Bhartrhari: Purusártha-dasakam

Tíz strófa az emberi élet céljairól

Az alábbi költemény Bhartrhari verseiből összeállított válogatás, célja, hogy az olvasó figyelmét az üdvösség jelentőségére irányítsa. Bhartrhari nevéhez három, egyenként száz strófából való gyűjtemény fűződik, a nīti-śataka az erényről és a helyes életről, śṛṅgāra-śataka a szerelemről dicséretéről, és annak múlandóságáról, míg a vairāgya-śataka a világi léttől való függetlenség szépségéről, a ragaszkodások meghaladásáról szól.

tasmād anantam ajaraṁ paramaṁ vikāsi
tad brahma cintaya kim ebhir asad-vikalpaiḥ |
yasyānuṣaṅgiṇa ime bhuvanādhipatya-
bhogādayaḥ kṛpaṇa-loka-matā bhavanti ||1||

Ezért a végtelen, múlhatatlan legfőbb ragyogáson,
a Brahmanon elmélkedj, mire mész holmi valótlan képzelgésekkel?
Annak fényében akár az egész földkerekség feletti uralom,
az élvezet s bármi más is csupán e nyomorult világ célja!

A loka szót világként fordítottam, de a szó jelentheti általában az embereket is.
(vairāgya 69., versmérték: vasantatilakā)

pātālam āviśasi yāsi nabho vilaṅghya
diṅ-maṇḍalaṁ bhramasi mānasa cāpalena |
bhrāntyāpi jātu vimalaṁ katham ātmanīnaṁ
na brahma saṁsarasi nirvṛtim eṣi yena ||2||

Pokolra szállsz, vagy az égbe röppensz,
a szélrózsa minden irányába vándorolsz, nyughatatlan gondolatom!
Örökkön bóklászol, miképpen lehet hát, hogy éppen a makulátlan
brahmanhoz nem mész, pedig valójában hozzá tartozol, s vele üdvösségre jutnál?

„valójában hozzá tartozol” – ātmanīnam szó szerint személyes, vagy az átmanhoz tartozó.
(vairāgya 70., versmérték: vasantatilakā)

Pokolra szállsz, egyet ugorsz s az egekbe léptél,
lélek, csapongva bebolyongod a föld kerekjét.
Mint van, hogy észre se vevéd a szivedben élőt,
benned lakót? Kicsoda juttat az üdvre téged?
(Weöres Sándor fordítása)

yūyaṁ vayaṁ vayaṁ yūyam ity āsīn matir āvayoḥ
kiṁ jātam adhunā yena yūyaṁ yūyaṁ vayaṁ vayam ||3||

Te voltál én, és én voltam te – így gondoltuk mindketten.
Mi történt most, hogy te te, én pedig én lettem?

A verset nem találom egyik gyűjteményben sem. Más szövegváltozatában a harmadik páda eleje: kiṁ jātam adhunā mitra – „Mi történt most barátom?”
Az elválás verse szólhat a világi kapcsolatok szétzilálódásáról… de az abszolút kapcsolatról való megfeledkezésről is.
(versmérték: anuṣṭubh)

mahāśayyā pṛthvī vipulam-upadhānaṁ bhujalatā
vitānaṁ cākāśaṁ vyajanam anukūlo'yamanilaḥ |
śaraccandro dīpo virati-vanitā-saṅga-muditaḥ
sukhī śāntaḥ śete munir atanu-bhūtir-nṛpa iva ||4||

Széles ágyam a föld, párnám a karom,
baldachin felettem az ég, legyezőm a lágy szellő,
lámpásom az őszi hold, ölelő szerelmes feleségem pedig a vágytalanság.
Boldog-békésen alszom, akár egy hatalmas királyság ura.

(vairāgya 94., versmérték: śikhariṇī)

Az ágyam föld; párnám nem a puha kebel: kar a fej alatt;
a mécsem fényes Hold; vihar a legyezőm, menny a takaróm;
az égtájak, mint nők, hevesen ölelő, hű kegyeseim;
zarándok, vágy nélkül, örökig aluszik: a Semmi ura.
(Weöres Sándor fordítása)

kiṁ vedaiḥ smṛtibhiḥ purāṇa-paṭhanaiḥ śāstrair mahā-vistaraiḥ
svarga-grāma-kuṭī-nivāsa-phaladaiḥ karma-kriyā-vibhramaiḥ |
muktvaikaṁ bhava-duḥkha-bhāra-racanā-vidhvaṁsa-kālānalaṁ
svātmānanda-pada-praveśa-kalanaṁ śesair vāṇig-vṛttibhiḥ ||5||

Mit érnek a védák, a szent hagyomány, a puránák tanulmányozása, a tanok s azok tengernyi részletei,
gyümölcsük egy kis hely, holmi mennybéli falu kunyhójában, éppen úgy, mint a rítusokba való elmerülés!
Ami egyedül megszabadít a lét szenvedésének terhétől – felégeti, akár az idők végén pusztító tűz –
az az önnön lényegünk örömteli helyzetét felismerő tudás… a többi csupán piaci alkudozás.

A vers a Bhagavad-gítá második fejezetének gondolatát ismétli költői hévvel:
„42. A sok-sok szóvirág, mellyel a Védákba temetkezők
hirdetik balga lélekkel, hogy csak a Véda létezik,
43. és egyebet nem ígérnek, mint jótettért a mennyeket,
s szertartások gyümölcseként földi hatalmat és gyönyört,
44. megbénítja e sok szó azt, ki hatalmat s gyönyört akar,
s határozatlan elmével bölcs mélységig nem ér soha.”
(Szerdahelyi István fordítása)
A tanok (śāstra) itt vagy a hat darsanra, vagy a hat védángára tett utalás. „Önnön lényegünk”: sva-ātma, az átman, mint az ember transzendens lényege.
(vairāgya 71., versmérték: śārdūlavikrīḍita)

āyuḥ kallola-lolaṁ katipaya-divasa-sthāyinī yauvana-śrīr
arthāḥ saṅkalpakalpā ghanasamaya-taṭid-vibhramā bhoga-pūgāḥ |
kaṇṭhāśleṣopagūḍhaṁ tadapi ca na ciraṁ yat priyābhiḥ praṇītaṁ
brahmaṇyāsakta-cittā bhavata bhava-bhayāmbhodhi-pāraṁ tarītum ||6||

Az élet akár a hánykolódó hullámok: az ifjúság szépsége csupán néhány napig marad velünk,
a vagyon szinte elröppenő gondolat, az élvezetek sora mint az esős évszak tovatűnő villámai,
kedvesed átkarolja nyakad, még az is ideig-óráig tart csupán –
egyedül a Brahmanhoz ragaszkodó értelem visz át téged a rettegéssel teli létóceán túlpartjára.

(vairāgya 36., versmérték: sragdharā)

yadāsīd ajñānaṁ smara-timira-sañcāra-janitaṁ
tadā dṛṣṭaṁ nārī-mayam idam aśeṣaṁ jagad iti |
idānīm asmākaṁ paṭutara-vivekāñjana-juṣāṁ
samībhūtā dṛṣṭis tribhuvanam api brahma manute ||7||

Amikor tudatlan voltam, a gyakran bolyongtam a szerelem sötétjében,
s akkoriban úgy láttam, e világ teljes egészében csak nőkből áll.
Most a megkülönböztetőképesség oly hathatós írjával szememen
egyenlőnek látok (mindent), még három világra is brahmanként tekintek.

(śṛṅgāra 69., versmérték: śikhariṇī)

kiṁ kandarpa karaṁ kadarthayasi re kodaṇḍa-ṭaṅkāritaṁ
re re kokila komalaṁ kala-ravaṁ kiṁ vā vṛthā jalpasi |
mugdhe snigdha-vidagdha-cāru-madhurair lolaiḥ kaṭākṣair alaṁ
cetaś cumbita-candra-cūḍa-caraṇa-dhyānāmṛtaṁ vartate ||8||

Ó, Kandarpa, kezeid haszontalanok, mit ér az íj-pendítés?
Ó, kakukk, édes-lágy dalod hasztalan zenged,
bájos leány, elég a perzselőn lágy, édesen vonzó, epedő oldalpillantásokból –
szívem csupán a Hold-csókolta varkocsú Isten lábának meditációjának hallhatatlan nektárát választja.

Kandarpa a szerelemisten, aki íjának öt virágnyilával veszi célba az emberi lényeket.
„Bájos leány”: – mugdhā: szűziesen vonzó, ártatlanul egyszerű, bájos ifjú leány – a költemények egyik tipikus hősnője. (Máskor pedig a józanságát elvesztett, teljesen szerelme bűvkörében élő leányt jelent. A szó gyöke a muh – elájul, megzavarodik igéből képzett befejezett melléknévi igenév, innen az elájult mint elsődleges, illetve a zavarodottnak tűnő, ám fondorlatoktól mentes, egyszerű másodlagos jelentés.) Az oldalpillantás a szerelem külső jeleinek egyeike.
„Szívem”: a cetas jelenthet tudatot, gondolkodást és szívet, lelket is.
„Hold-csókolta” – cumbita-candra: Siva varkocsát félhold díszíti.
(śṛṅgāra 64., versmérték: śārdūlavikrīḍita)

Mért fáradsz, Szerelem? Minek suhog a nyílvesszőid szálló hada?
Mért énekled igérgető dalaidat, kakukk, ha hiába már?
Szép lány, hasztalanul mivégre mutatod hívó kacagásodat?
A hold-ékszeres istenség elibe hull lelkem és szómát iszik.
(Weöres Sándor fordítása)

praśānta-śāstrārtha-vicāra-cāpalaṁ
nivṛtta-nānā-rasa-kāvya-kautukam |
nirasta-niḥśeṣa-vikalpa-viplavaṁ
prapattum anvicchati śūlinaṁ manaḥ ||9||

Lecsendesült a szentírások értelmezéseit kutató nyughatatlan vizsgálódásom,
szertefoszlott a költészet megannyi íze iránti lelkesedésem,
immáron maradéktalanul magam mögött hagytam a kételkedés zűrzavarát is –
szívem egyetlen vágya: Siva elé omolni!

A vikalpa kételkedést, de művészetet is jelent, így a harmadik páda a (világi) művészetek elvetésre is vonatkoztatható. A verset egyik Bhartrharihoz köthető gyűjteményben sem leltem fel, ám a hagyomány néki tulajdonítja. Siva neve a versben Śūlin, a lándzsás.
(versmérték: vaṁśasthavila)

mātar medini tāta māruta sakhe tejaḥ subandho jala
bhrātar vyoma nibaddha eva bhavatām antyaḥ praṇāmāñjaliḥ |
yuṣmat saṅga-vaśopajāta-sukṛta-sphāra-sphuran nirmala-
jñānāpāsta-samasta-moha-mahimā līye para-brahmaṇi ||10||

Föld, anyám! Szél, atyám! Tűz, barátom! Víz, kedves rokon!
Ég, bátyám! hozzátok tartozom! Összeteszem kezem, s végleg
búcsúzom tőletek. A társaságotokban megformált, fényesen tündöklő s makulátlan
tudás révén elhagytam mind a végtelen illúziót, s most elmélyülök a Legfőbb Brahmanban.

Az öt rokon az öt alapelem. Elmélyülök: a lī gyök jelenthet elmélyedést, belefeledkezést és feloldódást is.
(vairāgya 100., versmérték: śārdūlavikrīḍita)

Nemzőm: szél! s te szülőm: göröngy! te vezetőm: fény! társaságom te: víz!
testvérem: levegő! kitárt s a magas ég kékjébe nyujtott kezem
áld s elhágy titeket. Közös szeretet él mindnyájatokban, s ezért
elvágjátok a tévelygés gomolyagát: Brahmába szétolvadok.
(Weöres Sándor fordítása)

Anyám, Föld! Apám, Szél! Barátom, Fény! Rokonom, Víz!
Testvérem, Levegő! Összetett kézzel búcsúzom tőletek.
Egyesülésetekből Bölcsesség született, annak tiszta lángja
felperzselte a Káprázat kábulatát, s most beolvadok az örök Brahmanba.
(Vekerdi József fordítása)

ragaszkodásmentesség – Bhartrhari versei, részletek Vairágja-satakamból 3.

