrása, Nara és Nárájana, a két látnok bölcs.

Első pillantásra a szöveg egyszerű családfa leírás. Visvanáth Csakravartí azonban felhívja a figyelmünket a nevek jelentésére. Kommentárjában így ír: „a Sraddhával kezdődők saját nevük jelentésével a jóság minőségéhez kapcsolódó energiák (száttvika-sakti) oltalmazói.”

Az erény, a vallás (Dharma) gyakorlása során tehát a feleségek jellemezte tulajdonságok a fiak jellemezte tulajdonságokat eredményezik:

Dharma felesége	fia
Śraddhā (hit)	Śubha (áldásosság)
Maitrī (barátság, jóindulat)	Prasāda (kegyelem)
Dayā (könyörület)	Abhaya (rettenthetetlenség)
Śānti (békesség)	Sukha (boldogság)
Tuṣṭi (kiegyensúlyozottság)	Muda (elégedettség)
Puṣṭi (táplálás, vagyon)	Smaya (a dharmában való állhatatosság)
Kriyā (tevékenység)	Yoga (összekapcsolódás)
Unnati (kiválóság)	Darpa (büszkeség, hiúság)
Buddhi (értelem)	Artha (gyarapodás)
Medhā (memória, felfogókészség)	Smṛti (emlékezet)
Titikṣā (türelem, béketűrés)	Kṣema (biztonság, üdvösség)
Hrī (szégyenlősség)	Praśraya (tisztelet, udvariasság)
Mūrti (forma)	Nara és Nārāyaṇa

PDF

a Bhágavata-purána két alaptanítása

Két elv jellemzi a Bhágavatát: a lélek meg nem szűnő szabad akarata, és fejlődése. A Bhágavata arra tanít bennünket, hogy Istentől mi is azt az igazságot kapjuk, amit Vjásza kapott, ha őszintén kutatjuk azt. Az igazság örök és kimeríthetetlen. A lélek mindig kap kinyilatkoztatást, ha nagyon keres. Az elmúlt korok nagy gondolkodói gyakran szólnak sóvárgó lelkünkhöz, és közreműködnek fejlődésünkben. Így segített Vjászának Nárada és Brahmá is. A sásztrák, más szóval szent könyvek nem tartalmaznak mindent, amit az örök Atyától megkaphatunk; nincs könyv hiba nélkül. Isten kinyilatkoztatása abszolút igazság, ám az ember képtelen volt mind befogadni, s eredeti tisztaságában megőrizni. Azt a figyelmeztetést kapjuk a Bhágavata tizenegyedik szkandhájának tizennegyedik fejezetében, hogy a kinyilatkoztatott igazság abszolút, de idővel a befogadó természete rányomja bélyegét, és az idők során a megannyi továbbító közeg hatására tévessé válik. (lásd Bhág. 11.14.3-5.) Ezért van szükség időnként új kinyilatkoztatásokra, hogy az igazság megmaradhasson eredeti tisztaságában. Ennek kapcsán figyelmeztetnek bennünket, legyünk óvatosak a régi szerzőkkel, bármilyen bölcs hírében állnak is.

El kell vetni minden téves eszmét, melyet a lelkiismeret békéje nem szentesít. Vjásza összegyűjtötte a Védákat, átrendezte a Puránákat és megszerkesztette a Mahábháratát, ám mégsem volt elégedett. Lelkiismerete nem szentesítette munkáját. Belülről így szólt hozzá: „Nem, Vjásza! Nem lehetsz elégedett az igazság helytelen ábrázolásával, melyet az elmúlt idők bölcsei ismertettek veled szükségképpen. Neked magadnak kell kopogtatnod az igazság kimeríthetetlen tárházának ajtaján, azon, amelyből a korábbi bölcsek is merítették a maguk lelki gazdagságát. Eredj az igazság kútfejéhez, ahol egy zarándokot sem ér semminemű csalódás!”

Vjásza így is tett, és elérte célját. Nekünk is ugyanezt ajánlják. A szabadság tehát az az elv, melyben Isten legértékesebb ajándékát kell látnunk. Nem szabad az előző korok gondolkodóit vakon követnünk. Magunknak kell gondolkoznunk, s próbáljunk meg olyan igazságok után kutatni, melyeket még nem fedeztek föl. A Bhágavatában azt a tanácsot kapjuk, hogy a sásztra szellemét, ne pedig a szavát kövessük. Ezért a Bhágavata a szabadság, a vegyítetlen igazság és az abszolút szeretet vallása.

Másik jellemzője a haladás. A szabadság kétségtelenül minden haladás atyja. A szent szabadság a szüntelen fejlődés és a szeretet végtelen aktivitásának feltétele. A szabadsággal való visszaélés degradál, így a vaisnava bánjék mindig gonddal Istennek ezzel a magasztos és gyönyörű ajándékával. A Bhágavata haladását úgy érzékeltetik, mint a lélek fölemelkedését az anyagi természetből Isten természetéhez, a májából az abszolútba, a végtelenbe. Ezért szól a Bhágavata imígyen magáról: „Ez a mű maga a lelki szeretet temploma; a gondolat (a Védák) fájának gyümölcse Sukadéva ambróziás szavaival elegyítve. Ó, ti jámborok! Igyátok hát újra meg újra a Bhágavata nektárát, mindaddig, amíg e halandó testben vagytok!” (lásd Bhág. 1.1.3.)

