Bhaktisziddhánta Szaraszvatí: A fűszálnál is alázatosabban

(Összeállítás Bhaktisziddhánta Szaraszvatí Thákur leckéjéből, melyet 1936. február 6-án születésnapján, a halála előtti utolsó Vjásza-púdzsa alkalmából tartott.)

Magunkra vállalva a guru szerepének felelősségét

Vállaltuk a felelősséget, s elfogadtuk ezt a komoly feladatot! A hallgatóságból mindenki közönséges széken foglal helyet, s csak külön nekem gondoskodtak ilyen magasított ülőalkalmatosságról. Az emberek azt mondják:
„Nézd csak, milyen nagy az Isten állatkertje! Micsoda arrogancia! Ez egy őrült! Milyen gonosz! Láttatok már ilyen aljas disznót? Virágfüzérek a nyakában – micsoda pöffeszkedés! Ez a dagályos szócséplés, ezek az eltúlzott jelzők! Milyen önelégülten figyeli, amikor dicsérik a teljesítményét, csak úgy nyúlnak a fülei! Szemmel látható, milyen gyönyört okoz neki. Mi más ez, mint Maháprabhu tanításának a sárba tiprása? Lehetséges, hogy ez a beképzelt, szemtelen vadállat valaha is megváltozzon?

Az Én akaratom az: légy guru!

Úgy alakult, hogy én vagyok a világ legnagyobb bolondja. Kevélységem miatt senki sem segít engem jótanácsaival. Mivelhogy senki sem ereszkedik le hozzám, hogy segítsen nekem, ezért egyenesen Maháprabhu elé vittem ügyemet. Eszembe jutott ugyanis, hogy mi lenne, ha feltárnám előtte problémáimat, s meghallgatnám, vajon mit tanácsol. Srí Csaitanjadéva így szólt hozzám:
– Bárkivel is találkozol, beszélj neki Krsnáról, az Én akaratom az: légy guru, szabadítsd fel ezt a földet! Semmilyen világi áramlat nem akadályozhat meg ebben téged. Ezen a helyen találkozunk s együtt leszünk majd újra.
E versekben találunk világos magyarázatot a fentebb említett ellentmondásokra. Ő, akinek az egyetlen tanítása az, hogy legyünk alázatosabbak még a fűszálnál is, Ő maga mondja: „azt akarom, hogy légy guru, mentsd meg ezt a földet!” Ebben az esetben maga Maháprabhu utasít: „végezd a guru kötelességét, ahogy Én magam is teszem, s add át ezt az utasítást mindenkinek, akivel csak találkozol. Add át nekik szó szerint: az Én akaratom az, hogy legyetek guruk, mentsétek meg ezt a földet. Szabadítsátok meg az embereket félreértéseiktől.” Most persze aki csak hallja e szavakat, természetesen kezét összekulcsolva tiltakozik:
– De hát én egy bűnös ember vagyok, hogyan lehetnék hát guru? Te vagy maga Isten, az egész világ Tanítója, csak Te lehetsz guru!
De Maháprabhu válasza erre az:
– Semmilyen világi dolog nem gátolhat meg téged ebben. Ezen a helyen újra találkozunk majd.
Így hát abban az esetben, ha másoknak Krsnáról beszélünk, nem kell attól félnünk, hogy elfelejtjük Őt.

Kerüld az evilági kapcsolatokat!

Amit úgy hívunk: világ, az háborgat bennünket. A színek, az ízek, a szagok, az érintések, a hangok fergeteges rohammal támadnak ránk. Ezért aztán nem túl szerencsés világi elméjűnek lenni. Csaitanja Maháprabhu azt mondja: „aki szeretne átkelni az evilági lét óceánján, és az Urat akarja szolgálni, annak a világi emberek társasága, s az ellenkező nemre vetett kéjsóvár pillantás rosszabb, mint a fenékig ürített méregpohár.”
Aki azt szeretné, hogy befogadják Isten szolgálatába, soha ne vágyakozzon túlságosan evilági dolgokra. A részleges, külső, fizikális világ látványa eltakarja előlünk Istent. Amint az anyagvilág, vagy más szóval az érzékszervek által felfogható valóság kerül figyelmünk középpontjába, azon nyomban megfeledkezünk Istenről. Ennek következtében az Abszolút Igazsággal kapcsolatban állók egyre jelentéktelenebbnek tűnnek majd szemünkben. Ezért hát az, aki Krsna szolgálatát szem előtt tartva az odaadás útján halad, minden tekintetben kerülje a világi emberek társaságát.

Alázatosan kérem: tartózkodjatok a puszta imitációtól!

Természetesen fontos, hogy az ember tartson alapos önvizsgálatot, tisztában kell lennie saját alkalmatlanságával. Miért is kutatná bárki mások hibáit, ha a saját viselkedését nem hajlandó nagyító alá venni? S ne feledjük, a csekély szolgálatot nyújtók – vagyis a csak kevéssé elkötelezettek is magasabb szintre juthatnak. Emlékezzünk csak a tanításra: „ne mondjunk rosszat azokról, akik nagy figyelemmel hallgatják, s emlékezetben tartják a lelki irodalom és a szent emberek útmutatásait. Még a bűnös emberek is megismerhetik Krsnát, s felülkerekedhetnek illuzórikus energiáján, ha követik a világokat átlépő Úr odaadó szolgáinak nyomdokait.”
Azok az igazán erősek, akik alkalmasak rendelkezni az odaadás erejével. Nem akarom a vaisnavák esetleges hibáit keresni, vagy elítélni Krsna szolgálatát, s mindenáron a saját véleményemet érvényre juttatni azáltal, hogy elhanyagolom a folyamatot, ami képessé tehet az Úr és híveinek szolgálatára. Nem lehet szavakkal leírni, micsoda zavart okoz az emberi életben az efféle arrogancia. Ezért a következő alázatos kéréssel fordulunk hozzátok: tartózkodjatok attól, hogy a vaisnavák viselkedését utánozzátok. Ehelyett törekedjetek inkább mindig arra, hogy megértsétek és kövessétek gondolataikat. Számunkra az egyetlen igaz kapcsolat Krsna bhaktáinak a társasága. Minden más viszony csak olaj az érzéki vágyak tüzére.

Soha ne hagyd figyelmen kívül a gurut!

„Ne csalárd módon legyél guru, csupán azért, hogy rosszindulatodat másokon tölthesd ki. És soha ne használd a guru „szakmát” arra, hogy belemerülj a világ szennyébe. Ehelyett inkább légy őszinte szolgám, ha tudsz, s én megáldalak téged energiámmal – akkor majd nem kell félned többé.” Nem félek, mert az én gurudévám volt az, aki e szavakat hallotta saját mesterétől. És ez az oka, amiért gurudévám még egy olyan bűnös embert is tanítványává fogadott, mint jómagam, s így szólt hozzám: „az a határozott óhajom, légy guru, s mentsd meg ezt a földet!” Ezért hát csak azok mondják azt, „micsoda alak, a saját dicsőségét keresi!”, akik soha nem hallották Csaitanja fenti szavait.
Az ilyenek véleménye szerint förtelmes bűnt követ el az a guru, aki a Bhágavata-purána tizenegyedik énekének témájára okítja tanítványait. De mit tehet egy ácsárja, amikor azt a slókát kell magyaráznia, hogy: „ácsárjam mám vidzsániján” (Bhág. 11.17.27.): „soha ne becsüld le az ácsárját, s eszedbe ne jusson bármilyen tekintetben összemérni magad vele”?

A guru épp olyan jó, mint Isten

Krsna szavai ezek, melyekkel az élőlények javát akarja szolgálni. Hagyja el a guru a székét – az ácsárja székét – amelyből e szavakat kell magyaráznia? Ezt a feladatot saját mestere adta neki. Ha nem vállalja az ezzel járó kötelességeket, akkor kárhozatra van ítélve, mert vétkezik a szent név ellen, hiszen tiszteletlen a guruval szemben. Eleget kell tennie ennek a feladatnak, bár a guruság intézményének fölvállalása miatt sokan egoistának fogják bélyegezni. Vajon amikor a guru átadja tanítványának a mantrát, akkor el kellene hallgatnia, hogy a guru-gájatrí-mantra a tanítómester imádatára való? Ehelyett mondja inkább azt: saruddal, vagy ostorral csapkodd meg néhányszor a mestert?! A gurut soha nem érheti gyalázat, mert őbenne ott van az összes istenség. Vajon amikor a guru a Bhágavatából olvas tanítványának, hallgassa el e szavakat?
„A valóság szent misztériuma csak azok előtt tárul fel, akik olyan őszinte, lelki odaadással szolgálják a gurut, mint ami Krsnának jár.” Vajon a guru szálljon le székéről, s ne mondja el ezeket tanítványának? A guru-púdzsa, a lelki tanítómester imádata mindennél fontosabb.
A gurut úgy kell szolgálni, ahogyan Krsnát szolgálnánk. A tanítómester sajátságos imádatot érdemel. Felszabadult síkon minden tökéletlenség kizárva, de a közönséges emberek képtelenek megérteni ezt az egyszerű igazságot.

Isten, mint szolga

A guru olyan, mint az örökkévaló, teljes tudással rendelkező, önmagában boldog Isten keze.
Isten a kezével masszírozza saját lábait. Isten keze Ő saját végtagja, ily módon Önmagát szolgálja. Isten maga jelenik meg guruként, hogy Önmaga szolgálatát tanítsa. A mi gurudévánk is azonos Isten testével. Isten tehát úgy is létezik, mint a szolgálat tárgya, s úgy is, mint szolgáló. Mukunda az, akit szolgálni kell, a cél, Isten Maga. Gurudéva pedig a szolgáló Isten, a támpont. Nincs még egy olyan személy, akit Isten annyira kedvelne, mint gurudévánkat. Az Úr számára ő a legkedvesebb.

Utasítsd az elmédet!

Gurudévánk azt mondta: „Óh, elmém! Legyen bár az írások által ajánlott lelki folyamat, vagy éppen a Védák tiltotta istentelen cselekedet, te egyikkel se törődj! Ismerd meg önmagad, ki is vagy valójában, már itt az anyagi világban hirdesd mindig, hogy milyen Rádhá és Krsna határtalan szolgálata Vrndávanban, emlékezz szakadatlanul Sacsidéví szeretett fiára, Góraszundarra, aki nem különbözik Nanda fiától, Krsnától, s ne feledd, a guru a legkedvesebb Krsnának. Navadvípban, Vaikunthán, Svétadvípán és Vrndávanban soha ne fukarkodj tiszteletet adni az ottaniaknak, mivelhogy ők Góra Krsna szolgálói. Ne bíráld a vaisnavákat és a bráhmanákat!”
Ha leülünk az asztalhoz, s illendőségből nem eszünk túl sokat, akkor a gyomrunk félig üres marad; ha becsapjuk a kovácsot, az acél minőségét illetően; ha nem értjük a matematikát, s ezért nem tudunk megoldani egy feladatot, de szégyenünkben nem merjük bevallani tanárunknak – sikerre egyik esetben sem számíthatunk. Hasonlóan, ha ugyan akarjuk az Úr szolgálatát, de nem viseltetünk tisztelettel aziránt, akit Ő a legjobban kedvel, soha nem leszünk elégedettek.
Képmutató szektások, ál-vaisnava, s más egyéb csoportok, akik a világi hírnév álmát dédelgetik természetesen azt gondolják, milyen szégyenletes dolog az, ha valaki elfoglalja a guru székét, csak azért, hogy tanítványai dicsőítő szavait hallgassa. Ám minden vaisnava úgy viszonyul az összes többi bhaktához, mint tiszteletének tárgyához. Én a guru kötelességét végzem, de ha azt prédikálnám, hogy senki ne kiáltsa nekem: dzsáj!, akkor az merő képmutatás lenne. De gurudévánk és Maháprabhu soha nem tanítottak nekünk ilyen hamisságot. Krsna szavai szállnak alá a gurun keresztül, s nekem teljes őszinteséggel kell elfogadnom azokat. Nem fogok tiszteletlenül viselkedni mesteremmel szemben néhány bolond, rosszindulatú szektás kedvéért. Különösen azért nem, mivelhogy éppen Gurudéva mondta nekem: „az a kívánságom, légy guru, mentsd meg ezt a földet”.

