A következő címkéjű bejegyzések mutatása: sásztra. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: sásztra. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. június 30., szombat

engedelmesség és önátadás


A Mahábháratában Bhísma az utasítást alaposan megfontoló Csirakárí történetével világít rá a tanulságra: az ember jusson szilárd elhatározásra, bizonyosságra, mielőtt cselekszik. Naróttam dász Thákur dalában a bizonyosság forrására is rámutat: „A szádhuk, a szentírás és a mester szavát eggyé téve szívemben folyvást a rajongó szeretet árjában lubickolok.”

Gondoljuk át alaposan, több dimenzióból is az engedelmesség kérdését: miképpen fonódik össze az önátadással? Elsőként vegyük elő a Bhágavata-puránát, mely egy másik, hasonló alaphelyzetből kiinduló elbeszélésben egészen más eredményre jut.
Történt, hogy Rénuká, a bráhmana Dzsamadagni felesége a Gangeszhez ment vízért, s ott megpillantotta a gandharvák királyát, amint a tündérekkel játszott a vízben. Belefeledkezett a látványba, kissé a boldogság utáni vágyakozás is feltámadt benne, így lekéste az áldozat idejét. Bűnbánóan sietett haza férje elé, s összetett kézzel, lehajtott fejjel állt meg előtte. Dzsamadagni azonnal átlátta, mi történt, és haragjában így szólt fiaihoz: öljétek meg ezt a bűnöst! Ám fiai nem hallgattak a szavára.
Dühösen legkisebb fiához, Parasurámhoz fordult, azzal az paranccsal, hogy ölje meg édesanyját, és engedetlen bátyjait is. Parasurám jól ismerte apja erejét, így követte utasítását. Ő vajon miért engedett apja felszólításának, miért nem ellenkezett? – merül fel a kérdés. A purána szövege a választ is nyomban megadja: mert jól ismerte apja erejét és természetfeletti képességeit. Srídhar Szvámí az utalást kibontva kommentárjában így fogalmaz: tudta jól, ha nem teljesíti apja akaratát, őt is halálra átkozza, ám ha elégedetté teszi, akkor még van esély – hiszen apjának nem csak a halál, hanem az élet felett is hatalma van. Teljesítette hát apja parancsát, megölte édesanyját és bátyjait. S valóban, Dzsamadagni megelégedetten mosolygott rá: jól van fiam, nagyon elégedett vagyok veled, teljesítem a kívánságod, bármi is legyen az. Keljenek életre anyám és bátyáim, s ne is emlékezzenek a történtekre – szólt ekkor Parasurám, s úgy lett. (Bhág. 9.16.1-8.)

Nem csupán a kommentátorok, de a purána szövege is rámutat: nem vak engedelmessége miatt cselekedett Parasurám úgy, ahogy, hanem józan megfontolásból. Számunkra a halál visszafordíthatatlan, végzetesen nagy távolságba taszító erő, ám ő tudta: apja számára megfordítható állapot, ezért okosan élt ezzel a lehetőséggel, megteremtve az összhangot az apja utasítása jelentette külső kötelesség, és a belső kötelesség – édesanyja oltalmazása –, és saját lelkiismerete közt.

A Bhágavata-purána a bhakti kilencféle módjáról, gyakorlatáról beszél, ezek egyike az önátadás. A szanszkrt szó: ātma-nivedana. A nivid ige idevonatkozó jelentése az ajándékoz, kínál, felajánl, a nivedana így átadást, rábízást, felajánlást jelent. Az ātma jelentése itt önmaga, így ātma-nivedana az, amikor az ember önmagát adja át, ajándékozza el. Máskor ugyanezt a fogalmat a még szemléletesebb ātma-nikṣepa kifejezéssel írják le: önmagunk odavetése. Ebben az állapotban – és halovány visszfényeiben is – az engedelmesség magától értetődő viselkedés.
Az önátadás első lépése az önrendelkezés elnyerése – hiszen amíg ez nincs, addig az önátadás pusztán szavakban megnyilvánuló jószándék. A felelős önrendelkezés révén megélt szabadsággal pedig a legszebb és legjobb dolog, ami történhet, ha az ember más kezébe teszi… a bizalom és szeretet ajándékaként.

