atha sisja-laksanáni – a tanítvány jellemvonásai

A Hari-bhakti-vilász a tanító jellemzőinek felsorolása után a tanítvány kívánatos tulajdonságait sorolja fel.

mantra-muktāvalyām
śiṣyaḥ śuddhānvayaḥ śrīmān vinītaḥ priya-darśanaḥ |
satya-vāk puṇya-carito’dabhra-dhīr dambha-varjitaḥ ||59||
kāma-krodha-parityāgī bhaktaś ca guru-pādayoḥ |
devatā-pravaṇaḥ kāya-mano-vāgbhir divā-niśam ||60||
nīrujo nirjitāśeṣa-pātakaḥ śraddhyānvitaḥ |
dvija-deva-pitṝṇāṁ ca nityam arcā-parāyaṇaḥ ||61||
yuvā viniyatāśeṣa-karaṇaḥ karuṇālayaḥ |
ity ādi-lakṣaṇair yuktaḥ śiṣyo dīkṣādhikāravān ||62||

A Mantra-muktávalíban:
„A tanítvány igaz követő, dicső, szerény, kellemes megjelenésű,
igazmondó, erényes életű, jóeszű, becsületes (álnokság-nélküli),
mentes a kéjtől és a dühtől, mestere lótuszlábának híve,
testével, elméjével és szavaival éjjel és nappal az (imádott) istenséget szolgálja,
egészséges, győzedelmeskedett a bűn felett, mély hittel rendelkezik,
mindig a bráhmanák, Isten és az ősatyák imádatához vonzódik,
fiatal (vagy erős), önfegyelmezett és együttérző –
ez s a többi jótulajdonsággal rendelkező tanítvány méltó a beavatásra.”

ekādaśa-skandhe ca
amāny amatsaro dakṣo nirmamo dṛḍha-sauhṛdaḥ |
asatvaro’rtha-jijñāsur anasūyur amogha-vāk ||63||

És a (Bhágavata-purána) tizenegyedik énekében:
„Alázatos, irigység nélküli, szorgalmas, állhatatos (mestere iránti) vonzalmában,
háborítatlan, az igazság megismerésében buzgólkodó, jóindulatú és megbízható.” (Bhág. 11.10.6.)

Az óind tradícióban a jelölt beavatásra való jogosultságára háromféleképpen tekintenek. A védai elv szerint már eleve rendelkezik a szükséges jó tulajdonságokkal, amit a beavatás megszentel, megerősít. A tantrikus elv szerint a tanító azt vizsgálja, hogy a jelölt alkalmas-e tulajdonságok megszerzésére, míg a bhaktikus elv szerint a legfontosabb a könyörület, hiszen ez emeli fel a tanítványt, s teszi képessé akár önmaga meghaladására is.

mūkaṁ karoti vācālaṁ paṅguṁ laṅghayate girim |
yat-kṛpā tam ahaṁ vande śrī-guruṁ dīna-tāraṇam ||
A néma beszédes lesz, a béna átkel a hegyen,
az ő kegyéből. Néki hódolok hát, Srí Gurunak, az elesettek megmentőjének!

PDF

tanítványok vagyunk, s örökre azok is maradunk

Bizonyos dolgokat az írásokból is megtudhatunk, de a lényeget csakis a vaisnaváktól. A bhakták minden tettét áthatja a Krsna iránti vonzalom. Magával ragadó lendületük, szándékuk tisztasága, a szívük mélyén rejlő kincs az, amire vágyunk.
...

A lelki tanítómester szavait nem könnyű megérteni. Gurudév a határtalan abszolútat képviseli, s mindig róla beszél. Ne gondoljuk, hogy már mindennek a végére jártunk, amit tőle kaptunk. Tanítványok vagyunk, s örökre azok is maradunk.

B.R. Srídhar Mahárádzs

a négy tudatállapot

Az upanisadok négy tudatállapotról beszélnek. Éber (jāgrat) a tudat, amikor az érzékek a külvilágban csaponganak. Az álom állapotában (svapna) a külvilág helyett a belső világára fókuszál a tudat. Ez a mentális működés világa. A mélyálomban (suṣupta) elnyugszik a belső érzékelés is, a mentális működést mélyebb, a mindenséggel együtt létező megismerés váltja fel. A negyedik tudatállapot (a szanszkrt neve egyszerűen turiya, azaz „negyedik”) maga a szamádhi állapota.

E négy tudatállapotot elemzi a Cshándógja-upanisadban olvasható történet is. Pradzsápati Brahmá így szól a lélekről (ātman): A bűntelen (apahatapāpmā), nem vénülő (vijara), halhatatlan (vimṛtyu), szenvedéstől (viśoka), éhségtől (vijighatsa) és szomjúságtól (pipāsa) mentes Léleknek igaz a vágya (satyakāma, azaz vágyai a végső valóságra irányulnak), igaz a döntése (satyasaṅkalpa, vagyis szándéka mindig valóra válik, minden külön erőfeszítés nélkül teljesül, amit elhatároz).
Meghallják e tanítást a dévák és az aszurák is, s elhatározzák, hogy megszerzik maguknak. A dévák Indrát, az aszurák Virócsanát küldik Brahmához: tanítványként ismerjék meg a lelket.
Harminckét esztendeig élnek hű tanítványként mesterük mellett, mikor is megkérdi Brahmá: miért jöttetek, fiaim? Elmondják vágyukat: a lelket szeretnék megismerni!
– A lélek a szemben látható lény – tanítja őket Brahmá. – Nézzetek csak egy tál vízbe, mit láttok ott?
S a tanítványok meglátták magukat, sokéves vezeklő életmód után, gubancos hajjal, piszkosan, gyűrötten.
– Nosza, fürödjetek meg szépen, öltsétek fel legjobb ruhátokat, s nézzetek bele úgy a tál vízbe!
A tanítványok így tettek, s elámultak önnön szépségükön.
– Nos, ez a halhatatlan, rettenthetlen lélek! – szólt Brahmá, s a tanítványok elégedetten hazaindultak. Virócsana boldogan tanította az aszuráknak a tant: a testet kell megörvendeztetni, a testért kell élni! Bizony, így gondolkodnak az aszurák ma is…