Feltétlen bizalom

Ha nem tartom be a tanítványi láncon keresztül alászálló törvényt, akkor a guru utasításának végre nem hajtása elszakít engem Gurudéva lótuszvirág lábaitól. Ha gurum kérésének végrehajtása érdekében arrogánsnak, nyersnek kell lennem, s emiatt örökre a pokolra jutok, akkor azt kell mondanom, kész vagyok az örök kárhozatra, s ha kell, mindezt írásba is foglalom. Nem fogok rosszindulatú emberek szavára figyelni tanítómesterem kérése helyett. A gurudévám lótuszlábaiból áramló erőre bízva magam, sziklaszilárd hittel és bátorsággal fogok szétoszlatni minden evilági gondolkodást. Elismerem ezt az arroganciát. Tanítóm lótuszlábai virágporának egyetlen szemcséjével érintkezésbe kerülve milliónyi hozzátok hasonló ember találhat menekvést. A tizennégy világban nincs olyan tanulási folyamat, olyan szilárd érvelés, vagy olyan félisten, mi értékesebb volna, mint egyetlen porszem gurudévám lótuszvirág-lábáról. Gurudéva, akiben feltétlenül megbízom, soha nem akarhat rosszat nekem. Nem kívánok olyan ember szavára figyelni, aki ártani akarna nekem, még kevésbé fogadnék el egy ilyen rosszindulatú embert tanítóm gyanánt.

A könyörület óceánja

Szvarúp Dámódár egyszer a következőket mondta Csaitanja Maháprabhu jelenlétében:
„Óh, kegyelem óceánja, Srí Csaitanja! Könyörületednek köszönhetően a mentális aggodalom szennye könnyedén kilebben a szívből, amely ily módon gyorsan megszabadul minden tisztátalanságtól. A megtisztult szívben ezután kibontakozik a Krsna iránti odaadásból születő legmagasztosabb boldogság. Az írások különféle interpretációi csak ellentétes gondolatokat szülnek, melynek az eredménye soha véget nem érő viaskodás. Ám pusztán kegyed által a szerencsés szív megrészegül az isten iránti odaadás nektárjától, minek következtében az írások értelmezésén kialakult civakodás szépen elcsitul. Áldásodból örök odaadás születik, minden lélek vágyódását Krsna felé tereled, s az igazi üdvözülés ormaira vezeted őket. Óh, szeretet óceánja, Srí Csaitanja! Kérlek záporozd rám áldást hozó könyörületed!” (Csaitanja-csaritámrta 2.10.119.)
Szvarúp Dámódár magasztaló szavait végighallgatta az Úr, ám, hogy a kevésbé értelmes embereket alázatra tanítsa, néha egészen másként viselkedett, s nem engedte meg, hogy így beszéljenek róla, de mindezt nem azért tette, hogy képmutatásra tanítson.
A tudatlan emberek természetesen kételkednek. Gurudévámtól ezt tanultam: „minden bizonnyal olyan hitvány vagyok, mint az ürülékben élő féreg”. De amikor gurudévám – mesterének és Maháprabhunak a kérésére – ilyen alázatosan viselkedik, vigyázzunk, nehogy sértést kövessünk el vele szemben.

A bhakták szolgája

Saját érdemtelenségünkből csak akkor érthetünk meg valamit, amikor lehetőségünk nyílik, hogy a Legfelsőbb dicsőségére figyeljünk, s az hasson a szívünkre. A vaisnavák mélységes alázata és engedelmessége azt tanítja nekünk, hogy Istenhez és bhaktáihoz csakis efféle szerénységgel csatlakozhatunk. Ám ha a dölyfben gyarapszunk, egyszer s mindenkorra kirekesztjük magunkat Isten és híveinek szolgálatából.
„Vannak olyanok, akik úgy imádják az Urat, hogy nem imádják híveit. Ők valójában arrogáns emberek, s egyáltalán nem Isten hívei.” Az imádat tekintetében Isten és hívei között nincs különbség. Ha szívünkben nem bontakozik ki a bhakták iránt ugyanaz az odaadás, mint amivel Istent illetnénk, akkor semmik vagyunk, s hiába élünk.
Mindegyik bhakta Isten magasztos szolgálatára tanít. Százezernyi seprűvel takarítsuk ki szívünkből azt a gonosz szándékot, hogy tiszteletet s megbecsülést várunk a vaisnaváktól. Abban a pillanatban, amint megszabadulunk attól a gonosz vágytól, hogy mások szolgálatait és megbecsülését élvezzük, reánk száll Krsna kegye, s megáld bennünket a szentséges lótuszvirág lábai iránti feltétlen odaadással. Aki szilárdan gyökerezik Isten szolgálatában, az megszabadul minden hátrányos tulajdonságtól. Az erkölcstelen férfiak és nők, a súdrák és mások gonosz tetteik miatt megvetendők és elítélendők a világ szemében. De még az ilyen emberek is elérhetik az örök jót, ha megfigyelik Isten szolgáinak természetét – akik mindenkit tisztelnek, anélkül, hogy viszonzást várnának másoktól -, s követik útmutatásaikat és tanításukat. Végül hadd fejezzük be mondandónkat a már említett idézettel: „Némelyek ugyan imádják Istent, de híveit nem. az ilyen kevélyek bűnösök, s nem Isten szolgái.”

(forrás: Gangesz folyóirat, 10-11. szám, 1993.)

a guruhoz fűződő kapcsolat

A gurun keresztül, személyes példája nyomán valósíthatjuk meg tanítását. A sásztrákból csak az elveket és a filozófiát ismerhetjük meg, de mindig lesznek gyakorlati, vagy bővebb magyarázatra szoruló kérdések, melyekre személyes válaszra van szükségünk. Nagyon fontos tehát a guruval való kapcsolat, rá hallgatva fejlődhetünk a lelki életben.
A guruhoz fűződő kapcsolat szükségszerű, de nem az a cél, hogy az imádat a gurura terelődjék. Az ő szerepe az, hogy segítsen bennünket Krsnára koncentrálni, Krsna felé haladni, Krsnát szolgálni. A guru egyfajta médium, közvetítő. Nem szabad istenként imádni, ez májávádí gondolkodás, de az sem jó, ha az ember tiszteletlen vele, vagyis guru-avagját követ el.
A guru leglényegesebb vonása az, hogy egy hiteles lelki tanítómester tanítványa, akit teljesen hűen követ, valamint tisztán, a bhakti elvei szerint él. Ha van valaki, aki megfelel e követelményeknek és akitől szívesen tanulnánk, fogadjuk őt el gurunkként, tanárunkként és próbáljunk vele minél kedvezőbb viszonyba kerülni, hogy minél többet tanulhassunk tőle.
A kapcsolat kölcsönös. A guru szeretettel szolgálja a tanítványt oly módon, hogy tanácsokat, útmutatást ad neki, segít megoldani a problémáit, vagy ha kell, villámokat szór, hogy a tanítvány észrevegye, rossz úton jár, és még idejében észbekapjon. A tanítvány is szeretettel szolgálja a gurut azzal, hogy komolyan veszi tanítását, illetve az utasításai, tanácsai alapján valamilyen praktikus szolgálatot végez Krsnának.

Bhakti Abhay Narayan

fohász Srí Rúpa lótuszlábának porszeméért

Śrīmad Rūpa-pada-rajaḥ prārthanā daśakam

śrīmac-caitanyapādau cara-kamalayugau netra-bhṛṅgau madhu dyau
gauḍe tau pāyayantau vraja-vipina-gatau vyājayuktau samutkau |
bhātau sabhrātṛkasya svajana-gaṇa-pater yasya saubhāgya-bhūmnah
sa śrī-rūpaḥ kadā māṁ nija-pada-rajasā bhūṣitaṁ saṁvidhatte ||1||

Srí Csaitanja Maháprabhu szemeinek méhecskéi ösztökélték lótuszlábait,
hogy Vradzsa erdeinek felkeresése ürügyén Gaudába siessenek a nektárt kortyolni –
hiszen ott tündökölt ő, az Úr híveinek ezerszer áldott vezérlő csillaga, testvére társaságában.
Vajon mikor ékesít majd engem Srí Rúpa lótuszlábai porával?

E strófa az ellentmondásos utalás (virodha-ābhāsa) szép példája. A megszokott toposz a lótusz kelyhében foglyul esett mámoros méhecskéről szól, ám most a lótuszok - a lótuszlábak - indulnak el, hogy Csaitanja Maháprabhu méhecskéhez hasonlatos szemeit Rúpa gószvámí nektárához vezessék.
A költemény Csaitanja Maháprabhu és Rúpa gószvámí találkozását beszéli el. Mikor Csaitanja Maháprabhu először Vrndávanba indult, útja Gauda tartományon (Bengálon) át vezetett. Ott találkozott a muszlim uralkodó két miniszterével, a későbbi Rúpa és Szanátan gószvámíval. Szanátan gószvámí tanácsát megfogadva nem folytatta zarándoklatát, hanem visszatért Puríba, majd más útvonalon, csak egy kísérő társaságában indult ismét útra.

pīta-śrī-gaura-pādāmbuja-madhu-madironmatta-hṛd-bhṛṇga-rājo
rājyaiśvaryaṁ jahau yo jana-nivaha-hitādatta-citto nijāgryam |
vijñāpya svānujena vraja-gamana-rataṁ cānvagāt gauracandraṁ
sa śrī-rūpaḥ kadā māṁ nija-pada-rajasā bhūṣitaṁ saṁvidhatte ||2||

Szíve, az aranyló Srí Gaura lótuszlábának mézborától megmámorosodott méh-király,
ki a fényes pompát feledve az egész emberiség üdvére vágyott. Titokban, csak bátyja
tudtával a Vradzsába vágyakozó Gauracsandra nyomába indult, öccse társaságában.
Vajon mikor ékesít majd engem Srí Rúpa lótuszlábai porával?

vṛndāraṇyāt prayāge hari-rasa-naṭanair nāma-saṇkīrtanaiś ca
lebhe yo mādhavāgre jana-gahana-gataṁ prema-mattaṁ janāṁś ca |
bhāvaiḥ svair mādayantaṁ hṛta-nidhir iva taṁ kṛṣṇa-caitanyacandraṁ
sa śrī-rūpaḥ kadā māṁ nija-pada-rajasā bhūṣitaṁ saṁvidhatte ||3||

Csaitanja Maháprabhu Vrndá erdejéből Prajágba érve a Hari iránti szeretettől eltelve táncra perdült, s a Szent Nevet magasztalta – túláradó érzelmei minden jelenlévőt megrészegítettek. Ott, Mádhava színe előtt nyerte el Rúpa a legdrágább kincset, Krsna Csaitanja-csandrát. Vajon mikor ékesít majd engem Srí Rúpa lótuszlábai porával?

Rúpa gószvámí öccse, Anupam társaságában Csaitanja Maháprabhu nyomába indult, s a Vrndávanból hazatérő Maháprabhuval Prajágnál találkozott, ahol a Gangesz és a Jamuná összefolynak. Először a Bindu Mádhava temploma előtt pillantották meg Csaitanját.

ekāntaṁ labdha-pādāmbuja-nija-hṛdaya-preṣṭha-pātro mahārtir-
dainyair-duḥkhāśru-pūrṇair daśana-dhṛta-tṛṇaiḥ pūjayāmāsa gauram |
svāntaḥ kṛṣṇañ ca gaṅgā-dinamaṇi-tanayā-saṅgame sānujo yaḥ
sa śrī-rūpaḥ kadā māṁ nija-pada-rajasā bhūṣitaṁ saṁvidhatte ||4||

A Gangesz és a Nap-leány Jamuná, találkozásánál, testvére társaságában nyerte el szívének oly kedves ura lótuszlábainak kincsét. Sajgó szívvel, mélységes alázattal, a fájdalom könnyeiben úszó szemmel, fogai közt fűszállal imádta Gaurát, ki legbelül Krsna maga. Vajon mikor ékesít majd engem Srí Rúpa lótuszlábai porával?

