József Attila: Isten

A slókamálá blogon jobbára szanszkrt szövegek fordításai olvashatók… ez most nem az. Mégis idetartozónak gondolom, hiszen témája a bhakti, az istenszeretet. Azt javaslom, olvassuk el közösen József Attila 1925-ben írt néhány költeményét. A ciklus címe: Isten.

Mire gondolt a költő? – a legkevésbé sem szerettem ezt a kérdést az iskolában, most sem erről írnék. A költő gondolt amit gondolt, s a szavai pedig összeálltak bennem, ahogy összeálltak... az előbbiről nem tudok mit mondani, az utóbbiról azonban szívesen mesélek.
De te, Kedves Olvasó, ne a mesémmel törődj, inkább merítkezz meg a költő szavaiban. S ha benned is megszólaltak, örömmel várom a visszajelzéseidet.
 

 

A versek nagyon szépen építkeznek: kézenfognak, és egyre közelebb vezetnek Istenhez. Nem teológiai fogalom-meghatározás és értelmezés, tanulmányok leszűrt remek végkövetkeztetései, hanem a spontán rátalálás sugárzik belőlük. Így az isteni fenség magasztalása helyett az egyszerűség és tiszta szeretet szavait olvashatjuk.

1

Mikor a villamos csilingel,
Vagy ha a kedves kenyeret szel
S elvál a kenyér a karajtól,
Az Isten megjelenik akkor.

Őt én már igen sokszor láttam;
Fáradtan feküdtem az ágyban,
Ő jött s megláttam szemlehunytan,
Éppen amikor elaludtam.

Egyszer borotvát vizsgálgatva
Ujjamat végighúztam rajta.
Nagy hideg támadt, nehéz, fojtott,
Még a csontom is megborzongott.

Gondolatban tán nem is hittem;
De amikor egy nagy zsákot vittem
S ledobva, ráültem a zsákra,
A testem akkor is őt látta.

Most már tudom őt mindenképpen,
Minden dolgában tettenértem.
S tudom is, miért szeret engem,
Tettenértem az én szivemben.

Isten ott van az egyszerű és hétköznapi szép dolgokban, az utca neszeiben, a meleg, gondoskodó szeretetben, az ételben. Miként Taittiríja-upanisad elbeszélésében: Bhrgu „felismerte, hogy az étel a brahman” (annam brahméti vjadzsánát, Taitt.up. 3.2.1.). Bhrgu számára ez az első lépés Isten felismeréséhez, majd a brahman életerő- (prána), elme- (manasz), értelem- (vigjána) és boldogság (ánanda) lényegű részeit azonosította.

Ott van ő az enyhet adó álom kapujában, s miként a létben, a nemlétben is – így ő a teljesség – folytatódik a vers.
„A testem akkor is őt látta”: nem tudatosan, hanem spontán, ösztönösen ismerem fel őt mindenben. Mindenütt az ő nyomát látom… még a szívemben is őrá találok, ez az énem legeslegmélyebb zugában rejtőző, őhozzá fűző szeretetkapocs.
A Taittiríja-upanisad Bhrgu-vallí fejezetében e felismerés így hangzik: „ő, aki (itt van) ebben az emberben, és aki (amott) a Napban, az egy.” (sza jascsájam purusé | jascsászáváditjé | sza ékah ||, Taitt.up. 3.10.4.) Ez a mély összetartozás határoz meg bennünket leginkább.

2

Hogyha golyóznak a gyerekek,
Az Isten köztük ott ténfereg.
S ha egy a szemét nagyra nyitja,
Golyóját ő lyukba guritja.

Ha hideg a föld leheverni,
A Napot nagy felhőkbe rejti
És meg-megráncigálja fürtünk,
Úgy mondja meg, hogy le ne üljünk.

Ő sohase gondol magára,
De nagyon ügyel a világra.
A lányokat ő csinosítja,
Friss széllel arcuk pirosítja.

Ő vigyáz a tiszta cipőre,
Az uccán is kitér előre.
Nem tolakszik és nem verekszik,
Ha alszunk, csöndesen lefekszik.

Hogyha a jóság csak bút hozhat,
Akkor megenged minden rosszat.
S ha velünk mégis találkozik,
Isten sohasem csodálkozik.

Az első strófa olyan, mintha József Attila Einsteinnek válaszolna, aki nem tudta elfogadni a valószínűségi függvényekkel való megközelítést: „A kvantummechanika kifejezetten impozáns. De egy belső hangocska nekem azt súgja, hogy még nem az igazi. A teória sokat elárul, de igazán nem visz minket közelebb az öreg titkaihoz. Mindenesetre, meggyőződésem, hogy ő nem dobál kockákat." (Einstein levele Max Bornnak 1926) Igen, tudom, a vers 1925 áprilisában született, de bennem mégis ez a válasz: Isten nem dobál kockát… ő golyózik a gyerekekkel! Isten játékos!

És itt nem tudom elhallgatni, hogy a szanszkrt div ige, a déva (isten) szó gyöke egyik jelentése ragyog – ezért a déva a ragyogó, fénylő létező –, ám másik jelentése játszik... ebből következően a déva játékot, szórakozást, és gyermeket is jelent. Játékos Isten – ez a koncepció mélyen benne gyökerezik a szanszkrt nyelvben is.
A költemény egészét olvasva kiviláglik József Attila második felismerése: Isten gondoskodó, szeretettel figyel és ügyel a világra.

A Bhágavata-purána háromféle megközelítésről szól: „Az Igazság látói, akik az Igazságot egységesnek ismerik, Brahmannak, Paramátmának, Bhagavánnak mondják azt.” (vadanti tat tattva-vidasz tattvam jadzs gjánam advajam | brahméti paramátméti bhagaván iti sabdjaté, Bhág. 1.2.11.) Az első vers a Brahman felismeréséről szólt. E második, a gondoskodó Isten a Paramátmá – a bennünk rejlő, a világot irányító és abban rejlő isteni aspektus.

3

Istenem, én nagyon szeretlek,
Én szíve lennék a szivednek.
Ha rikkancs volna mesterséged,
Segítnék kiabálni néked.

Hogyha meg szántóvető lennél,
Segítnék akkor is mindennél.
A lovaidat is szeretném,
Szépen, okosan vezetném.

Vagy inkább ekeszarvat fogva
Szántanék én is a nyomodba.
A szíkre figyelnék, hogy ottan
A vasat még mélyebbre nyomjam.

Ha tanár lennél, én ügyelnék,
Hogy megtanulják jól a leckét.
S odahaza a sok tanitvány
Dolgozatát is kijavitnám.

Nem zavarnálak ennél, annál,
Tudnám én jól, mire mit adnál.
S bármi efféle volna munkád,
Velem azt soha meg nem unnád.

Ha nevetnél, én is örülnék,
Vacsora után melléd ülnék.
Te az én szivemet elkérnéd
S én hosszan, sok szépet mesélnék.

Ezt a verset még csiszolgatta, formálgatta József Attila… egy későbbi változatában (1928-ban) a vers így szól:

Dolgaim elől rejtegetlek
Istenem, én nagyon szeretlek.
Ha rikkancs volna mesterséged
segítenék kiabálni néked.

Hogyha meg szántóvető lennél,
segítenék akkor is mindennél.
A lovaidat is szeretném
és szépen, okosan vezetném.

Vagy inkább ekeszarvat fogva
szántanék én is a nyomodba,
a szikre figyelnék, hogy ottan
a vasat még mélyebbre nyomjam.

Ha csősz volnál, hogy óvd a sarjat
én zavarnám a fele varjat.
S bármi efféle volna munkád,
velem azt soha meg nem unnád.

