Vallabha utolsó tanítása – a tanító versek

śikṣāślokāḥ

Úgy mondják, Vallabhát már kétszer is magához szólította Krsna, ám ő úgy látta, a küldetését még nem teljesítette. A harmadik elhívásra a szannjász rendbe lépett, némasági fogadalmat tett, és böjtölt. Kásiban élt ekkor, a Hanumán-ghátnál. Fiai – csupán tizenöt és húsz évesek – és követői ott keresték fel őt, hogy a jövőbeli kötelességeikről tudakozódjanak. Ekkor írta ujjával a homokba az alábbi verset.

 

yadā bahirmukhā yūyaṁ bhaviṣyatha kathañcana |
tadā kalā-pravāhasthā deha-cittādayo 'pyuta || 1 ||

Ha bárhogy is a világiak felé fordulnátok (vagy: közömbössé válnátok),
akkor az idő folyása miatt testetek, értelmetek, s minden más is elsorvad.

A bahir-mukha „külső arc” elfordított tekintetet, azaz közömbösséget jelent, de itt a kifelé fordított tekintet jelentheti a külső, azaz világi dolgok felé fordított figyelmet is. A versben mindkét értelmezés helyénvaló, s akár magyarázza is egyik a másikat: a világi örömök felé fordulás miatt válik a hívő közömbössé a lelki gyakorlatai iránt. A citta jelent elmét, de gondolkodást, szándékot is.

sarvathā bhakṣayiṣyanti yuṣmān iti matir mama |
na laukikaḥ prabhuḥ kṛṣṇo manute naiva laukikam || 2 ||

Mindenféleképpen használnak majd benneteket – ez az én véleményem.
Krsna nem közönséges úr, soha ne gondoljatok rá közönséges módon!

Az első félversben az ige (bhakṣ) elsődleges jelentése eszik, átvitt értelemben használ – így fordíthattuk volna a vers elejét így is: „mindenképpen megesznek majd benneteket”. Ha nem Isten szolgálatába álltok, az érzékeiteket szolgáljátok majd – mondja Vallabha. Ám Krsna szolgálata nem olyan, mint egy világi hatalmasság szolgálatában állni: ő szeretettel gondoskodik híveiről – még akkor is, ha esetleg meginognának. Az előző vers intett a világiak felé fordulás veszélyeitől, ám ha bhakta gyengesége miatt mégis időlegesen el is fordulna tőle, Krsna nem bocsájtja el szolgáját – ő nem olyan, mint egy világi uraság.
A vers másra is int: bár a tapasztalataink a hétköznapi életből valók, ne ilyen hétköznapi szemmel szemléljük Istent. Ő túl van a világi megértés keretein. Ahogy a Katha-upanisadban is olvashatjuk:
aṇor aṇīyān mahato mahīyān ātmāsya jantor nihito guhāyām |
tam akratuḥ paśyati vīta-śoko dhātuḥ prasādān mahimānam ātmanaḥ ||
Kicsinynél kisebb, hatalmasnál nagyobb – a lények szívében lakik a Lélek.
Fenségét a fegyelmezett s vágytalan az Úr kegyéből megpillantja boldogan. (Katha-upanisad 1.2.20.)

bhāvas tatrāpy-asmadīyaḥ sarvasvaś-caihikaśca saḥ |
paralokaśca tenāyaṁ sarva-bhāvena sarvathā |
sevyaḥ sa eva gopīśo vidhāsyaty-akhilaṁ hi naḥ || 3 ||

Meditáljunk azon, hogy ő a mindenünk, hogy ő az evilági lét,
s általa érjük el a túlvilágot is. Szívvel lélekkel, mindenféleképp
csakis őt szolgáljuk, a gópík urát, s ő elrendez majd mindent, teljes egészében!

Ő az evilági lét, és a túlvilág is őáltala érhető el: ez a gondolat a Vallabha által is tanított śuddha-advaita tanból következik.
Ez volt Vallabha ácsárja utolsó tanítása. Ezután – a Rathajátrá napja volt éppen 1531-ben – belépett a Gangesz vizébe, és tündöklő fénysugárként Gólókára, Krsna lakhelyére távozott.

A történetet mesélik úgy is, hogy ezután maga Krsna jelent meg a követők előtt, s a következő versekkel egészítette Vallabha szavait:

mayi ced asti viśvāsaḥ śrīgopījanavallabhe |
tadā kṛtārthā yūyaṁ hi śocanīyaṁ na karhicit ||
muktir hitvā'nyathārūpaṁ svarūpeṇa vyavasthitiḥ |

Ha belém, Srí Gópídzsanavallabhába vetitek hitetek,
akkor sikeressé váltok, és soha sem kell bánkódnotok.
Az üdvösség – más formákat elvetve –, az eredeti forma által való megszilárdulás.