Az önátadott ember élete tűnhet vak engedelmességnek, ám szívében megvan a szádhuk, a szentírás és a mester szavainak egysége, így a Naróttam dász Thákur ajánlása szerinti bizonyosság teljesül. Bizonyosságra jutott abban, hogy a dolgok túlnyúlnak rajta, túlnyúlnak akár az értelme pillanatnyi befogadóképességén, s mert még sosem csalódott a szeretett személyben, teljességgel rábízza magát. Ideális esetben minden körülmény közt. Dacolva akár a világ megvetésével, ahogy Szárvabhauma Bhattácsárja is dalolja:
„Becsméreljenek csak a gyalázkodók kedvük szerint, nem törődünk vele, ugye?
Megrészegültünk Hari szeretetének borától, hemperegjünk hát a földön, táncoljunk, s élvezzük ízeit!”
(Padjávalí, 73.)
Ha kell, akár a biztos pontot jelentő sásztrával is szembefordul, a bizalom és szeretet lehet ennyire mélységes. Ennek példája Judhisthir, aki a dharmán és saját elvein is túllépett: bár mindig igazat szólt, egyetlen alkalommal – Krsna kívánságára – mégis hazudott mesterének. Története jól példázza azt is, hogy az önátadás nem mentesít a felelősségtől. Judhisthir tudván tudta, hogy tettéért pokolra kerül, ám Krsna kedvéért ezt is vállalta. A történet arra is rámutat, hogy valóban túllépésről van szó, Judisthir a megélt dharmát hagyta maga mögött, nem pedig „savanyú a szőlő” legyintéssel a sikertelen próbálkozásról mondott le.

Bárhogy is, az önátadás fontos mozzanata a mélységes bizalomból és szeretetből fakadó szabad elhatározás. Magas eszmény, ám vajon miképpen járhat el a tanítvány addig, míg nem erősödött meg ennyire a hite, a bizalom még nem ennyire szilárd?
A bizalmat, szeretetet elvárni sem lehet, nemhogy előírni. A forma kedvéért mímelni képmutatás, erőltetni sem lehet. A szeretet nem a felszíni hullámok fodrozódása, hanem a tenger mélységének stabilitása. Lassan épül, sok apró lépéssel, mozzanattal – vagy a tenger metaforájánál maradva: megannyi patakocska, folyó állandó áramlása tölti fel a medret cseppjeivel, s ez biztosítja az állandóságát. És a tanítvány tegyen meg mindent azért, hogy erősítse a bizalmat.
Mégis előfordulhatnak zavarok, fennakadások. Mit tegyen például a hű és lelkiismeretes tanítvány, ha kap egy utasítást, ám azzal nem ért egyet? Előfordul, hogy szolgálata elvégzésének jobb módját is látja annál, mint ahogy a mesterétől hallotta. Egyszerű, gyakorlatias eset, és talán a válasz is nyilvánvaló: tegye meg javaslatát, majd természetesen cselekedjék úgy, ahogy felvetésének megvizsgálása után mestere kívánja. A szolgálatadás lényegi vonása, hogy úgy végezzük, ahogy a másiknak tetszik.
Ha nem ez az ok, vizsgálódjon alaposan. Pusztán a nehézségtől ne hátráljon meg. Komolyabb a helyzet, ha úgy találja, a kapott utasítás ellentétben áll a lelkiismeretével, vagy – úgy véli – a tannal is. Az ácsárják szerint, ha a tanítvány ilyen utasítást kap, gondolja úgy: a mester most megvizsgálja hitem szilárdságát. És fejtse ki alázatosan, miért nem teljesíti az utasítást, miben talál ellentmondást – tegyen kísérletet így a szádhuk, a szentírás és a mester szavának szívében eggyé formálására. S ha ismételten összeegyeztethetetlen utasítást kap, akkor gondoljon rá úgy, mint különlegesen erős és mélyreható próbatétel, ám ragaszkodjon a szádhuk és a sásztra tanításához.

S mi a teendő, ha valamiképpen csorbul a bizalom? A hit sérülékeny, törékeny dolog, s bizony, megesik az ilyen, mindegy is, miként áll elő ez a helyzet. Ilyenkor a legjobb, ha a tanítvány feltárja a kétségeit, és segítséget kér. A hit nem elvárható, és nem is kikényszeríthető, sem mással, sem magunkkal szemben. A hit ajándék. Így beszél róla Csaitanja Maháprabhu is: „az univerzumban kóborló néhány szerencsés lélek a mester és Krsna kegyéből hozzájut a bhakti liánjának magjához.” (brahmāṇḍa bhramite kona bhāgyavān jīva | guru-kṛṣṇa-prasāde pāya bhakti-latā-bīja || Cscs. 2.19.151.) Nem jár, nem érdemelhető ki, nem kérhető számon, hanem néhány szerencsés lélek ajándékba kapja. Mert a tanítvány mestere és társai tudják ezt, segíthetnek a megerősödésben. A közösségből (és napi problémákból) való kivonás, vagy lelkesítés ilyenkor kevés, a bajba jutott tanítványnak nem lendületre, hanem érzelmi biztonságra, a megértéshez szükséges együttgondolkodásra van szüksége – és ez a felkarolás, támasz a társak és a mester feladata. „Volt valamid... most elveszett, hát keressük meg együtt, hadd segítsek ebben!” – ilyenkor ezek a jó szavak, nem a „menj, és gondolkodj azon, miben hibáztál!”

