A következő címkéjű bejegyzések mutatása: tanítvány. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: tanítvány. Összes bejegyzés megjelenítése

2023. augusztus 5., szombat

Vallabha utolsó tanítása – a tanító versek

śikṣāślokāḥ

Úgy mondják, Vallabhát már kétszer is magához szólította Krsna, ám ő úgy látta, a küldetését még nem teljesítette. A harmadik elhívásra a szannjász rendbe lépett, némasági fogadalmat tett, és böjtölt. Kásiban élt ekkor, a Hanumán-ghátnál. Fiai – csupán tizenöt és húsz évesek – és követői ott keresték fel őt, hogy a jövőbeli kötelességeikről tudakozódjanak. Ekkor írta ujjával a homokba az alábbi verset.
 

yadā bahirmukhā yūyaṁ bhaviṣyatha kathañcana |
tadā kalā-pravāhasthā deha-cittādayo 'pyuta || 1 ||


Ha bárhogy is a világiak felé fordulnátok (vagy: közömbössé válnátok),
akkor az idő folyása miatt testetek, értelmetek, s minden más is elsorvad.
A bahir-mukha „külső arc” elfordított tekintetet, azaz közömbösséget jelent, de itt a kifelé fordított tekintet jelentheti a külső, azaz világi dolgok felé fordított figyelmet is. A versben mindkét értelmezés helyénvaló, s akár magyarázza is egyik a másikat: a világi örömök felé fordulás miatt válik a hívő közömbössé a lelki gyakorlatai iránt. A citta jelent elmét, de gondolkodást, szándékot is.

sarvathā bhakṣayiṣyanti yuṣmān iti matir mama |
na laukikaḥ prabhuḥ kṛṣṇo manute naiva laukikam || 2 ||


Mindenféleképpen használnak majd benneteket – ez az én véleményem.
Krsna nem közönséges úr, soha ne gondoljatok rá közönséges módon!
Az első félversben az ige (bhakṣ) elsődleges jelentése eszik, átvitt értelemben használ – így fordíthattuk volna a vers elejét így is: „mindenképpen megesznek majd benneteket”. Ha nem Isten szolgálatába álltok, az érzékeiteket szolgáljátok majd – mondja Vallabha. Ám Krsna szolgálata nem olyan, mint egy világi hatalmasság szolgálatában állni: ő szeretettel gondoskodik híveiről – még akkor is, ha esetleg meginognának. Az előző vers intett a világiak felé fordulás veszélyeitől, ám ha bhakta gyengesége miatt mégis időlegesen el is fordulna tőle, Krsna nem bocsájtja el szolgáját – ő nem olyan, mint egy világi uraság.
A vers másra is int: bár a tapasztalataink a hétköznapi életből valók, ne ilyen hétköznapi szemmel szemléljük Istent. Ő túl van a világi megértés keretein. Ahogy a Katha-upanisadban is olvashatjuk:
aṇor aṇīyān mahato mahīyān ātmāsya jantor nihito guhāyām |
tam akratuḥ paśyati vīta-śoko dhātuḥ prasādān mahimānam ātmanaḥ ||
Kicsinynél kisebb, hatalmasnál nagyobb – a lények szívében lakik a Lélek.
Fenségét a fegyelmezett s vágytalan az Úr kegyéből megpillantja boldogan. (Katha-upanisad 1.2.20.)

bhāvas tatrāpy-asmadīyaḥ sarvasvaś-caihikaśca saḥ |
paralokaśca tenāyaṁ sarva-bhāvena sarvathā |
sevyaḥ sa eva gopīśo vidhāsyaty-akhilaṁ hi naḥ || 3 ||


Meditáljunk azon, hogy ő a mindenünk, hogy ő az evilági lét,
s általa érjük el a túlvilágot is. Szívvel lélekkel, mindenféleképp
csakis őt szolgáljuk, a gópík urát, s ő elrendez majd mindent, teljes egészében!
Ő az evilági lét, és a túlvilág is őáltala érhető el: ez a gondolat a Vallabha által is tanított śuddha-advaita tanból következik.
Ez volt Vallabha ácsárja utolsó tanítása. Ezután – a Rathajátrá napja volt éppen 1531-ben – belépett a Gangesz vizébe, és tündöklő fénysugárként Gólókára, Krsna lakhelyére távozott.


A történetet mesélik úgy is, hogy ezután maga Krsna jelent meg a követők előtt, s a következő versekkel egészítette Vallabha szavait:

mayi ced asti viśvāsaḥ śrīgopījanavallabhe |
tadā kṛtārthā yūyaṁ hi śocanīyaṁ na karhicit ||
muktir hitvā'nyathārūpaṁ svarūpeṇa vyavasthitiḥ |


Ha belém, Srí Gópídzsanavallabhába vetitek hitetek,
akkor sikeressé váltok, és soha sem kell bánkódnotok.
Az üdvösség – más formákat elvetve –, az eredeti forma által való megszilárdulás.

2023. július 1., szombat

Vallabha: az öt ösvény

Pañca-padyāni
 
A Ṣodaśa-grantha (Tizenhat kötet
) című gyűjtemény tizenharmadik darabja. Az előző vers a beszélőket tipizálja, e rövid költemény pedig a hallgatók – tanítványok – csoportjait sorolja fel: az első csoportba a kegyelem útján (puṣṭhi-mārga) járó bhakták, a további háromba a szabálykövető (maryāda – határ, korlát) bhakták tartoznak. Vallabha szerint az emberek háromféle úton járhatnak, a harmadik a dolgok világi folyását (pravāha) követő élet.


śrī-kṛṣṇa-rasa-vikṣipta-mānasā rati-varjitāḥ |
anirvṛtā loka-vede te mukhyāḥ śravaṇotsukāḥ ||1||


Gondolataik megmámorosodtak a Srí Krsna (iránti szeretet) ízeitől, mentesek a ragaszkodástól,
sem a világi, sem a védai (témák) nem elégíti ki őket. Ők a legjobb hallgatók.
„Hallgató”: a pontos szanszkrt terminológia (śravaṇa-utsuka) hallásra vágyakozót, hallást kedvelőt jelent. „Mámoros”: a vers vikṣipta szava szétszórtat, zavarodottat jelent: aki őrültként, a világgal mit sem törődve viselkedik.

viklinna-manaso ye tu bhagavat-smṛti-vihvalāḥ |
arthaika-niṣṭhās te cāpi madhyamāḥ śravaṇotsukāḥ ||2||


Az ellágyult szívűek, akiket felkavar az Úrra emlékezés,
ám szilárd eltökéltséggel egyetlen céljuknak szentelődnek, ők a közepes hallgatók.
A kommentárok szerint az egyetlen cél az üdvösség, vagy más lelki természetű cél. Ők azok, akik számára az istenszeretet eszköz. A pusti (a szó maga táplálást jelent) az isteni kegyelem útja. Határozottan eltér ettől a szabályok (Vallabha terminológiájával maryādā – határ, korlát) követésére fókuszáló, attól lelki előrehaladást remélő hívek által követett ösvény. Ám a védák valóban négyféle emberi életcélról beszélnek: erény (dharma), gyarapodás (artha), a vágyak betöltése (káma) és az üdvösség (móksa). Miért volna baj, ha valaki ezeket tartja fontosnak? Természetesen nem baj, hiszen az ő szívüket is megérinti, amikor az Úrra gondolnak, az ő szívük is ellágyul. Csupán – Vallabha álláspontja szerint – jobb náluk az, aki számára a dharma egyedül Krsna imádata, aki a gyarapodás forrását Krsna gondoskodásában keresi, akinek nincs más vágya, csak Krsna, s kinek számára az üdvösség Krsna imádatát jelenti. (lásd: Vallabhácsárja Csatuh-slókí című költeményét)

niḥsandigdhaṁ kṛṣṇa-tattvaṁ sarva-bhāvena ye viduḥ |
te tv āveśāt tu vikalānirodhād vā na cānyathā ||3||
pūrṇa-bhāvena pūrṇārthāḥ kadācin na tu sarvadā |
anyāsaktās tu ye kecid adhamāḥ parikīrtitāḥ ||4||


Akik kétségtelenül ismerik a Krsnáról szóló igazságot, annak minden érzelmével együtt
ha áthatja őket, vagy ha kontroll alatt álnak, ám máskülönben nem.
Olykor (istenszerető) érzelmekkel eltelve célt érnek, ám ez nem állandó (állapotuk),
őket, kik máshoz ragaszkodnak, őket nevezik kezdőnek.
„Áthatja”: a szanszkrt az āveśa – belépés szót használja. Talán a neofita túlbuzgóságára, a hirtelen feltámadt vallásosság lendületére – olykor fanatizmusára – gondol Vallabha. Hasonló annak a helyzete, aki – bár ő maga gyenge –, erős külső kontroll alatt áll, s ez hajtja előre. Ők is találkoznak és megismerkednek a tannal, ám buzgalmuk ideiglenes, mert nem belső forrásból fakad. A vers adhama szava alacsonyt, hitványat, rosszat jelent, ezt a fordításban a szövegkörnyezethez magyarul illőbb „kezdő” szóval fordítottam.
Csupán részben ide tartozó megjegyzés: olvastam egyszer egy felmérést (ez már nem Vallabha, hanem 20 század, és az Egyesült Államok – keresztény körben végzett kutatásról van szó), miszerint a friss megtérés után átlagosan három évig tart a hívő kezdeti lelkesedése. Érthető is: rátalált valami csodára, valóban új embernek érzi magát. Ám ez az āveśa, ez a hév véges, lassacskán kihűl. Ebből tapasztalatból fakad – meglátásom szerint – a társak, a tanítók, a környezet felelőssége: segíteni a kezdő hívőt, hogy föllelje lelki ösvényének belső forrásait. Ha elfogy a kezdeti lendület, meglegyenek a belső erőforrásai.

ananya-manaso martyā uttamāḥ śravaṇādiṣu |
deśa-kāla-dravya-kartṛ-mantra-karma-prakārataḥ ||5||


A legkiválóbbak a hallásban és (a bhakti többi gyakorlatában) azok a halandók, kiknek értelme rendíthetetlen
a hely, idő, anyagi feltételek, a cselekvő, a mantra, a tettek sokfélesége közepette.
Legkiválóbbak azok, akik bármilyen körülmények közt is csak Krsnát hallják, értelmük, elméjük, szívük (a manas szó mindegyiket jelentheti) csak reá fókuszál.

2022. június 18., szombat

a gém, a tyúk és a só - a vaisnava tulajdonságai


A Srí szampradájában mesélik az alábbi történetet. Egy alkalommal egy bhakta felkereste a kiváló tudós mestert, Parásar Bhattárját, hogy tőle tudakozódjon: vajon mik egy vaisnava legfontosabb tulajdonságai? Parásar azt javasolta a kérdezőnek, keresse fel Rámánudzsa tanítványát, Ananta álvárt Tirupatiban, tőle majd megkapja a megfelelő választ. A bhaktánk útnak is indult, hosszas gyaloglás után (a két település távolsága 350 km) végre megérkezett Tirupatiba. Ebédidőben érkezett, a templom mellett éppen a praszádamot szolgálták fel. Odaállt ő is a sorba, ám valahogy nem jutott neki étel, több fordulóban sem, mire alázatosan félreállt.
 
 Ekkor érkezett oda a mester, Ananta álvár, odalépett az idegenhez, köszöntötte, érdeklődött, mi járatban van. És persze udvariasan megkérdezte azt is, evett-e már. A bhaktánk elmondta, hogy Srírangamból küldte Parásar Bhattárja, hogy mi volna az ő kérdése, ami miatt erre az útra vállalkozott, és mert kérdezte a mester, pironkodva bevallotta, hogy aznap még nem evett. A mester nyomban odavitte az ételosztókhoz, gondoskodott a vendégről, a kérdésére pedig így felelt: "A vaisnava olyan, mint a gém, mint a tyúk, mint a só, és éppen olyan, mint te."
 