A száragrahí, avagy a haladó vaisnava még hozzáteszi: „A tudás fájának gyümölcse valójában több alkotórészből áll, édes és keserű ideákból. Ó, ti jámborok! A virágról nektárt gyűjtögető méhekhez hasonlóan kortyoljátok ti is az ambróziát, és vessetek el minden mást!”

A Bhágavatát kétségkívül nem könnyű megérteni, és amikor elkanyarodik a hagyományos és költői élet festői leírásától, stílusa merevvé válik, ágait pedig a szanszkrit költészet szokatlan alakjának lombozata takarja. A filozófiai mű szükségképp ilyen. Ezért magyarázatokra, jegyzetekre van szükség, hogy eligazodhassunk a könyv tanulmányozásában. A legismertebb magyarázó Srídhar Szvámí, a leghívebb tolmács pedig a nagy és nemes Csaitanjadéva. Isten áldja nemes útmutatóinkat!

(Bhaktivinód Thákur: A Bhágavata)

ajánló:
· a szív is jóváhagyja

gjána-sunjá-bhakti - a tudástól független odaadás

Csaitanja Maháprabhu és Rámánanda Ráj nevezetes beszélgetése során Rámánanda verseket idézve sorolta fel a tökéletességet célzó eszményeket. Szólt a dharma szerinti viselkedésről, a tettek Krsnának ajánlásáról, a dharma feladásáról, és a tudással (elmélkedéssel) kombinált odaadásról, ám ezeket Csaitanja Maháprabhu mind csupán külsődlegesnek nyilvánította. Rámánanda ezután a tudás iránti törekvéstől mentes tiszta odaadást említette, mint a tökéletesség leglényegét – s ez a gondolat már elnyerte Csaitanja egyetértését.
Az alábbiakban a Rámánanda által idézett vers, és annak kommentárja olvasható Sríla Prabhupád tolmácsolásában:

jñāne prayāsam udapāsya namanta eva
jīvanti san-mukharitāṁ bhavadīya-vārtām |
sthāne sthitāḥ śruti-gatāṁ tanu-vāṅ-manobhir
ye prāyaśo 'jita jito 'py asi tais tri-lokyām ||

Kedves Uram, a bhakták nem kívánnak az empirikus tudás művelése révén eggyé válni veled,
hanem az önmegvalósult szentek ajkairól akarják hallani dicsőségedet.
Erényes életet élnek, s könnyedén elnyerhetik kegyedet,
habár téged a három világon senki sem képes legyőzni! (Bhág. 10.14.3.)

Az Istennel való eggyé válás mérge megöli az odaadó szolgálat csíráját. Aki valóban szeretné odaadással szolgálni Istent, egyszer s mindenkorra adja föl ezt az elképzelést. A Csaitanja-csaritámrta szerint az Istennel való eggyé válás gondolata a legmagasabb fokú elbizakodottság jele, aminek még az árnyéka is lehetetlenné teszi az odaadás fejlődését. Ez a legveszélyesebb félreértés a lelki életben, amitől nyomban meg kell szabadulni.
A mindenható Istennek, Srí Krsnának alárendelt tiszta élőlény hallgassa alázatosan az önmegvalósult lélek ajkairól fölcsendülő transzcendentális hangot, az Istenség Személyiségének dicsőítését. Csakis egy önmegvalósult lélek képes nagyhatású lelki hangot kelteni. A bhakták éljenek makulátlanul tiszta életet, testben, szóban és gondolatban. Ezek a lelki megvalósítás tökélyre vitelének egyszerű módszerei.
Az Úr Csaitanja a társadalmi vagy felekezeti hovatartozás, a képzettség vagy bőrszín különbségeitől függetlenül minden ember javára jóváhagyta eme egyszerű módszereket. E folyamatban a próbálkozókkal szemben támasztott egyetlen, megkerülhetetlen követelmény az, hogy egyszer s mindenkorra mondjanak le az Istennel való eggyé válás gondolatáról. E képzetet általában csak az empirikus filozófusok vallják, máskülönben minden ember érzi, hogy Isten nagyobb nála, s mi alárendeltjei vagyunk akaratának. Még az olyan kiválóság, mint Mahátmá Gandhi is mindig mondogatta: „Hatalmas az Isten! Egyetlen fűszál sem mozdul az Ő jóváhagyása nélkül.”
Így hát az Istennel való eggyé válás képzelt ideája az empirikus filozófus agyszüleménye, anyagi hiúságának eredménye. Egy tisztaszívű, egyszerű ember mindig ellenzi az ilyen mesterkélt gondolkodást. Természetes módon utasítja el az Istennel való eggyé válás gondolatát, s nem szükséges külön figyelmet fordítania eme ostobaság cáfolatára.
A következő követelmény az önmegvalósult lélek szavainak alázatos és nyájas hallgatása. A Bhagavad-gítá közvetlenül Isten transzcendentális üzenete, amit a leendő bhaktának teljes jámborsággal és alázattal kell befogadnia egy önmegvalósult lélektől.