Indra azonban elgondolkodott hazafelé menet: igaz, szép volt a kép a vízben, ám ha a test nyomorék, a tükörkép is nyomorék… vajon hogyan egyeztethető össze mindazzal, amit mesterem a lélekről mondott? E gondolatokat forgatva fejében visszament Brahmához, s mestere elé tárta kételyeit.
– Jól van – szólt Brahmá, – tanítalak tovább.
Eltelt újabb harminckét esztendő, majd Brahmá így oktatta Indrát:
– Álmában boldog a lélek! Ha a test nyomorék is, álmában ismét új, és egész.

Indra boldogan hazaindult, ám útközben ismét csak elgondolkodott: igaz, hogy a nyomorék is ép álmában, ám olykor mégis rémálmokat lát az ember, álmában valóságosnak éli meg a szenvedést is… vajon hogyan egyeztethető össze mindazzal, amit mesterem a lélekről mondott? Megint csak visszament mesteréhez, s feltárta kételyeit.
Újabb harminckét esztendő telt el majd Brahmá e szavakkal tanította:
– Az álomtalan alvásban leled meg a lelket!
Indra éppen csak kitette a lábát az ásram ajtaján, mikor megértette: ebben az állapotban az ember még önmagáról sem tudatos, olyan, mintha megsemmisült volna! Vissza is fordult nyomban.
– Tovább tanítalak téged – szólt Brahmá, – élj még egy kicsit mellettem!
Öt év múltán mestere így tanította:
– A test múlandó, mégis otthona a halhatatlan testetlen léleknek. A testetöltött lelket a gyönyör és szenvedés kettőssége tartja rabságban, ám ezek nem érintik a testetlen lelket. Mikor az üdvösségre jutott lélek kiszáll a testből a legfőbb fénybe jut, eredeti helyzetét nyeri el, s ott játszadozik nők, járművek, és más rokonlelkek társaságában.
Ezt tanulta Indra Brahmától. (a Cshándógja-upanisad 8.7-8.12. szakaszai alapján)

Ez utóbbi gondolat nyilván nem a csajok, haverok, kocsik mélymaterialista „szentháromságát” dicséri. Felhívja a figyelmet, hogy e negyedik legmagasztosabb állapotra nem a mindenségben való feloldódásként kell gondoljunk. A lélek a Legfelsőbbhöz válik hasonlatossá, az ő társaságát nyeri el, s a lelki ízek kibontakozása és megélése lesz a kenyere.
Tanulságos az is, ahogyan a mester lépésről lépésre, a tanítvány megértéséhez igazodva fedi fel a lélekről szóló tant. Nem vezeti félre a tanítványait: a lélek jelen van testközpontú világi életben is… ám ez nem a végső igazság. S ha a felületes kereső megelégszik ennyivel, legyen boldog így. Ám a komoly kereső előtt nincs titok… a valóság újabb és újabb szintjeit ismerheti meg.

a tanítvány

Egyszerű kérdést kaptam: szanszkrt nyelven hogyan nevezik a tanítványt?
A válasz lehet rövid és egyszerű: śiṣya.
Ám a szanszkrt nyelv oly színes, ne elégedjünk meg ezzel a válasszal, lapozzuk fel a szótárt szinonímákat keresve:

adhyāya – „odaérkező”, összetétel végén használatos, pl: vedādhyāya – a tudáshoz megérkező.

arbha – „kicsi”, gyermek

ceṭa (vagy cela) – szolga. A világias mentalitású emberre azt mondják: kali-cela – Kali tanítványa. Ám a szó összetétel végén rosszat, hitványt is jelent, pl. bhāryā-cela jelentése: rossz feleség (bhāryā).

chātra – „ernyős”, aki a mester védőernyőjének (chatra) oltalmában él.

pāṭalika – mások titkait ismerő

pāṭhaśālin – „tanulószobás”. A pāṭha szó olvasást, és a szent védaszövegek recitálását is jelenti, a śālā pedig lakrészt, szobát. A pāṭhaśālā így tanítványok lakrészének neve, a pāṭhaśālin pedig e tanulószoba lakója.

vidyānupālin – a tudás (vidyā) gondozója, megőrzője (anupālin)

vidyānusevin – a tudást (vidyā) követő, gyakorló (anusevin). Az anusevin szóban az anu- igekötő jelentése vmi után, vmit követőn, a sevin pedig a sev – szolgál, tisztel, követ igéből származik: szolgáló, tisztelő, követő.

vratacarya, vagy vratin – „fogadalmas”, aki fogadalmát (vrata) követve (carya) él

