2018. március 10., szombat

Nárada: Bhakti-szútrák, 2.


Második fejezet – összevetés – a bhakti jelentősége

sā tu karma-jñāna-yogebhyo'py-adhikatarā | 25

sā – az; tu – ám; karma-jñāna-yogebhyaḥ – karmánál, tudásnál, jógánál; api – is; adhikatarā – több

Ám (a bhakti) több a karmánál, a gjánánál, és a jógánál is.

E fejezet szútrái a bhakti viszonyát taglalják a többi jógafolyamathoz képest. Csaitanja Maháprabhu – e témáról szólva – Szanátan gószvámínak az alábbi példabeszédet mondja el. Egy szegény embert felkeresi házában Szarvagja, az asztrológus, és így szól hozzá: Apád gazdag ember volt, nagy kincset hagyott rád, a házad alatt. De vigyázz, nem mindegy, hogy melyik oldalról próbálod meg kiásni. Ha délen próbálkozol, darázsfészekbe nyúlsz. A nyugati oldalon egy jaksa-szellem ütött tanyát, ha megzavarod, ő kísért majd, míg az északi oldalon egy óriáskígyó lakik, aki elnyel, ha közel merészkedsz hozzá. Ám keleten csak egy kevés földet kell kiásni, és rátalálsz a kincsre!
A történetben szereplő szegény ember az anyagvilágban szenvedő élőlény, Isten gyermeke. Ahogyan Szarvagja (nevének jelentése: mindentudó) szavai megalapozták a szegény ember kapcsolatát a kinccsel, a szentírások így mutatnak rá Istennel való örök kapcsolatunkra – ez a ház (anyagi test) alatt rejlő kincs. A különböző irányokból való próbálkozások a különféle jógafolyamatokban rejlő veszélyekre, téves motivációkra utalnak. A déli oldal (a nyüzsgő, az aktív) a karma-jóga útja – mint anyagi célok (vagyon, egészség, előnyös születés) érdekében végzett rituális imádat. A nyugati irány (a napkeltével szembeni, a Nap lenyugvásának, eltűnésének iránya) a száraz tudás szellemét idézi. Ez – bár felülemelkedik az anyagvilágon – míg csupán lemondás és puszta elméleti ismeretgyűjtés, nem visz közelebb Istenhez. Észak – a Patanydzsali-féle meditáció – a jóga-sziddhikbe való belefeledkezés, s az „én vagyok Isten” képzetének veszélyét hordozza, ami óriáskígyóként, egészben nyeli el a keresőt. Keleten sem hull a kereső ölébe a kincs, itt is el kell hánynia egy kevés földet, itt is meg kell szabadulni a félreértésektől, a rossz beidegződésektől, és felül kell emelkedni a kötőerőkön… ám a siker jóval közelebb.
A karma-jógát gyakran önzetlen cselekvésként határozzák meg – e példabeszédben a déli irány nem az önzetlen cselekvésre vonatkozik, hanem a haszonvágyó motivációra. A Bhagavad-gítá tizenkettedik fejezetében Krsna így tanítja Ardzsunát: „Egyedül rám irányuljon elméd, csakis rám összpontosítsd értelmed, így velem élsz majd ezután, semmi kétség. Ha gondolataidat képtelen vagy szilárdan reám irányítani, akkor a gyakorlás jógájával igyekezz elérni engem, Dhananydzsaja! Ha nem tudod gyakorolni (a reám emlékezést), szenteld minden tetted nekem, mert ha értem cselekszel, eléred majd a tökéletességet. S ha ezt sem tudod megtenni, akkor végezd jógámat úgy, hogy feladod tetteid minden gyümölcsét. Fegyelmezd így elmédet! Mert a gyakorlásnál jobb a tudás, ám a tudást fölülmúlja a meditáció, és a meditációnál is (jobb) a tett gyümölcsének feladása, hiszen ebből fakad a (belső) béke.” (Bg. 12.8-12.) Azaz: ha nem tudjuk minden tettünket Istennek szentelni, akkor szabaduljunk meg az önzéstől: ne magunkért dolgozzunk, hanem a szűkebb-tágabb környezetünkért – az ind szerzők kedves példája a kútásás és kórházalapítás –, jótékonysággal fegyelmezzük önzésünket. Ez az önzetlen cselekvés magától értetődően kívánatos és helyes, miként annak megértése is (jñāna-yoga), hogy a lélek nem anyagi természetű, ezért nem az én-központú anyagvilág, hanem az istenszeretet az igazi közege.

phalarūpatvāt | 26

phala-rūpatvāt – a gyümölcs-alakúság miatt

Mert magában hordozza az eredményt,

A szanszkrt phala szó gyümölcsöt jelent, átvitt értelemben eredményt, következményt. A gyümölcs-alakúság azt jelenti, hogy a bhakti természete a kívánt eredménnyel azonos – az út is és a cél is Isten szerető szolgálata.

īśvarasyāpy-abhimāna-dveṣitvāt dainya-priyatvāt ca | 27

īśvarasya – istené; api – még; abhimāna-dveṣitvāt – büszkeség-gyűlölés miatt; dainya-priyatvāt – alázatosság-szeretés miatt; ca – és

továbbá Isten büszkeség-gyűlölete és alázatosság-szeretete miatt.

A finom árnyalatokat kedvelő olvasó az előző szútra olvastán felkaphatja a fejét: hiszen a cél a préma, s az út a bhakti – s bár mindkettő szeretetteljes istenkapcsolat, mégsem ugyanaz a kettő! Ráadásul ott az odaadó szeretet a fenség hangulatában, és az isteni fenségről megfeledkező szeretet (lásd a 24. szútrát).
Vegyük sorra a fenti érveket! A préma a bhakti magasfoka, ami örök lehetőségként ott lakozik az élőlényben – hiszen létezésének beteljesülése, ha a kiáradó isteni szeretetnek részese és viszonzója lehet. S pusztán a bhaktit gyakorolva megtisztul a szív, s felcsillan a mélyén lakozó préma – ezért helyes az állítás, hogy az út és a cél azonos. Csaitanja Maháprabhu így beszél erről Szanátan gószvámínak: „A Krsna iránti örökkön tökéletes rajongó szeretet nem elérendő külső cél (sādhya), hanem a hallás, s a többi lelki gyakorlat révén tűnik elő a megtisztuló szívben.” (nitya-siddha kṛṣṇa-prema 'sādhya' kabhu naya | śravaṇādi-śuddha-citte karaye udaya || Cs.cs. 2.22.106.)
A második felvetéssel kapcsolatban: valóban, pusztán az előírások követése nem vezet el a rajongó istenszeretetig.: „Karma, önfegyelmezés, jóga, tudás, a bhakti előírásai, mantrazengés, meditáció – mindezzel az (istenszerelem) édessége nem ízlelhető meg, ám könnyedén feltárul annak, aki a spontán rajongás útján imádja Krsnát nagy szeretettel” (karma, tapa, yoga, jñāna, vidhi-bhakti, japa, dhyāna, ihā haite mādhurya durlabha | kevala ye rāga-mārge, bhaje kṛṣṇe anurāge, tāre kṛṣṇa-mādhurya sulabha || Cs.cs. 2.21.119.) – mondja Csaitanja Maháprabhu. A írások szerinti szerető odaadás, a vaidhí-bhakti nem tetőzik spontán rajongásban, azt a rágánuga, a spontán odaadást élők követése hozza meg. A rágánuga összetett szó (rāga-anuga), a rága jelentése érzés, vonzalom, szerelem, míg az anu-ga „utána megy” pedig követést jelent, így a rágánuga a rajongó szeretetben élők követése.
Az isteni fenségről megfeledkező rajongó szeretet olyannyira lebilincseli Krsnát, hogy ő maga is átadja magát ennek a hangulatnak, és híve alárendeltjévé válik. Dzsajadév így énekli meg e fordulópontot a Gíta Góvindában: „Kansza ellenségének gondolatai is csak Rádhá körül forogtak, a reá emlékezés kötötte őt gúzsba. Szívében Rádhát hordozva elhagyta Vradzsa szépséges leányait. A Szerelemisten nyilától sebzett, bánatos szívű Mádhavát a bűntudat emésztette. Mindenhová követte Rádhiká nyomait, (ám mert nem találta sehol) leroskadt a Jamuná menti lugasban, s ott búslakodott.” (G.G. 3.1.) Bilvamangal költeménye Krsnáról, a legkiválóbb tolvajról szól, aki ugyan elvesz hívétől mindent, ám annak szeretete mindörökre rabul ejti: „Elragadtad a vagyonom, a személyemet övező megbecsülést, sőt, érzékeimet és életemet is, mindenemmel együtt. Hová iszkolsz? Ó, te tolvaj, most elfoglak, és megkötözlek szeretetemmel. … Szívemben, a rettentő sötét tudatlanság e nyomorúságos tömlöcében kötlek gúzsba, s itt nyered majd el végül tolvaj hajlamod méltó büntetését, ó, Hari, én tolvajom! Szívem börtönében maradsz mindörökké, szerető odaadásom kötelével szorosan megkötözve, ó, Krsna, mindenem tolvaja, világkorszakok milliói múltán sem bocsátalak el szívemből!” (Śrī Caurāgragaṇyaṁ Puruṣāṣṭakam 5., 7-8.)

tasyāḥ jñānam eva sādhanam ity-eke | 28

tasyāḥ – annak (a bhaktinak); jñānam – tudás; eva – bizony; sādhanam – eszköz; iti – így; eke – egyesek

Egyesek szerint (a bhaktinak) a tudás a módszere,

anyonyāśrayatvam-ity-anye | 29

anyonya-āśrayatvam – kölcsönös támogatás; iti – így; anye – mások

(míg) mások szerint kölcsönösen támogatják (egymást).

svayaṁ phala-rūpateti brahma-kumāraḥ | 30

svayam – önmaga; phala-rūpatā – gyümölcs-alakúság; iti – így; brahma-kumāraḥ – Brahmá fia

Brahmá fia szerint önmaga jelenti az eredményt.

Brahmá fia utalhat Náradára, a szútrák szerzőjére, ám a Náradát oktató Szanat-kumárára is. „Önmaga jelenti az eredményt” – a 26. szútrát idézi.

rāja-gṛha-bhojanādiṣu tathaiva dṛṣṭatvāt | 31

rāja-gṛha-bhojana-ādiṣu – a király palotájában étkezésben s egyebekben; tathā – miként; eva – bizony; dṛṣṭatvāt – látottság

Bizony, akár a király palotája, a lakoma, s egyebekben a szemléltség folytán,

na tena rājā paritoṣaḥ kśuccāntirvā | 32

na – nem; tena – általa; rājā – király; paritoṣaḥ – elégedettség; kśud-śāntiḥ – az éhség csillapítása; vā – vagy

(hiszen pusztán nézés által) nem lesz elégedett a király, vagy csillapul az éhség.

A bhakti nem elmélet. Pusztán beszélni róla olyan, mint a kirakat üvegén keresztül éhesen bámulni a terített asztalt, s nem belekóstolni a finomságokba. A királynak sem elég, ha csupán trónkövetelőként, távolról szemléli a palotát, el kell foglalnia, be kell laknia, és országa javára kell használnia.

tasmāt saiva grāhyā mumukśubhiḥ | 33

tasmāt – ezért; sā – az (a bhakti); eva – bizony; grāhyā – elérendő, megragadandó; mumukśubhiḥ – megszabadulni vágyók által

Ezért a (bhakti útját) a megszabadulni vágyók is követik.

