2024. december 7., szombat

a világ fája

 
A Gítá tizennegyedik fejezete az anyagi természet kötõerõirõl szól. Miképpen juthat túl az ember e kötőerőkön? – teszi fel Ardzsuna a kérdést (14.21.). Krsna válasza: „Aki állhatatos bhakti-jógával csak engem szolgál, az a kötőerőket teljesen fölülmúlva a brahman-létre áll készen – hiszen én vagyok a brahman alapja.” Az éppen Ardzsuna kocsihajtójaként szolgáló Krsna szájából meglepő lehet e kijelentés, ezért is folytatja ennek részletes kifejtésével: milyen a világ? mit jelent a világtól való elszakadás?


śrī-bhagavān uvāca
ūrdhva-mūlam adhaḥ-śākham aśvatthaṁ prāhur avyayam |
chandāṁsi yasya parṇāni yas taṁ veda sa vedavit ||1||


A Magasztos Úr szólt:
Gyökere fent, ága lent - múlhatatlannak mondják az asvattha fát.
Levelei a himnuszok, s aki azt ismeri, ő a védatudó.

adhaś cordhvaṁ prasṛtās tasya śākhā
guṇa-pravṛddhā viṣaya-pravālāḥ |
adhaś ca mūlāny anusaṁtatāni
karmānubandhīni manuṣya-loke ||2||


Lefelés és felfelé is kinyúltak annak ágai,
a kötőerők-növesztette érzéktárgy-hajtások.
Gyökerei lefelé is terjeszkednek,
az emberi világban a tettekhez kötődnek.

Az asvattha-fa, más néven az indiai füge (banyan-fa). A védai hagyományban szentként tisztelt fa. Az életmódja különös: fojtófügének is nevezik, mert csemeteként felkúszik a gazdanövényre, amit aztán teljesen bekebelez. A kifejlett növény léggyökereket ereszt, melyek mikor földet érnek, fás törzsekké válnak, a fa így hatalmas területet képes lefedni.

A versben leírt fa meglehetősen különös: gyökeresi felfelé nyúlnak, ágai lefelé terjeszkednek. Madhuszúdan Szaraszvatí azt írja: képzeljünk el egy nagy fát, amit a szélvihar gyökerestül kiszaggatott a földből, és a Gangá meredek partoldalára vetett. A fa még él, helyzete pedig éppen a versben leírtaknak felel meg. Sríla Prabhupád kommentárja találó képpel mutatja be a vers asvattháját: a tó tükrében láthatunk ilyen fát! S ezzel nyomban rámutat arra is, hogy a szanszára fája tükre, sőt, torz tükre a lelki valóságnak.

Gyökere fent – mert a brahmanban gyökerezik –, ága lent – a megnyilvánult teremtés (Sankara szerint a mahat, a totális anyagkészlet). Levelei a himnuszok – gazdagságra, hatalomra, sikerre, jó utódra vágyva végzik a védákban leírt áldozataikat az embere, így e rítusokat kísérő himnuszok alapozzák meg világot fenntartó tetteket... miként a fa is leveleinél növekszik és virágzik.

Egyes gyökerei ugyanakkor lefelé is terjeszkednek – e kétfelé nyúló gyökereket a kommentátorok vagy mint az emberalatti világokat (a lefelé) dévaták világait (a felfelé nyúlók) értelmezik, vagy mint az ember tetteinek eredményeként bekövetkező születést: emberalatti létformákba, vagy emberit meghaladó létformákba való születést.
Ezt megerősíti a versben az emberi világ említése: az emberalatti létformákban nincs karma, a döntés lehetősége és felelőssége az emberi létformában kezdődik.

Aki rálát e fára, megérti annak természetét – azaz érti az anyagi világ és az élőlének kapcsolatát –, arról elmondható, hogy a védák értője, a védák mélyebb értelmére is rálát.

