A következő címkéjű bejegyzések mutatása: történetek. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: történetek. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. december 21., szombat

áldozat Naimisa erdejében


kalim āgatam ājñāya kṣetre 'smin vaiṣṇave vayam |
āsīnā dīrgha-satreṇa kathāyāṁ sakṣaṇā hareḥ ||1.1.21.||

Felismerve a kali-kor beköszöntét itt, ezen a vaisnava vidéken
telepedtünk le, hogy e hosszantartó áldozattal a Hari-kathának szentelődjünk.


(Bhágavata-purána 1.1.21.)

kalim āgatam ājñāya – „Kali jöttét megértve” – felismerve a közelgő nehézségeket a szentek Visnu lábai után vágyakoztak – mondja kommentárjában Srídhar Szvámí. „Vaisnava föld” (vaiṣṇava kṣetra), vaisnava zarándokhely, ahol a szentek összegyűlnek. Srídhar Szvámí kommentárjában a Naimisa (naimiṣa) szó kétféle eredetére utal a szentírások alapján. Az egyik változat szerint Brahmá egy Naphoz hasonlatos, gondolat-kereket teremtett, s a kerék agya által körbekerített terület lett Naimisa erdeje (így a nemiḥ – abroncs szóból eredeztetve az erdő nevét, naimīśa – az abroncs ura). Más változatban a bölcsek keresnek menedéket a kali-kor befolyása alól, Brahmá pedig elhajítja a kereket, s az Naimisa erdejében ér földet, ezzel jelölve ki a menedéket a bölcsek számára. Srídhar Szvámí másik értelmezése a Varáha-puránán alapul, mely szerint egy szempillantás (nimiṣa) alatt enyészik el itt a démonok ereje, ezért Szempillantás Erdő (Naimiṣa āranya) a neve. A Bhágavatam 1.1.4. verse talányos megfogalmazása is hasonló értelmezésen alapul: naimiṣe 'nimiṣa-kṣetre „Naimisán, Visnu földjén” – ahol az animiṣa szó a kommentátorok egybehangzó véleménye szerint Visnura utal, aki a mindenség fenntartása közben egy pillanatra sem hunyja le a szemét… szép a gondolat, az ember mindig a gondoskodó Isten szerető tekintetének fényében fürdik.

A bölcsek tehát letelepedtek Visnu földjén, hogy hosszantartó áldozatot mutassanak be… s bár az áldozat egy mozzanata tűzgyújtással is járt, e vers szerint mégis a Hari-kathá, Hari, Krsna dicsőségének hallása és magasztalása, a róla szóló történetek elbeszélése alkotta az áldozat leglényegét – valójában ez a mozzanat emelte ki a bölcseket a kali-kor óceánjából. A szentek hosszantartó áldozatra gyűltek össze, s ez az áldozat azóta sem fejeződött be, mind a mai napig folytatódik. Mikor a vaisnavák összegyűlnek Visnu földjén, a templomokban és ásramokban, a szentélyekben vagy bárhol a világon (vajon milyen hely ne volna a szemhunyásnyira sem megpihenő Úr látóterében), és Krsnáról szóló történeteket ismételnek, ott e naimisa-erdei áldozat részesévé válhatnak. Ez a leckék valódi értelme… a cél nem az intellektuális kíváncsiság kielégítése, vagy a friss hírek beszerzése, hanem a Hari-kathá hallása és ismétlése. 

Naimisa erdeje madártávlatból a wikimapián, és a google-mapsen.
(a fotón Naimisa erdeje a Gómatí folyó felől, forrás: antaryami.net)

2013. szeptember 28., szombat

találkozás egy teljes-emberrel


Vonaton utaztam, harmadosztályon. Felszállt egy apáca, rengeteg csomaggal: holmit vitt egy új gyermekmenhely berendezésére. Szemre nem volt rajt semmi figyelemreméltó, de lénye tündökölt: őt már nem érintette a földi élet, ami nem gátolta abban, hogy jobban tevékenykedjék, mint akik az élettől százfélét akarnak. Megszólítottam: Megvan-e minden csomagja? Elgondolkozott és számolni kezdett: "Egy, kettő, három... nyolc, kilenc", aztán sajátmagára mutatott: "tíz". Őneki már csak poggyász volt a saját teste is.
Ez az együgyű, tehetetlen, szórakozott kis szolgáló nagyobb hatalom, mint a föld minden fegyvere együttvéve.

Weöres Sándor: A teljesség felé

2013. augusztus 10., szombat

Gópálguru gószvámí


Az utkalai (ma Orissza) bráhmana Vakrésvar Pandit tanítványa volt. Már kisgyermek korától fogva guruja oltalmára és irányítására bízta magát. Az Úr Csaitanja mindig nagyon szívélyesen bánt Gópállal, sokat tréfálkozott vele. Még gyermek volt, mikor egyszer azt látta, hogy Maháprabhu ujjai közé szorítva nyelvét megy az úton. Mikor Gópál megkérdezte e furcsa viselkedés okát, Maháprabhu elmondta, hogy éppen a természet szükségleteinek akart eleget tenni, s ilyenkor nem ildomos a Szent Nevek zengése. Mivel azonban nyelve egy percre sem hajlandó megszakítani a Szent Nevek zengését, ezért inkább erőnek erejével visszafogja nyelvét.
Válaszképpen Gópál így felelt: Kedves Uram, amit mondasz, kétségkívül igaz, ám a kali-jugában a mantrázásnak nincsenek szigorú szabályai az idő és a hely vonatkozásában. Az ember bárhol, bármikor zengheti a szent neveket, függetlenül a külső körülmények tisztaságától. Maháprabhu elégedett volt a válasszal, s ettől fogva tette hozzá nevéhez a „tanító” szócskát: Gópálguru; amit aztán egész életében használt.



Gópálguru gószvámí Szvarúp Dámódar és Raghunáth dász gószvámí mellett tanulmányozta a rasza-elvet, s nagy jártasságot szerzett a raszik témákban.
Vakrésvar Pandit is abban a házban tartózkodott, ahol korábban Maháprabhu lakott, ez a Gambhira, Kási Misra háza. Miután Vakrésvar eltávozott, Gópálguru költözött ide, s fölszentelte Srí Rádhá-kánta múrtikat. A Gambhirában ma is ott találhatók e múrtik, s néhány percnyire a Dzsagannáth nagytemplomtól bárki felkeresheti őket.





Gópálguru állította össze a Szmarana-paddhati című könyvet, amely huszonhat fejezetben foglalja rendszerbe Krsna emlékezetben tartásának mikéntjét. Egyik tanítványa, Dhjánacsandra gószvámí a gaudíja tanítványi lánc egyik jeles tanítómestere lett. Mesterének vezetésével ő állította össze az egyik első értekezést az imádat tárgyában (Dhjánacsandra paddhati).
 