Szúta gószvámí szerint a megszabadultak is a bhakti útját járják: „Az átmárámák, a bölcsek, s még az (anyagi) kötelékeiktől megszabadultak is indokolatlan szeretettel fordulnak a Nagyléptű Visnu felé – ily csodálatosak az ő tulajdonságai!” (ātmārāmāś ca munayo nirgranthā apy urukrame | kurvanty ahaitukīṁ bhaktim ittham-bhūta-guṇo hariḥ || Bhág. 1.7.10.) Mint mondhatnánk hát a megszabadulásra vágyakozókról?!

~~~~~~~~~~~~
· Bhakti Kamala Tírtha Mahárádzs irodalmi fordítása, megjelent a Kagylókürtben
· Nárada: Bhakti-szútrák a Slókamálán

2018. február 24., szombat

Nárada: Bhakti-szútrák, 1.


Bevezetés

A szútra jelentése fonál, vezérfonal, illetve olyan mű, mely egy tanrendszer vázlatos áttekintését foglalja magában. Efféle írásművet olvasni olyan élmény, mintha a mester jegyzetfüzetébe pillantanánk bele előadás előtt: a részletes kifejtés szóban hangzik majd el, az előadás vázlata pedig csupán emlékeztetőket, utalásokat tartalmaz, sokszor nyelvtanilag is hiányos mondatok formájában. Ezért a szútrák fordítója előtt két lehetőség kínálkozik. Az egyik, hogy teljes mondatokká egészíti ki a szöveget. Az ilyen irodalmi fordítás előnye a könnyebb olvashatóság és szebb szöveg, ám ára az utalások, a szöveg árnyalatainak korlátozása. A szútrák szó szerinti fordítása ezzel szemben a szanszkrt szöveg jellegéből adódóan darabos és töredékes, s az utalások magyarázatokat igényelnek, ám így a tanulmányozó közelebb kerülhet az eredeti szöveghez.

A Bhakti-szútrákról már föllelhető magyar nyelven jó irodalmi fordítás, így most a szó szerinti fordításra teszek kísérletet, néhány megjegyzéssel kiegészítve. Ezek részben megpróbálják közelebb hozni az olvasóhoz a szanszkrt szavak jelentéseit, részben egyszerűen a szöveg böngészése közben felötlő gondolatok, a részletes és átfogó magyarázat teljességének igénye nélkül.
Ahogy említettem: a szútra műfaj a tan vázlatát adja – ezért az áttekintést segíti, ha a szútrákat csoportosítjuk, fejezetekre bontjuk. A fejezetekre osztás nem a szöveg része, így a fordítók, kommentátorok olykor eltérőképpen csoportosítják a szútrákat, ám az alábbi szakaszokat a szöveg egyértelműen kínálja. Az első rész a szöveg tárgyának, a bhaktinak, az odaadó szeretetnek a meghatározásával foglalkozik. A második összevetés: a bhakti és a többi tradicionális jógafolyamat viszonyának leírása. A harmadik rész témája a szádhana, a bhakti elérésének eszköztára, majd a negyedik az út távlatait villantja fel. Ennyiben a felosztás hasonlatos a Védánta-szútrák tagolásához. A fejezetek száma négy – s ez a szám nem véletlen: a hármas az evilági tökéletesség, míg a negyedik annak meghaladása - emlékezzünk csak az óm mantra négyes tagolására, a tudatállapotokra, vagy az emberi élet céljaira (artha, dharma, káma, és a negyedik, a világból kivezető móksa). Ám míg a Védánta-szútra négy nagy részből áll, a Bhakti-szútrákban egy ötödik is felfedezhető. Az előzőekből adódna a párhuzam: ez talán az ötödik életcélra, a rajongó szeretetre (préma) tett utalás... ám valójában nem erről van szó, az ötödik egyszerűen az előzőek összefoglalása. Minden fejezet még további négy alfejezetre osztható, így a szöveg témái így foglalhatók össze:

1-24.1. a bhakti definíciója
1-6.1.1. mi a bhakti?
7-14.1.2. önfegyelem, sásztra
15-18.1.3. más iskolák véleménye szerint
19-24.1.4. Nárada szerint
25-33.2. összevetés
25-27.2.1. a bhakti több, mint a karma-gjána-jóga
28-29.2.2. talán összefonódnak?
30-32.2.3. nem, mert önmagában a cél
33.2.4. következtetés: ezért még a felszabadult lelkek is követik
34-50.3. szádhana
34-38.3.1. az eszközök felsorolása
39-42.3.2. a nagy lelkek társasága
43-45.3.3. óvás a kedvezőtlen társaságtól
46-50.3.4. ki kel át a máján?
51-66.4. a cél megvilágítása
51-55.4.1. a préma természete
56-57.4.2. a másodlagos bhakti
58-60.4.3. a végcél általa könnyen elérhető
61-66.4.4. a gyakorló élete
67-84.5. összefoglalás
67-73.5.1. a kizárólagos szeretetben élő bhakták magasztalása
74-81.5.2. tanácsok a gyakorló számára
82.5.3. a bhakti formái
83-84.5.4. a bhakti tanítói

A hagyomány szerint a szútrák szerzője Nárada muni. Nárada muni Brahmá fia, a bhakti atyamestere. Több vaisnava iskola is úgy tekint rá, mint a szampradája vezéralakja: hiszen Náradát Brahmá, és Brahmá első teremtményeinek, az ősbölcs kumárák egyike, Szanat-kumára is tanította.

Használati útmutató

A szútra nem esszé... kis dózisokban ajánlott olvasni. Ezt segíti a fejezetekre és szakaszokra tagolás is. Ezután jó az egyes szakaszokat alaposan megfontolni, józan logikával összevetve eddigi ismereteinkkel, tapasztalatainkkal, és kontemplációban (szemlélődő elmélyedés) is megízlelni. Hiszen a szútra a tan csontváza. A többi alkotóelemet – izmokat, ereket, bőrt – mestere útmutatását követve a tanítvány feladata rátenni, s ezzel a bensejében élő bhakti arcát szoborba formázni. S ez a vizsgálódás segít megérteni, mit, és miért teszünk. Néhány esztendő elmúltával aztán érdemes újra végiggondolni ismét „alkotásunkat” – mert változhatnak a hangsúlyaink: más jelentőséget tulajdoníthatunk egy-egy mozzanatnak, ezzel finomodnak szobrunk arcvonásai. S mert a szútra a tan váza, horizontális és vertikális áttekintésre is lehetőségünk nyílik, Isten áldásával valóban finomodnak a vonások, egyre gyönyörűbb, mélyebb, izgalmasabb a mű.
Kedves Olvasó, ha a szövegen eltűnődve megosztandó gondolat – hiányérzet, ellenvetés, kiegészítés – merül fel benned, kérlek, ne habozz, tedd közkinccsé a kommentár-blokkban.

Első fejezet – definíció, a bhakti természete

athāto bhaktiṁ vyākhyāsyāmaḥ | 1

atha – most; ataḥ – ezért; bhaktim – bhaktit; vyākhyāsyāmaḥ – mondom majd el

Most a bhaktiról szólok.

Az első szútra szövegünk tárgyát írja le, hasonlóan más témájú szútrákhoz. A szöveg első két szava atha ataḥ – most, ezért) szokásos bevezetés, íme néhány példa: athāto brahma-jijñāsā (Itt az ideje, hogy tudakozódjunk Brahman felől, Védánta-szútra), athāto dharma-jijñāsā (Itt az ideje a dharma felőli tudakozódásnak, Dzsaimini: Mímánsza-szútra), athāto dharma-vyākhyāmaḥ (Itt az ideje a dharma kifejtésének, Kanáda: Vaisésika-szútra).

sā tvasmin parama-prema-rūpā | 2

sā – az (a bhakti); tu – bizony; asmin – őiránta; parama-prema – a legnagyobb szeretet; -rūpā – formájú (valódi tulajdonsága, alapvető vonás); más szövegváltozatban lényegi jelentéskülönbség nélkül: para-prema-rūpā

A (bhakti) alapvető jellemvonása az őiránta érzett leghőbb rajongás.

A bhakti sokféle jelentéssel, jelentésárnyalattal bíró szó. A szó gyökéből fakadóan (bhaj – oszt, imád, tisztel, magasztal) jelent osztást (a matematikai műveletet) vagy osztozást, e részesedést viszonzó hűséget, tiszteletet, imádatot, odaadást, vallásos hitet és szeretetet egyaránt. Nárada ezért azonnal pontosítja a bhakti meghatározását: a bhakti mélyén nem a tisztelet, hanem a préma rejlik. A préma szó jelentése kedvesség, szerető, ragaszkodó hangulat (priyasya bhāva), a préma tehát minősített bhakti, olyan szeretet, melyben nyoma sincs elvárásnak vagy félelemnek.

amṛta-svarūpā ca | 3

amṛta-svarūpā – nektár (halhatatlan) természetű; ca – és

És nektárédes az.

Az és (ca) kötőszó jelzi, hogy e szútra az előző meghatározás, a bhakti természete leírásának folytatása. Az amṛta jelentése többes: a-mṛta – nem-halott, azaz halhatatlan, vonatkozhat az istenek italára, a tejóceánból kiköpült nektárra, s ehhez kapcsolódón vonatkozhat bármire, ami édes és vonzó, továbbá jelenthet gyönyörűt és kívánatost. A leíró jellegű definícióban megjelenik a másik fontos jellemző: a rasza, a lelki kapcsolatok íze, zamata, hangulata.

A bhakti meghatározásának folytatásaként a következő három szútra a szívbéli odaadásban élők tulajdonságait, s ezzel a bhaktinak szentelt élet távlatait villantja fel:

yal-labdhvā pumān siddho bhavaty-amṛto bhavati tṛpto bhavati | 4

yat – amit; labdhvā – elnyerve, megkapva; pumān – ember; siddhaḥ – tökéletes; bhavati – lesz; amṛtaḥ – halhatatlan; bhavati – lesz; tṛptaḥ – elégedett, örömöt lelt, boldog; bhavati – lesz

Amit elnyerve az ember tökéletességet ér el, halhatatlanná válik és teljesen elégedett lesz.

Siddha, tökéletes: A szó a sidh (befejeződik, végére jut, sikeressé válik, elér valamit) igéből képzett befejezett melléknévi igenév, jelentése: sikeres, beteljesült, tökéletessé vált, ill. természetfölötti hatalommal vagy képességekkel rendelkező. Vajon ki a tökéletes? A tévedhetetlen? Aki megadja az ötödfokú egyenlet megoldóformuláját? A végső titkok tudója? Jelen szövegkörnyezetben arra vonatkozik, aki a bhakti gyakorlása során vált sikeressé, kinek Isten iránti odaadó szeretete töretlen – a siddha ebben az értelemben célbaérkezett személy. Dzsíva gószvámí a Bhakti-szandarbhában a nagy lelkek két csoportjáról szól, aszerint, hogy milyen úton jutottak tökéletességre. A nagy lelkek egyik csoportja a lelki tudásuk révén tökéletessé váltak, ők a jñāna-siddhák. A másik csoportba az istenszeretetük által tökéletessé váltak (bhakta-siddhák) tartoznak – akikről a szútra is szól. Dzsíva gószvámí háromféle tökéletességről beszél: akik Bhagaván társaivá válván lettek tökéletesek (mint Nárada), akik bár anyagi testben élnek, függetlenné váltak minden anyagi ragaszkodástól (mint Suka). A tökéletesek harmadik csoportjába azokat sorolja, akik még nem mentesek teljesen az anyagi ragaszkodástól. Ennek példája megint csak Nárada, még korábbi születésében: kisgyermekként cselédsorban élt, s így lehetősége adódott, hogy az esős évszak ideje alatt néhány szentéletű bölcset szolgálhasson. E bölcsek tanítását hallgatva virágzott ki szívében az istenszeretet.