Bhaktánk eltöprengett a hallottakon, hiszen a hasonlatok nem voltak éppen biztatóak. A gém Indiában a fortélyos képmutatás megtestesítője. Áll a vízben, akár a világot maga mögött hagyó szent, aztán hirtelen lecsap áldozatára. A tyúk bizony nem az éles eszéről ismert. És hát a só... arról sem az édes nektár jut először az ember eszébe. Ám bhaktánk felismerte: A gém éppen úgy hagyja figyelmen kívül a kis halakat, ahogy a vaisnava nem törődik a dévákkal... egyedül Nárájanra vár. A tyúk a sok por, piszok közül gondosan válogatja ki a magokat, és azt csipegeti fel. A vaisnava éppen így csipegeti fel a sokféle tanítás közül azt, ami Isten iránti szerető önátadáshoz vezet. És a só... még az édességekhez is adnak egy csipetnyit, az emeli ki az ételek ízét. Miként a vaisnavák: a szent zarándokhelyeket az ő jelenlétük szenteli meg, tőlük válnak valóban szentté.

"... és éppen olyan, mint te." - hosszasan tűnődött a mester szavain, ám nem tudta hova tenni. Végül újra felkereste a mestert. Egy vaisnava alázatos - mondta Ananta álvár - éppen úgy, mint te, aki észre sem vetted, hogy az ételosztásnál rosszul bántak veled, csak a tudást kerested, és lám, most is visszatértél, hogy tudakozódj arról, amit nem értettél meg.

2020. február 22., szombat

gondolatok az engedelmességről


Gondolkodók – olykor jelentősen eltérő – meglátásai az engedelmességről. Talán kommentárt sem igényel. Engedelmesség? és/vagy szeretet és tisztaság? Ha engedelmesség, akkor kinek? az elöljárónak? a hatalomnak? az isteni harmóniának? Engedelmességre késztetés, vagy példamutatás és szeretet?


A feltétel nélküli szent engedelmesség

Az elöljárónak nem azért kell szót fogadni, mert okossággal, jósággal vagy bármely más isteni ajándékkal van felékesítve és felruházva, hanem egyedül azért, mert Istent képviseli.
(Loyolai Szt. Ignác)

Nem szabad tekintettel lennünk arra, hogy az elöljáró kiváló, középszerű vagy teljesen jelentéktelen ember-e, mert ez a megkülönböztetés elveszi az engedelmesség erejét.
(Loyolai Szt. Ignác)

Az okosság nem az engedelmeskedőnek, hanem a parancsolónak a dolga.
(Loyolai Szt. Ignác)

Ha nehezen találjátok meg a döntést, forduljatok az engedelmességhez. Ezáltal pótoljátok azt, ami még a bizonyossághoz hiányzik.
(Loyolai Szt. Ignác)

A leghitványabb rabszolgák közé kell számítani azokat, akik csak kényszeredetten és ellenkezéssel hajtják végre az elöljárók parancsait.
(Loyolai Szt. Ignác)

…az engedelmesség bizonyos értelemben megszünteti ugyan a szabadságot, de nem teszi az embert mindjárt rabszolgává. Ezzé a cselekvés indítéka teszi. Ha a cselekvés célja nem magának a cselekvőnek, hanem a parancsolónak haszna, akkor a cselekvő rabszolga, s önmagának haszon nélkül való.
(Baruch Spinoza)

Sziluanosz atyáról beszélik, hogy a Szkétiszben volt egy tanítványa, név szerint Márk. Kitűnt engedelmességével, és szépen tudott írni. Az idős atya engedelmessége miatt szerette őt. Azonban még tizenegy további tanítványa volt, és ezek aggódtak, mert azt jobban szerette náluk. Amikor meghallották ezt az atyák, elszomorodtak. Egy nap eljöttek hozzá, és szemrehányást tettek neki. Erre kivitte őket magával, és mindegyik cellába bekopogtatott: „Ilyen és ilyen testvér, gyere, szükségem van rád!” De senki sem követte őt azonnal. Erre Márk cellájához ment, bekopogott, és azt mondta: „Márk!” Az amint meghallotta az idős atya hangját, ki is ugrott. El is küldte őt egy szolgálatra.
Aztán azt mondta az idős atyáknak: „Hol van a többi testvér, atyák?” Bement a cellába, és kezébe vette Márk írófüzetét. Akkor látta, hogy épp egy O-t akar leírni, de amikor meghallotta az idős atya hangját, nem csavarintotta meg az írónádat, hogy befejezze. Akkor az idős atyák azt mondták: „Valóban, akit te szeretsz, atya, azt szeretjük mi is, és Isten is szereti őt.”
(az 5. században, az egyiptomi sivatagban élt szerzetes atyák történeteiből)

Az engedelmes tanítvány

A gurunak engedelmeskedni jobb, mint tisztelni őt. Az engedelmesség értékes erény, mert ha megpróbálod fejleszteni, akkor az egót, ezt a ravasz ellenséget a megvilágosodáshoz vezetőúton, gyökerestül ki tudod tépni. Csak az a tanítvány tud parancsolni alacsonyabb énjének, aki engedelmeskedik gurujának. Az engedelmesség legyen nagyon gyakorlatias, teljes szívből történő és erősen kitartó. Az igazi engedelmesség nem késlekedik, és nem kérdez. Egy álszent tanítvány félelemből engedelmeskedik a gurujának. Az igazi tanítvány tiszta szeretetből, a szeretet kedvéért engedelmeskedik a gurujának.
(Szvámí Sivánanda Szaraszvatí)

...Az élet normális dolgait illetően neked megvannak a magad tapasztalatai, nekem az enyémek, de a guru-tanítvány kapcsolat mindig spirituális, még akkor is, ha haszon vagy pénz is közrejátszik. Ezért, bárhová mész, ennek a tudatosságnak jelen kell lennie. Nem számít, ha elkövetsz bizonyos hibákat a saját területeden, azért mert én azt mondtam, ezt vagy azt csináld. Mindazonáltal én mondtam neked, hogy tégy úgy. Ha a konyhában vagy, és én azt mondom neked, hogy hagyd elöl a lisztet, és tíz zacskó liszted tönkremegy, nem számít. Ha azt mondom, hagyd elöl a lisztet, annak ellenére, hogy esik; csak hagyd elöl. Ez anyagi veszteség, de spirituális haszon, mert engedelmeskedtél a gurunak. Mindig emlékezz erre, és fejlődésed gyors lesz....
(Szvámí Sivánanda Szaraszvatí)

Nincs hatásosabb eszköz arra, hogy engedelmességre bírjunk másokat, mint ha elhitetjük velük, hogy okosabbak vagyunk náluk…
(Ludwig von Beethoven naplójából, 1815.)

A szádhuk, a szentírás és a mester szavát eggyé téve szívemben
folyvást a rajongó szeretet árjában lubickolok.
(Naróttam dász Thákur: Srí préma-bhakti-csandriká, 1.)

Az engedelmesség kiterjesztése

Mindenki vesse alá magát a fölöttes hatalomnak. Mert nincs hatalom, csak az Istentől, ami van, azt Isten rendelte. Ezért aki a hatósággal szembeszáll, Isten rendelésének szegül ellene. Az ellenszegülő pedig magára vonja az ítéletet.
(Pál: Rómaiaknak írt levél 13.1-2.)

Mikor a nagy út-at semmibe dobták,
megjelent az erkölcs és méltányosság.
Mikor kezdődött az okoskodás,
megjelent a nagy hazudozás.
Mikor a hat rokon összeveszett,
megjelent a gyermeki tisztelet és szülői szeretet.
Mikor zavaros az ország,
megjelennek a hűséges szolgák.
(Lao ce: Tao te king 18.)

A nyílt erőszak, a parancsuralom természetesen nem zsarolja, hanem egyszerűen kényszeríti az embereket. A szelídebb, manipulatívabb hatalom bizonyos formái viszont már zsarolnak: szabad választást hagynak az embernek az engedelmességre, illetve nem-engedelmességre, de nagyon nehézzé teszik számára azt, hogy az utóbbit, s könnyűvé, hogy az előbbit válassza.
(Hankiss Elemér: A korrupció)

Engedelmesség és annak megtagadása

Aki a Szatjágrahában csupán polgári engedetlenséget lát, az még nem értette meg a Szatjágrahát, jóllehet a Szatjágraha szorosan vett fogalma magába foglalja a polgári engedetlenséget. Csak aki a törvényeknek engedelmeskedni képes, lehet képes arra is, hogy az engedelmességet megtagadja. Csak annak szabad rombolnia, aki építeni is tud.
(M.K. Gandhi: Tűnjön el a régi, jöjjön az új;
megjegyzés: a szatjágraha jelentése 'az igazsághoz való ragaszkodás', ez Gandhi mozgalmának kulcsszava)

Az engedelmesség elvárása

Inkább engedelmeskedj a kérőnek, mint a parancsolónak.
(Publilius Syrus)

Nincs szükség arra a kereszténységre, amely az egyházi vezetők („főpásztorok”) számára olyan „hivatali tekintélyt” igényel, amely kritikátlan engedelmességet és „készséges alávetést” követel az alárendelt „laikusoktól”;
Szükség van arra a kereszténységre, amely arra bátorítja az embereket, hogy Jézus példája nyomán mindazokkal szolidárisan éljenek és dolgozzanak, akik a hátrányos helyzetűekért, a kiengesztelődésért és a békéért szállnak síkra ebben a nehéz világban;
(Erwin Seifried, Forrás: Érted vagyok folyóirat, 2018. áprilisa)

Az engedelmesség ellentmond a szeretet és a lelkiismeret elvének, mert aki szeret, az nem kívánhatja a másik embertől azt, hogy ne azt gondolja, amit gondol, és hogy ne azt tegye, amit helyesnek lát. A szeretet kizárja a félelmet. A szeretet kizárja az uralkodást. A szeretet kizárja a kiváltságot. A szeretet kizárja az erőszaktevést a másik emberen. A szeretet kizárja az engedelmességet. A szeretet lehetővé teszi a másik ember számára, hogy hűséges maradhasson a meggyőződéséhez.
(Bulányi György: Erény-e az engedelmesség?)

2019. november 16., szombat

a tudás és a bráhmana


A Manu-szanhitá második fejezetének néhány verse arról szól, kinek adható át a véda tudása, s kinek nem.


dharmārthau yatra na syātāṁ śuśrūṣā vā'pi tadvidhā |
tatra vidyā na vaptavyā śubhaṁ bījam ivauṣare ||112||


Hol nincs dharma és artha, vagy illő hallás- és szolgálatvágy,
ott ne ültesse el a tudást, miként a jó magot sem vetik szikes földbe.

Az artha több jelentésű szó: a fordítások többnyire vagyonként értelmezik, s kézenfekvőnek is tűnik, hogy a négy életcél közül a két megalapozóra gondoljunk. S abból a szempontból érthető is az anyagi biztonság, mint elvárás, hogy biztosan ne vezérelje a leendő tanítványt később sem a tudás áruba bocsájtásának szándéka.
Médhátithi kommentárjában még hozzáteszi: a tudás átadása soha nem lehet csereüzlet. Még ha a tanító adományt is kap, akkor sincs előre kialkudott ára a tanításnak.
Hallás- és szolgálatvágy: a szanszkrt śuśrūṣā kifejezés hallásvágyat jelent, ám átvitt értelemben a hallottak megfogadására való készséget, kötelességtudatot, és a szolgálatot is.

vidyayaiva samaṁ kāmaṁ martavyaṁ brahmavādinā |
āpadyapi hi ghorāyāṁ na tvenāmiriṇe vapet ||113||


Inkább haljon meg a brahman ismerője tudásával együtt, tiszta szívvel,
akár szörnyű végszükségben is, mintsem terméketlen földbe vesse azt.

Médhátithi kommentárja szerint a szörnyű végszükség az alkalmas tanítvány hiányát jelenti.

vidyā brāhmaṇam etyāha śevadhiste'smi rakṣa mām |
asūyakāya māṁ mādās tathā syāṁ vīryavattamā ||114||


A tudás, a bráhmanához jőve így szólt: én vagyok a kincsed, vigyázz rám!
Ne adj engem olyannak, aki alábecsül, így maradhatok erős.

Az erős (vīryavat) hatásost, eredményest jelent.

yameva tu śuciṁ vidyānniyata-brahmacāriṇam |
tasmai māṁ brūhi viprāya nidhipāyāpramādine ||115||


Ám aki tiszta, önfegyelmezett, önmegtartóztató –
taníts engem az ilyen bölcs bráhmanának, kincsed gondos őrének.

A niyata (önfegyelmezett) szó további jelentései: figyelmes, komoly.

brahma yas tv ananujñātam adhīyānād avāpnuyāt |
sa brahma-steya-saṁyukto narakaṁ pratipadyate ||116||


Ki a védát egy védatanulótól, annak beleegyezése nélkül szerzi meg,
az ilyen védatolvajlás bűnével terhelt a pokolra jut.