Mikor Naróttam dász Thákur Dzsagannáth Puriba látogatott, felkereste Kási Misra házát, ahol találkozott Gópálguruval. Dzsaiva-dharma című halhatatlan művében Bhaktivinód Thákur kora legkiválóbb gaudíja vaisnavái között említi Gópálgurut, s részletesen idézi mélységes megvalósításról árulkodó tanításait (26-49. fejezet). Egyesek szerint Gópálguru gószvámí Tungavidjá szakhí volt. A Kárttik hónap teliholdját követő nyolcadik napon csatlakozott az Úr örök kedvteléseihez.

ajánlott olvasmány: Gópálguru gószvámí mahámantra-kommentárja

(források: szöveg: Gangesz folyóirat, fotó)

2013. július 6., szombat

Szatjakáma tanítványul szegődik


A Cshándógja upanisadban olvasható az alábbi történet:

Egyszer hajdanán Szatjakáma Dzsábála így szólt édesanyjához, Dzsabálához:
– Szeretnék elszegődni a szent tudományok növendékének (brahmacsárínak)! Mely családba tartozom?
Ő azt válaszolta:
– Nem tudom, gyermekem, miféle családból való vagy. Fiatalkoromban születtél, mikor szolgálóként sokfelé forgolódtam. Így hát nem tudom, miféle családból való vagy. Ám az én nevem Dzsabálá, a te neved Sztjakáma, mondhatod hát, hogy Dzsabálá-fia Szatjakáma vagy.
Elment a fiú Gautamához, Haridrumat fiához s szólt:
– Szeretnék elszegődni a szent tan növendékének. Elfogadsz-e tanítványodnak, nagytiszteletű uram?
Azt mondta a mester:
– Mily családból származol, kedvesem?
– Nem tudom, uram – felelte, – mily családból származom. Tudakoltam anyámtól, s ő azt felelte: „Fiatal koromban születtél, mikor szolgálóként sokfelé forgolódtam. Így hát nem tudom, miféle családból való vagy. Ám az én nevem Dzsabálá, a te neved Szatjakáma, mondhatod hát, hogy Dzsabálá-fia Szatjakáma vagy.” Így hát Szatjakáma Dzsábála vagyok, uram!
Szólt a mester:
– Csakis egy bráhmana képes ilyen nyíltan vállalni az igazságot! Hozd hát a tűzifát, kedvesem! Elfogadlak növendékemnek, mert nem tágítottál az igazságtól!

(Cshándógja upanisad 4.4.1-5.)

A jelölt neve – Szatjakáma, azaz igazvágyú – beszédes név. Az upanisad nyolcadik fejezetében Pradzsápati Brahmá a lélek (átman) természetéről tanít, s a lélek tulajdonságainak sorában az egyik a szatja-káma: akinek vágya (káma) a valóságra (szatjam), pontosabban a végső valóságra vonatkoznak.
Szatjakáma édesanyjához intézett kérdése nem egyszerűen apja kilétére vonatkozik: a gótra nemzetséget jelent, a család férfiágon való származását. Sankara ezért vélekedik úgy kommentárjában, hogy Dzsabálá válasza arról szól, hogy „édesapád korán meghalt, és így nem volt módom megtudakolni, melyik gótrába tartozik”.

A védai tradíció szerint a jelölt eleve rendelkezik a jó tulajdonságokkal, melyet a beavatás megszentel… a mester szokványos kérdésére Szatjakáma rendhagyó választ ad. Ám mert a bráhmana egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy mindig igazat szól, Háridrumat, a mester világosan látja a jelölt érdemességét, ezért nyomban tűzifáért küldi. A tűzifa a hóma, a tűzáldozat kelléke, melynek a fahordás szolgálatával a tanítvány is részesévé válik.

 

2012. december 15., szombat

a madárka


Pándu fiai száműzetésük idején az erdőben laktak – ez nehézséget jelentett, ám egyben kiváló lehetőséget is, hiszen az erdő a szentéletű remeték lakhelye. Így történt, hogy egy alkalommal a pándavák a jeles bölccsel, Márkandéjával találkoztak. Judhisthir élt az alkalommal, és a dharmáról faggatta a nagytudású szentet, számos kérdést téve fel neki. Márkandéja egy történettel válaszolt. A történet egy bráhmanáról szólt, aki egy fa alatt ülve éppen szent gyakorlataival, a védahimnuszok recitálásával foglalta el magát, mikor a fa tetejére leszállt egy madár, és rápottyantott a bráhmana fejére. Ő hirtelen haragra gyúlt, s dühe elpusztította a madarat. Persze azonnal megbánta tettét, de már nem volt mit tenni.
Később aztán a faluba indult alamizsnáért. Ahogy koldulócsészéjével a házak között ballagott, egy asszony megszólította: Brahmindév, várj egy percet, mindjárt hozok ételt! A bráhmana megállt a ház előtt, s türelmesen várakozott. Igen ám, de amíg az asszony az adományt készítette össze, megérkezett a férje. Az asszony jó feleségként azonnal férjére figyelt: vizet hozott neki, ebéddel kínálta… s csak ezután vitte ki a ház elé bráhmanának szánt adományt.
– Micsoda dolog ez – zsörtölődött a bráhmana –, megállítasz, aztán megfeledkezel rólam?!
– Kérlek, bocsáss meg – válaszolta az asszony –, most ért haza a férjem, éhes volt és fáradt, őt szolgáltam.
– Hát nem tudod, hogy a bráhmanák szolgálatánál nincs magasztosabb? Még a mennyek királya Indra is a bráhmanáknak hódol! Miért nem hallgatsz a vénekre? Ők tudják, hogy a bráhmanák olyanok, akár a tűz, haragjuk az egész Földet felperzselheti!
– Ó, bölcs, tudom, hogy a tanult bráhmanák olyanok, akár az istenek, ezért kérlek, légy kegyes, és nézd el a sértést, amit elkövettem ellened! Tudom milyen a haragod, és nem akarok a madárka sorsára jutni – felelte az asszony majd finoman, kedvesen a valódi brahminikus erényekre – önfegyelem, hűség az igazsághoz, megbocsátás – oktatta a bráhmanát, aki leforrázva állt ott… kénytelen volt belátni az asszony szavainak igazát, csodálattal hallgatta a bölcs tanítást. S hogy ráadásul még – ki tudja honnan? –a madárkával történt szégyenletes esetről is tudott! A bráhmana haragja lecsillapodott, áldásban részesítette tanítóját, majd továbbállt.


