a méh

A szanszkrt nyelvű költészet számos utalása nem csupán a nyelvi akadályok miatt érthető nehezen a nyugati olvasó számára – a megszokottól eltérő kultúrkör, sokszor egyszerűen csak a különböző éghajlat más megvilágításba helyezi a jól ismert szavakat, fogalmakat. Példaként gondoljunk csak az esőre… a nyugati művészetben az eső a bánat, a könnyek szimbóluma, ám egészen mást jelent Indiában. A forró, tikkasztó nyár után megváltásként érkezik a monszun. Az eső új életet hoz, áldásként záporoz… ezért is pardzsanja, másokat tápláló, gyarapító a neve. Ezzel a szemmel érdemes nézni arra költői képre is, mely Krsna feketés testszínét a gyülekező esőfellegekhez hasonlítja – nem az őszi ég szürke mélabújára, hanem az új élet örömére utalva.

E cikkben, és terveim szerint néhány következőben a szanszkrt versek élővilággal kapcsolatos toposzai közül szemezgetnék, a méhekkel kapcsolatos versekkel kezdve a sort.

A méh számos szanszkrt neve közül az egyik a madhupa, azaz nektár-kortyoló. A madhu többjelentésű szó… melléknévként édes, kellemes, vonzó, csábító, így főnévként jelenthet mézet, a virág nektárját, édességet, de édes részegítő italt, likőrt is. A madhupa így nem csupán kortyolja a nektárt, hanem meg is mámorosodik tőle, miképpen Krsna az örvendező fejőslánykák lótusz-ajkainak csókjaitól:

kadācit kālindī-taṭa-vipina-saṅgītaka-ravo
mudābhīrī-nārī-vadana-kamalāsvāda-madhupaḥ |
ramā-śambhu-brahmāmara-pati-gaṇeśārcita-pado
jagannāthaḥ svāmī nayana-patha-gāmī bhavatu me ||1||
 
(Dzsagannáth) olykor zenés mulatságot (rendez) a Jamuná parti ligetben,
s az örvendező pásztorlánykák lótusz orcájának mézét kortyolja, akár egy méhecske.
Az ő (lótusz)lábát imádja Laksmí, Siva, Brahmá, (a halhatatlanok ura) Indra és Ganésa.
Bárcsak mindig láthatnám az Úr Dzsagannáthot!

(Sankara: Dzsagannáthástaka)

S amilyen az úr, olyanok a hívei is: a bölcsek, mint megannyi méhecske döngicsélnek Krsna virágfüzére, máskor lótusz-keze, lótusz-lába, lótusz-szeme körül, s megrészegülnek annak nektárától:

(kṛṣṇa) deva bhavantaṁ vande |
man-mānasa-madhukaram arpaya
nija-pada-paṅkaja-makarande ||
 
Uram (Krsna), néked hódolok!
Kérlek vezesd elmém méhecskéjét
lótuszlábad nektárjához!

(Rúpa gószvámí: Krsna! Déva! Bhavantam vandé)

pārāśarya-vacaḥ sarojam amalaṁ gītārtha-gandhotkaṭaṁ
nānākhyānaka-keśaraṁ hari-kathā-sambodhanābodhitam |
loke sajjana-ṣaṭpadair aharahaḥ pepīyamānaṁ mudā
bhūyād bhārata-paṅkajaṁ kali-mala-pradhvaṁsi naḥ śreyase ||6||
 
Parásara fiának szavából született a makulátlan (lótusz), melynek csodás illata a Gítá mondandója,
rostjai a megszámlálhatatlan történet, melyek a Hariról szóló történetektől virágzanak.
E világ szentjei méhecskeként nap mint nap kortyolják, s megmámorosodnak nektárjától,
áldjon meg hát bennünket a Mahábhárata lótusza, Kali szennyének eltörlője!

(Sankara: Srí Gítá-dhjánam)

yadīya-rīti-rāga-raṅga-bhaṅga-digdha-mānaso
naro`pi yati tūrṇam eva nārya-bhāva-bhājanam |
tam ujjvalākta-cittam etu citta-matta-śatpado
bhajāmy-ahaṁ gadādharaṁ supaṇḍitaṁ guruṁ prabhum || 8 ||
 
Ha szerető ragaszkodásának egyetlen csöppje megérinti a szívet,
még a (világi) ember is könnyen méltóvá válhat a gópí-létre,
csak döngicséljenek gondolatai mámoros méhecske gyanánt Gadádhar szerelemmel ékesített szíve körül!
Gadádhart imádom hát, a tanult bölcset, a mestert, az Urat!

(Szvarúp Dámódar: Srí Gadádharástaka)

Ha a bölcsek a Krsna körül döngicsélő méhecskék, akkor zümmögésük a szakrális tudás továbbadásának szimbóluma:

pārāvatānyabhṛta-sārasa-cakravāka-
dātyūha-haṁsa-śuka-tittiri-barhiṇāṁ yaḥ |
kolāhalo viramate 'cira-mātram uccair
bhṛṅgādhipe hari-kathām iva gāyamāne ||
 
A galambok, kakukkok, darvak, vadludak,
csátakák, hattyúk, fogolymadarak és flamingók hangzavara
nyomban elcsendesül, mikor magas hangján
a méhek királya a Hari-kathá éneklésébe kezd.

(Bhágavata-purána 3.15.18.)

A méhek zümmögése gyakran a szerelem hangulatának kifejezője. Dzsajadév versében minden kis apró részlet az ébredező szerelemre utal: a lágyan lengedező déli szellő, tavasz (aki a szerelemisten felesége), a szegfűszeg bimbózása, és a kakukkok éneke is:

lalita-lavaṅga-latā-pariśīlana-komala-malaya-samīre |
madhukara-nikara-karambita-kokila-kūjita-kuñja-kuṭīre ||
viharati harir iha sarasavasante
nṛtyati yuvati-janena samaṁ sakhi virahi-janasya durante ||1||
 
A Malaja-hegy felől lengedező szellő lágyan simogatja a szegfűszeg zsenge bimbóit.
Méhzümmögés vegyül a kakukkok dalába, a ligetbéli kis kunyhónál,
ahol Hari mulat. E csodás (szerelemillatú) tavaszon
ott táncol (ő) a fiatal lánykákkal, ó, barátném, az elhagyatott bánatára.

