Mink is rabok vagyunk-e?

Jancsi megszeppent. Elszontyolodva lépegetett tovább Szikárdusz mellett, s még arra is alig pillantott fel, hogy két gyerek sárkányt eregetve száguldott el mellettük, le a hegyen.
Csak arra vidámult meg, mikor azt látta, hogy egy potrohos, részeg nemes tántorog előttük. Veres nadrág van rajta, és fehér posztódolmány. A süvegét már lefújta valahol a szél. A kardjának is csak a hüvelye van meg. Szüntelen botladozik benne; de azért hujángat. Végre el is bukik egy házikó előtt, mintha csak kiválasztotta volna az egyetlen sáros helyet az utcában: esővíz felfogására volt ott egy lepedőnyi széles, ásott gödör. Bizonyára kacsák kedvéért ásták. Térdig süppedt belé.
Jancsi röhögött. Szikárdusz fráter megállt, és hátratekintett. Bizonyára azt nézte: van-e valaki, aki az emberen segítsen? De csak egy nyolcéves forma leánygyermek futott elő az udvarból cseresznye színű szoknyában egy nagy cirokseprűvel. Szikárdusznak a kezét rohanta meg egy csókkal, s bámulva meresztette a szemét Jancsira.
A részeg jókedvét nem zavarta az esés.
- Kik vagytok? - kiáltotta vígan Szikárdusznak. - Barátok vagytok? Bolondok vagytok! Nem tudjátok, mi a jó!?
- Hogyne - felelte nyugodtan Szikárdusz -, hiszen látjuk: sarban heverni a jó!
S odább lépett.
- Látod - mondta Jancsinak -, ez az ember latszik neked, hogy úr, pedig nem úr. Rab. Testnek rabja.
Egy csoport fekete köpenyes ember állt az utcán egy olyan ház előtt, amely beljebb épült, mint a többi. Hegyes, hosszú posztósüveget viseltek, feketét, olyat, mint a fordított tölcsér. Többnyire göndör szakállú s hajlott hátú emberek voltak. A köpönyegükön elöl-hátul tenyérnyi piros posztószelet virított. Csaknem mindenkinek a kezében volt valami ruhaféle: selyemszoknya, dalisaru, sarkantyús sárgacsizma, kard, süveg, rámás kép, a hátukon is kinek zsák, kinek zacskó, kinek nadrág. S valamennyinek hevesen mozgott a szája s a jobb keze. Lármásan fecsegtek, vállukat rángatták, kezüket terjegették.
A csoport közepén egy asztalka állott. Az asztalkánál egy agg zsidó ezüst denárokat olvasott három fiatal elé. A negyedik a fejét a jobb vállára hajlítva írt ónnal sebesen.
- Látod: pénz rabjai.
És szótlanul haladt tovább.
Lenn a hévizi malomnál három bársonydolmányos, bársonysüveges úr lovagolt el. A szél a lovak sörényét halról-jobbra borzolta.
Ragyogott rajtuk a sok aranylánc, süvegükön a boglár, karjukon az ékes kövek. A lovak csótára is csillogott a kövektől.
- Látod - mondta Szikárdusz -, pompa rabjai.
Jancsi utánuk bámult.
- Mindenki rab-e? - kérdezte félénken.
- Mindenki - bólintott Szikárdusz.
- A király is?
- Király is.
- Kinek rabja a király?
- Nemzet rabja.
- Mink is rabok vagyunk-e?
- Mink is.
- Mink kinek a rabjai vagyunk?
- Isten rabjai, fraterkám.
Szótlanul mentek tovább.
A révhez értek. Szikárdusz ottvártukban rámosolygott a fiúra:
- Vajon mit gondolsz tied feje: kinek jobb rabja lenni? Úrnak-e? földbirtoknak-e? pénznek-e? asszonynak-e? vagy jóságos Istennek?
 

(rövid részletecske Gárdonyi Géza: Isten rabjai című regényéből)