2012. november 24., szombat

tudatos választás


Gandhi, mint oly sok más hindu, tradícióként kapta a növényevő életmódot. Kamaszkorában, lázas újító szenvedéllyel, megpróbálkozott a húsevéssel is: ha a húsevő angolok uralják Indiát, az biztosan jó dolog, minket is erősebbé, jobbakká tehet! Szüleinek persze nem merte megvallani próbálkozásait, inkább csak hazudozott… amit aztán annyira szégyellt, hogy inkább felhagyott a kísérletezéssel.
Később, mikor Angliába utazott volna, édesanyja nem engedte el jó szívvel… rossz híreket hallott ugyanis az Európába utazó fiatalemberekről. Ezért aztán egy szerzetes baráti tanácsát követve fogadalmat tétetett le az ifjú Gandhival: nem nyúl alkoholhoz, húsételhez, és kerüli az asszonyokat. (A szerencsejáték kimaradt… úgy látszik, ez a veszély köreikben fel sem merült.) Gandhi hű maradt fogadalmához – bármennyi nehézséget okozott a betartása –, ám valódi jelentőségét csak később értette meg. Önéletrajzában így ír erről: „Kóborlásaim során egyszer a Farringdon Streeten egy vegetáriánus étteremre bukkantam. Látványa olyanfajta örömmel töltött el, mint amit a kisgyerek érez, amikor valamilyen kedvére való ajándékot kap. Mielőtt beléptem volna, észrevettem, hogy az ajtó melletti üvegablakba eladó könyveket tettek ki. Köztük volt A vegetarianizmus dicsérete Salttól. Egy schillingért megvettem ezt a könyvet, és egyenesen bementem az étterembe. Ez volt az első, szívem szerint való ebéd, amióta Angliába érkeztem Isten a segítségemre sietett.
Salt könyvét az első sortól az utolsóig elolvastam: igen mély benyomást tett rám. Azóta, hogy e könyvet végigolvastam, nyugodtan mondhatom, hogy tudatos döntés alapján vagyok vegetáriánus. Áldottam a napot, amelyen fogadalmat tettem anyám előtt. Eddig azért tartózkodtam a húsevéstől, mert ragaszkodtam az igazsághoz és fogadalmamhoz, ám egyszersmind azt kívántam, bárcsak minden indiai húsevő lenne, és arra készültem, hogy egy napon én magam is szabadon és nyíltan elkezdek húst enni, s másokat is megnyerek az ügynek. Most a vegetarianizmus mellett döntöttem; terjesztése küldetésemmé vált.” (Önéletrajz, avagy az igazsággal való próbálkozásaim története)

2012. február 4., szombat

együttérzés


Csaitanja Maháprabhu nagyon kegyes mindenkihez, az isteni könyörület megtestesítőjének tekintik, ám néha szigorúan megfeddi bhaktáit. A teljesség igénye nélkül íme néhány példa:

Kálá Krsnadász – tekintélyes bráhmana család sarja. Ő kísérte Csaitanja Maháprabhut dél-indiai zarándokútján. Egy alkalommal Mallára-dés mellett egy bhattathári (feketemágiában jártas bráhmana) befolyása alá került, aki egy asszony segítségével édesgette magához. Maháprabhu a hajánál fogva visszahozta, de Puriba visszatérve kijelentette, nem kívánja többé társaságát. „Mehet, ahová akar – nem vagyok többé felelős érte” – szólt. A bhakták azonban felkarolták, s őt küldték Navadvípba Maháprabhu visszatérésének hírével.

Mukunda Datta – Csaitanja Maháprabhu osztálytársa és barátja, jeles énekes. Gyakran járt olyan helyekre, ahol Csaitanja, és a bhakti ellenzői beszéltek, Maháprabhu ezért eltiltotta magától. Mukunda nagy bánatában a bhaktákon keresztül tudakozódott, vajon egy nap találkozhat-e majd az Úrral. Maháprabhu ezt üzente: „Mukunda sok millió év múlva kap csak engedélyt arra, hogy láthasson.” Amikor a bhakták ezt Mukundának elmondták, az örömében táncra perdült, s ezt hallván Maháprabhu azonnal visszafogadta.

Kamalákánta Visvásza – Advaita Ácsárja szolgája. Advaita minden kiadásáról tudott, s egyszer titokban levelet küldött Pratáparudra Mahárádzsnak. A levélben kifejtette, hogy Advaita Ácsárja az Istenség Személyisége, ugyanakkor megemlítette, hogy az Ácsárja 300 rúpiás adósságba keveredett, s ezt ő ki szeretné egyenlíteni. A levél Maháprabhu kezébe került, aki így szólt: „Kamalákánta helyesen megállapította, hogy Advaita Ácsárja az Istenség Legfelsőbb Személyisége (ísvara), ugyanakkor nincstelen koldusnak nevezte. Megbüntetem, hogy okulhasson!” – s megparancsolta Góvindának, hogy többé ne engedje Kamalákántát a színe elé.
Kamalákánta, hallván a büntetésről, nagyon elkeseredett, Advaita Ácsárja azonban így vigasztalta: „Nagyon szerencsés vagy, hisz maga a Legfelsőbb Úr szabta ki büntetésed!” Maháprabhuhoz pedig így szólt: „Képtelen vagyok felfogni transzcendentális kedvteléseid! Ilyen nagy kegyet gyakorolsz Kamálákántával! Hozzám sose voltál ilyen könyörületes. Milyen sértést követtem el lótuszlábad ellen?” E szavakat hallva Csaitanja Maháprabhu nagyot nevetett, s elégedetten hívatta Kamalákántát.

Mi e történetek közös tanulsága? Bár Csaitanja a legkönyörületesebb avatár (namó mahá-vadánjája – „hódolat a legnagylelkűbbnek”, szól a hozzá intézett fohász), mégis, van, aki nála is könyörületesebb: a hívei… akik így vagy úgy, de támogatják, segítik bajba jutott társukat.

2011. június 27., hétfő

„ma böjt van!”


Egyszer Sziluanosz atya és tanítványa, Zakariás egy monostorba érkeztek. Mielőtt útra keltek volna, egy kis ételt készítettek nekik. Amikor elmentek, útközben tanítványa vizet talált, s inni akart. Erre azt mondta neki az idős atya: „Zakariás, ma böjt van!” Az azonban azt mondta: „Hát nem ettünk, atya?” Erre az idős atya így szólt: „Az, hogy ettünk szeretetből történt, de most tartsuk meg a böjtünket, gyermekem!”

Forrás: Az atyák bölcsessége
Az 5. században, az egyiptomi sivatagban élt szerzetes atyák történetei


olvasnivaló a témában: mese

2011. március 5., szombat

minden tiszta?


Akivel már megesett, hogy a gyermeke nagy komolyan megmagyarázta neki, miért is rosszalkodik, az bizonyosan örömmel emlékezik majd erre a kis történetre, mely Kavi-karnapúra Csaitanja Maháprabhuról írott könyvének második fejezetéből való:

upary upary āhita-bhāṇḍa-saṁhatau
sugarhitocchiṣṭa-visarjana-sthale |
jagāma mātuḥ purato mahāprabhuḥ
prakāśayan jñāna-parām sa vijñatām ||70||

(A gyermek) Maháprabhu a tisztátalan szemétlerakó kellős közepén felmászott a kidobott edényhalom tetejére, s onnan tárta fel édesanyjának a gjána tanait.