Sankara kommentárja a véda-irodalomból két szöveget is idéz, melyek ugyanerről a fáról szólnak: A srutiból a Kaṭha-upaniṣad 2.3.1. versét:

ūrdhva-mūlo'vākśākha eṣo'śvatthaḥ sanātanaḥ |
tadeva śukraṁ tadbrahma tadevāmṛtamucyate |
tasmiṁllokāḥ śritāḥ sarve tadu nātyeti kaścana | etadvai tat || 1||


Gyökere fent, ága lefelé, ez az örök asvattha fa.
Tündöklő az, Brahman az, azt halhatatlannak mondják.
Benne nyugszanak a világok, és senki nem jut túl rajta. Ez bizony az.

És a Mahábháratát:

avyakta-mūla-prabhavas tasyaivānugrahotthitaḥ |
buddhi-skandha-mayaś caiva indriyāntara-koṭaraḥ ||
mahā-bhūta-viśākhaś ca viṣayaiḥ patravāṃs tathā |
dharmādharma-supuṣpaś ca sukha-duḥkha-phalodayaḥ ||
ājīvyaḥ sarva-bhūtānāṃ brahma-vṛkṣaḥ sanātanaḥ |
etad brahma-vanaṃ cāsya brahmācarati sākṣivat ||
etac chittvā ca bhittvā ca jñānena paramāsinā |
tataś cātma-gatiṃ prāpya tasmān nāvartate punaḥ ||


A megnyilvánulatlan gyökere-forrása, ennek támogatásával emelkedik fel,
az értelem a törzse, az érzékek a belseje-odva,
az (öt) alapelem az ágai, a érzéktárgyak pedig a levelei,
a dharma és az adharma gyönyörű virágai, az öröm és bánat kibontkozó gyümölcsei.
Minden teremtmény rajta él, a Brahman örök fáján.
ez a brahman-erdő, s ennek brahmanja tanúként viselkedik.
Ezt kivágva és széttörve a tudás hatalmas kardjával
megérkezik a lélek végcéljához, ahonnan soha nem tér vissza.
(Mbh. 14.35.20-22.)

A fa múlhatatlan, mégis a feladat e múlhatatlan fa kivágása – lehetetlennek tűnhet. A fa neve ugyanakkor mégis reménykeltő: bár az aśvattha szót gyakran az aśva (ló) szóból eredeztetik, a hely (stha) ahova a lovakat kikötik, Sankara e vers kapcsán ugyanakkor egy másik lehetséges etimológiát is megemlít: a-śva-ttha, ami nem (a) marad meg (sthā) holnapig (śvas). Az Úr híveinek nem tart holnapig sem, másoknak azonban múlhatatlan - egészíti ki a gondolatot Visvanáth Csakravartí.

na rūpam asyeha tathopalabhyate
nānto na cādir na ca saṁpratiṣṭhā |
aśvattham enaṁ su-virūḍha-mūlam
asaṅga-śastreṇa dṛḍhena chittvā ||3||


Sem az alakja nem érzékelhető,
sem a vége, sem eredete, sem alapja.
Miután e terebélyes gyökerű asvatthát
a ragaszkodásmentesség erős fegyverével kivágta,

tataḥ padaṁ tat-parimārgitavyaṁ
yasmin gatā na nivartanti bhūyaḥ |
tam eva cādyaṁ puruṣaṁ prapadye
yataḥ pravṛttiḥ prasṛtā purāṇī ||4||


kutassa fel azt helyet,
ahova eljutva nem térnek vissza ismét.
„Egyedül őnála, az eredeti személynél hódolok,
akiből az ősi eredet kiáradt.”

