A következő címkéjű bejegyzések mutatása: személyesség. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: személyesség. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. november 16., szombat

személyes vagy személytelen?


Személyes vagy személytelen? – ez a témája a Bhagavad-gítá 12. fejezete első verseinek:

arjuna-uvāca
evaṁ satata-yuktā ye bhaktās tvāṁ paryupāsate |
ye cāpy akṣaram avyaktaṁ teṣāṁ ke yoga-vittamāḥ ||1||

Ardzsuna szólt:
Kik a jóga legkiválóbb ismerői, azok a bhakták, akik mindig hozzád kötődnek s téged imádnak, vagy akik a múlhatatlan megnyilvánulatlant?


A személyes Isten imádata, vagy a múlhatatlan megnyilvánulatlan tisztelete a magasabbrendű – merül fel a kérdés Ardzsunában. Vajon miért? „A hozzád kötődnek, téged imádnak” nyilván az előző mondatra utal: „Aki értem cselekszik, engem tekint a legfőbbnek, az én hívem…” (11.55.), ezért is kezdődik az „így” (evam) szóval a vers. Ám Krsna tanításában különféle eszményeket mutat fel egymás mellett. A hatodik fejezet végén megtudtuk: a legkiválóbb jógí (yuktatamaḥ) az, aki mindig Krsnára gondolva nagy hittel imádja őt. Ugyanakkor később arról is beszél, hogy létezik a múlandó Brahmá-világoknál magasabbrendű, másik létezés:
avyakto 'kṣara ity uktas tam āhuḥ paramāṁ gatim |
yaṁ prāpya na nivartante tad dhāma paramaṁ mama ||8.21||
„Megnyilvánulatlan és múlhatatlan – ezt mondják, akik a legfőbb célról szólnak,
amit elérve nem térnek vissza soha – az az én legfőbb hajlékom.” (8.21.)
Az akṣara (múlhatatlan) szó több mint egyszerű jelző, az örökkévaló, nem anyagi természetű Brahmanra utaló fogalom. Jágjavalkja így tanít róla: „Ez az, Gárgí, amit a bráhmanák Múlhatatlannak neveznek. Nem durva és nem finom, nem hosszú és nem rövid, nem izzó (mint a tűz) és nem folyékony (mint a víz), nem árnyék és nem sötét, nem lég és nem űr, nem ragad, nincsen íze, nincsen szaga, nincsen szeme, nincsen füle, nincsen szava, nincsen gondolata, nem meleg és nem lélegzik, nincsen szája, nincs mérete, nincs belseje és külseje, semmit nem eszik, és azt sem fogyasztja semmi.” (Brhadáranjaka-upanisad 3.8.8.)
A megnevezésből (múlhatatlan, megnyilvánulatlan – a-kṣara, a-vyakta – csupa fosztóképzővel képzett szóalak), és az előbbi részletből is azt gondolhatnánk, hogy csak tagadásként írható körül e Múlhatatlan. Ezért is elgondolkodtató az upanisad folytatása, ahol Jágjavalkja pozitív állításokat fogalmaz meg: „Bizony, Gárgí, e Múlhatatlan parancsára válik szét a Nap és a Hold. Bizony, Gárgí, e Múlhatatlan parancsára válik szét a Föld és Ég. Bizony, Gárgí, e Múlhatatlan parancsára válnak szét a pillanatok, órák, napok és éjszakák, a hónapok és az esztendők. Bizony, Gárgí, e Múlhatatlan parancsára egyes folyók a havas hegyekből keletre, mások nyugatra hömpölyögnek, melyik melyik a maga útján. Bizony, Gárgí, e Múlhatatlan parancsára dicsőítik az emberek az adakozót, követik az istenek az áldozót, s az ősatyák a darví-áldozatot.
Bizony, Gárgí, aki e Múlhatatlant nem ismerve folytat áldozatot, imádatot, vagy vezekel akár ezer esztendőkig e világon, annak erőfeszítése céltalan, s aki e Múlhatatlant nem ismerve távozik e világból, bizony Gárgí, sajnálatos annak sorsa. Ám aki a Múlhatatlant ismerve távozik e világból, az bizony Brahman igaz ismerője, Gárgí.” (Brhadáranjaka-upanisad 3.8.9-10.)
Srídhar Szvámí kommentárjában a Legfelsőbb felé közeledők két csoportjáról ír. Az előző vers, és más korábbi versek („hirdesd bátran, az én hívem nem vész el soha!”, 9.31.) is a bhakta helyzetét magasztalják, míg mások a jñānī helyzetének fontosságáról szólnak, például a hetedik fejezetben a négyféle istenkeresőről szóló tanítás végén: „közülük a teljes tudással rendelkező bölcs (jñānī) a legjobb, aki a tiszta, odaadó szolgálat által egyesül Velem” (teṣāṁ jñānī nitya-yukta eka-bhaktir viśiṣyate, 7.17), vagy: „a tudás hajóján a bűn-óceánt is biztosan átszeled” (sarvaṁ jńāna-plavenaiva vṛjinaṁ saṁtariṣyasi, 4.36.).
śrī bhagavān uvāca
mayy āveśya mano ye māṁ nitya-yuktā upāsate |
śraddhayā parayopetās te me yuktatmā matāḥ ||2||

A magasztos úr szólott:
Akik gondolataikat nékem szentelve mindig hozzám kötődnek,
s nagy hittel engem imádnak, őket tartom a legkiválóbb jógínak.


A világos kérdésre határozott, egyértelmű választ kapunk.
Az āveśya manaḥ (a gondolatok belépve) egyhegyű meditációt, szilárd állhatatosságú odaszentelődést jelent.
Sankara nem lép ki a meditáció köréből, az imád (upās) igét is „meditál”-ként értelmezi. A szó ennél többet jelent, az upa-ās (melléülni) vagy upa-as (mellette lenni) jelentése a megbecsülés és alázat jeleként letelepedni valaki mellé, őt szolgálni és imádni. Ez természetesen magában foglalja a meditációt is, ám inkább az „aki értem cselekszik” (11.55.) utalásra vonatkozik. A „hozzám” „engem” szavakat Sankara az univerzális formához való kötődésként, az univerzális formán való meditációként értelmezi, hiszen az előző fejezetben pillantja meg Ardzsuna e formát, míg más kommentátorok értelemszerűen a gondolatot kifejtő magasztos úrra (Śrī-bhagavān), „a mindentudás, és más tulajdonságok jellemezte Legfőbb Úrra” (idézet Srídhar Szvámí magyarázatából) Sjámaszundar Krsnára vonatkoztatják.

ye tv akṣaram anirdeśyam avyaktaṁ paryupāsate |
sarvatra-gam acintyaṁ ca kūṭastham acalaṁ dhruvam ||3||

Ám akik a múlhatatlant, a meghatározhatatlant, megnyilvánulatlant,
mindent áthatót, felfoghatatlant, változatlant, mozdulatlant és szilárdat tisztelik

sanniyamyendriya-grāmaṁ sarvatra sama-buddhayaḥ |
te prāpnuvanti mām eva sarva-bhūta-hite ratāḥ ||4||

érzékeiket szabályozva, mindig elfogulatlanul,
és minden lény jólétéért cselekedve, ők is engem érnek el.
 

 Brahman, Paramátmá és Bhagaván – három arculata ugyanannak a létezőnek (lásd Bhág. 1.2.11.), így a személyes VAGY személytelen imádatot firtató kérdés személyes ÉS személytelen imádat gondolattá szelídül. Mégsem egyforma, mégsem ugyanaz minden!
A Brahman kutatói megértik, hogy nem az anyagvilághoz tartoznak, ezért függetlenné válnak a világtól, érzékeiket fegyelmezve felülemelkednek a világi felfogáson. Felismerik a létezők összetartozását, ezért elfogulatlanul, egyenlőként tekintenek mindenkire, ám e kiegyensúlyozott látásmód következménye nem közönyösség, hanem a mindenki jólétéért való cselekvés. Aki így cselekszik, az a Brahman valódi kutatója, s el is éri célját – mondja Krsna.
Gyakori hasonlat a lelki élettel kapcsolatban, miszerint a hegy csúcsára több út vezet fel, így bár az utak különböznek – a szerpentin hosszabb ám kényelmesebb, míg toronyiránt megerőltetőbb de rövidebb – a cél és a célbaérés ugyanaz… s ugyanez volna igaz az istenkeresés különféle módjaira is. A hasonlat több szempontból is pontatlan. Istent homogén egynek tekinti (a hegy csúcsának), ám ő sokféleképp mutatkozik, hívei a vele való kapcsolatok számos hangulatát élhetik át… s éppen ebben van jelentősége a bejárt útnak. Való igaz, minden hiteles istenkeresés kivezet az anyagvilágból – ahogyan e vers is megfogalmazza a kritériumokat: 1., önfegyelem, 2., egyenlő látásmód, 3., mindenki jólétéért való cselekvés – e szempontból valóban nincs különbség, sőt, egyik sem tévút… mégis, egészen más célt jelent az egység felismerése, a tiszteletteljes imádat vagy a rajongó szeretet.