A bráhmana családokban a felajánlott ételt mindig új agyagedényben készítették, s a használt edényeket kidobták. Ezek az edények nem voltak kiégetve, ezért a nedvesség hatására hamar szétmállottak. Ennek az edényhalomnak a tetejére mászott fel a kis Nimái.

vilokya tatrātyaśuci-sthale gataṁ
sutaṁ śacī prāha bhayākula-kramam |
jahīhi tātāśuci-deśa-saṁsthitiṁ
mamāṅkam āgaccha vidhāya śuddhatām ||71||

Látván, hogy fia milyen tisztátalan helyen van, Sacsí izgatottan rákiáltott: Gyere csak le onnan, kedvesem, hagyd ott azt a piszkos helyet! Ülj gyorsan az ölembe, hadd tisztogassalak meg!

niśamya mātur vacanaṁ mahāprabhur
nyarūpayat sac-cid-acit-svarūpatām |
avehi mātar vacanaṁ mamedṛśaṁ
jahi bhramaṁ cetasi vibhramākule ||72||

Meghallgatva édesanyja szavait, Maháprabhu végiggondolta a lélek és anyag, a tudatos és tudattalan létező természetét, majd így felelt: Kedves anyám, fontold meg jól, amit most mondok, s hagyd el a tévedést, mi úrrá lett zavarodott szívedben.

idaṁ hi viśvaṁ sacarācaraṁ tu yad
vilokyate tad bhrama eva kevalam |
pavitratā vāpy apavitratāpi vā
kathaṁ bhaved amba vicitram eva tat ||73||

Ez a mindenség a mozgó és mozdulatlan lényekkel együtt, minden amit csak látsz, bizony az mind csak illúzió. Hogyan is lehetne akkor tisztaság, vagy tisztátalanság? Kedves anyám, mily különös, amit mondasz!

yato hy anānātva ihaitad ātmano
ghaṭeta naivedam ahaṁ mamety api |
sa eka ātmaiva sadāvaśiṣyate
tad anyad etat sakalaṁ hi vibhramaḥ ||74||

Ezért van az, hogy e világban nincs sokféleség. Ez az átman miatt lehetséges. Bizony, nincs „én” és „enyém”, csak ő van egyedül, az átman, s ő is marad meg mindig. Minden más csupán csak illúzió.

idaṁ hi yad vā sura-martya-rakṣasāṁ
tanūṣu sarvāsu vasanti pañca te |
kṣitir jalaṁ vyomam aho marut tatas
tad-ātmakaṁ sarvam abhinnam eva hi ||75||

Továbbá e világban a félistenek, az emberek és a démonok testeiben is mind csupán öt dolog létezik: a föld, a víz, az éter, a tűz és a levegő elemei. Minden ezekből áll, így nem különböznek egymástól.

ataḥ pavitraṁ sakalaṁ hi vastuto
na cāpavitraṁ kiyad apy ado bhuvi |
itthaṁ vadantaṁ tam udāradhīḥ śacī
dadhāra sā pāṇi-yugena satvarā ||76||

Ezért valójában ez a mindenség teljességgel tiszta, nincs a földön semmi tisztátalanság!
E szavak hallatán az éleseszű Sacsí sietve megragadta kisfiát…

… s alaposan megfürdette a Gangesz vizében.

A történet többféle változatban ismeretes. Krsnadász Kavirádzs gószvámí éppen csak megemlíti a Csaitanja-csaritámrtában (1.14.75.), Sríla Prabhupád magyarázatában pedig Bhaktivinód Thákurt idézi: „Az Úr így szólt: Anyám! Valamit tisztának, valami mást pedig tisztátalannak tekinteni kétségtelenül csupán e világi érzelem, melynek semmi valóságos alapja nincs. Az Úr Visnunak főztél ezekben az edényekben, s Neki ajánlottad fel az ételeket bennük. Hogyan lehetnének hát érinthetetlenek? Mindent, ami kapcsolatban áll Visnuval, Visnu energiája kiterjedésének kell tekintenünk. Visnu, a Felsőlélek örök és szennyezetlen. Hogyan mondhatnánk ezekről az edényekről, hogy tiszták vagy szennyezettek?”

Bhaktivinód Thákur kommentárjának forrása Vrndávan dász Thákur Csaitanja-bhágavatája aki így ír: „Kedves anyám, a tisztaság és tisztátalanság fogalma csupán a képzelet szüleménye. Fontold meg kérlek, vajon mi hiba lehetne a Teremtőben? Még ha valamit általában tisztátalannak is tartanak a védák és az emberek, tisztátalan maradhat-e, miután megérintettem? Tény, hogy ezek az edények tiszták, hiszen az úr Visnunak főztél bennük. Így sohasem lehetnek tisztátalanok, sőt, megtisztítják azt a helyet is, amivel érintkezésbe kerülnek. Ezért én sohasem lehetek közönséges helyen. Érintésem mindent megtisztít.”

Lócsan dász Thákur is elmeséli a történetet, a Csaitanja-mangalában így idézi fel a kis Nimái szavait: „Kedves anyám, ezen elvek ismerete nélkül az egész világ a romlás szélére jutott. Nincs semmi más széles e világban, minden csakis az öt alapelemből áll, a földből, vízből, tűzből, levegőből s az éterből.” S mert édesanyja megszidta őt rosszalkodása miatt, így folytatta: „Minden dharma leglényege pedig az úr Krsna szolgálata, mert Krsna a legfelsőbb úr mindenek felett.”

Murári Gupta elbeszélése szerint Maháprabhu az avadhúta Dattátréja hangulatában így szólt édesanyjához: „A tisztaság és tisztátalanság fogalma csupán a képzelet szüleménye. E világban minden a földként, vízként, tűzként, levegőként s éterként ismeretes, s a kettősségek nélküli Egy lótuszlábának kiterjedése. Hidd el, kedves anyám, itt minden Hari könyörületének óceánja!”

Minden tiszta? Az advaita filozófia szerint csak a brahman létező, a világ illúzió. Ebből a megközelítésből tekintve nem beszélhetünk tisztáról és tisztátalanról. A történet Kavi-karnapúra elbeszélésében megközelíthető ebből a nézőpontból is: Nimái így játszik. Murári Gupta (ő Navadvípban élt, s ismerte a gyermek Nimáit is) egyértelművé teszi Maháprabhu szavait: nincs különbség, hiszen a világon minden Hari kegyéből létezik, minden az ő lótuszlábának kiterjedése, s ő felette áll a világi kettősségeknek.
Sacsí anya azonban asszonyi józansággal véget vet a töprengésnek: indulás mosakodni!