(Dzsajadév: Gíta Góvinda 1.3.1.)

Máskor a méhek felbukkanása egyszerűen csak ürügy arra, hogy a szerelmesek átöleljék egymást:

mauli-mālā-milan-matta-bhṛṅgī-latā
bhīta-bhīta-priyā-vibhramāliṅgitaḥ |
srasta-gopī-kucābhoga-saṁmelitaṁ
sañjagau veṇunā devakī-nandanaḥ ||5||
 
A füzére körül zümmögő mámoros méhektől megrettent kedvese sietve belékapaszkodott,
így a leány keble a mellkasához ért, mikor Dévakí fia a fuvoláján játszott.

(Bilvamangal: Rásza-krídástaka)

Talán a leggyakoribb költői kép szerint a nappali lótusz kelyhe éjszakára összezárul, és rabságba ejti a virágméz szívásába belefeledkezett, mohó méhet.

mṛdula-malaya-vātācanta-vīci-pracāre
sarasi nava-parāgaiḥ piñjaro’yaṁ klamena |
prati-kamala-madhūnāṁ pāna-matto dvirephaḥ
svapiti kamala-kośe niścalāṅgaḥ pradośe ||
 
A lágy déli szellő vizet szürcsöl a tó hullámfodrairól,
s lám, egy méhecske elbágyadt a nektár-tehertől!
Megrészegült a lótuszok mézének kortyolásától,
s most moccanatlan alszik a lótusz kelyhében, bár jő az alkony.

(Rámánanda Ráj: Srí Dzsagannáth-vallabha)

aki megbéklyózta Kansza legyőzőjét

Az alábbi két vers a Gíta Góvinda harmadik fejezetéből való:

kaṁsārir api saṁsāra-
vāsanā-baddha-śṛṅkhalām |
rādhām ādhāya hṛdaye
tatyāja vraja-sundarīḥ || 3.1 ||

Kansza ellenségének gondolatai is csak Rádhá körül forogtak, a reá emlékezés kötötte őt gúzsba. Szívében Rádhát hordozva elhagyta Vradzsa szépséges leányait.

itas tatas tām anusṛtya rādhikām
anaṅga-bāṇa-vraṇa-khinna-mānasaḥ |
kṛtānutāpaḥ sa kalinda-nandinī-
taṭānta-kuñje viṣasāda mādhavaḥ ||

A Szerelemisten nyilától sebzett, bánatos szívű Mádhavát a bűntudat emésztette. Mindenhová követte Rádhiká nyomait, (ám mert nem találta sehol) leroskadt a Jamuná menti lugasban, s ott búslakodott.

A Gíta Góvinda második fejezete Rádhá Krsna iránti érzelmeit ecseteli… most pedig Krsna érzéseiről olvashatunk. Ezért az is (api) szócska a versben: Rádhá szenved Krsna távollétében, és Krsna is szenved Rádhá távollétében.
Kanszári, szanszára… nem csupán az összecsengés kedvéért illeszti egymás mellé e szavakat Dzsajadév. Krsna hős – Kansza legyőzője (kaṁsa-ariḥ) –, most mégis alulmaradt, megbéklyózták, hiszen gondolatai csak Rádhá körül forognak, Rádhá, Rádhá szerelme ejtette őt foglyul. Másra nem is tud gondolni, így otthagyja a szépséges fejőslánykák körét, s Rádhiká keresésére indul. Ráadásul a rákövetkező vers Mádhavaként, Laksmí anya, a szerencseistennő uraként utal rá: Krsna nem csupán hős, hanem maga Nárájan, Isten… ám mind a szerencse istennője, mind Vradzsa szépségeinek társasága jelentéktelenné válik Rádhá hiányában.

A szanszára szó a sam-sṛ gyökből (odamegy, forog, kering) származó főnév, jelentései: járás, körforgás, átvitt – és gyakori – jelentésében a világi élet körforgása, az evilági létezés. Ám felvethető a szónak másféle értelmezése is: a sam (együtt, teljesen, tökéletesen) előtag, és a sāra (valami lényege) főnév összetételeként, így a szó jelentése: valami leglényege, kvintesszenciája. A vāsanā (etimológiailag: „lakozás”) elsődlegesen emléket, és az emlékezetből merített tudást jelenti, de mert leggyakrabban a vágyaink járnak az eszükben, vágyódást, kívánságot is. Így a versben a Rádhá jelzőjeként szereplő saṁsāra-vāsanā-baddha-śṛṅkhalām félmondat egyfelől azt jelenti, hogy Krsna gondolatai (vāsanā) Rádhá körül forogtak (saṁsāra), s ez gúzsba kötötte (baddha-śṛṅkhalām) őt, másfelől utal Krsna gondolatainak természetére, ez pedig a leglényegre (saṁsāra) való vágyódása (vāsanā). Ez utóbbi értelemben fordítja Sríla Prabhupád a verset: „Az Úr Krsna, Kansza ellensége a rásza-tánc közben elhagyta a többi gópít, és Srímatí Rádháránít ölelte szívére, mert Ő segíti az Urat abban, hogy megvalósítsa vágyai eszenciáját.” (Csatanja-csaritámrta 1.4.219.)

Más kommentátorok a szanszára „evilági létezés” jelentésére fókuszálnak, így eviláginak, vagy evilágihoz hasonlítónak tekintik Krsna Rádhá iránti érzéseit. Ezért olvashatjuk Weöres Sándor versében is:

Szívére kötötte Krisna
e világ örömére kötő bilincsét,
Rádhát, és elpártolt
tüstént a pásztorok szépeitől.