Majd egy bráhmana házában találkoztak újra. Rúpa és Anupam a földre borulva, fohászokat zengve ajánlotta hódolatát.

svasya prema-svarūpaṁ priya-dayita-vilāsānurūpaika-rūpaṁ
dūre bhū-luṇṭhitaṁ yam sahaja-sumadhura-śrī-yutaṁ sānujañ ca |
dṛṣṭvā devo'titūrṇaṁ stuti-bahu-mukham āśliṣya gāḍhaṁ rarañje
sa śrī-rūpaḥ kadā māṁ nija-pada-rajasā bhūṣitaṁ saṁvidhatte ||5||

Az úr már messziről észrevette, ahogy Srí Rúpa öccsével együtt a földön fekszik, s fohászait zengi. Látta saját testetöltött szeretetét, természetes, édes szépségű, kedves társát, önnön hasonmását, gyorsan odaszaladt hát, és szorosan átölelte őt. Vajon mikor ékesít majd engem Srí Rúpa lótuszlábai porával?

A korabeli leírások beszámolnak Rúpa gószvámí és Csaitanja Maháprabhu hasonlóságáról.

kaivalya-prema-bhūmāv-akhila-rasa-sudhā-sindhu-sañcāra-dakṣaṁ
jñātvāpy evañ ca rādhā-pada-bhajana-sudhāṁ līlayāpāyayad yam |
śaktiṁ sañcārya gauro nija-bhajana-sudhā-dāna-dakṣaṁ cakāra
sa śrī-rūpaḥ kadā māṁ nija-pada-rajasā bhūṣitaṁ saṁvidhatte ||6||

Jártas a rajongó szeretet birodalmában, bejárta a lelki ízek teljességének nektáróceánját –
tudta ezt jól Gaura, és megkínálta Rádhá lótuszlába szolgálatának ambróziájával is.
Így lett ő a Maháprabhu imádatának nektárját záporozó mester.
Vajon mikor ékesít majd engem Srí Rúpa lótuszlábai porával?

gaurādeśāc ca vṛndā-vipinam iha parikramya nīlācalaṁ yo
gatvā kāvyāmṛtaiḥ svair vraja-yuva-yugala-krīḍanārthaiḥ prakāmam |
rāmānanda-svarūpādibhir api kavibhis tarpayāmāsa gauraṁ
sa śrī-rūpaḥ kadā māṁ nija-pada-rajasā bhūṣitaṁ saṁvidhatte ||7||

Gaura utasítását követve körbezarándokolta Vrndá erdejét, majd Nílácsalba
utazott, s Vradzsa ifjú párjáról írt saját költeményeinek ambróziájával
örvendeztette meg Gaurát, s a tudós bhaktákat, Rámánandával és Szvarúp Dámódarral az élen.
Vajon mikor ékesít majd engem Srí Rúpa lótuszlábai porával?

līlā-saṁgopane śrī-bhagavata iha vai jaṅgame sthāvare'pi
saṁmugdhe sāgrajātaḥ prabhu-viraha-hṛta-prāya-jīvendriyāṇām |
yaś cāsīd āśrayaika-sthalam iva raghu-gopāla-jīvādi-varge
sa śrī-rūpaḥ kadā māṁ nija-pada-rajasā bhūṣitaṁ saṁvidhatte ||8||

Mikor Srí Bhagaván kedvtelései elrejtőztek, minden lény, a mozgó s mozdulatlanok is
összezavarodtak. Az elválás fájdalmában az Úr híveinek élete értelmét vesztette –
Raghu, Gópál, Dzsíva és társaik egyedüli menedéke Rúpa és bátyja maradt.
Vajon mikor ékesít majd engem Srí Rúpa lótuszlábai porával?

śrī-mūrteḥ sādhu-vṛtteh prakaṭanam api tal-lupta-tīrthādikānāṁ
śrī-rādhā-kṛṣṇa-pādāmbuja-bhajanamayaṁ rāga-mārgam viśuddham |
granthair yena pradattaṁ nikhilam iha nijābhīṣṭa-devepsitañ ca
sa śrī-rūpaḥ kadā māṁ nija-pada-rajasā bhūṣitaṁ saṁvidhatte ||9||

Kedves ura vágyát betöltve a világnak ajándékozta számtalan könyvét – feltárta Srí múrti imádatának módjait, a bhakták viselkedését, az elveszett zarándokhelyeket, és a szerető ragaszkodás titkait, melynek alapja Srí Rádhá-Krsna lótuszlábának imádata. Vajon mikor ékesít majd engem Srí Rúpa lótuszlábai porával?

līlā-saṁgopa-kāle nirupadhi-karuṇā-kāriṇā svāmināhaṁ
yat pādābje'rpito yat pada-bhajanamayaṁ gāyayitvā tu gītam |
yogyāyogyatva-bhāvaṁ mama khalu sakalaṁ duṣṭa-buddher agṛhṇan
sa śrī-rūpaḥ kadā māṁ nija-pada-rajasā bhūṣitaṁ saṁvidhatte ||10||

Kedvtelései elrejtezésének idején mesterem indokolatlan kegyéből
Srí Rúpa lótuszlábának adott engem, mikor elénekeltette velem a lábait magasztaló bhadzsant,
figyelmen kívül hagyva, alkalmas vagyok-e, én, a bűnös életű, vagy sem.
Vajon mikor ékesít majd engem Srí Rúpa lótuszlábai porával?

A versmérték: sragdharā (virágfüzéres): - - - - υ - - / υ υ υ υ υ υ - / - υ - - υ - -

Szatjakáma a Brahmanról tanul

Mestere tanítvánnyá fogadta Szatjakámát, ám az ifjú tanítvány nem mestere mellett élt: Háridrumat rábízott négyszáz vézna és csenevész tehenet, s elküldte, hogy terelgesse a jószágot. Szatjakáma megfogadta, hogy addig vissza sem tér, míg a jószágok ezren nem lesznek. Évek múltán, mikor a jószágok száma kitelt, Szatjakáma a csordával mestere otthona felé indult.
Hűsége és szolgálata elégedetté tette a dévákat, s ők jöttek el hozzá, hogy a tanra, a Brahman ismeretére oktassák. Szatjakáma a tanítást, mint természetfölötti kinyilatkoztatást négy részletben, egy bikától, a tűztől, egy hattyútól és egy kormorántól kapta.
Miközben ballagtak hazafelé az egyik bika megszólította: hadd tanítsalak a Brahman negyedére – mondta Szatjakámának, majd így oktatta őt: „Kelet a tizenhatoda, nyugat a tizenhatoda, dél a tizenhatoda, észak a tizenhatoda. Ez, kedvesem Brahman négytizenhatodos negyedrésze, a Ragyogó (prakāśavat) nevezetű! Aki így, ennek tudatában Ragyogóként meditál Brahman eme négytizenhatodos negyedrészén, maga is ragyogó lesz e világon, majd elnyeri a ragyogó világokat, aki így, ennek tudatában Ragyogóként meditál Brahman eme négytizenhatodos negyedrészén!”
Majd a tűz szólalt meg, s tanította a Brahman következő, Végtelen (anantavat) nevezetű négytizenhatodáról; ezek a föld (pṛthivī), levegőég (antarikṣa), a menny (dyaus), és az óceán (samudra). Másnap egy hattyú szállt le a közelében, s tovább tanította Szatjakámát, a Brahman következő négytizenhatodáról, a Fényességesről (vagy égi, mennyei: jyotiṣmat), melynek részei: a tűz (agni), a Nap (sūrya) , a Hold (candra) és a villámlás (vidyut). Következő nap egy kormorán szállt le mellé, s tovább tanította, a Brahman negyedik, Otthonos (menedékre lelt, āyatanavat) nevű négytizenhatodáról, melynek összetevői az életerő (prāṇa), a szem (cakṣus) a fül (śrotram) és az elme, vagy tudat (manas).
Szatjakáma végül mestere házához ért, aki így köszöntötte:
– Kedvesem, úgy ragyogsz, mint aki ismeri Brahmant! Ki tanított téged?
Szatjakáma felelt:
– Nem emberek tanítottak, de szeretném uram, hogy te taníts engem! Hiszen hozzád hasonló bölcsektől hallottam, nagytiszteletű uram, hogy a mestertől tanult tudás segíti leginkább az embert céljai elérésében!

---------------------------------------

Az upanisad nem tankönyv, hanem beavató, s emlékeztető írás, ráadásul a Brahman (sem) tanulható könyvből, így nem várhatjuk, hogy pusztán a tanítás elolvasása révén magunk is a Brahman értőivé válunk. Mégis, megpróbálhatjuk átgondolni a tanítást.

Jelentőségteljes, hogy minden tanító a Brahman negyedeiről szól, melyeket további negyedekre oszt. Az óind tradíció gyakran gondolkozik háromságokban, gondoljunk csak az ÓM mantra három összetevőjére, a vjáhrtikre (bhūḥ, bhuvas, svaḥ), vagy a tudatállapotokra. S a három összetevő után a negyedik következik, ami nem más, mint a három teljessége. Az analízis részekre osztja a teljességet, ám az többet jelent a részek egyszerű összegzésénél... új dimenziót, más minőséget. Az ÓM mantrával kapcsolatban erre utal a Mándúkja-upanisad ("Felmérhetetlen a negyedik, a nem szokványos, a változatosság megszűnése, az áldásos, a páratlan.", 12.), s erre utal az is, hogy a tűzáldozat során a háromrészű mahāvyāhṛti áldozat mellett (mikor a pap egyenként áldoz a vjáhrtiknek) ott a vyasta-samasta-mahāvyāhṛti áldozat is, mikor az vjáhrtiknek szóló egyenkénti (vyasta – különválasztott) áldozás után a pap együtt (samasta – összeillesztett, teljes) áldoz mindnek, az oṁ bhūr bhuvaḥ svaḥ svāhā mantra kíséretében.

Az első tanító egy bika. A bika szokásosan a dharma képviselője, a tanítás is a fizikai létezésről szól. Az irányokat sorolja fel, ez is a durva fizikai dimenziókra utal. Sankara kommentárja a védai dévaták közül a Szélistennel azonosítja e tanítót: „a hit (śraddhā), a vezeklés (tapas) és a Szél istensége (vāyurdevatā) összekapcsolódva az irányokkal (dik) jelentek meg bikaként" – írja. A Brahman irányok alkotta negyede prakāśavat, ami ragyogót, de megnyilvánultat, nyíltat, nyilvánvalót is jelent.

A második tanító az áldozati tűz, azaz Agni. Első közelítésben a bika tanítása a horizontális irányokat mutatta meg, most erre merőlegesen, feltekintünk: föld, levegőég, menny. Ám többről van szó, mint vertikális dimenziók, e három tizenhatod a vjáhrtikre utal, melyek a mindenség léptékében a létszférák, az egyén világában pedig a tapasztalati világ (bhūḥ – föld), az elme világa (bhuvas – légkör), és az elfogadás-elutasítás zsigeri indulatain túli tudatos döntéseink, az intelligencia világa (svaḥ – menny). A hozzájuk társuló negyedik tizenhatod az óceán, a végtelen potencialitás (a tejóceán), s e négy tizenhatod együttes neve ananta, végtelen.