Bhartrhari versei a vairágjáról, a ragaszkodásmentes függetlenség szépségéről.

yato meruḥ śrīmānnipatati yugāntāgni-valitaḥ
samudrā śuṣyanti pracura-makara-grāha-nilayāḥ |
dharā gacchatyantaṁ dharaṇi-dhara-pādair api dhṛtā
śarīre kā vārtā karikalabha-karṇāgracapale ||72||

Ahonnan a dicső Méru leomlik majd, a korszak végén, tűzzel övezve,
az óceánok, a rengeteg krokodil és cápa otthona is kiszárad,
s még maga a Föld is elpusztul, pedig ő ott van a Földet tartó Dharani-dhara lábainál.
Mit mondhatnánk akkor a testről, mely ingatag, akár az elefántkölyök fülének hegye!

yāvat svastham idaṁ śarīram arujaṁ yāvajjarā dūrato
yāvac cendriya-śaktir apratihatā yāvatkṣayo nāyuṣaḥ |
ātmaśreyasi tāvadeva viduṣā kāryaḥ prayatno mahān
saṁdīpte bhavane tu kūpa-khananaṁ pratyudyamaḥ kīdṛśaḥ ||75||

Amíg jó erőben van ez a test, s nem beteg, míg messze az öregkor,
amíg az érzékek erősek, és akadálytalanul működnek, míg nem fogyatkozott meg az élet,
a bölcs – a saját érdekében – addig tegyen komoly erőfeszítéseket.
Ugyan miért szánná rá magát kútásásra, miután kigyulladt a háza?

Ép, szép test, akitől ma még fut a halál és hagyja, éljen tovább,
míg érzékei élesek s lobog a vér és tart az élő erő,
mindaddig cselekedje mind, amit az üdv szerzése, őrzése vár.
Égő ház töviben mit ér hamarosan, sebtében ásnunk kutat?
(Weöres Sándor fordítása)

tapasyantaḥ santaḥ kim adhinivasāmaḥ suranadīṁ
guṇodārān dārānuta paricarāmaḥ savinayam |
pibāmaḥ śāstraughān uta vividha-kāvyāmṛta-rasān
na vidmaḥ kiṁ kurmaḥ katipaya-nimeṣāyuṣi jane ||76||

Vezekeljünk a mennyei Gangá mellett élve?
Sürgölődjünk szerényen nagyszerű feleségünk körül?
Igyuk a szentírás folyamát, vagy megannyi költemény ízes nektárját?
Nem tudjuk, mit kellene tennünk, s oly kevés pillanat az élet!

Sürgölődjünk: a paricar ige jelentése: körbejár. Átvitt értelemben szolgál vagy gondoskodik valakiről (mert a szolga vagy gondozó sürgölődik ura vagy a gondozott körül), illetve imád (mert a hagyomány szerint körbejárják az imádott személyt, vagy kegyszobrot) értelemben használatos.

Akár Gangá partján, örökös ima közt múlik el időnk;
vagy élünk oly nőért, ki mesebeli hűség, csupa erény;
vagy isszuk mint nektárt, a dalokat, a könyvek sok-ezerét:
mit ér, míg csöpp létünk tovaoson, akármely cselekedet?
(Weöres Sándor fordítása)

maheśvare vā jagatāmadhīśvare
janārdane vā jagadantarātmani |
na vastubheda-pratipattir asti me
tathāpi bhaktis taruṇenduśekhare ||84||

Siva a Nagy Isten, vagy Visnu, Univerzum Ura,
Dzsanárdana, vagy a Világ Lelke,
az imádatban nem látok lényegi különbséget,
ezért a holdsarlós varkocsú Úr felé fordulok szeretettel.

sphurat sphāraj yotsnā dhavalita-tale kvāpi puline
sukhāsīnāḥ śānta-dhvaniṣu rajanīṣu dyusaritaḥ |
bhavābhogodvignāḥ śiva śiva śivety uccavacasaḥ
kadā yāsyāmo'ntargata-bahula-bāṣpākula-daśām ||85||

A ragyogó holdvilág fényénél, valahol a homokos fehér parton
a mennyei Gangá mellett, az éj nyugodt csöndjében ülünk boldog örömben,
s végleg megcsömörödve a lét sanyarúságától hangosan így kiáltunk fel: Siva! Siva! Siva!
Mikor csorognak majd szívemben könnyeim a rajongás eksztázisában?

A vers utolsó pádája szó szerint: „mikor megyünk majd a belső, sok-könnyű zaklatottság-állapotba?” A rajongó szeretet olyan állapota ez, amikor megszűnik a külvilág, s az elragadtatottság jele – a könnyhullatás – ugyan nem látható kívülről, ám állandósult belső érzés.

kadā vārāṇasyām amara-taṭinī-rodhasi vasan
vasānaḥ kaupīnaṁ śirasi nidadhāno'ñjalipuṭam |
aye gaurīnātha tripurahara śambho trinayana
prasīdeti krośan nimiṣam iva neṣyāmi divasān ||87||

Mikor fogok Váránaszíban, a mennyei Gangá partján élni,
egy szál ágyékkötőben, s a fejemen összetett kézzel így fohászkodni:
„Ó, Gaurí ura! Tripura végzete! Sambhu! Háromszemű Úr!
légy kegyes!” mikor zokogok majd így, s pergetem pillanatokként napjaimat?

mahāśayyā pṛthvī vipulam-upadhānaṁ bhujalatā
vitānaṁ cākāśaṁ vyajanam anukūlo'yamanilaḥ |
śaraccandro dīpo virati-vanitā-saṅga-muditaḥ
sukhī śāntaḥ śete munir atanu-bhūtir-nṛpa iva ||94||

Széles ágyam a föld, párnám a karom,
baldachin felettem az ég, legyezőm a lágy szellő,
lámpásom az őszi hold, ölelő szerelmes feleségem pedig a vágytalanság.
Boldog-békésen alszom, akár egy hatalmas királyság ura.

Az ágyam föld; párnám nem a puha kebel: kar a fej alatt;
a mécsem fényes Hold; vihar a legyezőm, menny a takaróm;
az égtájak, mint nők, hevesen ölelő, hű kegyeseim;
zarándok, vágy nélkül, örökig aluszik: a Semmi ura.
(Weöres Sándor fordítása)

caṇḍālaḥ kimayaṁ dvijātirathavā śūdro'tha kiṁ tāpasaḥ
kiṁ vā tattva-viveka-peśala-matir yogīśvaraḥ ko'pi kim |
ity utpanna vikalpa-jalpa-mukharair ābhāṣyamāṇā janaiḥ
na kruddhāḥ pathi naiva tuṣṭamanaso yānti svayaṁ yoginaḥ ||96||

Ez egy csandála? vagy inkább kétszerszületett? súdra? netán aszkéta?
vagy a megkülönböztetéshez értő tudós? esetleg valami jógamester?
A kételyt támasztó, szóváltást provokáló, durva emberek által ekképpen megszólított
jógík nem válnak haragossá, de megelégedetté sem, hanem mennek tovább saját útjukon.

szerelem – Bhartrhari versei, részletek Srngára-satakamból 3.

A hindu tradícióban a szerelem az élet része, és mint ilyen természetes, és a – megfelelő életszakaszban – helyénvaló, sőt, kívánatos.

vacasi bhavati saṅga-tyāgam uddiśya vārttā
śruti-mukhara-mukhānāṁ kevalaṁ paṇḍitānām |
jaghanam aruṇa-ratna-granthi-kāñcī-kalāpaṁ
kuvalaya-nayanānāṁ ko vihātuṁ samarthaḥ ||71||

A nőkhöz fűződő ragaszkodásról való lemondást tanítva
csak a szent himnuszokat ismétlő tudósok beszélnek.
Vajon ki volna képes elhagyni a lótusz-szemű leányok
hajnalpír ékköves övvel díszített csípőjét?

tāvan mahattvaṁ pāṇḍityaṁ kulīnatvaṁ vivekitā |
yāvaj jvalati nāṅgeṣu hataḥ paṣceṣu-pāvakaḥ ||76||

Addig tart az erkölcsi nagyság, műveltség, előkelő származás és józan megkülönböztető képesség,
míg tagjaimban az Ötnyilú Szerelem pusztító tüze nem lobban lángra.

kṛśaḥ kāṇaḥ khañjaḥ śravaṇa-rahitaḥ puccha-vikalo
vraṇī pūya-klinnaḥ kṛmi-kula-śatair āvṛta-tanuḥ |
kṣudhā kṣāmo jīrṇaḥ piṭharaka-kapālārpita-galaḥ
śunīm anveti śvā hatam api ca hanty eva madanaḥ ||78||

A lesoványodott, félvak, sánta, süket, csonka farkú,
fekélyes, gennyedző, féreg-csapatok százaival borított testű,
éhező s erőtlen, vénséges, a nyakába kötött cserép-darabbal (hajszolt)
kutya is a szukát követi. Még a holtat is megöli a szerelem

nyakába kötött cserép-darabbal (hajszolt): utcagyerekek gonosz szórakozása, hogy a kutya nyakába hosszú madzagon cserépdarabot kötnek. Így amikor a kutya fut, a csörömpölés hajszolja az állatot..

A görhes, félvak, sánta, reszketeg inu, görbe, nyavalyás,
szeméten tengődő, sebeiben takart, éhen epedő,
nyüvekkel, bőrbajjal teli kopasz eb, roncs váz, nem eleven,
de mégis fut nőstény után. Holtat is megöl a szerelem.
(Weöres Sándor fordítása)

Nézd ezt a vén kehes kutyát,
Foghíjas már, hátsó lábára sánta,
a szőre hull, csipás, ugatni sem
tud, csak nyüszít, félvak, csorog a nyála,
csupa fekély, csontja kiáll, testébe,
ha jár ugyan, csak hálni jár a pára,
s ez a nyomorult roncs is egyre tűzbe
jön, s lógó lepcses nyelvével szukája
után biceg. Így űzi ostorjával
az emberek nemét a szerelem.
(Faludy György fordítása)

strī-mudrāṁ kusumāyudhasya jayinīṁ sarvārtha-sampat-karīṁ
ye mūḍhāḥ pravihāya yānti kudhiyo mithyā-phalānveṣiṇaḥ |
te tenaiva nihatya nirdayataraṁ nagnīkṛtā muṇḍitāḥ
kecit pañca-śikhī-kṛtāś ca jaṭilāḥ kāpālikāś cāpare ||79||

A Virágnyilas isten győzedelmes, minden sikert beteljesítő jelképét, a nőt
elhagyva az ostoba bolondok hamis célokat kergetőkké válnak.
Könyörtelenül meghódítja őket: némelyeket meztelen, borotvált fejű,
másokat öt-tüzű, vagy összecsomósodott hajú, koponyafüzéres aszkétává teszi.

āsāreṇa na harmyataḥ priyatamair yātuṁ bahiḥ śakyate
śītotkampa-nimittam āyata-dṛśā gāḍhaṁ samāliṅgyate |
jātāḥ śīkara-śītalāś ca maruto ratyanta-kheda-cchido
dhanyānāṁ bata durdinaṁ sudinatāṁ yāti priyā-saṅgame ||95||

Mert az esők miatt nem mehetnek ki szerető férjeikkel a palotából,
a szépszemű asszonyok azzal az ürüggyel, hogy a hidegtől reszketnek, párjuk ölelésébe bújnak.
A szél, s a hűs vízpermet elűzi a kéj utáni kimerültséget.
Óh, a szerencséseknek kedvesük társaságában még a rossz nap is jóvá fordul!

keśān ākulayan dṛśo mukulayan vāso balād ākṣipann
ātanvan pulakodgamaṁ prakaṭayann āvega-kampaṁ śanaiḥ |
vāraṁ vāram udāra-sītkṛta-kṛto danta-cchadān pīḍayan
prāyaḥ śaiśira eṣa samprati marut kāntāsu kāntāyate ||100||

Haját összekócolja, szemét lehunyásra készteti, ruháját erővel cibálja,
pihéit felborzolja, izgatott remegését fokról fokra növeli,
újra meg újra sóhajokat csal összeszorított ajkai közé –
a téli szél most éppen olyan, akár a szépasszonyok szeretője.

izgatott remegés (āvega-kampa): az āvega izgatottságot, nyugtalanságot, aggodalmat, sietséget jelent.

helyes élet – Bhartrhari versei, részletek Níti-satakamból 3.

