Svétadvípa

A Brahma-szanhitában Brahmá fohászainak utolsó gondolatai így hangzanak:

śriyaḥ kāntāḥ kāntaḥ parama-puruṣaḥ kalpa-taravo
drumā bhūmiś cintāmaṇi-gaṇa-mayī toyam amṛtam |
kathā gānaṁ nāṭyaṁ gamanam api vaṁśī priya-sakhī
cid-ānandaṁ jyotiḥ param api tad āsvādyam api ca ||

sa yatra kṣīrābdhiḥ sravati surabhībhyaś ca su-mahān
nimeṣārdhākhyo vā vrajati na hi yatrāpi samayaḥ |
bhaje śvetadvīpaṁ tam aham iha golokam iti yaṁ
vidantas te santaḥ kṣiti-virala-cārāḥ katipaye ||

A szerencse istennői a szeretett Legfőbb Személy kedvesei,
a fák kívánságfák, a föld lelki csodakövekből való, a víz nektár,
minden szó egy dal, minden lépés egy táncmozdulat, s a fuvola a legkedvesebb társ.
A ragyogás maga a lelki gyönyör, biz’ a Legfőbb az, mi megízlelhető ott.

Nagyszerű világ az, hol tejóceán árad a Szurabhí tehenekből,
s egy fél pillanat se múlik az örökkévalóságból.
Svétadvípát imádom, mit Gólókaként
ismer az a néhány szent, ki közöttünk jár. (Bsz. 5.56.)

Svéta-dvípa (fehér vagy tiszta sziget) megjelölés Gólókára, Krsna hajlékára utal. Sziget, mert lótuszvirághoz hasonlatosan emelkedik a mindenség fölé, ahogyan az a Gópálatápaní-upanisadban is olvasható: „miként a lótuszvirág nő a tó vizén” (yathā sarasi padmaṁ tiṣṭhati tathā bhūmyāṁ hi tiṣṭhati, Gtu. 2.38.)

Dzsíva gószvámí kommentárjában kifejti, hogy a szerencseistennők (śriyaḥ) alatt Vradzsa szépségei értendők, akiket mantrákkal és meditációkkal magasztalnak. S bár a fejőslánykák megszámlálhatatlanok, egy a kedvesük (kāntaḥ), ki magasztosabb (parama-puruṣaḥ) a dicsősége teljében pompázó Nárájannál is.
Mi egyébre volna szükség, ha a föld és a fák minden kívánságot valóra váltanak, ha a patak vize édesebb a nektárnál is?
Majd Dzsíva gószvámí a Bhágavata-puránából idéz. Egy alkalommal Nanda, a pásztorok vezére ékádasít követő hajnalban még napkelte előtt – így kedvezőtlen időpontban – vett fürdőt a Jamunában. Varuna egy szolgája ezért fogságba ejtette őt, ám Krsna közbenjárására Varuna nyomban szabadon engedte. A pásztorokban – Nanda történetét hallván – felébredt a vágy, hogy a Legfelsőbb Úr hajlékát láthassák.

iti sañcintya bhagavān mahā-kāruṇiko hariḥ |
darśayām āsa lokaṁ svaṁ gopānāṁ tamasaḥ param ||14||
satyaṁ jñānam anantaṁ yad brahma-jyotiḥ sanātanam |
yaddhi paśyanti munayo guṇāpāye samāhitāḥ ||15||
te tu brahma-hradam nītā magnāḥ kṛṣṇena coddhṛtāḥ |
dadṛśur brahmaṇo lokaṁ yatrākrūro 'dhyagāt purā ||16||
nandādayas tu taṁ dṛṣṭvā paramānanda-nivṛtāḥ |
kṛṣṇaṁ ca tatra cchandobhiḥ stūyamānaṁ su-vismitāḥ ||17||

Megfontolva mindezt Hari, a könyörületes Magasztos Úr
megmutatta a pásztoroknak saját hajlékát, mi messze túl a sötétségen.
A legfelsőbb valóság, a tudatos, határtalan, örök lelki ragyogás,
mit a bölcsek látnak transzukban, miután felülemelkedtek a kötőerőkön.
A Brahma-hrada tóhoz vezette őket, s ott megmerítkeztek.
Brahmalókát, a lelki világot látták, mit Akrúra is látott korábban.
A Nanda vezette pásztorokat a legfőbb gyönyör töltötte el, mikor látták
Krsnát, akit a megszemélyesült védák magasztaltak. (Bhág. 10.28.14-17.)

Az anyagvilágban az idő természete az elmúlás, a hanyatlás: „Idő vagyok, világok hatalmas pusztítója” (kālo’smi loka-kṣaya-kṛt pravṛddhaḥ, Bg. 11.32.) mondja Krsna a Bhagavad-gítában. S milyen az idő természete Svétadvípán? Ott halvány árnyéka sincs a múlandóságnak, miként a Bhágavata-purána kijelenti: „(ott) nincs az időnek hatalma” (na ca kāla-vikramaḥ, Bhág. 2.9.10.)

A Brahma-szanhitá e verseinek versmértéke śikhariṇī (koronás), hiszen ez teszi fel Brahmá fohászaira a koronát.

az illusztráció forrása