Az engedelmesség, és az önátadás is természetéből fakadóan alárendelődéssel jár. Szándékosan nem hierarchiát írok, hiszen nem rendszerről van szó, hanem személyes kapcsolatról. Nagyon szépen tapint rá az engedelmesség lényegi vonására a szanszkrt śuśrūṣu kifejezés. A szó gyöke a śru – hallgat, figyelemmel kísér, engedelmeskedik, követ ige. A gyök ismétlődése itt az adott cselekvés iránti vágyakozást jelenti: a hallás iránti vágyakozást. Olyasvalakiről van tehát szó, aki figyelmesen hallgat, majd követi a hallott tanítást. A śuśrūśā maga a cselekvés: hallásvágy, engedelmes kötelességtudat és szolgálat, a śuśrūṣu pedig a személy, akiben felébredt a tanítás hallása iránti vágy, és hűséggel szolgálja tanítóját. És ez személyes kapcsolatot feltételez.

Az alárendelődés kapcsán megfontolandó még egy gondolat: mondják, a kor jellemzője, hogy támadás alatt áll mindenféle tekintély, s a tekintély tisztelete – ennek következménye pedig az engedelmességgel szembeni ellenállás. Ez bizonyos tekintetben igaz is. Óhatatlanul bekövetkezik, ha a tekintély formálissá válik, pozícióból, születési előjogból, vagy éppen a tűzhöz való közelségből eredeztetik, s nem a teljesítményből, vagy kvalitásból fakadó tisztelet következménye. A tekintély valós alapja csupán a megbecsülés… s ha a megbecsülés bármely oknál fogva erodálódik, akár okkal, akár a tanítvány hamis büszkesége következtében, elvész a tekintély. Talán a megoldás itt is az egymás felé való közeledés lehet, a szeretet erősítése – hiszen ez a bhakti útja.

2018. június 16., szombat

Naróttam dász Thákur: Srí préma-bhakti-csandriká, 1.

Kedves Testvéremnek,
hálás szeretettel.

Naróttam dász Thákur dalciklusa, a „Rajongó szeretet holdsugara”. A ciklus első dalának első strófáit a vaisnavák a lelki tanítómestert magasztaló fohászként éneklik.

1.
śrī-guru-carana-padma kebala-bhakati-sadma
bando mui sābadhāna mate
jāhāra prasāde bhāi ei bhava toriyā jāi
kṛṣṇa-prāpti hoy jāhā ha'te


Srí Guru lótuszlábai (jelentik) a tiszta bhakti hajlékát,
nagy figyelemmel imádom őket.
Az ő kegye folytán, testvér!, átkelhetünk e világon,
s a Krsnához érkezés is ebből fakad.

A mester előtti meghódolás, és az alázatos közeledés szimbóluma a meditációt a mester lábánál kezdeni. A lótuszhoz való hasonlítás szokásos forma – a szépség, a nagyrabecsülés kifejezése –, ám a metafora mélyebb, a lótusz virága a nektár hajléka is, s e nektár a kévalá-bhakti. A Csaitanja Maháprabhut követő vaisnavák szóhasználatában a tiszta bhakti (kévalá-bhakti) az isteni fenségről megfeledkező szeretetre vonatkozó megjelölés. A kévalá szó jelentése kizárólagos, teljes, egész, illetve tiszta, egyszerű, zavartalan.
A mester személye és kegye az isteni kegy kiáradása. Ez a kegy vezeti a gyakorlót a születés és halál körforgásának meghaladásához, és ennek révén érheti el Krsnát is.

2.
guru-mukha-padma-bākya cittete koriba aikya
ār nā koriho mane āśā
śrī-guru-caraṇe rati ei sei uttama-gati
je prasāde pūre sarba āśā


Egyesítsd szívedben a mester lótusz-ajkáról felfakadó szavakat,
ne is kívánj semmi egyebet.
A ragaszkodás Srí Guru lábaihoz a legjobb út,
kegye folytán minden remény beteljesedik.

A strófa első sora más szövegváltozatban is ismeretes: guru-mukha-padma-bākya hṛdi kari mahāśakya – A mester lótusz-ajkáról felfakadó szavak szívedben nagy erővel ruháznak fel (mahāśakya), azaz a mester szavait szívükben őrzőknek minden lehetséges.
A minden remény (sarba āśā) természetesen nem a világi vágyakra, hanem a lelki tökéletességet célzó reményekre vonatkozik.