„Aki ismeri e fát, ő a védatudó” - mondja az első strófa, ugyanakkor a fa nem érzékelhető, így nem ismerthető meg. A vers első pádájának upalabh ('mellé-szerez') igéje megismerést, megértést, megtapasztalást jelent.
Nem érzékelhető – mondja Sankara –, mert olyan mint egy álom, délibáb, illúzió, tündérváros (gandharva-nagara): ahogy megpillantja az ember, már köddé is foszlik. Nincs vége: nincs időben meghatározható vége, nincs kezdete: időben meghatározható kezdőpontja. Az alap (saṁpratiṣṭhā) többféleképpen értelmezhető. A szó gyöke a sthā (áll), a sam- (össze, együtt) és a prati- (vissza, ellen, vmihez hasonló) igekötőkkel egészül ki: így valamin szilárdan állót jelent, ebben az értelemben valaminek az alapját. Sankara, Srídhar Szvámí és Madhuszúdan Szaraszvatí a saṁpratiṣṭhā szót állapotként, a kezdő és végpont köztes állapotaként értelmezi, míg Visvanáth és Baladév az alapot támasznak (āśraya) látja, ami oltalmazza.
Nem érzékelhető – mondja Rámánudzsa –, mert a teremtmények szokásosan a szanszára világában érzékelnek, s a megértésük erre szorítkozik: „Ez és ez vagyok, férfi, Dévadatta fia, Jagjadatta atyja, eképpen végzem a munkám, ez és ez okoz örömöt vagy bánatot, ezen a vidéken, ebben a faluban élek”.

A nemragaszkodás erős fegyvereként Sankara a felsőbb én (paramātmā) felé fordult acélszilárd meggyőződést, míg Rámánudzsa (az előző fejezetben leírt kötőerőkhöz kapcsolódva) a három kötőerővel jellemzett érzékvilágtól való elszakadásként.

Miután kivágta, 'felkutatandó' (parimārgitavya) annak gyökere. Sankara Visnuhoz tartozó helynek (vaiṣṇavam) nevezi, talán a Rg-véda 1.22.20. strófája miatt („Visnu ama legfőbb hajlékát”, tad viṣṇoḥ paramaṁ padam).

Miképpen kutasson az ember? Az eredeti személy előtti meghódolással. 

nirmāna-mohā jita-saṅga-doṣā
adhyātma-nityā vinivṛtta-kāmāḥ |
dvandvair vimuktāḥ sukha-duḥkha-saṁjñair
gacchanty amūḍhāḥ padam avyayaṁ tat ||5||


Az önhittség- és illúziónélküliek, a ragaszkodás hibáját legyőzők,
a mindig Léleknek szentelődők, a visszavonult vágyúak,
az örömnek és bánatnak nevezett kettősségektől megszabadultak,
a nem megtévesztettek oda, a múlhatatlan helyre mennek.

Az előző versben említett Eredeti Személy előtti meghódolás, és az anyagvilágtól való elszakadást, függetlenné válást kéz a kézben járnak, miként az a 7.14. versben is elhangzott:

daivī hy eṣā guṇa-mayī mama māyā duratyayā |
mām eva ye prapadyante māyām etāṁ taranti te ||14||


Mert isteni ez a kötőerőkből álló illúziókeltő energiám, nehéz túllépni rajta.
(Ám) akik nékem hódolnak, (könnyedén) átszelik.

Az utolsó páda a-mūḍha szava 'nem-elámítottat' jelent, Baladév szerint: a meghódolás módjainak ismerője (prapatti-vidhi-jñā).

Milyen ez a múlhatatlan hely?

na tad bhāsayate sūryo na śaśāṅko na pāvakaḥ |
yad gatvā na nivartante tad dhāma paramaṁ mama ||6||


Azt nem a Nap ragyogja be, sem a Hold, sem tűz.
Ahova menvén nem térnek vissza, az az én legfőbb hajlékom.

Visnu világa nem evilági: nem a Nap, a Hold, vagy tűz fénylik ott, mert önragyogó. Visvanáth Csakravartí a Katha-upanisadot idézi:

na tatra sūryo bhāti na candra-tārakaṁ
nema vidyuto bhānti kuto’yam agniḥ |
tam eva bhāntam anubhāti sarvaṁ
tasya bhāsā sarvam idam vibhāti ||15||


Nem a Nap világít ott, sem Hold vagy a csillagok,
villámok sem ragyognak, hát még a tűz.
Csakis azt a fényt tükrözi minden,
annak fénye világítja be ezt a mindenséget.
(Katha-up. 2.2.15.)

Rámánudzsa nem helyként, hanem az átman ragyogásaként (ātma-jyotiḥ) értelmezi a dhāman szót (a szó jelenthet hajlékot, helyet, de fényt, pompát, dicsőséget is).

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése