A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szeretet. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szeretet. Összes bejegyzés megjelenítése

2024. március 16., szombat

„Beszélj nekünk a Munkáról”


...
Amikor dolgozol, fuvola vagy, melynek szívén áthaladva a múló percek susogása zenévé változik.
Melyikőtök maradna süket és néma nádszál, mikor minden egyéb összhangzóan együtt énekel?

Mindig azt hallottátok, hogy a munka átok, a robot szerencsétlenség.
De én mondom néktek, ha dolgoztok, beteljesíttek egy darabkát a föld legmesszibb álmaiból, azt a darabkát, melyet rátok szabtak, amikor az álom megszületett,
És amíg munkálkodtok, igazán szeretitek az életet,
És az életet munkálkodással szeretni azt jelenti, hogy meghitt ismerősötök az élet legbensőbb titka.

Hanem ha fájdalmatokban a születést csapásnak, a test fenntartását a homlokotokra írt átoknak nevezitek, akkor én azt válaszolom, hogy semmi egyéb, mint homlokotok verítéke moshatja el onnan azt, ami oda íratott.

Hallottátok azt is, hogy az élet sötétség, és ti fáradalmatokban visszhangozzátok, amit a megfáradtak mondottak.
És én azt mondom, az élet valóban sötétség, ha nincsen akarat,
És minden akarat vak, ha nincsen tudás,
És minden tudás hiábavaló, ha nincsen munka, és minden munka üres, ha nincsen szeretet;
Ha pedig szeretettel dolgoztok, önmagatokat összefűzitek önmagatokkal, egymással és Istennel.

És mit jelent az, hogy szeretettel dolgozni?
Úgy szőni gyolcsot, hogy a szálat a szívedből húzod, mintha azt a gyolcsot az viselné majd, akit szeretsz.
Szeretve építeni a házat, mintha az lakna majd benne, akit szeretsz.
Gyengédséggel vetni el a magot, és örvendezve aratni, mintha az enné a gyümölcsöt, akit szeretsz.
A magad képére alakítani mindent, saját lelked lehelletével.
És tudni azt, hogy körülötted állnak mind az áldott halottak, és figyelnek téged.

...
A munka a láthatóvá tett szeretet.
És ha nem tudsz szeretettel munkálkodni, hanem csak utálattal, akkor jobb, ha otthagyod munkádat, és leülsz a templom kapuja elé, és alamizsnát kérsz azoktól, akik örömmel munkálkodnak.
Mert ha közönnyel sütöd a kenyeret, keserű kenyeret sütsz, amely az ember éhének csak felét mulasztja el.
És ha utálattal sajtolod a szőlőt, utálatod mérget párol a borba.
És énekelj bár úgy, mint az angyalok, ha nem szeretsz énekelni, dalod süketté teszi az emberek fülét a nappal és az éjszaka hangjaira.

(Kahlil Gibran: A próféta)

2020. február 22., szombat

gondolatok az engedelmességről


Gondolkodók – olykor jelentősen eltérő – meglátásai az engedelmességről. Talán kommentárt sem igényel. Engedelmesség? és/vagy szeretet és tisztaság? Ha engedelmesség, akkor kinek? az elöljárónak? a hatalomnak? az isteni harmóniának? Engedelmességre késztetés, vagy példamutatás és szeretet?


A feltétel nélküli szent engedelmesség

Az elöljárónak nem azért kell szót fogadni, mert okossággal, jósággal vagy bármely más isteni ajándékkal van felékesítve és felruházva, hanem egyedül azért, mert Istent képviseli.
(Loyolai Szt. Ignác)

Nem szabad tekintettel lennünk arra, hogy az elöljáró kiváló, középszerű vagy teljesen jelentéktelen ember-e, mert ez a megkülönböztetés elveszi az engedelmesség erejét.
(Loyolai Szt. Ignác)

Az okosság nem az engedelmeskedőnek, hanem a parancsolónak a dolga.
(Loyolai Szt. Ignác)

Ha nehezen találjátok meg a döntést, forduljatok az engedelmességhez. Ezáltal pótoljátok azt, ami még a bizonyossághoz hiányzik.
(Loyolai Szt. Ignác)

A leghitványabb rabszolgák közé kell számítani azokat, akik csak kényszeredetten és ellenkezéssel hajtják végre az elöljárók parancsait.
(Loyolai Szt. Ignác)

…az engedelmesség bizonyos értelemben megszünteti ugyan a szabadságot, de nem teszi az embert mindjárt rabszolgává. Ezzé a cselekvés indítéka teszi. Ha a cselekvés célja nem magának a cselekvőnek, hanem a parancsolónak haszna, akkor a cselekvő rabszolga, s önmagának haszon nélkül való.
(Baruch Spinoza)

Sziluanosz atyáról beszélik, hogy a Szkétiszben volt egy tanítványa, név szerint Márk. Kitűnt engedelmességével, és szépen tudott írni. Az idős atya engedelmessége miatt szerette őt. Azonban még tizenegy további tanítványa volt, és ezek aggódtak, mert azt jobban szerette náluk. Amikor meghallották ezt az atyák, elszomorodtak. Egy nap eljöttek hozzá, és szemrehányást tettek neki. Erre kivitte őket magával, és mindegyik cellába bekopogtatott: „Ilyen és ilyen testvér, gyere, szükségem van rád!” De senki sem követte őt azonnal. Erre Márk cellájához ment, bekopogott, és azt mondta: „Márk!” Az amint meghallotta az idős atya hangját, ki is ugrott. El is küldte őt egy szolgálatra.
Aztán azt mondta az idős atyáknak: „Hol van a többi testvér, atyák?” Bement a cellába, és kezébe vette Márk írófüzetét. Akkor látta, hogy épp egy O-t akar leírni, de amikor meghallotta az idős atya hangját, nem csavarintotta meg az írónádat, hogy befejezze. Akkor az idős atyák azt mondták: „Valóban, akit te szeretsz, atya, azt szeretjük mi is, és Isten is szereti őt.”
(az 5. században, az egyiptomi sivatagban élt szerzetes atyák történeteiből)

Az engedelmes tanítvány

A gurunak engedelmeskedni jobb, mint tisztelni őt. Az engedelmesség értékes erény, mert ha megpróbálod fejleszteni, akkor az egót, ezt a ravasz ellenséget a megvilágosodáshoz vezetőúton, gyökerestül ki tudod tépni. Csak az a tanítvány tud parancsolni alacsonyabb énjének, aki engedelmeskedik gurujának. Az engedelmesség legyen nagyon gyakorlatias, teljes szívből történő és erősen kitartó. Az igazi engedelmesség nem késlekedik, és nem kérdez. Egy álszent tanítvány félelemből engedelmeskedik a gurujának. Az igazi tanítvány tiszta szeretetből, a szeretet kedvéért engedelmeskedik a gurujának.
(Szvámí Sivánanda Szaraszvatí)