śikṣamāna – tanítandó

śravaka, śrotṛ – aki hallgatja (śru, śravaṇa) a tanítást

A rossz tanítvány néhány jelzője:

akṣetra – „rossz föld”, aki alkalmatlan befogadója a tanításnak, miként a rossz földbe vetett mag sem hoz jó termést.

adravya – „alkalmatlan”. A dravya általában azt a dolgot, tárgyat jelenti, amit feldolgoznak, vagy éppen áldozati kellékként alkalmaznak.

odana – a szó tulajdonképpen ételt jelent, ám összetételben olyan hitvány tanítványra is utal, akit csak a hasa megtömése érdekel, pl: odanaśiṣya.

kṣatavrata – „megsebzett fogadalmú”, az a tanítvány, aki megszegte fogadalmát (vrata)

chātragaṇḍa, vagy śāstragaṇḍa – olyan tanítvány, aki csak a versek kezdetét ismeri.

S végül a jó tanítvány ismérvei:

kṛṭaśrama, vagy kṛtapariśrama – aki komoly erőfeszítéseket (śrama) tett (kṛta) a tan megszerzése végett. A pari- körül, igekötő itt fokozást jelent.

tripāṭhin – háromszori elismétlés után bármit megtanuló

bhāladarśin – homlokot (bhāla) figyelő (darśin), aki nyomban felismeri mestere hangulatát, s annak megfelelően nagy odaadással szolgálja őt. Ugyanezt jelenti a bhāvadarśin is („érzelmet figyelő”).

PDF

mese

Réges-régen egy kis ásramban élt egy idős guru. Egy nap, éppen ékádasí szent napján felkereste őt egy tanítványa, Csaturvidhi dász. Az idős mester éppen reggelizett. Törődött teste nem bírta már a böjtöt, így ékádasí napján is megevett egy csapátit.
– Gyere fiam, ülj mellém, egyél te is! – invitálta Csaturvidhit.
– Óh, Gurudév, ékádasí szent napja van ma, engedelmeddel egész nap böjtölnék, ahogy máskor is.
– Rendben van fiam, kísérjen áldásom, légy továbbra is állhatatos, menj, zengd a szent neveket! – búcsúzott a mester.
Hamarost megérkezett Bhógánanda dász is. Mestere őt is leültette. Bhógánanda bizony nem kérette magát kétszer, letelepedett guruja mellé, és jó étvággyal lakmározni kezdett.
– Milyen könyörületes vagy óh, Gurudév – mondta, – már kopogott a szemem az éhségtől.
– Kedves fiam, máskor figyelj oda jobban a böjt előkészületeire – szólt mosolyogva a mester – tudatosan csökkentsd az étkezésed az ékádasít megelőző napon, és meditálj mindazokon az áldásokon, melyekre a böjt vezet. Vajon megértheted-e az isteni kegy, a praszádam jelentőségét, ha így habzsolod az ételt? Mit gondolsz? E napot inkább szenteld a lelki gyakorlataidnak! – szólt, s kegyesen elbocsájtotta Bhógánandát.
Ekkor Rágamárg dász lépett be az ajtón, s köszöntötte mesterét. Guruja hívására ő is helyet foglalt, és enni kezdett. Azonban alig ért le torkán az első falat, Rágamárg megdermedt. Szemei könnybelábadtak, majd teste megremegett, és elcsukló hangon Krsnát szólongatta. Napokig úgy viselkedett mint egy tébolyult, látszott, hogy nem tudatos arról, mi is történik a világban. A mester elégedett volt Rágamárggal, s ez eljutott Mithjácsára dász fülébe is. Alig várta, hogy elkövetkezzen a következő ékádasí. Már kora hajnalban alaposan bereggelizett, és „Krsna! Krsna!” kiáltásokkal szaladt körbe az udvaron. Aztán csalódottan leült. Nem értette, miért nem tisztelik őt is.


-------------
A történetben szereplő tanítványok a lelki élet gyakorlásának különböző fokait jelenítik meg.
Bhógánanda (az evés, vagy élvezet öröme) dász a kezdő, aki ugyan követi az előírásokat, de nem érti igazán azok lényegét, nem éli meg az elveket, amikről ezek az életszabályok szólnak. Számára a böjt csupán az éhezés, és boldog, ha végre megtömheti a hasát.
Csaturvidhi (négyszabály) dász haladó bhakta, tudatosan él, eligazodik a világban, pontosan tudja, mi helyes, és mi helytelen. Számára a böjt és a praszádam, az isteni kegy magához vétele is komoly lelki gyakorlat. A böjtnap neki ünnep: a még intenzívebb odaszentelődés, a szent név zengésének ünnepe.
Rágamárg (a szeretet útja) dász hasonlóképpen tisztában van az ékádasí jelentőségével. Mestere invitálása azonban mindennél fontosabb számára, emiatt tiszteli meg a praszádamot. S valóban megérinti az isteni kegy, Krsna jelenik meg szemei előtt.
A sorból Mithjácsára (képmutató) dász lóg ki, aki utánozni próbálja Rágamárgot, s imitálja az eksztázis jeleit. Míg a többiekkel elégedett mesterük, vele senki sem törődik.

két gondolat az Arany-szútrákból

Mester és tanítvány kapcsolata a hiten, bizalmon és szereteten alapszik.

A legnagyobb szerencse a tiszta tanítással és tiszta tanítóval történő találkozás.

