a holdak királya

125. A káma-gájatrí mantra magát Krsnát formázza,
a huszonnégy és fél szótagjával.
E szótagok a Krsnában felkelő holdak,
melyek vágyakozással töltik el a három világot .

126. Drága barátom, Krsna arca (a Holdnak,) a bráhmanák urának királya,
ki Krsna testének trónusán ülve irányítja birodalmát,
a holdak világát.

127. Két orcáját, melyek csillogása elhomályosítja a drágakövek ragyogását,
két teliholdként látom.
Homlokán félhold, s rajta a szantálpötty
egy újabb telihold.

128. Ujjainak körmei is teliholdak tündöklése. A fuvolán táncolnak ők,
s daluk a fuvola muzsikája.
Lábujjain a körmök is megannyi telihold. A földön táncolnak ők,
daluk a bokacsengettyűk zenéje.

129. Cápaalakú fülönfüggői a szemek játékára illegetik magukat,
ahogy a játékos (Hold)király táncoltatja őket.
Szemöldökei az íj, szemei a nyílvessző; az íj húrját két fülére (illeszti),
s átüti a célt, a lányok szívét.

130. A nagy hold (Krsna arca) így táncolva kiárad, (s megnyitja) a holdak piacát,
ahol szétosztja mind saját nektárját.
Egyeseket édes mosolyának nektárjával, másokat ajkainak ambróziájával,
de az egész világot elégedetté teszi.

(Csaitanja-csaritámrta 2.21.125-130.)

mantrazengés

 


japyenaiva tu saṁsidhyed
brāhmaṇo nātra saṁśayaḥ |
kuryād anyan na vā kuryān
maitro brāhmaṇa ucyate || 2.87 ||

Ám a bráhmana csupán mantrazengéssel (dzsapával) is elérheti a végső célt, efelől semmi kétség, / akár végzi a (rítusokat) akár nem. Bráhmana az, aki mindenki barátja.

(Manu-szanhitá 2.87.)

a zarándok elbeszélései

A keleti ortodox kereszténységben élő gyakorlat a szüntelen imádság: a Jézus-ima (mantra) folyamatos zengése, ajkakkal, szívvel, lélekkel.
Az alábbi történet elbeszélője egy egyszerű orosz zarándok - megragadta őt a Szentírás (sásztra) utasítása: „Szüntelen imádkozzatok!" (1Thess 5.17.), s ezután mindenhol erről tudakozódott. Jósorsa egy sztarec (tapasztalt lelki vezető, guru) mellé vetette, aki bevezette őt a Jézus-ima zengésének gyakorlatába. Mestere halála után annak olvasójával (dzsapa) kezében járta a világot. Két könyv volt útitársa: a Biblia és a Filokália, ez utóbbi huszonöt szent szerzetes tanító gondolatai az imádságról.
Egy alkalommal zarándoklata közben betért egy házba, ahol szívesen fogadták a koldusokat, zarándokokat. Vacsora közben feltünt neki egy vak koldus, akinek mindig mozgott a szája, mintha szüntelen imákat mormolna. Vacsora után beszélgetni kezdtek: a vak elmondta, hogy betegség folytán vesztette el látását: korábban szabó volt, s egyszer egy parasztember kunyhójában talált néhány könyvet, s beleolvasott az egyikbe:

Kezembe vettem az egyik könyvet, föllapoztam, s a következő szavakat olvastam benne, jól emlékszem rá még most is: „A szüntelen imádság: mindig segítségül hívni az Úr nevét.” Miután ezt olvastam, gondolkozni kezdtem. Akár beszél, akár jár, akár tesz valamit az ember, akár eszik, akár valami mást csinál, mindenütt, minden helyen és mindenkor segítségül kell hívni az Isten nevét. De hiszen ez nagyon alkalmas nekem is. Elkezdtem gyakorolni suttogva ezt az imát varrás közben. Nagyon megtetszett. Akik velem laktak a kunyhóban, észrevették. Nevetni is kezdtek rajtam: Varázsló vagy talán, hogy állandóan suttogsz? Mit mondogatsz? Én pedig, hogy titokban tartsam, abbahagytam a suttogást ajkaimmal, csak a nyelvemmel kezdtem végezni az imádságot. Végül úgy hozzászoktam az imádsághoz, hogy éjjel-nappal ezt mondja a nyelvem, s ez nekem olyan jó.