Ha nevetnél, én is örülnék,
vacsora után melléd ülnék,
pipámat egy kicsit elkérnéd
s én hosszan, mindent elbeszélnék.

A harmadik vers miről is szólhatna másról, mint a személyes Istenhez (Bhagavánhoz) fűződő szeretetteljes kapcsolatról! Aki jóbarát, aki mellé le lehet ülni közösen pipázgatni, beszélgetni. Feltárni a szívünk mélyét. Együtt dolgozunk, vállt vállnak vetve, viseljük egymás terheit. Rikkancs, tanító – ezek a költő pénzkereső tevékenységi voltak, s gyerekkorában nevelőszülőkénél lakva a jószágok legeltetéséből is kivette a részét. Úgy végezném minden munkám, hogy a te örömödre tegyek: a te lovaidat terelném, neked segítenék kiabálni, neked segítenék a dolgozatokat javítani.
Igazán szép böngészni a két vers közti finom különbségeket: második változatban a vers elején – dolgaim elől rejtegetlek – a világ nyüzsög bennem, a dolgaim uralnak, és én féltett kincsként őrizgetlek – te vagy a végső menedékem. Majd a végén: a tanító úri állás, második változatban Isten ehelyett a társadalmi ranglétra alján élő csősz lesz, akinek a tábortűz mellett ülve már nem csak a szívemben rejlő „sok szépet” mondhatom el, hanem „hosszan, mindent” elbeszélve önthetem ki a lelkem.

Brahman, Paramátmá, Bhagaván: minden fontosat elmondtunk Istenről. Egyvalami maradt még: miképp bontakoztatható ki ez a szívünk mélyén élő szeretetteljes kapocs, ez a meghitt barátság a Mindenség Csőszével?

4

Én már fiatalember lettem,
A boltba gyerek megy helyettem.
De ha Néki valami kéne,
A boltba én futnék el érte.

Fütyörészve a szép időben,
Esernyő nélkül az esőben,
A kocsiúton lenn szaladnék,
Magamra kabátot se kapnék.

De az autót frissen, fürgén,
Ha nem is töfföl, kikerülném.
Hisz ha valahogy elgázolna,
Hiába mentem én a boltba.

Megválogatnám a portékát,
Ahhoz mennék, ki olcsóbbért ád.
S mielőtt akármit elhoznék,
Hosszan, sokáig alkudoznék.

Aztán, hogy Néki odaadnám,
Jó kedvét meglátnám az arcán.
Szeme csillogna, megköszönné,
Mást nem is küldne boltba többé.

Az út a szeretetteljes szolgálat, az érzékek urának szolgálata (hrisíkésa-szévanam) ahogy a Nárada-pancsarátra verse is mondja.
Krsnadász Kavirádzs gószvámí a Csaitanja-csaritámrta mesél Rághava panditról. Rághava pandit arról volt nevezetes hogy messze földre is elment a legjobb, legédesebb kókuszdióért, akár a szokott árának a sokszorosát is hajlandó volt megadni a legeslegjobb áruért. S amikor egyszer megesett, hogy a templomszolga az ajtóban meghajolva belépett a templomba, s közben a kezével hozzáért az ajtótok felső részéhez, majd ugyanazzal a kézzel megérintette a felajánlandó kókuszt is, Rághava nyomban kihajíttatta a kókuszokat, mondván, hogy tisztátalanná váltak. Az ő számára a tökéletesség ilyen: a Mindenség Urának az abszolút legjobbat felajánlani.
József Attila világában nem ez a tökéletesség: alaposan megválogatja az árut, ár-érték arányban a legjobbat megtalálva, arra is hosszan alkudva – ő ezt látja a legtökéletesebbnek.

Rámánanda-szamvád – a raszák

Csaitanja Maháprabhu tanításában az Istenhez fűződő kapcsolatokat ötféle fő-, és hétféle mellékhangulat jellemzi. Elsődlegesek (pradhāna-rasa) a békesség (śānta), a szolgáló (dāsya), baráti (sakhya), szülői, vagy gyermekszerető (vātsalya), és a szerelem (śṛṅgāra, vagy mādhurya). A másodlagos, vagy mellérendelt hangulatok (gauna-rasa) színesítik az előbbieket, ezek klasszikus kilences lista többi tagja: humor (hāsya), bánat, sajnálat, megrendültség (karuṇa), düh (raudra), hősiesség (vīra), ijedtség (bhayānaka), undor (bībhatsa), csodálat (adbhuta).

Rámánanda Ráj a préma témájának tárgyalásakor az elsődleges raszákat sorolja fel, ám a raszák felsorolását a szolgáló szeretetével kezdi. Nem említi a śānta (békés, kiegyensúlyozott) hangulatot, melynek fő jellemzője a kiegyensúlyozottság, nyugalom, azaz a śama.
A megértés nem lehet teljes e nélkül, így hát vessünk egy pillantást a higgadt, áhítatos śānta-rasára is, a lelki béke jellemezte hangulatra. A śānta szó a śam (lecsillapodik, megnyugszik) igéből képzett befejezett melléknévi igenév: a lecsillapodott, megnyugodott, aki az anyagvilág zavaraival szemben, azok ellenére is békés. A továbbiakban áhítatos imádatként utalunk rá, talán e szókapcsolat fejezi ki legpontosabban a śānta-rasa Isten felé fordulásának jellegét. A Bhakti-raszámrta-szindhu meghatározása szerint:

śamo man-niṣṭhatā buddher iti śrī-bhagavad-vacaḥ |
tan-niṣṭhā durghaṭā buddher etāṁ śānta-ratiṁ vinā ||47||
nāsti yatra sukhaṁ duḥkhaṁ na dveṣo na ca matsaraḥ |
samaḥ sarveṣu bhūteṣu sa śāntaḥ prathito rasaḥ ||48||

(47) „A nyugalom az értelem nékem szentelése” ezek a Magasztos Úr szavai.
E kiegyensúlyozott vonzalom nélkül lehetetlen az értelem néki szentelése.
(48). Kiben nincs sem öröm, sem bánat, sem gyűlölet sem irigység,
ám egyenlő minden lénnyel, az ő hangulata az áhítatos imádat (śānta-rasa).

A hívő hite szilárd (nisthā) Istenben, s mert teljességgel őfeléje fordult, közömbössé vált az anyagvilág dolgai iránt – az anyagi vágyak teljes feladása (tṛṣṇā-tyāga) jellemzi. Történhet bármi, minden nehézség közepette, akár a halál árnyékában is csupán béke lesz szívében, semmi más. Mindegy számára, hogy pokol vagy üdvösség jut osztályrészéül. Mégsem üres – a hála, kegyelem és oltalom tölti be. A śānta-rasa tiszteletteljes kapcsolat hívő és Isten közt, ugyanakkor ez a tisztelet némi távolságot is eredményez – ám ez a távolság nem hiányolja a meghittséget, természetes velejárója a kapcsolatnak, ezért nem okoz zavart. Áhítatos imádat hangulata jellemzi például a Kumárákat.

A raszákra gondolva ne feledjük, hogy bár a megnevezések a hétköznapi tapasztalatainkban megismert kapcsolatokra utalnak, ám e hétköznapi tapasztalataink nem azonosak az istenszeretettel, csupán halvány visszfényei annak. Amikor erről kérdik őket, a raszákat megélők helyzete nem különbözik a látótól, aki a születése óta vaknak próbálja elmagyarázni a színek közti különbségeket. Lehetnek támpontjai, beszélhet benyomásokról, ám az élmény maga nem adható át.

prabhu kahe – eho haya āge kaha āra |
rāya kahe – dāsya-prema sarva-sādhya-sāra ||71||

(71) Az Úr szólt: Úgy van! kérlek, mondd tovább!
Rámánanda Ráj így felelt: A szolgáló szeretet – ez a tökéletesség leglényege.

yan-nāma-śruti-mātreṇa pumān bhavati nirmalaḥ |
tasya tīrtha-padaḥ kiṁ vā dāsānām avaśiṣyate ||72||

(72) Csupán nevét hallván az ember makulátlanul tisztává válik,
lába nyomai a szent zarándokhelyek – van-e hát lehetetlen az ő szolgáinak?