...Az élet normális dolgait illetően neked megvannak a magad tapasztalatai, nekem az enyémek, de a guru-tanítvány kapcsolat mindig spirituális, még akkor is, ha haszon vagy pénz is közrejátszik. Ezért, bárhová mész, ennek a tudatosságnak jelen kell lennie. Nem számít, ha elkövetsz bizonyos hibákat a saját területeden, azért mert én azt mondtam, ezt vagy azt csináld. Mindazonáltal én mondtam neked, hogy tégy úgy. Ha a konyhában vagy, és én azt mondom neked, hogy hagyd elöl a lisztet, és tíz zacskó liszted tönkremegy, nem számít. Ha azt mondom, hagyd elöl a lisztet, annak ellenére, hogy esik; csak hagyd elöl. Ez anyagi veszteség, de spirituális haszon, mert engedelmeskedtél a gurunak. Mindig emlékezz erre, és fejlődésed gyors lesz....
(Szvámí Sivánanda Szaraszvatí)

Nincs hatásosabb eszköz arra, hogy engedelmességre bírjunk másokat, mint ha elhitetjük velük, hogy okosabbak vagyunk náluk…
(Ludwig von Beethoven naplójából, 1815.)

A szádhuk, a szentírás és a mester szavát eggyé téve szívemben
folyvást a rajongó szeretet árjában lubickolok.
(Naróttam dász Thákur: Srí préma-bhakti-csandriká, 1.)

Az engedelmesség kiterjesztése

Mindenki vesse alá magát a fölöttes hatalomnak. Mert nincs hatalom, csak az Istentől, ami van, azt Isten rendelte. Ezért aki a hatósággal szembeszáll, Isten rendelésének szegül ellene. Az ellenszegülő pedig magára vonja az ítéletet.
(Pál: Rómaiaknak írt levél 13.1-2.)

Mikor a nagy út-at semmibe dobták,
megjelent az erkölcs és méltányosság.
Mikor kezdődött az okoskodás,
megjelent a nagy hazudozás.
Mikor a hat rokon összeveszett,
megjelent a gyermeki tisztelet és szülői szeretet.
Mikor zavaros az ország,
megjelennek a hűséges szolgák.
(Lao ce: Tao te king 18.)

A nyílt erőszak, a parancsuralom természetesen nem zsarolja, hanem egyszerűen kényszeríti az embereket. A szelídebb, manipulatívabb hatalom bizonyos formái viszont már zsarolnak: szabad választást hagynak az embernek az engedelmességre, illetve nem-engedelmességre, de nagyon nehézzé teszik számára azt, hogy az utóbbit, s könnyűvé, hogy az előbbit válassza.
(Hankiss Elemér: A korrupció)

Engedelmesség és annak megtagadása

Aki a Szatjágrahában csupán polgári engedetlenséget lát, az még nem értette meg a Szatjágrahát, jóllehet a Szatjágraha szorosan vett fogalma magába foglalja a polgári engedetlenséget. Csak aki a törvényeknek engedelmeskedni képes, lehet képes arra is, hogy az engedelmességet megtagadja. Csak annak szabad rombolnia, aki építeni is tud.
(M.K. Gandhi: Tűnjön el a régi, jöjjön az új;
megjegyzés: a szatjágraha jelentése 'az igazsághoz való ragaszkodás', ez Gandhi mozgalmának kulcsszava)

Az engedelmesség elvárása

Inkább engedelmeskedj a kérőnek, mint a parancsolónak.
(Publilius Syrus)

Nincs szükség arra a kereszténységre, amely az egyházi vezetők („főpásztorok”) számára olyan „hivatali tekintélyt” igényel, amely kritikátlan engedelmességet és „készséges alávetést” követel az alárendelt „laikusoktól”;
Szükség van arra a kereszténységre, amely arra bátorítja az embereket, hogy Jézus példája nyomán mindazokkal szolidárisan éljenek és dolgozzanak, akik a hátrányos helyzetűekért, a kiengesztelődésért és a békéért szállnak síkra ebben a nehéz világban;
(Erwin Seifried, Forrás: Érted vagyok folyóirat, 2018. áprilisa)

Az engedelmesség ellentmond a szeretet és a lelkiismeret elvének, mert aki szeret, az nem kívánhatja a másik embertől azt, hogy ne azt gondolja, amit gondol, és hogy ne azt tegye, amit helyesnek lát. A szeretet kizárja a félelmet. A szeretet kizárja az uralkodást. A szeretet kizárja a kiváltságot. A szeretet kizárja az erőszaktevést a másik emberen. A szeretet kizárja az engedelmességet. A szeretet lehetővé teszi a másik ember számára, hogy hűséges maradhasson a meggyőződéséhez.
(Bulányi György: Erény-e az engedelmesség?)

2019. január 26., szombat

Gandhi


1948 január 30-án egy nacionalista hindu lelőtte Móhandász Karancsand Gandhit. 78 évet élt.
Emlékére álljon itt néhány elgondolkodtató töredék tőle:


Nem vezet út a békéhez. A béke az út.


Kétféle hatalom létezik. Az egyik a büntetéstől való félelemmel éri el a célját, a másik szeretetteljes cselekedetekkel. A szereteten alapuló hatalom százszorta hatékonyabb és maradandóbb, mint az, amelyik a büntetéstől való félelemből ered.


Mindennapi cselekedeteink legtöbbjében az erkölcsiség kérdése egyáltalán nem játszik szerepet, minthogy legnagyobbrészt csupán a konvenciók teremtményei vagyunk. Mindenesetre fontos, hogy sok dologban a konvenciót kövessük. Ha minden egyes ember a maga külön útján járna, zűrzavarnál egyéb sem lenne a világon. Ám a megszokáshoz vagy a konvenciókhoz való vak ragaszkodás harcban áll az erkölcsiséggel.
Az oly cselekvést, amely nem önként történik, sohasem nevezhetjük erkölcsösnek. Mindaddig, míg gépek módjára cselekszünk, erkölcsiségről szó sem lehet. Ahhoz, hogy valamely cselekvést erkölcsösnek mondhassunk, az szükséges, hogy öntudatosan tették légyen, mint kötelességszerű dolgot. A vak gépiesség és az öntudatos gépiesség közt különbség van. A király, ami megbocsát egy vétkesnek, evvel erkölcsös tettet visz véghez; de a szolga, ki a király bocsánatának hírét viszi, nem egyéb puszta eszköznél. Ámde, ha ez a szolga benső kötelességének érzi, hogy a király üzenetének vivője legyen, akkor megszűnik puszta eszköz lenni és cselekvése erkölcsi jelentőséget nyer.
Az oly ember, aki vakon úszik az árral, anélkül, hogy tulajdon ítéletéhez folyamodnék, sohasem tudhatja meg, mit jelent az erkölcsiség s az erény.
(Níti dharma)


Ahogyan az élettelen anyagban is van egy összetartó erő, úgy a lélekkel rendelkező lényeknél is léteznie kell egy ilyennek, és az őket összekötő erőnek a neve: Szeretet.