Az amṛta az előző szútrában bhakti jellemzője (nektárédes), itt a távlat része – a bhakti gyakorlója felülemelkedik az anyagvilágon.
A tṛpta jelentése örvendező, elégedett. A Bhagavad-gítá 3.17. verse szerint: Az átmanhoz vonzódó (ātma-rati), átman-örömű (ātma-tṛpta) és az átmanban teljesen elégedett (ātmani eva ca santuṣṭa) embernek nincs egyéb kötelessége, teendője (kārya).

yat-prāpya na kiñcid vāñchati na śocati na dveṣṭi na ramate notsāhī bhavati | 5

yat – amit; prāpya – elérve; na kiñcit – semmit; vāñchati – vágyakozik; na śocati – nem bánkódik; na dveṣṭi – nem gyűlölködik; na ramate – nem ujjong; na – nem; utsāhī – törtető (erőfeszítést tevő, aktív, tevékeny); bhavati – lesz

Amit elérve nem vágyakozik semmire, nem bánkódik és nem gyűlöl, nem ujjong, s (a saját érdekében) nem tesz erőfeszítést.

Az előző szútra az elért tulajdonságokat veszi számba, e szútra pedig azokat, melyektől megszabadul a bhakta. A bhakta-irodalom gyakran fogalmaz meg ajánlásokat: mit tegyen a gyakorló, s mit ne tegyen. Ahogy a Padma-purána is írja: „Az ember emlékezzék mindig Visnura, és soha ne feledje el őt, minden előírás és tiltás legyen e két elv szolgája.” Ám e szútra nem ilyen természetű ajánlás… nem az eszköztár elemzése, hanem a cél jellemzése.
A szútra szerint tehát az a személy, akiben kibontakozott az önátadó istenszeretet elfordul az anyagi léttől, abban nem vágyakozik, abban közömbös, és ott nem tesz erőfeszítést. Nem az életet utasítja el, csupán az én és enyém bűvkörét.

Ezt a következő szútra igazolja:

yaj-jñātvā matto bhavati stabdho bhavaty-ātmā-rāmo bhavati | 6

yat – amit; jñātvā – ismerve; mattaḥ – mámoros; bhavati – lesz; stabdhaḥ – mozdulatlan (állhatatos); bhavati – lesz; ātmā-rāmaḥ – átman-örömű; bhavati – lesz

Amit megismerve mámorossá válik, állhatatos lesz, és az önvalóból meríti örömét.

A bhakta vágytalan – talán céltalan, kiüresedett volna? Éppen ellenkezőleg! megmámorosodott… mondja Nárada.
A stabdha (állhatatos) szó szerint megállítottat jelent, jelenthet megszilárdítottat, elnémítottat, szemtelent (Indra is e szóval becsmérli Krsnát, mikor kisfiúként meghiúsítja a pásztorok tervezett áldozatát), önfejűt, és büszkét is. Az állhatatosként való értelmezés az előző szútra „nem tevékeny, nem erőfeszítést tevő” (na utsāhī) jelzőjét egészíti ki: a bhakti nem passzivitást, hanem odaadó szeretetet jelent.
A szót e szútrában olykor derűs nyugalomként értelmezik, s ez az értelmezés is helytálló – szép ellenpontja a matta (mámoros) jelzőnek. A bhakti (s az azt elért bhakta) nem evilági, így – miként Isten – paradoxonokkal feszíti szét gondolkodásunk kereteit. A Katha-upanisad ekképpen mutat rá az Úr és híve hasonlatosságára: „Ülve messze megy, s fekve jut el mindenhova – e józan s mámoros Istent ki más ismerhetné?" (āsīno dūraṁ vrajati śayāno yāti sarvataḥ | kastaṁ madāmadaṁ devaṁ madanyo jñātumarhati || Kaṭha-upaniṣad 1.2.21.)
Sőt, az önfejűként való értelmezés is megállhatja a helyét: a rágátmika-bhaktit élve az érzelmek akár a világi előírásokat, sőt, a szent instrukciókat is áthágva, ellenállhatatlanul törnek fel – ezt pedig a külvilág könnyen önfejűségnek értelmezheti.

Vizsgálatunk tárgyáról elmondtuk, hogy szerető ragaszkodás (préma) az alaptermészete, s a bhaktit megismerő mámorossá válik. E szerelmes mámor természetét tisztázza a következő szútra:

sā na kāmayamānā nirodha-rūpatvāt | 7

sā – az (a bhakti); na – nem; kāmayamānā – kéjsóvár; nirodha-rūpatvāt – önfegyelem (visszafogás, korlátozás) természet miatt

Az (istenszeretet) nem kéjsóvár, hiszen alapvető vonása az önfegyelem.

A nirodha szó szerint korlátozást, visszafogást jelent.

Mi ez a korlátozás? mi az önfegyelem? A kérdésre a következő két szútra válaszol:

nirodhas tu loka-veda-vyāpāra-nyāsaḥ | 8

nirodhaḥ – önfegyelem (visszafogás, korlátozás); tu – bizony; loka – világi; veda – véda (rítusok); vyāpāra – tevékenység; nyāsaḥ – lemondás, letevés

Az önfegyelem a világi és a szent tevékenységek feladása.

A nyās szógyök jelentései: lerak, letesz, illetve odaad, rábíz, átruház. A lemondás, elhagyás hátterében a világtól való elfordulás áll (lásd 5. szútra), illetve az, hogy a bhakta akár önérdekét is feledve minden tettét Istennek szenteli. A nyāsa rábízás értelmében is, válaszul Krsna Ardzsunát buzdító szavaira: „Minden dharmát feladva, hozzám, az egyetlen menedékhez jöjj! Megszabadítalak majd téged minden bűntől, ne félj!” (sarva-dharmān parityajya mām ekaṁ śaraṇaṁ vraja | ahaṁ tvām sarva-pāpebhyo mokṣayiṣyāmi mā śucaḥ || Bg. 18.66.)
A szent tevékenység feladására szép példák az alábbi versek, Rúpa gószvámí Padjávalíjából: „Napszakos imáim, legyetek áldottak! Ó, rituális fürdőm, hódolat néked! Istenek és ősatyák, bocsássatok meg nekem, nem tudok többé áldozni nektek, alkalmatlan vagyok. Leülök valahol, s a Jaduk kiválóságára, Kansza ellenségére emlékezem, csakis őrá emlékezem. Úgy vélem, ez elegendő, ezzel elpusztítom a bűnt. Mi másra volna szükségem?” (79., Mádhavéndra Purí költeménye) „Rituális fürdőm kiszáradt, kötelességeim elvégzetlenül maradtak, a napszakos imák meddők, a Véda jussa gyötrelem, a szentírások is ládikám bensejében maradtak. A dharma alapjaiban rendült meg, ám minden adharma megsemmisült, hiszen szívem szakadatlan a Jaduk urának lótuszlábát csókolja.” (ismeretlen szerző verse)
Ugyanez a téma ismétlődik majd a 62. szútrában is.

tasminn-ananyatā tad-virodhiṣūdāsīnatā ca | 9

tasmin – őiránta; ananyatā – nem-másság; tad-virodhiṣu – a vele ellenkezők iránt; udāsīnatā – közömbösség; ca – és

Továbbá kizárólagosság őiránta, s közömbösség a vele ellenkezők iránt.

A bhakta nem ellenséges a nemkívánatos dolgokkal szemben, csupán közömbös.

Mi a kizárólagosság?

anyāśrayāṇāṁ tyāgo’nanyatā | 10

anya – más; āśrayāṇām – oltalmaié; tyāgaḥ – lemondás; ananyatā – nem másság

A kizárólagosság a másokhoz (forduló) oltalomkeresésről (való) lemondást (jelent).

A Bhagavad-gítá szerint: „Ám akik nem egyéb (terveket) fontolgatnak, hanem engem imádnak mindenükkel, nékik, az irántam örökre elkötelezetteknek elhozom azt, amire szükségük van, s megőrzöm azt, amijük van.” (ananyāś cintayanto māṁ ye janāḥ paryupāsate | teṣāṁ nityābhiyuktānāṁ yoga-kṣemaṁ vahāmy aham || Bg. 9.22.)

Mit értsünk a 9. szútra közömbössége alatt?

loka-vedeṣu tad-anukūlācaraṇaṁ tad-virodhiṣūdāsīnatā | 11

loka-vedeṣu – világi és véda(rítusok) (tettekben); tad-anukūla-ācaraṇam – a vele összhangban lévő cselekvés; tad-virodhiṣu – a vele ellenkezők iránt; ūdāsīnatā – közömbösség

A vele ellenkezők iránti közömbösség a vele összhangban lévő cselekvést (jelenti) a világi és a szent (tettekben).

bhavatu niścaya-dārḍhyād-ūrdhvaṁ śāstra-rakṣaṇam | 12

bhavatu – legyen; niścaya-dārḍhyāt – elszánás szilárdságából; ūrdhvam – után, következtében; śāstra-rakṣaṇam – a szentírás oltalma

A szilárd elhatározás után következzék a szentírás oltalma.

A niścaya jelentése elszántság, szilárd hit. Az első lépés a szilárd elhatározás: az istenszeretetnek szentelem magam! Ezután a gyakorló keresse a szentírás, a tan (a śāstra szó mindkettőt jelenti) oltalmát – hiszen közvetlenül Istennel még nem éli kapcsolatát. S ez nem mond ellent a 8. szútrának, inkább megerősíti annak következtetését: az önközpontú tevékenység elhagyandó, legyen bár szakrális színezetű.
Visvanáth Csakravartí a Bhágavata-purána 1.2.16-21. verseit kommentálva az alábbiak szerint foglalja össze a bhakta útjának állomásait: „(1) A szentek kegye, (2) a nagy lelkek szolgálata, (3) hit, (4) a mester lábainak oltalma. (5) Az imádat utáni vágy, (6) a szerető odaadás, majd (7) az anarthák elmúlása. (8) A megszilárdult hit, (9) az íz, s (10) a ragaszkodás, (11) a szeretet, (12) a tiszta szeretet, majd (13) a látás, (14) s Hari édességének megízlelése – íme a tizennégy elem.” Rúpa gószvámí a Bhakti-raszámrta-szindhuban így foglalja össze ugyanezt: „Kezdetben a bizalom, majd a szentek társasága, aztán az imádat gyakorlata következik. Ezáltal elenyésznek az anarthák, a hit rendíthetetlenné válik, (s a bhakta megérzi odaadása) ízeit, ami fokozza ragaszkodását, fellobbantja a szerető érzelmeket, s a rajongó szeretetben tetőzik. A gyakorló (szívében) e mozzanatokkal ébred a rajongó szeretet.” (Brsz. 1.4.15-16.)
A bhakti útján jelentős vízválasztó a szilárd hit: az imádat (bhajana) gyakorlása következtében fokozatosan eltűnnek az anarthák, az akadályt képező régi beidegződések, ragaszkodások, s ezzel párhuzamosan szilárdul meg a gyakorló hite. Mindkét vers ugyanazt a szép szót használja a szilárd hitre: niṣṭhā. A sthā ige jelentése áll, a ni- igekötő pedig le-, alá- értelmű, a niṣṭhā így mélyen megalapozva állót, szilárdan, rendíthetetlenül megállapodottat jelent. A hit megszilárdulása előtti a vaidhí-bhakti, a törvény szerinti, írásokat követő rituális odaadás, míg a szilárd hitű ember alkalmassá válik a rágánugá-bhakti, Bhagaván társainak nyomdokait követő spontán szeretet ösvényére lépni. Mert a szútrában szereplő niścaya szó szilárd hitet is jelent, ezért értelmezik a szútrát úgy is, hogy e szilárd hit kibontakozásáig helyezze magát a gyakorló a szentírás oltalma alá, azaz gyakorolja a vaidhí-bhaktit. Ezen értelmezés – mint láthattuk – összhangban van az írásokkal, ám a szútra „elszánás szilárdságából” (niścaya-dārḍhyāt) szavainak eredethatározós ragozása mást sejtet. Amennyiben a niścayára a niṣṭhā szinonímájaként gondolunk, még egy további értelmezési lehetőség is megfontolható: még a hit megszilárdulása után is maradjon az ember a szentírás oltalma alatt. A spontán szeretetet élve ez vagy teljesül, vagy nem. Az írások tanácsai ésszerűek, az isteni rend szerintiek, a spontán szeretet útját követő élete így többnyire nem mond ellent nekik (még akkor sem, ha történetesen nem ismeri tételesen az írásokat), ám a szeretetet nem köti semmi.