2010. december 15., szerda

a Bhagavad-gítá olvasása


„Élt a szent helyen, Srí Rangaksétrán egy vaisnava bráhmana, aki nap mint nap elment a templomba, és elszavalta az egész Bhagavad-gítát. Mély transzcendentális eksztázisba merülve rendre elolvasta a Bhagavad-gítá mind a tizennyolc fejezetét, mivel azonban nem tudta helyesen kimondani a szavakat, az emberek örökké gúnyolódtak vele. Helytelen kiejtése miatt az emberek néha megszólták és kinevették, de ő ügyet sem vetett rájuk. A Bhagavad-gítát olvasva eksztázis töltötte el, és nagyon boldog volt. Miközben a könyvet olvasta, testén transzcendentális átalakulások mentek végbe. Borzongott, szeméből patakzott a könny, teste remegett és verejtékezett, ahogy olvasott. Srí Csaitanja Maháprabhu nagyon boldog volt, amikor látta mindezt. Ezt kérdezte tőle:
– Kedves uram! Mi az, ami miatt ilyen nagy eksztatikus szeretetet érzel? A Bhagavad-gítának melyik része okoz ilyen transzcendentális boldogságot neked?
Írástudatlan vagyok – felelte a bráhmana –, ezért nem ismerem a szavak jelentését. Néha helyesen olvasom a Bhagavad-gítát, néha helytelenül, de csak folytatom, mert ez lelki tanítómesterem utasítása. Igazság szerint csak azt látom, hogy az Úr Krsna egy harci szekéren ül Ardzsuna kocsihajtójaként. Amint a gyeplőt a kezében tartja, végtelenül szépnek látszik, és színe feketés. Amikor az Úr Krsnát látom, ahogy egy szekéren ül, és Ardzsunát tanítja, eksztatikus boldogság tölt el. Amíg a Bhagavad-gítát olvasom, egyedül az Úr gyönyörű vonásait látom. Ez az oka, hogy olvasom, s elmémet semmi sem térítheti el ettől.
Srí Csaitanja Maháprabhu erre így szólt hozzá:
– Te valóban hiteles tekintély vagy a Bhagavad-gítá olvasása terén. Bármit tudsz, az a Bhagavad-gítá valódi jelentése.
E szavakkal megölelte a bráhmanát, aki aztán az Úr lótuszlábát megragadva sírni kezdett.
– Téged látva boldogságom megkétszereződik – mondta a bráhmana. – Úgy vélem, hogy Te Maga az Úr Krsna vagy.
A bráhmana elméje az Úr Krsna kinyilatkoztatásától megtisztult, s így képes volt megérteni a Srí Csaitanja Maháprabhuról szóló igazság minden részletét. Srí Csaitanja Maháprabhu ekkor nagyon alaposan kioktatta a bráhmanát, s megkérte, ne árulja el senkinek, hogy Ő az Úr Krsna. A bráhmana Srí Csaitanja Maháprabhu nagy bhaktája lett, és négy álló hónapig nem hagyta el a társaságát.
(Csaitanja-csaritámrta 2.9.93-107.)

Csaitanja Maháprabhu dél-indiai zarándokútja során érkezik Rangaksétrára, s ott éri a monszun. A hagyomány szerint megszakítja vándorútját, s egy bráhmana házába költözik négy hónapra. Rendszeresen eljár a nagytemplomba, s ott találkozik egy bráhmanával. Ez a bráhmana annak idején kapott egy szép szolgálatot mesterétől: recitálja minden nap a Bhagavad-gítá verseit. S bár úgy tűnt, alkalmatlan e szolgálatra, hiszen nem olvas szépen, mestere utasítását követve nap mint nap elmegy a templomba, és felolvassa a Gítá mind a hétszáz versét. Sokan kikacagják nyelvbotlásait, mások csak sajnálkoznak rajta, szegény, milyen régóta próbálkozik eredmény nélkül… Ám Csaitanja Maháprabhunak feltűnik: a bráhmana az eksztázis jeleit mutatja! Lehet, hogy pontatlanul olvas, a világi fül számára szörnyen hangzik, ahogyan a verseket recitálja, de megremeg a hangja ahogy végigfut rajta a borzongás, könnyek csillognak a szemében… ő tud valamit a Gítáról!
– A Bhagavad-gítát olvasva Krsna gyönyörű vonásait látom – mondja a bráhmana – s ahogy Maháprabhu átöleli, a bráhmana ráismer – hiszen te vagy az, akit az imént Ardzsuna kocsihajtójaként magam előtt láttam, te magad vagy az Úr Krsna!

2010. december 11., szombat

a nagy viadal


Dél-Indiában (a hagyomány szerint 916 és 1036 között) élt Jámunácsárja, más néven Szvámí Álavandára. Nagyapja, Náthamuni is jeles bráhmana volt, a Srí szampradája kiválósága. Jámunácsárjáról mesélik a következő történetet.
Tizenkét éves fiúcska volt csupán, mikor vitába keveredett a kor egyik leghíresebb panditjával. E pandit a király udvarában élő tudós volt, s akit vitában legyőzött, azoknak külön adót kellett fizetniük a király számára. Jámuna tanítója valahogy elmaradt az adó fizetésével, ezért a pandit egy tanítványa szidalmazni kezdte… Jámuna pedig, hogy megvédje mestere becsületét, vitára hívta ki a híres panditot. A kihívás híre nagy meglepetést okozott a királyi udvarban, többen úgy gondolták, mit keres itt ez a szemtelen suhanc, mások pedig Vámanát látták a palotához érkező fiúcskában, aki legyőzi a büszke észbajnokot, s letöri büszkeségét. Még a királyi párt is megosztotta a viadal, az uralkodó természetesnek tartotta tudósa győzelmét, míg felesége a fiúcska pártját fogta.
Ála vandára? ez volna a „nagy viadal”? – kérdezte a pandit gúnyosan, mikor meglátta Jámunát, ám helyette a királynő felelt:
– Ála vandára! ez lesz a „nagy viadal”, melyben vereséget szenvedsz.
Először a pandit kérdezgette a fiút, aki minden kérdésre helyes választ adott, majd Jámuna kérdezte a tudóst.
– Három állítást teszek – mondta a fiú –, s ha megcáfolod őket, elfogadom a vereségem. Az első állításom: anyád nem volt meddő asszony.
Miféle képtelen állítás ez? – gondolta a pandit –, a cáfolat nyilvánvaló… hiszen ha anyám meddő lett volna, nem születhettem volna meg.
– Második állításom: a király tisztességes ember – folytatta Jámuna –, a harmadik pedig: a királyné pedig hűséges férjéhez.
– Mindez képtelenség, sőt felségsértés – kelt ki magából a pandit – ezek cáfolhatatlanok, de ez nem jelenti azt, hogy elveszítettem a viadalt, hiszen te sem tudod megcáfolni őket!
– Elsőként azt állítottam, hogy édesanyád meddő – felelt Jámuna –, a dharmasásztra szerint meddőnek tekintendő az az asszony, akinek csak egy gyermeke van, legyen az akár olyan kiváló tudós, mint jómagad. Másodjára azt állítottam, hogy a király tisztességes ember. A sásztrák szerint az uralkodóra száll alattvalói erényes tetteinek hatoda, ám bűnös tetteik hatoda is. Így bár valóban nemes jellemű nagyszerű ember, ám a kali-korban élünk, így az alattvalók bűneinek hatodát el kell majd szenvednie. Szintén a sásztrák állítják, hogy a király a nyolc égtájat uraló félistenek (a lókapálák) képviselője… így megállapíthatjuk, hogy uralkodónk hűséges feleségének egyszerre kilenc férje van.
Így nyerte meg a vitát az ifjú Jámuna, s kapta az Álavandára nevet. A történet egyik változata szerint a király a fele királyságát adta a győztesnek, a másik változat szerint örökbefogadta (hiszen Jámuna apja fiatalon meghalt).
Álavandára ezután uralkodóként élt, majd egy találkozás ismét új fordulatot adott életének… meghallotta, ahogyan Ráma Misra a Bhagavad-gítát zengi… de ez már egy következő történet.