Hiteles vezetés - őszinte követés. Az igazi tanítvány elől nem tud elrejtőzni a guru.

az olvasás mint lelki gyakorlat

Kérdés: Most kezdtem el olvasni Srídhar Mahárádzs „Kövesd az angyalokat” c. könyvét, s hamar beleütköztem egy olyan problémába, amin már korábban is gondolkoztam. Srídhar Mahárádzs arra figyelmeztet, hogy a szentiratok olvasása, tanulmányozása csak akkor tekinthető odaadó szolgálatnak, ha azt egy lelki tanítómester utasítására végezzük, amúgy csak karma vagy gjána. A magától való olvasás - feltételezve a kéj kiszűrését - a guru általi utasítás, azaz a szolgálat teljesítése miatt minősül át odaadó szolgálatnak? Mi a különbség az írás és a szó között, ha mindkettő forrása egy lelki tanítómester, akin keresztül a lelki tudás a tanítványra száll?

Szvámí Bhakti Kamala Tírtha válasza: Az írások tanulmányozása fontos lelki gyakorlat, ezt a Gítá is többször említi. Ne kövessük el azt a hibát, amit oly sokan és sokszor elkövetnek, miszerint csak beszélnek és magasztalják az írásokat, de nem olvassák, tanulmányozzák azokat. A szentírások a passzív princípiumot képviselik a kinyilatkoztatásban, a guru-elv és személy pedig az aktív elvet. A sásztra központi szerepet játszik a guru-sásztra-szádhu hármasában, ami továbbá kiegészül a hrdaja - a szív, lelkiismeret - negyedik elemével. Úgy mondják nem guru az, aki nem az írások szellemében él, és nem szádhu az, aki nem az írásokra támaszkodik. Tehát a sásztra központi szerepű. A sásztrák imádata nem más, mint tanulmányozásuk, olvasásuk, szellemük elsajátítása. Az írások azért olyan hasznosak, mert bennük és rajtuk keresztül nagyon magas eszményekkel társulhatunk. Ezek - és még lehetne sorolni - az olvasás, tanulás előnyei. Miért akkor a figyelmeztetés? Ez inkább arra vonatkozik, amikor valaki az egyéni tanulmányokra hivatkozva például kihúzni akarja magát másfajta szolgálatok alól, vagy amikor a sok elmélet miatt nem jut idő a gyakorlatra. Maháprabhu arra is figyelmeztet: ne olvass sok könyvet! Miért? Nem pártolná a lelki tudományokat? Talán inkább a lelki tapasztalásokra buzdít, az istenélmény megélésére, amit a túlzott elméleti fejtegetések szellemi útvesztője sokszor inkább akadályoz, semmint elősegít. A könyv olyan, mint az útikalauz, már az is nagyon izgalmas. A guru az idegenvezető, de az igazi élmény akkor kezdődik, amikor az ember végre az áhított földre lép. Ezt az élményszerűséget érdemes kutatni. Ráadásul az írások felfogása nagy mértékben attól az iskolától függ, amiben tanul az ember, bizonyos szinten túl szinte minden értelmezés kérdése. Erre jó példa az Hare Krsna feketén fehéren c. kötetben megjelent polémia Prabhupád Gítá-fordításának értelmezési lehetőségeiről, a magyar szaktudós által megfogalmazott kritika és a kritika kritikája vonatkozásában.

Ugyanakkor az is megemlítendő, hogy a folyamatnak sokkal inkább része az írások hallgatása, semmint olvasása. Ezer óra olvasás = egy óra hallás. Szigorú arány, de mutatja a hatás erejét. Ha annak idején Petőfi interneten körözte volna a Nemzeti dalt, lehet mindenki szépen nyugtázta volna és nem történik semmi.

Srídhar Mahárádzs emellett egy másik, talán még megdöbbentőbb esetet is elmesél saját tapasztalataiból. Már évek óta a Gaudija Math tagja volt, jeles prédikátor, de nem jutott még el Vrndávanba. Egyszer Delhibe szólította a szolgálat, a mestere, Bhaktisziddhánta Prabhupád oda küldte. Delhitől Vrndávan már csak 140 kilométer körül van, nem távolság, és már a pályaudvaron járt Srídhar Mahárádzs, hiszen szabad ideje is volt, hogy eljut majd Vrndávanba - ez a vaisnavák legszentebb helye, Krsna otthona, micsoda lelki élmény?! Ám ekkor eszébe jutott, hogy a guruja ezt nem mondta neki. Mással bízta meg, s nem a szent hely felkeresésével. Márpedig a zarándoklat éppoly szent dharma, mint mondjuk az olvasás. S arra jött rá, hogyha önfejűen menne Vrndávanba, az nem volna szolgálat, sőt, nélkülözné guruja áldását, mintegy megtagadná ezzel a mesterét. Ezért úgy döntött, nem megy.

Helyesen döntött? Én azt hiszem, igen. Ha ilyen magas fokú elkötelezettségben élünk, akkor ez a helyes döntés. A globális útmutatás természetesen az, hogy olvasd az írásokat és keresd föl a szent zarándokhelyeket. Ezt valóban csak a guru szent áldásának elnyerésével lehet fölülmúlni, ez a magasabb elv. És persze egy igazi guru sohasem mondja, hogy tilos a sásztrákat olvasni, de az igazi tanítvány mindig megkérdi, mit olvassak? Mert nem biztos, hogy egyik-másik könyv vagy tétel időszerű, lehet. Hogy többet árt, mint használ.