A harmadik tanító egy hattyú (haṁsa). A hattyú a Napisten (āditya), fehérsége, és a repülés miatt – azonosítja a tanítót kommentárjában Sankara. A tanítás az isteni fényességről szól, a neve ezért: Fényességes (jyotiṣmat, ami égit, mennyeit is jelent). Összetevői a tűz (agni), a Nap (sūrya), a Hold (candra) és villámlás (vidyut). E megjelölések evilági visszfényei csupán Brahman fényének (brahmajyoti).
A fényesség a dévajána útján járók (a nvrtti elveit követők) vezérlője, ahogyan erről a későbbiekben a Cshándógja-upanisad is szól: „A szembogáron látható lény az önvaló (Vāmana nevezetű). Halhatatlan, és rettenthetetlen, ő Brahman. Ha valaki vizet vagy olvasztott vajat cseppent ebbe (a szembe), szétfut az kétoldalt (mert a Brahmanhoz nem tapad semmi). Gyönyörűszépnek (Samyadvāma) is nevezik, mert minden kívánatos dolog beléje költözött. Minden kívánatos dolog abba költözik, aki így ismeri. A szépséghez hozzásegítőnek (Vāmanī) is nevezik, mert hozzásegít minden kívánatos dologhoz. Minden kívánatos dologhoz hozzásegíti azt, aki így ismeri. Ragyogónak (Bhāmanī) is mondják, mert ragyog a világok mindegyikében. Minden világban ragyog az, aki így ismeri. Ezért akár végeznek érte halotti ceremóniát, akár nem (halála után), a fénybe jut, a fényből a nappalba, a nappalból a telő hold fényes két hetébe, a telő hold fényes két hetéből az északi nappálya hat hónapjába, az északi nappálya hat hónapjából az esztendőbe, az esztendőből a Napra, a Napról a Holdba, a Holdból a villámlásba. Ott aztán egy emberfölötti lény elvezeti Brahmanhoz. Ez a félistenek ösvénye, a Brahmanhoz vezető ösvény. Akik ezt az ösvényt járják, nem térnek vissza az emberi körbe, bizony, nem térnek vissza.” (Cshánd. 4.15.1-5. a történet folytatása, melyben Szatjakáma immáron tanítványát oktatja)

A negyedik tanító egy kormorán (madgu). Sankara véleménye szerint ő az elsődleges életlevegő (prāṇa) az élet s a kozmosz fönntartója. A kormorán ellentétben más vízimadarakkal nem a vízen, hanem a szárazföldön pihen. Zsákmánya után mélyre merül a vízben, majd a vizet elhagyva magasabb sziklát keres, ott megrázza tollait, és szárnyait kinyitva szárítkozik. Az utolsó tanítást, mondhatnánk a tanítás kulcsát tehát a sötét tollú kormorán adja... aki mélyre merül, ám magasba emelkedve leráz magáról minden evilágit... lerázza, miként a Mundaka-upanisadban olvasható: „Aki a mindenség aranyló Urát, teremtőjét, Brahmá atyját megpillantja, magáról jót s rosszat bölcsen lerázva megtisztulván Őhozzá válik hasonlóvá." (Mund.3.1.3.)
A Brahman negyedik negyedének neve āyatanavat. Az āyatana jelentése hajlék, vagy támasz, menedék, āyatana-vat az, akinek otthona van (hazatalált), vagy menedékre lelt, elnyerte a Legfelsőbb oltalmát. Milyen részei vannak e negyednek? Prána, szem, fül, elme... párhuzamban a négy tudatállapotról szóló tanítással, ahol a negyedik tudatállapot a transzcendentális lélek helyzetét taglalja: A test múlandó, mégis otthona a halhatatlan testetlen léleknek. A testetöltött lelket a gyönyör és szenvedés kettőssége tartja rabságban, ám ezek nem érintik a testetlen lelket. Mikor az üdvösségre jutott lélek kiszáll a testből a legfőbb fénybe jut, eredeti helyzetét nyeri el, s ott játszadozik nők, járművek, és más rokonlelkek társaságában. (Cshánd. 8.12.1-3. alapján)

Szatjakáma így hát a déváktól megtanulta a tattvát. Ám amikor alkalma nyílott rá, mesterét faggatta... nem csupán a tattva, hanem az a sajátos íz, rasza is érdekelte, ahogy mestere megélte a Brahmant.
 
képek forrásai: bika, hattyú, kormorán

Lókanáth Prabhu magasztalása

śrī-śrī-lokanātha-prabhu-varāṣṭakam

Lókanáth dász gószvámí (1485 - 1588) Bengálban, a mai Bangladés területén született, vaisnava családban – édesapja Advaita Ácsárja követője volt. Mikor felkereste Nimái panditot Navadvípban, ő már a szerzetesi fogadalmára készült, ezért arra kérte Lókanáthot, hogy költözzön Vrndávanba. Így Lókanáth Bhúgarbha gószvámí társaságában a szent zarándokhely lakója lett. Céljuk az volt, hogy felkutassák Krsna vradzsabéli kedvteléseinek helyszíneit. Itt csatlakozott később hozzájuk a hat gószvámí.

yaḥ kṛṣṇa-caitanya-kṛpaika-vittas
tat-prema-hemābharaṇāḍhya-cittaḥ |
nipatya bhūmau satataṁ namāmas
taṁ lokanāthaṁ prabhum āśrayāmaḥ ||1||

Egyedüli vagyona Krsna-Csaitanja kegye, szíve az őiránta érzett szeretet aranyfényében tündököl.
Mindörökkön őelőtte hódolunk, a földre omolva, keressük hát Lókanáth Prabhu menedékét!

yo labdha-vṛndāvana-nitya-vāsaḥ
parisphurat-kṛṣṇa-vilāsa-rāsaḥ |
svācāra-carya-satatāvirāmas
taṁ lokanāthaṁ prabhum āśrayāmaḥ ||2||

Vrndávan örökös lakója ő. Gondolatai egyedül Krsna kedvtelései körül forognak,
ez az ő mindennapos elfoglaltsága, mindörökkön, szünet nélkül. Keressük hát Lókanáth Prabhu menedékét!

A satata és az avirāma határozószók használata nem fölösleges szószaporítás: a satata állandót, időben kiterjedőt jelent, az a-virāma pedig szünet nélkülit… Lókanáth Prabhu meditációja egy pillanatra sem szakadt meg.

sadollasad-bhāgavatānuraktyā
yaḥ kṛṣṇa-rādhā-śravaṇādi-bhaktyā |
ayātayāmīkṛta-sarva-yāmas
taṁ lokanāthaṁ prabhum āśrayāmaḥ ||3||

Fényesen tündöklő szent ragaszkodással merül el Rádhá és Krsna szerető szolgálatában,
számtalan módot találva, soha el nem múlón. Keressük hát Lókanáth Prabhu menedékét!

Lókanáth dász gószvámí Rádhá-vinód múrtiját imádta… egy vászonzacskóban mindig a nyakában viselte őket.

vṛndāvanādhīśa-padābja-sevā-
svāde’numajjanti na hanta ke vā |
yas teṣv api ślāghatamo’bhirāmas
taṁ lokanāthaṁ prabhum āśrayāmaḥ ||4||

Ki ne merülne alá Vrndávan ura lótuszlába szolgálatának nektári ízeiben?
Ám mind közül ő a legdicsőbb, keressük hát Lókanáth Prabhu menedékét!

yaḥ kṛṣṇa-līlā-rasa eva lokān
anunmukhān vīkṣya bibharti śokān |
svayaṁ tad-āsvādana-mātra-kāmas
taṁ lokanāthaṁ prabhum āśrayāmaḥ ||5||

Mikor ráeszmélt, hogy az emberek nem sóvárognak Krsna kedvteléseinek nektáríze után, mély fájdalom töltötte el,
s csupán arra vágyakozott, hogy valóban megízlelhessék azt. Keressük hát Lókanáth Prabhu menedékét!

kṛpā-balaṁ yasya viveda kaścit
narottamo nāma mahān vipaścit |
yasya prathīyān viṣayoparāmas
taṁ lokanāthaṁ prabhum āśrayāmaḥ ||6||

Könyörületének erejét Naróttam, a nagy bölcs értette meg valójában.
Végérvényesen felhagyott az érzéktárgyakhoz való ragaszkodással – keressük hát Lókanáth Prabhu menedékét!

Lókanáth dász gószvámí nagyon egyszerű életet élt. Vradzsában a helybéliek egy kis kunyhót szerettek volna építeni neki, ám ezt sem fogadta el… inkább behúzódott egy fa tövébe, ahol éppen ráesteledett.
Egyetlen tanítványa Naróttam dász Thákur, így fohászkodik a Srí guru-vandaná című dalában:
śrī-guru karuṇā-sindhu, adhama janāra bandhu
lokanāth lokera jīvana
Srí guru a könyörület óceánja, az elesett lelkek jóbarátja,
ő Lókanáth, az egész emberiség (lokera) élete (jīvana).

rāgānugā-vartmani yat-prasādād
viśantyavijñā api nirviṣādāḥ |
jane kṛtāgasy api yas tv avāmas
taṁ lokanāthaṁ prabhum āśrayāmaḥ ||7||

Kegyéből még a tudatlan ostobák is megmenekednek a kiábrándultságukból, és a rágánugá bhakti útjára lépnek.
Ő még a vétkezőkkel sem elutasító – keressük hát Lókanáth Prabhu menedékét!

yad-dāsa-dāsānugadāsa-dāsāḥ
vayaṁ bhavāmaḥ phalitābhilāṣāḥ |
yadīyatāyāṁ sahasā viśāmas
taṁ lokanāthaṁ prabhum āśrayāmaḥ ||8||

Mindannyian az ő szolgája szolgái követőit szolgálók szolgái vagyunk, reménykedve, hogy elérhetjük amit ő,
s olyanná válhatunk, mint ő. Keressük hát Lókanáth Prabhu menedékét!

Lókanáth dász gószvámí Csaitanja Maháprabhu szolgája, s az őt követő tanítványi sor a következő: Naróttam dász, Gangánárájan, Krsnacsarana, Rádhá-raman, majd Visvanáth Csakravartí, aki így a Lókanáth dász gószvámí utáni ötödik generáció tagja.

śrī-lokanāthāṣṭakam atyudāraṁ
bhaktyā paṭhed yaḥ puruṣārtha-sāram |
sa mañjulālī-padavīṁ prapadya
śrī-rādhikāṁ sevate eva sadyaḥ ||9||

Ki e felettébb jeles költeményt, a Lókanáthástakát odaadással olvassa,
az hamarosan eléri az emberi élet legvégső célját, és a gópík társaságába kerülve Srí Rádhikát szolgálja majd.

so’yaṁ śrī-lokanāthaḥ sphuratu puru-kṛpā-raśmibhiḥ svaiḥ samudyan
uddhṛtyoddhṛtya yo naḥ pracuratama-tamaḥ kūpato dīpitābhiḥ |
dṛgbhiḥ sva-prema-vīthyā diśam adiśad aho yāṁ śritā divya-līlā-
ratnāḍhyaṁ vindamānā vayam api nibhṛtaṁ śrīla-govardhanaṁ smaḥ ||10||

Ragyogjanak hát Lókanáth dász gószvámí könyörületének tündöklő sugarai!
Fénylő pillantása megóv bennünket, kiemel a mélységes sötétség kútjából,
és megmutatja a rajongó szeretet útját. Az ő kegyéből még mi is
menedéket lelünk az isteni kedvtelések ékköveiben gazdag Góvardhan lábánál!

A költeményhez illesztett utolsó strófa sragdharā (virágfüzéres) versmértékben íródott. Megközelítjük, menedéket lelünk az isteni kedvteléseknél (a śritāḥ egyaránt jelent valakit felkeresőket, és valakinél oltalmat találókat), és megértjük azok valódi természetét (a vindamānāḥ jelentése: valamit megértők, megélők).

Srí Naróttamástakam

Visvanáth Csakravartí Naróttam dász Thákurt magasztaló költeménye, a mestereit magasztaló versciklusból.

śrī-kṛṣṇa-nāmāmṛta-varṣi-vaktra-
candra-prabhā-dhvasta-tamo-bharāya |
gaurāṅga-devānucarāya tasmai
namo namaḥ śrīla-narottamāya ||1||
Orcájának fényes holdja Srí Krsna neveinek hűsítő nektárját záporozza, eloszlatva a tudatlanság sűrű sötétségét.
Gaurángadéva hű követőjének, Sríla Naróttamnak ajánlom hódolatom újra meg újra!

saṅkīrtanānandaja-manda-hāsya-
danta-dyuti-dyotita-diṅ-mukhāya |
svedāśru-dhārā-snapitāya tasmai
namo namaḥ śrīla-narottamāya ||2||
A szankírtan önfeledt gyönyörében szelíd mosolyra húzódik szája, fogai tündöklése beragyogja a világtájakat.
Patakzó könnye, és verítéke mossa testét – Sríla Naróttamnak ajánlom hódolatom újra meg újra!

mṛdaṅga-nāda-śruti-mātra-cañcat-
padāmbujāmanda-manoharāya |
sadyaḥ samudyat-pulakāya tasmai
namo namaḥ śrīla-narottamāya ||3||
Megdöndülnek a mrdangák, s e hang nyomban megindítja szívét: lótuszlábai a magasba szökkennek,
szőrszálai mind az égnek merednek – Sríla Naróttamnak ajánlom hódolatom újra meg újra!

gandharva-garva-kṣapaṇa-svalāsya-
vismāpitāśeṣa-kṛti-vrajāya |
sva-sṛṣṭa-gāna-prathitāya tasmai
namo namaḥ śrīla-narottamāya ||4||
Tündéreket megszégyenítő tánca ámulatba ejti a földkerekséget!
Szépséges dalait énekli, erről nevezetes ő – Sríla Naróttamnak ajánlom hódolatom újra meg újra!