Keresve Rádhát, suhan erre-arra,
sebezve élő szerelem nyilától,
siratva tettét, Jamuná szegélyén
csalit-sűrűben Hari összeroskadt.

Rámánanda Ráj és Csaitanja Maháprabhu nevezetes beszélgetésében is szóba kerülnek e versek (Csaitanja-csaritámrta 2.8.104-116.). Ha megértjük e két vers mélységét – mondja Rámánanda Ráj –, megérthetjük Rádhá szerelmének jelentőségét is. Mikor Rádhá úgy érezte, Krsna éppúgy bánik vele, mint a többi fejőslánykával, elhagyta a rásza-tánc körét. Krsna általában egyenlő mindenkivel, egyformán szeret mindenkit, ám Rádhával való kapcsolata egészen más: a szerelem természete csalafinta és kanyargós. Rádhá sértődötten elszaladt. Rámánanda Ráj a Gíta Góvinda versét idézte, s így magyarázta a vers szavait: a szanszára-vászaná szóösszetétel szamjak-szára vászanát, a teljes esszenciális vágyakozást jelenti, azaz a rásza-táncot, s a rásza-tánc gyönyöréhez csakis Rádhiká köti (śṛṅkhalām) Krsnát. (Cs.cs. 2.8.113.) Ezért Rádhá nélkül mit sem ér a rásza-tánc, Krsna így nyomban otthagyta a többi fejőslánykát, és Rádhá keresésére indult.

A fejőslánykák Krsna iránti szerelme feltétel nélküli („én a tiéd”), ám Rádhá szerelme Krsna iránt ennél is mélyebb („te az enyém”), s oly erős, hogy teljesen hatalmában tartja Mádhavát.

a szívrabló szépség

A rendező és táncosnő beszélgetését a színfalak mögül megszólaló hang szakítja félbe: kezdődik a játék! Az istenek legfőbb Ura pajtásaival játszani indul az erdőbe!

(nepathye)
(a színfalak mögül)

dvātriṁśal-lakṣaṇair yukto deva-deveśvaro hariḥ |
gopāla-bālakaiḥ sārdhaṁ jagāma yāmuna-vanam ||

Hari, a harminckét isteni tulajdonságban bővelkedő Legfelsőbb Úr,
a pásztorfiúk társaságában éppen most indul a Jamuná-menti erdőbe.

E vers harminckét isteni tulajdonságot említ, míg a Bhágavata-purána 1.16.26-30. versei negyven tulajdonságot vesznek számba, Rúpa gószvámí a Bhakti-raszámrta-szindhuban hatvannégy tulajdonságot sorol (2.1.45-217.), ám ne feledjük a verset, Brahmá fohászát:
guṇātmanas te 'pi guṇān vimātuṁ hitāvatīṛnasya ka īśire 'sya |
kālena yair vā vimitāḥ su-kalpair bhū-pāṁśavaḥ khe mihikā dyu-bhāsaḥ ||
„A szakértők idővel bizonnyal összeszámolják a Föld valamennyi porszemét, vagy hópelyheket az égen, netán számba veszik a csillagok fényét, ám képtelenek lesznek felmérni mindazon jótulajdonságokat, melyekkel Te rendelkezel, óh Uram!” (Bhág. 10.14.7.)

Majd egy dal következik, melyben Rámánanda Ráj Krsna szépségét énekli meg. Rúpa gószvámí az isteni tulajdonságok felsorolását a szépséggel kezdi (suramyāṅga – csodaszép alakú), s az utoljára számba vett tulajdonság, egyike azoknak, melyekkel csak a vradzsabéli Krsna rendelkezik, a lenyűgöző szépség (rūpa-mādhuryam). Mi a különbség e kettő között? szép lehet bárki, a mindenkit vonzó, lenyűgöző Szépség azonban egyedül Krsna.

mṛdutara-maruta-vellita-pallava-valli-valita-śikhaṇḍam |
tilaka-viḍambita-marakata-maṇi-tāla-bimbita-śaśadhara-khaṇḍam ||

A lágyan fújdogáló szellő meglibbenti a liánok virágait, s a hajába tűzött pávatollat.
Tündöklő szépsége maga mögé utasítja a smaragdtükörben feltűnő hold ragyogását is,

yuvati-manohara-veśam |
kalaya kalānidhim iva dharaṇīm anu pariṇata-rūpa-viśeṣam ||

csodás megjelenése elragadja a hajadon leányok szívét!
Nézd csak! Finom alakja akár a földre szállt telihold!
 

 E strófa a dal refrénje. A kalaya kalānidhim szófordulat szépsége nem csupán az alliteráció, a Holdra utaló kalā-nidhi (részeket összefogó) szó is több egyszerű hasonlatnál. A Holddal való összevetés alapja, hogy míg a Nap az életerő forrása és gyűjtőhelye, addig a Hold a szépségé, a nektáré. A kalā-nidhi szóban a kalā szokásosan részt jelent, ám csalást, rászedést is, kalā-nidhi – „a csalafintaság kincsestára” így a fondorlatos Krsna jelzője. A refrén utolsó szavai is kettős értelműek. A pariṇata-rūpa-viśeṣam jelentheti azt a személyt, kinek a sajátos vonása tökéletes alakja, ám „meghajlott szépséget” is. Ez pedig a Gíta-góvinda egyik fontos jelenetét idézi, melyben Krsna – hogy kiengesztelje kedvesét – Rádhá lábaihoz borul.

khelā-dolayita-maṇi-kuṇḍala-ruci-rucirānana-śobham |
helā-taralita-madhura-vilocana-janita-vadhū-jana-lobham ||