(részlet az Élet végső célja című könyvből)
PDF

Upadésámrta 3. – az odaadás beteljesülése

utsāhān niścayād dhairyāt tat-tat-karma-pravartanāt |
saṅga-tyāgāt sato vṛtteḥ ṣaḍbhir bhaktiḥ prasidhyati ||3||

utsāhāt – tettrekészség folytán; niścayāt – szilárd meggyőződés folytán; dhairyāt – állhatatosság, megfontoltság, türelem folytán; tat-tat-karma-pravartanāt – az ahhoz (vezető) tettek végzése folytán; saṅga-tyāgāt – ragaszkodás (világi társaság) feladása folytán; sataḥ – szenté; vṛtteḥ – tiszteletteljes bánásmód folytán; ṣaḍbhiḥ – hat által; bhaktiḥ – odaadás; prasidhyati – beteljesül

Tettrekészség, határozottság, állhatatosság, az ahhoz vezető tettek végzése,
a világi társulás (vagy a ragaszkodás) feladása és a szent (bhakták) tisztelete – e hat folytán teljesül be az odaadás.

1. Az utsāha kifejezés gyöke az ud-sah ige. A sah főbb jelentései: képes valamire, elégedetté tesz, elvisel, fenntart, az ud (fel) igekötővel kiegészülve a jelentése: képes valamire, energikusan, tettrekészen cselekszik. Az utsāha így arra az elszántságra, tettrekészségre vonatkozik, mely a szádhana-bhakti végzésére ösztönzi az embert. Több, mint fellelkesült hevület, inkább szilárd határozottság, mely nem ismer akadályt. Honnan származik ez az erő? Miként a Gangesznek a saját vizét áldozzák, az energia forrásának is az energiáját… a szádhana-bhakti szívbéli gyakorlása adja az erőt a szádhana-bhakti végzéséhez. A helyes tettek végzésén túl döntő fontosságú a cselekvés indítéka: nem elég félszívvel, kényszerből, megszokásból cselekedni, hanem a bhakti, az odaadó szeretet legyen tetteink kiindulópontja. Fölmerülhet a kérdés: azt állítjuk, a bhakti folytán jutunk ahhoz az erőhöz, melynek révén beteljesülhet a bhakti… vajon nem körkörös érvelés ez? Nem, hiszen a bhakti az eszköz, s egyszersmind a cél is… a csöppnyi odaadás a szádhana gyakorlása során erősödik meg.
A szótárat böngészve még egy érdekes gondolatra bukkantam a tetterővel kapcsolatban: úgy mondják, az uralkodó hatalma, ereje (śakti) három forrásból táplálkozik. A prabhāva-śakti a pozíciójából származó erő – felnéznek rá, mert ő az uralkodó. A mantra-śakti a jó tanácsadókat jelenti (a mantra jelent szent fohászt, imaformulát, de tanácsot vagy konzultációt is), az utsāha-śakti pedig az uralkodó személyes ereje, energikussága.

2. A niścaya szó gyöke a niści, melynek jelentése tisztáz, pontosít, a niścaya így határozottságot, megingathatatlan, szilárd hitet jelent.
A bizalom ellentéte a kételkedés… kételkedem, tehát vagyok szoktuk hallani, kissé eltorzítva Descartes kijelentését, mely teljes egészében egyébként így hangzik: Kételkedem tehát gondolkodom, gondolkodom tehát vagyok, vagyok tehát Isten létezik. A vizsgálódás alapja Descartes szerint sem a hitetlenkedés, hanem a módszeres, rendszeres kutatás. S azzal egyetérthetünk, hogy kezdetben szükséges az alapos ellenőrzés, ám a bizalmatlansággal vigyázni kell, hiszen megöli a csírázó szeretetet… nem jó az örökös gyanakvás légkörében élni. Szükséges tehát a kételyek eloszlatása, a tisztázás… ugyanígy fontos a tiszta szándék és a tiszta szándék feltételezése is.
A szeretet viszont elfeledteti a bizalmatlanságot… hiszen a látást is elhomályosítja.