Együtt indultak tovább, a vak koldus és a zarándok:

Így mentünk kettesben, a vak meg én. Nagyon kényelmesen mentünk, talán tíz-tizenöt versztát naponta. A többi időben magányos helyeken ültünk s olvastuk a Filokáliát. Sorban elolvastam neki mindent a szívbéli imádságról, amint elhunyt sztarecem tanította, vagyis elkezdtem Nikéforosz szerzetes, majd Grégoriosz könyvével stb. Micsoda szomjúsággal és figyelemmel hallgatta mindezt! Mennyire tetszett neki, mennyire gyönyörködtette! Aztán olyan kérdéseket tett fel nekem az imádságról, hogy az én eszem nem volt elegendő, magyarázatot adni rájuk.
Miután felolvastam neki a Filokáliából mindazt, ami szükséges, faggatni kezdett, mutassam meg neki az utat, hogyan találhatja meg az ember lelkével a szívét, s hogyan lehet Jézus Krisztus isteni nevét belevinni a szívbe, hogy kell bensőségesen a szívvel imádkozni.
El is kezdtem mondani neki:
- Figyelj ide! Ugye nem látsz semmit, mégis mindent el tudsz képzelni. Magad elé tudod állítani mindazt, amit régebben láttál: egy embert, vagy valamilyen dolgot, valamilyen tagodat, pl. kezedet, vagy lábadat. El tudod-e képzelni olyan elevenen, mintha valóban néznéd, rá tudod-e szegezni még vak szemeidet is?
- Igen - felelte a vak.
- Hát éppen így képzeld el a szívedet. Nézz rá, s amilyen élénken csak tudod, vedd képzeletedbe. Füleddel pedig hallgasd figyelmesen, mint dobog, hogyan ver egyet-egyet. Amikor ehhez már hozzászoktál, miközben ránézel, minden szívverésedhez illeszd hozzá az imádság egyes szavait. Ilyenformán: az első dobbanáshoz mondd, vagy gondold: „Uram”, a másodikhoz: „Jézus”. a harmadikhoz: „Krisztus”, a negyedikhez: „könyörülj”. az ötödikhez: „rajtam” és sokszor ismételd ezt. Ez neked könnyű, hiszen meg van benned a szívbeli imádság kezdete s a hozzá való előkészület. Majd miután hozzászoktál ehhez is, láss hozzá, hogy az egész Jézus-imát szívedben a be- és kilégzéssel együtt mondd, amint az atyák tanítják. Tehát szívd be a levegőt, mondd, képzeld: „Uram Jézus Krisztus”, kiengedve: „könyörülj rajtam”. Minél gyakrabban s minél többet foglalkozz ezzel. Hamarosan gyöngéd, kellemes fájdalmat fogsz érezni szívedben, majd melegség áraszt el. Így az Isten segítségével eléred a szív boldogító benső imádságát. De ügyelj, hogy elűzzed az értelmedben fellobbanó zavaró képzelődéseket. Ne fogadj be semmiféle képzetet. A szentatyák azt tanítják, hogy az embernek semmiféle képzetet sem szabad tartogatnia a benső imádság közben, nehogy kísértésbe essék.

A részletek forrása: http://www.atanaz.hu/seminary/mei/zoefosz/zarindex.htm

a mantrák és a szent név

„A hibás mantrazengés őrültséghez vezet –
de sok bolondot megmentett már a szent név.
A fizikai tisztátalanság befolyásolja a mantrákat –
de a szent név még álmában is megmenti az embert.
A hibás ritmus és alkalmatlan idő tönkreteszi a mantrát –
de a szent név zengésére bármely idő alkalmas.
A mantrák útján sok a tilalom –
de a szent név legyőz minden kötelmet.
A mantrák útja veszélyes –
de a szent név még Pingalá kéjnőt is megmenti.”
(Tukárám-gítá, 2304)

Tukárám (1608 - 1649, más források szerint 1598 - 1650) Mahárástra államban, gazdálkodó családban élt, Vitthala-Krsnát imádta. Egyes vélemények szerint álmában avatást kapott Csaitanja Maháprabhutól. Ezután a meditációnak és a kírtanának élt, kb. 4500 verset írt maráthí nyelven.