A Níti-sataka száz strófája útmutató a helyes élethez.
Milyen a jó társulás? a barátság? És az elmaradhatatlan téma: az állhatatosság, az erény dicsérete.

sampatsu mahatāṁ cittaṁ bhavaty utpala-komalam |
āpatsu ca mahāśaila-śilā-saṅghāta-karkaśam ||66||

Sikerben a nagy lelkek szíve lágy, akár a lótusz szirma,
balsorsban pedig kemény mint a sziklás hegyek kövei.

santaptāyasi saṁsthitasya payaso nāmāpi na jñāyate
muktākāratayā tad eva nalinī-patra-sthitaṁ rājate |
svātyāṁ sāgara-śukti-madhya-patitaṁ tan-mauktikaṁ jāyate
prāyeṇādhama-madhyamottama-guṇaḥ saṁsargato jāyate ||67||

Az izzó vasra freccsenő vízcseppnek még csak a neve sem ismeretes,
ám ugyanaz gyöngyként viselkedik, ragyog a lótusz levelén,
míg ha Szváti idején, a tengerben, a kagylóhéj közepébe kerül, megszületik a gyöngy.
Főként a társulás szüli az alantas, közepes, vagy emelkedett minőséget.

A vers a társulás fontosságára emlékeztet: az ugyanolyan vízcseppet a környezete formálja. Az izzó vasra freccsenve pillanatok alatt nyoma sincs, ám a lótusz viaszos levelére cseppenve szépségesen tündököl – míg a Nap fel nem szárítja. A költők szerint, ha Szvátí naksatra idején esik az eső, s az a tengerre hull, a cseppek a kagylóhéjba kerülve igazgyöngyökké válnak. (Ugyanebben az időben a szárazföldre, a kígyók fejére eső cseppekből drágakövek lesznek.) A víz nem válogathat, az ember igen. Milyen társaságot választunk hát magunknak? Ettől függ, hogy igazgyönggyé válunk, gyöngyként ragyogunk a lótusz levelén, vagy elenyészünk pillanat alatt.

Izzó vasra lecsöppenő, rácsepegő víznek nyomát sem leled;
ám lótusz levelén, ha ott leli helyét, szikrázva, gyöngyként ragyog;
vagy tenger fenekén a tárt, de üreges kagylóba utat talál
s gyöngy lesz. Kis, közepes, nagy őrzenivalót más-más körülmény fakaszt.
(Weöres Sándor fordítása)

prīṇāti yaḥ sucaritaiḥ pitaraṁ sa putro
yad bhartur eva hitam icchati tat kalatram |
tan mitram āpadi sukhe ca sama-kriyaṁ yad
etat trayaṁ jagati puṇya-kṛto labhante ||68||

Fiú, aki szép tetteivel megörvendezteti apját,
feleség, aki csak jót akar férjének,
barát, aki ugyanúgy viselkedik balsorsban és örömben –
e hármat nyeri el a jámbor a világban.

eko devaḥ keśavo vā śivo vā
hy ekaṁ mitraṁ bhūpatir vā yatir vā |
eko vāsaḥ pattane vā vane vā
hy ekā bhāryā sundarī vā darī vā ||69||

Egy az isten: Késava, vagy Siva,
egy barát: a király, vagy az aszkéta,
egy a lakhely: városban, vagy erdőben,
s egy a feleség is: a szépség, vagy a barlang.

śrotraṁ śrutenaiva na kuṇḍalena
dānena pāṇir na tu kaṅkaṇena |
vibhāti kāyaḥ karuṇa-parāṇāṁ
paropakārair na tu candanena ||72||

A füled a kinyilatkoztatástól, s nem a fülbevalótól,
kezed az adakozástól, s nem a karkötőtől
tündököl. Éppígy tested is a együttérzéssel átitatott
önzetlen tettektől ragyog, nem a szantálpéptől.

Füled a kinyilatkoztatás: szójáték, a kinyilatkoztatás (śruti, śruta) az, amit az ember hall.

Fület tudásvágy, nem a füldísz ékít,
kezet szívesség, nem a karkötőlánc,
testet nyomorgók segitése és nem
szantáli balzsam teszi csillogóvá.
(Weöres Sándor fordítása)

pāpān nivārayati yojayate hitāya
guhyaṁ nigūhati guṇān prakaṭīkaroti |
āpad-gataṁ ca na jahāti dadāti kāle
san-mitra-lakṣaṇam idaṁ pravadanti santaḥ ||73||

Távol tart a bűntől és az üdvösre ösztönöz,
megőrzi a titkod ám erényeid fennen hirdeti,
nem hagy el a bajban, s ad, ha kell,
Ezek mutatják az igaz barátot – így tartják a bölcsek.

nindantu nīti-nipuṇā yadi vā stuvantu
lakṣmīḥ samāviśatu gacchatu vā yatheṣṭham |
adyaiva vā maraṇam astu yugāntare vā
nyāyyāt pathaḥ pravicalanti padaṁ na dhīrāḥ ||84||

Gyalázzák az erénycsőszök, vagy éppen dicsérjék,
látogassa a szerencseistennő, vagy hagyja el kedve szerint,
haljon meg most nyomban, vagy a következő világkorszakban,
az állhatatosak lába nem tér le a helyes útról.

ālasyaṁ hi manuṣyāṇāṁ śarīrastho mahān ripuḥ |
nāsty udyama-samo bandhuḥ kurvāṇo nāvasīdati ||86||

A lustaság az ember saját testében lakozó hatalmas ellensége,
s nincs az állhatatossághoz fogható barátja! A cselekvő nem bukik el.

chinno'pi rohati taruḥ kṣīṇo'py upacīyate punaś candraḥ |
iti vimṛśantaḥ santaḥ santapyante na duḥkheṣu ||87||

Még a kivágott fa is kihajt, az elfogyott Hold is kikerekedik megint –
ezt fontolgatják a bölcsek a bajban, s nem emésztik magukat.

kadarthitasyāpi hi dhairya-vṛtter
na śakyate dhairya-guṇaḥ pramārṣṭum |
adhomukhasyāpi kṛtasya vahner
nādhaḥ śikhā yāti kadācid eva ||105||

Az állhatatos viselkedésű nyugalmát
a gyötrelmek sem képesek eltörölni,
miként a lefelé fordított tűz
lángja sem fordul lefelé sohasem.

Ha tiszta lelket valahány csapás sujt,
bölcs szent nyugalmát sose sérti semmi.
Ha fáklyalángot lefelé csavarnak,
a láng sosem fog lefelé lobogni.
(Weöres Sándor fordítása)

ragaszkodásmentesség – Bhartrhari versei, részletek Vairágja-satakamból 2.

Bhartrhari versei a vairágjáról. A világi lét múlandósága és a vairágja, a ragaszkodásmentes függetlenség szépsége.

bhoge rogabhayaṁ kule cyutibhayaṁ vitte nṛpālādbhayaṁ
māne dainyabhayaṁ bale ripubhayaṁ rūpe jarāyā bhayam |
śāstre vādibhayaṁ guṇe khalabhayaṁ kāye kṛtāntādbhayaṁ
sarvaṁ vastu bhayānvitaṁ bhuvi nṛṇāṁ vairāgyam evābhayam ||31||

Élvezetben a betegségtől, családban az eltévelyedett utódtól, vagyonosan a királytól,
megbecsülésben a lealacsonyodástól, ereje teljében lévő az ellenségtől, szépként az öregedéstől,
a tan művelésekor az ellentmondó vitázótól, az erényes a gonosztól, testben a végtől –
minden létező félelemmel teli, e világon csupán a ragaszkodásaitól megszabadult a félelemnélküli.

Gazdagságban a kór ijeszt, s fejedelem, kincsünket elvámoló;
tisztességben a szégyen és a lebukás; s fő rettegésünk: halál;
minden félnivaló, csupán aki lemond, nincs néki mit félteni.
(Weöres Sándor fordítása)

āyur varṣa-śataṁ nṛṇāṁ parimitaṁ rātrau tadardhaṁ gataṁ
tasyārdhasya parasya cārdham aparaṁ bālatva-vṛddhatvayoḥ |
śeṣaṁ vyādhi-viyoga-duḥkha-sahitaṁ sevādibhir nīyate
jīve vāri-taraṅga-cañcalatare saukhyaṁ kutaḥ prāṇinām ||49||

Az emberek élethossza száz esztendőre szabott. Annak fele az éj sötétje.
A másik felének megint csak a fele gyerekkor és vénség.
A maradék betegséggel, elválással, boldogtalansággal társulva szolgálással, és más hasonlóval telik.
Az élet ingatag, akár a víz hullámzása – milyen boldogság juthat hát a teremtményeknek?

Száz év: emberi lét. Sötét fele az éj; fényes felének felét
gyermek-játszadozás, s a vénkor örökös fájdalma foglalja el;
és a többi idő: nyomor, szomoruság, gond, bú, ha elválni kell.
Víz hullámainál futóbb s viharosabb életbe mért vetsz reményt?
(Weöres Sándor fordítása)

kṣaṇaṁ bālo bhūtvā kṣaṇamapi yuvā kāma-rasikaḥ
kṣaṇaṁ vittair hīnaḥ kṣaṇamapi ca sampūrṇa-vibhavaḥ |
jarā-jīrṇair aṅgair naṭa iva valīmaṇḍita-tanuḥ
naraḥ saṁsārānte viśati yama-dhānī-yavanikām ||50||

Egyik pillanatban gyerekként mutatja magát, a másikban szerelmes ifjú,
hol vagyontalan, máskor dúskál a gazdagságban.
Elaggott testtel, ráncos bőrbe bújva – akár egy színész –
az ember élete végén a Halál színpadának függönye mögé lép.

aśīmahi vayaṁ bhikṣām āśāvāso vasīmahi |
śayīmahi mahīpṛṣṭhe kurvīmahi kimīśvaraiḥ ||55||

Együnk alamizsnát, öltözzünk a végtelen térbe,
aludjunk a föld színén, mit kezdjünk hát az urakkal?

Levegő az öltözetünk, alamizsna az ételünk,
a föld háta a fekhelyünk - királyokkal mit kezdhetünk?
(Vekerdi József fordítása)

na naṭā na viṭā na gāyakā
na ca sabhyetara-vāda-cuñcavaḥ |
nṛpam īkṣitum atra ke vayaṁ
stana-bhārānamitā na yoṣitaḥ ||56||

Sem komédiások, sem udvaroncok, sem énekmondók
nem vagyunk, sem a közönséges társalgás csűrcsavarói.
Miért mennénk hát királyt látni,
nem vagyunk a keblei súlyát cipelő prostituáltak!

prāptāḥ śriyaḥ sakala-kāma-dughās tataḥ kiṁ
nyastaṁ padaṁ śirasi vidviṣatāṁ tataḥ kiṁ |
sampāditāḥ praṇayino vibhavais tataḥ kiṁ
kalpasthitās tanubhṛtāṁ tanavas tataḥ kim ||67||

Eléred a vagyont, megannyi vágy kívánságteljesítő tehenét – és aztán?
Letett lábad ellenségeid fején nyugszik – és aztán?
Barátaid dúskálnak a gazdagságban – és aztán?
A világkorszak végéig élnek az emberek – és aztán?