3. A dhairya a dhīra állapotát jelenti… a dhīra állhatatos, határozott, önfegyelmezett, józan, erős, bölcs, a dhairya tehát arra az állhatatosságra utal, mellyel a gyakorló lankadatlanul végzi a szádhana-bhakti elemeit.
Manapság nem népszerű az állhatatosság… olyan technikákat szokás keresni, melyek azonnali hatást eredményeznek. Minél kevesebb erőfeszítéssel kívánunk villámgyors eredményt elérni. A szádhana-bhakti azonban nem ilyen természetű, inkább az olyan állandó ütemben fújó gyenge szellőre emlékeztet, mely végül hatalmas hullámokat kelt.
Az állhatatosság példaképe Dhruva herceg (nevének jelentése is ez: Szilárd), aki kisgyermekként kapott beavatást Náradától, majd a Jamuná partján a mesterétől kapott mantrát zengve folytatta légzőgyakorlatait és végezte a mesterétől tanult imádatot, oly kitartással, hogy a félisteneket is összezavarta. Végezetül a Sarkcsillagra költözött, mely a mozgó égitestek között a szilárd pont, a fogadalmak szilárd megtartásának szimbóluma… érdemes néha felnézni rá, s erőt meríteni állhatatosságából.

4. tat-tat-karma-pravartana: az oda, azaz a bhaktihoz vezető tettekkel foglalkozás a szádhana-bhakti gyakorlatait jelentik, a hallást, magasztalást, és a többit (śravaṇaṁ kīrtanaṁ).
Krsna így tanítja Uddhavát:
„20-23. Nektári történeteim hithű hallgatása és elismétlése, odaadó imádat, magasztaló énekek zengése, lelkes szolgálatkészség (a templom tisztogatásában), teljes leborulás előttem (nyolc testtag - homlok, mellkas, kezek, térdek, lábak - érintse a földet), híveim tisztelete, jelenlétem fölfedezése minden élőlényben, szolgálat minden (közösségi) cselekedettel, minden szó, az elme s a vágyak nékem szentelése, a gazdagság, fényűzés, valamint az öncélú tettek mellőzése, áldozati rítusok, jótékonykodás, tűzáldozati felajánlások, csöndes fohászkodás, koplalás, szent fogadalmak és egyéb vezeklések, mind mind fokozzák az odaadást irántam.
24. Óh, Uddhava! A fenti erényes tettek gyakorlása megerősíti az odaadást annak szívében, aki teljességgel átadja magát szolgálatomnak. Létezik-e olyan cél, amit (ezen kívül) egy bhaktának még el kellene érnie?” (Bhág. 11.19.20-24.)

5. A saṅga (sam-gam – „együtt megy”, összejár, találkozik, csatlakozik) egyszerre jelent találkozást, társulást, és ragaszkodást is, a saṅga-tyāga pedig ezek feladása.
Az odaadást elősegítő tettek végzése segíti a bhakti kibontakozását, s éppúgy támogatja ezt az odaadást hátráltató tettekről való tartózkodás, így a világi gondolkodástól, a világi gondolkodású emberektől való tartózkodás is.
E tényező jelentőségét mutatja, hogy az előző versben is olvashattunk róla.

6. sato vṛttiḥ: A sat szó jelentése létező, valódi, erényes, nemes ember (a szókapcsolatban birtokos esetben áll), a vṛtti pedig létezést, valamilyen állapotban való maradást; viselkedést, életmódot, tiszteletteljes bánásmódot, gondolkodásmódot jelent. A sato vṛttiḥ így a szentéletű vaisnavák tiszteletét, jó tulajdonságaik és viselkedésük követésének gyakorlatát jelenti.

Miként az Upadésámrta második verse, ez a vers is sok hasonlóságot mutat a Haṭhayogapradīpikā (A hatha-jóga lámpása) egyik versével:

utsāhāt sāhasād dhairyāt tattva-jñānāś ca niścayāt |
jana-saṅga-parityāgāt ṣaḍbhir yogaḥ prasiddhyati ||
Tettrekészség, bátorság, állhatatosság, valós tudás, szilárd meggyőződés és
az emberek társaságának kerülése: e hat által teljesül be a jóga.

E lista nem tartalmazza a szentek követését (sato vṛttiḥ), helyette a bátorsággal, erőfeszítéssel (sāhasa) találkozunk, az odaadó tettek végzése helyett pedig a valós tudást (tattva-jñāna) ajánlja.

PDF

Srí Upadésámrta: 1., 2. 3.,

a kali-korban rejtőzködő

A Bhágavata-purána hetedik énekében Prahlád többek között így dicsőíti Nrszinhát:

itthaṁ nṛ-tiryag-ṛṣi-deva-jhaṣāvatārair
lokān vibhāvayasi haṁsi jagat pratīpān |
dharmaṁ mahā-puruṣa pāsi yugānuvṛttaṁ
channaḥ kalau yad abhavas tri-yugo 'tha sa tvam ||

ittham – ily módon; nṛ-tiryak-ṛṣi-deva-jhaṣa-avatāraiḥ – ember, állat („ferde”, a felegyenesedett ember antonimája), bölcs, félisten, hal avatárokkal; lokān – világokat; vibhāvayasi – megoltalmazod; haṁsi – megölöd; jagat-pratīpān – a világok ellenségeit (a pratīpa jelentése: ellentétes, akadályozó, engedetlen); dharmam – dharmát; mahā-puruṣa – nagy Isten!; pāsi – megoltalmazod; yuga-anuvṛttam – a korszakok szerint; channaḥ – rejtőző („burkolt, fedett”); kalau – a kali-korban; yad – aki; abhavaḥ – voltál; tri-yugaḥ – három-korszakos; atha – ezért; saḥ – az; tvam – te

