a szívrabló szépség

A rendező és táncosnő beszélgetését a színfalak mögül megszólaló hang szakítja félbe: kezdődik a játék! Az istenek legfőbb Ura pajtásaival játszani indul az erdőbe!

(nepathye)
(a színfalak mögül)

dvātriṁśal-lakṣaṇair yukto deva-deveśvaro hariḥ |
gopāla-bālakaiḥ sārdhaṁ jagāma yāmuna-vanam ||

Hari, a harminckét isteni tulajdonságban bővelkedő Legfelsőbb Úr,
a pásztorfiúk társaságában éppen most indul a Jamuná-menti erdőbe.

E vers harminckét isteni tulajdonságot említ, míg a Bhágavata-purána 1.16.26-30. versei negyven tulajdonságot vesznek számba, Rúpa gószvámí a Bhakti-raszámrta-szindhuban hatvannégy tulajdonságot sorol (2.1.45-217.), ám ne feledjük a verset, Brahmá fohászát:
guṇātmanas te 'pi guṇān vimātuṁ hitāvatīṛnasya ka īśire 'sya |
kālena yair vā vimitāḥ su-kalpair bhū-pāṁśavaḥ khe mihikā dyu-bhāsaḥ ||
„A szakértők idővel bizonnyal összeszámolják a Föld valamennyi porszemét, vagy hópelyheket az égen, netán számba veszik a csillagok fényét, ám képtelenek lesznek felmérni mindazon jótulajdonságokat, melyekkel Te rendelkezel, óh Uram!” (Bhág. 10.14.7.)

Majd egy dal következik, melyben Rámánanda Ráj Krsna szépségét énekli meg. Rúpa gószvámí az isteni tulajdonságok felsorolását a szépséggel kezdi (suramyāṅga – csodaszép alakú), s az utoljára számba vett tulajdonság, egyike azoknak, melyekkel csak a vradzsabéli Krsna rendelkezik, a lenyűgöző szépség (rūpa-mādhuryam). Mi a különbség e kettő között? szép lehet bárki, a mindenkit vonzó, lenyűgöző Szépség azonban egyedül Krsna.

mṛdutara-maruta-vellita-pallava-valli-valita-śikhaṇḍam |
tilaka-viḍambita-marakata-maṇi-tāla-bimbita-śaśadhara-khaṇḍam ||

A lágyan fújdogáló szellő meglibbenti a liánok virágait, s a hajába tűzött pávatollat.
Tündöklő szépsége maga mögé utasítja a smaragdtükörben feltűnő hold ragyogását is,

yuvati-manohara-veśam |
kalaya kalānidhim iva dharaṇīm anu pariṇata-rūpa-viśeṣam ||

csodás megjelenése elragadja a hajadon leányok szívét!
Nézd csak! Finom alakja akár a földre szállt telihold!
 

 E strófa a dal refrénje. A kalaya kalānidhim szófordulat szépsége nem csupán az alliteráció, a Holdra utaló kalā-nidhi (részeket összefogó) szó is több egyszerű hasonlatnál. A Holddal való összevetés alapja, hogy míg a Nap az életerő forrása és gyűjtőhelye, addig a Hold a szépségé, a nektáré. A kalā-nidhi szóban a kalā szokásosan részt jelent, ám csalást, rászedést is, kalā-nidhi – „a csalafintaság kincsestára” így a fondorlatos Krsna jelzője. A refrén utolsó szavai is kettős értelműek. A pariṇata-rūpa-viśeṣam jelentheti azt a személyt, kinek a sajátos vonása tökéletes alakja, ám „meghajlott szépséget” is. Ez pedig a Gíta-góvinda egyik fontos jelenetét idézi, melyben Krsna – hogy kiengesztelje kedvesét – Rádhá lábaihoz borul.

khelā-dolayita-maṇi-kuṇḍala-ruci-rucirānana-śobham |
helā-taralita-madhura-vilocana-janita-vadhū-jana-lobham ||

Orcájának ragyogása meg-megcsillan játékosan hintázó ékköves fülbevalóin,
édesen évődő oldalpillantásai pedig felszítják a fejőslánykák sóvár vágyát.

gajapati-rudra-narādhipa-cetasi janayatu mudam anuvāram |
rāmānanda-rāya-kavi-bhaṇitaṁ madhuripu-rūpam udāram ||

Örvendeztesse meg Gadzsapati Rudra király szívét újra meg újra
Madhu ellenségének szépséges alakja, melyről a költő Rámánanada Ráj dalol.