Minden siker teneked illatozik - de aztán?
Száz fej lehull katona-lépted ellődd - de aztán?
Sok híved és vagyonod éke diszít - de aztán?
Míg sors kereng, virul az emberi test - de aztán?
(Weöres Sándor fordítása)

bhaktir-bhave maraṇa-janma-bhayaṁ hṛdisthaṁ
sneho na bandhuṣu na manmathajā vikārāḥ |
saṁsarga-doṣa-rahitā vijanā vanāntā
vairāgyam asti kimitaḥ param-arthanīyam ||68||

Siva híve vagyok, szívemben a halál és újjászületés félelme lakik,
nem vonzanak sem a rokonok, sem a szerelmes érzések,
a világi kapcsolatok veszélyeitől távol, magányosan élek az erőben –
ez ragaszkodásmentes függetlenség. Mi lehetne ennél kívánatosabb?

kiṁ vedaiḥ smṛtibhiḥ purāṇapaṭhanaiḥ śāstrair mahāvistaraiḥ
svarga-grāma-kuṭī-nivāsa-phaladaiḥ karma-kriyā-vibhramaiḥ |
muktvaikaṁ bhava-duḥkha-bhāra-racanā-vidhvaṁsa-kālānalaṁ
svātmānanda-pada-praveśa-kalanaṁ śeṣair vaṇig-vṛttibhiḥ ||71||

Mit ér a Véda, a Szent Hagyomány, a puránák tanulmányozása, a terjengős szentírások?
Mit érnek a mennyei falvak kunyhóiban lakozást ígérő rítusok útvesztői?
Kivéve egyet! ez a lét szenvedésének terhét megszüntető világvége-tűz,
mely révén a lélek boldogság-örökébe lép. Mire a többivel, a kufárok dolgával?

Világvége-tűz: szó szerint idő-tűz (kāla-anala), az idők végezetén a mindenséget felperzselő tűz.

szerelem – Bhartrhari versei, részletek Srngára-satakamból 2.

A hindu tradícióban a szerelem az élet része, és mint ilyen természetes, és a – megfelelő életszakaszban – helyénvaló, sőt, kívánatos.

Versek szerelemről, kéjről, és a józanságról.

nāmṛtaṁ na viṣaṁ kiṣcid etāṁ muktvā nitambinīm |
saivāmṛta-latā raktā viraktā viṣa-vallarī ||44||

Nincs nektár, nincs méreg semmi más, csak a formás csípejű nő:
nektár-lián, mikor szeret, ám mérges inda, ha elhagyta a szenvedély.

A szerelmes nő kúszónövényként öleli párját – ez a hasonlat alapja.

Nincs más méreg, nincs más nektár, egyedül a szépcombu nő.
Ha szeret: virág, mézédes; ha nem szeret: mérget terem.
(Weöres Sándor fordítása)

unmīlat-trivalī-taraṅga-nilayā prottuṅga-pīna-stana-
dvandvenodgata-cakravāka-yugalā vaktrāmbujodbhāsinī |
kāntākāra-dharā nadīyam abhitaḥ krūrātra nāpekṣate
saṁsārārṇava-majjanaṁ yadi tadā dūreṇa santyajyatām ||49||

A köldöke feletti három redő a hullámok, telt keblei halma
a felrebbenő csakraváka pár, orcája tündöklő lótusz –
a csinos asszony akár a folyó, mindenütt pusztító. Ha nem akarsz
a létforgatag tajtékjába süllyedni, akkor kerüld el messzire!

vistāritaṁ makara-ketana-dhīvareṇa
strī-saṁjñitaṁ baḍiśam atra bhavāmbu-rāśau |
yenācirāt tad-adharāmiṣa-lola-martya-
matsyān vikṛṣya vipacaty anurāga-vahnau ||53||

A cápa-zászlós halász kivetette
a nő nevű horgát itt, a világi lét óceánjába,
amivel hamarosan az ajkakra vágyakozó halandó-
halakat kifogja, hogy a szenvedély tüzén megsüsse őket.

A cápa (makara) a szerelemisten zászlaját díszíti.

A nagy halász, a Szerelem, kifeszíti ékes
nőkből kötött fonalait a Lét tengerében,
ajkuk csalétkira csapó halakat (mind férfi)
könnyen kifogja, süti vad Szenvedély tüzében.
(Weöres Sándor fordítása)

kāminī-kāya-kāntāre kuca-parvata-durgame |
mā saṁcara manaḥ pāntha tatrāste smara-taskaraḥ ||54||

Női test sűrű rengetegében, keblei hegyeinek veszélyes hágóin
ne barangolj gondolat-vándor! Egy rabló, a Szerelem tanyája az.

Nőtest erdősűrűjében, melle kiugró szirtjein
ne bolyongj, gondolat-vándor: ott les a rabló Szerelem.
(Weöres Sándor fordítása)

virahe'pi saṅgamaḥ khalu
parasparaṁ saṅgataṁ mano yeṣām |
hṛdayam api vighaṭṭitaṁ cet
saṅgī virahaṁ viśeṣayati ||65||

A távolság ellenére is együtt vannak
egymással, kiknek szívük együtt van.
Ám ha meghasadt a szív,
az egyesülés is elválásra késztet.

viramata budhā yoṣit-saṅgāt sukhāt kṣaṇa-bhaṅgurāt
kuruta karuṇā-maitrī-prajñā-vadhū-jana-saṅgamam |
na khalu narake hārākrāntaṁ ghana-stana-maṇḍalaṁ
śaraṇam athavā śroṇī-bimbaṁ raṇan-maṇi-mekhalam ||67||

Ó, bölcsek! hagyjátok el a szépasszonyokkal való együttlét múlandó örömét,
csupán a Könyörület, Kedvesség és Bölcsesség nevű nők társaságát keressétek!
Bizony, a gyöngysorral fedett gömbölyű, telt kebel a pokolban nem jelent
menedéket, sem a kerek csípőn csilingelő drágaköves öv.

tāvad eva kṛtinām api sphura-
tyeṣa nirmala-viveka-dīpakaḥ |
yāvad eva na kuraṅga-cakṣuṣāṁ
tāḍyate caṭula-locanāñcalaiḥ ||70||

Még a bölcseknek is csak addig ragyog
a makulátlan megkülönböztető-képesség lámpása,
míg az őz-szemű leányok
le nem verik szemük sarkából odavetett pillantásukkal.

helyes élet – Bhartrhari versei, részletek Níti-satakamból 2.

A Níti-sataka száz strófája útmutató a helyes élethez. Ízelítőként íme néhány gondolat.
Oltalom alatt élni jó - ha a vezető valóban oltalmazó. Milyen legyen az ország, a közösség, a család vezetője? Mi az erény, s mi nem az?

ājñā kīrtiḥ pālanaṁ brāhmaṇānāṁ
dānaṁ bhogo mitra-saṁrakṣaṇaṁ ca
yeṣām ete ṣaḍguṇā na pravṛttāḥ
ko'rthas teṣāṁ pārthivopāśrayeṇa ||48||

Parancsoló tekintély, hírnév, gondoskodás a bráhmanákról,
bőkezű adományozás, élvezet, és barátai megoltalmazása –
ki nem rendelkezik e a hat jótulajdonsággal,
mire jó az olyan király gondoskodása?

Bráhman-védő, hősi hírnév, tekintély,
hívét védő, vígszívű, bőkezűség,
abból, kit nem fényesít mind e hat jó,
mondd, ily hitvány, gaz királyból mi hasznunk?
(Szerdahelyi István fordítása)

re re cātaka sāvadhānamanasā mitra kṣaṇaṁ śrūyatām
ambhodāḥ bahavo vasanti gagane sarve’pi naikādṛśāḥ |
kecidvṛṣṭibhirādrayanti dharaṇīṁ garjanti kecidvṛthā
yaṁ yaṁ paśyasi tasya tasya purato mā brūhi dīnaṁ vacaḥ ||51||

Csátaka-madár, kedves barátom, kérlek hallgass figyelmesen!
Számos felhő úszik az égen, s mind különböznek egymástól:
az egyik bőséges esővel áztatja a földet, míg a másik csak üresen dörög.
Ne könyörögj hát bárkinek, akit csak meglátsz!

durjanaḥ parihartavyo vidyayā'laṅkṛto'pi san |
maṇinā bhūṣitaḥ sarpaḥ kim asau na bhayaṅkaraḥ ||53||

Kerüld a rossz embert, még ha tudással ékes is,
a kobra csuklyája is ékköves, ám mi az, ha nem félelmetes?

Messze kerüld a kísértőt, akkor is, ha tudása nagy,
Ha kígyófejen ékkő ring: nem ugyanoly félelmes-e?
(Weöres Sándor fordítása)

jāḍyaṁ hrīmati gaṇyate vrata-rucau dambhaḥ śucau kaitavaṁ
śūre nirghṛṇatā munau vimatitā dainyaṁ priyālāpini |
tejasviny avaliptatā mukharatā vaktary aśaktiḥ sthire
tat ko nāma guṇo bhavet sa guṇināṁ yo durjanair nāṅkitaḥ ||54||

A szerényt lustának, a fogadalmához ragaszkodót álszentnek, a tisztát csalónak,
a bátort könyörtelennek, a szótlan meditálót bolondnak, a kedvesszavút szánalmasan gyengének,
a nemest büszkének, az ékesszólót szószátyárnak, az állhatatost tehetetlennek tartják –
ugyan, akad-e olyan jó tulajdonsága az erényeseknek, amit a gonoszok nem bélyegeznek meg?!

Szerény: hrīmat, szégyenlős, visszafogott. Szótlan meditáló: muni. Szánalmasan gyenge: a dainya szó mindkettőt jelenti. Nemes: a tejasvin ragyogót, kiválót, hatalmast is jelent.

na kaścic caṇḍa-kopānām ātmīyo nāma bhūbhujām |
hotāram api juhvānaṁ spṛṣṭo dahati pāvakaḥ ||57||

Erőszakos és haragos királynak nincs igaz barátja.
Még az áldozó papot is megégeti a tűz, ha megérinti.

Nincs igaz barátja: na kaścid ātmīya nāma, senki valóban sajátja. Nyaloncok persze mindig akadnak a király körül, a rossz természetű király körül is.

maunomūkaḥ pravacana-paṭuś cāṭulo jalpako vā
dhṛṣṭaḥ pārśve vasati ca tadā dūrataś cāpragalbhaḥ |
kṣāntyā bhīrur yadi na sahate prāyaśo nābhijātaḥ
sevādharmaḥ parama-gahano yoginām apy agamyaḥ ||58||

Néma bolond, ha hallgat, ám állhatatlan szószátyár, mikor ékesszólón beszél.
Arcátlan, ha közel merészkedik, és félénk, ha távol marad.
Gyáva, ha béketűrő, ha pedig nem tűr – és általában is csak – neveletlen,
lehetetlenül nehéz a szolga útja, még a jógíknak is járhatatlan.

A szolga dharmája (sevā-dharma) kifejezést a fordítók általában nem csupán a szolgálóra, hanem bármely alárendelt helyzetre vonatkoztatva értelmezik: szolga, gyermek, tanítvány. A feljebbvaló állandó kritikája lassú méregként öli az alárendeltet; ahogy az ajnározó, túlzott – így hamis – dicséret is.

Míg hallgat, csúfneve kuka; ha szól, bármi szépen: szeles csak;
orcátlan, hogyha közeledik; és lusta, távol maradva;
gyávának mondja nagyura, ha tűr; lázadó, hogyha nem tűr;
szolgának lenni de kutya-nehéz! Szent se bírná nyugodtan.
(Weöres Sándor fordítása)

vāñchā sajjana-saṅgame para-guṇe prītir gurau namratā
vidyāyāṁ vyasanaṁ sva-yoṣiti ratir lokāpavādād bhayam |
bhaktiḥ śūlini śaktir ātma-damane saṁsarga-muktiḥ khale
yeṣv ete nivasanti nirmala-guṇās tebhyo narebhyo namaḥ ||62||

Vágy a jók társaságára, mások erényeinek kedvelése, a feljebbvalók tisztelete,
erős ragaszkodás a tudáshoz, hitvesi szerelem, a világ megvetésétől való félelem,
Isten imádata, az önfegyelem ereje, szabadulás a hitványak társaságától –
hódolat az ilyen makulátlan, erényes embereknek, bárhol is éljenek!