Upadésámrta 1. - a késztetéseknek ellenálló bölcs

vāco vegaṁ manasaḥ krodha-vegaṁ jihvā-vegam udaropastha-vegam |
etān vegān yo viṣaheta dhīraḥ sarvām-apīmāṁ pṛthivīṁ sa śiṣyāt ||1||

vācaḥ – beszédé; vegaṁ – ösztönzést; manasaḥ – elméé; krodha-vegaṁ – düh ösztönzését; jihvā-vegam – nyelv ösztönzését; udara-upastha-vegam – gyomor és nemi szervek ösztönzését; etān – mindezeket; vegān – ösztönzéseket; yaḥ – aki; viṣaheta – ellenállna; dhīraḥ – józan, higgadt, fegyelmezett, bölcs; sarvām – egészet; api – mind, bizony; imāṁ – ezt; pṛthivīṁ – Földet; saḥ – ő; śiṣyāt – oktathat;

Az a józan személy, aki képes uralkodni szavain és gondolatain; legyőzte a nyelv, a gyomor, a nemi vágyak ösztönző erejét, valamint a haragnak is ellenáll, méltó arra, hogy szerte a világon tanítványai legyenek.

Rúpa gószvámí tizenegy szakaszból álló költeménye a Śrī Upadeśāmṛta (A tanítások nektárja) az odaadás jógájának útját beszéli el az alapoktól kezdve egészen a távlatokig. Az első vers tanítása kettős: egyfelől meghatározza az irányt a gyakorló számára: a bhakti útján járva váljon képessé az anyagi késztetések megfékezésére, másfelől arra utasítja, kutassa fel mesterét. Miképpen ismerheti fel a leendő tanítvány guruját? Azt nem tudja megvizsgálni, hogy mennyire előrehaladott a lelki életben, ám józan szempont lehet az, hogy mennyire áll leendő mestere az anyagvilág fölött: ellenáll-e a fenti késztetéseknek. Ha emellett tanítása és személye is inspiráló, a tanítvány meglelte mesterét, szegődjön el mellé. Az ösztönzések megfékezése ugyanakkor még nem a bhakti közvetlen része – kezdőként feladatot jelent, a megvalósult istenszeretetnek pedig természetes kísérőjelensége.

A lelki fejlődés ellenségeinek az alábbi hat tényezőt tartják: kéj [kāma], düh [krodha], kapzsiság [lobha], illúzió [moha], mámor [mada]és irigység [mātsarya]. (Egyes források további két tényezővel egészítik ki a listát: ragaszkodás [rāga] és gyűlölet [dveṣa] vagy a büszkeség [dambha] és mások megvetése [asūyā]). Ezek nyilvánulnak meg a beszéd, a gondolatok, az elme, az ízlelőbimbók, a gyomor és a nemi vágyak késztetéseinek formájában.
A késztetések megfékezéséről így ír a Bhagavad-gítá: Aki e világon, még a teste elhagyása előtt képes eltűrni a vágy és düh keltette késztetést [kāma-krodhodbhavaṁ vegaṁ], ő jógí, s boldog ember. (Bg. 5.23.)

A késztetések megfékezéséről természetesen sokhelyütt olvashatunk.
A Mahábháratában a csata után Judhisthir király az üdvösség elérésének módjairól kérdezi a halálos ágyán fekvő Bhísmát, aki többek közt ezt mondja a királynak:
vāco vegaṁ manasaḥ krodhavegaṁ vivitsā vegam udaropastha vegam |
etān vegān vinayed vai tapasvī nindā cāsya hṛdayaṁ nopahanyāt ||12.269.15||
„Ha a vezeklő megfékezi a beszéd késztetését, az elme és a düh késztetését, a tudásvágy késztetését, a gyomor és nemi szervek késztetését, akkor (mások) megvetés(e) nem zúzza szét szívét.”
Rúpa gószvámí verse két ponton tér el Bhísmáétól: az egyik eltérést a késztetések felsorolásában találjuk, negyedikként Bhísma a felfokozott tudásvágyat [vivitsā] említi, míg Rúpa gószvámí a nyelvet [jihvā]. Miért változtatta meg a verset Rúpa gószvámí? Az alászálló tudással szemben felfelé törekvő, a gondolatokat felkorbácsoló tudásvágy voltkaképpen besorolható az elme késztetései közé is. A versmérték is helyreáll az egy szótaggal rövidebb szóval: a triṣṭubh versmérték négyszer 11 szógatú lábakból áll, ám a Mahábhárata verse egy szótaggal több. Továbbá Bhísma arról az életszakaszról tanít, amikor az ember elhagyja otthonát, remeteéletet él, és így szakad el az anyagvilágtól; Rúpa gószvámí pedig a lelki ösvényen elinduló ember számára ad tanácsot.
A két vers közötti másik különbségnek is ez az oka: Bhísma a hiteles vezeklőről beszél, Rúpa gószvámí pedig kijelenti: a késztetéseknek ellenálló bölcs az egész világot oktathatja.

A Hansza-gítában Brahmát és a kumárákat is hasonlóan tanítja az isteni hattyúként megjelenő Legfelsőbb Úr:
vāco vegaṁ manasaḥ krodhavegaṁ vivitsā vegam udaropastha vegam |
etān vegān yo viṣahatyudīrṇāṁs taṁ manye’haṁ brāhmaṇaṁ vai muniṁ ca || 14||
„A beszéd késztetése, elme és a düh késztetése, a tudásvágy késztetése, a gyomor és nemi szervek késztetése – ki ellenáll e hatalmas késztetéseknek őt tartom bráhmanának és bölcsnek.”