a lótusz kelyhének foglya

Lapozzuk tovább a Dzsagannáth-vallabhát! A rendező és a táncosnő beszélgetésének másik célja, hogy megteremtsék az alaphangulatot az előadáshoz:

naṭī: (puro’valokya) paśya paśya –
Natí (észrevesz valamit, s így kiált): Nézd, nézd!

mṛdula-malaya-vātācanta-vīci-pracāre
sarasi nava-parāgaiḥ piñjaro’yaṁ klamena |
prati-kamala-madhūnāṁ pāna-matto dvirephaḥ
svapiti kamala-kośe niścalāṅgaḥ pradośe ||

A lágy déli szellő vizet szürcsöl a tó hullámfodrairól,
s lám, egy méhecske elbágyadt a nektár-tehertől!
Megrészegült a lótuszok mézének kortyolásától,
s most moccanatlan alszik a lótusz kelyhében, bár jő az alkony.

Ahogy közeledik az alkonyat feltámad a déli szellő, s finoman borzolja a tavacska vizét. Ám egy méhecske olyannyira elfáradt a nektár szorgos gyűjtögetésében, s úgy megrészegült a virágok mézének kóstolgatásától, hogy ereje sincs már repülni: aludni tért a lótuszvirág kelyhében. Ám a virág alkonyatkor összezárja szirmait, s így a méhecskénket rabságba ejti. A szanszkrt költészet kedvelt képe a lótusz kelyhében fogságba esett méhecske, ám a történet most nem a megszokott toposzt követi… máskor a méhecske a nektár szívogatásába belefeledkezve mohóságának esik áldozatul. A méhecske sárga és fekete… igen, a szútradhárát is arra emlékezteti, amire Téged, kedves olvasó!

sūtradhāraḥ: (sa-harṣam) priye sādhu sādhu man-manaḥ kutūhala-jalanidhi-vivarte nihitaṁ bhavatyā yato gopāṅganā-śatādhara-madhu-pāna-nirbhara-keli-klamālasāpaghanaḥ kvacit prauḍha-vadhū-stanopadhanīya-maṇḍita-hṛdaya-paryaṅka-śāyī pītāmbaro nārāyaṇaḥ smāritaḥ |

Szútradhára: Jól mondod kedvesem! Az öröm-óceán örvénye ragadta magával szívem! Szavaid a sárgaruhás Nárájant idézik emlékezetembe, ki a fejőslánykák százai ajakának mézét kóstolta, s most a szerelmes játékoktól elcsigázottan álomra hajtotta fejét a fejőslánykák legszebbjének kebelén, szívének vánkosán.

Natí költői képére a rendező prózában felel… a Nárájan név ismét csak figyelmeztetés a néző számára: nem közönséges pásztoridillről szól a történet, az isteni kedvtelés nem értelmezhető evilági szemmel. A szerelem a minden mást maga mögött hagyó rajongás, a Rádhá keblére hajló Krsna pedig a transzcendens létezés középpontját jelöli ki: a megtestesült szeretet, Rádhá szívét, ami-aki még Istent is rabul ejti.

a jó király

A Dzsagannáth-vallabha bevezetőjében a műfaj hagyományait követve a darab rendezője a szútradhára (szó szerint: zsinór-tartó) lép a színre, aki társnőjével, egy táncosnővel (natí) beszélget. A szútradhára a kor szellemében az uralkodót dicsőíti, s elmondja, miként kérte fel a király a szerzőt a mű megírására.

yan-nāmāpi niśamya sanniviśate sekandharaḥ kandaraṁ
svaṁ vargaṁ kala-varga-bhūmi-tilakaḥ sāśraṁ samudvīkṣate |
mene gurjara-bhūpatir jarad ivāraṇyaṁ nijaṁ paṭṭanaṁ
vāta-vyagra-payodhi-potagam iva svaṁ veda gauḍeśvaraḥ ||5||

Kinek csupán neve hallatán Székhandara barlangba menekül,
sajátjaira nézve Kérala királya sírva fakad,
Gudzsarát uralkodója pusztuló dzsungelnek látja saját városát,
Bengál ura pedig csupán hánykolódó ladikként tekint országára.
 