ānanda-mūrcchāvanipāta-bhāta-
dhūlī-bharālaṅkṛta-vigrahāya |
yad-darśanaṁ bhāgya-bhareṇa tasmai
namo namaḥ śrīla-narottamāya ||5||
A gyönyörtől aléltan omlik a földre, tündöklő testét por ékesíti.
Őt látni maga a jószerencse – Sríla Naróttamnak ajánlom hódolatom újra meg újra!

sthale sthale yasya kṛpā-prapābhiḥ
kṛṣṇānya-tṛṣṇā jana-saṁhatīnām |
nirmūlitā eva bhavanti tasmai
namo namaḥ śrīla-narottamāya ||6||
Faluról falura járván a könyörület kútja volt ő, így az emberek minden anyagi vágya
gyökerestül megsemmisült. Sríla Naróttamnak ajánlom hódolatom újra meg újra!
 

E versszak az ellentmondást hordozó költői kép szép példája: A prapā szó közkutat jelent, melyből a szomjas vándor vizet meríthet. Ám most a vándorszerzetes Naróttam a kút, melyből a helybéliek vizet – isteni kegyet – meríthetnek, s e víz oly hathatósan csillapítja szomjukat (tṛṣṇā), hogy a világi léttel (nem Krsnával) kapcsolatos minden vágy gyökerestül megsemmisül. A tṛṣṇā szó egyszerre jelent szomjúságot, vágyat, mohóságot.

yad-bhakti-niṣṭhopala-rekhikeva
sparśaḥ punaḥ sparśa-maṇīva yasya |
prāmāṇyam evaṁ śrutivad yadīyaṁ
tasmai namaḥ śrīla-narottamāya ||7||
Nyakéke Krsna szerető szolgálatába vetett szilárd hite, érintése akár a bölcsek köve,
szava a védák kinyilatkoztatásához fogható. Sríla Naróttamnak ajánlom hódolatom!
 

 A prāmānya szó szerint bizonyosságot, hitelességet jelent: bizonysága – azaz kimondott szava – akár a védai kinyilatkoztatás (śrutivat).

mūrtaiva bhaktiḥ kim ayaṁ kim eṣa
vairāgya-sāras tanumān nṛloke |
sambhāvyate yaḥ kṛtibhiḥ sadaiva
tasmai namaḥ śrīla-narottamāya ||8||
Vajon ki lehet ő? Talán a testetöltött odaadás, a világi léttől való függetlenség maga
született meg az emberek világában? Sríla Naróttamnak ajánlom hódolatom!
 

 A harmadik páda kṛtibhiḥ (tetteivel együtt) szava arra utal, hogy a testetöltött odaadás (mūrtā bhaktiḥ), s a lemondás, a világi léttől való függetlenség leglényege (vairāgya-sāraḥ) tetteivel, azaz kedvteléseivel együtt jelent meg e világban: ez ismételt utalás Naróttam nagyszerű dalaira és csodás táncára.

rājan-mṛdaṅga-karatāla-kalābhirāmaṁ
gaurāṅga-gāna-madhu-pāna-bharābhirāmam |
śrīman-narottama-padāmbuja-mañju-nṛtyaṁ
bhṛtyaṁ kṛtārthayatu māṁ phaliteṣṭa-kṛtyam ||9||
Sríla Naróttam lótuszlábainak a mrdangák és karatálok hangján örvendező, Gaurángáról szóló dalok mézétől édes, elbűvölő tánca teljesítse be szolgájának odaadó törekvését!

A versmérték upajāti: (indravajrā: – – υ – – / υ υ – υ – υ és upendravajrā υ – υ – – / υ υ – υ – υ sorok együtt)
Az utolsó strófa vasantatilakā (a tavasz ékessége): – – υ – υ υ υ – / υ υ – υ – –

Srí Gangánárájan Csakravartí magasztalása

śrī-śrī-gaṅgā-nārāyaṇa-devāṣṭakam

Gangánárájan Csakravartí tudós bráhmana volt, aki Naróttam dász Thákur tanítványául szegődött. Családos ember volt, s mert fia nem született, sajátjaként nevelte hittestvére, Srí Rámakrsna Bhattácsárja fiát. E fiú volt Krsna-csarana, és Visvanáth Csakravartí az ő tanítványának lett tanítványa.

kula-sthitān karmiṇa uddidhīrṣur
gaṅgaiva yasmin kṛpayāviśeṣa |
śrī-cakravartī dayatāṁ sa gaṅgā-
nārāyaṇaḥ prema-rasāmbudhir mām ||1||

Miként a munkájuk gyümölcseire vágyó családosokat felemelni vágyó könyörületes Gangesz,
Srí Gangánárájan Csakravartí, rajongó szeretet nektáróceánja, kérlek, légy kegyes hozzám!
 

A csakravartí szó nem név, hanem megtisztelő titulus: aki emberek széles körére (csakra) gyakorol mély benyomást (vartin: mozgató, működtető).

narottamo bhakty-avatāra eva
yasmin sva-bhaktiṁ nidadhau mudaiva |
śrī-cakravartī dayatāṁ sa gaṅgā-
nārāyaṇaḥ prema-rasāmbudhir mām ||2||

A tiszta szeretet megtestesülése, Naróttam dász boldogan ruházta rád saját odaadását –
Srí Gangánárájan Csakravartí, rajongó szeretet nektáróceánja, kérlek, légy kegyes hozzám!
 

 Más olvasatban sva-bhaktim (saját odaadását) helyett sva-śaktim: saját energiáját.

vṛndāvane yasya yaśaḥ prasiddhaṁ
adyāpi gīyeta satāṁ sadaḥsu |
śrī-cakravartī dayatāṁ sa gaṅgā-
nārāyaṇaḥ prema-rasāmbudhir mām ||3||

Dicsőséged mind a mai napig megéneklik Vrndávanban, a szentek gyülekezetében –
Srí Gangánárájan Csakravartí, rajongó szeretet nektáróceánja, kérlek, légy kegyes hozzám!

govinda-deva-dvibhujatva-śaṁsi-
śrutiṁ vadan sad-vipadaṁ nirāsthat |
śrī-cakravartī dayatāṁ sa gaṅgā-
nārāyaṇaḥ prema-rasāmbudhir mām ||4||

Kifejtetted a kétkarú Góvinda-dévát magasztaló szentírásokat, elhárítván ezzel a bhaktákra leselkedő vészt –
Srí Gangánárájan Csakravartí, rajongó szeretet nektáróceánja, kérlek, légy kegyes hozzám!
 

Mikor a nem bráhmana születésű Naróttam dász Thákur bráhmana családból való fiúkat fogadott tanítványává, a helyi brahmin közösség ezt sértőnek találta. A királyhoz fordultak, hogy segítse ügyüket, és egy nagyhírű tudós pandit társaságában Kéthuri-grámba (a mai Bangladés területén fekvő település), Naróttam lakhelyére indultak, hogy vitában győzzék le őt. Gangánárájan és barátja, Rámacsandra Kavirádzs hírét vette a pandit és az uralkodó érkezésének, és elébük siettek. A szomszéd városka, Kumárapur piacán felállítottak egy-egy árusítóhelyet, és agyagedény-, illetve bételdióárusként kínálták a portékájukat az utazóknak – így a király kíséretének is. Ékes szanszkrt nyelven szólították meg őket, akik megdöbbentek ennek hallatán (a szanszkrt a tudás nyelvének számított, a művelt bráhmanák ismerték), s beszélgetésbe elegyedtek az árusokkal. Hamarosan komoly filozófiai vita alakult ki, melyben végül Ganganárájan és Rámacsandra Kavirádzs diadalmaskodtak. A pandit és a király megértették a leckét, és büszkeségüket félretéve, alázatos szívvel keresték fel Naróttam dász Thákurt… később mindketten tanítványai lettek.

sauśīlya-yukto guṇa-ratna-rāśiḥ
pāṇḍitya-sāraḥ pratibhā-vivasvān |
śrī-cakravartī dayatāṁ sa gaṅgā-
nārāyaṇaḥ prema-rasāmbudhir mām ||5||

A tiszta jellem, a jótulajdonságok drágakövének csodás tárháza, a műveltség tündöklő Napja –
Srí Gangánárájan Csakravartí, rajongó szeretet nektáróceánja, kérlek, légy kegyes hozzám!

janān kṛpā-dṛṣṭibhir eva sadyaḥ
prapadyamānān sva-pade’karod yaḥ |
śrī-cakravartī dayatāṁ sa gaṅgā-
nārāyaṇaḥ prema-rasāmbudhir mām ||6||

Könyörületesen nézel a nálad oltalmat keresőkre, s lábaid árnyékában nyomban menedéket nyújtasz nékik –
Srí Gangánárájan Csakravartí, rajongó szeretet nektáróceánja, kérlek, légy kegyes hozzám!

loke prabhutvaṁ sthira-bhakti-yogaṁ
yasmai svayaṁ gaura-harir vyatānīt |
śrī-cakravartī dayatāṁ sa gaṅgā-
nārāyaṇaḥ prema-rasāmbudhir mām ||7||

Maga Gaurahari adományozta néked bhakti-jóga kincsét, mely a legdicsőbb dolog az egész földkerekségen –
Srí Gangánárájan Csakravartí, rajongó szeretet nektáróceánja, kérlek, légy kegyes hozzám!
 

Naróttam dász Thákur szervezte azt a híres ünnepséget Khéturi-grámban melyre messze földről elzarándokoltak Csaitanja Maháprabhu követői. Az ünnepség tetőpontja természetesen a kírtana volt, melyről a Bhakti-ratnákar így számol be: „S ekkor, mint ahogyan a ragyogó napsugár áttör a felhőkön, Gauránga Maháprabhu megjelent örök társaival együtt. Hogyan is lehetne szavakba önteni a bhakták határtalan örömét, hiszen személyesen láthatták a könyörületes Csaitanját, amint köztük énekel és táncol?” Gangánárájan az ünnepet követően lett Naróttam dász Thákur tanítványa.

vṛndāvanīyātirahasya-bhakter
jñānaṁ vinā yaṁ na kuto’pi siddhyet |
śrī-cakravartī dayatāṁ sa gaṅgā-
nārāyaṇaḥ prema-rasāmbudhir mām ||8||

A vrndávani bizalmas odaadó szeretet ismerete nélkül sehogy sem érhetünk célt –
Srí Gangánárájan Csakravartí, rajongó szeretet nektáróceánja, kérlek, légy kegyes hozzám!

viśrambhavān yaś caraṇeṣu
gaṅgā-nārāyaṇa-premāmbu-rāśeḥ |
etat paṭhed aṣṭakam eka-cittaḥ
sa tat-parīvāra-padaṁ prayāti ||9||

Az a szilárdhitű, ki a rajongó szeretet nektáróceánja, Srí Gangánárájan Csakravartí lábainál
nagy figyelemmel olvassa e költeményt, elnyeri e nagy szent társaságát.

a madárka

Pándu fiai száműzetésük idején az erdőben laktak – ez nehézséget jelentett, ám egyben kiváló lehetőséget is, hiszen az erdő a szentéletű remeték lakhelye. Így történt, hogy egy alkalommal a pándavák a jeles bölccsel, Márkandéjával találkoztak. Judhisthir élt az alkalommal, és a dharmáról faggatta a nagytudású szentet, számos kérdést téve fel neki. Márkandéja egy történettel válaszolt. A történet egy bráhmanáról szólt, aki egy fa alatt ülve éppen szent gyakorlataival, a védahimnuszok recitálásával foglalta el magát, mikor a fa tetejére leszállt egy madár, és rápottyantott a bráhmana fejére. Ő hirtelen haragra gyúlt, s dühe elpusztította a madarat. Persze azonnal megbánta tettét, de már nem volt mit tenni.
Később aztán a faluba indult alamizsnáért. Ahogy koldulócsészéjével a házak között ballagott, egy asszony megszólította: Brahmindév, várj egy percet, mindjárt hozok ételt! A bráhmana megállt a ház előtt, s türelmesen várakozott. Igen ám, de amíg az asszony az adományt készítette össze, megérkezett a férje. Az asszony jó feleségként azonnal férjére figyelt: vizet hozott neki, ebéddel kínálta… s csak ezután vitte ki a ház elé bráhmanának szánt adományt.
– Micsoda dolog ez – zsörtölődött a bráhmana –, megállítasz, aztán megfeledkezel rólam?!
– Kérlek, bocsáss meg – válaszolta az asszony –, most ért haza a férjem, éhes volt és fáradt, őt szolgáltam.
– Hát nem tudod, hogy a bráhmanák szolgálatánál nincs magasztosabb? Még a mennyek királya Indra is a bráhmanáknak hódol! Miért nem hallgatsz a vénekre? Ők tudják, hogy a bráhmanák olyanok, akár a tűz, haragjuk az egész Földet felperzselheti!
– Ó, bölcs, tudom, hogy a tanult bráhmanák olyanok, akár az istenek, ezért kérlek, légy kegyes, és nézd el a sértést, amit elkövettem ellened! Tudom milyen a haragod, és nem akarok a madárka sorsára jutni – felelte az asszony majd finoman, kedvesen a valódi brahminikus erényekre – önfegyelem, hűség az igazsághoz, megbocsátás – oktatta a bráhmanát, aki leforrázva állt ott… kénytelen volt belátni az asszony szavainak igazát, csodálattal hallgatta a bölcs tanítást. S hogy ráadásul még – ki tudja honnan? –a madárkával történt szégyenletes esetről is tudott! A bráhmana haragja lecsillapodott, áldásban részesítette tanítóját, majd továbbállt.