Ily módon ember, állat, bölcs, félisten vagy hal (formájában) mutatkozva
megoltalmazod a világokat, elpusztítod ellenségeit,
s korszakról korszakra megoltalmazod a dharmát, ó, nagy Isten!
Rejtőzködtél a kali-korban, ezért Három-korszakos (a neved).

Srídhar Szvámí e verset így kommentálja:
vibhāvayasi pālayasi | haṁsi ghātayasi | kalau tu tan na karoṣi | yatas tadā tvaṁ channo’bhavaḥ | atas triṣv api yugeṣv āvirbhāvāt sa evaṁbhūtas tvaṁ triyuga iti prasiddhaḥ ||
Vibhāvayasi, azaz megoltalmazod, haṁsi, azaz elpusztítod. Ám a kali-korban nem teszed mindezt. Akkor rejtőzködő voltál (channaḥ abhavaḥ). Ezért, bizony a három korszakban való ilyesféle megjelenésed miatt Három-korszakos (néven) ünnepelnek téged.

A Csaitanja Maháprabhu kora előtt élt Srídhar Szvámí tehát három korszakban való megszületésről beszél, a rejtőzködés az ő értelmezésében azt jelenti, hogy Isten nem száll alá a kali-korban.

Más kommentárok (pl. Visvanáth Csakravartíé) azonban e verset Nimi király és a bölcs Karabhádzsana beszélgetésével hozzák kapcsolatba, melyet a Bhágavata-purána 11.5. fejezetében olvashatunk. Nimi király Isten különböző világkorszakokbéli megjelenéseiről kérdez, Karabhádzsana pedig így szól: „Halld hát, hogyan imádják Őt a kali-korszakban a tantrák által előírt rituációkkal!” (11.5.31.) Majd e szavakkal jellemzi a kali-kor avatárját:
kṛṣṇa-varṇaṁ tviṣākṛṣṇaṁ sāṅgopāṅgāstra-pārṣadam |
yajñaiḥ saṅkīrtana-prāyair yajanti hi sumedhasaḥ ||
A kellő értelemmel rendelkezők a kali-korban a szankírtan-áldozattal, Krsna szent nevének zengésével fogják imádni a társaival együtt megjelenő Urat. (11.5.32.)

S mert így maga a Bhágavatam szól a kali-kor avatárjáról ezért e verssel összhangban a kali-korban rejtőzködő kifejezést a Csaitanja-követő vaisnavák úgy értelmezik, hogy alászáll Isten, ám nem az előző korokban megszokott cselekedetek jellemzik, nem azért száll alá, hogy a világot oltalmazva elpusztítsa a gonoszokat, hanem rejtőzködve, a szankírtan-áldozatot felmutatva, ám egyszerű bhaktaként viselkedve. Dzsíva gószvámí további értelmezést ad a rejtőzködésnek: channatvaṁ ca preyasī-tviṣāvṛtatvaṁ bodhyam – s a rejtőzködés („fedettség”) úgy értendő: a kedvese (Rádhá) ragyogásával beburkolt. (Tattva-sandarbha 1.)

A teljesség kedvéért hadd jegyezzem meg, hogy a fentiek ellenére Srídhar Szvámí értelmezése sem ellentmondásos. Szerinte ugyanis a 11.5.32. vers nem a kor avatárjáról szól, hanem arról, miként imádják a dvápara-korban alászálló Krsnát a kali-korban.

PDF

kapcsolódó írások:
· 11.5.32. - fekete és arany
· 11.5.33-34. - Karabhádzsana rsi fohásza

szmarana

A szanszkrt smaraṇa szó nem csupán az emlékezést jelenti, a múlt felidézését a tudatban, hanem rágondolást, valaminek a végiggondolását is. Dzsíva gószvámí a smaraṇa öt fokozatáról beszél. Az első fokozat az, mikor az ember hébe-hóba Krsna nevére, tulajdonságaira, kedvteléseire gondol, ez az emlékezés (smaraṇa). A koncentráció (dhāraṇā) az, mikor a gyakorló összeszedett, összpontosítja figyelmét, és időnként komoly igyekezettel igyekszik a külvilágot kizárva Krsnára gondolni. Ezután a meditáció (dhyāna) következik, ekkor a figyelem egy sajátos formán rögzül. A teljes belefeledkezésnek (dhruvānusmṛti) nevezzük, mikor a meditáció megszakítatlan, akadálytalanul áradó, és szakadatlan örömmel tölti el a gyakorlót. A dhruva szó szilárdat, állandót jelent, az anusmṛti pedig egyvalamire való emlékezést, mikor az ember minden másról megfeledkezik... ezért próbáltam az összetett szót a teljes belefeledkezés szókapcsolattal fordítani. A smaraṇa végső fokozata a transz (samādhi), a teljes belefeledkezés állandóvá válása. Dzsíva gószvámí minderről a Bhakti-szandarbha 278. tételében ír.