anyathā pātityaśaṇkayā | 13

anyathā – máskülönben; pātitya – elbukás; śaṇkayā – gyanúval (aggállyal, feltételezéssel)


Máskülönben az elbukás lehetőségével (kell számolni).

loke'pi tāvadeva bhojanādi vyāpārastvāśarīradhāraṇāvadhi | 14


loke – világban; api – még; tāvat – teljesen; eva – bizony; bhojana-ādi – étkezés és egyebek; vyāpāraḥ – tevékenység; tu – ám; ā-śarīra-dhāraṇā-avadhi – a test fenntartásával bezárólag

Még a világi (életet) is teljesen (a szentírás oltalma alá kell vonni), az étkezést és egyéb tevékenységeket is, a test fenntartásával bezárólag.

Az ajánlásokat két nagy csokorra szokás bontani: az első csoport az elsődleges ajánlások (vidhi – a vidhā, elvégez, végrehajt gyökből, jelentése: elvégzés, gyakorlás, előírás), melyek közvetlenül az istenszeretettel kapcsolatosak, a második csoport a másodlagos ajánlások, melyek ugyan hétköznapi cselekedetnek tűnnek, mégis az istenszeretet ad nekik értelmet. Elsődleges ajánlás például a dzsapa-meditáció, vagy a múrti-imádat, míg másodlagos ajánlás a reggeli tisztálkodás – közönséges tett, ám a bhakta nem csupán a maga jóérzéséért teszi, hanem hogy alkalmas legyen az imádat végzésére. Hasonlóképpen az étkezés – alapvető emberi szükséglet, mégis: a közös étkezés a bizalmas kapcsolat jele. A praszádam pedig nem csupán testi táplálék, így az étkezés többé válik, mint a test üzemanyaggal való ellátása – lelki, szellemi táplálás, és az egymásról való figyelmes gondoskodás jele.

tallakśaṇāni vācyante nānāmatabhedāt | 15

tad-lakśaṇāni – annak jelei; vācyante – vannak mondva; nānā-mata-bhedāt – eltérő nézet különbsége miatt

(A bhakti) jeleit (különféleképp) határozzák meg, az eltérő nézőpontok miatt.

A bhaktira minden iskola tisztelettel tekint, ám másként hangsúlyozzák jeleit, kibontakoztatásának módját, s esetleg az elérendő célt is.

pūjādiṣv-anurāga iti pārāśaryaḥ | 16

pūjā-ādiṣu – imádat s a többiben; anurāga – ragaszkodás, elkötelezettség, hűség, szeretet; iti – így; pārāśaryaḥ – Parásara fia

Parásara fia (Vjásza) szerint: a (szerető) ragaszkodás az imádatban s a többi (lelki gyakorlatban).

kathādiṣv-iti gargaḥ | 17

kathā-ādiṣu – történet s a többiben; iti – így; gargaḥ – Garga

Garga szerint: a (szerető ragaszkodás az Istent dicsőítő) elbeszélésekben, s a többi (lelki gyakorlatban).

Garga muni jeles asztrológus, Krsna névadó ceremóniáját is ő végezte.

ātma-raty-avirodheneti śāṇḍilyaḥ | 18

ātma-rati-avirodhena – a lélek vonzalmának akadálytalansága által; iti – így; śāṇḍilyaḥ – Sándilja

Sándilja szerint: a lélek vonzalmának akadálytalansága által.

Az istenszeretet nem külső forrásból származik, hanem a lélek sajátja. Sándilja álláspontja szerint a lét tisztítása nyomán spontán sarjad.

Tett, szó, gondolat – az aktivitás háromféle területére hivatkozik az előző három szútra, melyek így nem egymásnak ellentmondók, inkább egymást kiegészítők. Ráadásul e szútrák finoman utalnak a tridandí szerzetesek jelképére, a dandára. E szerzetesek három egybekötözött bambuszpálcát viselnek szerzetesi bot gyanánt, ami a gondolatok, a szavak s a tettek Istennek szentelésére utal – s egy negyediket, mely az egész életük átadását szimbolizálja. E negyedik dandára tett utalás a következő szútra:

nāradastu tadarpitākhilācāratā tadvismaraṇe paramavyākulateti | 19

nāradaḥ – Nárada; tu – ám; tad-arpita-akhila-ācāratā – néki átadott teljes viselkedés; tad-vismaraṇe – őróla megfeledkezéskor; parama-vyākulatā – legnagyobb zaklatottság; iti – így

Ám Nárada szerint: teljesen őnéki ajánlott élet, s kínzó gyötrelem a róla megfeledkezés (pillanatában).

A bhakta elégedett, s elégedettségét Istenhez fűződő kapcsolatának nektárédes ízei adják. Ebben a helyzetben úgy látja, hogy elviselhetetlen fájdalommal járna, ha csupán egy pillanatra is megfeledkezne róla. Még az is fájdalmas, mikor pislogás közben csupán egy pillanatra is lecsukódik a szem. A gópík így énekelnek: „Mikor napközben az erdőben vándorolsz, számunkra egyetlen pillanat egész világkorszaknak tűnik, hiszen nem láthatunk téged. (És este,) göndör fürtjeid ölelte szépséges orcádban is csak az ostoba szempilla-teremtő (Brahmától kapott) szemekkel gyönyörködhetünk.” (Bhág. 10.31.15.) Ugyanezt az érzést foglalja versbe Csaitanja Maháprabhu, a Siksástaka hetedik strófájában: „Góvinda távollétében üressé vált az egész világ. Szememből záporoznak a könnyek, s egy pillanat felér egy világkorszakkal.” A távollét érzése nagyon intenzív, s még szorosabbra fűzi a szeretetet.

asty-evam evam | 20

asti – van; evam evam – így

Bizony, így van, így.

yathā vraja-gopikānām | 21

yathā – miként; vraja-gopikānām – Vradzsa fejőslánykáié

Miként Vradzsa fejőslánykáinak (szeretete).

A szerető ragaszkodás példájaként Krsna is a gópíkat említi Uddhavának: „Elméjük a szerelem (szálaival) kötődött hozzám, s teljességgel megfeledkeztek saját magukról és rokonaikról, erről s a következő világról, mint ahogyan a transzba esett bölcs sem tudatos a nevek és formák világáról. Miként a folyók ömlenek a tengerbe (úgy jöttek el hozzám).” (Bhág. 11.12.12.)

tatrāpi na māhātmya-jñāna-vismṛty-apavādaḥ | 22

tatra-api – akkor még; na – nem; māhātmya-jñāna-vismṛti-apavādaḥ – fenség-tudat-elfeledésének kritikája

Nem (állja meg a helyét) a fenség-tudat elfelejtésének kritikája.

tad-vihīnaṁ jārāṇāmiva | 23

tad-vihīnam – anélkül; jārāṇām – szeretőké; iva – mint

Anélkül (a fenség-tudata nélkül), (szeretetük) akár a (kéjvágyó) szeretőké.

Felmerülhet a kétely: a gópík Krsnához nem mint a fenséges Istenhez közeledtek, hanem mint kedvesükhöz –vajon nem kéjvágy ösztönzi őket? Alátámasztható e gondolat azzal, hogy a Bhágavata-purána éppen a vágy példájaként említi őket. Az ember valamiképpen gondoljon Krsnára – hangzik a jótanács –, hiszen az indítéka lehet bármi. Sikeressé válhat akkor is, ha vágya folytán, gyűlöletből, félelemből vagy akár rokoni ragaszkodásból gondol reá: „Vrndávan fejőslánykái a vágyuk miatt, Kansza félelme miatt, a Sisupál vezette királyok gyűlöletük miatt, a Vrsnik rokonságuk miatt, ti (a Pándavák) gyöngéd ragaszkodásotok miatt, mi pedig szerető érzéseink miatt (gondolunk Krsnára), ó, Hatalmas király!" (Bhág. 7.1.31.)

S ha kéjvágynak vélnénk a gópík szeretetét, íme az ellenérv: tévedés volna kéjvágyként jellemezni a gópík szeretetét, hiszen annak célja kizárólag Krsna öröme, márpedig...

nāstyeva tasmiṁstatsukhasukhitvam | 24

na-asti – nincs; eva – bizony; tasmin – abban; tad-sukha-sukhitvam – az ő (Krsna) örömének boldogsága

A (kéjvágyban) nem az „ő öröme” okoz boldogságot.

Nárada érvelése szerint ha azt állítjuk, hogy az isteni fenség híján a gópík indítéka a kéjvágy, akkor megfeledkezünk arról, hogy egy cseppnyi önzés sem mutatkozott bennük. Márpedig a káma önző természetű. Mi a boldogságom forrása? a saját örömöm, vagy az „ő öröme”, Krsna öröme? A gópík csakis Krsna öröméért éltek, s ez azt mutatja, hogy ha nem is a fenséges Istent imádták, rajongó szeretetük a bhaktinak azokkal a jellemvonásaival bír, melyet a 19. szútra említ: végleges és teljes, teljességgel önzetlen önátadás.
Csaitanja Maháprabhu a fenség és a rajongó istenszerelem témájával kapcsolatban ekképpen tanítja Rúpa gószvámít: „A Krsna iránti ragaszkodásnak két fajtája van, a fenség (aiśvarya) tudatával kevert az egyik, a kévalá a másik. Gókulában a fenség tudata nincs jelen, a kévalá szeretet (a jellemző), míg a két városban (Mathurában és Dvárakában) és a Vaikuntha világokban a fenség útját járják. A fenség tudatának elsődlegessége elnyomja a szeretetet, míg ha látja is a fenséget, nem törődik vele – ez (utóbbi jellemzi) a kévalá bhakti útját. A fenség a higgadt (śānta) és a szolgáló hangulatban fokozhatja az érzelmeket, ám a szülői, baráti és szerelmes hangulatban visszahúzódik.” (Csaitanja-csaritámrta 2.19.192-195.) A fenség-tudat (aiśvarya) árnyalta istenszeretet tudatában van Isten istenségének, így a hívő magától értetődő természetességgel alárendeltként viselkedik, ám ez az attitűd távolságot tart az imádó és az imádott között – elnyomja a szeretetet. Az isteni fenségről megfeledkező állapotot Csaitanja a kévalá kifejezéssel jellemzi… a szó jelentése kizárólagos, teljes, egész, illetve tiszta, egyszerű, zavartalan.
A beszélgetés folytatásában Csaitanja példákat is említ. Mikor Vaszudév és Dévakí kiszabadultak a börtönből, s végre találkozhattak Krsnával és Balarámmal, ahelyett, hogy a szokások szerint a gyermekek szüleik lábaihoz borultak volna, a szülők hajtották meg fejüket hódolattal fiaik előtt, felismerve isteni mivoltukat. Hasonlóképp szembesült Krsna csodálatos, isteni mivoltával Jasódá is Vrndávanban, mikor a megevett rögöt keresve belenézett fia szájába, ám ott nem csupán egy kis maszatos földdarabot látott, hanem az egész mindenséget – ő azonban a következő pillanatban megfeledkezett a látványról, s magához szorította kisfiát. Hasonlóképpen Ardzsuna: miután a kuruksétrai csatamezőn megpillantotta Krsna univerzális formáját, imáit felajánlva könyörgött bocsánatért (Bg. 11.41-42.), miközben Vradzsában a pásztorfiúk fesztelenül játszanak vele, együtt örvendeznek a démonok felett aratott rendkívüli győzelmeken, ám ha a birkózásban Krsna veszít, a vállán viszi játszótársát.