Orcájának ragyogása meg-megcsillan játékosan hintázó ékköves fülbevalóin,
édesen évődő oldalpillantásai pedig felszítják a fejőslánykák sóvár vágyát.

gajapati-rudra-narādhipa-cetasi janayatu mudam anuvāram |
rāmānanda-rāya-kavi-bhaṇitaṁ madhuripu-rūpam udāram ||

Örvendeztesse meg Gadzsapati Rudra király szívét újra meg újra
Madhu ellenségének szépséges alakja, melyről a költő Rámánanada Ráj dalol.

a lótusz kelyhének foglya

Lapozzuk tovább a Dzsagannáth-vallabhát! A rendező és a táncosnő beszélgetésének másik célja, hogy megteremtsék az alaphangulatot az előadáshoz:

naṭī: (puro’valokya) paśya paśya –
Natí (észrevesz valamit, s így kiált): Nézd, nézd!

mṛdula-malaya-vātācanta-vīci-pracāre
sarasi nava-parāgaiḥ piñjaro’yaṁ klamena |
prati-kamala-madhūnāṁ pāna-matto dvirephaḥ
svapiti kamala-kośe niścalāṅgaḥ pradośe ||

A lágy déli szellő vizet szürcsöl a tó hullámfodrairól,
s lám, egy méhecske elbágyadt a nektár-tehertől!
Megrészegült a lótuszok mézének kortyolásától,
s most moccanatlan alszik a lótusz kelyhében, bár jő az alkony.

Ahogy közeledik az alkonyat feltámad a déli szellő, s finoman borzolja a tavacska vizét. Ám egy méhecske olyannyira elfáradt a nektár szorgos gyűjtögetésében, s úgy megrészegült a virágok mézének kóstolgatásától, hogy ereje sincs már repülni: aludni tért a lótuszvirág kelyhében. Ám a virág alkonyatkor összezárja szirmait, s így a méhecskénket rabságba ejti. A szanszkrt költészet kedvelt képe a lótusz kelyhében fogságba esett méhecske, ám a történet most nem a megszokott toposzt követi… máskor a méhecske a nektár szívogatásába belefeledkezve mohóságának esik áldozatul. A méhecske sárga és fekete… igen, a szútradhárát is arra emlékezteti, amire Téged, kedves olvasó!

sūtradhāraḥ: (sa-harṣam) priye sādhu sādhu man-manaḥ kutūhala-jalanidhi-vivarte nihitaṁ bhavatyā yato gopāṅganā-śatādhara-madhu-pāna-nirbhara-keli-klamālasāpaghanaḥ kvacit prauḍha-vadhū-stanopadhanīya-maṇḍita-hṛdaya-paryaṅka-śāyī pītāmbaro nārāyaṇaḥ smāritaḥ |

Szútradhára: Jól mondod kedvesem! Az öröm-óceán örvénye ragadta magával szívem! Szavaid a sárgaruhás Nárájant idézik emlékezetembe, ki a fejőslánykák százai ajakának mézét kóstolta, s most a szerelmes játékoktól elcsigázottan álomra hajtotta fejét a fejőslánykák legszebbjének kebelén, szívének vánkosán.

Natí költői képére a rendező prózában felel… a Nárájan név ismét csak figyelmeztetés a néző számára: nem közönséges pásztoridillről szól a történet, az isteni kedvtelés nem értelmezhető evilági szemmel. A szerelem a minden mást maga mögött hagyó rajongás, a Rádhá keblére hajló Krsna pedig a transzcendens létezés középpontját jelöli ki: a megtestesült szeretet, Rádhá szívét, ami-aki még Istent is rabul ejti.

a jó király

A Dzsagannáth-vallabha bevezetőjében a műfaj hagyományait követve a darab rendezője a szútradhára (szó szerint: zsinór-tartó) lép a színre, aki társnőjével, egy táncosnővel (natí) beszélget. A szútradhára a kor szellemében az uralkodót dicsőíti, s elmondja, miként kérte fel a király a szerzőt a mű megírására.

yan-nāmāpi niśamya sanniviśate sekandharaḥ kandaraṁ
svaṁ vargaṁ kala-varga-bhūmi-tilakaḥ sāśraṁ samudvīkṣate |
mene gurjara-bhūpatir jarad ivāraṇyaṁ nijaṁ paṭṭanaṁ
vāta-vyagra-payodhi-potagam iva svaṁ veda gauḍeśvaraḥ ||5||

Kinek csupán neve hallatán Székhandara barlangba menekül,
sajátjaira nézve Kérala királya sírva fakad,
Gudzsarát uralkodója pusztuló dzsungelnek látja saját városát,
Bengál ura pedig csupán hánykolódó ladikként tekint országára.
 

Gudzsarát India északnyugati, Kérala pedig délnyugati részén terül el, így nem szomszédos országokról van szó, Székhandara pedig valószínűleg Alexandrosszal, Nagy Sándorral azonos… ezért a vers üzenete: térben és időben távol, minden király közül kiemelkedik Pratáparudra Mahárádzs.

kāya-vyūha-vilāsa īśvara-girer dvaitaṁ sudhādīdhiter
niryāsas tu himācalasya yamakaṁ kṣīrāmburāśer asau |
sāraḥ śārada-vāridasya kim api svar-vāhinī-vāriṇo
dvairājyaṁ vimalī-karoti satataṁ yat-kīrti-rāśir jagat ||6||

Alakja akár egy második Kailásza-hegy, nektárt árasztó hold,
mintha csak a Himalája, vagy a tejóceán ikertestvére lenne.
Akár a mennyei Gangesz vize, s az őszi esőfelleg
együttes ereje – dicsősége úgy tisztítja meg a világot.

yad-dānāmbukadamba-nirmita-nadī-saṁśleṣa-harṣād asau
riṅgat-tuṅga-taraṅga-niḥsvana-miṣāt prastauti yaṁ vāridhiḥ |
nitya-prastuta-sapta-tantubhir abhisyūtāṁ mano nākināṁ
yenaitat pratimā-cchalena yad amī muñcanti na praṅganam ||7||