2010. szeptember 4., szombat

az apa kötelessége


Egy alkalommal Dzsagannáth Misra (Csaitanja Maháprabhu édesapja) keményen megbüntette fiát, majd erkölcsi útravalóval látta el, hogy nevelése hiányt ne szenvedjen. Aznap éjszaka Dzsagannáth Misra álmában egy bráhmana jelent meg, és haragosan így szólt:
– Kedves Misra! Te egyáltalán nem ismered fiadat. Azt gondolod, hogy Ő a te fiad, ezért szidod és bünteted meg.
– Lehet ez a fiú egy félisten, misztikus jógi, vagy egy nagy szent, nem számít! Bárki legyen, én akkor is a fiamnak gondolom – válaszolt a vádlott szülő. – Egy apának kötelessége, hogy erkölcsös és vallásos életre nevelje a gyermekét. Máskülönben hogyan tanulhatná meg mindezeket?
– Ha a fiad egy transzcendentális, misztikus személy, kinek testét a tökéletes tudás sugarai ragyogják be, akkor vajon mi haszna a te oktatásodnak? – hangzott a válasz.
Dzsagannáth Misra folytatta:
– Még ha a fiam nem közönséges ember, hanem maga Nárájan, nekem akkor is az a feladatom, hogy utasításokkal lássam el őt.

(a történetet a Csaitanja-csaritámrta 1.14.83-92. versei beszélik el)
A képen egy kocka a Nader Nimai című bengáli filmből. Nílámbar Csakravartí,
az asztrológus éppen Nimái isteni természetéről beszél Dzsagannáth Misrának.

2010. július 7., szerda

a régiek borának seprője - kínai történet

Huan hercege a Nagy Csarnokban olvasgatott, a csarnok előtt meg Pien, a kerékgyártó egy keréken munkálkodott. Egyszer csak félretette szerszámait, felment a lépcsőkön, és így szólt a herceghez: „Szabad-e megkérdeznem uram, mit olvas?” „A bölcsek szavait” – mondta a herceg. „Élnek még ezek a bölcsek?” – kérdezett tovább. „Már rég meghaltak” – volt a válasz. „Így hát csak a régiek borának seprője az, amit nagyuram olvas.” A herceg erre így szólt: „Hogy jön egy kerékgyártó ahhoz, hogy leszólja olvasmányunkat? Ha van mit felhozni mentségedre, hát ki vele, ha nincs, meghalsz!” A kerékgyártó így felelt: „Szolgád csak saját mesterségéből tud példát mondani. Ha kereket csinálok, és csak gyengén szorítom meg, nem tart majd eléggé. Ha meg túl erősen, akkor nem illik egybe. Se túl gyengén, se túl erősen – akkor a kezemnek éppen úgy sikerül, ahogy elgondoltam. Szavakkal nem lehet ezt elmondani, ennek külön fogásai vannak. Még saját fiamnak sem tudnám elmagyarázni, és ő sem tudná megtanulni tőlem. Így van ez; hetvenedik évemet taposom, és öregségemre még mindig kerekeket csinálok. A régieknek is volt átadhatatlan tudásuk. Ők már mind halottak, hát ezért van, hogy amit nagyuram olvas, a régiek borának seprője csupán.”
(A pillangó álma című kötetből)

2010. június 12., szombat

Purídász


A bengáli bhakták rendszeresen felkeresték Orisszában Csaitanja Maháprabhut. Az úton mindig Sivánanda Széna gondoskodott róluk. Sivánanda kisebbik fiát Paramánanda dásznak hívták, Maháprabhu azonban csak Purídász néven emlegette. A fiú akkor született, mikor apja éppen Orisszában volt Maháprabhunál, így már nevet kapott, mire hazaért, így lett e két neve. A rákövetkező évben Sivánanda elvitte megmutatni fiát Csaitanjának. Mikor letette elé a földre, a kisfiú nyomban megragadta Csaitanja lábát, s szopni kezdte a lábujját.


Később, mikor hét éves lett, ismét elment apjával Csaitanját meglátogatni. A beszélgetés közben előbb Maháprabhu, majd apja is unszolta őt, mondja ki Krsna nevét, ám Purídász néma maradt. Az egész világot rábírtam Krsna nevének éneklésére – szólt végül Maháprabhu –, ám ezt a fiúcskát nem tudom rávenni. Szvarúp Dámódar hallván ezt így válaszolt: Kimondtad előtte Krsna nevét, ezzel beavattad Krsna nevének zengésébe, s most, hogy megkapta a mantrát, az elméjében zengi, s nem mondja ki fennhangon.
Egy más alkalommal Csaitanja így szólt Purídászhoz: mondj egy verset, kedves Purídászom! S a fiúcska ahelyett, hogy idézett volna egy verset, saját költeményt rögtönzött, s azt szavalta el:

śravasoḥ kuvalayam akṣṇor añjanam
uraso mahendra-maṇi-dāma |
vṛndāvana-ramaṇīnāṁ maṇḍanam
akhilaṁ harir jayati ||


Lótuszvirág a füleknek, balzsam a szemeknek, indraníla drágaköves füzér a mellkasnak,
Vrndávan hölgyeinek minden ékessége – minden dicsőséget Harinak!

A fül mellé tűzött kuvalaja lótusz színe kék, a szemeket ékesítő fekete festék, s a kék köves nyakék is mind Krsnára emlékeztet.

Purídász később Kavi Karnapúra (a füleket megörvendeztető költő) néven vált ismertté.

2010. január 16., szombat

a hajvágás

Nimáj igen szép ifjú volt, szálas termetű. Huszonnégy esztendős volt, haja hullámosan omlott alá. A ceremónia kezdetén a borbélyt megkérték, vágja le a haját. Oda is lépett, de aztán visszakozott. Nem is mert hozzáérni Nimájhoz.
– Hogyan is vághatnék le ilyen szép hajat egy ilyen pompás fejről? – zokogta.
Mások is hangosan siránkoztak:
– Miféle szörnyűség folyik itt? Ki találta ki a szerzetesi rendet? Ki volt az a szívtelen? Egy szannjászínak mindent fel kell adnia, ami oly kedves számára. Házról-házra kell koldulnia, elhagyva reménytelenül zokogó barátait és rokonait! Ez a Legfelsőbb alkotása lenne? Logikus, örömteli dolog ez? Számunkra inkább kegyetlennek tűnik!
Nimáj Pandit csak mosolygott. Ismételten ráparancsoltak a borbélyra, aki végül leborotválta Nimáj haját. Először még hozzáérni is vonakodott, de aztán mégis hozzálátott, hogy e huszonnégy éves, ifjú géniusz hullámos szép haját leborotválja. Előbb ollójával látott munkához. Sokan eltakarták szemüket, sőt olyan is akadt, aki megtébolyodott. Az ijesztően zúgolódó, zokogó és bánkódó tömeg közepette vágták le Nimáj haját.
Nimáj szinte teljesen érzéketlen volt. Még csak félig borotválták le haját, mikor felpattant, és elragadtatott táncra perdült, hangosan zengve az Úr szent nevét. A borbély miután végzett, megfogadta:
– Ez a kéz soha többé nem borotvál senkit! Inkább koldulni fogok. Ez volt az utolsó hajvágás, amit csináltam! (Valóban, később cukrász lett.)