~~~~~~~~~~~~
· Bhakti Kamala Tírtha Mahárádzs irodalmi fordítása, megjelent a Kagylókürtben

· Nárada: Bhakti-szútrák a Slókamálán

2018. február 10., szombat

óm tat szat


A Bhagavad-gítá tizenhetedik fejezete az önfegyelmezés, az áldozás és az adományozás különféle módjairól szól. Miután a háromféle minőség (a gunák) szerint jellemezte e cselekedeteket, tovább lép: arról beszél, milyen módon, vezetik e tettek a gyakorlót az anyagvilág kötőerőinek meghaladásához. Miképpen cselekednek hát a brahma-vádík, („brahmanról beszélők”, ahogy a szöveg nevezi őket), azaz a védák tanulmányozói, a brahman ismerői?
„Óm tat szat – e mantra a Brahmant jelöli. A teremtés hajnalán e három szóval teremtettek a bráhmanák, a védák és az áldozatok. Ezért a brahman ismerői – az előírásokat követve – az áldozás, adományozás és önfegyelmezés tetteit mindig az Óm zengésével kezdik. Jutalomra nem vágyva, a »tat« szóval végzik e tetteket az üdvösség kutatói. Ó, Pártha, a »szat« leírja a Létező természetét és a szent ember természetét egyaránt. Így jellemzi a dicséretes cselekvést, az áldozás, az adományozás és az önfegyelmezés állhatatosságát, és a Legfelsőbb örömére végzett tetteket egyaránt. A hit nélküli áldozatra, ajándékra, vezeklésre vagy más tettre azt mondják »aszat«, hiszen valótlan az, ebben, s a következő életben egyaránt.” (Bg. 17.23-28.)

ॐ तत्सत्

Óm tat szat – e mantra mindössze három szóból áll. Csupán a szótárra hagyatkozva így fordítható: az óm a Legfelsőbbre utaló szent szótag, védahimnuszok, fohászok áldásos bevezető szava. A tat mutató névmás, mellyel távolra mutatunk: ő, vagy az, hiszen jelölhet személyt és fogalmat egyaránt. A szat az asz létigéből képzett folyamatos melléknévi igenév, így a jelentése létező. A három szó együtt: Óm, Ő a Létező, vagy Óm, Az a Valóság. Egy mantra azonban mindig sokkal mélyebb jelentésekkel bír, mint az őket alkotó szavak elsődleges jelentéseinek összefűzése, érdemes hát mélyebbre hatolnunk a kutatásban.

„Óm tat szat – e mantra a Brahmant jelöli.” Vajon melyik brahmanra gondoljunk? A brahman szó nem csupán a Legfelsőbb személytelen arculatára utalhat, Parabrahmanként a Legfőbb Lélek, Isten megnevezése, utalhat a papi rendre, olykor a teljes anyagi természetre is (lásd „a nagy brahman az én anyaméhem”, Bg. 14.3.), ám a védahimnuszok megnevezése is brahman. A Srí-vaisnava irányzat atyamestere, Rámánudzsa ez utóbbi értelemben gondol a brahman szóra, az ő olvasata szerint a vers teljes fordítása így hangzik: „Óm tat szat – ez a védák utasítása, e három szóval rendelkezett a bráhmanák, a védák és az áldozatok felől, a teremtés hajnalán.”

A hagyományos kommentárok a mantra három szavában utalásokat látnak más mahávákjákra, az upanisadok „nagy kijelentéseire”. A Csaitanja-követő vaisnava iskola jeles tudósa, Baladév Vidjábhúsan kommentárjában ekképpen bontja ki a háromféle utalást:
„Óm Tat Szat – e három név Brahman, Visnu nevei, miként arra a bölcsek emlékeznek. Óm, ez első megjelölés, miként a kinyilatkoztatás mondja: »Óm, ez Brahman közvetlen megnevezése. Ennek zengése megment a létforgatag félelmétől, ezért Megmentőként ismerik« (1). A második név a Tad, miként az »Az vagy te« (2)  kijelentésben. A harmadik név a Szat: »Kedvesem, kezdetben mindez (a világmindenség) a Létként létezett« (3) Visnu e három nevével teremtette a négyarcú Brahmá a bráhmanákat, a védákat és az áldozatokat, ezért nagy erő rejlik e nevekben – orvosolják az áldozatok s a többi (tett) esetleges hiányosságait.”



„Ó, Kuntí fia, Én vagyok a víz íze, a Nap és a Hold fénye, az óm szótag a védai mantrákban…” – mondja Krsna a Bhagavad-gítában (Bg. 7.8.) világossá téve, hogy az óm a védamantrák legfontosabbja. Hasonlóképpen magasztalják az upanisadok is az óm mantrát: „Az összes véda ezt a szót hirdeti, és erről szól az összes vezeklés is, / Erre vágyva élnek szent növendékként, röviden megmondom néked e jelet: az óm szó az (a Legfelsőbb Lélek).” (Kaṭha-upanisad 1.2.15.) A Mándúkja-upanisad szerint:

„ÓM – ez a Múlhatatlan, ez minden. Ennek kifejtése:
ami volt, ami van, s ami leendő, bizony, minden az ÓM-hang,
s ami egyéb (még létezik) a három időn túl, bizony az is az ÓM-hang.” (Mándúkja 1.)


Az óm az elmondhatatlan és leírhatatlan transzcendens megjelölése, ugyanakkor a teremtő hangrezgés, a teremtés szent zengése is, mely ennélfogva magában foglal minden teremtettet. Az óm tulajdonképpen három hang kombinációja: A, U, M. A mantra dévanágarí írásjele különleges szótag. Alapja az A hang írásjele: अ, melyből az ómban a hármas számjegyünkhöz hasonlatos jel marad meg. Az ehhez középen kapcsolódó hurokszerű vonal az U hang szokásos szótagközi írásjele, míg a félholdban a pont az M (anuszvára) írásjele. Az óm mindent felölelő voltát e három hanggal jelzett hármasságok felmutatásával jelzik, s az óm meditációjakor ezen hármasságok természete tárul fel. A Gópálatápaní-upanisad az óm mantrában Gópála-Krsnát és közvetlen környezetét látja: „Róhiní fia, Balarám az A hang, a ragyogó Pradjumna  (4) az U hang, Aniruddha (5), az értelmes az M hang. Krsna, akiben a mindenség nyugszik a félhang, (mely teljessé teszi az óm szótagot).” (Góp. 2.68-69.) Mások a világi lét kötőerőinek hármasságát (jóság, szenvedély, tompaság), és az azokat uraló isteni megnyilvánulásokat (Visnu, Brahmá, Siva), vagy a tudatállapotokat (ébrenlét, álom, mélyálom) látják az A-U-M hangokban (6). 
„Első része az éberségben rejlő hétágú, tizenkilenc arcú, a nyers valóságot tapasztaló, külvilág felé irányuló értelem – az Egyetemes (tudat). Második része az álomban rejlő hétágú, tizenkilenc arcú, az elvont valóságot tapasztaló, befelé forduló értelem – a Ragyogó (projektív tudat). Amikor az alvó ember nem vágyik bősz vágyakat, s burjánzó álomképeket sem lát, az a mélyalvás. Harmadik része a mélyalvásban rejlő, egyöntetű, színtisztán tudati, örömből való s örömöt élvező, tudat-arcú Értelem. Nem a befelé forduló értelem, nem is a külvilág felé irányuló értelem, és nem is mindkettő egyszerre, nem a színtisztán tudati értelem, nem az értelem és nem a nem-értelem, hanem a láthatatlan, nem szokványos, megfoghatatlan, jeltelen és kifürkészhetetlen, megnevezhetetlen, egyedülvaló és a meggyőződés veleje; akiben megszűnik a változatosság, ő a megnyugvás, az áldásos páratlanság. Ezt tartják a negyediknek, ez a Lélek, megismerni ezt kell.” (Mándúkja 3-7.) Bár az óm három hangjáról beszéltünk, észre kell vegyük, hogy az upanisadok rendre négy aspektusról szólnak: a Gópálatápaní-upanisadban Balarám, Pradjumna, Aniruddha mellett Krsna, akiben a mindenség nyugszik, a Mándúkja-upanisadban a három tudatállapot mellett (ébrenlét, álom, mélyálom) a misztikus negyedik (turija). E negyedik aspektus az áttörési pont. A három első a tudatállapot az evilági létállapotok összefoglalása, a negyedik – bár egyik sem –, mégis mindezek legbensőbb lényege és meghaladása is egyben. Az óm hangjait máskor a létszférákkal, vjáhritikkel azonosítják (föld, levegőég, menny - bhúh, bhuvasz, szvah (7), lásd Mundaka-upanisad 2.2.5.). A negyedik nem külön szféra, hanem az áthatolás e hármon – így haladva meg őket. Ezért van az, hogy a hagyományos tűzáldozat végzése során a pap először külön-külön áldoz a létszféráknak, majd negyedikként egyszerre mindnek. Hasonlóképpen: a kötőerőkkel azonosítva az óm hangjait a világi kötelékek meghaladása jelentik a negyedik állapotot. Finom utalás e negyedik aspektus természetére a Cshándógja-upanisad története: Szatjakáma tanítványnak szegődik mestere, Háridrumat mellé. Szolgálata a tehenek őrzése, ám ez a feladat távol tartja mestere ásramjától – nem hallhatja az ő tanításait. Hűsége és állhatatossága azonban elégedetté teszi a dévákat, akik négy alkalommal jelennek meg előtte, hogy a tan egy-egy részét megvilágítsák számára. Elsőként egy bika (a dharma képviselője) jelenik meg előtte, a tanítás is a durva fizikai létezésről szól – az ébrenlét állapotáról. Másodjára az áldozati tűz tanítja Szatjakámát – míg a bika a horizontális irányokról tanított, a tűz a vertikális irányokat tárja fel – ő a belső világ, az álom megtestesítője. A harmadik tanító (a mélyálomról) egy hattyú. A Napisten képviselője ő, a szárnyaló, s fehéren tündöklő. A negyedik tanító pedig egy kormorán. A kormorán az áttörés szimbóluma: zsákmánya után mélyre merül a vízbe, majd a vizet elhagyva felröppen egy magas partmenti sziklára, lerázza tollairól a vizet, és szárnyait kitárva szárítkozik. Éppígy ráz le magáról minden evilágit az anyagi léten túljutott személy: „Aki a mindenség aranyló Urát, teremtőjét, Brahmá atyját megpillantja, magáról jót s rosszat bölcsen lerázva megtisztulván Őhozzá válik hasonlóvá." (Mund.3.1.3.)