Bőkezűségének vízárja hömpölygő folyóként öleli az óceánt,
kinek magasra felcsapó hullámai őt magasztalják.
Áldozatai gúzsba kötik az imádott istenségek szívét,
akik így soha nem hagyják el udvarát.

tena pratibhāṭa-nṛpa-ghaṭa-
kālāgni-rudreṇa śrīmat-pratāparudreṇa |
śrī-hari-caraṇam adhikṛtya
kam api prabandham abhinetum ādiṣṭo’smi ||8||

Az idő perzselő tüzeként tűnik fel ő a királyok számára! Ő, Srímat Pratáparudra király
parancsolta, hogy mutassak be egy színművet Srí Hari lótuszlábairól.

yad-uktam
így szólt:

madhuripu-pada-līlā-śāli-tat-tad-guṇāḍhyaṁ
sahṛdaya-hṛdayānāṁ kāmam āmoda-hetum |
abhinava-kṛtim anyac-chāyayā no nibaddhaṁ
samabhinaya naṭānāṁ varya kiñcit prabandham ||9||

Ó, drámaírók legjobbja, írj darabot Madhu ellenségének kedvteléseiről! Bővelkedjék a költői szépségben, hogy megörvendeztethessen minden jóérzésű műértőt. Új művet írj, ne más alkotás árnyékát, s azt mutasd be nekünk!

Rámánanda Ráj versei királyát dicsérik. Vajon milyen az eszményi uralkodó? Mindenekelőtt judhisthira – azaz szilárd (szthira) a küzdelemben (judhi). S itt nem csupán a csatában megmutatkozó személyes vitézségről van szó, hanem az élet minden területén, elsősorban a vezetésben mutatott állhatatosságról. Az igazság iránt elkötelezett király számára – miként Judhisthir számára is – ez az elkötelezettség jelenti a biztos iránytűt.
A jó király másik jellemvonása a paríksit – körbe (pari) tekintett (íksita). A Bhágavata-purána szerint Paríksit király az anyaméhben látta az őt Abhimanju fegyverétől megoltalmazó Krsnát, s mindenkit megvizsgált, vajon ő-e az a személy, akit akkor látott. Így mindig Krsnával volt, hiszen mindig, mindenkiben őt kereste. Az eszményi uralkodó esetében ez a tulajdonság – megvizsgáló, körbetekintő, körültekintő – azt is jelenti, hogy látja, és egyeztetni képes az alattvalók – a ráutaltak – sokféle érdekeit. Így döntéseiben a nem rövidtávú célok vezérlik, nem a pillanatnyi választási esélyeket latolgatja, hanem népének hosszútávú elégedettségére törekszik.
Szanszkrtul a király nrpa – az emberek (nr) oltalmazója (pa). Miként a gópa a tehénpásztor, a jószág oltalmazója, úgy pásztorolja a király a népét. Ám az ország lakóinak sokasága nem birkanyáj, számos érdek, vélemény feszül egymásnak természetes módon, országrészek, foglalkozások, és számos más körülmény miatt. A király, mint egy jó apa, gondoskodik minden fiáról, alattvalójáról. Ahogyan az apa is minden gyermekének egyformán jóakarója, úgy a király is… csak éppen a feladat nagyságrendekkel bonyolultabb, mint egy család irányítása.
Az eszményi uralkodó spirituális vezető is. Népe is ekként tekint rá, s ami talán fontosabb, ő maga is tisztában van e ténnyel. Azonban nem felsőbbrendűség-tudattal tölti el, hanem felelősséggel: személyes érdekei elé helyezi országa népének érdekét.
Manapság nem találunk ilyen jó királyokat, a szakralitás is kiveszett a közgondolkodásból, így az eszményi vezető, jó király helyett a demokrácia intézményeire próbáljuk bízni az irányítást. A demokrácia szétválasztja a közösség irányításának egyes területeit: a sokféle érdek összehangolására képviselőket választ, míg az ilyen, természetszerűleg vitákkal járó egyeztetési feladatok felett álló, függetlennek tartott szakemberekre bízza például a bíráskodást, vagy az állam vezetésének aprómunkáját.
A királyság kulcsszereplője nyilvánvalóan az uralkodó, és tanácsadói, akiknek véleményére támaszkodik, úgy a demokrácia működtetésében minden résztvevő kulcsszereplővé válik. Ha a viták veszekedéssé, harccá válnak, ha a cél nem a különféle érdekek összehangolása a közösség jóléte érdekében, hanem a másik fél kiszorítása, megsemmisítése, az éppúgy a rendszer működésképtelenségéhez vezet, mint amikor a király alkalmatlan.

imádjátok Krsnát!

Rámánanda Ráj drámájában, a Srí Dzsagannáth-vallabhában ez az első dal Krsnáról:

mṛdula-malayaja-pavana-taralita-cikura-parigata-kalapakam |
saci-taralita-nayana-manmatha-śaṅku-saṅkula-citta-sundarī-jana-janita-kautukam ||

A Malaja-hegy felől fújdogáló lágy szellő a hajába tűzött pávatollat lengeti. 
A szerelemisten nyilaival átjárt szívű szépségekben felébred a vágyódás, és szemük sarkából újra meg újra reápillantanak.

manasija-keli-nandita-mānasam
bhajata madhuripum indu-sundara-ballavī-mukha-lālasam ||

Szívét a szerelmes játékok vidítják fel.
Imádjátok Krsnát, ki belefeledkezett a hold-arcú fejőslánykák látványába.

laghu-taralita-kandharaṁ hasita-nava-sundaram 
gajapati-pratāparudra-hṛdayānugatam anudinam
sa-rasaṁ racayati rāmānanda-rāya iti cāru ||

E mosolygó, ifjú szépség, ki finoman ingatja fejét 
költözzön mindörökre Gadzsapati Pratáparudra király szívébe!
Rámánanda Ráj komponálta e dalt, fogadd hát uram jó szívvel!