Bármit teszel, jelentéktelen lesz, de nagyon fontos, hogy megtedd.


A gyengék nem tudnak megbocsátani. A megbocsátás az erősek tulajdonsága.


Nem vehetik el az önbecsülésünket, ha mi nem adjuk oda.


A szeretet és az igazság olyan szoros egységet alkot, hogy gyakorlatilag nem is lehet őket szétválasztani. Olyanok, mint ugyanannak az éremnek két oldala.


Mindaddig, míg nem érzünk rokonszenvet és szeretetet minden élőlénytársunk iránt, nem mondhatjuk, hogy megértettük az erkölcs törvényét.


Képzelj magad elé egy magányos bölcset, amint egy sötét úton sétál végig pirkadat előtt, és a kezében tartott lámpással utat mutat embertársainak! Az efféle bölcsek, a világosság hordozói csak azt az utat mutathatják meg neked, amelyet hajlandó vagy követni. Ha letérnek az útról, követőik is irányt tévesztenek. Ha te lennél ez a bölcs, vajon képes lennél-e példáddal utat mutatni az embereknek?


Boldogság az, ha amit gondolsz, amit mondasz, és amit teszel, összhangban vannak egymással.


Ha mellbe lőnének, és a hé Ráma! szavakkal az ajkaimon halnék meg, csak akkor volnék valóban Mahátmá.

Gandhi szobra Londonban, a Parlament mellett

Cikkajánló:
- a társadalmat megrontó hét bűn
- tudatos választás

2018. október 6., szombat

szentnek kell tekinteni?


A Bhagavad-gítá 9.30. versét Sríla Prabhupád így fordítja: „Még ha valaki a legszörnyűbb tettet is követi el, ha odaadó szolgálatot végez, szentnek kell tekinteni, mert a helyes utat járja.”
Felmerül a kérdés: vajon miként értelmezendő ez a gondolat? Valóban lássuk szentnek az elfogadhatatlan módon viselkedő bűnöst? Egyáltalán: hogyan lehetséges, hogy Isten felé forduló személy bűnössé válik?

Utóbbi kérdést Sríla Prabhupád kommentárjában úgy válaszolja meg, hogy rávilágít: tetteink kétfélék, cselekszünk az ideiglenes anyagi feltételek és körülmények hatására, illetve örök, lelki természetünk szerint is. És olykor megesik, hogy e kettő ellentétbe kerül egymással, az anyagi kötelékek erős befolyása miatt a még komoly törekvő is megtévedhet. Súlyos gondolat… hiszen a lelki életben komolyan törekvő eszményei szerint nem önmagáért cselekszik. Ám jelzi, hogy a dolgok nem fehérek-feketék, az eszmények és a megvalósulás olykor kettéválnak.

Más fordítók a hangsúlyt inkább a változásra teszik: az ember, aki valaha a múltban gonosz tetteket végzett, ám ma már túllépett ezeken, és Isten felé fordul, nem előbbi, hanem utóbbi tette szerint értékelendő. Nincs örök kárhozat, nincs megbocsájthatatlan bűn! Az ilyen emberben tiszteljük szent elhatározását, a szembenézés bátorságát, és az erőt, amivel képes meghaladni önmagát.
Bhakti Raksak Srídhar Mahárádzs így interpretálja a verset: „Még ha valaki a legförtelmesebb tetteket követi is el, ha minden kihasználáson és lemondáson alapuló, nem odaadó törekvést feladva elkezdi kizárólagos és háborítatlan odaadó szolgálatomat, akkor tiszteletreméltó, mint egy szent, mert magához ölelte az élet forradalmi síkját.”
Bhakti Gaurava Nrszinha Mahárádzs fordításában ugyanezzel az értelmezéssel él: nem szent, de tekintsük úgy, becsüljük úgy, mint egy szentet: „Még egy amúgy durva ember is, aki förtelmes dolgokat tett, ha vegyítetlen odaadással engem imád, az ilyen személyt a szentekhez hasonlónak kell tekinteni, mert a szándéka tökéletes."
Illetve Bakos Attila fordításában: „Még ha valaki a bűnösök legbűnösebbje is, ha eltérés nélküli imádatomba kezd, szentnek kell tekinteni, mert a helyes ösvényt választotta.”


A versről tűnődve jó emlékeznünk arra, hogy a vers nem önmagában álló, hanem Krsna bhaktit magasztaló gondolatmenetének része, a Bhagavad-gítá királyi tudásról szóló fejezetéből:

samo’haṁ sarva-bhūteṣu
na me dveṣyo’sti na priyaḥ |
ye bhajanti tu māṁ bhaktyā
mayi te teṣu cāpy aham ||9.29.||


Mindenkivel egyenlően (viselkedem),
nincs, akit gyűlölnék, nincs akit kedvelnék.
Ám akik szeretettel imádnak engem,
ők bennem vannak, és én bennük.

Mindenkivel egyenlő, ám akik szeretettel (bhaktyā) fordulnak felé, szeretettel imádják, azokkal mégis különlegesen erős a kapcsolata. Olyannyira, hogy:

api cet sudurācāro
bhajate mām ananya-bhāk |
sādhur eva sa mantavyaḥ
samyag vyavasito hi saḥ ||9.30.||


Még ha nagy gonosztevő
imád (is) engem eltérés nélkül,
ő bizony szádhunak tekintendő,
mert eltökéltsége helyes.

S a rákövetkező versben indoklást is ad:

kṣipraṁ bhavati dharmātmā
śaśvac-chāntiṁ nigacchati |
kaunteya pratijānīhi
na me bhaktaḥ praṇaśyati ||9.31.||


Hamar dharma-természetű lesz,
(és) tartós békét ér el.
Kauntéja, hirdesd!,
az én hívem nem bukik el.

Az imádás módját leíró „eltérés nélkül” (ananya-bhāj) kifejezésben a bhāj ugyanúgy a bhaj igei gyökből származó szó, az an-anya jelentése nem más, így az ananya-bhāj nem mást imádót, magát nem másnak szentelőt jelent. A 31. vers „béke” (śānti) szava kicsit más hangulatú, mint a magyar nyelvben: a szó a śam megnyugszik, lecsillapodik igéből képzett, a cselekvést megnevező kifejezés, így voltaképpen lecsillapodottságot jelent – nem csupán a tartós nyugalom állapotát, hanem azt a folyamatot, melynek során megszűnik a zavarodottság, és beáll a nyugalom.

A gondolatmenet elsősorban nem a bhakta esetleges helytelen viselkedéséről szól, hanem arról, hogy Krsna szorosan összetartozik az őt szeretettel imádó híveivel. Ezért a szóban forgó vers inkább extrém, szélsőséges példa, valami egészen elképzelhetetlen dolog. Ám ha mégis bekövetkezne, akkor – kedves Ardzsuna –, lásd világosan: ez csak egy pillanatnyi kilengés, hívem hamar dharma-természetűvé válik, és tartós békéjű lesz.
S ettől a pillanattól rajtunk áll: mire fókuszálunk: botlására, vagy szilárd hitére? Mit látok benne? a hibáit, vagy az erényét? A tengert nem a felszín hullámai, hanem mélye jelenti igazán – éppígy az, ami meghatározza az embert az eszményei – a bhaktát a szilárd hite (helyes eltökéltsége, állhatatossága – samyag vyavasitaḥ) –, s nem az átmeneti folt a tetteiben.
Ám ez nem azt jelenti, hogy vakká kellene válnunk… főleg nem kölcsönösen, egymás hátát veregetve hunynunk szemet vétkeink felett. Vagy mégis? Hiszen Visvanáth Csakravartí kommentárjában ezt olvashatjuk a 30. strófa mantavyaḥ (=tekintendő) szavával kapcsolatban: „A »tekintendő« előírást (kifejező) szó, máskülönben (az ember) visszaeshet. (Minderre) az én útmutatásom a bizonyság– ez a magyarázat”. Baladév Vidjábhúsan hasonlóképpen megismétli e gondolatot: „a »tekintendő« (az Úr) személyes utasítása, máskülönben visszaesik (az ember)”. A visszaeséssel (csökkenés, bűn, szó szerint visszafordulás, elfordulás valamitől: pratyavāya) fenyegetés szigorúan hangzik. Ám tovább olvasva a kommentár szövegét világossá válik: szó nincs takargatásról, képmutatásról vagy vakságról, éppen ellenkezőleg: a bűnös szembesüljön az elkövetett bűnnel, a környezete azonban elítélés helyett legyen együttérző, és vegye észre, lássa meg a vétkes többi erényét. A szembesülés fontos feltétel… Visvanáth Csakravartí kommentárjában ezt így fogalmazza meg: „(az ilyen szádhunak tekintendő ember) nagyszerű elhatározásra jut: pokolra, vagy állati sorba kerülök bűnös tetteim miatt, ám nem adom fel Krsna egyhegyű imádatát!”

Rámánudzsa kommentárjában felveti a kérdést: vajon elérheti-e a bűnös Istent egyáltalán? Az ellenvéleményt megfogalmazó vitapartnere e kérdésre határozott nemmel válaszol, és a Katha-upanisadot idézi: „Helytelenül cselekedő, zaklatott, szétszórt értelmű, zabolátlan gondolatú – a Lélekről egyik sem tud.” (Katha-up. 1.2.24.) Míg Rámánudzsa szerint e fölvetésre Krsna válasza: igen, elérheti, mert a bhakti olyannyira erőteljes, hogy annak gyakorlója hamar túllép a kötőerőkön.
A Bhágavata-purána tizenegyedik szkandhájában Krsna arról tanítja Uddhavát, hogy akár felemás módon is, de az ember forduljon szeretettel Isten felé: „26. Erény az, ha az ember következetesen ragaszkodik személyes feladatköréhez (a bűn pedig annak elhanyagolása). Az erény és bűn ilyetén megkülönböztetése korlátozza a természetüknél fogva tisztátalan tetteket s így az ember képes lesz föladni (anyagi) ragaszkodását.
27-28. Kiknek szívében már föltámadt a tisztelet a rólam szóló történetek iránt, kik már az önérdekű cselekvéshez fűződő minden vonzalmukat elvesztették, s akik már látták, hogy az érzéki örömök bánatot és szenvedést rejtenek magukban, de még nem tudnak felhagyni velük, azok imádjanak engem szeretettel s elszánt hittel. Élvezzék ugyan az életet, de soha ne feledjék, hogy ez minden baj és szenvedés forrása. 29-30. Mivel a szívükben lakozom, hamarosan minden kíntól és gyötrelemtől megszabadítom azokat a bölcseket, akik az odaadás elvei szerint imádnak Engem. Az egoizmus szívet kínzó görcsei megszűnnek, minden kétség szertefoszlik s a tettek nyomasztó visszahatásai mind kifakulnak abban a pillanatban, amint fölismernek engem, az univerzum lelkét.” (Bhág. 11.20.26-30.)

2012. október 6., szombat

a kárpit meghasadt



Már szóltunk a kárpit széthasadásának nagyon fontos szimbolikus jelentőségéről, tudniillik arról, hogy a hit-titkok megszűntek, már nincs szükség közvetítőkre – beavatókra, gurukra, ezoterikus mesterekre, lelki tanácsadókra, csakra-vezetőkre stb. –, hanem a transzcendenciával, az Istennel való kapcsolat mindenkinek a legegyénibb, legzártabb személyes ügye.
A Mester és a tanítványa viszony egyre gyakrabban hatalmi és üzleti kérdéssé változik. Az értékrend is megfordult: a tanítványtól követelnek hűséget, függésben tartják a lelki vezetőtől, megfosztják a szellemi kalandozás, másfajta iskolák megismerésének szabadságától. Holott éppen fordítva: a Mesternek kell hűségesnek lenni tanítványához, meg kell hagyni szellemi-lelki szabadságát, s ha kalandozásából visszatér, szeretettel kell fogadni. Jeromos kommentárjaiban például ez áll:
Az Úr ugyanis Lélek, és ahol az Úr Lelke, ott van a szabadság... (288)