Visvanáth Csakravartí mesterei

Bhaktisziddhánta Szaraszvatí dalában azt énekeljük: „Visvanáth Csakravartí Thákur egyetlen vágya Naróttam dász Thákur lótuszvirág lábainak szolgálata volt” („narottama … jāra pada viśvanātha-āśa”). Tudjuk, hogy Naróttam dász a 16. században élt, míg Visvanáth Csakravartí a 17. század második felében. Hogy is van ez? merülhet fel a kétely… miképpen lehetséges, hogy nem egy időben éltek, mégis közvetlen egymás után soroljuk fel őket a mesterek sorában… netán egy jó százéves lyuk tátongana a szampradájában?
Nem, nem erről van szó, a dal csupán a legnevesebb tanítókat veszi sorra. Naróttam dász után sem szakadt meg a mesterek sora, hanem így folytatódott: Naróttam dász, Gangánárájan, Krsnacsarana, Rádhá-raman, Visvanáth Csakravartí... ő tehát a negyedik a Naróttam dászt követő tanítványi láncban. Az alábbiakban Visvanáth Csakravartí mesteréhez írott versét olvashatjátok, s a jövőben igyekszem megosztani a param-guruihoz írott magasztaló költeményeit is, melyeket a Sztavámrta-lahari (Dicshimnuszok nektárhulláma) című műben találtam.

śrī-guru-caraṇa-smaraṇāṣṭakam
Meditáció Srí Guru lótuszlábain, nyolc versben

prātaḥ śrī-tulasī-natiḥ sva-karatas tat-piṇḍikā-lepanaṁ
tat-sāmmukhyam atha sthitiṁ smṛtir atha sva-svāminoḥ pādayoḥ |
tat-sevārtha-bahu-prasūna-cayanaṁ nityaṁ svayaṁ yasya taṁ
śrī-rādhā-ramaṇaṁ mudā guru-varaṁ vande nipatyāvanau ||1||

Hajnalban meghajol Srí Tulaszí előtt, sajátkezűleg ajánlja fel talapzatánál az illatszert,
könyörületes természetén meditál, majd, hogy mesterei lótuszlábait
szolgálhassa, virágokat szed, mindig személyesen, ő maga.
Leborulok mesterem, Srí Rádhá-raman előtt, őt magasztalom boldogan!
 

Visvanáth Csakravartí gurujának, Rádhá-ramannak urai (sva-svāminoḥ), pontosabban úrnője és ura: Rádhá és Krsna.
A vers refrénszerűen ismétlődő negyedik pádájában magasztaló jelzőként a guru-varam, azaz a legkiválóbb mester kifejezés szerepel – ne egy tárgyszerű összehasonlítás eredményének közléseként, hanem a tanítvány szerető szívéből fakadó fohászként olvassuk.

madhyāhne tu nijeśa-pāda-kamala-dhyānārcanānnārpaṇa-
prādakṣiṇyanati-stuti-praṇayitā nṛtyaṁ satāṁ saṅgatiḥ |
śrīmad-bhāgavatārtha-sīdhu-madhurāsvādaḥ sadā yasya taṁ
śrī-rādhā-ramaṇaṁ mudā guru-varaṁ vande nipatyāvanau ||2||

Napközben ura lótuszlábain meditál, őt imádja, néki ajánl ételt,
körbejárja, leborul, fohászokat zeng, utána epekedik, néki táncol, a szentek társaságát keresi,
és a Srímad Bhágavatam jelentései nektárjának mézét ízlelgeti.
Leborulok mesterem, Srí Rádhá-raman előtt, őt magasztalom boldogan!

prakṣālyāṅghri-yugaṁ nati-stuti-jayaṁ kartuṁ mano’tyutsukaṁ
sāyaṁ goṣṭham upāgataṁ vana-bhuvo draṣṭuṁ nija-svāminam |
premānanda-bhareṇa netra-puṭayor dhārā cirād yasya taṁ
śrī-rādhā-ramaṇaṁ mudā guru-varaṁ vande nipatyāvanau ||3||

Alkonyatkor az erdőből Vrndávanba megy, hogy láthassa urát,
megmoshassa lótuszlábait, és földre borulva fohászokkal magasztalhassa. Vágyakozva nézi,
miközben a rajongó szeretet könnyei potyognak szeméből.
Leborulok mesterem, Srí Rádhá-raman előtt, őt magasztalom boldogan!
 

 A könnyebb érthetőség kedvéért az első és második páda fordítását megcseréltem.

rātrau śrī-jayadeva-padya-paṭhanaṁ tad-gīta-gānaṁ rasā-
svādo bhakta-janaiḥ kadācid abhitaḥ saṅkīrtane nartanam |
rādhā-kṛṣṇa-vilāsa-kely-anubhavād unnidratā yasya taṁ
śrī-rādhā-ramaṇaṁ mudā guru-varaṁ vande nipatyāvanau ||4||

Éjszakánként Dzsajadév verseit olvassa, dalait énekli, azokat ízlelgeti.
vagy a bhakták társaságában táncol a szankírtan közepette,
máskor Rádhá és Krsna kedvtelésein meditál szakadatlan.
Leborulok mesterem, Srí Rádhá-raman előtt, őt magasztalom boldogan!

szakadatlan: a versben az unnidratā szó szerepel, minek pontos jelentése éberség, álmatlanság.

nindety-akṣarayor dvayaṁ paricayaṁ prāptaṁ na yat-karṇayoḥ
sādhūnāṁ stutim eva yaḥ sva-rasanām āsvādayaty anvaham |
viśvāsyaṁ jagad eva yasya na punaḥ kutrāpi doṣa-grahaḥ
śrī-rādhā-ramaṇaṁ mudā guru-varaṁ vande nipatyāvanau ||5||

„Megvet” – e két szótag sehogy sem fér meg fülében,
ám nyelvét nap nap után a szentek magasztalására használja.
Bízik ő az emberekben, s nem hibakereső –
leborulok mesterem, Srí Rádhá-raman előtt, őt magasztalom boldogan!

A nindā szó becsmérlést, megvetést, gyalázkodást jelent egyaránt – egy bhakta nem ilyen kincseket gyűjtöget.

yaḥ ko’py astu padābjayor nipatito yaḥ svīkaroty eva taṁ
śīghraṁ svīya-kṛpā-balena kurute bhaktau tu matvāspadam |
nityaṁ bhakti-rahasya-śikṣaṇa-vidhir yasya sva-bhṛtyeṣu taṁ
śrī-rādhā-ramaṇaṁ mudā guru-varaṁ vande nipatyāvanau ||6||

Elfogad ő mindenkit, aki oltalmat keres lótuszlábánál,
s kegyének erejével hamar az odaadó szolgálatba fogadja.
Az odaadás legmélyebb titkait tárja fel hívei számára –
leborulok mesterem, Srí Rádhá-raman előtt, őt magasztalom boldogan!

sarvāṅgair nata-bhṛtya-mūrdhni kṛpayā yasya sva-pādārpaṇaṁ
smitvā cāru kṛpāvaloka-sudhayā tan-mānasodāsanam |
tat-premodaya-hetave sva-padayoḥ sevopadeśaḥ svayaṁ
śrī-rādhā-ramaṇaṁ mudā guru-varaṁ vande nipatyāvanau ||7||

Megszánja a dandavatjait felajánló tanítványát, a fejére teszi lábát,
kedvesen mosolyogva nektár-pillantásával messzire száműzi szívéből (az anyagi vágyakat),
és az odaadó szolgálatról tanítja, hogy felébredhessen benne a rajongó szeretet.
Leborulok mesterem, Srí Rádhá-raman előtt, őt magasztalom boldogan!

A vers harmadik pádájában szó szerint ez áll: „saját lábainak szolgálatának oktatása” (sva-padayoḥ sevā upadeśaḥ), ám itt nem valamiféle személyi kultuszról van szó, hanem a szentek nyomdokainak követéséről. Az istenszeretet kincse a szentek szívének mélyén rejtezik, ahogy a Mahábháratában Judhisthir király megfogalmazza: „A dharma igazsága a nagy lélek szívének rejtekén lakozik, az út az, amit ő járt be.” Miképpen juthatunk e kincs birtokába? E szenteket követve, nyomdokaikban járva, őket szolgálva. A tanítás így nem pusztán elméleti megfontolásokat jelent, hanem személyes példát és szolgálatot.

rādhe kṛṣṇa iti pluta-svara-yutaṁ nāmāmṛtaṁ nāthayor
jihvāgre naṭayan nirantaram aho no vetti vastu kvacit |
yat kiñcid vyavahāra-sādhakam api premnaiva magno’sti yaḥ
śrī-rādhā-ramaṇaṁ mudā guru-varaṁ vande nipatyāvanau ||8||

Rádhé! Krsna! Ura, s úrnője nevének nektárját
táncoltatja szüntelenül nyelve hegyén, nem ismer semmi egyebet.
Számára még a hétköznapi tettek is a prémáról szólnak, hiszen a rajongó szeretetben merült el –
leborulok mesterem, Srí Rádhá-raman előtt, őt magasztalom boldogan!

rādhe kṛṣṇa iti pluta-svara-yutam – pluta intonációval invitálja Rádhát és Krsnát – olvassuk az első pádában, azaz a nevek második magánhangzót hosszan megnyújtva kiáltozik, vagy sóhajtozik az isteni pár után. (a „Rádhé” Rádhá nevének megszólító alakja)

tvat-pādāmbuja-sīdhu-sūcakatayā padyāṣṭakaṁ sarvathā
yātaṁ yat-paramāṇutāṁ prabhu-vara prodyat-kṛpā-vāridhe |
mac-ceto-bhramaro’valambya tad idaṁ prāpyāvilambaṁ bhavat-
saṅgaṁ mañju-nikuñja-dhāmni juṣatāṁ tat-svāminoḥ saurabham ||9||

Legkiválóbb mester! Áradó kegy-óceán! E nyolcstrófás költemény lótuszlábad nektárjának apró töredékét mutathatta fel csupán.
Hadd nyugodjon rajta szívem méhecskéje, hogy így, társaságod elnyerve Vradzsa szépséges ligeteiben úrnőd s urad illatát ízlelgethesse!
 