atha pūrvavat krama-sopāna-rītyā sukha-labhyaṁ guṇa-parikara-sevā-līlā-smaraṇaṁ cānusandheyam |
tad idaṁ smaraṇaṁ pañca-vidham | yat kiñcid anusandhānaṁ smaraṇam | sarvataś cittam ākṛṣya sāmānyākāreṇa mano-dhāraṇaṁ dhāraṇā | viśeṣato rūpādi-vicintanaṁ dhyānam | amṛta-dhārāvad avicchinnaṁ tad dhruvānusmṛtiḥ | dhyeya-mātra-sphuraṇaṁ samādhir iti |
Miként korábban (is szóltunk róla), a boldogság eléréséhez fokról fokra előrehaladva kívánatos (Krsna) tulajdonságaira, társaira, szolgálására, s kedvteléseire való emlékezés (utáni tudakozódás és annak) gyakorlása.
Ez az ötféle emlékezés. Az emlékezés valamiféle rágondolás (tervezgetés, tudakozódás). Az értelmet (elmét) így vonzva az elmének ebben az állapotban való megtartása a koncentráció. Sajátos formára s egyebekre való gondolás a meditáció. Nektárözön-szerű, megszakítatlan a teljes belefeledkezés. A teljesen fenntartott emlékezés pedig a transz (mikor egyedül az Úr van jelen az ember gondolataiban).

A folytatásban Dzsíva gószvámí az egyes fokozatokról szóló idézeteket veszi sorra.

tatra smaraṇam –
yena kenāpy upāyena smṛto nārāyaṇo'vyayaḥ |
api pātaka-yuktasya prasannaḥ syān na saṁśayaḥ ||
Az emlékezés:
„A múlhatatlan Nárájanra bárhogyan is emlékezve
még a bűnhöz láncolt (ember) is jámborrá válhat, semmi kétség.”

(Brhad-náradíja-purána 1.1.77.)

dhāraṇā –
viṣayān dhyāyataś cittaṁ viṣayeṣu visajjate |
mām anusmarataś cittaṁ mayy eva pravilīyate ||
A koncentráció:
„Az érzéktárgyakon elmélkedő elme az érzéktárgyakhoz ragaszkodik,
(ám) a reám emlékező elme bizony bennem oldódik fel.”

(Bhág. 11.14.27.)

dhyānam –
bhagavac-caraṇa-dvandva-dhyānaṁ nirdvandvam īritam |
pāpino’pi prasaṅgena vihitaṁ suhitaṁ param ||
A meditáció:
„A Magasztos Úr két lábának meditációja megszünteti a (világi) kettősséget, (miként az) kinyilváníttatott.
Még a bűnös is, ha csak alkalomadtán (meditál), a legfőbb üdvöt éri el.”

(Nrszinha-purána)

tatra nirdvandavaṁ śītoṣṇādimaya-duḥkha-paramparātītam | īritaṁ śāstra-vihitam | tac ca pāpino’pi prasaṅgenāpi param utkṛṣṭaṁ suhitaṁ vihitaṁ tatraivety arthaḥ |
A (versben) a nir-dvandva szó a hideg s meleg s a többi természetű szenvedések sorának (a kettősségeknek, dvandva) a meghaladása. Az īritam jelentése „kinyilváníttatott”, azaz a kinyilatkoztatás által megállapított. S „még a bűnös is” és csak „alkalomadtán”, (bizony akkor is) a param, azaz „legfőbb üdvöt” éri el, így szól a magyarázat.

dhruvānusmṛtiś ca
mad-guṇa-smṛti-mātreṇa ity ādau
tribhuvana-vibhava-hetave’py akuṇṭha-smṛtiḥ ity ādau ca |
eṣaiva śrī-rāmānuja-bhagavat-pādaiḥ prathama-sūtre darśitāsti |
És a teljes belefeledkezés:
„csupán tulajdonságaimra emlékezve”,
„az állandó emlékezésben még a három világ gazdagsága kedvéért sem” (Bhág. 11.2.53.)
miként ezt Rámánudzsa is megmutatta (a Védánta-szútrához írt kommentárjában) az első szútrában.

A mad-guṇa-smṛti-mātreṇa „csupán tulajdonságaimra emlékezve” kezdetű verset nem leltem sehol. Hasonló vers a Bhágavata-purána 3.29.11. verse, mely így szól:

mad-guṇa-śruti-mātreṇa mayi sarva-guhāśaye |
mano-gatir-avicchinnā yathā gaṅgāmbhaso'mbudhau ||
Csupán tulajdonságaimról hallva hozzám, a mindenki szívében lakozóhoz
áramolnak gondolataik szakadatlan, miként a Gangesz vize az óceánba.