Isten imádata: Isten a szövegben śūlin (Szigonyos), ez Siva egyik neve.

vipadi dhairyam athābhyudaye kṣamā
sadasi vāk-paṭutā yudhi vikramaḥ |
yaśasi cābhirucir vyasanaṁ śrutau
prakṛti-siddham idaṁ hi mahātmanām ||63||

Bajban higgadt, míg siker idején türelmes,
gyülekezetben okosan szól, bátor a harcban,
dicsőségben elégedett, ám vonzódik a szent tanhoz –
ilyen a nagy lelkek tökéletes természete.

Vonzódik a szent tanhoz: vyasanam śrutau. A śruti hallást jelent, így a kinyilatkoztatást is, amit meghall az ember, illetve hallja az elzengett védamantrákat. Ugyanakkor a hallás jelenthet szóbeszédet is. A vyasanam túlzott figyelmet, felfokozott ragaszkodást, de elhajítást, elhagyást is jelenthet – így vyasanam śrutau utal a szóbeszéd elhajítására, figyelmen kívül hagyására is.

pradānaṁ pracchannaṁ gṛham upagate sambhrama-vidhiḥ
priyaṁ kṛtvā maunaṁ sadasi kathanaṁ cāpy upakṛteḥ |
anutseko lakṣmyām anabhibhava-gandhāḥ para-kathāḥ
satāṁ kenoddiṣṭaṁ viṣamam asidhārā-vratam idam ||64||

Adományozni, ám titokban, a házba érkező vendégről késlekedés nélkül gondoskodni,
szívességet tenni némán, míg kapott szívességről megemlékezni a gyülekezetben.
Szerénység a jólétben, és még egy leheletnyit sem fölényesen beszélni másokról.
Vajon ki taníthatta az nemeseknek e teljesíthetetlen kardél-fogadalmat?

Leheletnyit sem fölényesen: az abhi-bhū gyök fölékerekedést jelent („fölötte van”), így győzedelmeskedést vagy fölényeskedést, sértést. Teljesíthetetlen kardél-fogadalom: viṣamam asidhārā-vratam, fogadalom, amit nehéz megtartani, olyan, mint kard élén egyensúlyozni. Kötéltánc-fogadalom, mondhatnánk magyarul.
Vajon ki taníthatta a nemeseknek ezt a viselkedést, teszi fel a költői kérdést Bhartrhari – senki, a nemesek spontán viselkednek így, éppen ettől nemesek. Nincs szükségük önigazolásra, ezért cseppet sem fölényeskednek, egyszerűek szerények.

ragaszkodásmentesség – Bhartrhari versei, részletek Vairágja-satakamból 1.

A vairāgya szó gyöke a rañj, melynek jelentései: fest, pirosít, vonzódik, szerelmes lesz. A cselekvés megnevezése a rāga - festés, ragaszkodás, szerelem, érzés, vonzalom, és persze az átvitt értelemben a szó mint zenei szakkifejezés is ismeretes. A vi- tagadást vagy elválasztást jelentő igekötővel kiegészülve a virāga szó elidegenedést, szenvedélytől való mentességet, közömbösséget, nem ragaszkodást jelent, a vairāgya pedig ennek az állapotnak a megjelölése. Bár a vairāgya kifejezést gyakran leegyszerűsítve lemondásként fordítják, a szanszkrt fogalom egészen más képzetet kelt az olvasóban, mint a magyar lemondás szó. A lemondás jelenthet valamilyen megváltozhatatlannak tartott rosszba való belenyugvást, és az ebből fakadó csüggedtséget. Jelenthet áldozatvállalást valamilyen nemesebb cél érdekében, vagy a mai nehézség vállalása a jövőben várt jutalomért. Ezzel szemben a szanszkrt szó az attitűd megváltoztatását jelenti, a világi ragaszkodásról való megfeledkezést. Miként a kisgyermek, amikor a veszélyes olló helyett valami más, szépségesen csillogó – ám nem veszélyes – játékot kap. A transzcendens felé fordulás magával ragadja a figyelmét, az Isten felé fordulással automatikusan fordul el az anyagvilágtól.
Igen ám, de ez az állapot nem következik be azonnal. Az olló túlságosan vonzó – hiszen az ember egész eddigi élete az érzékei bűvkörében telt. A versek részben erről szólnak: lám, annyi mindent megtettem már, mégis ott bennem a sóvárgás. Rāga van még, nem vairāgya. Aztán az értelem meggyőzése: intés a világ hiábavalóságára.

utkhātaṁ nidhiśaṅkayā kṣititalaṁ dhmātā girerdhātavo
nistīrṇaḥ saritāṁ patir nṛpatayo yatnena saṁtoṣitāḥ |
mantrārādhanatatpareṇa manasā nītāḥ śmaśāne niśāḥ
prāptaḥ kāṇavarāṭako'pi na mayā tṛṣṇe sakāmā bhava ||3||

A föld felszíne feldúlva már a kincs reményében, a hegyek érce is kiolvasztva,
a folyók ura, az óceán átszelve, a föld urai, a királyok pedig gondosan elégedetté téve.
Mantrákkal, imádattal és odaszentelt gondolatokkal is sok éj eltelt már a halottégetőnél,
ám egy lyukas kétfillért sem ért az egész: a vágyam nem csillapult.

Sok éj eltelt már a halottégetőnél: a halottégető hely az elmúláson való, az anyagvilág hiábavalóságán való meditáció helye.
Lyukas kétfillért: szó szerint kāṇa-varāṭakaḥ, törött kagylópénz.

bhogā na bhuktā vayameva bhuktāḥ
tapo na taptaṁ vayameva taptāḥ |
kālo na yāto vayameva yātās
tṛṣṇā na jīrṇā vayameva jīrṇāḥ ||7||

Nem mi élveztük a gyönyöröket, csak használtak bennünket,
nem vállaltunk vezeklést, csupán gyötrődtünk,
az idő sem telt, mi múltunk el,
nem enyészett el a vágy sem, mi vénültünk meg.

Az első két páda a szavak többes jelentésével játszik. A bhuj ige jelentései: eszik, élvez, használ, birtokol, a bhoga így étel, élvezet, világi gyönyör is. A tap ige ragyog, süt (a Nap), melegít, vagy szenved. A tapas, az önfegyelmezés, vezeklés a tap igéből származik. Első megközelítésben mert a tapas önsanyargatás, ám az önfegyelmezés valójában belső tűz – s ez a belső tűz adja az aszkéta hajtóerejét.

valībhirmukham ākrāntaṁ palitair aṅkitaṁ śiraḥ |
gātrāṇi śithilāyante tṛṣṇaikā taruṇāyate ||8||

Az arc ráncos és elcsigázott, fejen szürke bélyeg,
a végtagok gyöngék, erőtlenek – csupán a sóvárgás fiatal!

Arcomat ráncok szántják fel, fejemet fehérség lepi,
mind a tagok leroskadnak; ifjú csupán a vágy maradt.
(Weöres Sándor fordítása)

āśā nāma nadī manorathajalā tṛṣṇātaraṅgākulā
rāgagrāhavatī vitarkavihagā dhairya-druma-dhvaṁsinī |
mohāvarta-sudustarātigahanā prottuṅgacintātaṭī
tasyāḥ pāragatā viśuddhamanaso nandanti yogīśvarāḥ ||10||

Remény – így hívják a folyót, hol a vágy vizén a mohóság kelti a hullámokat.
Ragaszkodás-krokodilok és képzelet-madarak lakják, a higgadt nyugodtság fáját mossa alá.
Örvénye az illúzió, átkelni rajta képtelenség, mélye végtelen, aggodalom a martja.
A tiszta elméjű nagy jógík mégis túljutnak rajta, s a túlparton örvendeznek.

Vágy: eredetiben mano-ratha, a gondolatok szekere. A remény folyójának vize az áradó, és minden helyet kitöltő vágy, melyet a mohóság korbácsol fel. Mélyén a ragaszkodás ejt ragadja meg az átkelni szándékozót, akár a krokodil (grāhavatī, azaz megragadó). A folyó a szárnyaló képzelet madarainak otthona, s vize lassan de biztosan kimossa a higgadtság fájának gyökerét, hogy aztán a fa a vízbe zuhanjon. Máshol az illúzió örvénye húz a mélybe, s partoldala meredek és magas – leküzdhetetlen akadály, mint az aggodalom.

Mély széles folyam-ágy: Remény. Vize a Kéj. Sok szennyes habfodra: Vágy.
Szenvedély krokodilja lent. Önuralom fáját alámosni kész.
Át nem lábolod: ott a tárt zuhatag és örvény, a nagy Balgaság.
És kik végülis átjutottak a folyón: a Jóga szent bölcsei.
(Weöres Sándor fordítása)

avaśyaṁ yātāraś cirataram uṣitvāpi viṣayā
viyoge ko bhedas tyajati na jano yat svayam amūn |
vrajantaḥ svātantryād-atula-paritāpāya manasaḥ
svayaṁ tyaktā hyete śama-sukham anantaṁ vidadhati ||12||

Az érzéki élvezetek végül szükségszerűen elhagynak, bármeddig is voltak velünk.
Az elkülönülés elválás. Amit az ember nem saját elhatározásából ad fel,
az összehasonlíthatatlanul nagyobb gyötrelmet jelent, mint a szabad akaratból történő elhagyás.
Ha az ember maga mond le róluk, az békét, és végtelen boldogságot eredményez.

A kéjek távoznak, letelik idejük, hogyha jön a vég.
Ha múlásuk nem kár: minek a zokogás, mért nem örülünk?
Ha tán önszántukból hagynak oda: hiány gyötri a szivet;
ha megválunk tőlük: mi amit akarunk? béke, nyugalom.
(Weöres Sándor fordítása)

Akármeddig tartott, ha ideje lejár, elfut az öröm.
Ha úgyis válnod kell: te sohase maradsz, hagyd magad el őt!
Ha búcsút int néked, de te nem akarod: kín, ha tovaszáll.
Ha elfordulsz tőle: igazi örömöd lesz a nyugalom.
(Vekerdi József fordítása)

dhanyānāṁ girikandareṣu vasatāṁ jyotiḥ paraṁ dhyāyatāṁ
ānandāśrukaṇān pibanti śakunā niḥśaṅkam aṅkeśayāḥ |
asmākaṁ tu manorathoparacita-prāsāda-vāpītaṭa-
krīḍā-kānana-keli-kautuka-juṣāmāyuḥ paraṁ kṣīyate ||14||

A hegyek barlangjaiban élő, a Legfőbb Fényen meditáló áldottak
örömkönnyeinek cseppjeit aggodalom nélkül kortyolják az ölükben ülő madarak.
Ám mi ábrándjaink kastély mellett, a tóparti
öröm-ligetben élvezett enyelgés vágyához fordulva apasztjuk életünket.

bhikṣāśanaṁ tadapi nīrasamekavāraṁ
śayyā ca bhūḥ parijano nijadehamātram |
vastraṁ viśīrṇa-śatakhaṇḍamayī ca kanthā
hā hā tathāpi viṣayā na parityajanti ||15||

Ételem alamizsna, valami száraz, íztelen, napjában egyszer,
ágyam a föld, társaságom a saját testem,
ruhám lerongyolódott, száz darabból vart gúnya,
és mégis, ó, jaj! az érzéktárgyak nem hagytak itt!