Gudzsarát India északnyugati, Kérala pedig délnyugati részén terül el, így nem szomszédos országokról van szó, Székhandara pedig valószínűleg Alexandrosszal, Nagy Sándorral azonos… ezért a vers üzenete: térben és időben távol, minden király közül kiemelkedik Pratáparudra Mahárádzs.

kāya-vyūha-vilāsa īśvara-girer dvaitaṁ sudhādīdhiter
niryāsas tu himācalasya yamakaṁ kṣīrāmburāśer asau |
sāraḥ śārada-vāridasya kim api svar-vāhinī-vāriṇo
dvairājyaṁ vimalī-karoti satataṁ yat-kīrti-rāśir jagat ||6||

Alakja akár egy második Kailásza-hegy, nektárt árasztó hold,
mintha csak a Himalája, vagy a tejóceán ikertestvére lenne.
Akár a mennyei Gangesz vize, s az őszi esőfelleg
együttes ereje – dicsősége úgy tisztítja meg a világot.

yad-dānāmbukadamba-nirmita-nadī-saṁśleṣa-harṣād asau
riṅgat-tuṅga-taraṅga-niḥsvana-miṣāt prastauti yaṁ vāridhiḥ |
nitya-prastuta-sapta-tantubhir abhisyūtāṁ mano nākināṁ
yenaitat pratimā-cchalena yad amī muñcanti na praṅganam ||7||

Bőkezűségének vízárja hömpölygő folyóként öleli az óceánt,
kinek magasra felcsapó hullámai őt magasztalják.
Áldozatai gúzsba kötik az imádott istenségek szívét,
akik így soha nem hagyják el udvarát.

tena pratibhāṭa-nṛpa-ghaṭa-
kālāgni-rudreṇa śrīmat-pratāparudreṇa |
śrī-hari-caraṇam adhikṛtya
kam api prabandham abhinetum ādiṣṭo’smi ||8||

Az idő perzselő tüzeként tűnik fel ő a királyok számára! Ő, Srímat Pratáparudra király
parancsolta, hogy mutassak be egy színművet Srí Hari lótuszlábairól.

yad-uktam
így szólt:

madhuripu-pada-līlā-śāli-tat-tad-guṇāḍhyaṁ
sahṛdaya-hṛdayānāṁ kāmam āmoda-hetum |
abhinava-kṛtim anyac-chāyayā no nibaddhaṁ
samabhinaya naṭānāṁ varya kiñcit prabandham ||9||

Ó, drámaírók legjobbja, írj darabot Madhu ellenségének kedvteléseiről! Bővelkedjék a költői szépségben, hogy megörvendeztethessen minden jóérzésű műértőt. Új művet írj, ne más alkotás árnyékát, s azt mutasd be nekünk!

Rámánanda Ráj versei királyát dicsérik. Vajon milyen az eszményi uralkodó? Mindenekelőtt judhisthira – azaz szilárd (szthira) a küzdelemben (judhi). S itt nem csupán a csatában megmutatkozó személyes vitézségről van szó, hanem az élet minden területén, elsősorban a vezetésben mutatott állhatatosságról. Az igazság iránt elkötelezett király számára – miként Judhisthir számára is – ez az elkötelezettség jelenti a biztos iránytűt.
A jó király másik jellemvonása a paríksit – körbe (pari) tekintett (íksita). A Bhágavata-purána szerint Paríksit király az anyaméhben látta az őt Abhimanju fegyverétől megoltalmazó Krsnát, s mindenkit megvizsgált, vajon ő-e az a személy, akit akkor látott. Így mindig Krsnával volt, hiszen mindig, mindenkiben őt kereste. Az eszményi uralkodó esetében ez a tulajdonság – megvizsgáló, körbetekintő, körültekintő – azt is jelenti, hogy látja, és egyeztetni képes az alattvalók – a ráutaltak – sokféle érdekeit. Így döntéseiben a nem rövidtávú célok vezérlik, nem a pillanatnyi választási esélyeket latolgatja, hanem népének hosszútávú elégedettségére törekszik.
Szanszkrtul a király nrpa – az emberek (nr) oltalmazója (pa). Miként a gópa a tehénpásztor, a jószág oltalmazója, úgy pásztorolja a király a népét. Ám az ország lakóinak sokasága nem birkanyáj, számos érdek, vélemény feszül egymásnak természetes módon, országrészek, foglalkozások, és számos más körülmény miatt. A király, mint egy jó apa, gondoskodik minden fiáról, alattvalójáról. Ahogyan az apa is minden gyermekének egyformán jóakarója, úgy a király is… csak éppen a feladat nagyságrendekkel bonyolultabb, mint egy család irányítása.
Az eszményi uralkodó spirituális vezető is. Népe is ekként tekint rá, s ami talán fontosabb, ő maga is tisztában van e ténnyel. Azonban nem felsőbbrendűség-tudattal tölti el, hanem felelősséggel: személyes érdekei elé helyezi országa népének érdekét.
Manapság nem találunk ilyen jó királyokat, a szakralitás is kiveszett a közgondolkodásból, így az eszményi vezető, jó király helyett a demokrácia intézményeire próbáljuk bízni az irányítást. A demokrácia szétválasztja a közösség irányításának egyes területeit: a sokféle érdek összehangolására képviselőket választ, míg az ilyen, természetszerűleg vitákkal járó egyeztetési feladatok felett álló, függetlennek tartott szakemberekre bízza például a bíráskodást, vagy az állam vezetésének aprómunkáját.
A királyság kulcsszereplője nyilvánvalóan az uralkodó, és tanácsadói, akiknek véleményére támaszkodik, úgy a demokrácia működtetésében minden résztvevő kulcsszereplővé válik. Ha a viták veszekedéssé, harccá válnak, ha a cél nem a különféle érdekek összehangolása a közösség jóléte érdekében, hanem a másik fél kiszorítása, megsemmisítése, az éppúgy a rendszer működésképtelenségéhez vezet, mint amikor a király alkalmatlan.