Mi módon lehetünk úrrá a késztetéseken? 1.) lemondással, fegyelmezéssel vezekléssel [tapas], illetve 2.) a bhakti gyakorlásával, az Istenbe való szerető belefeledkezés következtében.

Krsna a Bhagavad-gítá 17. fejezetében beszél a beszéd az elme és a test fegyelmezéséről:
„A test fegyelmezése a Legfelsőbb Úr, a bráhmanák, a lelki tanítómester, valamint az olyan feljebbvalók, mint a szülők imádatából áll. A tisztaság, egyszerűség, cölibátus és erőszak nélküliség is ide sorolható. A beszéd fegyelmezése abból áll, hogy az ember igazmondó, jót akaróan, kedvesen, másokat nem sértve szól, és a Védákat rendszeresen idézi (azaz a védatanulmányozás). Az elme fegyelmezését pedig a lelki nyugalom, egyszerűség, higgadtság és a gondolatok tisztasága alkotja.” (Bg. 17.14-16.)

Hasonlóképpen tanítja Uddhavát, a Bhágavata-puránában:

„16. Aki ma még reszket, látván hogyan kurtítja életét a nappalok és éjszakák múlása, de az Úr kedvéért képes föladni ragaszkodásait, a Legfelsőbbet fölismerve hamarosan az örök békesség részese lesz.
17. Saját lelkének gyilkosa (önnön degradálódásának oka) az, aki nem képes átkelni a világi lét óceánján, noha (az Úr kegyéből) különösebb erőfeszítés nélkül emberként született, ami minden áldás forrása, a legritkább adomány és (erre a célra) különösképp alkalmas csónak, (mert) kitűnő kormányosa a guru, s a kedvező szelek képében pedig Én hajtom előre.
18. Ha a jógí idegenkedik, mi több undorodik a cselekvéstől (látván annak káros következményeit, a ragaszkodást és szenvedést), teljességgel uralt érzékekkel igyekezzék (ismételt erőfeszítéssel) az önvaló felé fordítani figyelmét és szilárdan fegyelmezni elméjét.
19. (Megrögzött csapongó természete miatt) még az önvalóra összpontosított elme is elkóborol, ezért (a jógí) legyen éber s vonja (ismét) ellenőrzése alá a békéltetés módszerével (vagyis adjon elméjének egy kis szabadságot).
20. (Ha újra uralma alá vonta elméjét) mindig legyen tudatos gondolatai mozgásáról, s légzését valamint érzékeit fegyelmezve a jósággal telt értelemmel korlátozza elméjét.
21. A zabolátlan lovat gazdája előbb hagyja szabadon nyargalászni, majd visszafogja a gyeplőt, így töri be a jószágot. Az elme ilyesfajta fegyelmezését hívják jógának.
22. Amíg az ember nem uralja tökéletesen elméjét, (a szánkhja filozófia) végső elveit jól ismerve (a mahat-tattvától kezdve egészen saját testéig) meditáljon a teremtés és megsemmisülés sorrendjén.
23. A világi aktivitástól megcsömörlött, ragaszkodástól mentes ember mestere utasításai szellemében képes mindig a lélekre gondolni, így megszabadul a rosszlelkűségtől (az érzéki ragaszkodástól), s (újfent mestere szavain s a lelken) elmélkedik.
24. Az önfegyelem [yama] s más jóga-módszerek gyakorlásával, a (lelki) tudakozódás és ismeretek művelésével, illetve múrtim imádatával, s ne másképp szögezze reám (a Legfelsőbb Lélekre) elméjét az ember!
25. Ha a jógí valamely hiba folytán szégyenletes tettre vetemedik (ami fölöttébb valószínűtlen), bűnét kizárólag a jóga gyakorlásával (az önmegvalósítás ismételt gyakorlásával, a tudás művelésével s a szent név zengésével) semlegesítse, s ne folyamodjon másfajta bűnbánathoz (vezeklés gyanánt).
26. Erény az, ha az ember következetesen ragaszkodik személyes feladatköréhez (a bűn pedig annak elhanyagolása). Az erény és bűn ilyetén megkülönböztetése korlátozza a természetüknél fogva tisztátalan tetteket s így az ember képes lesz föladni (anyagi) ragaszkodását.” (Bhág. 11.20. fejezetéből)

Az önfegyelmezésben tehát fontos a helyes szemlélet, a világ természetének megértése. A gyakorló legyen figyelmes, hiszen a kezdetben finom hullámfodrokként jelentkező késztetések később ellenállhatatlan áradatként zúdúlnak rá, ezért igyekezzék a kezdeti szakaszban ellenható áramlatokkal elcsitítani őket.