kleśo'dhikataras teṣām avyaktāsakta-cetasām |
avyaktā hi gatir duḥkhaṁ dehavadbhir avāpyate ||5||

A megnyilvánulatlanhoz vonzódók több megpróbáltatással (néznek szembe),
mert a testetöltött (lélek) számára a megnyilvánulatlan állapot nagyobb nehézséget jelent.


A gondolat kétféle értelmezésével találkozhatunk. Az egyik álláspont szerint a „testetöltött” alatt test-tudatos lelket kell értsünk (Sankara magyarázatából), aki számára a megnyilvánulatlan állapot szokatlan és érthetetlen, ezért kézenfekvőbb a személyes imádat – e magyarázat fényében Krsna a könnyebben járható, egyszerűbb, kényelmesebb módszert javasolja.
A másik nézőpont szerint az élőlény természetes helyzete Isten társaként való lét, így ennek hiánya száraz, boldogtalan állapotot jelent. Ráadásul fogalmat nem lehet szeretni, míg személyt igen.
A két eltérő nézőpont közti különbség megvitatásának kiindulópontja a nirguṇa és a saguṇa brahman elsőségének kérdése… e témáról korábban már szóltunk, így most egyszerűen csak a következő versekre utalnék: a rajongó odaadás itt megfogalmazott eszménye nem a kényelemről szól.
ye tu sarvāṇi karmāṇi mayi sannyasya mat-parāḥ |
ananyenaiva yogena māṁ dhyāyanta upāsate ||6||

Ám akik minden tettüket nékem szentelve engem tekintenek a legfelsőbbnek
s a szeretet jógájában elmélyedve engem imádnak, és mindig reám gondolnak,

teṣām ahaṁ samuddhartā mṛtyu-saṁsāra-sāgarāt |
bhavāmi na cirāt pārtha mayy āveśita-cetasām ||7||

azokat hamarosan kimentem a halál szanszára-óceánjából, ó Pārtha!

2010. július 7., szerda

a régiek borának seprője - kínai történet

Huan hercege a Nagy Csarnokban olvasgatott, a csarnok előtt meg Pien, a kerékgyártó egy keréken munkálkodott. Egyszer csak félretette szerszámait, felment a lépcsőkön, és így szólt a herceghez: „Szabad-e megkérdeznem uram, mit olvas?” „A bölcsek szavait” – mondta a herceg. „Élnek még ezek a bölcsek?” – kérdezett tovább. „Már rég meghaltak” – volt a válasz. „Így hát csak a régiek borának seprője az, amit nagyuram olvas.” A herceg erre így szólt: „Hogy jön egy kerékgyártó ahhoz, hogy leszólja olvasmányunkat? Ha van mit felhozni mentségedre, hát ki vele, ha nincs, meghalsz!” A kerékgyártó így felelt: „Szolgád csak saját mesterségéből tud példát mondani. Ha kereket csinálok, és csak gyengén szorítom meg, nem tart majd eléggé. Ha meg túl erősen, akkor nem illik egybe. Se túl gyengén, se túl erősen – akkor a kezemnek éppen úgy sikerül, ahogy elgondoltam. Szavakkal nem lehet ezt elmondani, ennek külön fogásai vannak. Még saját fiamnak sem tudnám elmagyarázni, és ő sem tudná megtanulni tőlem. Így van ez; hetvenedik évemet taposom, és öregségemre még mindig kerekeket csinálok. A régieknek is volt átadhatatlan tudásuk. Ők már mind halottak, hát ezért van, hogy amit nagyuram olvas, a régiek borának seprője csupán.”
(A pillangó álma című kötetből)