Popper Péter fogalmaz így „Az Írás (Az újszövetség)” című könyvében azzal kapcsolatban, hogy Jézus keresztre feszítésekor a jeruzsálemi templom szentélyének kárpitja meghasadt. Hadd fűzzek soraihoz két megjegyzést!
A korábbi világkorszakokkal szemben kali-kort az emberi képességek csökkenése jellemzi, elsorvad a tisztelet, az együttérzés, a szellemi-lelki tisztaság, az őszinteség, becsületesség… ugyanakkor kiárad az isteni könyörület, a titkok nem maradnak rejtve többé. A tendencia a kali-kor áldása – igen, ilyen is van! –, így nem meglepő, hogy sokféleképp találkozunk vele, például a Padma-puránában.
A purána Bhágavata-máhátmja részében a testet öltött odaadás, Bhakti-déví kérdezi Náradát: miképpen történhetett, hogy Kali megvethette a lábát a Föld oltalmazója, Paríksit király birodalmában – miért engedte meg ezt az uralkodó? S miképpen lehetséges, hogy a legkönyörületesebb Úr is jóváhagyta mindezt? Nárada így felel: „Kali, a lelki gyakorlatok akadályozója attól a naptól fogva jelent meg a Földön, amikor Mukunda, az Istenség Legfelsőbb Személyisége eltávozott (az emberek köréből) és visszatért saját (lelki) birodalmába. Paríksit király világhódító körútja során találkozott (a megszemélyesített) Kalival, s miután az nyomorult ember módjára kegyelemért folyamodott hozzá, a dongóhoz hasonlatos, vagyis a dolgok lényegét felismerő király ekképpen döntött: »Őt nem szabad megölnöm, (mivel) az ember Késava neveinek és dicsőségének zengésével egyedül a Kali korszakában képes megkapni azt a (csodálatos) gyümölcsöt, ami (különben) elérhetetlen az aszkézis és a jóga által.« Paríksit, Visnu védence egyedül emiatt hasznosnak ítélte a különben lényeges tulajdonságokat nélkülöző Kalit, s ezért – boldogságot kívánván biztosítani a jövő korszak szülöttei számára – engedélyt adott neki a maradásra.”
Krsnadász Kavirádzs nem csupán a titkok feltárulkozásáról beszél – Csaitanja Maháprabhuról szóló művében arról ír, hogy Csaitanja Maháprabhu és társai bőkezűen szórják a rajongó szeretetet (préma), mindenkinek, feltétel nélkül:

„Az Úr és társai (a panycsa-tattva) együtt alászállva e világba
feltörik a préma kincsesházának pecsétjét,
elrabolják a rajongó szeretetet, s azt ízlelik.
Ám ahogy kortyolják, szomjúságuk csak fokozódik.
Ezért egyre többet isznak, mámorossá válnak,
megrészegülten táncolnak, sírnak, nevetnek és énekelnek.
Nem fontolgatják, ki méltó s ki nem, alkalmas-e a hely vagy sem,
ha alkalmuk nyílik, mindenkinek, mindenütt a prémát osztogatják.”
(Csaitanja-csaritámrta 1.7.20-23.)

A másik gondolat a mester-tanítvány kapcsolattal foglalkozik. A bevezetőben idézett mondatok látszólagos ellentmondást hordoznak: az első bekezdés szerint nincs szükség közvetítőkre, a második mégis a mester és tanítvány függéséről és/vagy szabadságáról szól… ha nincs szükség közvetítőre, vajon szükség van-e még a mesterre?
A közvetítő olyan pap, olyan beavatott volna, aki kapcsolatban áll Istennel… és rajta, rajtuk kívül senki más… így aki Istennel kapcsolatba szeretne kerülni, közvetítőhöz fordul. Nos, a mester nem ilyen közvetítő.
Hogy világossá váljon szerepe, fontoljuk meg, mi a cél… oly szépen beszél erről Bhaktivinód Thákur!: „Neked magadnak kell kopogtatnod az igazság kimeríthetetlen tárházának ajtaján, azon, amelyből a korábbi bölcsek is merítették a maguk lelki gazdagságát. Eredj az igazság kútfejéhez, ahol egy zarándokot sem ér semminemű csalódás!” Ezt az utat senki sem teheti meg helyettünk… ám a vándorúton nem vagyunk egyedül. Társak vesznek körül, köztük olyanok, akik biztonsággal kiismerik magukat a számunkra még ismeretlen környezetben. Kezüket nyújtják, s átsegítenek a nehézségeken. A mester ilyen segítő: tapasztalt látó ott, ahol csak vaksin botorkálunk.
Persze, tekinthetjük a mestert közvetítőnek is, hiszen egyfelől ismeri azt a Valóságot, amit mi még nem, másfelől ismer bennünket… igen, ebben az értelemben közvetítő, ám ez a szerepe ideiglenes, nem elválaszt, hanem összeköt.
A hűség vagy szellemi kalandozás kérdésével kapcsolatban azt gondolom, a lelki élet legalább három szakaszra tagolható. Az első szakasz a keresés: az ember tapogatózik, válogat, megismerkedik különféle szellemi irányzatokkal, iskolákkal, informálódik, keresi a helyét. A keresgélés iránya horizontális. A második szakasz a kutatás: ez olyan amikor az ember kutat ás… azaz elmélyül. A keresés horizontális, a kutatás vertikális. A keresés informálódás, a kutatás transzformálódás: közvetlen, személyes tapasztalaton alapuló megértés, átalakító felismerések sora. Ha kellően mélyre hatolt, s a kútásás közben vizet is talált – ez a harmadik szakasz –, akkor látja, ízleli, tapasztalja, hogy más kútban is van víz. Kicsit más a zamata, de a tiszta víz mindenhol üdítő.
Az első szakaszban természetes a keresgélés szabadsága, ez ott éppen a folyamat lényege. A másodikban azonban a szellemi kalandozás a kutatás gátjává válna, ezért nem ajánlott. Nem jutunk előrébb, ha a félig kiásott kutat otthagyjuk, és máshol próbálkozunk ásni. Ám a harmadik szakaszban megint csak segít mások vizének megízlelése, a látókört szélesíti.
A tanítványi lét ideje nem az első, a helykereső, hanem a második, az elmélyülő szakasz. Persze segítőkre számíthatunk az első időktől, de az ember legyen megfontolt: akkor szegődjön tanítványnak mestere mellé, ha valóban megtalálta helyét, mesterét. A mester-tanítvány kapcsolatot a beavatás szentesíti, amikor is mindketten fogadalmat tesznek… tulajdonképpen szövetséget kötnek… s ezzel önként korlátozzák saját szabadságukat (*) a közös eredmény elérésének reményében. A tanítvány kész elfogadni a tanítást, a mester pedig odaadó figyelemmel, útmutatással gondosodik a tanítvány lelki fejlődéséről… hogy közösen szolgálják az isteni párt, s hogy a tanítvány (is) eljusson „az igazság kútfejéhez”. A mester-tanítvány kapcsolat persze nem egyenrangú… kicsit olyan, mint a szülő-gyermek kapcsolat: amikor ideje van, a szülő bátorítja gyermekét az önállósodási törekvéseiben, repülni tanítja, hogy valóban szárnyalhasson. Ám az önállóság nem önfejűség, s a tanítvány hűségének forrása nem külső kényszer, hanem szeretete, a hűség e szeretet természetes következménye . (Azon túl persze, hogy az értelmes ember hálás minden tanításért, hiszen tudja: több lesz általa.)
Ugyanakkor mégis helytálló Popper Péter gondolata: e szövetségkötéskor a mester az, aki lát, aki valóban tudja mit vállal, a növendék látása még homályos. Nem kívánatos, bizony mégis előfordul, hogy a tanítvány később úgy érzi, másra van szüksége. Azt gondolom, ilyen helyzetekben Ferenc testvér levele ad útmutatást: menj, ha jobbat tudsz, de ne feledd, bármikor visszajöhetsz, én várlak... csak jöjj Leóm! Nem bontja fel a szövetséget... ám szabadságot és bizalmat ad a növendéknek.