A viṣaya jelent érzéktárgyat, általában valami célját, tárgyát, illetve (gyakran többesszámban) az érzéki élvezeteket. Az aszkéta korlátozza a vágyait, igyekszik kizárni minden lehetőséget annak betöltésére, ám a vágy etttől nem vonul vissza. A transzcendens valamiképpen való megtapasztalása változtat a vágyak irányán. Ahogy a Bhagavad-gítá írja:
Az érzéktárgyak elkerülik a fegyelmezett testetöltöttet,
a vonzalom kivételével. Ám a Legfelsőbbet megpillantva még a vonzalom is abbamarad. (Bg. 2.59.)

Étkem csupán az alamizsna meg egy pohár víz;
fekvőhelyem fekete föld, utitárs a testem,
koldus-ruhámat a nagy ég tartja össze,
ó jaj! de vágyaimat el nem emészti semmi.
(Weöres Sándor fordítása)

ajānan dāhātmyaṁ patatu śalabhas tīvradahane
sa mīno'pyajñānād vaḍiśa-yutam aśnātu piśitam |
vijānanto'pyete vayam iha vipajjāla-jaṭilān
na muñcāmaḥ kāmān ahaha gahano moha-mahimā ||18||

Tudatlanul repül a lepke a lobogó tűzbe, hogy ott megperzselődjön,
tudatlansága miatt kapja be a hal a horogra tűzött húst.
Ám mi tudatosan bonyolódunk a balsors hálójába,
s mégsem szabadulunk meg vágyainktól! Ó, jaj, milyen nagy illúzió hatalma!

szerelem – Bhartrhari versei, részletek Srngára-satakamból 1.

A hindu tradícióban a szerelem az élet része, és mint ilyen természetes, és a – megfelelő életszakaszban – helyénvaló, sőt, kívánatos.

A Srngára-satakam versei magasztalják a nőket, a szerelmet és a szerelmeskedést, máskor rámutatnak a ragaszkodás veszélyeire - hiszen az ember megmerítkezik a szerelemben, de ez az élet céljai közül csupán az egyik. A túlzás mindkét irányban helytelen.

sati pradīpe saty agnau satsu tārāravīnduṣu |
vinā me mṛga-śāvākṣyā tamo-bhūtam idaṁ jagat ||14||

Ragyogjon mécses vagy tűz, csillagok, Nap vagy a Hold,
őzgida-szemű kedvesem nélkül sötét marad az egész világ

udvṛttaḥ stana-bhāra eṣa tarale netre cale bhrū-late
rāgādhiṣṭhitam oṣṭha-pallavam idaṁ kurvantu nāma vyathām |
saubhāgyākṣara-mālikeva likhitā puṣpāyudhena svayaṁ
madhyasthāpi karoti tāpam adhikaṁ romāvaliḥ kena sā ||15||

Keblei emelkedő halma, rebbenő pillantása, liánként ívelő szemöldöke,
szenvedély vezette bimbó-ajka – mind hozzanak csak tűzbe,
szépségjegyei sorát maga a Virágnyilas rajzolta.
De vajon miért perzsel leginkább az a középen futó pihesor?

guruṇā stana-bhāreṇa mukha-candreṇa bhāsvatā |
śanaiś-carābhyāṁ pādābhyāṁ reje grahamayīva sā ||17||

Keblei halma súlyos terhével, ragyogó orcája fényével,
lábai lassú mozdulatával megannyi világként tündököl.

A vers szépsége a jelzők megválasztásában rejlik, mind egy-egy égitest neveire utalnak. A keblek jelzője: guru a szót súlyost jelent, s ez a Jupiter neve is. A Hold neve candra, a szó jelentése tündöklő, míg a Szaturnusz a lassan járó: śanaiś-cara. A teljesség kedvéért ne feledkezzünk meg a bhāsvat (fénylő) szóról sem, ez a Nap megnevezése.

adarśane darśana-mātra-kāmā
dṛṣṭvā pariṣvaṅga-sukhaika-lolā |
āliṅgitāyāṁ punar āyatākṣyām
āśāsmahe vigrahayor abhedam ||22||

Mikor nem látjuk, csupán megpillantani szeretnénk,
látván őt az átkarolás öröme után sóvárgunk.
És újra megölelve a szépszemű kedvest
testeink egységét kívánjuk.

Ha őt nem látjuk, megidézni vágyjuk,
és hogyha látjuk, megölelni vágyjuk;
ölelve őt, a csoda-pillogásút,
két test, kivánjuk, vadul egybeforrjon.
(Weöres Sándor fordítása)

saṁsāra tava paryanta-padavī na davīyasī |
antarā dustarā na syur yadi te madirekṣaṇām ||33||

Ó, létforgatag! Nem is lenne oly hosszú az utad,
ha nem volnának legyőzhetetlen, mámorító szemű asszonyaid!

mātsaryam utsārya vicārya kāryam-
āryāḥ samaryādam idaṁ vadantu |
sevyā nitambāḥ kim u bhūdharāṇām
uta smara-smera-vilāsinīnām ||36||

Minden féltékenységet messze űzve és a kérdést alaposan fontolóra véve
a tiszteletre méltó férfiak mondják most meg világosan:
mely dombokat látogassuk? vajon a hegyekét,
vagy a szerelmesen mosolygó szépasszonyokét?

A vers kérdése a sevyā nitambāh szavak két értelmével játszik. A sev gyök jelentései szolgál, imád, valaminek szenteli magát, élvez, míg a nitamba jelenthet hegyoldalt, de női ágyékot is. A kérdés így egészen pontosan: hegyoldalnak szentelődjünk (azaz erdőlakó remeteként éljünk), vagy a szerelmesen mosolygó szépasszonyok ágyékát élvezzük.

āvāsaḥ kriyatāṁ gaṅge pāpa-hāriṇi vāriṇi |
stana-dvaye taruṇyā vā manohāriṇi hāriṇi ||38||

Lakhelyed a bűnöket elsodró Gangesz vizénél,
vagy a fiatal lányok szívet elragadó, gyöngysoros keblei közt legyen.

kim iha bahubhir uktair yukti-śūnyaiḥ pralāpair-
dvayam iha puruṣāṇāṁ sarvadā sevanīyam |
abhinava-mada-līlā-lālasaṁ sundarīṇāṁ
stana-bhara-parikhinnaṁ yauvanaṁ vā vanaṁ vā ||39||

Minek ide a haszontalan fecsegés, a sok beszéd,
a férfiember mindenkor kettőt szolgál e világban:
az új meg új szerelmes kedvtelésekre epedő lányok
keblei terhétől elfáradt fiatalságát, vagy az erdőt.

Minek ide az a sok szó, balga bölcselkedések?
Egy az igaz: aki férfi, célja kettő lehet csak:
fiatalon a csodás-szép, mámoros, játszi nőknek
puha kebelén pihenni - vagy ha nem: vár az erdő.
(Vekerdi József fordítása)

helyes élet – Bhartrhari versei, részletek Níti-satakamból 1.

Válogatás Bhartrhari helyes életvitelről szóló verseiből.

ajñaḥ sukham ārādhyaḥ
sukhataram ārādhyate viśeṣajñaḥ |
jñāna-lava-durvidagdhaṁ
brahmāpi taṁ naraṁ na rañjayati ||3||

Tudatlan könnyen megbékíthető,
még könnyebben a lényeglátó.
Ám a tudás-morzsákkal bíró műveletlen
embert még Brahmá sem teheti elégedetté.

lényeglátó: a szanszkrt eredetiben viśeṣa-jñaḥ – különbségeket ismerő

A tudatlannal megegyezni könnyű; hát még a nagytudásuval,
de a csöppnyi tudástól kótyagosat maga Brahmá se győzi meg.
(Weöres Sándor fordítása)

labheta sikatāsu tailam api yatnataḥ pīḍayan
pibec ca mṛga-tṛṣṇikāsu salilaṁ pipāsārditaḥ |
kadācid api paryaṭan śaśa-viṣāṇam āsādayet
natu pratiniviṣṭa-mūrkha-jana-cittam ārādhayet ||5||

Az ember kellő buzgalommal a homokból is sajtolhat olajat,
a szomjazó talán a délibábból is kortyolhat vizet,
hosszas kóborlás után még a nyúl szarva is föllelhető,
ám a makacs bolond elméjét senki sem teheti elégedetté.

yadā kiñcij-jño'haṁ dvipa iva madāndhaḥ samabhavaṁ
tadā sarvajño'smīty abhavad avaliptaṁ mama manaḥ |
yadā kiñcit kiñcid budhajana-sakāśād avagataṁ
tadā mūrkho'smīti jvara iva mado me vyapagataḥ ||8||

Amikor már tudtam valamicskét, tébolyult vakon éltem, akár az elefánt.
Mindentudóvá váltam! – az elmém ezzel kenegette magát akkoriban.
Ám amikor valamelyest is bölcsek közelébe kerültem,
felismertem: ostoba vagyok! s a büszkeség mámora, akár a láz, elenyészett.

Mert a szavak találkozásakor a magánhangzók összeolvadnak, a vers eleje másként is értelmezhető, yadā kiñcij-jñaḥ „amikor valamicske-tudó voltam” helyett: yadā akiñcij-jñaḥ „amikor semmi-tudó voltam”.
A párzó hímelefánt elvakult, tébolyult indulata a költők gyakran emlegetett metaforája.
Elmém ezzel kenegette magát: az avalipta szó szerint megkentet jelent, átvitt értelemben büszke, öntelt, felfuvalkodott.

Dölyfös kamasz voltam s folyton őrjöngtem, mint párzó elefánt,
bolond elmém hitte, hogy az egekig ér bennem a tudás.
De aztán bölcsek közt végre felismertem kicsiségemet,
s botorságom, gőgöm hamarosan elmúlt, mint tavaszi láz.
(Weöres Sándor fordítása)

varaṁ parvata-durgeṣu bhrāntaṁ vanacaraiḥ saha |
na mūrkha-jana-samparkaḥ surendra-bhavaneṣv api ||14||

Jobb a hegyek úttalan útjain barangolni vadállatok közt,
mint ostobák társaságában, akár az istenek királyának palotáiban is!

Jobb a hegyszakadékokban kóborolni vadak között,
mint akár Indra mennyében tanyázni ostobák között.
(Weöres Sándor fordítása)

śāstropaskṛta-śabda-sundara-giraḥ śiṣya-pradeyāgamā
vikhyātāḥ kavayo vasanti viṣaye yasya prabhor nirdhanāḥ |
taj-jāḍyaṁ vasudhādipasya kavayas tv arthaṁ vināpīśvarāḥ
kutsyāḥ syuḥ kuparīkṣakā hi maṇayo yair arghataḥ pātitāḥ ||15||

Amikor a tudással megformált szavakkal ékesen szóló, tanítványaikat tudománnyal felvértező,
neves bölcsek szegénysorban élnek, az annak a jele, hogy az ország ura
csupán ostobaságának királya. A bölcsek vagyon nélkül is tehetősek.
Ha a drágakövet leértékelik, az csak a hitvány becsüs szégyene.

A vers harmadik pádájában a királyt a föld ura (vasudhā-ādipa) kifejezés írja körül, az összetételben a földet a méhében kincseket rejtő (vasu-dhā) szó jelenti. Bár a kincsek – a bölcsek – körülötte élnek, ám nem becsüli őket kellőképp.

vidyā nāma narasya rūpam adhikaṁ pracchanna-guptaṁ dhanaṁ
vidyā bhogakarī yaśaḥ-sukhakarī vidyā gurūṇāṁ guruḥ |
vidyā bandhujano videśa-gamane vidyā parā devatā
vidyā rāja supūjyate na tu dhanaṁ vidyā-vihīnaḥ paśuḥ ||20||

A tudás több, mint szépség, rejtett-titkos vagyon,
a tudás a gyönyör forrása, a hírnévé és örömé, a tudás a mesterek mestere.
A tudás a társad mikor idegenben jársz, a tudás a legfőbb istenség.
A tudást tisztelik a királyok is, s nem a vagyont. Az ember tudás nélkül csupáncsak állat.