तत्

A „tat” (8) távolra mutató névmásként jelenik meg a „Az vagy te” (tat tvam aszi) mantrában is. A Bhagavad-gítá versében hasonlóképpen a távlatot villantja fel: az önfegyelmezés, az áldozás és az adományozás oka ne e tettek rövidtávú eredményei legyenek, hanem a létforgatagból való megszabadulás utáni vágy. („Jutalomra nem vágyva, a »tat« szóval végzik e tetteket az üdvösség kutatói.”, Bg. 17.25.)

Rámánudzsa kommentárjában arra utal, hogy a Tat Visnu egyik neve – az egyik az ezerből. A Mahábhárata Anusászana-parvájában, a Utasítások könyvében a halálos ágyán fekvő Bhísma végső jótanácsaival látja el a győztes Judhisthir királyt. Eközben zengi el Visnu ezer nevét, s e névfüzérben a Tat is felbukkan. Íme a vers: „Egy, Nem-egy, Ő, a Lakozó, a Tündöklő, a Ki, az Aki, az Az, a Legfőbb Cél” (eko naikaḥ sa vaḥ kaḥ kiṁ yat tat padam anuttamam, Mb. 13.135.91.) A szövegnek más olvasatai is lehetségesek, ám a Srí szampradájában azonban így, névmásokként értelmezik e vers szavait – ami első pillantásra talán zavarba ejtő lehet. Talán túlzásnak tűnhet névmásokkal megnevezni Istent. De fűzzük csak sorba a vers adta neveket, s láthatjuk, még a névmások is ugyanúgy Istenről szólnak, az Ő megnevezései: Ki (a bölcsek kutatásának célja), az Egy, aki Nem-egy (mert számtalan alakban mutatkozik), Ama (9) Legfőbb Cél, a Tündöklő, Ő, Aki ott Lakozik (mindenki szívében)?
Visnu neveként nem csupán így, névmásként tekintenek a tat szóra, további értelmezéseit a tan (kiterjeszt, kinyújt, megnövel) igéből eredeztetik. Srí Parásar Bhattar (10) kommentárja szerint a tat jelentése: „aki hívei tudását és odaadását kibontakoztatja, megnöveli.”

सत्

A szat szót a már korábban említett létező elsődleges jelentése mellett számos más értelemben is használják. Jelenthet jót (szaddzsana – jó ember), erényest, hűségest vagy erkölcsöst (a szatí a szó nőnemű alakja), de emelkedett, nem evilági helyzetűt is (szadguru – szent tanító), továbbá valóst, igazit, lényegest.

Milyen az önfegyelmezés, az áldozás és az adományozás? A Gítá bevezetőnkben idézett versei öt tényezőt neveznek szatnak, azaz létezőnek, valódinak, igaznak és lényegesnek. Ilyen i) a Legfelsőbb természete, akinek az ember e tetteket ajánlja, ii) a felajánló szádhu természete, iii) minden áldásos cselekedet, iv) az önfegyelmezésben, az áldozásban és az adományozásban mutatott állhatatosság, v) bármely olyan tevékenység, melynek célja a Legfelsőbb öröme.

A szanszkrt nyelvben a közismert felsorolásokra gyakorta utalnak pusztán az első elemük említésével. A szat így áttételesen a szaccsidánanda (szat - csit - ánanda), a lét-tudat-boldogság hármasára, a lélek jellemzőjeként felsorolt minőségekre is emlékezteti az olvasót.

Mert az önfegyelmezés, az áldozás és az adományozás transzcendens minőségének mantrája, az óm tat szat mantrát áldásos megerősítésként nem egyszer idézi az upanisad-irodalom, például így: „Óm! Hódolatom Gópálnak, aki túl van ébrenléten, álmon és mélyálmon, s túl a negyedik tudatállapoton is. Óm tat szat; bhúr bhuvaḥ szvaḥ. Hódolatom, hódolatom néki!” (Gópálatápaní-upanisad. 2.114.) S e mantrákra gondolva bizony nem elégedhetünk meg pusztán a szótári jelentéssel. Összefoglalva az eddigieket: óm: a már tárgyalt hármasságok, illetve e hármasságokat felülmúló negyedik aspektus: a teljesség. A tat szóval e teljességben kijelöljük a távoli célt, a szat szóval pedig belefogunk a leírhatatlan leírásába: ő a Létező, a valós valóság, az a létező (szat), aki tudatos (csit), és akinek a gyönyör (ánanda) a végső természete. Hozzá indulunk hódolatainkat felajánlani, át a világszférákon!


Jegyzetek:
1. om ityetad brahmaṇo nediṣṭam nāma yasmād uccāryamāṇa eva saṁsāra-bhayāt tārayati tasmād ucyate tāra iti
2. tat tvam asi, Cshándógja-upanisad 6.8.7.
3. sad eva saumyedam agra āst, Cshándógja-upanisad 6.2.1.
4. Pradjumna (pra-djumna – „hevesen tündöklő”) Krsna és Rukminí fia, különleges szépségéről híres
5. Aniruddha (a-niruddha – „korlátozhatatlan”, szabad, önhatalmú) Pradjumna fia
6. lásd Mándúkja-upanisad, a Kagylókürt 58. számában
7. A nagyvilág mindig párhuzamba állítható a belső világgal. A föld-levegőég-mennny hármasának a belső világban a tapasztalati-érzéki szféra, a zsigeri vonzalmak és gyűlöletek, azaz az elme dimenziója, és az intelligencia felelnek meg.
8. a szanszkrt hangzóilleszkedési szabályok (szandhi) miatt a tad névmás utolsó mássalhangzója a rákövetkező szó kezdőhangjától függően változik, így mondatban a szót láthatjuk tad, tat, tan és más alakokban is.
9. lásd még: tadviṣṇoḥ paramaṁ padaṁ (Ama Visnu legfőbb hajlékát, Rg. 1.22.20.)
10. Rámánudzsa követője a 12. századból, jeles kommentátor


(megjelent a Kagylókürt 63. számában)

2018. január 27., szombat

metamorfózis


kastūrī-tilakaṁ lalāṭa-phalake vakṣaḥ-sthale kaustubhaṁ
nāsāgre nava-mauktikaṁ kara-tale veṇuṁ kare kaṅkaṇam |
sarvāṅge hari-candanaṁ ca kalayan kaṇṭhe ca muktāvaliṁ
gopa-strī-pariveṣṭito vijayate gopāla-cūḍāmaṇiḥ ||

Széles homlokán pézsma-tilak, mellkasa dombján Kausztubha ékkő,
orrában makulátlan gyöngyszem, kezei közt fuvolája, karján karperec,
tagjait szantálpép ékesíti, nyakában gyöngysort visel,
s fejőslánykák veszik őt körül – győzedelmeskedjék a pásztorok koronaékszere!

Megjegyzés: a negyedik páda elején gopa-strī-pariveṣṭitaḥ olvasható így is: „pásztorleány öleli”. A versmérték: śārdūlavikrīḍita.

A vers népszerű szerte Indiában. Bilvamangalnak tulajdonítják, a Srí Krsna-karnámrta második füzérében lelhető fel. 


Hallgassuk meg elsőként magát a költeményt (részlet egy általam ismeretlen filmből):




Klasszikus feldolgozásban, Pandit Jasraj énekével:




A költemény napjainkban nyugat felé veszi útját, az alábbi feldolgozás a pandzsábi származású, Londonban élő, Nitin Sawhney érdeme:




Majd Bilvamangal szavaitól elszakadva, gitárszólóvá alakul. Jeff Beck játszik:




Némileg megváltozott, s ez talán nem is baj, hiszen így térben és időben eljuthatott oda, ahol már Bilvamangal hangjára kevéssé figyelnek. Csak maradjanak néhányan, akik szívükben őrzik: "kastūrī-tilakam..."

2018. január 13., szombat

Góvinda Dámódara Mádhavéti


A Kagylókürt harminc éves évfordulójának ünnepét a Kirtan Soul együttes zenés meditációja zárta. A műsor utolsó dalának szövege így hangzott: Govinda Dāmodara Mādhaveti. Mit is jelentenek e nevek, s miért éppen e nevek kerülnek egymás mellé?
A dal a déli-indiai költő Bilvamangala versének refrénje. Bilvamangala (ismert Līlāśuka, vagy Kṛṣṇa-līlāśuka néven is) valamikor a 9. és a 13. század között élt, a Rudrát követő vaisnava iskola jeles alakja, legismertebb műve a Śrī Kṛṣṇa-karṇāmṛta („Srí Krsna-fül-nektár”, azaz Srí Krsnáról daloló, fület elárasztó nektár). A szóban forgó költemény Bilvamangala egy másik műve, a címe: Govinda-Dāmodara-stotram (Góvinda-Dámódar himnusz). A teljes mű hetvenegy strófa, ám ismeretes belőle egy rövidített (laghu) változat is, ízelítő gyanánt e rövidebb változatot ismertetjük:

karāravindena padāravindaṁ
mukhāravinde viniveśayantam |
vaṭasya patrasya puṭe śayānaṁ
bālaṁ mukundaṁ manasā smarāmi ||1||

1. Lótuszkezecskéivel lótuszlábát dugja lótusz-szájacskájába.
A banjanfa levelének ölén fekvő (isteni) kisdeden, Mukundán meditálok.

Megjegyzés: A vers a Márkandéja látomásában megjelenő kisfiút köszöntő fohász. A Mukunda név jelentése: mukum-dāti, azaz megszabadulást, üdvösséget adó, üdvözítő. E slóka a népszerűsége miatt került a himnusz laghu változatának elejére, a vers a Srí Krsna-karnámrtából való.
Márkandéja hosszú életű látnok bölcs, rsi, a Bhágavata-purána 12. énekének három fejezete beszéli el történetét. Egyszerű vezeklő életet élt, ám oly állhatatossággal, Nara és Nárájan rsik, Visnu avatárjai is felkeresték kunyhóját. Márkandéja tiszteletteljes imákkal fogadta őket, Nara és Nárájan pedig áldásában részesítette a bölcset. Ő az illúzió természetébe szeretett volna bepillantást nyerni. Ezután élte át a vízözönszerű világvégét, melyben a teljes mindenség eltűnik egy, a végtelen óceán vizén ringatózó falevélen fekvő csecsemő lélegzetvételében.

śrī kṛṣṇa govinda hare murāre
he nātha nārāyaṇa vāsudeva |
jihve pibasvāmṛtam etad eva
govinda dāmodara mādhaveti ||2||

2. Srí Krsna! Góvinda! Hari! Mura végzete! Ó, uram, Nárájan, Vászudév!
Ó, nyelv, csak e nektárt kortyold: Góvinda, Dámódara, Mádhava!

vikretu-kāmā kila gopa-kanyā
murāri-pādārpita-citta-vṛttiḥ |
dadhyādikaṁ moha-vaśād avocad
govinda dāmodara mādhaveti ||3||

3. A fejőslánykák gondolatai csak Murári lába körül forogtak, így mikor az aludttejet árulták,
a csodálattól elbűvölve akkor is csak ezt mondták: Góvinda, Dámódara, Mádhava!