(Bhág. 9.5.16.)

Van-e lehetetlen az ő szolgáinak: a versben szó szerint: „vajon mi marad az ő szolgáinak?”, azaz van –e még további teendőjük, vagy olyan, ami elérhetetlen, lehetetlen volna számukra.
A vers a Bhágavata-purána kilencedik énekéből való, Ambarísa és Durvászá történetéből. Bár Durvászá egy vélt sértés miatt meg akarta ölni Ambarís királyt, ám ő továbbra is az ő jólétéért imádkozott. Durvászá a királyt magasztalta e szavakkal, miután felismerte Ambarís nagylelkűségét.

bhavantam evānucaran nirantaraḥ
praśānta-niḥśeṣa-mano-rathāntaraḥ |
kadāham aikāntika-nitya-kiṅkaraḥ
praharṣayiṣyāmi sa-nātha-jīvitam ||73||

(73) A szakadatlanul téged szolgáló
szívének minden vágya teljesen lecsendesül.
Mikor leszek örök szolgád,
s örvendezem majd veled, urammal-éltetőmmel?

(Jámunácsárja: Sztótra-ratna 43.)

Szívének minden vágya: költőien utal a vers a vágyakra: mano-ratha, az elme szekere. A szolgálóra a finom hangulatú anu-caran, azaz „utána járó”, társ, követő szó utal – aki ura mellett, annak nyomaiban jár, azaz ura közvetlen, személyes szolgálója.
A szolga ura oltalmát élvezi, szíve békés, mert együtt örvendezik urával, éltetőjével. A szilárd hit, és az anyagvilággal szembeni közömbösség éppúgy jellemzi őt, mint az áhítatos imádat hangulatában élőt, ám az kapcsolata urával személyes és szoros, elkötelezett az isteni fenség, és a szolgálatnak szentelődés mellett. A szolgáló szeretet jó példája Hanumán.

Az illúzió két jellemzője, hogy az ember magát gondolja a középpontnak, s hogy magáénak véli a dolgokat (ahantā – „énség”, mamatā – „enyémség”). A śānta-rasa teljességgel mentes az illúziótól, így az önteltségtől és a birtoklásérzettől is. A dāsya-rasāban azonban újra felbukkan valamiféle birtoklásérzet: az én uram! A teljes önátadás – én a tiéd vagyok – mellett megjelenik a „te az enyém” tudata is, mely a további raszákban csak fokozódik majd.

prabhu kahe – eho haya kichu āge āra |
rāya kahe – sakhya-prema sarva-sādhya-sāra ||74||

(74) Az Úr szólt: Úgy van! van még ennél több?
Rámánanda Ráj így felelt: A baráti szeretet – ez a tökéletesség leglényege.

itthaṁ satāṁ brahma-sukhānubhūtyā
dāsyaṁ gatānāṁ para-daivatena |
māyāśritānāṁ nara-dārakeṇa
sārdhaṁ vijahruḥ kṛta-puṇya-puñjāḥ ||75||

(75) A szentek brahman-örömének forrásával,
a szolgálatnak szentelődők Legfőbb Istenségével,
s az illúzióban élők ember-gyerekével
játszadoztak együtt ők, kik mögött jámbor tettek sokasága van.

(Bhág. 10.12.11.)

A felidézett vers egészen más hangulatot tár elénk. Krsna gyerekkora barátai körében telik, s Bhágavata-purána e részlete színesen meséli el, miként játszottak Krsna és barátai:

(7) Néhányan fuvolán játszottak, mások bivalyszarv kürtöt fújtak,
volt, aki a méhekkel zümmögött együtt, vagy a kakukk hangját utánozta.
(8) A madarak árnyékát kergették, vagy a hattyúkkal vonultak,
némán figyeltek, akár a darvak, és pávákkal táncoltak.
(9) A majomcsemetéket csalogatták, felkapaszkodtak a fákra,
vagy őket utánozva, velük együtt himbálóztak a levelek közt.
(10) Mások a békákkal ugrándoztak, pancsoltak a vízben,
nevetgéltek a tükörképükön, és feleseltek a visszhangjukkal.

A baráti szeretet hangulatában az áhítat és tisztelet háttérbe szorul, helyét a meghitt, bizalmas légkör veszi át. Ugyanakkor megmaradhat a szolgálatkészség is… miként olyan barátok közt, akik szívesen állnak egymás szolgálatára – kölcsönösen. A korábban említett birtoklásérzet (mamatā) tovább erősödik: a barátok egyenlőnek, azonosnak látják egymást.
Ugyanakkor, e a meghitt légkörbe is utat találhat az isteni fenség (aiśvarya) tudata. Példa erre Ardzsuna: miután a kuruksétrai csatamezőn megpillantotta Krsna univerzális formáját, nyomban imáit felajánlva könyörgött bocsánatért korábbi tiszteletlennek vélhető szavaiért (Bg. 11.41-42.), miközben Vradzsában a pásztorfiúk bármikor fesztelenül játszanak vele. A démonok felett aratott rendkívüli és csodás győzelmek csupán örömujjongást váltanak ki, megkülönböztetett tiszteletet nem, s bár látták rendkívüli hatalmát, a fiúk továbbra is lelkesen mérik össze erejüket Krsnával birkózásban. Sőt, ha győznek, akkor Krsna a vesztesre rótt büntetésként a vállán viszi játszótársát (Bhág. 10.18.-24.).

prabhu kahe – eho uttama āge kaha āra |
rāya kahe – vātsalya-prema sarva-sādhya-sāra ||76||

(76) Az Úr szólt: Ez a legkiválóbb! kérlek, mondd tovább!
Rámánanda Ráj így felelt: A szülői szeretet – ez a tökéletesség leglényege.

A vātsalya szó gyöke a vatsa (borjú, kisgyermek), így a vātsalya a gyermekek, általános értelemben a kicsik, az alárendeltek iránti gyöngéd szeretet. A vātsalya-rasa a gyermek Krsna iránti szeretetet jelenti.

nandaḥ kim akarod brahman śreya evaṁ mahodayam |
yaśodā vā mahā-bhāgā papau yasyāḥ stanaṁ hariḥ ||77||

(77) Ó, bráhmana, vajon milyen emelkedett és áldásos tettet végezhetett Nanda,
vagy a szerencsés Jasódá, kinek tejét Hari itta?

(Bhág. 10.8.46.)

nemaṁ viriñco na bhavo na śrīr apy aṅga-saṁśrayā |
prasādaṁ lebhire gopī yat tat prāpa vimukti-dāt ||78||

(78) Sem Brahmá, sem Siva, s még Laksmí sem, ki pedig mindig az ő mellkasán pihen
nem érhette el ezt a kegyet, amit e gópí kapott a megszabadulás adományozójától!

(Bhág. 10.9.20.)

A fenti két vers Paríksit király és Suka beszélgetéséből való, a kis Krsna megkötözésének történetéből. A szülői szeretet az előbbi hangulatok tulajdonságait magában foglalja. A meghittség tovább fokozódik, és megjelenik két új vonás: a gondoskodás, illetve a dorgálás, büntetés.
Miként a baráti szeretetben, a szülői szeretetben is felbukkanhat a fenség tudata. Mikor Vaszudév és Dévakí kiszabadultak börtönből, s végre találkozhattak Krsnával és Balarámmal, ahelyett, hogy a szokások szerint a gyermekek szüleik lábaihoz borultak volna, a szülők hajtották meg fejüket hódolattal fiaik előtt, felismerve isteni mivoltukat. Hasonlóképp szembesült Krsna csodálatos, isteni mivoltával Jasódá is Vrndávanban, mikor a megevett rögöt keresve belenézett fia szájába, ám ott nem csupán egy kis maszatos földdarabot látott, hanem az egész mindenséget – ő azonban a következő pillanatban már meg is feledkezett a látványról, és keblére szorította kisfiát.

Mert Rámánanda Ráj gondolatsora a hívő és Istene közti hangulatokat fejtegeti, ezért nem beszél róla, de vātsalya, a kicsinyek felé forduló szeretet Isten hívei felé forduló gondoskodása is. Rúpa gószvámí a Padjávalí című antológiában Daksinátja versét idézi Isten szeretetének illusztrálására:

atandrita-camūpati-prahita-hastam asvīkṛta-
praṇīta-maṇi-pādukaṁ kim iti vismṛtāntaḥpuram |
avāhana-pariṣkriyaṁ pataga-rājam ārohataḥ
kari-pravara-bṛṁhite bhagavatas tvarāyai namaḥ ||50||

A figyelmes őrparancsnok kinyújtott kezéből felajánlott
ékköves lábbelit „miért is?” felkiáltással utasítja el, miközben királynőit feledve
dísztelen hátasára, Garudára pattan.
Az elefánttrombitálást meghalló magasztos Úr sietségének ajánlom hódolatom!

Bhaktái hívásának eleget téve oly sietősen pattan a madárkirály (pataga-rāja), Garuda hátára, hogy nincs idő Garuda illő felékesítésére, megfeledkezik királynőiről (az antaḥpura szó szerint belső palotát jelent, a király feleségeinek lakrészét, átvitt értelemben pedig magukat a királynőket), s nem is érti, miért nyújtja felé az őrparancsnok ékkövekkel díszített lábbelijét.
Az elefánttrombitálás utalás Gadzséndra történetére: a bajba jutott és kétségbeesett elefántkirály utolsó erejével egy sietve leszakajtott lótuszvirágot ajánl az Úrnak.

prabhu kahe – eho uttama āge kaha āra |
rāya kahe – kāntā-prema sarva-sādhya-sāra ||79||

(79) Az Úr szólt: Ez a legkiválóbb! kérlek, mondd tovább!
Rámánanda Ráj így felelt: A szerelmes ragaszkodás – ez a tökéletesség leglényege.

nāyaṁ śriyo 'ṅga u nitānta-rateḥ prasādaḥ
svar-yoṣitāṁ nalina-gandha-rucāṁ kuto 'nyāḥ |
rāsotsave 'sya bhuja-daṇḍa-gṛhīta-kaṇṭha-
labdhāśiṣāṁ ya udagād vraja-sundarīṇām ||80||

(80) Ez nem a hőn szeretett, mellkasán pihenő hitves, Srí iránti szívélyesség,
nem is a mennyek hajadonjainak lótusz-illatú szépsége, mit sem szólva másokéról!
A rásza-tánc ünnepén az Ő karjai ölelték nyakukat,
ebben az áldásban részesültek Vradzsa szépségei!

(Bhág. 10.47.60.)

A verset a Vrndávanba látogató Uddhava mondja a gópíkról, a gópíknak.

tāsām āvirabhūc chauriḥ smayamāna-mukhāmbujaḥ |
pītāmbara-dharaḥ sragvī sākṣān manmatha-manmathaḥ ||81||

(81) Megjelent köztük Sauri, lótusz-orcáján mosollyal,
sárga ruháját viselve, virágfüzéresen, Ő maga, kibe a Szerelem szerelmes!

(Bhág. 10.32.2.)

A vers a Bhágavata-purána rásza-táncot leíró részéből való.
Kibe a Szerelem szerelmes: szó szerint: manmatha-manmathaḥ. A man-matha jelentése szívet felkavaró, ez a Szerelemisten, és a szerelem megjelölése is egyben.

A szerelmes ragaszkodás magában foglalja a Krsna iránt mélységes ragaszkodást (kṛṣṇa-niṣṭhā), a szolgálat odaadó, szívbéli voltát (sevā atiśaya), a barátság szabad fesztelenségét (asaṅkoca), és a szülői szeretet gyöngéd gondoskodását, dédelgető cirógatását (lālana), ám mindezek összeadódnak és egészen felfokozódnak a teljes önátadásban.

kṛṣṇa-prāptira upāya bahu-vidha haya |
kṛṣṇa-prāpti-tāratamya bahuta āchaya ||82||
kintu yāṅra yei rasa, sei sarvottama |
taṭa-stha hañā vicārile, āche tara-tama ||83||

(82) Krsna elérésének számos módja létezik,
és Krsna elérésének fokozatai is számosak.
(83) Bár mindenkinek az a legmagasabb rendű, amilyen hangulat (őt fűzi Istenhez),
elfogulatlan szemmel nézve mégis vannak jobbak és még jobbak.

Az istenszeretetben megélt érzelmek tökéletesek, lényegük a szünet nélküli heves boldogság, ahogy Rúpa gószvámí fogalmaz a Bhakti-raszámrta-szindhuban (sāndrānanda-viśeṣātmā, Brsz.1.1.17.). Mert tökéletesek, az adott hangulatban élő nem érez semmilyen hiányosságot, s nem is vágyik másféle hangulat megélésére. Ám mégis beszélhetünk az egyes raszák kapcsán jobbakról és még jobbakról, azok színességének, változatosságának tekintetében. Erről szólnak a következő versek:

yathottaram asau svāda-viśeṣollāsa-mayy api |
ratir vāsanayā svādvī bhāsate kāpi kasyacit ||84||

(84) A különféle ízek öröm-lényege sorban egymás után (fokozódik),
s a vágy révén egyszer csak megjelenik a szeretet (rati) édes íze.

(Rúpa gószvámí: Bhakti-raszámrta-szindhu 2.5.38.)

pūrva-pūrva-rasera guṇa pare pare haya |
dui-tina gaṇane pañca paryanta bāḍaya ||85||
guṇādhikye svādādhikya bāḍe prati-rase |
śānta-dāsya-sakhya-vātsalyera guṇa madhurete vaise ||86||
ākāśādira guṇa yena para-para bhūte |
dui-tina krame bāḍe pañca pṛthivīte ||87||
paripūrṇa-kṛṣṇa-prāpti ei 'premā' haite |
ei premāra vaśa kṛṣṇa - kahe bhāgavate ||88||

(85) A megelőző ízek tulajdonságai jelen vannak a rákövetkezőkben,
kettő, majd három, összeadódva növekszik az ötödikig bezáróan.
(86) A tulajdonságok fokozódásával növekszik a zamat minden hangulatban.
A nyugodt, szolgai, baráti és szülői hangulatok tulajdonságai mind megjelennek a szerelemben.
(87) Miként a tér és a többi elem tulajdonságai megjelennek a rákövetkezőben,
kettőé, háromé, majd a földben együtt mind az öt.

Az öt durva fizikai elem a tér, a levegő, a tűz, a víz, a föld. A tér, ami helyet ad a betöltekezésnek, a levegő e teret mozgással, keveredéssel tölti meg. A tűz, az energia a felfokozott mozgás, míg a víz a kohézió, a föld pedig a szilárd anyag. Az áhítatos imádattól (śānta-rasa) kezdődően hasonlóképpen fokozódnak és szélesednek a raszák jellemzői.