A véda, azaz a brahman tolvaja az, aki kihallgatja más mantrazengését, vagy könyvekből ellesve próbálkozik a védamantrák zengésével.

2019. november 2., szombat

megbecsülés és megvetés


A Manu-szanhitá második fejezetében a tanító kívánatos viselkedését taglaló rész után a megbecsülésről és megvetésről olvashatunk két strófát. A folytatás új gondolatmenetet nyit: a kétszerszületett (dvija) a korábban ismertetett rítusok által megszentelődve mestere mellett élve sajátítsa el a védát, a Brahmanról szóló tant.

sammānād brāhmaṇo nityam udvijeta viṣād iva |
amṛtasyeva cākāṅkṣed avamānasya sarvadā || 162 ||
sukhaṁ hyavamataḥ śete sukhaṃ ca pratibudhyate |
sukhaṁ carati loke'sminn avamantā vinaśyati || 163 ||


A bráhmana ódzkodjék mindig a megbecsüléstől, akár a méregtől,
ám szüntelen vágyja a megvetést, mint a nektárt.
Mert a lenézettnek nyugodt az alvása, derűs az ébredése,
és örömmel jár-kel e világban, míg romlásra jut, ki megvet másokat.


Médhátithi értelmezésében a vers a tanítványra vonatkozik, arra a mentalitásra, ahogy a tanítvány alamizsnáért folyamodik maga és mestere számára. Összeveti e gondolatot egy későbbi passzussal, a 4.235. vers szerint: mennybe jut, ki az adományt tisztelettel adja, s az is, aki hasonlóképpen tisztelettel fogadja, ám ellenkező esetben a pokolra. Ám valójában nincs ellentmondás – folytatja –, mert a vers arról szól, hogy az alamizsnát kérő ne várja el a megbecsülést.

A bölcs ne a megbecsülést vágyja… ahogy a Bhagavad-gítá is megerősíti: aki egyenlő a megbecsülésben és megvetésben… az meghaladta a világi lét kötelékeit (14.25. mānāpamānayos tulyaḥ … guṇātītaḥ sa ucyate)

Ugyanez a gondolattal más tradíciókban is találkozunk… egymás mellé téve őket talán világosabbá válik e szöveg értelme is. Jézust egy alkalommal egy vezető farizeus házába hívták vendégségbe. Ott aztán megfigyelte, hogy vendégek többsége a főhelyet kereste… s mikor az előkelő helyre telepedettnél fontosabb vendég érkezett, a házigazda átültette őt, hogy helyet adjon az újonnan érkezettnek. Ehelyett ülj inkább a sor végére – javasolta –, s akkor a házigazda azért fordul hozzád, hogy előkelőbb helyre ültessen. (Lukács 14.7-11.) „Mert aki magát felmagasztalja, az megaláztatik, aki magát megalázza, az felmagasztaltatik.”

Tűnhetne ez a viselkedés ravasz játszmának is – majd hátulra ülök, elviselve ezzel egy kis kényelmetlenséget hogy aztán kellően alázatosnak lássanak, és kivívjam ezzel mások megbecsülését –, ám belső lényege valójában a függetlenség kell legyen. A sztoikus tanító, Epiktétosz így ír erről:
„Ha valaha megtörténik, hogy kifelé fordulsz azért, hogy bárkinek a tetszését megnyerd, tudd meg, hogy belső egyensúlyod összeomlik. Érd be tökéletesen azzal, hogy filozófus vagy. Ha mindenképpen látszani is akarsz filozófusnak, akkor a saját szemedben mutatkozz annak, s arra elég is leszel.
Ilyen gondolatok sohase kínozzanak: „Megbecsülés nélkül fogok élni, és mint semmirekellő járok majd a világban.” Ha a megbecsülés hiánya baj, bajba más által éppúgy nem kerülhetsz, mint gyalázatba sem. Tőled függ, hogy adnak-e neked hivatalokat, és meghívnak-e lakomákra? Semmiképpen. Hogyan lehet akkor ez a tény becstelenség jele? Hogyan volnál te semmirekellő, mikor csak azokban a dolgokban kell valakinek lenned, amelyek pusztán tőled függenek, és amelyekben a legmagasabb fokra emelkedhetsz.” (Epiktétosz kézikönyvecskéje 23-24.)

A sorban utolsónak ülőt nem állítják fel, tisztában van saját magával, erényeivel és hibáival egyaránt, és nem a külvilág, vagy az utókor ítéletét keresi… ha van dolga, az Istennel van csupán.

Az első tételvers indoklása szójáték… a vers első felének állítmánya, az alszik (śete, gyöke: śī) némileg hasonlóan hangzik, mint a megvet ige (śeṭati, gyöke: śiṭ) – aki megvetésben és megbecsülésben egy, azt nem nyomasztja a mások által rárakott teher, míg az ítélkező az illúziókeltő energia foglya marad.

2019. október 19., szombat

a tanító viselkedése


A Manu-szanhitá második fejezete a dharmát, annak megélését, továbbadását elemzi… az alábbiak a tanítványságról szóló részből a tanítót jellemző versek.


ahiṁsayaiva bhūtānāṁ kāryaṁ śreyo'nuśāsanam |
vāk caiva madhurā ślakṣṇā prayojyā dharmam icchatā || 159 ||


A teremtményeknek tanácsolja a számukra legjobbat, teljesen erőszak nélkül.
A dharmát vágyó szavai legyenek édesek és kedvesek.

A dharmát vágyó (dharmam icchat) megjelölés a dharmát a dharma szerint tanítóra vonatkozik. Mindenkit tanít ő, az egész élete tanítás – ezért használja a szöveg a teremtmény (bhūta) szót. A Manu-szanhitá mérvadó kommentátora, Médhátithi részletezi is: a tanító feleségét, gyermekeit, szolgáit, tanítványait és testvéreit egyaránt tanítja, nyilván mindüket másként. Hogy mire tanítja? arra, amire a tanítottnak valóban szüksége van, ami a számára a legjobb. Fontos kritérium, hogy erőszak nélkül – ez árnyalja az anuśās igét, ami tanácsolást, meggyőzést, de irányítást, utasítást is jelenthet.

Médhátithi az erőszak elvetését szűken értelmezi: a tanító ne üsse a tanítványt. Az Āpastamba-dharmasūtra (1.8.28-29.) konkrétabb eszköztárat ad a tanító kezébe: először figyelmeztesse a tanítványt a helyes út követésére, ám ha az intés sikertelen marad, fenyegesse meg, s legyen büntető eszköze a böjt, a hideg vizes fürdő, végezetül a megtagadása annak, hogy a tanítvány láthassa mesterét. Ugyanakkor a „tanácsolja a számukra legjobbat” mellett ez inkább az akaratátvitel korlátozásának tűnik. A tanító legyen figyelemmel a tanítvány befogadóképességére… a nyomással, a préseléssel bánjék óvatosan.
A tanítványi kör, a gyülekezet növelésére máskor a bűntudat fölkeltése a hatásos eszköz… amire természetesen a tanító, a prédikátor nyomban felkínálja a megoldást: a megváltást, a bűnbocsánat esélyét. Ez szigorúan véve persze nem erőszak… de nem a tanítvány, inkább a tanító javát, sikerét szolgálja.

Hasonlóképpen pontosítja Médhátithi a „dharmát vágyó által alkalmazott szavak” használatára vonatkozó tanácsot is: a tanító válassza meg a hangsúlyát a hallgatósághoz mérten, így szükség esetén lehet hangos, vagy nyers. Ám amennyire lehet, igyekezzék a fenti elveket követni, és érveljen józanul: „kedves gyermekem, folytasd az olvasást, ne kalandozzon el a figyelmed! Befejezzük ezt a fejezetet, s aztán kedvedre játszhatsz a többiekkel!”

yasya vāṅ-manasī śuddhe samyag gupte ca sarvadā |
sa vai sarvam avāpnoti vedāntopagataṁ phalam || 160 ||


Kinek beszéde és elméje teljesen tiszta, és mindig őrködik is efölött,
eléri ő a Védánta által ígért eredményt mind!

nāruntudaḥ syād ārto'pi na para-droha-karma-dhīḥ |
yayā'syodvijate vācā nālokyāṁ tām udīrayet || 161 ||


Ne legyen csípős, akkor sem, akkor sem, ha rosszul esik neki valami. Ne ártson másoknak cselekedettel, de gondolatban sem.
Szavai ne ijesszék meg az embereket, s ne beszéljen közönségesen sem.

Ne legyen csípős (na aruntudaḥ syāt): az aruntuda kifejezés magyarul is ismerős: ami elevenbe (létfontosságú szerv, arus) vág (tudati). A tanító szavai olykor persze valóban elevenbe vágnak: az igazság lehet fájó. Ám legyen keze ügyében az enyhítő balzsam is. És a csípős szavak oka soha ne legyen a saját fájdalma… akkor sem, ha valóban megbántották – teszi hozzá Médhátithi.
Ne ártson másoknak cselekedettel, de gondolatban sem: a szóösszetétel más olvasatban: ne tegye azt, amiről úgy gondolja, hogy ártalmas lehet másnak. A droha (ártalom) szó gyöke a druh gyök, minek elsődleges jelentése: gyűlölködik, ármánykodik valaki ellen. Ez az ártalom forrására mutat rá: a bennünk forrongó rossz érzésekre. Még tréfából se okozzon másnak fájdalmat – inti Médhátithi az olvasót.
Szavai ne ijesszék meg az embereket: a szövegben itt álló udvij (megretten) gyök további jelentésárnyalatai: bánkódik, zavarba jön, fél valamitől, vagy szomorkodik, sajnálkozik. Mindezen hatásokat tudatosan kerülje a tanító.
Ne beszéljen közönségesen: a szöveg más olvasata: nem mondjon a mennyekbe nem vezetőt (alokyā).

2018. szeptember 8., szombat

ācāryavān puruṣo veda


A Cshándógja upanisad hatodik fejezete a híres tanítás, Uddálaka a fiát, Svétakétut oktatja a végső igazságról… mely által „hallható a hallhatatlan, fölfogható a fölfoghatatlan, megismerhető a megismerhetetlen”.
A tanítás tizennegyedik szakasza ekképpen szól:

1. Miként kedvesem, egy gandhárabéli embert bekötött szemmel ember nem lakta helyre viszik, majd ott elengedik, s ő kelet, észak, dél, és nyugat felé is kiáltozik: „bekötött szemmel vezettek ide, majd elengedtek!”
2. S ahogy a kötést a szeméről levéve megmutatják az irányt: „arra van Gandhára, arra menj!”, akkor a tanult (panḍitaḥ) és értelmes (medhāvī) ember, faluról falura kérdezgetve, megérkezik Gandhárába. Éppígy: kinek mestere van tudja (ācāryavān puruṣo veda – „a lelki vezetővel rendelkező ember tudja”), épp csak addig tart ez, míg meg nem szabadulok, akkor aztán sikerre jutok.
3. Ez a finomság (aṇīma) az egész mindenség lényege (oka, szó szerint: etad-ātmya – „ez természetű”), a mindenség Lelke, a valóság, az önvaló. Az vagy te, Svétakétu! (tat-tvam-asi śvetaketo)
– Oktass, kérlek tovább, atyámuram!
– Ám legyen, kedvesem – mondta.