–––––––––––––––––––––––– = o O o = ––––––––––––––––––––––
* nagyon szépen ír erről Sríla Prabhupád, a Bhágavata-purána 1.6.37. versét kommentálva: „…az odaadó szolgálat minden területén a szabadság a fő pillér. Szabadság nélkül nem lehet odaadó szolgálatot végezni. Az Úr kedvéért feladott szabadság nem azt jelenti, hogy a bhakta minden tekintetben függővé válik. Ha átadjuk magunkat az Úrnak a lelki tanítómester átlátszó médiumán keresztül, az élet tökéletes szabadságát nyerjük el.”
Az üdvösség szanszkrt nyelven móksa, ami szó szerint megszabadulást jelent.

2010. augusztus 28., szombat

Upadésámrta 4. – a szeretet jelei


dadāti pratigṛhṇāti guhyam ākhyāti pṛcchati |
bhuṅkte bhojayate caiva ṣaḍ-vidhaṁ prīti-lakṣaṇam ||4||

dadāti –
ad; pratigṛhṇāti – kap, elfogad; guhyam – titkot; ākhyāti – elmond; pṛcchati – kérdez; bhuṅkte – eszik; bhojayate – etet; ca – és; eva – szintúgy; ṣaḍ-vidham – hatféle; prīti-lakṣaṇam – a szeretet jele

Ad és elfogad, titkot feltár és kérdez,
eszik és táplál – a szeretet jele e hatféle (tett).

Rúpa gószvámí költeményének első verse a késztetéseket sorolta fel, melyeken úrrá kell lennünk, majd az odaadást megsemmisítő és tökélyre vivő tényezők listája következett. E versekben is többször utalt a társaság megválasztásának fontosságára: a világi társasághoz való ragaszkodás (jana-saṅga, 2.) hátráltatja a bhakti kibontakozását, így ennek feladása (saṅga-tyāga, 3.) áldásos, a szentek tisztelete s nyomdokaik követése (sato vṛtti, 3.) pedig az odaadást tápláló erény.
A következő három verset Rúpa gószvámí a bhakták egymás közötti viszonya jellemzésének szenteli, a negyedik vers az előzőek stílusában a szeretet jeleit sorolja fel, amit a társulás módjaival kapcsolatos jó tanácsok követnek az ötödik versben, s az intés a rákövetkezőben: anyagi látásmóddal képtelenek leszünk valóban megbecsülni a lelki embereket.

Az adományozás, a mások legalapvetőbb szükségleteiről való gondoskodás az erény gyakorlásának elemi foka: dharma-mūle satya-dāne (a dharma alapja az igazság és az adományozás), ahogy Csánakja is mondja. Rúpa gószvámí azonban a szeretet jeleiként sorolja fel e hatféle cselekvést. A szövegösszefüggés nyilvánvalóvá teszi, hogy e negyedik vers az előzőekhez illeszkedve az odaadás kibontakozását segítő társulásról, a bhakták szeretetteli kapcsolatairól, a bhakták szeretetteljes kapcsolatainak jeleiről szól – érdemes hát megfontolnunk, mennyiben lépnek túl ezek a tettek a szokásos erényes cselekedeteken.

A felsorolt hat tényező három párt alkot, a szeretet kölcsönösségére irányítva figyelmünket.

A táplál és eszik (bhojayate, bhuṅkte) kettősében a táplálás több, mint az éhező ember alapvető szükségleteinek kielégítése: a közös étkezés a bizalmas kapcsolat jele. A praszádam nem csupán testi táplálék, így a táplálékról való gondoskodás is érthető tágabb értelemben, szellemi, lelki táplálásként, figyelmes gondoskodásként.

A titkot feltár és kérdez (guhyam ākhyāti, pṛcchati) kettőse is bizalmas légkörre utal – melyben a résztvevők teljesen megbíznak egymásban, nincs takargatnivalójuk. Az anyagi világ társas kapcsolatait többnyire a pozícióért való küzdelem jellemzi: az emberek a feletteseiknek hízelegnek, taposnak azokon, akiket alattuk valónak vélnek, miközben álarcokat öltve játsszák szerepeiket. Alá-fölérendeltséggel a bhakták között is találkozunk, hiszen a tanítvány is a mester utasításait hajtja végre, ám ebben a kapcsolatban soha nem cél a másik kihasználása. A bhakták közötti kapcsolatok a kölcsönös szereteten alapulnak, a nyíltság jellemzi őket – ez a titkot feltár egyik jelentése. Mestereink más értelmezésre is felhívják a figyelmünket, a titkok a lelki élet során megélt felismerésekre is vonatkoznak, a felismerések kölcsönös megosztása a legnagyobb bizalom jele.

Az ad és elfogad (dadāti, pratigṛhṇāti) a bhakták között elsősorban lelki adásra, így önmagunk átadására, szeretetteljes szolgálat tetteire vonatkozik. Sríla Prabhupád kommentárjában a legmagasabbrendű adománynak a prédikálás, és az istenszeretet ajándékát nevezi, ugyanakkor felhívja figyelmünket arra a tényre, hogy a vers a bhakták közötti szeretet jeleiről szól, így az önátadás is ebben a körben gyakorlandó.