Rámánanda Ráj az orisszai király, Pratáparudra bizalmas tanácsadója volt. Egy ideig az ország déli területeinek kormányzójaként szolgálta uralkodóját. Már ekkor jeles bhaktaként ismerték, így mikor Csaitanja Maháprabhu dél-indiai zarándokútjára indult, Szárvabhauma Bhattácsárja javaslatára őt is felkereste. Csaitanja tanácsát követve Rámánanda Ráj később lemondott hivataláról, és ismét Puríba költözött, ahol Csaitanja egyik legbensőségesebb társa lett.
A király felkérésére írta ötfelvonásos művét, a Dzsagannáth-vallabhát. A darabban számos dal is elhangzik, s ezek végén a kor szokásának megfelelően a szerző rendre a királynak ajánlja alkotását. Csaitanja Maháprabhu nagyra becsülte Rámánanda darabját, verseit Dzsajadév és Bilvamangal költeményeivel együtt idézte.
A fenti dal a mű elején, közvetlenül a bevezető áldáskérés után hangzik el. A dal refrénje a második strófa: „Szívét a szerelmes játékok vidítják fel. Imádjátok Krsnát…” Kit imádjunk? Hívei a Legfelsőbbre Teremtőként, gondoskodó Atyaként, az ellenség felett győzedelmeskedő Uralkodóként gondolnak, Rámánanda azonban az isteni fenséget feledve a játékos Krsnáért rajong… kinek elbűvölte szívét Rádhiká szépsége.
A Malaja-hegy felől fújó, szantálillattal teli déli szellő a szerelem szimbóluma. A pávatoll a győzelem jelképe (lévén a páva Kárttikéja, a hadisten hátasa) is, így a pávatollat lágyan ringató déli szellő a szerelem beteljesedését sejteti. A fejőslánykák szerelmes oldalpillantásokat vetnek Krsnára, aki karmestere a mindenségnek: ahogy mosolyogva fejét ingatja, úgy fúj a szél, rebbennek a gópík szemei, s ébred vágyódás a szívükben – Krsna pedig boldogan feledkezik bele a pásztorlánykák orcájának látványába.
Ő az imádandó Isten – dalolja Rámánanda Ráj.

gjána-sunjá-bhakti - a tudástól független odaadás

Csaitanja Maháprabhu és Rámánanda Ráj nevezetes beszélgetése során Rámánanda verseket idézve sorolta fel a tökéletességet célzó eszményeket. Szólt a dharma szerinti viselkedésről, a tettek Krsnának ajánlásáról, a dharma feladásáról, és a tudással (elmélkedéssel) kombinált odaadásról, ám ezeket Csaitanja Maháprabhu mind csupán külsődlegesnek nyilvánította. Rámánanda ezután a tudás iránti törekvéstől mentes tiszta odaadást említette, mint a tökéletesség leglényegét – s ez a gondolat már elnyerte Csaitanja egyetértését.
Az alábbiakban a Rámánanda által idézett vers, és annak kommentárja olvasható Sríla Prabhupád tolmácsolásában:

jñāne prayāsam udapāsya namanta eva
jīvanti san-mukharitāṁ bhavadīya-vārtām |
sthāne sthitāḥ śruti-gatāṁ tanu-vāṅ-manobhir
ye prāyaśo 'jita jito 'py asi tais tri-lokyām ||

Kedves Uram, a bhakták nem kívánnak az empirikus tudás művelése révén eggyé válni veled,
hanem az önmegvalósult szentek ajkairól akarják hallani dicsőségedet.
Erényes életet élnek, s könnyedén elnyerhetik kegyedet,
habár téged a három világon senki sem képes legyőzni! (Bhág. 10.14.3.)

Az Istennel való eggyé válás mérge megöli az odaadó szolgálat csíráját. Aki valóban szeretné odaadással szolgálni Istent, egyszer s mindenkorra adja föl ezt az elképzelést. A Csaitanja-csaritámrta szerint az Istennel való eggyé válás gondolata a legmagasabb fokú elbizakodottság jele, aminek még az árnyéka is lehetetlenné teszi az odaadás fejlődését. Ez a legveszélyesebb félreértés a lelki életben, amitől nyomban meg kell szabadulni.
A mindenható Istennek, Srí Krsnának alárendelt tiszta élőlény hallgassa alázatosan az önmegvalósult lélek ajkairól fölcsendülő transzcendentális hangot, az Istenség Személyiségének dicsőítését. Csakis egy önmegvalósult lélek képes nagyhatású lelki hangot kelteni. A bhakták éljenek makulátlanul tiszta életet, testben, szóban és gondolatban. Ezek a lelki megvalósítás tökélyre vitelének egyszerű módszerei.
Az Úr Csaitanja a társadalmi vagy felekezeti hovatartozás, a képzettség vagy bőrszín különbségeitől függetlenül minden ember javára jóváhagyta eme egyszerű módszereket. E folyamatban a próbálkozókkal szemben támasztott egyetlen, megkerülhetetlen követelmény az, hogy egyszer s mindenkorra mondjanak le az Istennel való eggyé válás gondolatáról. E képzetet általában csak az empirikus filozófusok vallják, máskülönben minden ember érzi, hogy Isten nagyobb nála, s mi alárendeltjei vagyunk akaratának. Még az olyan kiválóság, mint Mahátmá Gandhi is mindig mondogatta: „Hatalmas az Isten! Egyetlen fűszál sem mozdul az Ő jóváhagyása nélkül.”
Így hát az Istennel való eggyé válás képzelt ideája az empirikus filozófus agyszüleménye, anyagi hiúságának eredménye. Egy tisztaszívű, egyszerű ember mindig ellenzi az ilyen mesterkélt gondolkodást. Természetes módon utasítja el az Istennel való eggyé válás gondolatát, s nem szükséges külön figyelmet fordítania eme ostobaság cáfolatára.
A következő követelmény az önmegvalósult lélek szavainak alázatos és nyájas hallgatása. A Bhagavad-gítá közvetlenül Isten transzcendentális üzenete, amit a leendő bhaktának teljes jámborsággal és alázattal kell befogadnia egy önmegvalósult lélektől.