2009. július 7., kedd

a négy tudatállapot


Az upanisadok négy tudatállapotról beszélnek. Éber (jāgrat) a tudat, amikor az érzékek a külvilágban csaponganak. Az álom állapotában (svapna) a külvilág helyett a belső világára fókuszál a tudat. Ez a mentális működés világa. A mélyálomban (suṣupta) elnyugszik a belső érzékelés is, a mentális működést mélyebb, a mindenséggel együtt létező megismerés váltja fel. A negyedik tudatállapot (a szanszkrt neve egyszerűen turiya, azaz „negyedik”) maga a szamádhi állapota.

E négy tudatállapotot elemzi a Cshándógja-upanisadban olvasható történet is. Pradzsápati Brahmá így szól a lélekről (ātman): A bűntelen (apahatapāpmā), nem vénülő (vijara), halhatatlan (vimṛtyu), szenvedéstől (viśoka), éhségtől (vijighatsa) és szomjúságtól (pipāsa) mentes Léleknek igaz a vágya (satyakāma, azaz vágyai a végső valóságra irányulnak), igaz a döntése (satyasaṅkalpa, vagyis szándéka mindig valóra válik, minden külön erőfeszítés nélkül teljesül, amit elhatároz).
Meghallják e tanítást a dévák és az aszurák is, s elhatározzák, hogy megszerzik maguknak. A dévák Indrát, az aszurák Virócsanát küldik Brahmához: tanítványként ismerjék meg a lelket.
Harminckét esztendeig élnek hű tanítványként mesterük mellett, mikor is megkérdi Brahmá: miért jöttetek, fiaim? Elmondják vágyukat: a lelket szeretnék megismerni!
– A lélek a szemben látható lény – tanítja őket Brahmá. – Nézzetek csak egy tál vízbe, mit láttok ott?
S a tanítványok meglátták magukat, sokéves vezeklő életmód után, gubancos hajjal, piszkosan, gyűrötten.
– Nosza, fürödjetek meg szépen, öltsétek fel legjobb ruhátokat, s nézzetek bele úgy a tál vízbe!
A tanítványok így tettek, s elámultak önnön szépségükön.
– Nos, ez a halhatatlan, rettenthetlen lélek! – szólt Brahmá, s a tanítványok elégedetten hazaindultak. Virócsana boldogan tanította az aszuráknak a tant: a testet kell megörvendeztetni, a testért kell élni! Bizony, így gondolkodnak az aszurák ma is…

Indra azonban elgondolkodott hazafelé menet: igaz, szép volt a kép a vízben, ám ha a test nyomorék, a tükörkép is nyomorék… vajon hogyan egyeztethető össze mindazzal, amit mesterem a lélekről mondott? E gondolatokat forgatva fejében visszament Brahmához, s mestere elé tárta kételyeit.
– Jól van – szólt Brahmá, – tanítalak tovább.
Eltelt újabb harminckét esztendő, majd Brahmá így oktatta Indrát:
– Álmában boldog a lélek! Ha a test nyomorék is, álmában ismét új, és egész.

Indra boldogan hazaindult, ám útközben ismét csak elgondolkodott: igaz, hogy a nyomorék is ép álmában, ám olykor mégis rémálmokat lát az ember, álmában valóságosnak éli meg a szenvedést is… vajon hogyan egyeztethető össze mindazzal, amit mesterem a lélekről mondott? Megint csak visszament mesteréhez, s feltárta kételyeit.
Újabb harminckét esztendő telt el majd Brahmá e szavakkal tanította:
– Az álomtalan alvásban leled meg a lelket!
Indra éppen csak kitette a lábát az ásram ajtaján, mikor megértette: ebben az állapotban az ember még önmagáról sem tudatos, olyan, mintha megsemmisült volna! Vissza is fordult nyomban.
– Tovább tanítalak téged – szólt Brahmá, – élj még egy kicsit mellettem!
Öt év múltán mestere így tanította:
– A test múlandó, mégis otthona a halhatatlan testetlen léleknek. A testetöltött lelket a gyönyör és szenvedés kettőssége tartja rabságban, ám ezek nem érintik a testetlen lelket. Mikor az üdvösségre jutott lélek kiszáll a testből a legfőbb fénybe jut, eredeti helyzetét nyeri el, s ott játszadozik nők, járművek, és más rokonlelkek társaságában.
Ezt tanulta Indra Brahmától. (a Cshándógja-upanisad 8.7-8.12. szakaszai alapján)

Ez utóbbi gondolat nyilván nem a csajok, haverok, kocsik mélymaterialista „szentháromságát” dicséri. Felhívja a figyelmet, hogy e negyedik legmagasztosabb állapotra nem a mindenségben való feloldódásként kell gondoljunk. A lélek a Legfelsőbbhöz válik hasonlatossá, az ő társaságát nyeri el, s a lelki ízek kibontakozása és megélése lesz a kenyere.
Tanulságos az is, ahogyan a mester lépésről lépésre, a tanítvány megértéséhez igazodva fedi fel a lélekről szóló tant. Nem vezeti félre a tanítványait: a lélek jelen van testközpontú világi életben is… ám ez nem a végső igazság. S ha a felületes kereső megelégszik ennyivel, legyen boldog így. Ám a komoly kereső előtt nincs titok… a valóság újabb és újabb szintjeit ismerheti meg.

2009. június 13., szombat

terjeszd ki a csuklyádat, ha szükséges


Nárada muninak volt egy kígyó tanítványa. Bhakta volt, így igen jámbor, az emberek azonban visszaéltek a jóságával, és kövekkel meg botokkal támadtak rá. A kígyó nem mart meg senkit sem, guruja utasítására emlékezve. Ám mikor legközelebb találkozott vele, így panaszkodott neki: Gurudév, felhagytam azzal a rossz szokásommal, hogy megmarjam az ártatlan élőlényeket, de most ők dobálnak engem. Nárada így felelt: Ne marj meg senkit, de el ne felejtsd a csuklyádat kiterjeszteni, mintha marni akarnál! Támadóid mind elmenekülnek majd.