imádjátok Krsnát!

Rámánanda Ráj drámájában, a Srí Dzsagannáth-vallabhában ez az első dal Krsnáról:

mṛdula-malayaja-pavana-taralita-cikura-parigata-kalapakam |
saci-taralita-nayana-manmatha-śaṅku-saṅkula-citta-sundarī-jana-janita-kautukam ||

A Malaja-hegy felől fújdogáló lágy szellő a hajába tűzött pávatollat lengeti. 
A szerelemisten nyilaival átjárt szívű szépségekben felébred a vágyódás, és szemük sarkából újra meg újra reápillantanak.

manasija-keli-nandita-mānasam
bhajata madhuripum indu-sundara-ballavī-mukha-lālasam ||

Szívét a szerelmes játékok vidítják fel.
Imádjátok Krsnát, ki belefeledkezett a hold-arcú fejőslánykák látványába.

laghu-taralita-kandharaṁ hasita-nava-sundaram 
gajapati-pratāparudra-hṛdayānugatam anudinam
sa-rasaṁ racayati rāmānanda-rāya iti cāru ||

E mosolygó, ifjú szépség, ki finoman ingatja fejét 
költözzön mindörökre Gadzsapati Pratáparudra király szívébe!
Rámánanda Ráj komponálta e dalt, fogadd hát uram jó szívvel!

Rámánanda Ráj az orisszai király, Pratáparudra bizalmas tanácsadója volt. Egy ideig az ország déli területeinek kormányzójaként szolgálta uralkodóját. Már ekkor jeles bhaktaként ismerték, így mikor Csaitanja Maháprabhu dél-indiai zarándokútjára indult, Szárvabhauma Bhattácsárja javaslatára őt is felkereste. Csaitanja tanácsát követve Rámánanda Ráj később lemondott hivataláról, és ismét Puríba költözött, ahol Csaitanja egyik legbensőségesebb társa lett.
A király felkérésére írta ötfelvonásos művét, a Dzsagannáth-vallabhát. A darabban számos dal is elhangzik, s ezek végén a kor szokásának megfelelően a szerző rendre a királynak ajánlja alkotását. Csaitanja Maháprabhu nagyra becsülte Rámánanda darabját, verseit Dzsajadév és Bilvamangal költeményeivel együtt idézte.
A fenti dal a mű elején, közvetlenül a bevezető áldáskérés után hangzik el. A dal refrénje a második strófa: „Szívét a szerelmes játékok vidítják fel. Imádjátok Krsnát…” Kit imádjunk? Hívei a Legfelsőbbre Teremtőként, gondoskodó Atyaként, az ellenség felett győzedelmeskedő Uralkodóként gondolnak, Rámánanda azonban az isteni fenséget feledve a játékos Krsnáért rajong… kinek elbűvölte szívét Rádhiká szépsége.
A Malaja-hegy felől fújó, szantálillattal teli déli szellő a szerelem szimbóluma. A pávatoll a győzelem jelképe (lévén a páva Kárttikéja, a hadisten hátasa) is, így a pávatollat lágyan ringató déli szellő a szerelem beteljesedését sejteti. A fejőslánykák szerelmes oldalpillantásokat vetnek Krsnára, aki karmestere a mindenségnek: ahogy mosolyogva fejét ingatja, úgy fúj a szél, rebbennek a gópík szemei, s ébred vágyódás a szívükben – Krsna pedig boldogan feledkezik bele a pásztorlánykák orcájának látványába.
Ő az imádandó Isten – dalolja Rámánanda Ráj.