Uddálaka példabeszédében szereplő ember belecsöppent egy számára idegen helyzetbe, ismeretlen közegbe, ahol még tájékozódásra sincs esélye – hiszen be van kötve a szeme. Mit tehet? Felismeri a helyzetét, és megoldást keres… mert tehetetlen, hát segítséget kérve kiáltozik minden irányba. , segítségért könyörög. S csak akad egy arra járó jótét lélek, aki leveszi a szeméről a kötést, és megmutatja a helyes irányt hazafelé. Emberünk szemei felnyílnak, azaz megszűnik legsúlyosabb korlátja, és mert tanult, értelmes (vagy jó emlékezetű, a medhā mindkettőt jelenti), cselekvőképességét visszanyerve elindul hazafelé.
Így van a lélekkel is: valahogy ismeretlen helyre csöppen: az anyagi test világába. Szemei – lelki érzékei – befedetté válnak, s magatehetetlenül kínlódik, csapódik ide-oda. Az első lépés, hogy szembesül saját helyzetével. A második, hogy segítséget kér… és aki segítséget kér, az előbb-utóbb segítséget is kap: egy jótét lélek – mestere – támogatása révén felnyílnak szemei. Mestere az utat is megmutatja: „arra van Gandhára, arra menj!” S aztán emberünk hazafelé indul. Faluról falura járva tovább tudakozódik. A falvak életek? vagy stációk egy életen belül? talán mindegy is – a tanult és okos utazó helyes irányban, hazafelé halad, s közben számos jóakaróval találkozik… mindenki mestere, aki segíti útján, miként a lelki úton járónak is guruja az, aki Isten keresésére, a hozzá való kapcsolódásra, az ő szolgálatára ösztönzi.
A kihasználás világában elvárásokat támasztunk a többiek felé… ám a szeretet világában megértésre, figyelemre, és támogatásra találunk, így magunk is azt adunk. Minden faluban akad, aki megmutatja a helyes irányt.
Akinek útmutatója, mestere van (Uddálaka az ācárya szót használja: aki a helyes viselkedést – ācāra – mutatja meg), az tudja: immáron jó úton halad, s előbb-utóbb sikerre jut, eléri a beteljesedést.
A harmadik szöveg a fejezet refrénszerűen ismétlődő gondolata: ilyen a lélek természete, s az vagy te is, fiam!

Milyen a mester-tanítvány kapcsolat jellege, s a tanítás módja? Uddálaka ezt nem részletezi, a példabeszéd csupán utal rá: a mester megszabadít a béklyóktól, majd mutatja az utat, a tanult és okos tanítvány pedig járja azt, az általános útmutatást pillanatnyi döntésekké alakítva. A történet erről nem szól, ám az analógia adja magát: ha az utazó úgy véli, utat vesztett, visszatér az előző állomáshelyre, és további segítséget kér. A mester-tanítvány kapcsolat itt a tanítvány önállóságára épít.
Más modellek is léteznek. Van amikor a mester, a tanár olyan mint egy kertész: minden kis palántát a természetes sajátosságai szerint nevel, úgy, hogy a legtöbbet hozza ki belőle, hogy a lehető legmagasabbra nőjön. Közben táplálja, amíg a növendék zsenge, a gyomokat is kihúzkodja, később a vadhajtásokat is lemetszi – az útmutatónál ez sokkal szorosabb kapcsolatot feltételez.
Máskor azt látjuk, a mester távolságtartón, „ridegtartásban” bánik a növendékkel (emlékezzünk csak Szatjakáma történetére).
Az is előfordul, hogy szinte idomítással: jutalmazással, vagy büntetéssel próbálja a tanító elérni, hogy a tanítvány úgy viselkedjék, ahogy azt elvárja tőle.
A növendékek sokfélék – aki mestere a tanításnak úgy tanít, ahogy az a növendéknek a legjobb.

(az illusztráció forrása)

2018. június 30., szombat

engedelmesség és önátadás


A Mahábháratában Bhísma az utasítást alaposan megfontoló Csirakárí történetével világít rá a tanulságra: az ember jusson szilárd elhatározásra, bizonyosságra, mielőtt cselekszik. Naróttam dász Thákur dalában a bizonyosság forrására is rámutat: „A szádhuk, a szentírás és a mester szavát eggyé téve szívemben folyvást a rajongó szeretet árjában lubickolok.”

Gondoljuk át alaposan, több dimenzióból is az engedelmesség kérdését: miképpen fonódik össze az önátadással? Elsőként vegyük elő a Bhágavata-puránát, mely egy másik, hasonló alaphelyzetből kiinduló elbeszélésben egészen más eredményre jut.
Történt, hogy Rénuká, a bráhmana Dzsamadagni felesége a Gangeszhez ment vízért, s ott megpillantotta a gandharvák királyát, amint a tündérekkel játszott a vízben. Belefeledkezett a látványba, kissé a boldogság utáni vágyakozás is feltámadt benne, így lekéste az áldozat idejét. Bűnbánóan sietett haza férje elé, s összetett kézzel, lehajtott fejjel állt meg előtte. Dzsamadagni azonnal átlátta, mi történt, és haragjában így szólt fiaihoz: öljétek meg ezt a bűnöst! Ám fiai nem hallgattak a szavára.
Dühösen legkisebb fiához, Parasurámhoz fordult, azzal az paranccsal, hogy ölje meg édesanyját, és engedetlen bátyjait is. Parasurám jól ismerte apja erejét, így követte utasítását. Ő vajon miért engedett apja felszólításának, miért nem ellenkezett? – merül fel a kérdés. A purána szövege a választ is nyomban megadja: mert jól ismerte apja erejét és természetfeletti képességeit. Srídhar Szvámí az utalást kibontva kommentárjában így fogalmaz: tudta jól, ha nem teljesíti apja akaratát, őt is halálra átkozza, ám ha elégedetté teszi, akkor még van esély – hiszen apjának nem csak a halál, hanem az élet felett is hatalma van. Teljesítette hát apja parancsát, megölte édesanyját és bátyjait. S valóban, Dzsamadagni megelégedetten mosolygott rá: jól van fiam, nagyon elégedett vagyok veled, teljesítem a kívánságod, bármi is legyen az. Keljenek életre anyám és bátyáim, s ne is emlékezzenek a történtekre – szólt ekkor Parasurám, s úgy lett. (Bhág. 9.16.1-8.)

Nem csupán a kommentátorok, de a purána szövege is rámutat: nem vak engedelmessége miatt cselekedett Parasurám úgy, ahogy, hanem józan megfontolásból. Számunkra a halál visszafordíthatatlan, végzetesen nagy távolságba taszító erő, ám ő tudta: apja számára megfordítható állapot, ezért okosan élt ezzel a lehetőséggel, megteremtve az összhangot az apja utasítása jelentette külső kötelesség, és a belső kötelesség – édesanyja oltalmazása –, és saját lelkiismerete közt.

A Bhágavata-purána a bhakti kilencféle módjáról, gyakorlatáról beszél, ezek egyike az önátadás. A szanszkrt szó: ātma-nivedana. A nivid ige idevonatkozó jelentése az ajándékoz, kínál, felajánl, a nivedana így átadást, rábízást, felajánlást jelent. Az ātma jelentése itt önmaga, így ātma-nivedana az, amikor az ember önmagát adja át, ajándékozza el. Máskor ugyanezt a fogalmat a még szemléletesebb ātma-nikṣepa kifejezéssel írják le: önmagunk odavetése. Ebben az állapotban – és halovány visszfényeiben is – az engedelmesség magától értetődő viselkedés.
Az önátadás első lépése az önrendelkezés elnyerése – hiszen amíg ez nincs, addig az önátadás pusztán szavakban megnyilvánuló jószándék. A felelős önrendelkezés révén megélt szabadsággal pedig a legszebb és legjobb dolog, ami történhet, ha az ember más kezébe teszi… a bizalom és szeretet ajándékaként.

Az önátadott ember élete tűnhet vak engedelmességnek, ám szívében megvan a szádhuk, a szentírás és a mester szavainak egysége, így a Naróttam dász Thákur ajánlása szerinti bizonyosság teljesül. Bizonyosságra jutott abban, hogy a dolgok túlnyúlnak rajta, túlnyúlnak akár az értelme pillanatnyi befogadóképességén, s mert még sosem csalódott a szeretett személyben, teljességgel rábízza magát. Ideális esetben minden körülmény közt. Dacolva akár a világ megvetésével, ahogy Szárvabhauma Bhattácsárja is dalolja:
„Becsméreljenek csak a gyalázkodók kedvük szerint, nem törődünk vele, ugye?
Megrészegültünk Hari szeretetének borától, hemperegjünk hát a földön, táncoljunk, s élvezzük ízeit!”
(Padjávalí, 73.)
Ha kell, akár a biztos pontot jelentő sásztrával is szembefordul, a bizalom és szeretet lehet ennyire mélységes. Ennek példája Judhisthir, aki a dharmán és saját elvein is túllépett: bár mindig igazat szólt, egyetlen alkalommal – Krsna kívánságára – mégis hazudott mesterének. Története jól példázza azt is, hogy az önátadás nem mentesít a felelősségtől. Judhisthir tudván tudta, hogy tettéért pokolra kerül, ám Krsna kedvéért ezt is vállalta. A történet arra is rámutat, hogy valóban túllépésről van szó, Judisthir a megélt dharmát hagyta maga mögött, nem pedig „savanyú a szőlő” legyintéssel a sikertelen próbálkozásról mondott le.

Bárhogy is, az önátadás fontos mozzanata a mélységes bizalomból és szeretetből fakadó szabad elhatározás. Magas eszmény, ám vajon miképpen járhat el a tanítvány addig, míg nem erősödött meg ennyire a hite, a bizalom még nem ennyire szilárd?
A bizalmat, szeretetet elvárni sem lehet, nemhogy előírni. A forma kedvéért mímelni képmutatás, erőltetni sem lehet. A szeretet nem a felszíni hullámok fodrozódása, hanem a tenger mélységének stabilitása. Lassan épül, sok apró lépéssel, mozzanattal – vagy a tenger metaforájánál maradva: megannyi patakocska, folyó állandó áramlása tölti fel a medret cseppjeivel, s ez biztosítja az állandóságát. És a tanítvány tegyen meg mindent azért, hogy erősítse a bizalmat.
Mégis előfordulhatnak zavarok, fennakadások. Mit tegyen például a hű és lelkiismeretes tanítvány, ha kap egy utasítást, ám azzal nem ért egyet? Előfordul, hogy szolgálata elvégzésének jobb módját is látja annál, mint ahogy a mesterétől hallotta. Egyszerű, gyakorlatias eset, és talán a válasz is nyilvánvaló: tegye meg javaslatát, majd természetesen cselekedjék úgy, ahogy felvetésének megvizsgálása után mestere kívánja. A szolgálatadás lényegi vonása, hogy úgy végezzük, ahogy a másiknak tetszik.
Ha nem ez az ok, vizsgálódjon alaposan. Pusztán a nehézségtől ne hátráljon meg. Komolyabb a helyzet, ha úgy találja, a kapott utasítás ellentétben áll a lelkiismeretével, vagy – úgy véli – a tannal is. Az ácsárják szerint, ha a tanítvány ilyen utasítást kap, gondolja úgy: a mester most megvizsgálja hitem szilárdságát. És fejtse ki alázatosan, miért nem teljesíti az utasítást, miben talál ellentmondást – tegyen kísérletet így a szádhuk, a szentírás és a mester szavának szívében eggyé formálására. S ha ismételten összeegyeztethetetlen utasítást kap, akkor gondoljon rá úgy, mint különlegesen erős és mélyreható próbatétel, ám ragaszkodjon a szádhuk és a sásztra tanításához.

S mi a teendő, ha valamiképpen csorbul a bizalom? A hit sérülékeny, törékeny dolog, s bizony, megesik az ilyen, mindegy is, miként áll elő ez a helyzet. Ilyenkor a legjobb, ha a tanítvány feltárja a kétségeit, és segítséget kér. A hit nem elvárható, és nem is kikényszeríthető, sem mással, sem magunkkal szemben. A hit ajándék. Így beszél róla Csaitanja Maháprabhu is: „az univerzumban kóborló néhány szerencsés lélek a mester és Krsna kegyéből hozzájut a bhakti liánjának magjához.” (brahmāṇḍa bhramite kona bhāgyavān jīva | guru-kṛṣṇa-prasāde pāya bhakti-latā-bīja || Cscs. 2.19.151.) Nem jár, nem érdemelhető ki, nem kérhető számon, hanem néhány szerencsés lélek ajándékba kapja. Mert a tanítvány mestere és társai tudják ezt, segíthetnek a megerősödésben. A közösségből (és napi problémákból) való kivonás, vagy lelkesítés ilyenkor kevés, a bajba jutott tanítványnak nem lendületre, hanem érzelmi biztonságra, a megértéshez szükséges együttgondolkodásra van szüksége – és ez a felkarolás, támasz a társak és a mester feladata. „Volt valamid... most elveszett, hát keressük meg együtt, hadd segítsek ebben!” – ilyenkor ezek a jó szavak, nem a „menj, és gondolkodj azon, miben hibáztál!”