(88) Krsna tökéletes elérése ez a préma.
Ez a préma még Krsnát is irányítása alá vonja – ő maga mondja a Bhágavatamban.

mayi bhaktir hi bhūtānāmv amṛtatvāya kalpate |
diṣṭyā yad āsīn mat-sneho bhavatīnāṁ mad-āpanaḥ ||89||

(89) Az irántam való szeretet minden lényt alkalmassá tesz a halhatatlanságra.
Szerencsére ti az irántam érzett gyöngédségetek révén elértek engem!

(Bhág. 10.82.44.)

kṛṣṇera pratijñā dṛḍha sarva-kāle āche |
ye yaiche bhaje, kṛṣṇa tāre bhaje taiche ||90||

(90) Krsna ígérete határozott, mindenkor:
aki ahogy őt szereti, Krsna akképpen viszonozza néki szeretetét.

A bhaj ige többes jelentésű szó: oszt, imád, tisztel, magasztal, de választ, élvez, kegyel értelemben is állhat. Ezért kétféleképpen is gondolhatunk rá. Egyfelől a rákövetkező Gítá vers értelmében: a bárki, bármilyen módon is – akár elutasítással – fordul Isten felé, ő akképpen osztja ki neki tettei gyümölcsét („Tőle származik minden eredmény, mert ez indokoltabb” – phalam ata upapatteḥ, mondja a Védánta-szútra 3.2.39.). Másfelől pedig a szó szeret értelmében: a szeretetteljes közeledést szeretettel viszonozza. A rajongó szeretettel kapcsolatos gondolatsorba az utóbbi értelmezés illik inkább.

ye yathā māṁ prapadyante tāṁs tathaiva bhajāmy aham |
mama vartmānuvartante manuṣyāḥ pārtha sarvaśaḥ ||91||

(91) Miként hozzám folyamodnak, én éppen úgy viszonzom közeledésüket.
Az én utamon járnak az emberek mind, Pártha!

(Bg. 4.11.)

ei 'premera anurūpa nā pāre bhajite |
ataeva ṛṇī haya - kahe bhāgavate ||92||

(92) E szeretetet illőn nem képes viszonozni,
ezért adóssá válik – ahogy a Bhágavatam is mondja:

na pāraye 'haṁ niravadya-saṁyujāṁ
sva-sādhu-kṛtyaṁ vibudhāyuṣāpi vaḥ |
yā mābhajan durjaya-geha-śṛṅkhalāḥ
saṁvṛścya tad vaḥ pratiyātu sādhunā ||93||

(93) Képtelen vagyok ezt az elmondhatatlanul tökéletes találkozást
kellően megszolgálni nektek, még az istenek élethossza alatt sem!
Engem imádtok, még az elszakíthatatlan családi kötelékeket
is elvágva! Saját jótetteitek erénye legyen hát a viszonzás.

(Bhág. 10.32.22.)

yadyapi kṛṣṇa-saundarya mādhuryera dhurya |
vraja-devīra saṅge tāṅra bāḍaye mādhurya ||94||

(94) Noha Krsna szépsége édességének legfelsőbb foka,
Vradzsa leányai társaságában édessége csak növekszik.

Bár az isteni tulajdonságok sora megszámlálhatatlan, Rúpa gószvámí a Bhakti-raszámrta-szindhuban (2.1.23-44.) felsorolja a hatvannégy legfontosabbat – e tulajdonságok az Isten iránti ragaszkodás megalapozói (ālambana). A tulajdonságok egy részével az élőlények is rendelkezhetnek, nagyobb hányadukkal az avatárok, ám van négy tulajdonság, mely egyedül Krsna sajátja. A felsorolásban a szépség különleges helyet foglal el. A tulajdonságok sora a szépséggel kezdődik: teste elbűvölő szépségű (suramyāṅga), s mint majd látjuk, a felfokozott, páratlan szépséggel zárul. Az utolsó négy, egyedül Krsnára jellemző tulajdonságról az alábbi versek szólnak:

sarvādbhuta-camatkāra-līlā-kallola-vāridhiḥ |
atulya-madhura-prema-maṇḍita-priya-maṇḍalaḥ ||41||
trijagan-mānasākarṣi-muralī-kala-kūjitaḥ |
asamānordhva-rūpa-śrī-vismāpita-carācaraḥ ||42||

(41) Mindenkit ámulatba ejtő csodás kedvtelései hullámával hömpölygő óceán,
páratlan szerelemmel ékesített, szerető társai veszik körbe,
(42) a három világban mindenki szívét felkavaró lágy fuvolamuzsikája,
végül páratlan, mindenek felett álló szépsége és bája, mely ámulatba ejti a mozgó és mozdulatlan lényeket egyaránt.

Csodás kedvtelései, szerető társai, mindenkit megigéző és invitáló fuvolajátéka, és végezetül szépsége. Ami mégsem ugyanaz, mint a tulajdonságok közt az első… szép bárki lehet, ám Krsna maga a testet öltött Szépség, ahogy Rádhá a testet öltött Szeretet.

E négy tulajdonságot együtt jeleníti meg a rásza-tánc:

tatrātiśuśubhe tābhir bhagavān devakī-sutaḥ |
madhye maṇīnāṁ haimānāṁ mahā-marakato yathā ||95||

(95) Általuk tündökölt ott az Úr, Dévakí fia,
akár egy csodás smaragd, az aranyba foglalt ékkövek körében.

(Bhág. 10.33.6.)

A strófa a Bhágavata-purána rásza-táncról szóló fejezetéből való.

A sorozat többi írása itt érhető el: Rámánanda-szamvád

Upadésámrta 5. – a háromféle bhakta megbecsülése

kṛṣṇeti yasya giri taṁ manasādriyeta
dīkṣāsti cet praṇatibhiś ca bhajantam īśam |
śuśrūṣayā bhajana-vijñam ananyam anya-
nindādi-śūnya-hṛdam īpsita-saṅga-labdhyā ||5||

kṛṣṇa – Krsna!; iti – ”; yasya – akié; giri – beszédben (megszólításban, dicshimnuszban); tam – őt; manasā – elme által; ādriyeta – kívánatos, hogy tisztelje, megbecsülje, elismerje; dīkṣā – beavatás; asti – van; cet – ha; praṇatibhiḥ – meghajlásokkal, hódolatnyilvánításokkal; ca – és; bhajantam – imádót; īśam – Istent; śuśrūṣayā – szolgálattal (hallásvággyal); bhajana-vijñam – imádatban jártast (azt mélyen ismerőt); ananyam – „nem-másos” osztatlan, összpontosított; anya-nindā-ādi-śūnya-hṛdam – más megvetésétől (becsmérlésétől) s egyebektől mentes szívűt; īpsita-saṅga-labdhyā – óhajtott társaságának elérésével

Tisztelje gondolataiban azt, aki így kiált „Krsna!”. Értékelje hódolatának felajánlásával azt, kinek beavatása van, s Istent imádja.
Ám becsülje szolgálataival és társaságának keresésével azt az imádatban jártast, ki osztatlan (figyelemmel gondol Krsnára) és szíve mentes mások megvetésétől és más kedvezőtlen vonástól.