Mestere lábának lótuszát itt (idam), azaz e világban elérve a méhecske késedelem nélkül (avilambam) Vrndávanban (mañju-nikuñja-dhāmni, a szépséges liget-hajlékban) találja magát, az isteni pár közelében.
A versmérték: śārdūlavikrīḍita (tigrisjáték).

tisztelet a Mesternek!

gaura-hitāvatārāya pālana-śakti-rūpāya |
bhakti-kamala-tīrthāya śrī-gurave namo namaḥ ||

gurudeva-padābjam-anurajyase dehi sevām |
astu me tṛṣitāya śrī-kṛṣṇa-nāmāmṛta-jalam ||

Újra és újra hódolatom ajánlom mesteremnek, Szvámí Bhakti Kamala Tírtha Mahárádzsnak, kivel Csaitanja Maháprabhu kegye szállt alá, s aki az isteni oltalom képviselője.
Oly hűségesen ragaszkodsz Gurudév lótuszlábához, kérlek adj szolgálatot, hadd jusson e szomjazónak is egy csepp a szent név nektárjának vizéből!



gaura-hitāvatārāya: „Gaura jóindulata megnyilvánulásának”. A Legfelsőbb egy, mégis, hívei számára számtalan formában mutatkozik. Beszélhetnénk tehát hasonlóan Góvinda jóindulatáról, vagy Hari jóindulatáról… miért éppen Gaura? Csaitanja Maháprabhu Isten, ám emberként: bhaktaként, Isten szerető híveként mutatkozik e világban. Hasonlóan kettős a lelki tanítómester helyzete is, mondhatnánk: tükörképe Csaitanjáénak… ember, aki a tanítvány számára a Legfelsőbb jóindulatának, kegyének megtestesülése. A tükörkép az eredeti mása… ebből a szempontból ellentettje, ám éppen olyan, mint az eredeti. Talán ezért is hasonlított annyira a rúpánuga-szampradája névadó atyamestere Csaitanja Maháprabhura?
A hita (jóindulat) izgalmas szó: szintén kettős természetű, a dhā – elhelyez, tart, megragad, fenntart, hordoz jelentésekkel, és a hi – serkent, megörvendeztet igékből képzett befejezett melléknév is így hangzik. A szó tehát gyökereiben ezt sugallja: az elhelyezett, a megtartott, a megragadott, a serkentett, a megörvendeztetett, ugyanakkor leggyakrabban használt értelmében barátságos, jóindulatú, kedves, áldásos.

pālana-śakti-rūpāya : „az oltalmazó-energia formájának”. Az isteni oltalom kézzelfoghatóan jelenik meg a mindennapokban: ennek különleges, személyes képviselője a mester.

bhakti-kamala-tīrthāya śrī-gurave namo namaḥ : „Bhakti Kamala Tírthának, mesteremnek hódolok újra meg újra.” Árnyalatnyi, finom különbségnek tűnik, mégis jelentős, ha egy szöveg gurut, vagy Srí Gurut említi: az előbbi a mester mint ember, az utóbbi mint tattva, mint isteni funkció. A guru-tattva, a tanító-elv sok személy formájában van jelen e világban, a tanítvány számára e tanító-elv képviselője mégis saját mesterének személye.

gurudeva-padābjam anurajyase dehi sevām : „Gurudév lótuszlábához ragaszkodsz, kérlek, adj hát szolgálatot”. A mester maga is Krsna bhaktája, tanítvány, gurujának hű követője. Példájával tanít mindenkit Srí Guru követésére. Szeretettel kézen fogja botladozó tanítványait, így vezeti őket a kihasználás világából a vásztava-vasztu, a valós valóság, Rádhá-Krsna iránti bensőséges odaadás felé. A lélek eredeti természete szerint Krsna örök szolgája, így a guru különféle szolgálatokkal bízza meg tanítványait, bebocsátván őket ama örök birodalomba.

astu me tṛṣitāya śrī-kṛṣṇa-nāmāmṛta-jalam : „hadd jusson nekem, a szomjazónak Srí Krsna neve nektárának vize.” Az anyagi világban a lélek otthontalanul bolyong, a tőle idegen közegben olyan, mint a sivatagban kóborló vándor, aki kétségbeesetten kutat egy csepp víz után. Srí Guru az oázis, ahol bőséggel árad a Szent Név életadó nektárja, ahol a szomjas vándor szenvedései véget érnek, ahol a lélek igazi otthonra lel.
Felmerül a kérdés: helyénvaló-e tṛṣita szó használata a szövegben? A szomjazás – nyilván mindenki tapasztalta már – mohó vágyakozást jelent. A szanszkrt nyelvben ez a mohó vágyakozás gyakran az anyagi vágyakozásra utal: a szomj a létszomj. Valóban, a mesterhez nem csupán lelki vágyakkal telt szívvel járulunk… ám ő az ilyen anyagi vágyakat dédelgetőket sem utasítja el, hanem lelki áldásban részesíti.

A vers keretes szerkezetű: az eleje és a vége a guru-tattva isteni aspektusairól szól (a mester Isten felénk nyújtott jobbja, így képes a Szent Név nektárának szomjoltó vizét a tanítványnak kínálni), míg a közepe a szerző személyes kapcsolatáról szól. Vajon helyes-e ez a szerkesztési elv? Nem volna helyénvalóbb, ha lépésről lépésre haladva először az emberi aspektusnak, majd a mögötte álló isteni elvnek ajánlaná hódolatát? Azt gondolom nem két, hanem inkább három lépésről, fázisról kellene szót ejtenünk:
Az első lépés az evilági találkozás és közeledés szintje: találkozom egy nagyon figyelemreméltó személlyel, jó lesz mellé szegődnöm, így tanulok és kiteljesedem – gondolja az ember. Aztán a mester követése, az istenszerető szolgálat eleddig ismeretlen dimenziókat tárnak fel… s a tanítvány úgy jár, mint Dhruva herceg, aki atyai jussának visszaszerzéséért kereste a remeték társaságát, ám Nárada útmutatását követve összehasonlíthatatlanul többet nyert: tudást Istenről, és szívbéli odaadást őiránta.
A második lépés a figyelemreméltó személy mögött az isteni dimenzió fellelése, a guru-tattva megértése. Ha ezt elmulasztja az ember, vagy olcsó-mód megpróbálja leráncigálni a maga anyagi életébe, akkor a mester tisztelete személyi kultusszá silányulhat. A guru isteni – Gurudév –, de nem Isten-pótlék… s a tisztelet nem azonos az imádattal. A guru-tattva mellőzése más veszélyt is hordoz: a figyelem fókuszában olyannyira a guru személye áll, hogy távollétében megfeneklik a tanítvány lelki élete. Ezért az anyagi koncepciókat félretéve, mesterünk útmutatásait hűen követve imádjuk Istent!
A guru kettős szerepéről beszéltünk: maga is mesterének tanítványa, egy ember, isteni funkcióval. Úgy tűnhet az előző két lépés az emberitől az isteni felé vezet… háttérbe kerül az emberi, előtérbe az isteni. Van-e tovább? Bizony, a mester nem létra, amin az ember felkapaszkodik, aztán mikor felért, a feleslegessé vált létrát akár már el is rúghatja… vagy mankó, melyre addig van csak szükség, míg meg nem állunk a saját lábunkon. Az Abszolút Igazságot a guru személye megízesíti: s ez a harmadik lépés. Emlékezzünk Szatjakáma történetére, a Cshándógja-upanisadból: mesterét szolgálva őrizte annak teheneit. Oly odaadással végezte szolgálatát, hogy a félistenek is felfigyeltek rá… s mert szolgálatát mestere házától messze végezte, eljöttek hozzá, és a Brahmanra oktatták. Megtanították mindenre, így mikor nagysokára odaért tanítója házához, az így szólt: Kedvesem, úgy ragyogsz, mint aki ismeri Brahmant! Ki tanított téged? Szatjakáma felelt: Nem emberek tanítottak, de szeretném uram, hogy te taníts engem! Szatjakáma nem elégedett meg azzal, hogy a déváktól megtanulhatta a Brahma-tattvát… az a sajátos íz, rasza is érdekelte, ahogy mestere élte a Brahmant… s ezt az ízt csak tőle tanulhatta meg. E harmadik lépés a felületes szemlélő számára hasonlíthat az elsőhöz: a guru személyéről szól… ám míg az első lépés csupán világi személyesség, e harmadik az Abszolút Igazság elsajátításán túli személyesség.
Hadd idézzek fel egy másik szép példát, Raghunáth dász gószvámí szépséges versét, melynek címe: Oltalomért való fohász (Prárthanásraja-csaturdasaka). A vers első fele elmélyült meditáció: Rádhá és Krsna erdei találkája. S ekkor villámcsapásként érkezik a hír: eltávozott Rúpa gószvámí. A vers sodró lendülete megtörik:

śūnyāyate mahā-goṣṭhaṁ girīndro 'jagarāyate |
vyāghra-tuṇḍāyate kuṇḍaṁ jīvātu-rahitasya me ||
„Üressé vált Nanda földje, a Szent Hegy kígyóként néz felém,
a Rádhá-kund tigris torka, mesterem nélkül mit sem ér.”

Minden, ami a Szépség és Szeretet találkozását szolgálta kiüresedett, sőt, elnyeléssel fenyegető rémséggé vált, oltalmazóm, éltetőm (dzsívátu) nélkül. Ám a vers itt nem ér véget: „A Rádhá-kundnál lakozom egy kis ligetben a Góvardhan-hegy mellett, Vradzsa joghurtja és gyümölcsei táplálnak. Mindig Rádhiká és Krsna lótuszlábaira gondolok nagy-nagy ragaszkodással. Rúpa és Szanátan Gószvámí csupán joghurton és írón élve a Góvardhan-hegy ligetében sírva sóhajtoznak: »Óh, Rádhiká, Krsna!« Uram, kérlek segíts, hadd teljenek így a hátralévő napjaim!”
Bár pillanatnyilag elvesztettem közelségét, tudom, mesterem itt él továbbra is a Góvardhan tövében – mondja Raghunáth dász gószvámí. Itt maradok hát a társaságában, legyőzve minden távolságot, hogy együtt emlékezhessünk Rádhá-Góvindára.
Ez hát a guru-tattva megértésén túli személyes együttlét, vagy inkább a guru-tattva szíve, mely a keretes szerkezetet indokolja.

ki a guru?

Mester pedig nem az, akit annak mondanak, hanem az, aki önmagad meglelésére tanít. Nem elvakít és elkápráztat, hanem leplezetlen valóságában mutatja meg a világi életet s kristálytiszta fényben a valós valóságot. Lába nyoma jelzi az utat, s mivel a könyörület lágyítja szívét, könnyeinek vize áztatja orcáját. Egyszerű és magasztos, nyílt és titokzatos, emberi és isteni, csak a mindenséggel mérhető. Szédítő, amiről beszél, de biztonságot nyújt karja, amivel válladat fogja át. Tekintetében az örök idő s a végtelen távlat, kezében a lét titkainak nyitja, példájában a bizodalom, hangjában a reménység. Mellette megváltoznak a dimenziók, társasága kiragad a létkörforgatag illúziójából. Nagysága nem az elismertséggel mérhető, azt neked magadnak kell meglátnod, éles szemmel, éles értelemmel.