Az engedelmesség, és az önátadás is természetéből fakadóan alárendelődéssel jár. Szándékosan nem hierarchiát írok, hiszen nem rendszerről van szó, hanem személyes kapcsolatról. Nagyon szépen tapint rá az engedelmesség lényegi vonására a szanszkrt śuśrūṣu kifejezés. A szó gyöke a śru – hallgat, figyelemmel kísér, engedelmeskedik, követ ige. A gyök ismétlődése itt az adott cselekvés iránti vágyakozást jelenti: a hallás iránti vágyakozást. Olyasvalakiről van tehát szó, aki figyelmesen hallgat, majd követi a hallott tanítást. A śuśrūśā maga a cselekvés: hallásvágy, engedelmes kötelességtudat és szolgálat, a śuśrūṣu pedig a személy, akiben felébredt a tanítás hallása iránti vágy, és hűséggel szolgálja tanítóját. És ez személyes kapcsolatot feltételez.

Az alárendelődés kapcsán megfontolandó még egy gondolat: mondják, a kor jellemzője, hogy támadás alatt áll mindenféle tekintély, s a tekintély tisztelete – ennek következménye pedig az engedelmességgel szembeni ellenállás. Ez bizonyos tekintetben igaz is. Óhatatlanul bekövetkezik, ha a tekintély formálissá válik, pozícióból, születési előjogból, vagy éppen a tűzhöz való közelségből eredeztetik, s nem a teljesítményből, vagy kvalitásból fakadó tisztelet következménye. A tekintély valós alapja csupán a megbecsülés… s ha a megbecsülés bármely oknál fogva erodálódik, akár okkal, akár a tanítvány hamis büszkesége következtében, elvész a tekintély. Talán a megoldás itt is az egymás felé való közeledés lehet, a szeretet erősítése – hiszen ez a bhakti útja.

2018. június 2., szombat

engedelmesség


A Mahábhárata Sánti-parvájában (a 258. fejezetben) a győzedelmes Judhisthir király a halálára várakozó Bhísmához járul, s a dharmával kapcsolatos kérdéseket tesz fel neki. Miképpen vizsgálja meg az ember a teendőit – szól az egyik kérdése – gyorsan, vagy inkább hosszasan?
A kérdésben szereplő kārya szó elvégzendőt, teendőt, kötelességet jelent… ami lehet személyes utasítás, a szentírás utasítása, vagy belső késztetés következménye egyaránt. Adódna a válasz: az ember ne hezitáljon sokat, védakövető tanítványként engedelmesen kövesse a kapott utasításokat.


Bhísma azonban feleletképpen egy régi történetet beszél el. Úgy esett, hogy Indra elcsábította Gautama feleségét, Ahalját. Az alaptörténet egyébként többféle változatban ismert, Bhísma most csupán azt a mozzanatot eleveníti fel, mikor a haragos Gautama ráparancsolt fiára: öld meg ezt az asszonyt! – majd távozott. Gautama fia, név szerint Csirakárí (a név beszédes: lassan cselekvőt, késlekedőt jelent) töprengeni kezdett: „Nem akarom megölni édesanyámat, ám mégis teljesítenem kell apám parancsát. A legfőbb dharma az apa utasítása (ājñā), ám éppígy a dharmám anyám oltalmazása is. Miként kerülhető el hát a bűn?”

Csirakárí alaposan fontolóra vette, miért is elsődleges az apa akarata: „ő az, aki felnevel, aki tanít, ő az első feljebbvaló,
ezért az apa szava megfontolás nélkül végrehajtandó kötelesség,
semmivé válik a bűne annak, aki az apa utasítását teljesíti.
tasmāt pitur vacaḥ kāryaṁ na vicāryaṁ kathañcana |
pātakānyapi pūyante pitur vacana-kāriṇaḥ ||18||


(Hiszen) az apa a menny, az apa a dharma, az apa a legfőbb vezeklés,
az apa elégedettségét elérve örvendeznek mind az istenek!
pitā svargaḥ pitā dharmaḥ pitā paramakaṁ tapaḥ |
pitari prītim āpanne sarvāḥ prīyanti devatāḥ ||20||


Ám a másik oldalon ott az anya: aki az oltalom, a gyógyír minden bajban. Egészséges vagy nem, sovány vagy nem, az anya mindig védi a fiát. Az elrendelés szerint a fiúnak nincs más védelmezője. A fiú akkor öregszik meg, akkor sújtja a bánat, akkor tűnik a szemében üresnek a világ, amikor elveszti az anyját. Nincs még egy olyan menedék, mint az anya. Nincs olyan védelem, mint az anya. Senki sem olyan kedves, mint az anya. Ő a fiú fenntartója (dhátri), mivel a méhében hordozta. Dzsanani, mert a születésének fő oka. Ambá, mert fölnevelte. Viraszu, mert bátor gyermeket szült. Szurá, mert etette és törődött vele.”

Hosszasan töprengett a lehetetlen feladaton, s mert nem jutott olyan döntésre, mellyel tiszta lelkiismerettel cselekedhetett volna, inkább nem tett semmit. Gautama napokig feldúltan barangolt az erdőben. Ráébredt, hogy valójában nem Ahaljá az igazi vétkes, és marcangolta a bűnbánat, hogy meggondolatlanul megölette a feleségét. Mikor hazatért, fia a lába elé vetette magát, és megpróbálta kiengesztelni apját, aki azonban megkönnyebbülten, boldogan ölelte magához késlekedő fiát. Megáldotta őt, s Bhísma is e szavakat vonja le tanulságként:
Mindig alaposan fontolja meg az ember, amit tesz,
ki hosszasan jut bizonyosságra, azt sokáig elkerüli a szenvedés.
evaṁ sarveṣu kāryeṣu vimṛśya puruṣas tataḥ |
cireṇa niścayaṁ kṛtvā ciraṁ na paritapyate ||70||


A történet az utasítás alapos megfontolására tanít. De hol van itt az engedelmesség? merülhet fel a kérdés. Adott a hierarchia – amivel a fiú tépelődése közben egyet is ért, apám szava nem mellőzhető –, ám mégsem hajlítja saját akaratát a felsőbb akarathoz*.

A történet kulcsa az, hogy a helyes engedelmesség nem a vak követés, hanem az azonos meggyőződésre jutás: niścayam – a bizonyosság, a határozott, szilárd elszántság megérlelése. Persze: nincs minden helyzetben lehetőség erre. Háborúban, vészhelyzetben fontos a gyors reagálás… egyébként pedig az, hogy az ember összhangban cselekedjék önmagával, a saját megértésével. És ez a megértés legyen összhangban az Abszolút Igazsággal, a Szépséggel és Szeretettel. Naróttam dász így énekel sādhu-śāṣtra-guru-vākya cittete kariyā aikya – „eggyé téve szívemben a szádhuk, a szentírás és a mester szavát”**. Ideális esetben három tényező formálja hát a meggyőződést, ami az értelem legmélyén, a szívben*** kerül harmóniába a gyakorló lelkiismeretével. Ekkor helyes cselekedni – véli Bhísma.

Engedelmesség ez? Mindenesetre törekvés az összhang megtalálására. A guru, a szádhuk pedig ezen összhang meglelésében, megformálásában segítik a törekvőt. Gyermek esetében az esetleges gyermeki dacot kell áttörni – az adott helyzethez illő módon, szigorúan, vagy éppen kedves játékossággal. Jó mintát adni, nevelni… ám a nevelés végső célja éppen az, hogy a gyerek felnőtté, felelősségteljes, gondolkodni és egymaga is helyes döntést hozó emberré váljék. Aki maga is képessé válik „a szádhuk, a szentírás és a mester szavát eggyé tenni szívében”, félelem, vagy az elvárásoknak való megfelelés szándéka nélkül, pusztán azért, mert azt látja helyesnek. Nem azért, mert sikeresen szorították sarokba, nem azért, mert ügyesen manipulálták, vagy vették rá valamire, hanem mert a szíve azt diktálja, mert valóban azonosult az adott gondolattal. Ám felnőtt ember esetében parancsszóval megtörni a belső meggyőződést, szembefordítani az embert önmagával visszahelyezés, visszaerőszakolás volna a gyermeki létbe. Parancs, szankció, kikényszerített engedelmesség – nem a felnőttek közti szeretet útja, ezek erőltetése nem a tanítvány, hanem a tanító csődje.

Láthatjuk az óind tradíció klasszikus példáját, a Bhagavad-gítá történetét. Ardzsuna meghátrál, és Krsna, mint afféle ksatrija jóbarát tréfálkozik vele, böllenkedik, gyávának nevezi (ami egyébként a legdurvább sértés volna egy ksatrija számára, ám itt a barátságba ez is belefér), s amikor Ardzsuna komolyan, tanítványként fordul hozzá, megváltozik a hozzáállása, szelíd mosollyal az arcán, végtelen türelemmel válaszolja meg Ardzsuna minden kérdését, s végül, mikor már elfogytak a kérdések így szól: fontold meg ezt, s tégy kedved szerint. Nyilvánvaló a törekvés, hogy kialakuljon a szilárd meggyőződés a tanítványban.


-----------
* Engedelmesség: szófogadás; a parancsnak, intésnek meghallgatása s teljesítése; akaratunknak egy felsőbb akarathoz alkalmazkodása. (Czuczor Gergely, Fogarasi János: A magyar nyelv szótára. [1862.])

** sādhu-śāstra-guru-bākya cittete kariyā aikya
satata bhāsiba prema-majhe

(Śrī prema-bhakti-candrikā, 1.10.)
A szádhuk, a szentírás és a mester szavát eggyé téve szívemben
folyvást a rajongó szeretet árjában lubickolok.

*** Az ind tradíció számára az értelem nem csupán agyműködés, forrása a lélek, melynek lakhelye a szív.

2017. június 24., szombat

Sankara: Gurvástakam


A minap egy társaságban arról beszélgettünk, hogy vajon mennyire feltétele a guru követése az előrehaladásnak. Felmerült a gondolat, hogy ez függhet a követendő úttól. A bhakti-jóga ösvényén létszükséglet, máshol – példaként a gjána-jóga említtetett – talán kevésbé. Az óind tradícióban a tan átadása alapvetően a mester-tanítvány kapcsolaton keresztül történik. Akkor is így van ez, ha néha kacskaringós (vagy éppen ilyenkor nyílegyenes?) a tan átadásának útja. Példaként ott van Jágjavalkja aki konfliktusba keveredett mesterével és testvéreivel, s a közvetlen Napistentől kapta meg a Sukla-jadzsurvédát. Vagy Szatjakámáé, kinek tanítását mestere, Háridrumat elhanyagolta, s így a dévák oktatták a Brahmanra.

S ha felmerül a kérdés, vajon a gjána útját járók miként vélekednek a mesterről, olvassuk el a kévala-advaita iskola atyamesterének költeményét:

śarīraṁ surūpaṁ tathā vā kalatraṁ
yaśaścāru citraṁ dhanaṁ merutulyam |
manaścenna lagnaṁ guroraṅghripadme
tataḥ kiṁ tataḥ kiṁ tataḥ kiṁ tataḥ kim || 1||

A tested lehet gyönyörűszép, feleséged vonzó,
hírneved messze ragyogó, vagyonod a Méru-hegyhez mérhető –
ám ha gondolataid nem mestered lótuszlábainál járnak,
mit ér, mondd, mit ér, mondd, mit ér, mondd, mit ér, mondd?

kalatraṁ dhanaṁ putrapautrādi sarvaṁ
gṛhaṁ bāndhavāḥ sarvametaddhi jātam |
manaścenna lagnaṁ guroraṅghripadme
tataḥ kiṁ tataḥ kiṁ tataḥ kiṁ tataḥ kim || 2||

Feleség, vagyon, fiak, unokák, s utódok,
ház, rokonság, és minden, mit két kezed teremtett –
ám ha gondolataid nem mestered lótuszlábainál járnak,
mit ér, mondd, mit ér, mondd, mit ér, mondd, mit ér, mondd?