A vers a szeretet a prīti szóval jelöli. A szó gyöke a prī, melynek jelentése: megörvendeztet, elégedetté tesz, kedvesen bánik valakivel. A prīti gyakran baráti vonzalomra, egyenrangú felek közti szeretetre utal. Szanszkrt nyelven sokféle hangulatban beszélhetünk a szeretetről, akár az alá-fölérendeltségi viszonyokra is utalva: további példaként említhetnénk a gondoskodó szeretetet, mint szülőnek gyermeke iránt érzett szeretetét, melyet a sneha (gyöngédség) szó fejezi ki, míg a bhakti (szeretetteljes odaadás) a feljebbvalók, Isten, a mester iránti szeretet megnevezése.

A vers a hat tényező másodlagos jelentéseit figyelembe véve a mester és tanítványa kapcsolatát is leírja (ebben az értelmezésben természetesen nem beszélhetünk egyenrangú felekről). A tanítvány részéről első az adás, azaz az alávetés, a szabadság önkéntes feladása. A mester elfogadja, hogy a tanítvány letette függetlenségét a kezébe, miközben ő a felelősségvállalás ajándékát adja. Ezt követi a tanítás, szavakkal és gondoskodással.

ajánlott olvasmány:
· szádhu-szanga – a szentek társasága

2010. március 23., kedd

a szavak ereje


Kaptam egy kérdést:
Olvastam egy helyen az alábbiakat… mi a véleményed? Illetve érdekelne, hogy kinek mi a véleménye.

„Sokan úgy vélik, hogy a szeretet a leghatalmasabb erő, ám ez tévedés. A földi szeretet törékeny és kiszámíthatatlan, gyenge és változékony. A szavak ereje viszont hatalmas. A szavak boldoggá tehetnek vagy boldogtalanságba taszíthatnak bárkit. Szeretetet ébreszthetnek és meg is semmisíthetik a szeretetet.”



A szavak csalókák… használunk fogalmakat úgy, hogy nem tisztázzuk, mire is gondoltunk valójában. Ilyen a szeretet is: a szeretet nagyon sokféle lehet. Az önző ember szeretetét is szeretetnek nevezzük, pedig ő csak a maga örömét keresi, és a rajongó odaadást is szeretetnek nevezzük, ami pedig oly erős, hogy lenyűgözi Istent is.
Az idézetben említett földi szeretet múló érzelem, ami valóban jön és megy, néhány kedves szó fellobbantja, ám egy morcos tekintettől kihuny. A szeretet azonban nem csupán ennyi, a bhakti szeretete tudatállapot… s ha már a szavaknál tartunk: a tudatállapot szó áll gyöke nem a haladásképtelenséget, hanem a mélyen meggyökerezést, a rendíthetetlenséget jelzi. Ezért ez nem törékeny, hanem a mélyről feltörő és egyre gyarapodó lelki folyam.

yato vāco nivartante | aprāpya manasā saha |
ānandaṁ brahmaṇo vidvān | na bibheti kadācaneti |

„Tőle a szó visszafordul, gondolat őt el nem éri; / Ismervén az Úr örömét, nem kell semmitől sem félni.” – áll a Taittiríja-upanisadban (2.4.1.)… s bár a szavak tehetetlenül visszafordulnak, Jasódá szeretetének ereje megkötözi Krsnát.


Ám ahogy a szeretet, úgy a szó, a megnevezés is lehet evilági, és lelki is. A Brhadáranjaka-upanisad megállapítja: „Ez a világ bizony a megnevezés, a forma és a tett hármasa” (trayaṁ vā idam nāma rūpaṁ karma, 1.6.1.)… ez az evilági. A Bhagavad-gítá tizenötödik fejezete a világot egy fordított faként ábrázolja… a fa gyökerében így a megnevezést a formát és a tettet találjuk, hasonlóképp a lelki sokszínűség fája Krsna nevében, alakjának szépségében és csodás kedvteléseiben gyökerezik, melyek szíveket tisztító varázsos erővel bírnak.

nārada-vīṇojjīvana sudhormi-niryāsa-mādhurī-pūra |
tvaṁ kṛṣṇa-nāma kāmaṁ sphura me rasane rasena sadā ||

„Óh, Nárada vínájának életre keltője, nektár-hullámok eszenciájának édes áradása, Krsna-náma! Kérlek, vágyaid szerint lelki ízekkel telve mindig jelenj meg nyelvemen!” (Rúpa gószvámí: Srí Krsnanámástakam 8.)

2009. december 8., kedd

a hajtóerő


Kérdés: Nem értem hogy a szerelmi viszonyban lelki szinten mi a hajtóerő. Az anyagi szerelemben, mint tudjuk a szenvedély vagy kéj. Úgy hallottam, a mádhurja-raszában a tiszta szeretet, az önzetlenség, Krisna öröme motiválja a bhaktát. De akkor mi különbözteti meg a többi raszától, hisz ott is ugyanezek vannak jelen?

Válasz: A tiszta szeretet, az önzetlenség és Krsna öröme mindegyik raszában a hajtóerő... ebben nincs különbség a raszák között.
Ha a Rúpa gószvámí versére gondolunk, akkor láthatjuk, hogy a raszák mindegyike transzcendentális, semmiféle önző motívum nem színezi őket. Az „ádau sraddhá" kezdetű versre gondolok: első a hit (sraddhá), a bizalom az írásokban, a vaisnavákban... aztán a szentek társasága (szádhu-szanga), az odaadó tettek (bhadzsana-krijá, voltaképpen a szádhana-bhakti gyakorlatai), minek következtében minden nemkívánatos, az odaadással összeférhetetlen, azaz anyagi tényezőtől megtisztul a szív (anartha-nivrtti). Így a hit végérvényesen megszilárdul (nisthá), s az ember valóban megízleli (rucsi) a lelki élet ízeit, ami csak fokozza szeretetteljes ragaszkodását (ászakti), s fellobbannak az érzelmek (bháva), ami a rajongó szeretetben (préma) tetőzik. (E témáról itt is olvashatunk)

Raszákról a szilárd hit (nisthá) után beszélhetünk, amikor már a szív megtisztult, addig legfeljebb a raszák visszfényéről, mint valami földöntúli szépségről, ami mágnesként vonzza az embert.(E szilárd hitnek kísérőjelenségeiről így tanít Csaitanja Maháprabhu.)