Bölcsesség: csoda-kincs, csupán keveseké; rejtekben őrzött vagyon.
Bölcsesség ad erőt, sikert, sok örömet; minden tudás tőle jő.
Bölcsesség: idegenben ő a vezetőnk; nincs isten őnála jobb.
Bölcsesség, a király lehull színed előtt. Állat, kiben nincs tudás.
(Weöres Sándor fordítása)

jayanti te sukṛtino
rasa-siddhāḥ kavīśvarāḥ |
nāsti yeṣāṁ yaśaḥ kāye
jarā-maraṇa-jaṁ bhayam ||24||

Dicsőség nektek, erényesek,
az ízek értői, tudós költők vezércsillagai!
Kiknek hírneve nem alávetettje a test
öregsége és halála okozta félelemnek.

yasyāsti vittaṁ sa naraḥ kulīnaḥ
sa paṇḍitaḥ sa śrutavān guṇajñaḥ |
sa eva vaktā sa ca darśanīyaḥ
sarve guṇāḥ kāñcanam āśrayanti ||41||

A vagyonos ember előkelő,
ő a tanult, a nagytudású, az erények ismerője.
Csak ő az ékesszóló, és csak rá kell figyelni –
minden jótulajdonság az aranytól függ hát.

Csak rá kell figyelni: a darśanīyaḥ szó szerint láthatót, vagy látandót jelent – ebben az értelemben szépet, akit jó nézni. Ám a vers fanyar hangulatához ez az értelmezés tűnik közelebbinek: a világ a hírességeket, a gazdagokat és celebeket figyeli, mintha ők volnának a szakmai tudás (paṇḍitaḥ) és a szakrális tudás (śrutavān) megtestesítői.

Kit pénze fölvet: nemes is, tudós is,
megszívlelendő valahány tanácsa,
erényes, ékes-szavu és hatalmas.
Honnan fakad rang s uri sors? aranyból.
(Weöres Sándor fordítása)

daurmantryān nṛpatir vinaśyati yatiḥ saṅgāt suto lālanāt
vipro'nadhyayanāt kulaṁ kutanayāc chīlaṁ khalopāsanāt |
hrīr madyād anavekṣaṇād api kṛṣiḥ snehaḥ pravāsāśrayān
maitrī cāpraṇayāt samṛddhir anayāt tyāga-pramādād dhanam ||42||

Rossz tanácsadói miatt bukik el a király, ragaszkodása miatt az aszkéta, kényeztetés miatt a gyerek,
a szentírás tanulmányozásának hanyagolása miatt a bráhmana, hitvány utód miatt a család, alantas elfoglaltság miatt a jellem,
az ital miatt a szerénység, gondosság híján a termőföld, távollét miatt a gyöngéd szeretet,
őszintétlenség miatt a barátság, a rossz vezetés miatt a jólét, pazarlás és hanyagság miatt a vagyon.

Ragaszkodása miatt az aszkéta: a szanszkrt saṅga szó egyszerre jelent ragaszkodást, és társaságot is – a remete számára a társaság is bukást jelent.
Alantas elfoglaltság miatt a jellem: az upāsana jelent elfoglaltságot, szolgálást és törekvést is.

szubhásiták Bhartrharitól 1.

Három szubhásita-gyűjteményt is tulajdonítanak Bhartrharinak – bár valójában homály fedi, hogy ki volt ő pontosan. Ezen a néven ismeretes egy neves nyelvész, aki a hatodik században, ám a közvélekedés szerint egy legendás király a versek szerzője. A legenda szerint hírneves uralkodó volt, aki odaadóan szerette királynéját, ám a felesége hűtlensége miatt csalódottsága folytán lemondott a trónról, és erdei remetének állt.
Talán a személyénél fontosabb a három nevéhez fűződő versgyűjtemény: a helyes életvitelről (nīti) a szerelemről (śṛṅgāra), és a visszavonulásról, a világi dolgoktól való függetlenségről (vairāgya) szóló versekkel. Egy szerző versei, vagy régi költők költeményeiből való válogatás? mindegy is, az érdekes a világ, amit elénk festenek. Amiben fontos az erényes élet, a bölcs jótanácsok meghallgatása, fontos a szerelem, és fontos az Isten felé fordulás is – mert a vairāgya végső lényege több a világgal szembeni közömbösségnél (bár maga a szó ezt jelenti), hanem Isten felé közeledés. És a teljes élethez szorosan hozzátartozik egyik is, másik is, harmadik is… mindent a megfelelő időben megélve.

Bhartrhari verseit régóta ismerik Európában is, már az 1600-as években forgatták verseit a „pogányságot” megérteni kívánó európaiak. Egyik-másik vershez találtam magyar fordítást is, többnyire Weröres Sándortól, aki Vekerdi József prózafordítása nyomán ültette át a verseket az eredeti versmértéket követő időmértékes formába.

boddhāro matsara-grastāḥ prabhavaḥ smaya-dūṣitāḥ |
abodhopahatāś cānye jīrṇam aṅge subhāṣitam ||

A tanult embereket az irigység emészti, a hatalmasokat az önteltség rontja meg,
míg a többieket a tudatlanság pusztítja; hamvában halnak a szép és bölcs szavak.

Mindenki másként szenved, de az gyógyírt jelentő tanításra süketek a fülek, a szubhásiták (szép és bölcs szavak) a testben (aṅge) agganak el (jīrṇam).

vairāgye saṁcaraty eko nītau bhramati cāparaḥ |
śṛṅgāre ramate kaścid bhuvi bhedāḥ parasparam ||

Egyik a vágytalanságot gyakorolja, erények közt barangol a másik,
s van, ki a szerelemnek örvend – különbözünk egymástól e földön.

etat-kāma-phalo loke yad dvayor eka-cittatā |
anya-citta-kṛte kāme śavayor iva saṅgamaḥ ||

A szerelem gyümölcse e világban, hogy a kettő szíve egy.
Mikor egyik másra gondol, akárha holttestek szeretkeznének.

A szerelemnek áldása, hogy kettőnek a lelke egy;
ha külön él a két lélek: csak két holttest ölelkezik.
(Weöres Sándor fordítása)

nāyaṁ te samayo rahasyam adhunā nidrāti nātho yadi
sthitvā drakṣyati kupyati prabhur iti dvāreṣu yeṣāṁ vacaḥ |
cetas tān apahāya yāhi bhavanaṁ devasya viśveśitur
nirdauvārika-nirdayokty-aparuṣaṁ niḥsoma-śarma-pradam ||

„Ez nem a megfelelő pillanat, most nem ér rá, alszik az úr, ha
meglát téged, ahogy itt ácsorogsz, nagyon megharagszik!” – mondják a kapuőrök.
Ó, szívem! Hagyd el az ilyen helyet, s menj az Úr, a mindenség urának hajlékához,
ahol nincsenek ilyen kegyetlenszavú hitvány ajtónállók, ám határtalan boldogsággal ajándékoz meg!

ārambha-gurvī kṣayiṇī krameṇa
laghvī purā vṛddhimatī ca paścāt |
dinasya pūrvārdha-parārdha-bhinnā
chāyeva maitrī khala-saj-janānām ||

Kezdetben intenzív, majd lassanként elfogyó;
eleinte jelentéktelen, ám egyre gyarapodó –
akár a délelőtti és délutáni
árnyék – ilyen a hitványak és a szentek barátsága közti különbség.

Miért éppen árnyék? merül fel a kérdés a nyugati olvasóban, különösen télvíz idején. De gondoljuk csak magunkat a tűző Nap alá, és rögtön megértjük az enyhet adó árnyék különleges fontosságát. A barátság is ilyen árnyék: a világi zűrzavar perzselő heve ellen nyújt némi oltalmat. A költői kép ugyanakkor ellentmondó utalás, hiszen a maitrī szó Mitra nevéből származik, Mitra pedig a Nap egyik megnevezése.

khalālāpāḥ soḍhāḥ kathamapi tad ārādhana-paraiḥ
nigṛhyāntarbāṣpaṁ hasitamapi śūnyena manasā |
kṛto vitta-stambha-pratihata-dhiyām añjalir api
tvamāśe moghāśe kim aparamato nartayasi mām ||

Elszenvedtem a gonosz-szavakat, hogy valamiképp kiengeszteljem őket,
mosolyogva, üres szívvel nyeltem a könnyem,
és összetett kézzel hódoltam a hatalomtól és vagyontól öntelt, ám üresfejű emberek előtt.
Ó, vágy! hiú remény! vajon mi mással táncoltatsz még engem?!

vitīrṇe sarvasve taruṇa-karuṇā-pūrṇa-hṛdayāḥ
smarantaḥ saṁsāre viguṇa-pariṇāmāṁ vidhigatim |
vayaṁ puṇyāraṇye pariṇata-śaraccandra-kiraṇāḥ
triyāmā neṣyāmo hara-caraṇa-cintaika-śaraṇāḥ ||

Miután mindenünket szétosztottuk, szívünk ellágyul, s könyörülettel telik meg,
a létforgatag kedvezőtlen fordulataira csupán a sors elrendezéseként gondolunk.
A szentek erdejében, az őszi telihold fényében
töltjük az éjjeleket, Siva lábán, az egyetlen menedéken meditálva.

Vagyont, kincset szétoszt, csupa szeretet az emberek iránt,
a lét hívságának zuhatagjain át mennybe siető,
vezeklés csendjében kicsi remeteként tölti az időt,
utólszor térdet hajt, a feje leborul Siva elibe.
(Weöres Sándor fordítása)

mātar medini tāta māruta sakhe tejaḥ subandho jala
bhrātar vyoma nibaddha eva bhavatām antyaḥ praṇāmāñjaliḥ |
yuṣmat saṅga-vaśopajāta-sukṛta-sphāra-sphuran nirmala-
jñānāpāsta-samasta-moha-mahimā līye para-brahmaṇi ||

Föld, anyám! Szél, atyám! Tűz, barátom! Víz, kedves rokon!
Ég, bátyám! hozzátok tartozom! Összeteszem kezem, s végleg
búcsúzom tőletek. A társaságotokban megformált, fényesen tündöklő s makulátlan
tudás révén elhagytam mind a végtelen illúziót, s most elmélyülök a Legfőbb Brahmanban.

Az öt rokon az öt alapelem. Elmélyülök: a lī gyök jelenthet elmélyedést, belefeledkezést és feloldódást is.

Nemzőm: szél! s te szülőm: göröngy! te vezetőm: fény! társaságom te: víz!
testvérem: levegő! kitárt s a magas ég kékjébe nyujtott kezem
áld s elhágy titeket. Közös szeretet él mindnyájatokban, s ezért
elvágjátok a tévelygés gomolyagát: Brahmába szétolvadok.
(Weöres Sándor fordítása)

Anyám, Föld! Apám, Szél! Barátom, Fény! Rokonom, Víz!
Testvérem, Levegő! Összetett kézzel búcsúzom tőletek.
Egyesülésetekből Bölcsesség született, annak tiszta lángja
felperzselte a Káprázat kábulatát, s most beolvadok az örök Brahmanba.
(Vekerdi József fordítása)

válogatott szubhásiták 1.

A subhāṣita, azaz szép beszéd (su-bhāṣita) rövid versbe foglalt bölcsesség – gyakran jótanács, intés, máskor fanyar elmélkedés a világ visszásságairól. Íme, egy kis csokor szubhásita:

elégedettség

lubdham-artha-pradānena ślāghyam añjali-karmaṇā |
mūrkhaṁ chandānuvṛttyā ca yāthātathyena paṇḍitam ||

A kapzsit pénz-adománnyal, a büszkét összetett kézzel tisztelve,
a bolondot szeszélyébe való beleegyezéssel, a tudós bölcset pedig tényközléssel (tegyük elégedetté).