ṣaḍaṅgādivedo mukhe śāstravidyā
kavitvādi gadyaṁ supadyaṁ karoti |
manaścenna lagnaṁ guroraṅghripadme
tataḥ kiṁ tataḥ kiṁ tataḥ kiṁ tataḥ kim || 3||

Ajkaidon a véda teljes pompájában, s a szentírások minden tudása,
tehetséggel írsz prózát és szépséges költeményeket egyaránt –
ám ha gondolataid nem mestered lótuszlábainál járnak,
mit ér, mondd, mit ér, mondd, mit ér, mondd, mit ér, mondd?

videśeṣu mānyaḥ svadeśeṣu dhanyaḥ
sadācāravṛtteṣu matto na cānyaḥ |
manaścenna lagnaṁ guroraṅghripadme
tataḥ kiṁ tataḥ kiṁ tataḥ kiṁ tataḥ kim || 4||

Messzeföldön tisztelnek, odahaza sikeres vagy,
nincs nálad erényesebb senki sem –
ám ha gondolataid nem mestered lótuszlábainál járnak,
mit ér, mondd, mit ér, mondd, mit ér, mondd, mit ér, mondd?

kśamāmaṇḍale bhūpabhūpālavṛndaiḥ
sadā sevitaṁ yasya pādāravindam |
manaścenna lagnaṁ guroraṅghripadme
tataḥ kiṁ tataḥ kiṁ tataḥ kiṁ tataḥ kim || 5||

Ha a földkerekség minden fejedelme és királya
szakadatlan lótuszlábaid szolgálnák is,
ám gondolataid nem mestered lótuszlábainál járnak,
mit ér, mondd, mit ér, mondd, mit ér, mondd, mit ér, mondd?

yaśo me gataṁ dikśu dānapratāpā-
jjagadvastu sarvaṁ kare yatprasādāt |
manaścenna lagnaṁ guroraṅghripadme
tataḥ kiṁ tataḥ kiṁ tataḥ kiṁ tataḥ kim || 6||

Bőkezűséged híre a szélrózsa minden irányában messze terjedt,
s erényeid jutalmaként mindent kezedben tartasz –
ám ha gondolataid nem mestered lótuszlábainál járnak,
mit ér, mondd, mit ér, mondd, mit ér, mondd, mit ér, mondd?

na bhoge na yoge na vā vājirājau
na kāntāmukhe naiva vitteṣu cittam |
manaścenna lagnaṁ guroraṅghripadme
tataḥ kiṁ tataḥ kiṁ tataḥ kiṁ tataḥ kim || 7||

Már sem az élvezet, sem a jóga sem az érzékek tárgyai,
még szeretett feleséged orcája, vagy a vagyon sem foglalkoztat –
ám ha gondolataid nem mestered lótuszlábainál járnak,
mit ér, mondd, mit ér, mondd, mit ér, mondd, mit ér, mondd?

araṇye na vā svasya gehe na kārye
na dehe mano vartate me tvanarghye |
manaścenna lagnaṁ guroraṅghripadme
tataḥ kiṁ tataḥ kiṁ tataḥ kiṁ tataḥ kim || 8||

Sem az erdőben, sem saját házában, sem a teendőiben
de a testben sem lakozik elméd, vagy más felettébb értékesben –
ám ha gondolataid nem mestered lótuszlábainál járnak,
mit ér, mondd, mit ér, mondd, mit ér, mondd, mit ér, mondd?

guroraṣṭakaṁ yaḥ paṭhetpuṇyadehī
yatirbhūpatirbrahmacārī ca gehī |
labhedvāñchitārthaṁ padaṁ brahmasaṁjñaṁ
guroruktavākye mano yasya lagnam ||

A jámbor testetöltött, ki e mesternek szentelt verset olvassa,
legyen bár koldus, király, növendék vagy családos ember,
könnyedén eléri a vágyott célját, a brahman-tudatos helyzetet,
hiszen gondolatai csak mestere szavaihoz ragaszkodnak.
 

 A versmérték: bhujaṁgaprayāta (kígyósiklás).

2016. augusztus 14., vasárnap

három gondolat



Meng-ce mondotta: „Az erény éppen úgy le tudja győzni a bűnt, mint ahogy a víz le tudja győzni a tüzet. Manapság azonban éppen úgy gyakorolják az erényt, mint aki egy pohár vízzel akar megmenteni a tűztől egy kocsirakomány rőzsét, s amikor a lángok nem hagynak alább, kijelentik, hogy a víz nem tudja legyőzni a tüzet. Ebből aztán nagyszerűen táplálkozhat a bűn, az erénynek pedig elkerülhetetlen pusztulás a vége.” Meng-ce

A Mester mondotta: „Sose búsuljatok, hogy az emberek nem ismernek benneteket; azon búsuljatok, hogy ti nem ismeritek az embereket.”
Kung-ce

A Mester mondotta: „Ha harmadmagammal utazom, a másik kettő feltétlenül mesteremmé lesz. Mert én kiválasztom bennük a jót, és követem, ami pedig rossz bennük, azt kijavítom magamban.”
Kung-ce

2013. július 6., szombat

Szatjakáma tanítványul szegődik


A Cshándógja upanisadban olvasható az alábbi történet:

Egyszer hajdanán Szatjakáma Dzsábála így szólt édesanyjához, Dzsabálához:
– Szeretnék elszegődni a szent tudományok növendékének (brahmacsárínak)! Mely családba tartozom?
Ő azt válaszolta:
– Nem tudom, gyermekem, miféle családból való vagy. Fiatalkoromban születtél, mikor szolgálóként sokfelé forgolódtam. Így hát nem tudom, miféle családból való vagy. Ám az én nevem Dzsabálá, a te neved Sztjakáma, mondhatod hát, hogy Dzsabálá-fia Szatjakáma vagy.
Elment a fiú Gautamához, Haridrumat fiához s szólt:
– Szeretnék elszegődni a szent tan növendékének. Elfogadsz-e tanítványodnak, nagytiszteletű uram?
Azt mondta a mester:
– Mily családból származol, kedvesem?
– Nem tudom, uram – felelte, – mily családból származom. Tudakoltam anyámtól, s ő azt felelte: „Fiatal koromban születtél, mikor szolgálóként sokfelé forgolódtam. Így hát nem tudom, miféle családból való vagy. Ám az én nevem Dzsabálá, a te neved Szatjakáma, mondhatod hát, hogy Dzsabálá-fia Szatjakáma vagy.” Így hát Szatjakáma Dzsábála vagyok, uram!
Szólt a mester:
– Csakis egy bráhmana képes ilyen nyíltan vállalni az igazságot! Hozd hát a tűzifát, kedvesem! Elfogadlak növendékemnek, mert nem tágítottál az igazságtól!

(Cshándógja upanisad 4.4.1-5.)

A jelölt neve – Szatjakáma, azaz igazvágyú – beszédes név. Az upanisad nyolcadik fejezetében Pradzsápati Brahmá a lélek (átman) természetéről tanít, s a lélek tulajdonságainak sorában az egyik a szatja-káma: akinek vágya (káma) a valóságra (szatjam), pontosabban a végső valóságra vonatkoznak.
Szatjakáma édesanyjához intézett kérdése nem egyszerűen apja kilétére vonatkozik: a gótra nemzetséget jelent, a család férfiágon való származását. Sankara ezért vélekedik úgy kommentárjában, hogy Dzsabálá válasza arról szól, hogy „édesapád korán meghalt, és így nem volt módom megtudakolni, melyik gótrába tartozik”.

A védai tradíció szerint a jelölt eleve rendelkezik a jó tulajdonságokkal, melyet a beavatás megszentel… a mester szokványos kérdésére Szatjakáma rendhagyó választ ad. Ám mert a bráhmana egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy mindig igazat szól, Háridrumat, a mester világosan látja a jelölt érdemességét, ezért nyomban tűzifáért küldi. A tűzifa a hóma, a tűzáldozat kelléke, melynek a fahordás szolgálatával a tanítvány is részesévé válik.

 

2013. február 23., szombat

Srí Naróttamástakam


Visvanáth Csakravartí Naróttam dász Thákurt magasztaló költeménye, a mestereit magasztaló versciklusból.

śrī-kṛṣṇa-nāmāmṛta-varṣi-vaktra-
candra-prabhā-dhvasta-tamo-bharāya |
gaurāṅga-devānucarāya tasmai
namo namaḥ śrīla-narottamāya ||1||
Orcájának fényes holdja Srí Krsna neveinek hűsítő nektárját záporozza, eloszlatva a tudatlanság sűrű sötétségét.
Gaurángadéva hű követőjének, Sríla Naróttamnak ajánlom hódolatom újra meg újra!

saṅkīrtanānandaja-manda-hāsya-
danta-dyuti-dyotita-diṅ-mukhāya |
svedāśru-dhārā-snapitāya tasmai
namo namaḥ śrīla-narottamāya ||2||
A szankírtan önfeledt gyönyörében szelíd mosolyra húzódik szája, fogai tündöklése beragyogja a világtájakat.
Patakzó könnye, és verítéke mossa testét – Sríla Naróttamnak ajánlom hódolatom újra meg újra!

mṛdaṅga-nāda-śruti-mātra-cañcat-
padāmbujāmanda-manoharāya |
sadyaḥ samudyat-pulakāya tasmai
namo namaḥ śrīla-narottamāya ||3||
Megdöndülnek a mrdangák, s e hang nyomban megindítja szívét: lótuszlábai a magasba szökkennek,
szőrszálai mind az égnek merednek – Sríla Naróttamnak ajánlom hódolatom újra meg újra!

gandharva-garva-kṣapaṇa-svalāsya-
vismāpitāśeṣa-kṛti-vrajāya |
sva-sṛṣṭa-gāna-prathitāya tasmai
namo namaḥ śrīla-narottamāya ||4||
Tündéreket megszégyenítő tánca ámulatba ejti a földkerekséget!
Szépséges dalait énekli, erről nevezetes ő – Sríla Naróttamnak ajánlom hódolatom újra meg újra!

ānanda-mūrcchāvanipāta-bhāta-
dhūlī-bharālaṅkṛta-vigrahāya |
yad-darśanaṁ bhāgya-bhareṇa tasmai
namo namaḥ śrīla-narottamāya ||5||
A gyönyörtől aléltan omlik a földre, tündöklő testét por ékesíti.
Őt látni maga a jószerencse – Sríla Naróttamnak ajánlom hódolatom újra meg újra!

sthale sthale yasya kṛpā-prapābhiḥ
kṛṣṇānya-tṛṣṇā jana-saṁhatīnām |
nirmūlitā eva bhavanti tasmai
namo namaḥ śrīla-narottamāya ||6||
Faluról falura járván a könyörület kútja volt ő, így az emberek minden anyagi vágya
gyökerestül megsemmisült. Sríla Naróttamnak ajánlom hódolatom újra meg újra!
 

E versszak az ellentmondást hordozó költői kép szép példája: A prapā szó közkutat jelent, melyből a szomjas vándor vizet meríthet. Ám most a vándorszerzetes Naróttam a kút, melyből a helybéliek vizet – isteni kegyet – meríthetnek, s e víz oly hathatósan csillapítja szomjukat (tṛṣṇā), hogy a világi léttel (nem Krsnával) kapcsolatos minden vágy gyökerestül megsemmisül. A tṛṣṇā szó egyszerre jelent szomjúságot, vágyat, mohóságot.

yad-bhakti-niṣṭhopala-rekhikeva
sparśaḥ punaḥ sparśa-maṇīva yasya |
prāmāṇyam evaṁ śrutivad yadīyaṁ
tasmai namaḥ śrīla-narottamāya ||7||
Nyakéke Krsna szerető szolgálatába vetett szilárd hite, érintése akár a bölcsek köve,
szava a védák kinyilatkoztatásához fogható. Sríla Naróttamnak ajánlom hódolatom!
 

 A prāmānya szó szerint bizonyosságot, hitelességet jelent: bizonysága – azaz kimondott szava – akár a védai kinyilatkoztatás (śrutivat).

mūrtaiva bhaktiḥ kim ayaṁ kim eṣa
vairāgya-sāras tanumān nṛloke |
sambhāvyate yaḥ kṛtibhiḥ sadaiva
tasmai namaḥ śrīla-narottamāya ||8||
Vajon ki lehet ő? Talán a testetöltött odaadás, a világi léttől való függetlenség maga
született meg az emberek világában? Sríla Naróttamnak ajánlom hódolatom!
 

 A harmadik páda kṛtibhiḥ (tetteivel együtt) szava arra utal, hogy a testetöltött odaadás (mūrtā bhaktiḥ), s a lemondás, a világi léttől való függetlenség leglényege (vairāgya-sāraḥ) tetteivel, azaz kedvteléseivel együtt jelent meg e világban: ez ismételt utalás Naróttam nagyszerű dalaira és csodás táncára.

rājan-mṛdaṅga-karatāla-kalābhirāmaṁ
gaurāṅga-gāna-madhu-pāna-bharābhirāmam |
śrīman-narottama-padāmbuja-mañju-nṛtyaṁ
bhṛtyaṁ kṛtārthayatu māṁ phaliteṣṭa-kṛtyam ||9||
Sríla Naróttam lótuszlábainak a mrdangák és karatálok hangján örvendező, Gaurángáról szóló dalok mézétől édes, elbűvölő tánca teljesítse be szolgájának odaadó törekvését!