Krsna az istenszeretetről is tanítja Uddhavát: a Krsna-meditáció következtében a késztetések természetes mód lecsillapodnak:

„17. Örökké boldog természetemet csak azok a nagy lelkek érthetik meg, akik nem birtokolnak semmit, legyőzték szenvedélyeiket, könyörületesek minden élőlényhez, értelmüket nem fedik be vágyak s elméjükben mindig hűségesek hozzám.
18. Amennyiben bhaktám még nem ura érzékeinek s vonzódik az érzéktárgyakhoz, (irántam való) odaadásának köszönhetően mégsem lesz azok rabja.
19. Ahogy a tűz lángja elhamvasztja a halom tűzifát, úgy égeti föl az irántam érzett odaadás is az ember bűneit!
20. Kedves Uddhavám, sem a jóga vagy a szánkhja, sem a dharma vagy a védatanulmányok, de a vezeklés vagy lemondás sem nyűgöz le engem olyannyira, mint a nagyfokú odadás.
21. Tisztelettel párosuló különleges odaadásuk folytán a jámborok elérhetnek engem. Híveim természetes mód vonzódnak hozzám s egyedül engem tekintenek legfőbb céljunak. Ez az odaadás még a (kasztonkívüli) kutyaevőket is fölmenti alantas születésük stigmájától.
22. Odaadás nélkül még az igazmondással párosuló vallásosság és együttérzés, vagy az aszkézissel párosuló tudás sem tisztítja meg az elmét teljesen és végérvényesen.
23. Mi egyébről volna fölismerhető az odaadás, mint (a boldogságtól) égnek álló hajról, a szív ellágyulásáról, (az ember orcáján végigpergő) örömkönnyekről? Odaadás nélkül miként szabadulhatna (az ember) az elme tisztátalanságaitól?
24. Aki az irántam érzett nagyfokú odaadása miatt érzelmektől elcsukló hangon szól, szíve meglágyul (a szeretettől), vígasztalhatatlanul zokog (elválásunk gondolatától is) vagy felkacag (ha kedvteléseimre emlékszik), s a külvilággal mit sem törődve fennhangon énekelni kezd vagy (örömében) táncra perdül - nos az ilyen hívem megtisztítja az egész világot.
25. Az arany tűzzel hevítve kiveti salakját s visszanyeri eredeti tisztaságát. Hasonlóképpen a tiszta odaadás gyakorlásával a lélek is megszabadulhat karmája minden korábbi szennyétől s eljut hozzám, eredeti helyzete szerint szolgálva engem.
26. Minél jobban megtisztul az elme áldásos történeteim hallása és fölidézése által, annál élénkebben észleli az ember (az Abszolút) finom valóságát, ahogyan a szem is visszanyeri látóképességét, ha gyógyírral kezelik.
27. Kinek elméje az érzéktárgyakon jár, ragaszkodni kezd azokhoz, ám aki mindig reám gondol, egyedül énbennem mélyed el.
28. Ezért ne gondolj többé a valótlan s értéktelen világi dolgokra - mint ahogy az álomképpel vagy a fantázia szüleményével sem foglalkozik az ember -, s az odaadás révén megtisztult elmével gondolj mindig reám.” (Bhág. 11.14. fejezetéből)

Sríla Prabhupád kommentárjában gyakorlatias tanácsokat ad a késztetések megfékezéséhez. A beszéd fegyelmezésére a Krsna-kathát, a Krsnáról szóló történeteket, beszélgetést ajánlja, az elme megfékezésére a Krsna-meditációt. Ha a harag önző érdektől mentes és Krsnát szolgálja, akkor lehet helyénvaló is, példa rá a Rávana palotáját felgyújtó Hanumán, ám a düh oka általában a csalódásból fakadó frusztráció: „Az emberben ragaszkodás ébred az érzékek tárgyai iránt, miközben rajtuk elmélkedik. Az ilyen vonzódás vágyat, a vágy pedig dühöt szül.” (Bg. 2.62.) Ezért a harag megfékezésének módja az ok, az anyagi vonzódás megszüntetése. A test fegyelmezésének jó módja az Istennek szentelt étel fogyasztása, a nemi vágy megfékezésére pedig a cölibátus, vagy a szabályozott házasélet szolgál.

Ajánlott irodalom: http://kagylokurt.hu/orientacio/a-tanitasok-nektarja.html

PDF

Srí Upadésámrta: 1., 2.,

a mennydörgés hangja

BRHADÁRANJAKA UPANISAD - A NAGY ERDEI TITKOS TANÍTÁS

5.2. Tanítás

Pradzsápati (Brahmá) háromféle utódai – a félistenek, az emberek és a démonok – növendékként éltek atyjuk, Pradzsápati mellett. Mikor kitelt tanulóidejük, a félistenek megkérték:
– Taníts minket, urunk!
Nékik erre egy szótagot mondott: da, majd megkérdte:
– Megértettétek?
Szóltak:
– Igen, megértettük. Azt mondtad nekünk: fegyelmezz [dámjata]!
– Óm, látom, megértettétek! – válaszolt.
Ekkor az emberek szóltak:
– Taníts minket, urunk!
Nekik is ugyanazt a szótagot mondta: da, majd megkérdte:
– Megértettétek?
Szóltak:
– Igen, megértettük. Azt mondtad nekünk: adakozz [datta]!
– Óm, látom, megértettétek – válaszolt.
Ekkor a démonok szóltak:
– Taníts minket, urunk!
Nekik is ugyanazt a szótagot mondta: da, majd megkérdte:
– Megértettétek?
Szóltak:
– Igen, megértettük. Azt mondtad nekünk: könyörülj [dajadhvam]!
– Óm, látom, megértettétek – válaszolt.