(Garuda-purána 1.109.10.)

büszke: a ślāghya jelenthet magasztalandót (azaz dicséretre méltót), de büszkét is, aki elvárja az ünneplést. A felsorolásba a kapzsi és a bolond mellé a büszke illik.
tényközlés: a szanszkrt szövegben yāthātathyena – ahogyvanúggyal. A tudós bölcs (pandit) a tényeket tiszteli, őt a valóság szabatos közlése teszi elégedetté.

üres kézzel

agnihotraṁ gṛhaṁ kṣetraṁ garbhiṇīṁ vṛddhabālakau |
riktahastena nopeyād rājānaṁ devatāṁ gurum ||

Az áldozati tüzet, a házat, a mezőt, a várandós asszonyt, az öregembert, a gyermeket,
a királyt, az istenséget és a mesterét soha ne keresse fel az ember üres kézzel.

a nagylelkűek családja

ayaṁ nijaḥ paro veti gaṇanā laghucetasām |
udāracaritānāṁ tu vasudhaiva kuṭuṁbakam ||

„Az enyém ez, vagy másé” – csak a szűklátókörűek vélekednek így,
ám a nagylelkűeknek az egész Föld a családja.

A szanszkrt nyelvben sok szó létezik a Föld megnevezésére… a vasu-dhā a méhében kincseket rejtő, gazdagságot hozó Földre utal.

a rossz tanácsadó

ekaṁ viṣarasaṁ hanti śastreṇaikaśca vadhyate |
sarāṣṭraṁ saprajaṁ hanti rājanaṁ mantra-viplavaḥ ||

A mérgezett ital egy embert öl meg, ahogy a fegyver is egy ember halálát okozza,
ám az egész királyságot, annak népét, s magát a királyt is elpusztítja a rossz tanácsadó.

Rossz tanácsadó: A szövegben mantra-viplavaḥ. A mantra szó elsősorban védahimnuszt, szent fohászt jelent, ám a kormányzást, a király belső köréhez tartozó tanácsadókat is. A viplava jelentése káosz, kibékíthetetlen ellentét, illetve bűn, züllöttség. Jelenthet tehát viszályt, káoszt a király tanácsosai között, de züllött, gonosz tanácsadót is.

„barátok”

adṛṣṭa-pūrvā bahavaḥ sahāyā
sarve pada-sthasya bhavanti vaśyāḥ |
arthād-vihīnasya pada-cyutasya
bhavanti kāle svajano'pi śatruḥ ||

Soha nem látott barátok sokasága keres fel,
míg tekintélyes vagy, s szolgák vesznek körül,
ám ha elveszted vagyonod s hivatalod,
még a családtagjaid is ellenségeiddé lesznek.

a ruha teszi az embert?

kiṁ vāsasā tatra vicāraṇīyaṁ
vāsaḥ pradhānaṁ khalu yogyatāya|
pītāmbaraṁ vīkśya dadau sva kanyāṁ
digambaraṁ vīkśya viṣaṁ samudraḥ ||

Mire a ruha? fontoljuk meg jól,
az öltözék fontos jele a rátermettségnek.
A sárgaruhást látván saját leányát adta,
míg az égruhájúnak csupán mérget adott az Óceán.

A vers keserűen irónikus... hiszen a példa jelzi: Visnu és Siva mindketten felettébb kiválóak, egyikük sincs híján a rátermettségnek. Ám a világ mégis az öltözék alapján ítél, miként a Tejóceán köpülésekor a tigrisbőrbe burkolt, szinte meztelen Sivának a méreg jutott, míg az elegáns Visnu Laksmít kapta meg.

További szubhásiták a slókamálán.

telihold üzenete - amit ma megtehetsz...

Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra - szól a magyar közmondás. Az indiai változata kicsit szigorúbb:

śvaḥ-kāryamadya kurvīta pūrvāhṇe cāparāhṇikam |
na hi pratīkṣate mṛtyuḥ kṛtam vāsya na vā kṛtam ||

A holnap munkáját végezd el ma, s még délelőtt a délutánét,
mert a halál nem várja meg, megtetted-e vagy sem.

A vers a Mahábháratából való, a kuruksétrai csata után a halálra készülő Bhísma oktatja a leendő uralkodót, Judhisthirt. Az élet lehetőség, hogy jót tegyünk ebben a világban, hiba volna az erény gyakorlását elszalasztani. A halogatásban talán nagy gyakorlatot szereztünk, ám a holnap csupán remény, ma kell cselekednünk.

telihold üzenete - rajtunk múlik

vidyā vivādāya dhanaṁ madāya
śaktiḥ pareṣāṁ para-pīḍanāya |
khalasya sādhor-viparītam-etaj
jñānāya dānāya ca rakṣaṇāya ||

A hitvány ember tudását a vita kedvéért, vagyonát önteltsége fokozására, erejét pedig mások elnyomására használja, míg az erényes tudása a megértést, vagyona az adományozást, ereje pedig az oltalmazást szolgálja.

A tehetség, tudás, vagyon, erő és hatalom a hindu felfogás szerint nem adomány, hanem korábbi tetteink következménye: karma. A kérdés csupán az, mit kezdünk vele, s ez a mi választásunk, felelősségünk. Ha semmit, azzal csak elsorvasztjuk... a többiről a vers szól. Ám nem csupán a többleteinkkel kell kezdenünk valamit, ugyanilyen választás és felelősség, hogy mit kezdünk a hiányainkkal. A hiány vezethet sóvárgáshoz, ám mértékletességhez is, a különbség csupán a mi döntésünk. Lehet az ügyeskedés, a korrupció melegágya, ám lehet kegyfakasztó is. Ez is csak rajtunk múlik.

telihold üzenete - eső-áldás és adózás

A Manu-szanhitá (9.304-305.) tanácsot ad a királynak, miként járjon el az adóztatással kapcsolatban: kövesse az esők urának és a Napnak példáját.

vārṣikāṁś caturo māsān yathendro'bhipravarṣati |
tathābhivarṣet svaṁ rāṣṭraṁ kāmair indravrataṁ caran ||

Miként Indra záporozza eső-áldását négy hónapon keresztül,
úgy árassza el, s teljesítse be népe vágyait az Indraként viselkedő uralkodó.

A forrást mindehhez az adóztatás biztosítja:

aṣṭau māsān yathādityas toyaṁ harati raśmibhiḥ |
tathā haret karaṁ rāṣṭrān nityam arkavrataṁ hi tat ||

S ahogy a Nap issza fel sugaraival a vizet nyolc hónapon át,
éppígy, sugaras Napként viselkedve szedje királyságában az adót.

Az adó szokásos mértékét egyhatod részben (~16%) állapították meg. Ám az uralkodó a beszedett adóval az alattvalók tettei egyhatodának karmáját is átveszi: „Népét oltalmazva a király elnyeri jótetteik egyhatodát, ám aki csak az adót hajtja be, s nem védelmezi alattvalóit, azt megfosztják erényeitől, az ilyen adószedő csak bűnhöz jut.” (Bhágavata-purána 4.20.14.)

telihold üzenete - ne aggodalmaskodj

citā ciṁtā samāproktā bindumātraṁ viśeṣatā |
sajīvaṁ dahate ciṁtā nirjīvaṁ dahate citā ||

A máglya (citā) és az aggodalom (ciṁtā) között csupán egy apró pont a különbség,
a holtat a halotti máglya égeti, ám az élőt az aggodalom perzseli.

Az aggodalom és a halotti máglya közt szinte semmi különbség sincs: erre emlékeztet a citā (चिता) és a ciṁtā (चिंता) írásképe is, az eltérés csupán egy apró pontocska a szavak tetején húzódó vonal felett. Az aggodalmaskodás, a szorongás és önvád csak a sírba dönt. S mi az aggodalmaskodás ellentéte? A bizalom.

telihold üzenete - vizsgálódj!

kaḥ kālaḥ kāni mitrāṇi ko deśaḥ kau vyayāgamau |
kaścāhaṁ kā ca me śaktir iti cintyaṁ muhurmuhuḥ ||

Melyik az alkalmas idő? Kik a szövetségeseim? Melyik az ideális helyszín? Mik a várható nyereségek, s ezért milyen árat kell fizetnem? S ki vagyok én? Mik az erősségeim? Ezt fontolja meg az ember újra meg újra.

A SWOT elemzés a stratégiaalkotás egy mozzanata. Felméri az erősségeket (Strengths) és gyengeségeket (Weaknesses), azaz azokat a belső tényezőket, melyekre befolyásunk lehet, továbbá a lehetőségeket (Opportunities) és veszélyeket (Threats) mint olyan külső tényezőket, melyekre nincs befolyásunk, ám számolnunk kell velük. Az elemzés neve az angol szavak kezdőbetűiből áll.
A fenti vers ennek a vizsgálódásnak az ősi változata. Mielőtt az ember bármely új dologba kezd, fontolja meg az alkalmas helyszínt és időpontot, tartson önvizsgálatot, vizsgálja meg erősségeit és gyengeségeit.

telihold üzenete - a vajszívűek

sajjanasya hṛdayaṁ navanītaṁ
yad vadanti kavayas tad alīkam |
anya-deha-vilasat-paritāpāt
sajjano dravati no navanītam ||

„A jó emberek szíve akár a vaj – mondják a költők, ám ez így nem helyes:
mások szenvedésétől csak a jók szíve olvad meg, a vaj nem.”

A szanszkrt vers finom szójáték: a paritāpa egyszerre jelent perzselő hőséget, kánikulát, és kínt, szenvedést is. A mást érő hőtől nem olvad meg a vaj… mások szenvedése meglágyítja az igaz emberek szívét.

telihold üzenete - múlt, jelen, jövő

gataśokaṁ na kurvīta bhaviṣyaṁ naiva cintayet |
vartamāneśu kāryeśu vartayanti vicakṣanāḥ ||

Ne aggodalmaskodj a múlt miatt, s ne latolgasd a jövőt,
a bölcsek a jelen munkájával foglalkoznak.

A múlt történelem – a rajta való tépelődés nem segít. Összegezzük a tanulságait, hogy megérthessük a jelent, és hogy legyen világos képünk az irányról, ami felé haladunk. „Semmilyen szél nem kedvez annak, aki nem tudja, melyik kikötőbe tart” – írja Seneca –, ám ha túl sok időt töltünk a jövő tervezgetésével, ha túl mélyre merülünk a lehetőségek latolgatásában, megfeledkezünk arról, ami valójában a kezünkben van: a jelen. A jelen abban az értelemben, hogy az ember találja meg a mindennapjaiban a szívet melengető szépséget, és abban az értelemben is, amire a vers emlékeztet: a jelen munkája. A múlton már nem tudunk változtatni, a jövőt azonban a ma döntései és tettei építik.
Az upanisadok szerint vágyból áll az ember. Amilyen a vágya, olyan az akarata, amilyen az akarata, olyan a cselekedete, s amilyen cselekedetet végez, oda jut majd el. Milyenek hát a tetteink? Milyen a mentalitásunk? S milyenek a vágyaink?

telihold üzenete - szegénység

bho dāridryaṁ namas tubhyaṁ siddho’haṁ tat-prasādātaḥ |
paśyāmy-ahaṁ jagat sarvaṁ na māṁ paśyati kaścana ||

Ó, szegénység, hódolat néked! Kegyed révén tökéletessé lettem!
Bár látom az egész világot, engem nem lát senki sem.

A jóga gyakorlása Patanydzsali szerint számos misztikus tökéletesség (sziddhi) eléréséhez vezet. Ilyenek a parányivá, vagy éppen hatalmassá válás művészete (így az atomi vagy a kozmikus folyamatok részese lehet a jógí), súlytalanná válni, távoli dolgokat megragadni, akaratátvitelt gyakorolni, vagy éppen teremtő képességet birtokolni.

A vers egy újabb „misztikus tökéletességre” világít rá, a láthatatlanná válás művészetére. A szegény ember mások tekintetének vakfoltjában él, mindenki keresztülnéz rajta – ám a vers szerzője mindezt mosolyogva, békés derűvel veszi tudomásul.