A versmérték upajāti: (indravajrā: – – υ – – / υ υ – υ – υ és upendravajrā υ – υ – – / υ υ – υ – υ sorok együtt)
Az utolsó strófa vasantatilakā (a tavasz ékessége): – – υ – υ υ υ – / υ υ – υ – –



2013. január 26., szombat

Srí Gangánárájan Csakravartí magasztalása


śrī-śrī-gaṅgā-nārāyaṇa-devāṣṭakam

Gangánárájan Csakravartí tudós bráhmana volt, aki Naróttam dász Thákur tanítványául szegődött. Családos ember volt, s mert fia nem született, sajátjaként nevelte hittestvére, Srí Rámakrsna Bhattácsárja fiát. E fiú volt Krsna-csarana, és Visvanáth Csakravartí az ő tanítványának lett tanítványa.

kula-sthitān karmiṇa uddidhīrṣur
gaṅgaiva yasmin kṛpayāviśeṣa |
śrī-cakravartī dayatāṁ sa gaṅgā-
nārāyaṇaḥ prema-rasāmbudhir mām ||1||

Miként a munkájuk gyümölcseire vágyó családosokat felemelni vágyó könyörületes Gangesz,
Srí Gangánárájan Csakravartí, rajongó szeretet nektáróceánja, kérlek, légy kegyes hozzám!
 

A csakravartí szó nem név, hanem megtisztelő titulus: aki emberek széles körére (csakra) gyakorol mély benyomást (vartin: mozgató, működtető).

narottamo bhakty-avatāra eva
yasmin sva-bhaktiṁ nidadhau mudaiva |
śrī-cakravartī dayatāṁ sa gaṅgā-
nārāyaṇaḥ prema-rasāmbudhir mām ||2||

A tiszta szeretet megtestesülése, Naróttam dász boldogan ruházta rád saját odaadását –
Srí Gangánárájan Csakravartí, rajongó szeretet nektáróceánja, kérlek, légy kegyes hozzám!
 

 Más olvasatban sva-bhaktim (saját odaadását) helyett sva-śaktim: saját energiáját.

vṛndāvane yasya yaśaḥ prasiddhaṁ
adyāpi gīyeta satāṁ sadaḥsu |
śrī-cakravartī dayatāṁ sa gaṅgā-
nārāyaṇaḥ prema-rasāmbudhir mām ||3||

Dicsőséged mind a mai napig megéneklik Vrndávanban, a szentek gyülekezetében –
Srí Gangánárájan Csakravartí, rajongó szeretet nektáróceánja, kérlek, légy kegyes hozzám!

govinda-deva-dvibhujatva-śaṁsi-
śrutiṁ vadan sad-vipadaṁ nirāsthat |
śrī-cakravartī dayatāṁ sa gaṅgā-
nārāyaṇaḥ prema-rasāmbudhir mām ||4||

Kifejtetted a kétkarú Góvinda-dévát magasztaló szentírásokat, elhárítván ezzel a bhaktákra leselkedő vészt –
Srí Gangánárájan Csakravartí, rajongó szeretet nektáróceánja, kérlek, légy kegyes hozzám!
 

Mikor a nem bráhmana születésű Naróttam dász Thákur bráhmana családból való fiúkat fogadott tanítványává, a helyi brahmin közösség ezt sértőnek találta. A királyhoz fordultak, hogy segítse ügyüket, és egy nagyhírű tudós pandit társaságában Kéthuri-grámba (a mai Bangladés területén fekvő település), Naróttam lakhelyére indultak, hogy vitában győzzék le őt. Gangánárájan és barátja, Rámacsandra Kavirádzs hírét vette a pandit és az uralkodó érkezésének, és elébük siettek. A szomszéd városka, Kumárapur piacán felállítottak egy-egy árusítóhelyet, és agyagedény-, illetve bételdióárusként kínálták a portékájukat az utazóknak – így a király kíséretének is. Ékes szanszkrt nyelven szólították meg őket, akik megdöbbentek ennek hallatán (a szanszkrt a tudás nyelvének számított, a művelt bráhmanák ismerték), s beszélgetésbe elegyedtek az árusokkal. Hamarosan komoly filozófiai vita alakult ki, melyben végül Ganganárájan és Rámacsandra Kavirádzs diadalmaskodtak. A pandit és a király megértették a leckét, és büszkeségüket félretéve, alázatos szívvel keresték fel Naróttam dász Thákurt… később mindketten tanítványai lettek.

sauśīlya-yukto guṇa-ratna-rāśiḥ
pāṇḍitya-sāraḥ pratibhā-vivasvān |
śrī-cakravartī dayatāṁ sa gaṅgā-
nārāyaṇaḥ prema-rasāmbudhir mām ||5||

A tiszta jellem, a jótulajdonságok drágakövének csodás tárháza, a műveltség tündöklő Napja –
Srí Gangánárájan Csakravartí, rajongó szeretet nektáróceánja, kérlek, légy kegyes hozzám!

janān kṛpā-dṛṣṭibhir eva sadyaḥ
prapadyamānān sva-pade’karod yaḥ |
śrī-cakravartī dayatāṁ sa gaṅgā-
nārāyaṇaḥ prema-rasāmbudhir mām ||6||

Könyörületesen nézel a nálad oltalmat keresőkre, s lábaid árnyékában nyomban menedéket nyújtasz nékik –
Srí Gangánárájan Csakravartí, rajongó szeretet nektáróceánja, kérlek, légy kegyes hozzám!

loke prabhutvaṁ sthira-bhakti-yogaṁ
yasmai svayaṁ gaura-harir vyatānīt |
śrī-cakravartī dayatāṁ sa gaṅgā-
nārāyaṇaḥ prema-rasāmbudhir mām ||7||

Maga Gaurahari adományozta néked bhakti-jóga kincsét, mely a legdicsőbb dolog az egész földkerekségen –
Srí Gangánárájan Csakravartí, rajongó szeretet nektáróceánja, kérlek, légy kegyes hozzám!
 

Naróttam dász Thákur szervezte azt a híres ünnepséget Khéturi-grámban melyre messze földről elzarándokoltak Csaitanja Maháprabhu követői. Az ünnepség tetőpontja természetesen a kírtana volt, melyről a Bhakti-ratnákar így számol be: „S ekkor, mint ahogyan a ragyogó napsugár áttör a felhőkön, Gauránga Maháprabhu megjelent örök társaival együtt. Hogyan is lehetne szavakba önteni a bhakták határtalan örömét, hiszen személyesen láthatták a könyörületes Csaitanját, amint köztük énekel és táncol?” Gangánárájan az ünnepet követően lett Naróttam dász Thákur tanítványa.

vṛndāvanīyātirahasya-bhakter
jñānaṁ vinā yaṁ na kuto’pi siddhyet |
śrī-cakravartī dayatāṁ sa gaṅgā-
nārāyaṇaḥ prema-rasāmbudhir mām ||8||

A vrndávani bizalmas odaadó szeretet ismerete nélkül sehogy sem érhetünk célt –
Srí Gangánárájan Csakravartí, rajongó szeretet nektáróceánja, kérlek, légy kegyes hozzám!

viśrambhavān yaś caraṇeṣu
gaṅgā-nārāyaṇa-premāmbu-rāśeḥ |
etat paṭhed aṣṭakam eka-cittaḥ
sa tat-parīvāra-padaṁ prayāti ||9||

Az a szilárdhitű, ki a rajongó szeretet nektáróceánja, Srí Gangánárájan Csakravartí lábainál
nagy figyelemmel olvassa e költeményt, elnyeri e nagy szent társaságát.


2012. október 6., szombat

a kárpit meghasadt



Már szóltunk a kárpit széthasadásának nagyon fontos szimbolikus jelentőségéről, tudniillik arról, hogy a hit-titkok megszűntek, már nincs szükség közvetítőkre – beavatókra, gurukra, ezoterikus mesterekre, lelki tanácsadókra, csakra-vezetőkre stb. –, hanem a transzcendenciával, az Istennel való kapcsolat mindenkinek a legegyénibb, legzártabb személyes ügye.
A Mester és a tanítványa viszony egyre gyakrabban hatalmi és üzleti kérdéssé változik. Az értékrend is megfordult: a tanítványtól követelnek hűséget, függésben tartják a lelki vezetőtől, megfosztják a szellemi kalandozás, másfajta iskolák megismerésének szabadságától. Holott éppen fordítva: a Mesternek kell hűségesnek lenni tanítványához, meg kell hagyni szellemi-lelki szabadságát, s ha kalandozásából visszatér, szeretettel kell fogadni. Jeromos kommentárjaiban például ez áll:
Az Úr ugyanis Lélek, és ahol az Úr Lelke, ott van a szabadság... (288)

Popper Péter fogalmaz így „Az Írás (Az újszövetség)” című könyvében azzal kapcsolatban, hogy Jézus keresztre feszítésekor a jeruzsálemi templom szentélyének kárpitja meghasadt. Hadd fűzzek soraihoz két megjegyzést!
A korábbi világkorszakokkal szemben kali-kort az emberi képességek csökkenése jellemzi, elsorvad a tisztelet, az együttérzés, a szellemi-lelki tisztaság, az őszinteség, becsületesség… ugyanakkor kiárad az isteni könyörület, a titkok nem maradnak rejtve többé. A tendencia a kali-kor áldása – igen, ilyen is van! –, így nem meglepő, hogy sokféleképp találkozunk vele, például a Padma-puránában.
A purána Bhágavata-máhátmja részében a testet öltött odaadás, Bhakti-déví kérdezi Náradát: miképpen történhetett, hogy Kali megvethette a lábát a Föld oltalmazója, Paríksit király birodalmában – miért engedte meg ezt az uralkodó? S miképpen lehetséges, hogy a legkönyörületesebb Úr is jóváhagyta mindezt? Nárada így felel: „Kali, a lelki gyakorlatok akadályozója attól a naptól fogva jelent meg a Földön, amikor Mukunda, az Istenség Legfelsőbb Személyisége eltávozott (az emberek köréből) és visszatért saját (lelki) birodalmába. Paríksit király világhódító körútja során találkozott (a megszemélyesített) Kalival, s miután az nyomorult ember módjára kegyelemért folyamodott hozzá, a dongóhoz hasonlatos, vagyis a dolgok lényegét felismerő király ekképpen döntött: »Őt nem szabad megölnöm, (mivel) az ember Késava neveinek és dicsőségének zengésével egyedül a Kali korszakában képes megkapni azt a (csodálatos) gyümölcsöt, ami (különben) elérhetetlen az aszkézis és a jóga által.« Paríksit, Visnu védence egyedül emiatt hasznosnak ítélte a különben lényeges tulajdonságokat nélkülöző Kalit, s ezért – boldogságot kívánván biztosítani a jövő korszak szülöttei számára – engedélyt adott neki a maradásra.”
Krsnadász Kavirádzs nem csupán a titkok feltárulkozásáról beszél – Csaitanja Maháprabhuról szóló művében arról ír, hogy Csaitanja Maháprabhu és társai bőkezűen szórják a rajongó szeretetet (préma), mindenkinek, feltétel nélkül:

„Az Úr és társai (a panycsa-tattva) együtt alászállva e világba
feltörik a préma kincsesházának pecsétjét,
elrabolják a rajongó szeretetet, s azt ízlelik.
Ám ahogy kortyolják, szomjúságuk csak fokozódik.
Ezért egyre többet isznak, mámorossá válnak,
megrészegülten táncolnak, sírnak, nevetnek és énekelnek.
Nem fontolgatják, ki méltó s ki nem, alkalmas-e a hely vagy sem,
ha alkalmuk nyílik, mindenkinek, mindenütt a prémát osztogatják.”
(Csaitanja-csaritámrta 1.7.20-23.)