Az égzengés isteni hangja is ezt ismétli: da, da, da, vagyis: fegyelmezd magad, adakozz, légy könyörületes! Ezért ez a három gyakorlandó: az önfegyelem, az adakozás és a könyörület.

hűség

evaṁ janaṁ nipatitaṁ prabhavāhi-kūpe
kāmābhikāmam anu yaḥ prapatan prasaṅgāt |
kṛtvātmasāt surarṣiṇā bhagavan gṛhītaḥ
so'haṁ kathaṁ nu visṛje tava bhṛtya-sevām ||

evam –így; janam –ember [használatos általános alanyként, ám a beszélő sokszor saját magára vonatkoztatja, mint a magyarban]; nipatitam –beleesett; prabhava –születés, teremtés; ahi –kígyó; kūpe –kútban, üregben; kāma-abhikāmam –vágyat vágyva; anu –után; yaḥ –aki; prapatan –leeső; prasaṅgāt –ragaszkodás miatt; kṛtvā-ātmasāt –sajátjává téve; sura-ṛṣiṇā –az isteni bölcs (Nárada) által; bhagavan –uram!; gṛhītaḥ –megragadott, elfogadott; saḥ –az; ahaṁ –én; katham nu –hogyan [a nu kötőszó nyomatékosítja a kérdést]; visṛje –elhagyom, feladom; tava –tiéd; bhṛtya-sevām –szolga szolgálatát

Kedves Uram, óh, Istenség Legfelsőbb Személyisége! Mivel egymás után kerültem kapcsolatba az anyagi vágyakkal, lassan egy kígyókkal teli, kiszáradt kútba estem, ahogy az emberek többsége teszi. Szolgád, Nárada Muni azonban kegyesen elfogadott tanítványának, s megtanított arra, hogyan lehet elérni ezt a transzcendentális szintet. Legfőbb kötelességem tehát az, hogy szolgáljam őt. Hogyan is hagyhatnám el a szolgálatát?
(Bhág. 7.9.28.)

Miután Naraszinha elpusztítja Hiranjakasiput, Prahlád hódoló fohászaival békíti meg az Urat. A vers e fohászból való.
Sríla Prabhupád fordításában a kṛtvā-ātmasāt („téve-saját”) kifejezés azt jelenti, hogy olyanná tesz, mint saját maga, erre utal a „megtanított arra, hogyan lehet elérni ezt a transzcendentális szintet” félmondat. A kifejezést gyakran használják az elvesz, kisajátít, azaz sajátjává tesz értelemben is, vers fordítása eszerint így hangozhat: „Az (anyagi) lét kígyó-fészkébe esett ember a vágyai utáni ragaszkodás miatt bukik el. Óh, Uram! (Náradaé), az isteni bölcsé lettem, aki megmentett engem. Hogyan is hagyhatnám el e szolgád szolgálatát?”

PDF

„kiegyensúlyozott a tiszteletben és szégyenben” (Bg. 12.19.)

Egy testvér meglátogatta Egyiptomi Makáriosz atyát, és kérte: „Atya, mondj egy igét, hogyan üdvözüljek!”
Azt mondta az idős atya: „Menj a sírokhoz, és gyalázd a halottakat!” A testvér elment, és szitkokat meg köveket zúdított rájuk. Visszatértekor aztán elmondta ezt az idős atyának, az pedig azt mondta: „Semmit sem mondtak ők neked?” Azt válaszolta: „Semmit sem.” Az idős atya így szólt hozz: „Menj holnap vissza, és dicsérd őket!” Erre elment a testvér, dicsérte őket, és azt mondta: „Ti apostolok, szentek és igazak!” Visszatért az idős atyához, és azt mondta: „Dicsértem őket.” Ő így szólt hozzá: „Semmit sem válaszoltak neked?” A testvér azt mondta: „Semmit sem.”
Erre azt mondta neki az idős atya: „Te tudod, hogy mennyire gyaláztad őket, ők pedig semmit sem válaszoltak, és mennyire dicsérted őket, ők pedig semmit sem mondtak neked. Így te is, ha üdvözülni akarsz, legyél halott! Sem az emberek becsmérlésével, sem dicsőítésükkel ne törődj, pontosan úgy, mint a halottak! Így üdvözülhetsz.”

Forrás: Az atyák bölcsessége
Az 5. században, az egyiptomi sivatagban élt szerzetes atyák történetei

engedelmesség

Márk atya, Sziluanosz atya tanítványa

Sziluanosz atyáról beszélik, hogy a Szkétiszben volt egy tanítványa, név szerint Márk. Kitűnt engedelmességével, és szépen tudott írni. Az idős atya engedelmessége miatt szerette őt. Azonban még tizenegy további tanítványa volt, és ezek aggódtak, mert azt jobban szerette náluk. Amikor meghallották ezt az atyák, elszomorodtak. Egy nap eljöttek hozzá, és szemrehányást tettek neki. Erre kivitte őket magával, és mindegyik cellába bekopogtatott: „Ilyen és ilyen testvér, gyere, szükségem van rád!” De senki sem követte őt azonnal. Erre Márk cellájához ment, bekopogott, és azt mondta: „Márk!” Az amint meghallotta az idős atya hangját, ki is ugrott. El is küldte őt egy szolgálatra.
Aztán azt mondta az idős atyáknak: „Hol van a többi testvér, atyák?” Bement a cellába, és kezébe vette Márk írófüzetét. Akkor látta, hogy épp egy O-t akar leírni, de amikor meghallotta az idős atya hangját, nem csavarintotta meg az írónádat, hogy befejezze. Akkor az idős atyák azt mondták: „Valóban, akit te szeretsz, atya, azt szeretjük mi is, és Isten is szereti őt.”

Forrás: Az atyák bölcsessége
Az 5. században, az egyiptomi sivatagban élt szerzetes atyák történetei