(Hanszakunda-upanisad)

a kárpit meghasadt

Már szóltunk a kárpit széthasadásának nagyon fontos szimbolikus jelentőségéről, tudniillik arról, hogy a hit-titkok megszűntek, már nincs szükség közvetítőkre – beavatókra, gurukra, ezoterikus mesterekre, lelki tanácsadókra, csakra-vezetőkre stb. –, hanem a transzcendenciával, az Istennel való kapcsolat mindenkinek a legegyénibb, legzártabb személyes ügye.
A Mester és a tanítványa viszony egyre gyakrabban hatalmi és üzleti kérdéssé változik. Az értékrend is megfordult: a tanítványtól követelnek hűséget, függésben tartják a lelki vezetőtől, megfosztják a szellemi kalandozás, másfajta iskolák megismerésének szabadságától. Holott éppen fordítva: a Mesternek kell hűségesnek lenni tanítványához, meg kell hagyni szellemi-lelki szabadságát, s ha kalandozásából visszatér, szeretettel kell fogadni. Jeromos kommentárjaiban például ez áll:
Az Úr ugyanis Lélek, és ahol az Úr Lelke, ott van a szabadság... (288)

Popper Péter fogalmaz így „Az Írás (Az újszövetség)” című könyvében azzal kapcsolatban, hogy Jézus keresztre feszítésekor a jeruzsálemi templom szentélyének kárpitja meghasadt. Hadd fűzzek soraihoz két megjegyzést!
A korábbi világkorszakokkal szemben kali-kort az emberi képességek csökkenése jellemzi, elsorvad a tisztelet, az együttérzés, a szellemi-lelki tisztaság, az őszinteség, becsületesség… ugyanakkor kiárad az isteni könyörület, a titkok nem maradnak rejtve többé. A tendencia a kali-kor áldása – igen, ilyen is van! –, így nem meglepő, hogy sokféleképp találkozunk vele, például a Padma-puránában.
A purána Bhágavata-máhátmja részében a testet öltött odaadás, Bhakti-déví kérdezi Náradát: miképpen történhetett, hogy Kali megvethette a lábát a Föld oltalmazója, Paríksit király birodalmában – miért engedte meg ezt az uralkodó? S miképpen lehetséges, hogy a legkönyörületesebb Úr is jóváhagyta mindezt? Nárada így felel: „Kali, a lelki gyakorlatok akadályozója attól a naptól fogva jelent meg a Földön, amikor Mukunda, az Istenség Legfelsőbb Személyisége eltávozott (az emberek köréből) és visszatért saját (lelki) birodalmába. Paríksit király világhódító körútja során találkozott (a megszemélyesített) Kalival, s miután az nyomorult ember módjára kegyelemért folyamodott hozzá, a dongóhoz hasonlatos, vagyis a dolgok lényegét felismerő király ekképpen döntött: »Őt nem szabad megölnöm, (mivel) az ember Késava neveinek és dicsőségének zengésével egyedül a Kali korszakában képes megkapni azt a (csodálatos) gyümölcsöt, ami (különben) elérhetetlen az aszkézis és a jóga által.« Paríksit, Visnu védence egyedül emiatt hasznosnak ítélte a különben lényeges tulajdonságokat nélkülöző Kalit, s ezért – boldogságot kívánván biztosítani a jövő korszak szülöttei számára – engedélyt adott neki a maradásra.”
Krsnadász Kavirádzs nem csupán a titkok feltárulkozásáról beszél – Csaitanja Maháprabhuról szóló művében arról ír, hogy Csaitanja Maháprabhu és társai bőkezűen szórják a rajongó szeretetet (préma), mindenkinek, feltétel nélkül:

„Az Úr és társai (a panycsa-tattva) együtt alászállva e világba
feltörik a préma kincsesházának pecsétjét,
elrabolják a rajongó szeretetet, s azt ízlelik.
Ám ahogy kortyolják, szomjúságuk csak fokozódik.
Ezért egyre többet isznak, mámorossá válnak,
megrészegülten táncolnak, sírnak, nevetnek és énekelnek.
Nem fontolgatják, ki méltó s ki nem, alkalmas-e a hely vagy sem,
ha alkalmuk nyílik, mindenkinek, mindenütt a prémát osztogatják.”

(Csaitanja-csaritámrta 1.7.20-23.)

A másik gondolat a mester-tanítvány kapcsolattal foglalkozik. A bevezetőben idézett mondatok látszólagos ellentmondást hordoznak: az első bekezdés szerint nincs szükség közvetítőkre, a második mégis a mester és tanítvány függéséről és/vagy szabadságáról szól… ha nincs szükség közvetítőre, vajon szükség van-e még a mesterre?
A közvetítő olyan pap, olyan beavatott volna, aki kapcsolatban áll Istennel… és rajta, rajtuk kívül senki más… így aki Istennel kapcsolatba szeretne kerülni, közvetítőhöz fordul. Nos, a mester nem ilyen közvetítő.
Hogy világossá váljon szerepe, fontoljuk meg, mi a cél… oly szépen beszél erről Bhaktivinód Thákur!: „Neked magadnak kell kopogtatnod az igazság kimeríthetetlen tárházának ajtaján, azon, amelyből a korábbi bölcsek is merítették a maguk lelki gazdagságát. Eredj az igazság kútfejéhez, ahol egy zarándokot sem ér semminemű csalódás!” Ezt az utat senki sem teheti meg helyettünk… ám a vándorúton nem vagyunk egyedül. Társak vesznek körül, köztük olyanok, akik biztonsággal kiismerik magukat a számunkra még ismeretlen környezetben. Kezüket nyújtják, s átsegítenek a nehézségeken. A mester ilyen segítő: tapasztalt látó ott, ahol csak vaksin botorkálunk.
Persze, tekinthetjük a mestert közvetítőnek is, hiszen egyfelől ismeri azt a Valóságot, amit mi még nem, másfelől ismer bennünket… igen, ebben az értelemben közvetítő, ám ez a szerepe ideiglenes, nem elválaszt, hanem összeköt.
A hűség vagy szellemi kalandozás kérdésével kapcsolatban azt gondolom, a lelki élet legalább három szakaszra tagolható. Az első szakasz a keresés: az ember tapogatózik, válogat, megismerkedik különféle szellemi irányzatokkal, iskolákkal, informálódik, keresi a helyét. A keresgélés iránya horizontális. A második szakasz a kutatás: ez olyan amikor az ember kutat ás… azaz elmélyül. A keresés horizontális, a kutatás vertikális. A keresés informálódás, a kutatás transzformálódás: közvetlen, személyes tapasztalaton alapuló megértés, átalakító felismerések sora. Ha kellően mélyre hatolt, s a kútásás közben vizet is talált – ez a harmadik szakasz –, akkor látja, ízleli, tapasztalja, hogy más kútban is van víz. Kicsit más a zamata, de a tiszta víz mindenhol üdítő.
Az első szakaszban természetes a keresgélés szabadsága, ez ott éppen a folyamat lényege. A másodikban azonban a szellemi kalandozás a kutatás gátjává válna, ezért nem ajánlott. Nem jutunk előrébb, ha a félig kiásott kutat otthagyjuk, és máshol próbálkozunk ásni. Ám a harmadik szakaszban megint csak segít mások vizének megízlelése, a látókört szélesíti.
A tanítványi lét ideje nem az első, a helykereső, hanem a második, az elmélyülő szakasz. Persze segítőkre számíthatunk az első időktől, de az ember legyen megfontolt: akkor szegődjön tanítványnak mestere mellé, ha valóban megtalálta helyét, mesterét. A mester-tanítvány kapcsolatot a beavatás szentesíti, amikor is mindketten fogadalmat tesznek… tulajdonképpen szövetséget kötnek… s ezzel önként korlátozzák saját szabadságukat (*) a közös eredmény elérésének reményében. A tanítvány kész elfogadni a tanítást, a mester pedig odaadó figyelemmel, útmutatással gondosodik a tanítvány lelki fejlődéséről… hogy közösen szolgálják az isteni párt, s hogy a tanítvány (is) eljusson „az igazság kútfejéhez”. A mester-tanítvány kapcsolat persze nem egyenrangú… kicsit olyan, mint a szülő-gyermek kapcsolat: amikor ideje van, a szülő bátorítja gyermekét az önállósodási törekvéseiben, repülni tanítja, hogy valóban szárnyalhasson. Ám az önállóság nem önfejűség, s a tanítvány hűségének forrása nem külső kényszer, hanem szeretete, a hűség e szeretet természetes következménye . (Azon túl persze, hogy az értelmes ember hálás minden tanításért, hiszen tudja: több lesz általa.)
Ugyanakkor mégis helytálló Popper Péter gondolata: e szövetségkötéskor a mester az, aki lát, aki valóban tudja mit vállal, a növendék látása még homályos. Nem kívánatos, bizony mégis előfordul, hogy a tanítvány később úgy érzi, másra van szüksége. Azt gondolom, ilyen helyzetekben Ferenc testvér levele ad útmutatást: menj, ha jobbat tudsz, de ne feledd, bármikor visszajöhetsz, én várlak... csak jöjj Leóm! Nem bontja fel a szövetséget... ám szabadságot és bizalmat ad a növendéknek.

–––––––––––––––––––––––– = o O o = ––––––––––––––––––––––
* nagyon szépen ír erről Sríla Prabhupád, a Bhágavata-purána 1.6.37. versét kommentálva: „…az odaadó szolgálat minden területén a szabadság a fő pillér. Szabadság nélkül nem lehet odaadó szolgálatot végezni. Az Úr kedvéért feladott szabadság nem azt jelenti, hogy a bhakta minden tekintetben függővé válik. Ha átadjuk magunkat az Úrnak a lelki tanítómester átlátszó médiumán keresztül, az élet tökéletes szabadságát nyerjük el.”
Az üdvösség szanszkrt nyelven móksa, ami szó szerint megszabadulást jelent. ↑

PDF

ne legyen mester…

gurur na sa syāt sva-jano na sa syāt
pitā na sa syāj jananī na sā syāt |
daivaṁ na tat syān na patiś ca sa syān
na mocayed yaḥ samupeta-mṛtyum ||

Ne legyen mester, sem családtag,
se apa vagy anya,
félisten, vagy családfő,
ki nem szabadít meg a haláltól.
 

 (Bhágavata-purána 5.5.18., 
Rsabhadév tanítja így fiait)

A verssel kapcsolatban felmerülhet a kérdés: vajon ne legyenek gyermekei annak, aki nem bizonyos abban, hogy képes megszabadítani őket a születés és halál létkörforgatagából? – ez a vers egyik értelmezése.
Srídhar Szvámí kommentárjában felvet egy másik értelmezést is: az odaadás útjának tanításával gondoskodhat az ember a reá bízottakról – ez a mester, rokon, apa, anya, félisten vagy férj kötelessége. Nem lesz tehát rossz apa, anya, vagy rokon, aki nem szabadítja meg a szamszárából a gyermekeit, családtagjait, ám gondosan igyekezzék a helyes irányba fordítani családtagjai figyelmét.
Visvanáth Csakravartí konkrét példákra hivatkozva megfordítja a gondolatot: nem lehet mester, s a többi, ki nem oktat az odaadásra; így e kötelesség elmulasztása esetén az alárendelt utasítsa el feljebbvalóját. Hiszen így utasította el Bali király is mesterét, Sukrácsárját, mikor az nem támogatta, hogy a király Vámana kérését – a három lépésnyi föld-adományt – teljesítse. Így szállt szembe Vibhísana bátyjával, Rávanával, mikor az Ráma ellen fordult. Prahlád atyjával, Hiranjakasipuval szállt szembe, Bharata herceg, Ráma testvére pedig saját édesanyját tagadta meg, mikor Kaikéjí fondorlata Rámát száműzetésbe kényszerítette. Khatvánga király Indra áldását utasította el: a király félistenek oldalán harcolt, s mikor a csata végeztével hőstetteiért Indra meg kívánta őt jutalmazni, a királyt nem érdekelte a mennyei ajándék, inkább hazament, s meditációba mélyedt, figyelmét Isten lótuszlábaira irányítva. Vrndávan bráhmanáinak feleségei pedig férjük ellen fordultak, mikor a tiltakozásuk ellenére Krsnához vitték az áldozati ételeket.

PDF

miként az Úr, úgy mestere iránt is

yasya deve parā bhaktir yathā deve tathā gurau |
tasyaite kathitā hy-arthāḥ prakāśante mahātmanaḥ ||

yasya – akié; deve – Isten iránt; parā – felsőbbrendű; bhaktiḥ – odaadás; yathā – ahogy; deve – az Úr iránt; tathā – úgy; gurau – a mester iránt; tasya – övé; ete – ezek (az előző versek által elbeszéltek); kathitāḥ – a kinyilatkoztatottak; hi – bizonnyal; arthāḥ – jelentések; prakāśante – megnyilvánulnak; mahā-ātmanaḥ – nagy léleké

Ki nagy odaadással él Isten iránt, s miként az Úr, úgy mestere iránt is,
ama nagy léleknek feltárul az (imént) elmondottak valódi értelme.

(Svétásvatara-upanisad 6.23.)

Az odaadás módozatairól beszélnek az ácsárják. Az istenszeretetet a világról és a ragaszkodásról való lemondás oltalmazza. Isten fenségének szüntelen hallása, magasztalása, emlékezetben tartása az odaadás. Könnyen megszilárdul már ezen a világon annak az odaadása, aki mindig az Úr tulajdonságairól hall, s Őt magasztalja. Ám a bhakti legfőképp mégis a nagy lelkek, valamint a Legfelsőbb kegyéből nyerhető el.

(Nárada: Bhakti-szútra 34-38.).
PDF