Megjegyzés: Ez és a rákövetkező slóka két vrndávani életkép: a piacon az árusok általában portékáikat kínálják, ám a fejőslánykák a tejtermékek eladása közben is csak Krsna nevét mondogatják; s napi tevékenységeik közepette is csak Krsnára emlékeznek.

gṛhe gṛhe gopa-vadhū-kadambāḥ
sarve militvā samavāya-yoge |
puṇyāni nāmāni paṭhanti nityaṁ
govinda dāmodara mādhaveti ||4||

4. Az asszonyok minden egyes házban újra meg újra összegyűlnek,
s ott szakadatlan szent neveit zengik: Góvinda, Dámódara, Mádhava!

sukhaṁ śayānaṁ nilaye ca viṣṇuṁ
devarṣi-mukhyā munayaḥ prapannāḥ |
tenācyute tanmayatāṁ vrajanti
govinda dāmodara mādhaveti ||5||

5. Nárada – az isteni bölcs – vezette szentek az ágyán elégedetten fekvő Visnu előtt hódolnak,
s így válnak egylényegűvé Acsjutával. Ekképp fohászkodnak: Góvinda, Dámódara, Mádhava!

jihve sadaiva bhaja sundarāṇi
nāmāni kṛṣṇasya manoharāṇi |
samasta-bhaktārti-vināśanāni
govinda dāmodara mādhaveti ||6||

6. Ó, nyelv! Imádd szakadatlan Krsna szíveket meghódító szépséges neveit,
melyek véget vetnek minden híve gyötrelmének: Góvinda, Dámódara, Mádhava!

sukhāvasāne tv idam eva sāraṁ
duḥkhāvasāne tv idam eva geyam |
dehāvasāne tv idam eva jāpyaṁ
govinda dāmodara mādhaveti ||7||

7. A boldogság elmúlásakor ez a legfontosabb, dalold, ha véget ér a boldogtalanság,
s ezt zengd a halál pillanatában is: Góvinda, Dámódara, Mádhava!

śrī kṛṣṇa rādhāvara gokuleśa
gopāla govardhana-nātha viṣṇo |
jihve pibasvāmṛtam etad eva
govinda dāmodara mādhaveti ||8||

8. Srí Krsna! Rádhá kedvese! Gókula ura! Gópál! Góvardhan-hegy ura! Visnu!
Ó, nyelv, csak e nektárt kortyold: Góvinda, Dámódara, Mádhava!

jihve rasajñe madhura-priyā tvaṁ
satyaṁ hitaṁ tvāṁ paramaṁ vadāmi |
āvarṇayethā madhurākṣarāṇi
govinda dāmodara mādhaveti ||9||

9. Ó, nyelv, ízek ismerője! Az édességet kedveled, és hidd el javadra szólok, mert az igazat mondom:
zengd az édes szavakat: Góvinda, Dámódara, Mádhava!

tvām eva yāce mama dehi jihve
samāgate daṇḍa-dhare kṛtānte |
vaktavyam evaṁ madhuraṁ su-bhaktyā
govinda dāmodara mādhaveti ||10||

10. Ó, nyelvem, annyit kérek tőled, hogy mikor találkozunk a büntetés botjával tetteinket bevégző nagyúrral,
csak e neveket ismételd nagy odaadással: Góvinda, Dámódara, Mádhava!

Megjegyzés: a Tetteknek véget vető (kṛtānta) Jamarádzs, a halál urának neve.

śrīnātha viśveśvara viśva-mūrte
śrī devakī-nandana daitya-śatro |
jihve pibasvāmṛtam etad eva
govinda dāmodara mādhaveti ||11||

11. Srínáth! Mindenség ura! Mindent átható! Dévakí kedves fiacskája, démonok ellensége!
Ó, nyelv, csak e nektárt kortyold: Góvinda, Dámódara, Mádhava!

gopīpate kaṁsa-ripo mukunda
lakṣmīpate keśava vāsudeva |
jihve pibasvāmṛtam etad eva
govinda dāmodara mādhaveti ||12||

12. Fejőslánykák ura! Kansza végzete! Mukunda! Laksmí ura! Késava! Vászudév!
Ó, nyelv, csak e nektárt kortyold: Góvinda, Dámódara, Mádhava!

A refrén – govinda dāmodara mādhaveti – Krsna szólongatása: govinda, dāmodara, mādhava megszólító esetben állnak, az iti (mādhaveti = mādhava iti) itt az idézetet lezáró szócska.

Góvinda

Vajon mit jelentenek, milyen hangulatokat sugallnak Krsna e nevei? Vizsgáljuk meg a szavak etimológiáját, és a nevek jelentésárnyalatait az előző mesterek kommentárjainak fényében! A Govinda név a go és a vinda szavak összetétele. A go jelentései: tehén, Föld, szó (beszéd, szavak) és menny. A vinda szó a vid igéből származik (a vid ige 6. ragozása mellett), melynek jelentései: kap, szerez, elnyer, megtalál, felfedez, felismer, ismer, tapasztal, érez, így a vinda megszerzőt, megtalálót, stb. jelent.
A Bhagavad-gítában kétszer találkozhatunk Góvinda nevével. Az 1.32. versben Ardzsuna szólítja így Krsnát: „Mit ér a királyság, Góvinda, mit ér az élvezet vagy az élet?” Baladév Vidjábhúsan magyarázata szerint: „Góvinda, te minden érzék (go) működését ismered (vindasi) – szól Ardzsuna –, így ismered a gondolataimat, vágyaimat is, jól tudod hát, hogy nem vágyom a királyságot.” Góvinda tehát az érzékek ismerője.
A 2.9. versben Szanydzsaja idézi fel Ardzsuna és Krsna párbeszédét: „»Nem fogok harcolni« – szólt Góvindához (Ardzsuna), majd elhallgatott.” Baladév e vershez fűzött magyarázatában a Góvinda név újabb értelmezését bontja ki, a go a (szent) szavakat, azaz a védát jelenti, a vinda jelentése pedig: ismer, ezért Góvinda minden véda ismerője. Ezért is lehetünk biztosak abban, hogy felvilágosítja majd a megrendült Ardzsunát kötelességéről. Szanydzsaja szavai így oszlatják szét Dhrtarástra fiai győzelméhez fűzött reményét. Ebben az értelemben tehát Góvinda a védák ismerője.

A Gópála-tápaní upanisadban a bölcsek több kérdéssel fordulnak Brahmához, ezek közül az egyik: kitől fél a halál? Brahmá így felelt: Góvindát féli. S vajon kicsoda Góvinda? – kérdeztek tovább a bölcsek, Brahmá válasza: „ő a tehenek, a Föld s a Véda ünnepelt ismerője.” (go-bhūmi-veda-vidito viditā, Góp. 1.5.)
Szanátan gószvámí megjegyzi, hogy a go szó mennyet is jelent, ő tehát a menny, a Föld s a Véda ünnepelt ismerőjeként értelmezi Brahmá szavait. S mert látja Góvinda felsőbbrendűségét, s nincs fölötte hatalma, ezért féli őt a halál.

Góvinda továbbá a tehenek oltalmazója, vezére (gavām indra). A Góvardhan-hegy felemelése után, mikor Indra alászáll a mennyekből, hogy hódolatát ajánlja, a társaságában érkező Szurabhi így fohászkodik Krsnához: „Te vagy a legfőbb urunk, te vagy a mi vezérünk (indránk), Mindenség Ura!” (tvaṁ naḥ paramakaṁ daivaṁ tvaṁ na indro jagat-pate Bhág. 10.27.20.) Majd Szurabhi tejével, Airávata, Indra elefántja pedig a mennyei Gangesz vizével fürdette meg Krsnát, s Góvinda néven koronázták királlyá. A történetet a Hari-vamsa is elbeszéli. Ott Indra e szavakkal szól: „Én vagyok az istenek vezére (Indrája), te pedig a tehenek vezérségét (gavām indratāṁ) nyerted el, az emberek a földön ezért ezt éneklik majd mindörökké: Góvinda!” (Hari-vamsa 2.19.45.)
A tehén a lények anyja, a tej a táplálás, a ghí pedig az áldozat, a dévák táplálásának jelképe, a tehenek ura így a mindenség táplálója egyben. Srídhar Szvámí a Bhágavatam e részét (a 10.27.23. verset) kommentálva kifejti, hogy Góvinda nevében a go egyszerre jelenti a teheneket s a mennyet is, melyeket egyszerre ural, a Góvinda név tehát a menny vezérét is jelenti.

A vinda szó felfedező, megtaláló értelmével Góvinda az, aki az alámerült Földet megtalálta – ezzel Varáhadév, a vadkan alakjában megjelenő avatárra utal. Miként a Mahábháratában olvasható: „A Földet megtaláló (gāṁ vindatā) magasztos vadkantestet öltött Góvinda hatalmas ereje kavarta fel az iszapos vizet.” (Mahábhárata 1.19.11.)

Góvinda továbbá az, akit elérnek (vinda) a félistenek fohászai, szavai (go). Dzsíva gószvámí a Brahma-szanhitát kommentálva ebben az értelemben idézi a Bhágavatamból Brahmá fohászát, aki gókulai születésre vágyva így szól:
„A legnagyobb szerencse az volna, ha itt születhetnék meg ebben az erdőben” (Bhág. 10.14.34.)

Bhaktivédánta Szvámí Prabhupád így ír a Bhagavad-gítá 2.9. versének kommentárjában: „Ardzsuna először Góvindának szólítja Krsnát, mert Ő jelent gyönyört az érzékszerveknek és a teheneknek.”

Vrndávan három legfontosabb oltalmazó múrtija Rádhá-Madanamóhana, Rádhá-Góvinda, és Rádhá-Gópínátha. A szerelemistent is ámulatba ejtő (madana-mohana) Krsna szépségével hódítja meg a lelkeket, figyelmüket az anyagvilágtól a transzcendens szférára irányítja. Rádhá-Góvinda a viszonzó Isten, aki áldásában részesíti a feléje fordulókat, Rádhá-Gópínátha, a gópík kedves ura pedig a lelki élet távlatainak oltalmazója.

Dámódar

Dámódar nevét általában a dāman és az udara szavak összetételeként értelmezik – a dāman jelentése kötél, füzér, míg az udara a gyomorra, vagy a derék tájára utal. A név így a kis Krsnára utal, akinek derekát Jasódá szeretetének kötele övezi. A Padma-purána így számol be e kedvtelésről: „A zokogónak (hódolok), ki szemeit dörgöli / lótuszvirág kezecskéivel. Tekintete ijedt, / hüppögve kapkodja a levegőt. Nyakát három vonalú jel (díszíti). / Dámódarnak (hódolok), a szeretettel megkötöttnek.” (Dámódarástaka, 2.) A Hari-vamsa is megerősíti: „Mert (Jasódá) egy kötéllel megkötözte őt, ezért Krsnát Vrndávanban Dámódar néven ünneplik a pásztorok feleségei.” (Hari-vamsa 63.36.)

A dāman (kötél) szó a dam (megszelídít, megfékez, visszafog) igéből származik, e gyökből ered a damaḥ (önfegyelem, szenvedélyek megfékezése) szó, vagy a damam szó, melynek jelentése a védai nyelvben ház, otthon. A hajlékok sora pedig a világ, melynek egyik szinonimája a szanszkrt nyelvben a dāmam kifejezés – ebből fakad a Dámódar név egy újabb értelmezése: akinek a világok a dereka táján helyezkednek el. A Mahábhárata Udjóga-parvájában olvasható Dhrtarástra és Szanydzsaja beszélgetése Krsnáról… Szanydzsaja Krsna neveinek jelentéseit tárja fel az uralkodójának. A Dámódar névről ezt olvashatjuk: „Isteni fényének forrása önnön tündöklése, s fegyelmezettsége miatt Dámódarként ismeretes.” (devānāṁ svaprakāśatvād damād dāmodaraṁ viduḥ Mbh. 5.68.8.) Az udara szó jelentése gyomor, ám az udāra emelkedettet jelent (ud-āra – fel menő) – így ezen értelmezés szerint Krsna páratlan önfegyelme miatt ilyen nemes természetű.
Sankarácsárja ezen értelmezéshez további magyarázatot fűz: Dámódar az, aki az önfegyelmezés (damaḥ) és más lelkigyakorlatok révén emelkedetté (udāra) váló gondolkodással felismerhető – a felismerés Sankara filozófiájában ráébredést jelent a dzsíva brahmannal való azonosságára.