(részlet az Élet végső célja című könyvből)
PDF

áldás

Rámánanda Ráj művének, a Dzsagannátha-vallabhának első három versének áldása szálljon ránk!

svarāñcita-vipañcikā-muraja-veṇu-saṅgītakaṁ
tri-bhaṅga-tanu-vallarī-valita-valgu-hāsolbanam |
vayasya-karatālika-raṇita-nūpurair ujjvalaṁ
murāri-naṭanaṁ sadā diśatu śarma loka-traye ||1||

svara-añcita – hang-hajlított; vipañcikā-muraja-veṇu-saṅgītakam – lant (vīṇā), dob, fuvola zenéjét; tri-bhaṅga-tanu – háromszor ívelt test; vallarī-valita-valgu-hāsa ulbanam – lián mozgó bájos mosolyban bőséges; vayasya-karatālika-raṇita-nūpuraiḥ – társai tapsa csilingelés bokacsengettyűkkel; ujjvalam – szépséges, tündöklő; murāri-naṭanam – Murári tánca; sadā – mindig; diśatu – ad; śarma – boldogság, áldás; loka-traye – világ-hármasban

Lant, dob és fuvola lágyan hullámzó hangjainak dallamára
liánként mozog három ívben hajló, elbűvölően mosolygó alakja.
Murári szépséges tánca – melyet társai tapsa s a bokacsengettyű csilingelése kísér –
hozzon boldogságot mindig a három világra!

Krsna táncának jelzője: ujjvala („fellángoló”) tündöklőt, szépségest jelent, főnévként azonban szerelmet.

smitaṁ nu na sita-dyuti-taralam akṣi nāmbhoruhaṁ
śrutir na ca jagaj-jaye manasijasya maurvī-latā |
mukunda-mukha-maṇḍale rabhasa-mugdha-gopāṅganā-
dṛg-añcala-bhavo bhramaḥ śubha-śatāya te kalpatām ||2||

smitam – mosoly; nu – bizony; na – nem; sita-dyuti-taralam – fehér-fényű (a Hold) csillogása; akṣi – szem; na– nem; ambhoruham – lótuszvirág („vízből növő”); śrutiḥ – fül; na – nem; ca – és; jagat-jaye – a világ meghódításakor; manasijasya – szerelemistené („képzelet szülte”); maurvī-latā – íjhúr (a latā a szépség kifejezője); mukunda-mukha-maṇḍale – Mukunda arc-körében; rabhasa-mugdha-gopa-aṅganā-dṛś-añcala-bhavaḥ – örömtől mámoros pásztorlányok szeme sarkából eredő; bhramaḥ – zavarodottság; śubha-śatāya – áldások százaira; te – neked; kalpatām – eredményezzen!

Nem mosoly ez, hanem a fehérfényű Hold ragyogása! Szem(nek hinnéd, pedig) lótuszvirág,
s nem fül, hanem, a szerelemisten íjának csodás húrja, miközben legyőzi az egész világot!
A gyönyörittas pásztorlánykák Mukunda arcát lesik,
szemük sarkából reápillantva. Zavarodottságuk hozzon reád ezernyi áldást!

Az első két vers versmértéke: pṛthvī (széles): υ – υ υ υ – υ – / υ υ υ – υ – – υ –

kāmaṁ kāma-payonidhiṁ mṛga-dṛśām udbhāvayan nirbharaṁ
cetaḥ-kairava-kānanāni yaminām atyantam ullāsayan |
rakṣaḥ-koka-kulāni śoka-vikalāny ekāntam ākalpayann
ānandaṁ vitanotu vo madhuripor vaktrāpadeśaḥ śaśī ||3||

kāmam – kedve szerint; kāma-payonidhim – vágyak óceánját; mṛga-dṛśām – őz-szeműeké; udbhāvayan – gyarapító; nirbharam – nagyon, hevesen; cetaḥ-kairava-kānanāni – szív lótusz-rengetegét; yaminām – vezeklőké (jógíké); atyantam – fölöttébb; ullāsayan – boldogító; rakṣaḥ-koka-kulāni – démonok vadliba seregeit; śoka-vikalāni – bánat sújtottakat; ekāntam – magányossá; ākalpayan – tevő; ānandam – gyönyört; vitanotu – okozzon; vaḥ – nektek; madhu-ripoḥ – Madhu ellenségéé; vaktra-apadeśaḥ – arcaként ismert; śaśī – Hold

Az őz-szemű (gópík) vágyainak óceánját hatalmasra duzzasztó,
a jógík szíveinek lótusz-rengetegét végnélkül boldogító,
a démonok vadliba seregeit magányossá s bánattól sújtottá tevő
Madhu végzetének Hold arca árasszon el gyönyörrel mindannyiótokat!

śārdūlavikrīḍita (tigrisjáték): – – – υυ– υ– υυυ– / – – υ– – υ–

egy dal a Dzsagannátha-vallabhából: ide-oda rebben tekintete…
PDF

a hajtóerő

Kérdés: Nem értem hogy a szerelmi viszonyban lelki szinten mi a hajtóerő. Az anyagi szerelemben, mint tudjuk a szenvedély vagy kéj. Úgy hallottam, a mádhurja-raszában a tiszta szeretet, az önzetlenség, Krisna öröme motiválja a bhaktát. De akkor mi különbözteti meg a többi raszától, hisz ott is ugyanezek vannak jelen?