A másik gondolat a mester-tanítvány kapcsolattal foglalkozik. A bevezetőben idézett mondatok látszólagos ellentmondást hordoznak: az első bekezdés szerint nincs szükség közvetítőkre, a második mégis a mester és tanítvány függéséről és/vagy szabadságáról szól… ha nincs szükség közvetítőre, vajon szükség van-e még a mesterre?
A közvetítő olyan pap, olyan beavatott volna, aki kapcsolatban áll Istennel… és rajta, rajtuk kívül senki más… így aki Istennel kapcsolatba szeretne kerülni, közvetítőhöz fordul. Nos, a mester nem ilyen közvetítő.
Hogy világossá váljon szerepe, fontoljuk meg, mi a cél… oly szépen beszél erről Bhaktivinód Thákur!: „Neked magadnak kell kopogtatnod az igazság kimeríthetetlen tárházának ajtaján, azon, amelyből a korábbi bölcsek is merítették a maguk lelki gazdagságát. Eredj az igazság kútfejéhez, ahol egy zarándokot sem ér semminemű csalódás!” Ezt az utat senki sem teheti meg helyettünk… ám a vándorúton nem vagyunk egyedül. Társak vesznek körül, köztük olyanok, akik biztonsággal kiismerik magukat a számunkra még ismeretlen környezetben. Kezüket nyújtják, s átsegítenek a nehézségeken. A mester ilyen segítő: tapasztalt látó ott, ahol csak vaksin botorkálunk.
Persze, tekinthetjük a mestert közvetítőnek is, hiszen egyfelől ismeri azt a Valóságot, amit mi még nem, másfelől ismer bennünket… igen, ebben az értelemben közvetítő, ám ez a szerepe ideiglenes, nem elválaszt, hanem összeköt.
A hűség vagy szellemi kalandozás kérdésével kapcsolatban azt gondolom, a lelki élet legalább három szakaszra tagolható. Az első szakasz a keresés: az ember tapogatózik, válogat, megismerkedik különféle szellemi irányzatokkal, iskolákkal, informálódik, keresi a helyét. A keresgélés iránya horizontális. A második szakasz a kutatás: ez olyan amikor az ember kutat ás… azaz elmélyül. A keresés horizontális, a kutatás vertikális. A keresés informálódás, a kutatás transzformálódás: közvetlen, személyes tapasztalaton alapuló megértés, átalakító felismerések sora. Ha kellően mélyre hatolt, s a kútásás közben vizet is talált – ez a harmadik szakasz –, akkor látja, ízleli, tapasztalja, hogy más kútban is van víz. Kicsit más a zamata, de a tiszta víz mindenhol üdítő.
Az első szakaszban természetes a keresgélés szabadsága, ez ott éppen a folyamat lényege. A másodikban azonban a szellemi kalandozás a kutatás gátjává válna, ezért nem ajánlott. Nem jutunk előrébb, ha a félig kiásott kutat otthagyjuk, és máshol próbálkozunk ásni. Ám a harmadik szakaszban megint csak segít mások vizének megízlelése, a látókört szélesíti.
A tanítványi lét ideje nem az első, a helykereső, hanem a második, az elmélyülő szakasz. Persze segítőkre számíthatunk az első időktől, de az ember legyen megfontolt: akkor szegődjön tanítványnak mestere mellé, ha valóban megtalálta helyét, mesterét. A mester-tanítvány kapcsolatot a beavatás szentesíti, amikor is mindketten fogadalmat tesznek… tulajdonképpen szövetséget kötnek… s ezzel önként korlátozzák saját szabadságukat (*) a közös eredmény elérésének reményében. A tanítvány kész elfogadni a tanítást, a mester pedig odaadó figyelemmel, útmutatással gondosodik a tanítvány lelki fejlődéséről… hogy közösen szolgálják az isteni párt, s hogy a tanítvány (is) eljusson „az igazság kútfejéhez”. A mester-tanítvány kapcsolat persze nem egyenrangú… kicsit olyan, mint a szülő-gyermek kapcsolat: amikor ideje van, a szülő bátorítja gyermekét az önállósodási törekvéseiben, repülni tanítja, hogy valóban szárnyalhasson. Ám az önállóság nem önfejűség, s a tanítvány hűségének forrása nem külső kényszer, hanem szeretete, a hűség e szeretet természetes következménye . (Azon túl persze, hogy az értelmes ember hálás minden tanításért, hiszen tudja: több lesz általa.)
Ugyanakkor mégis helytálló Popper Péter gondolata: e szövetségkötéskor a mester az, aki lát, aki valóban tudja mit vállal, a növendék látása még homályos. Nem kívánatos, bizony mégis előfordul, hogy a tanítvány később úgy érzi, másra van szüksége. Azt gondolom, ilyen helyzetekben Ferenc testvér levele ad útmutatást: menj, ha jobbat tudsz, de ne feledd, bármikor visszajöhetsz, én várlak... csak jöjj Leóm! Nem bontja fel a szövetséget... ám szabadságot és bizalmat ad a növendéknek.

–––––––––––––––––––––––– = o O o = ––––––––––––––––––––––
* nagyon szépen ír erről Sríla Prabhupád, a Bhágavata-purána 1.6.37. versét kommentálva: „…az odaadó szolgálat minden területén a szabadság a fő pillér. Szabadság nélkül nem lehet odaadó szolgálatot végezni. Az Úr kedvéért feladott szabadság nem azt jelenti, hogy a bhakta minden tekintetben függővé válik. Ha átadjuk magunkat az Úrnak a lelki tanítómester átlátszó médiumán keresztül, az élet tökéletes szabadságát nyerjük el.”
Az üdvösség szanszkrt nyelven móksa, ami szó szerint megszabadulást jelent.

2011. január 15., szombat

áldás beavatáskor

apakrāman pauruṣeyād vṛṇāno daivyaṁ vacaḥ |
praṇītīr abhyāvartasva viśvebhiḥ sakhibhiḥ saha ||

Az emberek dolgait elhagyva és az isteni szót választva
szenteld magad a (felsőbb) útmutatásnak, barátaid körében.

Az Atharva-véda 7.105. szúktája a beavatásban részesült növendéknek szóló áldás. A pauruṣeya szó szerint emberiest jelent, ám nem az állatiassal szembeni nemes és emelkedett értelemben, hanem a közönséges, világi – nem isteni – dolgokra utal. A növendék olykor elhagyja korábbi életét, környezetét, és a mester mellé szegődve vele él tovább… máskor a tevékenysége látszólag nem változik meg, továbbra is végzi munkáját, neveli gyermekeit, ám gondolkodásában elhagyja a világi mentalitást, s az isteni szónak, a mantra zengésének szenteli életét. Maga mögött hagyja a világot, ám nincs egyedül – a bhakták szent társaságában („barátai körében”) él tovább.

2010. május 8., szombat

atha paríksanam – ím, a vizsgálódás


Mielőtt a tanítvány elszegődne a mester mellé, s a mester elfogadná a tanítványt, alaposan vizsgálják meg egymást. A Hari-bhakti-vilász miután tisztázta a mester és a tanítvány kívánatos és nemkívánatos tulajdonságait, e kölcsönös vizsgálódás szükségességéről szól:

mantra-muktāvalyāṁ
tayor vatsara-vāsena jñātānyonya-svabhāvayoḥ |
gurutā śiṣyatā ceti nānyathaiveti niścayaḥ ||74||

A Mantra-muktávalíban:
Egy éves együtt éléssel ismerjék meg egymás természetét,
mesteri mivoltát és tanítványi mivoltát. Erre nincs más mód, ez bizony így van.

śrutiś ca
nāsaṁvatsara-vāsine deyāt ||75||

A sruti hasonlóképp (ezt mondja):
Ne adjon (beavatást) egy év együttélés nélkül.

sāra-saṅgrahe’pi
sad-guruḥ svāśritaṁ śiṣyaṁ varṣam ekaṁ parīkṣayet ||76||
rājñi cāmātyajā doṣāḥ patnī-pāpaṁ sva-bhartari |
tathā śiṣyārjitaṁ pāpaṁ guruḥ prāpnoti niścitam ||77||

A Szára-szangrahában:
Az igaz mester a hozzá folyamodó tanítványt egy esztendeig vizsgálja meg.
Miként a miniszterek hibáját a király, a feleség vétkét saját férje,
hasonlóképp a tanítvány által elkövetett vétség (következményét) mestere viseli bizonyosan.

krama-dīpikāyāṁ tu
santoṣayed akuṭilārdratarāntarātmā
taṁ svair dhanaiś ca vapuṣāpy anukūla-vāṇyā |
abda-trayaṅ kamalanābha-dhiyā ’tidhīras
tuṣṭe vivakṣatu gurāv atha mantra-dīkṣām ||78||

(Késava ácsárja ezt mondja) a Krama-dípikában (4.3.):
Az egyenes és lágyszívű (jelölt) tegye elégedetté
(mesterét) vagyonával, testével és kedves szavaival.
Három esztendeig a lótuszköldökű úrra emlékezve a higgadt (tanítvány)
miután elégedetté tette mesterét, kérjen mantra-beavatást.

A Krama-dípiká e részlete a Nárada-pancsarátra 3.7. fejezetével azonos.
A tanítvány jelzöje a vers harmadik pádájának végén ati-dhīra. A dhīra az állhatatos, higgadt, józan, éleseszű ember jelzője, az ati előtag pedig ez esetben fokozást jelent.
Krsna a Gítában arról beszél Ardzsunának, hogy a tudást meghódolással (praṇipāta), tudakozódással (paripraśna), szolgálattal (sevā) ismerje meg. A tanítvány „testével”, azaz fizikai erejével, szolgálataival is álljon a mester rendelkezésére. A „kedves szavak” nem hízelgő beszédet jelentenek (hiszen a tanítvány jelzője a versben akuṭila, azaz nem csavaros, nem őszintétlen, egyenes), hanem a Gítában is említett alapos, körültekintő tudakozódást, azonban a tanítvány ezt tegye kellő tisztelettel.

atha upeksjáh – a mellőzendők


A tanítvány kívánatos tulajdonságainak listáját a nemkívánatos tulajdonságok felsorolása követi:

agastya-saṁhitāyām
alasā malināḥ kliṣṭā dāmbhikāḥ kṛpaṇās tathā |
daridrā rogiṇo ruṣṭā rāgiṇo bhoga-lālasāḥ ||64||
asūyā-matsara-grastāḥ śaṭhāḥ paruṣa-vādinaḥ |
anyāyopārjita-dhanāḥ para-dāra-ratāś ca ye ||65||
viduṣāṁ vairiṇaś caiva ajñāḥ paṇḍita-māninaḥ |
bhraṣṭa-vratāś ca ye kaṣṭa-vṛttayaḥ piśunāḥ khalāḥ ||66||
bahv-āśinaḥ krūra-ceṣṭā durātmanaś ca nindita |
ity evam ādayo’py anye pāpiṣṭhāḥ puruṣādhamāḥ ||67||
akṛtyebhyo’nivāryāś ca guru-śikṣāsahiṣṇavaḥ |
evambhūtāḥ parityājyāḥ śiṣyatve nopakalpitāḥ ||68||
yady ete hy upakalperan devatākrośa-bhājanāḥ |
bhavantīha daridrās te putra-dāra-vivarjitāḥ ||69||
nārakāś caiva dehānte tiryañcaḥ prabhavanti te ||70||

Az Agasztja-szanhitában:
„Akik lusták, tisztátalanok, értelmetlen szenvedést okozók, kevélyek (vagy képmutatók), fösvények,
nincstelenek, betegek, indulatosak, élvhajhászok, érzéki gyönyörökre sóvárgók,
az irigység és féltékenység martalékai, csalók, durva beszédűek,
vagyonukat jogtalanul szerezték, házasságtörők,
a bölcsek ellenségei, akik tudatlanok, ám tudósnak vélik magukat,
fogadalomszegők, gonosz életűek, rágalmazók, másoknak szenvedést okozók,
nagyevők, kegyetlenek, romlott szívűek és más bűnösök –
az ilyen, s más gonosztevők, az emberiség legalja.
Akik nem kerülik a bűnös tetteket, a mester tanítását békétlenül fogadják –
az ilyesféléket (a tanító) hagyja el, nem alkalmasak a tanítványnak.
Ha mégis alkalmasnak találná őket, az Istenség haragjának célpontjává
válik, e világon szegény, fiaktól és feleségtől megfosztott,
majd pokollakó lesz, s állatként születik újjá.”

Kizáró ok lehet továbbá, ha valaki a bhakti elveivel szembenálló tanokat követ, a rákövetkező versek témája ez.