A Mahábhárata Sánti-parvájában Vaisampájana felidéz egy Krsna és Ardzsuna közötti beszélgetést, melyben szintén hallhatunk a Dámódar név jelentéséről. E magyarázatban az udara szó valaminek a belsejét, közepét jelenti – a tökéletességre törekvők önfegyelmezés (damaḥ) révén Krsnát, mint a mindenséget vágyják: a mennyet, a földet, és a köztes levegőeget (svaḥ, bhūḥ, bhuvaḥ):
damāt siddhiṁ parīpsanto māṁ janāḥ kāmayanti hi |
divaṁ corvīṁ ca madhyaṁ ca tasmād dāmodaro hy aham ||
Az önfegyelmezéssel tökéletességet kívánó emberek voltaképpen engem szeretnének elnyerni,
ki a menny, a föld, s a közép is vagyok – ezért (neveznek) Dámódarnak. (Mbh. 12.328.39.)

Bár kétségkívül fontos erény a szenvedélyek megfékezése, összegzésképpen mégis az első két értelmezést kapcsolnám össze, hiszen gyönyörűen egészíti ki egymást: bár a köldöke tavában nyíló lótuszvirág az otthona a mindenségnek, mégis hívei szeretete megkötözi őt.

Mádhava

Mādhava nevét is többféleképpen értelmezhetjük. Egyfelől összetett szóként: mā-dhava – a szerencseistennő, Laksmí anya (a szó mindkettőt jelenti) férje (dhava).

Szanydzsaja Dhrtarástrával beszélgetve ekképp értelmezi Mádhava nevét: maunād dhyānāc ca yogāc ca viddhi bhārata mādhavam – „a hallgatás (mauna), a meditáció (dhyāna) s a jóga miatt Mádhavaként ismerd, ó Bhárata!” (Mahábhárata 5.68.4.) azaz az ember a hallgatás (ez a bölcsek létállapota, az értelem szimbóluma), a meditáció s a jóga révén közeledjen Mádhava felé.

Jadu egyik leszármazottjának, Vrsni apjának neve Madhu – Madhu leszármazottjának neve pedig Mádhava. A madhu szó mézet jelent, a mādhava így mézédest, mézhez hasonlót is jelent, továbbá a tavaszt, a tavaszi hangulatot – e két utóbbi értelmezés a szerelmes Krsnára utal.

Láthatjuk, a Góvinda, Dámódara és Mádhava nevek értelmezhetők a fenséges isteni létezéssel kapcsolatban is: Góvinda a menny és föld ura, akihez a dévák fohászai szólnak, Dámódara köldökének tavából nyíló lótuszvirág ad otthont a három világnak, ezért az önfegyelmezéssel tökéletességre vágyók hozzá igyekeznek, illetve Mádhava, a szerencseistennő ura, ki felé önfegyelmezett hallgatással, meditációval és jógával közelednek hívei. Ám Vrndávanban a rajongó szeretettel reá gondolók számára e nevek az oltalmazó Góvindát, a jószágok és a tehénpásztorok vezérét, az anyja szeretetével megkötözött Dámódarát, és a tavaszi méz-szerelmes Mádhavát jelentik.

Miért éppen e neveket fűzte Bilvamangala költeményének refrénjébe? E mondat a Krsna után zokogó fejőslánykák kiáltozása. A Bhágavata-purána elbeszélése szerint mikor Krsna Akrúra kocsijára száll, a magukról megfeledkező gópík e neveket kiáltva sírtak utána:

evaṁ bruvāṇā virahāturā bhṛśaṁ
vraja-striyaḥ kṛṣṇa-viṣakta-mānasāḥ |
visṛjya lajjāṁ ruruduḥ sma su-svaraṁ
govinda dāmodara mādhaveti ||

Szó szerinti fordításban: az így (evam) szólók (bruvāṇāḥ) az elválástól erősen zaklatottak (viraha- bhṛśam -āturāḥ) Vradzsa hajadonjai (vraja-striyaḥ), a Krsnához ragaszkodó elméjűek / szívűek (kṛṣṇa-viṣakta-mānasāḥ). Feladva (visṛjya) a szégyenlősséget (lajjām) zokogtak (ruruduḥ sma) nagyon hangosan (su-svaram) Góvinda! (govinda) Dámódara! (dāmodara) Mádhava! (mādhava) (az iti az idézet lezárása)

Így szóltak Vradzsa hajadonjai, kiken úrrá lett az elválás fájdalma, s olyannyira ragaszkodta Krsnához, / hogy szégyenlősségüket feledve hangosan zokogtak: Góvinda! Dámódara! Mádhava! (Bhág. 10.39.31.)

A verset recitálva feltűnhet, hogy az első három sor versmértéke eltér az utolsóétól. Az első három páda 12 szótagból áll, a versmérték vaṁśasthavila – azaz a „bambuszfuvola ürege” – talán nem véletlen, hogy a versmérték is a fuvolaszavával a leányok szívét meghódító Krsnára utal. Az utolsó páda azonban egy szótaggal kevesebb, a sor ritmikája hasonló, ám az utolsó szótag elmarad – így lesz a fuvola szavából indravajrā, Indra gyémántkemény villáma –, a hiány pedig a gópík hangjának elcsuklását jelzi.

(megjelent a Kagylókürt 65. számában)

2018. január 6., szombat

brahman-lét


A Bhagavad-gítá tizennyolcadik fejezetének vége a beszélgetés legfontosabb gondolatainak összefoglalója. A 18.54. vers így szól:

brahma-bhūtaḥ prasannātmā na śocati na kāṅkṣati |
samaḥ sarveṣu bhūteṣu mad-bhaktiṁ labhate parām ||54||

A brahman-létű, elégedett lélek nem bánkódik és nem is vágyakozik.
Egyenlő minden lényhez, s eléri az irántam érzett legfőbb szeretetet.

A brahman-lét nem csupán az advaita iskolák célja… a szókapcsolat azt a létállapotot jelenti, melyben az ember lelki látásmóddal bír: így már nem kötik az anyagvilág kettősségei, erre utal a nem bánkódik és nem is vágyakozik. Ennek folyománya a harmadik páda: a vágy és gyűlölet kettősségéből kiszabadulva olyanná válik, mint az ártatlan kisgyerek: szabadon és egyenlően tekint mindenkire. Ugyanakkor a lelki létezés nem semleges, a természetét leíró örvendező, elégedett (prasanna) jelző utal erre. Az emberről lefoszlik, lemállik minden mellékes, és megmarad az élőlény eredeti lelki természete: az Isten iránti szerető odaadás, a bhakti.
Olykor találkozni azzal a vélekedéssel, hogy mert a személyes Istenhez való közeledés mellett elhomályosul a „Brahman megvalósítása”, ezért mellékesnek, jelentéktelennek tekinthető az utóbbi. Ám Bhagaván imádatában is egy bejárandó állomás annak felismerése, hogy Ő nincs egyedül, a lények sokasága veszi őt körül, akik mind az Ő gyermekei, akár csak én magam… s ez a felismerés válik az egyenlőség-, egység-élmény megélésének forrásává.

2017. december 23., szombat

a Szent Név dicsősége


Néhány vers a Padjávalíból, a Náma-máhátmjam című fejezetből.
A fejezet Laksmídhara Szvámí versével kezdődik, ízelítő a Náma-kaumudíból (A szent név holdsugaras balzsama).

caturṇāṁ vedānām hṛdayam idam ākṛṣya hariṇā
caturbhir yad varṇaiḥ sphuṭam aghaṭi nārāyaṇa-padam |
tad etad gāyanto vayam aniśam ātmānam adhunā
punīmo jānīmo na hari-paritoṣāya kim api ||17||

Tisztán látszik: a négy véda szívét vonta ki Hari, így illesztette össze a Nárájana szót.
Szüntelen ezt énekelve azonnal megtisztulunk, és nem is ismerünk mást, mi elégedetté tenné Harit.

yoga-śruty-upapatti-nirjana-vana-dhyānādhva-sambhāvita-
svārājyaṁ pratipadya nirbhayam amī muktā bhavantu dvijāḥ |
asmākaṁ tu kadamba-kuñja-kuhara-pronmīlad-indīvara-
śreṇī-śyāmala-dhāma-nāma juṣatāṁ janmāstu lakṣāvadhi ||18||

A jóga, a szentírás megvitatása, s a magányos, erdei meditáció félelemnélküli, a mennyek királyságába vezető útját járják csak a felszabadult, kétszerszületett bráhmanák!
Mi csupán a kadamba-liget mélyén nyíló kék lótuszok sötétlő ragyogását (idéző Krsna) nevével foglalatoskodunk, s hadd legyen miénk a százezernyi születés!

A svārājya a mennyek (svar) királyságát jelenti, ám a svar szó másik jelentéséhez igazodva vonatkozhat a személytelen üdvösségre, az önragyogó (svar) Brahmannal való azonosulásra. A kadamba fa virágai sárgák, ezért a kadamba-liget mélyén nyíló kék lótuszok a sárgaruhás, kéklőn ragyogó Krsnát idézik

kalyāṇānāṁ nidhānaṁ kali-mala-mathanaṁ pāvanaṁ pāvanānāṁ
pātheyaṁ yan mumukṣoḥ sapadi para-pada-prāptaye procyamānam |
viśrāma-sthānam ekaṁ kavi-vara-vacasāṁ jīvanaṁ saj-janānāṁ
bījaṁ dharma-drumasya prabhavatu bhavatāṁ bhūtaye kṛṣṇa-nāma ||19||

A boldogság kincsesháza, Kali szennyének eltörlője, a tisztítók tisztítója,
a megszabadulást keresők szent tápláléka, a legfelsőbb hajlék azonnali elérését hirdető,
a béke csarnoka, a költők s filozófusok végső, legszentebb szava, a szentek éltetője,
a dharma fájának magja – hozzon áldást rátok Krsna-nám!
A „legfelsőbb hajlék” újra meg újra visszatérő fordulat, a Rg-véda versét idézi: tad-viṣṇo paramaṁ padam.

vepante duritāni moha-mahimā sammoham ālambate
sātaṅkaṁ nakha-rañjanīṁ kalayati śrī-citraguptaḥ kṛtī |
sānandaṁ madhu-parka-sambhṛti-vidhau vedhāḥ karoty udyamaṁ
vaktuṁ nāmni taveśvarābhilaṣite brūmaḥ kim anyat param ||20||

A bűnök megremegnek, a hatalmas illúzió eszméletét veszti a rettegéstől,
Csitragupta elégedetten a körmeit vágja,
Brahmá pedig boldogan készíti a mézes keveréket, ha valaki
egy csöppnyi erőfeszítést tesz neved zengésében – ó, Uram, mi mást mondhatnánk?
A vers első pádája finom szójáték: az illúzió a józan ész elvesztése (moha), ám most az illúzió veszti eszméletét (sammoha). Csitragupta Jama szolgája, az erényes és a bűnös tettek feljegyzője. Általában sok munkája akad, de most nyugodtan hátradőlhet, a szent név zengése túl van az evilági tetteken. A Teremtő (vedhāḥ) is nyomban sürgés-forgásba kezd, madhuparkát, a kedves vendég fogadásához illő felajánlást készít – amint valaki belefog a szent név zengésébe. A madhuparka összetevői: joghurt, ghí, víz, méz, tej.