(Sríla Prabhupádnak a Bhág. 4.11.31. verséhez fűzött kommentárjából)

2009. június 3., szerda

mese

Réges-régen egy kis ásramban élt egy idős guru. Egy nap, éppen ékádasí szent napján felkereste őt egy tanítványa, Csaturvidhi dász. Az idős mester éppen reggelizett. Törődött teste nem bírta már a böjtöt, így ékádasí napján is megevett egy csapátit.
– Gyere fiam, ülj mellém, egyél te is! – invitálta Csaturvidhit.
– Óh, Gurudév, ékádasí szent napja van ma, engedelmeddel egész nap böjtölnék, ahogy máskor is.
– Rendben van fiam, kísérjen áldásom, légy továbbra is állhatatos, menj, zengd a szent neveket! – búcsúzott a mester.
Hamarost megérkezett Bhógánanda dász is. Mestere őt is leültette. Bhógánanda bizony nem kérette magát kétszer, letelepedett guruja mellé, és jó étvággyal lakmározni kezdett.
– Milyen könyörületes vagy óh, Gurudév – mondta, – már kopogott a szemem az éhségtől.
– Kedves fiam, máskor figyelj oda jobban a böjt előkészületeire – szólt mosolyogva a mester – tudatosan csökkentsd az étkezésed az ékádasít megelőző napon, és meditálj mindazokon az áldásokon, melyekre a böjt vezet. Vajon megértheted-e az isteni kegy, a praszádam jelentőségét, ha így habzsolod az ételt? Mit gondolsz? E napot inkább szenteld a lelki gyakorlataidnak! – szólt, s kegyesen elbocsájtotta Bhógánandát.
Ekkor Rágamárg dász lépett be az ajtón, s köszöntötte mesterét. Guruja hívására ő is helyet foglalt, és enni kezdett. Azonban alig ért le torkán az első falat, Rágamárg megdermedt. Szemei könnybelábadtak, majd teste megremegett, és elcsukló hangon Krsnát szólongatta. Napokig úgy viselkedett mint egy tébolyult, látszott, hogy nem tudatos arról, mi is történik a világban. A mester elégedett volt Rágamárggal, s ez eljutott Mithjácsára dász fülébe is. Alig várta, hogy elkövetkezzen a következő ékádasí. Már kora hajnalban alaposan bereggelizett, és „Krsna! Krsna!” kiáltásokkal szaladt körbe az udvaron. Aztán csalódottan leült. Nem értette, miért nem tisztelik őt is.


-------------
A történetben szereplő tanítványok a lelki élet gyakorlásának különböző fokait jelenítik meg.
Bhógánanda (az evés, vagy élvezet öröme) dász a kezdő, aki ugyan követi az előírásokat, de nem érti igazán azok lényegét, nem éli meg az elveket, amikről ezek az életszabályok szólnak. Számára a böjt csupán az éhezés, és boldog, ha végre megtömheti a hasát.
Csaturvidhi (négyszabály) dász haladó bhakta, tudatosan él, eligazodik a világban, pontosan tudja, mi helyes, és mi helytelen. Számára a böjt és a praszádam, az isteni kegy magához vétele is komoly lelki gyakorlat. A böjtnap neki ünnep: a még intenzívebb odaszentelődés, a szent név zengésének ünnepe.
Rágamárg (a szeretet útja) dász hasonlóképpen tisztában van az ékádasí jelentőségével. Mestere invitálása azonban mindennél fontosabb számára, emiatt tiszteli meg a praszádamot. S valóban megérinti az isteni kegy, Krsna jelenik meg szemei előtt.
A sorból Mithjácsára (képmutató) dász lóg ki, aki utánozni próbálja Rágamárgot, s imitálja az eksztázis jeleit. Míg a többiekkel elégedett mesterük, vele senki sem törődik.

2009. január 4., vasárnap

a szanódijá bráhmana


Élt Mathurában egy fiatal bráhmana. No nem valami előkelő pap, hanem egy alacsonyabb rendűnek tartott közösség papja. Mathurá jeles zarándokhely, sok vándorló szerzetes megfordult ott, de a mi bráhmanánkkal nemigen törődtek, hiszen akadt sok derék, nemes bráhmana, akiknek elfogadhatták a meghívásait, s akik így részesülhettek e szent szerzetesek áldásaiban. Ám történt egyszer, hogy egy szerzetes mégiscsak a mi bráhmanánk házába tért be, és nemcsak megebédelt nála, hanem a tanítványává is fogadta őt. A bráhmana alig néhány napot tölthetett mesterével, ez a találkozás azonban gyökeresen megváltoztatta az életét. Mestere tanítása egyedülálló kincset jelentett számára. Mathurában - Krsna „szülővárosában” - minden Krsnáról szól, ám a sok vaisnava között a mi bráhmanánk mégis egyedül maradt, mestere tanítását, mit a szívében őrzött nem tudta megosztani senkivel. Így élt hát, magában dédelgetve e drágakövet, mestere hangulatát, s közben peregtek az évek, az évtizedek. Egy nap azonban, ahogy bráhmanánk betért Késava templomába, nagy csődületre lett figyelmes. Odagyűltek az emberek, mert egy vándorló szerzetes eksztázisában énekelt és táncolt a múrti előtt, s a bráhmanánk szíve megdobbant: ez az a hangulat, amit a mesterem... ami elrabolta a szívem... és õ is bekapcsolódott a táncba. Így találkozott Mádhavéndra Puri e tanítványa Csaitanja Maháprabhuval.

2008. december 31., szerda

a mennydörgés hangja


BRHADÁRANJAKA UPANISAD - A NAGY ERDEI TITKOS TANÍTÁS

5.2. Tanítás

Pradzsápati (Brahmá) háromféle utódai – a félistenek, az emberek és a démonok – növendékként éltek atyjuk, Pradzsápati mellett. Mikor kitelt tanulóidejük, a félistenek megkérték:
– Taníts minket, urunk!
Nékik erre egy szótagot mondott: da, majd megkérdte:
– Megértettétek?
Szóltak:
– Igen, megértettük. Azt mondtad nekünk: fegyelmezz [dámjata]!
– Óm, látom, megértettétek! – válaszolt.
Ekkor az emberek szóltak:
– Taníts minket, urunk!
Nekik is ugyanazt a szótagot mondta: da, majd megkérdte:
– Megértettétek?
Szóltak:
– Igen, megértettük. Azt mondtad nekünk: adakozz [datta]!
– Óm, látom, megértettétek – válaszolt.
Ekkor a démonok szóltak:
– Taníts minket, urunk!
Nekik is ugyanazt a szótagot mondta: da, majd megkérdte:
– Megértettétek?
Szóltak:
– Igen, megértettük. Azt mondtad nekünk: könyörülj [dajadhvam]!
– Óm, látom, megértettétek – válaszolt.

Az égzengés isteni hangja is ezt ismétli: da, da, da, vagyis: fegyelmezd magad, adakozz, légy könyörületes! Ezért ez a három gyakorlandó: az önfegyelem, az adakozás és a könyörület.