2009. augusztus 2., vasárnap

interpretációk


A minap egy kedves bhaktával a szanszkrt szövegek sokféle interpretációjáról beszélgettünk… hogy sokszor izgalmasabbak ezek az értelmezések, mint maga a vers. Példaként tekintsünk egy teljesen hétköznapi, egyszerű részletet a Bhagavad-gítából:

na māṁ duṣkṛtino mūḍhāḥ prapadyante narādhamāḥ |
māyayāpahṛta-jñānā āsuraṁ bhāvam āśritāḥ ||

na – nem; mām – engem; duṣkṛtinaḥ – gonosztevők; mūḍhāḥ – ostobák; prapadyante – hódolnak; nara-adhamāḥ – emberek, a leghitványabbak; māyayā – illúzió által; apahṛta-jñānāḥ – megrabolt tudásúak; āsuram – aszurai, démoni; bhāvam – létet; āśritāḥ – élők, vmihez folyamodók, vmit követők

Az alábbi gonosztevők nem hódolnak nékem: az ostobák, a leghitványabb emberek (az emberiség alja), az illúzió által megrabolt tudásúak, az aszura-létben élők. (Bg. 7.15.)

Íme a vers kétféle kommentárja teljes egészében:


Sankara (8-9. sz.):

Ha a néked meghódoltak túllépnek ezen az illúzión (utalás a 7.14. versre: „Az anyagi természet három kötőerejéből álló Isteni energiámat nagyon nehéz legyőzni. De akik átadták magukat Nekem, azok könnyen túllépnek rajta.”), miért nem hódol meg néked mindenki? A vers adja meg a választ:
Nem hódolnak meg nékem, a legfőbb Istennek, Nárájannak a gonosztevők (duṣkṛtinaḥ), az ostobák (mūḍhāḥ), az emberek közül a leghitványabbak (nara-adhamāḥ). Továbbá azok, akik teljesen megfosztattak a tudásuktól, s a démoni létet, az erőszak és hamisság jellemezte életet élnek.

Rámánudzsa (11. sz.):

Miért nem vesz részt mindenki Bhagaván imádatában, miért nem hódol meg mindenki Bhagaván előtt? A vers adja meg a választ:
A gonosztevőknek a bűnös tetteik szerinti négyféle csoportja nem hódol nékem.
1. Az ostobák, kiknek tudása hamis. Mert nincsenek tisztában az én természetemmel, az anyagi természethez, az érzékeik tárgyaihoz ragaszkodnak, így ahelyett, hogy magukat Bhagavánnak szentelnék, öntelten saját élvezetüknek élnek.
2. a hitvány emberek, akik bár tudnak rólam, mégis büszkén elfordulnak tőlem.
3. az illúzió által megrabolt tudásúak: akik tudtak rólam s fenségemről, ám álnok mesterkedés folytán azt nemlétezőnek vélik.
4. a démoni életet élők, akik tudnak rólam, s fenségemről, ám gyűlölnek engem.
Ezek fokról fokra egyre bűnösebbek.

A továbbiakban lássunk még néhány kommentárt, az egyszerűség és könnyebb áttekinthetőség kedvéért csupán a lényeget kiemelve:



Srídhar Szvámí
(14-15. sz.)
Visvanáth
(17. sz.)
Sríla Prabhupád
(20. sz.)
mūdha
(ostoba, elámított)
viveka-śūnya: megkülönböztető képesség hiányakik úgy cselekszenek, akár az állatokmunkája gyümölcsét maga akarja élvezni (nem osztja meg Legfelsőbbel - nem áldozó)
narādhama
(hitvány ember)
bűnben élőaki ugyan belefog a bhakti művelésébe, ám később a szádhanát elhagyva, tettei gyümölcsére áhítozva elveti azta vallástalan életet élők
māyayāpahṛta-jñāna
(az illúzió által megrabolt tudású)
kiben a sásztra/ácsárja tanítása ellenére nem nyilvánul meg a tudáskinek Ráma vagy Krsna közönséges ember, így Nárájant imádja – róluk beszél a Gítá 9.11. versea képzett s művelt emberek, kik elutasítják Istent
āsuraṁ bhāvam āśrita (démoni létben élő)a 16.4. versben leírt létaz aszurák, mint Dzsarászandha, kik nyilaikkal döfködik testem, s hasonlóképpen azok, kik hitvány érveléssel marcangolnak engem (kik megfosztanának személyességemtől)az ateisták, s akik a személyes Istent a személytelen Brahman alárendeltjének tartják