A vers arról szól, miképpen becsülje, értékelje a gyakorló a bhaktákat – állítmánya az ādriyeta, azaz tiszteljen, becsüljön, magasztaljon, tartsa elismerésre méltónak másokat. Kiket? Rúpa gószvámí Csaitanja Maháprabhu tanítását követve a bhakták három csoportjáról ír. E csoportokról a Csaitanja-csaritámrta így számol be:

Miután Csaitanja szerzetesként Puríba költözött, a bengáli bhakták rendszeresen felkeresték őt, s hónapokat töltöttek társaságában. Egy alkalommal, mikor hazaindultak, egyikőjük, Szatjarádzs Khán így kérdezett:
– Mi legyen a lelki gyakorlatom (sādhana)?
– A vaisnavák szolgálata (vaiṣṇava-sevana), és Krsna nevének zengése (kṛṣṇa-nāma-saṅkīrtana).
– Ki a vaisnava? – folytatta Szatjarádzs.
– Aki csak egyszer is kimondta Krsna nevét, ő a legkiválóbb. Nincs szükség semmi másra, nem számít a beavatás (dikṣā), vagy a beavatást megelőző életszabályok követése (puraścaryā-vidhi), a szent név zengése kihúzza az embert a létforgatagból, gondolatait és szívét Krsnához fűzi, és felébred szívében a szeretet. Aki Krsna nevét zengi, az a vaisnava! – hangzott Csaitanja Maháprabhu válasza. (Cscs. 2.15.102-111.)
Egy év elteltével Szatjarádzs Khán a téma további kifejtésének vágyával ismét feltette ugyanezt a kérdést.
– A legkiválóbb vaisnava az, akinek pusztán látása másokat is arra ösztönöz, hogy Krsna nevét zengjék. – felelte Csaitanja, majd a vaisnavák három csoportjának jellemzőiről beszélt. (Cscs. 2.16.69-75.)
E témáról Szanátan gószvámít is oktatta:
A hit az a szilárd bizonyosság, miszerint Krsna imádatával minden egyéb kötelességnek eleget tesz az ember, miként a fa gyökerét öntözve tápláljuk az ágait és leveleit is. A bhakta az ilyen hithű ember, s a hitük szerint sorolják őket a legkiválóbb, közbülső, vagy legkisebb tekintélyű csoportokba. (Cscs. 2.22.62-64.)
A vonatkozó szanszkrt terminológia adhikārī megbízottat, felhatalmazottat, azaz tekintélyt jelent (az igei gyök a kṛ tesz, az adhi – rá, fölé, oda – igekötővel kiegészítve). Ki a tekintély? A Manu-szanhitá szerint: „A tekintély alapja bráhmanák közt a tudás, ksatriják közt a hősiesség, az erő, vaisják közt a vagyon, míg súdrák közt az életkor.” (viprāṇāṁ jñānato jyaiṣṭhyaṁ kṣatriyāṇāṁ tu vīryataḥ | vaiśyānāṁ dhānyadhanataḥ śūdrāṇām eva janmataḥ || Msz. 2.155.) Ám vaisnavák közt a tekintély alapja a hit (śraddhā) erőssége, a szentírásban, annak alkalmazásában, annak következtetéseiben való jártasság (śāstra-yukti), s hogy miként tekint másokra – erről beszélt Csaitanja Maháprabhu Szanátan gószvámínak:
– A legnagyobb tekintély (uttama-adhikārī) az a mélységes hitű, ki a sásztra következtetéseiben felettébb jártas, bizony, ő szabadítja fel az egész világot! Aki a sásztra következtetéseiben kevéssé járatos, ám hite rendíthetetlen, ő a közepes tekintélyű (madhyama-adhikārī), áldott helyzetű. A törékeny hitű a legkisebb tekintélyű (kaniṣṭha-adhikārī), ám fokról fokra ő is uttama adikārīvá válhat. (Cscs. 2.22.65-71.)
Elgondolkodtató a sásztra következtetéseiben való jártasság kérdése. A kaniṣṭha adikārī számára a lelki élet még ismeretlen vidék, ezért még nehezen igazodik el benne, nem tud helyesen különbséget tenni, s ha tesz is, azt anyagi látásmóddal teszi. A madhyama adikārī biztosan átlátja az összefüggéseket, otthonosan eligazodik, míg az uttama adikārī már nem lát különbséget, ő a sásztra következtetései felett áll. Míg a madhyama adikārī ismeri a sásztrát, az uttama adikārī éli azt.
Csaitanja Maháprabhu ezután a Bhágavata-purána vonatkozó verseit idézte:
– Az a legkiválóbb bhakta, aki saját magából kiindulva minden lényben látja a lelki azonosságot s minden élőlényben a Legfelsőbbet, s minden lényt a Legfelsőbben lát. Közbülső szinten áll az a bhakta, aki imádja az Urat, barátságos a többi bhaktával, könyörületes az ártatlanokkal és közömbös ellenségeivel szemben. Anyagias (prákrta) bhakta pedig az az ember, aki ugyan hittel imádja a templomi kegyszobrokat, de nem szolgálja az Úr híveit s a többi élőlényt. (Bhág. 11.2.45-47., Cscs. 2.22.72-74.)

Foglaljuk össze az olvasottakat:

adhikārī („felhatalmazott”, tekintély)	kaniṣṭha („legkisebb”)	madhyama („középes”, „közbenső”)	uttama („legfelsőbb”, „legkiválóbb”)
hite	törékeny („lágy”)	erős, szilárd	mélységes, rendíthetetlen
jártassága a sásztrában	-	kevéssé jártas	jártas
miként tekint másokra?	szűklátókörűen	józanul különbséget tevőn	lelki azonosságot látón

Rúpa gószvámí a bhakták háromféle „fejlettségi szintjéről” beszél, ám rögtön a rákövetkező versben a világi nézőpontú megítélés veszélyére inti az olvasót. Ugyanezzel az óvatossággal találkozunk a Csaitanja-csaritámrta történetében is. Ki a vaisnava? – hangzik a kérdés, melyre Csaitanja válasza: aki – akár egyszer is – kimondta Krsna nevét! S nagysokára, csak egy év múltán beszél a vaisnavák csoportjairól: vaisnava, vaisnavább (vaiṣṇavtara), legvaisnavább (vaiṣṇavatama) – mondja, véletlenül sem lefelé nivellálva, hanem a melléknévfokozás képzőivel egyre magasabb szinteket határozva meg. A jelzői is ehhez igazodva kedvesek, finomak, például a magyarul „törékeny hitként” fordítható komala śraddhā szókapcsolatban a komala szó szerint lágyat, finomat, kényeset jelent, lágyat, mint a virágszirom – a rendíthetetlen (szó szerint dṛḍha – szilárd, erős, rögzített) hitűvel szemben arra utalva, hogy nem elég szilárd, könnyen hajlítható. S mindig ott a figyelmeztetés: ma talán ingatag, ám holnapra erős hitűvé válhat, hiszen Krsna nevét zengi!