Csaitanja Maháprabhu és Rámánanda Ráj híres beszélgetésében a szerető odaadás különféle lelki ízeinek bemutatása előtt Rámánanda Ráj két saját versét idézte:

nānopacāra-kṛta-pūjanam ārta-bandhoḥ
premṇaiva bhakta-hṛdayaṁ sukha-vidrutaṁ syāt |
yāvat kṣud asti jaṭhare jaraṭhā pipāsā
tāvat sukhāya bhavato nanu bhakṣya-peye ||

A szenvedők barátjának különféle rítusokkal végzett szerető imádata a bhakta szívét öröm-folyóssá teszi,

miként az éhség a gyomorban, vagy a heves szomjúság is csupán evéssel-ivással csillapul.

kṛṣṇa-bhakti-rasa-bhāvitā matiḥ
krīyatāṁ yadi kuto 'pi labhyate |
tatra laulyam api mūlyam ekalaṁ
janma-koṭi-sukṛtair na labhyate ||


A Krsna-bhakti ízeivel eltöltött értelem
tegye, mit csak tehet.
Annak egyedül csakis a mohóság az ára,
millió születés jótetteivel el nem érhető.

A két vers a szádhana-bhakti két formájára, a törvény szerinti vaidhí-bhaktira, illetve a spontán szeretet útját követő rágánugá-bhaktira vonatkoznak. Ennek gyakorlása folytán a négyféle indítékból (lásd Gítá 7.16.) imádott Isten szolgálatával a kőszív meglágyul. A kínzó hiányérzet megszűnik, az ember pusztán e tettektől elégedetté válik, miként az éhség, vagy a heves szomjúság hiánya is egyszerűen megszűnik a táplálkozással. A második vers pedig a rágánugá-bhaktiról szól… minek nincs más feltétele, nincs más ára, mint a vágy, a mohóság. Az ezt kifejező szanszkrt szó nagyon szemléletes: a laulyam szó a lola – rázkódó, remegő állapotot írja le, itt tehát arról a mohóságról van szó, mikor az ember már remeg a heves vágytól.

Ez a szilárd hitű, ám cseppfolyós szívű, vággyaltelt állapot az, amiben a raszákról szólni lehet.

A fő raszák közül az első a sánta-rasza (békés, nyugodt, kiegyensúlyozott), melynek fő jellemzői:
• szilárd hit Istenben,
• a vágyak feladása (mindenféle anyagi vágy: mindegy, hogy pokol vagy üdvösség-e a hívő osztályrésze)

Ez az alap, mit az összes többi rasza újabb vonásokkal gazdagít.

A dászja-raszában az Isten fenség ismerete és szolgálata adódik e két jellemzőhöz. A sánta-rasza nyugodt elmélkedéséhez, fohászaihoz képest a szolga aktív cselekvő, s egyben mestere gondoskodó oltalmát is közvetlenül élvezi.

Az anyagvilágbéli illúzió gyökerében az énség (ahantá) és enyémség (mamatá) áll: az ember a testével azonosítja magát, és a magáénak érzi a világ bizonyos dolgait. A sánta-raszában megszűnik az illúzió, teljes mértékben hiányzik a mamatá érzése. Ám a dászja raszában ismét megjelenik a mamatá... csakhogy nem a világi lim-lommal, hanem Istennel kapcsolatban: én a mesteremé vagyok, ő pedig az enyém, az én uram. Ez a mamatá-érzet (te az enyém) fokozódik a további raszákban.

A szakhja-raszában az áhítat és tisztelet helyét átveszi az egyenrangú meghitt hangulat, a mamatá kísérőjelensége az egyenlőségérzet lesz.

A vátszalja-raszában fokozódik a mamatá... új vonásként megjelenik a gondoskodás, valamint a dorgálás és büntetés is.

Míg végül a mádhurja-raszában a szenvedély az eksztázisig fokozódik (a szülői gondoskodás is teljes önfeladást jelent, de éppen a gondoskodás igénye miatt mindig józanabb), s felfokozottá válnak olyan kísérőjelenségek, amik a többi raszában kevésbé jellemzők, pl. a féltékenységből fakadó harag.

Tehát nem a hajtóerő különbözteti meg az egyes raszákat egymástól, hanem az egyes kapcsolatokból fakadó érzelmek sokszínűsége... ráadásul a szerelmes egyszerre szolgál, barát, és gondoskodó, így az a többi fő rasza is legfontosabb jellemzőit is magában foglalja.

2009. július 31., péntek

jótanácsok életre & halálra


Életre szóló jótanácsok

· Az élet nem könnyű.
· De közel a segítség.
· Nem te vagy a világ közepe.
· Létezik isteni elrendezés.
· A szeretet az út.

Halálra szóló jótanácsok

· Majdnem minden dolog múlandó.
· A halál nem a vég, hanem átmenet.
· Engedd el ragaszkodásaidat.
· Kívül s belül rendezd el dolgaidat.
· Elmélkedj a Mindenhatón!

(forrás: a Kagylókürt folyóirat 45. száma)

2009. július 21., kedd

mikor a kisebb irányítja a nagyobbat


„A szeretetnek van egy sajátságos vonása: a kisebb irányítja a nagyobbat. Ezt egy bizonyos hajlam teszi lehetővé, amit úgy hívnak, szeretet. Amikor a kisfiú megfogja az apja ujját, és az egyik irányba húzza, az apja megy vele. Az apa természetesen erősebb, hozzá képest a fiúcska ereje elenyésző, apját mégis legyőzi a gyöngédség ereje. Gyöngédség és szeretet van ott, ahol a kisebb irányítja a nagyobbat. Milyen csodálatos a gyöngédség és szeretet hatalma! Az Abszolútat legyőzi a saját energiája.”
(B.R. Srídhar: Kövesd az Angyalokat!)


2009. július 12., vasárnap

Ferenc testvér levele


Bolyongunk ebben a világban Isten útjait keresve: egyszer járt utakon, máskor járatlanokon, s megesik az is, hogy a jártnak hitt útról kiderül, hogy nem a miénk. Néha másokkal együtt haladunk, máskor egyedül, s bizony előfordul, hogy elválnak azok, kiknek egy ideig együtt vezetett az útja. Ilyenkor legyen kéznél Ferenc testvér levele:

„Leó testvér, Ferenc testvéred üdvöt és békét kíván. Úgy beszélek hozzád, fiam, mint az édesanya; mert mindazt, amit az úton beszéltünk, röviden egy szóba és tanácsba foglalhatom össze, és ha újból hozzám kellene fordulnod tanácsért, akkor is csak azt tanácsolhatnám: Ha az Úristen tetszésének keresésében s az ő nyomdokának és szegénységének követésében bármilyen út célravezetőbbnek látszik előtted, az Úristen áldásával és az én engedelmemmel válaszd azt. És ha a lelked békéjéért, vagy más vigasztalásért szükségét éreznéd, hogy megint hozzám jöjj, csak jöjj, Leóm.”