A másik idézet a Bhágavatamból való:

tri-bhuvana-vibhava-hetave ’py akuṇṭha-
smṛtir ajitātma-surādibhir vimṛgyāt |
na calati bhagavat-padāravindāl
lava-nimiṣārdham api yaḥ sa vaiṣṇavāgryaḥ ||
Ki a félistenek s mások által kutatott állandó emlékezésben még a három világ gazdagsága kedvéért
sem tántorodik el a Bhagaván lótuszlábaitól egy fél pillanatra sem, az a legkiválóbb vaisnava.

(Bhág. 11.2.53.)

Az emlékezés (smṛti) jelzője az akuṇṭḥa, melynek jelentése nem ingadozó, zavartalan, akadályoktól mentes, állandó.
A versben az ajita-ātma jelenthet nem legyőzött, azaz kontrollálatlan elmét és érzékeket. Legyen bár tudós bölcs (sura) az ember, ha elcsábítja a világi pompa, csak kutatja, ám soha nem éri el a belefeledkezés tartós állapotát. Az
ajita szó jelentheti továbbá a Legyőzhetetlent, a Legfelsőbb Urat, kinek a félistenek (sura) is életüket (ātma) szentelik.

samādhim āha –
tayor āgamanaṁ sākṣād īśayor jagad-ātmanoḥ |
na veda ruddha-dhī-vṛttir ātmānaṁ viśvam eva ca ||
A transzról mondják:
Kettejük érkezését, a mindenség lelke s ura (valamint párja, Umá közeledtét)
nem észlelte, (hiszen folyamatosan) fenntartott elme-működése (miatt) sem testéről, sem a világról (nem volt tudatos).

(Bhág. 12.10.9.)

A Bhágavata-purána e története elmeséli, hogy egy alkalommal Siva és Umá a világot járván megpillantották a meditációjába mélyedt Márkandéját. A bölcset látva Umá így szólt: „Nézd, uram, e bráhmanát! Teste, érzékei s elméje lecsöndesült s így joggal hasonlítható a rezzenéstelenül csöndes óceánhoz, melyet nem korbácsol fel a szél, s vízi lényei is nyugodtak. Add meg aszkézisének gyümölcsét, kérlek!”
Ám mikor közelebb léptek, nem tudtak szót váltani a bölccsel, mert Márkandéja nem észlelte jöttüket, hiszen nem volt tudatos semmi másról, csak meditációjának, imádatának tárgyáról. Siva ezért misztikus erejével behatolt a szívébe, így szakítva meg a meditációt. Márkandéja visszatért a transz állapotából, s azt az áldást kérte, hogy mindig töretlen odaadással imádhassa Bhagavánt, az ő híveit, és Sivát.

tayo rudra-tat-patnyoḥ | bhagavad-aṁśa-tac-chaktitvāt jagad-ātmanoḥ tat-pravartakayor api | tatra hetuḥ ruddha-dhī-vṛttir bhagavad-āviṣṭa-cittaḥ bhaktiṁ parāṁ bhagavati labdhavān iti pūrvokteḥ |
tasmād asamprajñāta-nāmno brahma-samādhito bhinna evāsau |
A „kettejük” Rudrát, és feleségét jelenti. Bhagaván részeként, az ő erejéből (Siva) a „mindenség lelke”, ám (Márkandéja) még az ő megjelenésüket sem (észlelte). Ennek oka: a (folyamatosan) „fenntartott elme-működés”, azaz a Bhagavánban elmélyedt értelem, mellyel „elérte a magasztos úr iránti legfőbb odaadást” (Bhág. 12.10.6.), ahogy azt korábban (Siva) mondta.
(Mindez azt mutatja, hogy ez a szamádhi) különbözik az aszampragjátának nevezett Brahmanon meditáló szamádhitól.

A aszampragjáta szamádhi Patanydzsali jóga-terminológiája, ám erről egy másik bejegyzés szól majd.

PDF

névmagyarázatok – Góvinda

A govinda szó a go és a vinda szavak összetétele. A go jelentései: tehén, Föld, szó (beszéd, szavak) és menny. A vinda szó vid igéből származik, melynek jelentései: kap, szerez, elnyer, megtalál, felfedez, felismer, ismer, tapasztal, érez, így a vinda megszerzőt, megtalálót, stb. jelent.

A Bhagavad-gítában kétszer találkozhatunk Góvinda nevével. Az 1.32. versben Ardzsuna szólítja így Krsnát: „Mit ér a királyság, Góvinda, mit ér az élvezet vagy az élet?”
Baladév magyarázata szerint: Góvinda, te minden érzék (go) működését ismered (vindasi) – szól Ardzsuna –, így ismered a gondolataimat, vágyaimat is, jól tudod hát, hogy nem vágyom a királyságot.

