Bejegyzések
manuṣyāṇāṁ sahasreṣu kaścid yatati siddhaye |
yatatām api siddhānāṁ kaścin māṁ vetti tattvataḥ ||3||
manuṣyāṇām – emberek közül; sahasreṣu – ezer közül; kaścit – valaki; yatati – törekszik; siddhaye – tökéletességért; yatatām – törekvők közül; api – még; siddhānām – tökéletesek közül; kaścit – valaki; mām – engem; vetti – ismer; tattvataḥ – igazán, valójában
Sok ezer ember közül talán egy törekszik tökéletességre,
s a tökéletességet elértek közül igazán alig ismer engem egy is. (Bg. 7.3.)
Vajon mi a tökéletesség, s milyen fokozatai léteznek? Lapozzuk fel a Bhagavad-gītā néhány kommentárját, miként magyarázzák e verset!
Śaṅkara: „Emberek ezrei, azaz számtalan ember közül egyvalaki tesz erőfeszítéseket a tökéletesség érdekében. S a tökéletesek, azaz az üdvösségre törekvők közül is ha egy ismer engem igazán.”
Śaṅkara értelmezésében a tökéletesség tehát a mokṣa, a saṁsārāból való megszabadulás, az üdvösség.
Rāmānuja: „Az emberek, azaz a śāstrák előírásait szem előtt tartók ezrei közül talán egy törekszik tökéletességre, ám a tökéletességre törekvők között is csak kevés az olyan, ki általam (azaz kegyem folytán) engem megismerve halad a tökéletesség felé. S bizony az engem ismerők ezrei közül senki sem ért engem valójában. Erről szólnak a későbbi versek is: »az ilyen nagy lélek felettébb ritka« (sa mahātmā sudurlabhaḥ, 7.19.), »ám engem nem ismer senki sem.« (māṁ tu veda na kaścana, 7.26.)”
Rāmānuja felhívja figyelmünket, hogy már a vers első szava, a manuṣyāṇām (emberek közül) is egy nagyobb csoport szűkítése. A milliárdnyi élőlény közül azok tekinthetők embernek, akik emberhez méltó, a dharma elveit követő életet élnek. Majd megállapítja: a vers második felében említett valódi megismerésnek nem csupán a célja, hanem a forrása is Kṛṣṇa. Ám Isten végső teljességében felfoghatatlan.
Az előző versben Kṛṣṇa így szólt: „Most hiánytalanul elmondom néked a jñānát a vijñānával együtt, mit tudván nem marad más tudnivaló e világon.” (Bg. 7.2.)
Śrīdhara Svāmī kommentárjának gondolatmenete szerint Kṛṣṇa az általa feltárandó tudás megértésével foglalkozik: „A következő vers e tudásra vonatkozik, mely elérhetetlen a Krsna iránt érzett odaadás nélkül. A megszámlálhatatlan sok élőlényt (jīva) az emberek kivételével egyáltalán nem foglalkoztatja a végső jó.”
A végső jóra a szöveg a śreyas kifejezést használja, melynek pontos jelentése: „jobb”. Az emberek cselekedetei kétfélék: a rövid távú érdekeket szem előtt tartó, azaz a „kedvesebbet” előtérbe helyező a preyas, míg a hosszú távú jó érdekében cselekvő a śreyas. Śrīdhara Svāmī leszögezi: csak az emberek képesek a hosszú távú jó, az üdvösség érdekében cselekedni.„Az emberek ezrei között is ha egyet találunk, ki jámbor tettek segítségével a tökéletességre, a Lélek ismeretére törekszik. Az így cselekvők ezrei közül néhányan – szent életük folytán – megismerhetik a Lelket, ám az ilyen lélek-tudók (ātma-jña) ezrei közül is csak kevesen ismerhetik meg kegyem folytán a Felsőlelket. Bizony, nagyon nehéz megérteni azt a tudást, amit most elmondok néked, kedves Arjunám.”
Viśvanātha Cakravartī kommentárja így szól: „Ezt a rólam szóló tudást, a jñānát és a vijñānát a hatodik fejezetben jellemzett jñānīk és jógík nagyon nehezen érhetik csak el. A számtalan élőlény közül csak néhányan születnek emberként, s az emberek ezrei közül csak néhányan törekednek a végső jóra (śreyas). Az ilyen emberek ezrei között is kevés akad, aki igazán ismer, közvetlen megéléssel érzékel engem, Syāmasundart. A nirviśeṣa-brahman (a megkülönböztetéstől mentes Brahman) érzékelésének örömének ezerszerese a saviśeṣa-brahman (sajátságos tulajdonságokkal rendelkező Brahman) érzékelésének öröme.”
Viśvanātha az ismeret fogalmát pontosítja, nem pusztán elméleti megértésről van szó, hanem közvetlen érzékelésről (anubhū). Bhakti Rakṣaka Śrīdhara Mahārāja értelmezése hasonló, ám ő a tökéletesség első fokát, a végső jót az egyéni és Felsőlélek megismerésével azonosítja.
Baladeva Vidyābhūṣaṇa szinte az előző kommentárok összefoglalóját adja: „A rólam szóló tudás nehezen elérhető – szól (Kṛṣṇa) e versben. A sokféle élőlény közül néhányan emberként születnek, s közülük a szentírások előírásait szem előtt tartók egynémelyike a transzcendenshez való vonzódása folytán a tökéletességre, a Felsőlélek megpillantására törekszik. Az ilyen törekvők közül néhányan elérik a (kívánt) tökéletességet, megpillantják a Felsőlelket, ám ezer ilyen ember közül talán egy ismer meg engem, Krsnát igazán.
A szentírások előírásait követő emberek önnön lelküket, e tudat-parányt, és kiterjedésemet, a Felsőlelket érzékelve megszabadulnak (az anyagi világból). Ám engem, Yaśodā kisfiát, Kṛṣṇát, ki most a kocsihajtód, a transzcendenshez való vonzódása révén elnyert irántam való odaadása révén ismerheti meg igazán az ember. Ilyenkor közvetlenül érzékel (anubhū) engem, a teljes-Brahmant, felfoghatatlan, végtelen hatalmam teljében, mint mindennek az oka, mindent tudó és mindent irányító, híveim társaságában, kik a szülői s a többi raszában körülvesznek engem, a megszámlálhatatlan jótulajdonság drágakőbányájaként. Erről szólnak a későbbi versek is: »az ilyen nagy lélek felettébb ritka« (sa mahātmā sudurlabhaḥ, 7.19.), »ám engem nem ismer senki sem.« (māṁ tu veda na kaścana, 7.26.) ”