Válasz: A tiszta szeretet, az önzetlenség és Krsna öröme mindegyik raszában a hajtóerő... ebben nincs különbség a raszák között.
Ha a Rúpa gószvámí versére gondolunk, akkor láthatjuk, hogy a raszák mindegyike transzcendentális, semmiféle önző motívum nem színezi őket. Az „ádau sraddhá" kezdetű versre gondolok: első a hit (sraddhá), a bizalom az írásokban, a vaisnavákban... aztán a szentek társasága (szádhu-szanga), az odaadó tettek (bhadzsana-krijá, voltaképpen a szádhana-bhakti gyakorlatai), minek következtében minden nemkívánatos, az odaadással összeférhetetlen, azaz anyagi tényezőtől megtisztul a szív (anartha-nivrtti). Így a hit végérvényesen megszilárdul (nisthá), s az ember valóban megízleli (rucsi) a lelki élet ízeit, ami csak fokozza szeretetteljes ragaszkodását (ászakti), s fellobbannak az érzelmek (bháva), ami a rajongó szeretetben (préma) tetőzik. (E témáról itt is olvashatunk)

Raszákról a szilárd hit (nisthá) után beszélhetünk, amikor már a szív megtisztult, addig legfeljebb a raszák visszfényéről, mint valami földöntúli szépségről, ami mágnesként vonzza az embert.(E szilárd hitnek kísérőjelenségeiről így tanít Csaitanja Maháprabhu.)

Csaitanja Maháprabhu és Rámánanda Ráj híres beszélgetésében a szerető odaadás különféle lelki ízeinek bemutatása előtt Rámánanda Ráj két saját versét idézte:

nānopacāra-kṛta-pūjanam ārta-bandhoḥ
premṇaiva bhakta-hṛdayaṁ sukha-vidrutaṁ syāt |
yāvat kṣud asti jaṭhare jaraṭhā pipāsā
tāvat sukhāya bhavato nanu bhakṣya-peye ||

A szenvedők barátjának különféle rítusokkal végzett szerető imádata a bhakta szívét öröm-folyóssá teszi,
miként az éhség a gyomorban, vagy a heves szomjúság is csupán evéssel-ivással csillapul.

kṛṣṇa-bhakti-rasa-bhāvitā matiḥ
krīyatāṁ yadi kuto 'pi labhyate |
tatra laulyam api mūlyam ekalaṁ
janma-koṭi-sukṛtair na labhyate ||

A Krsna-bhakti ízeivel eltöltött értelem
tegye, mit csak tehet.
Annak egyedül csakis a mohóság az ára,
millió születés jótetteivel el nem érhető.

A két vers a szádhana-bhakti két formájára, a törvény szerinti vaidhí-bhaktira, illetve a spontán szeretet útját követő rágánugá-bhaktira vonatkoznak. Ennek gyakorlása folytán a négyféle indítékból (lásd Gítá 7.16.) imádott Isten szolgálatával a kőszív meglágyul. A kínzó hiányérzet megszűnik, az ember pusztán e tettektől elégedetté válik, miként az éhség, vagy a heves szomjúság hiánya is egyszerűen megszűnik a táplálkozással. A második vers pedig a rágánugá-bhaktiról szól… minek nincs más feltétele, nincs más ára, mint a vágy, a mohóság. Az ezt kifejező szanszkrt szó nagyon szemléletes: a laulyam szó a lola – rázkódó, remegő állapotot írja le, itt tehát arról a mohóságról van szó, mikor az ember már remeg a heves vágytól.

Ez a szilárd hitű, ám cseppfolyós szívű, vággyaltelt állapot az, amiben a raszákról szólni lehet.

A fő raszák közül az első a sánta-rasza (békés, nyugodt, kiegyensúlyozott), melynek fő jellemzői:
• szilárd hit Istenben,
• a vágyak feladása (mindenféle anyagi vágy: mindegy, hogy pokol vagy üdvösség-e a hívő osztályrésze)

Ez az alap, mit az összes többi rasza újabb vonásokkal gazdagít.

A dászja-raszában az Isten fenség ismerete és szolgálata adódik e két jellemzőhöz. A sánta-rasza nyugodt elmélkedéséhez, fohászaihoz képest a szolga aktív cselekvő, s egyben mestere gondoskodó oltalmát is közvetlenül élvezi.

Az anyagvilágbéli illúzió gyökerében az énség (ahantá) és enyémség (mamatá) áll: az ember a testével azonosítja magát, és a magáénak érzi a világ bizonyos dolgait. A sánta-raszában megszűnik az illúzió, teljes mértékben hiányzik a mamatá érzése. Ám a dászja raszában ismét megjelenik a mamatá... csakhogy nem a világi lim-lommal, hanem Istennel kapcsolatban: én a mesteremé vagyok, ő pedig az enyém, az én uram. Ez a mamatá-érzet (te az enyém) fokozódik a további raszákban.

A szakhja-raszában az áhítat és tisztelet helyét átveszi az egyenrangú meghitt hangulat, a mamatá kísérőjelensége az egyenlőségérzet lesz.

A vátszalja-raszában fokozódik a mamatá... új vonásként megjelenik a gondoskodás, valamint a dorgálás és büntetés is.

Míg végül a mádhurja-raszában a szenvedély az eksztázisig fokozódik (a szülői gondoskodás is teljes önfeladást jelent, de éppen a gondoskodás igénye miatt mindig józanabb), s felfokozottá válnak olyan kísérőjelenségek, amik a többi raszában kevésbé jellemzők, pl. a féltékenységből fakadó harag.

Tehát nem a hajtóerő különbözteti meg az egyes raszákat egymástól, hanem az egyes kapcsolatokból fakadó érzelmek sokszínűsége... ráadásul a szerelmes egyszerre szolgál, barát, és gondoskodó, így az a többi fő rasza is legfontosabb jellemzőit is magában foglalja.

PDF