A 2.9. versben Szanydzsaja idézi fel Ardzsuna és Krsna párbeszédét: „»Nem fogok harcolni« – szólt Góvindához (Ardzsuna), majd elhallgatott.”
Baladév e vershez fűzött magyarázatában a Góvinda név újabb értelmezését bontja ki, a go a (szent) szavakat, azaz a védát jelenti, a vinda jelentése pedig: ismer, ezért Góvinda minden véda ismerője. Ezért is lehetünk biztosak abban, hogy felvilágosítja majd a megrendült Ardzsunát kötelességéről. Szanydzsaja szavai így oszlatják szét Dhrtarástra fiai győzelméhez fűzött reményét.

A Gópála-tápaní upanisadban a bölcsek több kérdéssel fordulnak Brahmához, ezek közül az egyik: kitől fél a halál? Brahmá így felelt: Góvindát féli. S vajon kicsoda Góvinda? – kérdeztek tovább a bölcsek, Brahmá válasza: ő a tehenek, a Föld s a Véda ünnepelt ismerője (go-bhūmi-veda-vidito viditā, Góp. 1.5.).
Szanátan gószvámí megjegyzi, hogy a go szó mennyet is jelent, ő tehát a menny, a Föld s a Véda ünnepelt ismerőjeként értelmezi Brahmá szavait. S mert látja Góvinda felsőbbrendőségét, s nincs fölötte hatalma, ezért féli őt a halál.

Góvinda a tehenek oltalmazója, vezére (gavām indra). A Góvardhan-hegy felemelése után, mikor Indra alászáll a mennyekből, hogy hódolatát ajánlja, a társaságában érkező Szurabhi így fohászkodik Krsnához: „Te vagy a legfõbb urunk, te vagy a mi vezérünk (indránk), Mindenség Ura!” (tvaṁ naḥ paramakaṁ daivaṁ tvaṁ na indro jagat-pate Bhág. 10.27.20.) Majd Szurabhi tejével, Airávata, Indra elefántja pedig a mennyei Gangesz vizével fürdette meg Krsnát, s Góvinda néven koronázták királlyá. A történetet a Harivamsa is elbeszéli. Ott Indra e szavakkal szól:

ahaṁ kilendro devānāṁ tvaṁ gavām indratāṁ gataḥ |
govinda iti lokās tvāṁ gāsyanti bhuvi śāśvatam ||

Én vagyok az istenek vezére (Indrája), te pedig a tehenek vezérségét nyerted el,
az emberek a földön ezért ezt éneklik majd mindörökké: Góvinda! (Harivamsa 2.19.45.)

A tehén anya… a tej a táplálkozás, a ghí pedig az áldozat, a dévák táplálásának jelképe, a tehenek ura így a mindenség táplálója egyben.

Srídhar Szvámí a Bhágavatam e részét (a 10.27.23. verset) kommentálva kifejti, hogy Góvinda nevében a go egyszerre jelenti a teheneket s a mennyet is, melyeket egyszerre ural, a Góvinda név tehát a menny vezérét is jelenti.

A vinda szó felfedező, megtaláló értelmével Góvinda az, aki az alámerült Földet megtalálta. Miként a Mahábháratában olvasható:

gāṁ vindatā bhagavatā govindenāmitaujasā |
varāharūpiṇā cāntarvikṣobhita jalāvilam ||

A Földet megtaláló (vindatā) magasztos vadkantestet öltött Góvinda hatalmas ereje kavarta fel az iszapos vizet. (Mahábhárata 1.19.11.)


Góvinda az, akit elérnek (vinda) a félistenek fohászai, szavai (go). Dzsíva gószvámí a Brahma-szanhitát kommentálva ebben az értelemben idézi a Bhágavatamból Brahmá fohászát, aki gókulai születésre vágyva így szól:
„A legnagyobb szerencse az volna, ha itt születhetnék meg ebben az erdőben” (tad bhūri-bhāgyam iha janma kim apy aṭavyāṁ, Bhág. 10.14.34.)

Végül – de nem utolsósorban – Sríla Prabhupád így ír a Bhagavad-gítá 2.9. versének kommentárjában: „Ardzsuna először Góvindának szólítja Krsnát, mert Ő jelent gyönyört az érzékszerveknek és a teheneknek.”

~

smerāṁ bhaṅgī-traya-paricitāṁ sāci-vistīrṇa-dṛṣṭiṁ
vaṁśī-nyastādhara-kiśalayām ujjvalāṁ candrakeṇa |
govindākhyāṁ hari-tanum itaḥ keśi-tīrthopakaṇṭhe
mā prekṣiṣṭhās tava yadi sakhe bandhu-saṅge 'sti raṅgaḥ ||

Kedves barátnőm, ha az anyagi társaságot, barátságot és szerelmet akarod élvezni, akkor arra kérlek, ne nézz arra a mosolygó fiúra, Góvindára, aki fuvoláján játszva a Jamuná partján áll, s akinek ajka a telihold sugaraitól ragyog.

PDF