Miért beszélünk egyáltalán a bhakták csoportjairól? Egyrészt útjelzőként saját magunk számára. Másokat nem jó megítélni (hacsak külön, nem kértek meg erre), ám a magunk helyzetét helyes felmérnünk. Másrészt: bár nem ajánlott méricskélni másokat, azt mégis jó megvizsgálni, a környezetemben kihez hogyan viszonyuljak? kitől tanuljak? esetleg kit tanítsak? Miközben nem egyszer összemosódhatnak ezek a szerepek: míg egyvalamit tőlem kérdeznek, ugyanattól a személytől más témában én is tanulhatok. Hiszen a tanítvány mindig tanul…

Miképpen írja le tehát Rúpa gószvámí a gyakorló helyes viszonyulását másokhoz? Mindenkire vonatkozik a „becsülje meg”, ādriyeta.
Kit gondolatban, mert Krsna neve zeng ajkain (a szövegben egészen pontosan: a torkában), Krsnát szólongatja, őt magasztalja. Csaitanja definíciója szélesebb körű: „aki csak egyszer is kimondta Krsna nevét”, s mert Krsna Isten neve, ez mindenkire vonatkozik aki Istenhez tartozónak véli magát. Mindenkiben megkeresni azt, amiért tisztelhetjük – azt gondolom, ez általában is helyes felfogás.
Becsülje, értékelje hódolatának felajánlásával azt, kinek beavatása van, s Istent imádja: Isten imádatát a kommentárok gyakran a múrti-imádattal azonosítják, bár az „imádót” (bhajantam) ennél általánosabb. Ide illik egy Srídhar Mahárádzs által elbeszélt eset. Történt, hogy Bhaktisziddhánta Szaraszvatí Prabhupád a Csaitanja-bhágavata kommentárjának írásába mélyedt. Ekkor betoppant néhány bhakta, és a templom pénzügyeiről kezdett beszélni, a mester pedig félretette az írást, és a pénzügyi adminisztrációval kapcsolatos kérdések felé fordította figyelmét. Helyes ez? – merült fel többekben a kérdés – kizökkenteni akkor, mikor a legmagasabb világról elmélkedik? Igen – hangzott az egyik idősebb tanítvány válasza – Krsna háztartásának ügyeit intézi, ami pedig Rádhárání kötelessége, így az adminisztráció is Rádhá szolgálata!
És becsülje meg szolgálataival, és társaságának óhajtásával az uttama-adhikárít, kinek szíve tiszta, mentes mások megvetésétől, ki osztatlan figyelemmel már csak az isteni létben, imádatban él. A szolgálatot a vers a śuśrūśā szóval fejezi ki, ami szó szerint hallásvágyat jelent… a tanítvány hallani vágyik mestere szavát, s ez elválaszthatatlanul összekapcsolódik szolgálatkészségével.