Az említett Gítá-versek:
„Az ostobák kigúnyolnak, mikor alászállok emberi alakomban.” (Bg. 9.11.)
„Óh, Pártha, büszkeség, dölyf, beképzeltség, düh, durvaság és tudatlanság tartozik a démoni természethez.” (Bg. 16.4.)

2009. június 7., vasárnap

Ráhu és a holdfogyatkozás



A puránák elbeszélése szerint a nap- és holdfogyatkozást a démon Ráhu okozza. Mikor a dévák és aszurák közös erővel kiköpülték a tejóceánt, az aszurák ellopták a nektárt. Vitázni kezdtek, mert maguk sem tudtak megegyezni, ki igyon a nektárból. Ám ekkor egy szépséges nő képében maga Visnu jelent meg közöttük, s az elbűvölt aszurák rábízták a nektár elosztását. Így aztán mégiscsak a déváknak jutott a nektár. Az aszurák egyike, Ráhu azonban ravaszul elvegyült a dévák között. A Nap és a Hold azonban leleplezték őt, éppen akkor, mikor ajkához emelte a korsót. Visnu nyomban lefejezte Ráhut, ám mert a halhatatlanság itala hozzáért ajkához, a feje nem pusztult el. Azóta is üldözi a Napot és a Holdat, s a nap- és holdfogyatkozás akkor következik be, amikor Ráhu utoléri őket.

A természettudományok azonban feltárják, hogy e természeti jelenségek oka a Nap, a Hold és a Föld adott pozíciója: holdfogyatkozáskor a Hold a Föld árnyékába kerül, napfogyakatkozáskor a Hold takarja el a Napot. Vajon mit kezdhetünk e kétféle magyarázattal? Vessük el talán a puránák magyarázatát?

Srídhar Mahárádzs ezzel kapcsolatban úgy érvel, hogy a védai civilizációban minden létezőt tudati minőségében szemléltek, minden létező „mögött” látták az azt irányító személyt, a félisteneket. A Nap, a Hold, a szél, a különböző fajta esők, a folyók, hegyek, mind-mind személyek. Így Ráhu sem más, mint az árnyék „megszemélyesítője”. A név is erre utal, a „rah” ige jelentése elhagy, eltávozik, otthagy, kiürít, ráhu így az elhagyó, távozó személyt jelenti, esetünkben a fény távozását.
Srídhar Mahárádzs így ír: „Amikor ennek az árnyéknak a személyes képviselőjére gondolunk, akkor beszélünk Ráhuról. Lelki síkon minden tudattal rendelkezik: az árnyék, az árnyék okozta jelenség - minden. Amikor a Hold, a Nap és a Föld között van, a Hold árnyéka a Földre száll. Ez az alászálló árnyék is eredeti lelki létében tudattal bír. Első lépésben, tiszta tudati síkon szemlélve minden tudatos, és csak azután anyagiasul számunkra, hogy a mi tudatunk beszennyeződik, és anyaginak látjuk. A tudatunk először szennyezett, mentális személyiséggel ruházza fel a tökéletes lelki személyiségű létezőt, majd ezen a síkon áthaladva durva, gyakorlatilag tudatnélküli anyagként kezdi érzékelni. Így hát eredendően mindennek van személyisége. Ezért a rsik a valóság e szemléletével, mindent mindig személyként szólítottak meg: a fákat, a hegyeket, a Napot, az óceánt. Mielőtt a tiszta tudat tapasztalni kezdi a tisztán anyagit, lennie kell egy átmeneti, kevert állapotnak, ez az az állapot, amikor a létezőket mentális személyiségekként, a karma törvényeitől szenvedőknek látjuk. Tehát a rsik állítása, miszerint minden személyiséggel bír, valóban igaz, nem a képzelet szüleménye.”