A versmérték: vasantatilakā (a tavasz ékessége).

~~~~~~~~~~~~
· az Upadésámrta versei a Slókamálán

személyes vagy személytelen?

Személyes vagy személytelen? – ez a témája a Bhagavad-gítá 12. fejezete első verseinek:

arjuna-uvāca
evaṁ satata-yuktā ye bhaktās tvāṁ paryupāsate |
ye cāpy akṣaram avyaktaṁ teṣāṁ ke yoga-vittamāḥ ||1||

Ardzsuna szólt:
Kik a jóga legkiválóbb ismerői, azok a bhakták, akik mindig hozzád kötődnek s téged imádnak, vagy akik a múlhatatlan megnyilvánulatlant?

A személyes Isten imádata, vagy a múlhatatlan megnyilvánulatlan tisztelete a magasabbrendű – merül fel a kérdés Ardzsunában. Vajon miért? „A hozzád kötődnek, téged imádnak” nyilván az előző mondatra utal: „Aki értem cselekszik, engem tekint a legfőbbnek, az én hívem…” (11.55.), ezért is kezdődik az „így” (evam) szóval a vers. Ám Krsna tanításában különféle eszményeket mutat fel egymás mellett. A hatodik fejezet végén megtudtuk: a legkiválóbb jógí (yuktatamaḥ) az, aki mindig Krsnára gondolva nagy hittel imádja őt. Ugyanakkor később arról is beszél, hogy létezik a múlandó Brahmá-világoknál magasabbrendű, másik létezés:
avyakto 'kṣara ity uktas tam āhuḥ paramāṁ gatim |
yaṁ prāpya na nivartante tad dhāma paramaṁ mama ||8.21||
„Megnyilvánulatlan és múlhatatlan – ezt mondják, akik a legfőbb célról szólnak,
amit elérve nem térnek vissza soha – az az én legfőbb hajlékom.” (8.21.)
Az akṣara (múlhatatlan) szó több mint egyszerű jelző, az örökkévaló, nem anyagi természetű Brahmanra utaló fogalom. Jágjavalkja így tanít róla: „Ez az, Gárgí, amit a bráhmanák Múlhatatlannak neveznek. Nem durva és nem finom, nem hosszú és nem rövid, nem izzó (mint a tűz) és nem folyékony (mint a víz), nem árnyék és nem sötét, nem lég és nem űr, nem ragad, nincsen íze, nincsen szaga, nincsen szeme, nincsen füle, nincsen szava, nincsen gondolata, nem meleg és nem lélegzik, nincsen szája, nincs mérete, nincs belseje és külseje, semmit nem eszik, és azt sem fogyasztja semmi.” (Brhadáranjaka-upanisad 3.8.8.)
A megnevezésből (múlhatatlan, megnyilvánulatlan – a-kṣara, a-vyakta – csupa fosztóképzővel képzett szóalak), és az előbbi részletből is azt gondolhatnánk, hogy csak tagadásként írható körül e Múlhatatlan. Ezért is elgondolkodtató az upanisad folytatása, ahol Jágjavalkja pozitív állításokat fogalmaz meg: „Bizony, Gárgí, e Múlhatatlan parancsára válik szét a Nap és a Hold. Bizony, Gárgí, e Múlhatatlan parancsára válik szét a Föld és Ég. Bizony, Gárgí, e Múlhatatlan parancsára válnak szét a pillanatok, órák, napok és éjszakák, a hónapok és az esztendők. Bizony, Gárgí, e Múlhatatlan parancsára egyes folyók a havas hegyekből keletre, mások nyugatra hömpölyögnek, melyik melyik a maga útján. Bizony, Gárgí, e Múlhatatlan parancsára dicsőítik az emberek az adakozót, követik az istenek az áldozót, s az ősatyák a darví-áldozatot.
Bizony, Gárgí, aki e Múlhatatlant nem ismerve folytat áldozatot, imádatot, vagy vezekel akár ezer esztendőkig e világon, annak erőfeszítése céltalan, s aki e Múlhatatlant nem ismerve távozik e világból, bizony Gárgí, sajnálatos annak sorsa. Ám aki a Múlhatatlant ismerve távozik e világból, az bizony Brahman igaz ismerője, Gárgí.” (Brhadáranjaka-upanisad 3.8.9-10.)
Srídhar Szvámí kommentárjában a Legfelsőbb felé közeledők két csoportjáról ír. Az előző vers, és más korábbi versek („hirdesd bátran, az én hívem nem vész el soha!”, 9.31.) is a bhakta helyzetét magasztalják, míg mások a jñānī helyzetének fontosságáról szólnak, például a hetedik fejezetben a négyféle istenkeresőről szóló tanítás végén: „közülük a teljes tudással rendelkező bölcs (jñānī) a legjobb, aki a tiszta, odaadó szolgálat által egyesül Velem” (teṣāṁ jñānī nitya-yukta eka-bhaktir viśiṣyate, 7.17), vagy: „a tudás hajóján a bűn-óceánt is biztosan átszeled” (sarvaṁ jńāna-plavenaiva vṛjinaṁ saṁtariṣyasi, 4.36.).

śrī bhagavān uvāca
mayy āveśya mano ye māṁ nitya-yuktā upāsate |
śraddhayā parayopetās te me yuktatmā matāḥ ||2||

A magasztos úr szólott:
Akik gondolataikat nékem szentelve mindig hozzám kötődnek,
s nagy hittel engem imádnak, őket tartom a legkiválóbb jógínak.

A világos kérdésre határozott, egyértelmű választ kapunk.
Az āveśya manaḥ (a gondolatok belépve) egyhegyű meditációt, szilárd állhatatosságú odaszentelődést jelent.
Sankara nem lép ki a meditáció köréből, az imád (upās) igét is „meditál”-ként értelmezi. A szó ennél többet jelent, az upa-ās (melléülni) vagy upa-as (mellette lenni) jelentése a megbecsülés és alázat jeleként letelepedni valaki mellé, őt szolgálni és imádni. Ez természetesen magában foglalja a meditációt is, ám inkább az „aki értem cselekszik” (11.55.) utalásra vonatkozik. A „hozzám” „engem” szavakat Sankara az univerzális formához való kötődésként, az univerzális formán való meditációként értelmezi, hiszen az előző fejezetben pillantja meg Ardzsuna e formát, míg más kommentátorok értelemszerűen a gondolatot kifejtő magasztos úrra (Śrī-bhagavān), „a mindentudás, és más tulajdonságok jellemezte Legfőbb Úrra” (idézet Srídhar Szvámí magyarázatából) Sjámaszundar Krsnára vonatkoztatják.

ye tv akṣaram anirdeśyam avyaktaṁ paryupāsate |
sarvatra-gam acintyaṁ ca kūṭastham acalaṁ dhruvam ||3||

Ám akik a múlhatatlant, a meghatározhatatlant, megnyilvánulatlant,
mindent áthatót, felfoghatatlant, változatlant, mozdulatlant és szilárdat tisztelik

sanniyamyendriya-grāmaṁ sarvatra sama-buddhayaḥ |
te prāpnuvanti mām eva sarva-bhūta-hite ratāḥ ||4||

érzékeiket szabályozva, mindig elfogulatlanul,
és minden lény jólétéért cselekedve, ők is engem érnek el.
 

 Brahman, Paramátmá és Bhagaván – három arculata ugyanannak a létezőnek (lásd Bhág. 1.2.11.), így a személyes VAGY személytelen imádatot firtató kérdés személyes ÉS személytelen imádat gondolattá szelídül. Mégsem egyforma, mégsem ugyanaz minden!
A Brahman kutatói megértik, hogy nem az anyagvilághoz tartoznak, ezért függetlenné válnak a világtól, érzékeiket fegyelmezve felülemelkednek a világi felfogáson. Felismerik a létezők összetartozását, ezért elfogulatlanul, egyenlőként tekintenek mindenkire, ám e kiegyensúlyozott látásmód következménye nem közönyösség, hanem a mindenki jólétéért való cselekvés. Aki így cselekszik, az a Brahman valódi kutatója, s el is éri célját – mondja Krsna.
Gyakori hasonlat a lelki élettel kapcsolatban, miszerint a hegy csúcsára több út vezet fel, így bár az utak különböznek – a szerpentin hosszabb ám kényelmesebb, míg toronyiránt megerőltetőbb de rövidebb – a cél és a célbaérés ugyanaz… s ugyanez volna igaz az istenkeresés különféle módjaira is. A hasonlat több szempontból is pontatlan. Istent homogén egynek tekinti (a hegy csúcsának), ám ő sokféleképp mutatkozik, hívei a vele való kapcsolatok számos hangulatát élhetik át… s éppen ebben van jelentősége a bejárt útnak. Való igaz, minden hiteles istenkeresés kivezet az anyagvilágból – ahogyan e vers is megfogalmazza a kritériumokat: 1., önfegyelem, 2., egyenlő látásmód, 3., mindenki jólétéért való cselekvés – e szempontból valóban nincs különbség, sőt, egyik sem tévút… mégis, egészen más célt jelent az egység felismerése, a tiszteletteljes imádat vagy a rajongó szeretet.

kleśo'dhikataras teṣām avyaktāsakta-cetasām |
avyaktā hi gatir duḥkhaṁ dehavadbhir avāpyate ||5||

A megnyilvánulatlanhoz vonzódók több megpróbáltatással (néznek szembe),
mert a testetöltött (lélek) számára a megnyilvánulatlan állapot nagyobb nehézséget jelent.

A gondolat kétféle értelmezésével találkozhatunk. Az egyik álláspont szerint a „testetöltött” alatt test-tudatos lelket kell értsünk (Sankara magyarázatából), aki számára a megnyilvánulatlan állapot szokatlan és érthetetlen, ezért kézenfekvőbb a személyes imádat – e magyarázat fényében Krsna a könnyebben járható, egyszerűbb, kényelmesebb módszert javasolja.
A másik nézőpont szerint az élőlény természetes helyzete Isten társaként való lét, így ennek hiánya száraz, boldogtalan állapotot jelent. Ráadásul fogalmat nem lehet szeretni, míg személyt igen.
A két eltérő nézőpont közti különbség megvitatásának kiindulópontja a nirguṇa és a saguṇa brahman elsőségének kérdése… e témáról korábban már szóltunk, így most egyszerűen csak a következő versekre utalnék: a rajongó odaadás itt megfogalmazott eszménye nem a kényelemről szól.

ye tu sarvāṇi karmāṇi mayi sannyasya mat-parāḥ |
ananyenaiva yogena māṁ dhyāyanta upāsate ||6||

Ám akik minden tettüket nékem szentelve engem tekintenek a legfelsőbbnek
s a szeretet jógájában elmélyedve engem imádnak, és mindig reám gondolnak,

teṣām ahaṁ samuddhartā mṛtyu-saṁsāra-sāgarāt |
bhavāmi na cirāt pārtha mayy āveśita-cetasām ||7||

azokat hamarosan kimentem a halál szanszára-óceánjából, ó Pārtha!

tanítás a kárhozatról

A kárhozat nem más, mint a szabadság eltékozlása, a hamis célok mellé szegődés, legnemesebb eszményeid sárba tiprása. Tiéd minden lehetőség, de nem élsz vele – nem ez a kárhozat? Égi hivatásod van, mégis a földön jársz, szárnyalnod kellene, s mégis a sárban csúszol-mászol – nem ez a kárhozat? A kárhozat a téboly apoteózisa.

Az igazság leleplezi az igaztalant, s mindig érvényre jut. A te lelepleződésed nem a kiszolgáltatottság gyöngesége, hanem a föltárulkozás gyönyörűsége. Tárulkozz föl, nyisd meg magad az igazság előtt, s az igazság is megmutatja önmagát. Légy bátor igazságfeltáró szent fohászoddal, s a fohászod is bátor lesz teveled. Lepleződj le a tudás előtt, s lelepleződik előtted minden hamisság. S mert tudatlanságból származik a kárhozat, ezért a tudás legyen vezérlő elved. Bár az igazság tudása terhes, mégis jobb a súlyos igazság, mint a könnyű tudatlanság. Mert a tudatlan lét olyan, akár a kloáka: az energia haszontalanul halad át rajta.

Parányiságánál fogva az ember hivatása a szolgálat. A szolgálat, mint helyzet mindig elkísér, kérdés, hogy kit választasz uradnak? Kárhozatnak azt nevezem, mikor az ember az autentikus vezetők szolgálatát fölcseréli a látszatszabadságra, talmi hatalmi pozícióra. Ne feledd, az ember csak annak lehet ura, amire rálátása van, a magasabb előtt mindenképpen fejet kell hajtania. Így az uralkodni vágyó a nálánál alantasabb szolgáinak lesz a szolgája, elveszti gyakorlati és szellemi függetlenségét, s úr helyett ócska pojáca válik belőle. A szabadság szabályozó elveit könnyen fölcseréli az ember a kötöttség szabadosságára, így van ez a káprázat birodalmában. A szabadság látszat, pedig valójában kötöttség az, csak láthatatlan kötelék. Ostobaság, ha az analfabéta mesterségbeli tudást próbál mímelni, de kárhozatos, ha rosszindulattal él, s erőszakkal leplezi gyöngeségét. Kárhozat a meghasonlás, míg áldás az összetartás.

(Hanszakunda-upanisad)