3.
cakhu-dān dilo jei janme janme prabhu sei
dibya-jñān hṛde prokāśito
prema-bhakti jāhā haite abidyā bināśa jāte
bede gāy jāhāra carito


Születésről születésre uram és mesterem ő, kitől a látás ajándékát kaptam.
Szívemben felragyog az isteni tudás
és a rajongó szeretet. Szertefoszlik a tudatlanság is, mind.
A védák az ő tetteit éneklik.

A látás ajándéka (cakhu-dān) arra utal, hogy a tanítvány szemei egy új világra nyílnak meg: a kihasználás világa helyett a szerető odaadás világára. A tanítvány szívében felragyog az isteni tudás, melynek elsődleges eredménye a rajongó szeretet, a préma-bhakti kibontakozása. Mellékes eredménye a tudatlanság homályának eloszlatása, ami a szeretet áramlásának útjában álló akadályok, az anarthák megsemmisülését jelenti, így árasztja majd el a szívet visszavonhatatlanul a rajongó istenszerelem.
A védák Srí Gurut magasztalják.

4.
śrī-guru karuṇā-sindhu adhama janāra bandhu
lokanāth lokera jībana
hā hā prabhu koro doyā deho more pada-chāyā
ebe jaśa ghuśuk tribhuvana


Srí Guru! Könyörület óceánja! Elesettek jóbarátja!
Világ ura, Lókanáth! Mindenség éltetője!
Ó, uram! Kérlek, légy kegyes, add meg nékem lábad árnyékát!
Dicsőséged zengi a három világ.

A lókanāth szó jelentése a világ ura, ám Naróttam dász Thákur itt mestere nevét foglalta versébe, Lókanáth gószvámít magasztalja. Ó, uram! (hā hā prabhu) a fájdalom felkiáltása: a létforgatag, a szanszára tüze perzsel, adj nékem menedéket lábaid hűsítő árnyékában!

5.
baiṣṇaba-caraṇa-reṇu bhūṣaṇa kariyā tanu
jāha haite anubhāba haya
mārjana haya bhajana sādhu-saṅge anukṣaṇa
ajñāna-abidyā-parājaya


Testem a vaisnavák lábpora ékesíti,
s ennek nyomán az istenszerető érzelmek mutatkoznak rajtam.
A szakadatlan bhadzsan a szentek társaságában megtisztít,
így a tudatlanság és illúzió vereséget szenved.

Az óind művészetekben az érzelmek leírására nem azok egyszerű megnevezése, hanem külső jeleinek (anubhāva, bengáliasan anubhāba) felsorolása szolgál. Ezért a „megmutatkozás”.
A bhadzsan (Isten imádata) a szentek társaságában megtisztít, miként a szentek társága megtisztítja a bhadzsant, mint lelki gyakorlatot.

6.
jaya sanātana rūpa prema-bhakti-rasa-kūpa
jugala-ujjvala-maya-tanu
jāṅhāra prasāde loka pāsarila saba śoka
prakaṭa kalapa-taru janu


Dicsőség Szanátannak, és Rúpának! A rajongó szeretet nektárjának (kiapadhatatlan) kútjai ők,
az Isteni Pár szerelme tölti el őket.
Kegyük folytán az egész világ elfeledi minden bánatát,
hiszen úgy jelentek meg, mint két kívánságteljesítő fa!

Felmerülhet a kérdés: a metafora miért kútról, miért nem tengerről, vagy óceánról szól? Hiszen ezek érzékletesebben jeleznék azt a kiapadhatatlanságot és végtelenséget, amit Szanátan és Rúpa művei jelentenek a vaisnavák számára. A másik fontos tulajdonság a mélység – az alámerülés a préma-bhaktiban – ez egyformán lehet jellemzője a kútnak és a tengernek is. Ám a tenger vízgyűjtő, ami különféle forrásokból származó vizeket egyesít – míg a gószvámík könyvei a vegyítetlen és makulátlan rajongó szeretet nektárjával teliek… nem keverednek mással. Másfelől a kút vize édes, szemben a tengerével.
Más szövegváltozatban a második sor így hangzik: jugala-ujjvala-rasa-tanu – az Isteni Pár szerelmének megtestesítői.

7.
prema-bhakti-rīti yata nija-granthe su-bekata
likhiyāche dui mahāśaya
jāhāra śrabaṇa haite premānanda bhāse cite
jugala-madhura-rasāśraya


Oly szépen beszélte el műveiben a préma-bhakti minden gyakorlatát
e két nagy lélek!
Őket hallgatva a préma gyönyöre árasztja el a szívet,
s az Isteni Pár szerelmének nektárja tölti meg.

Az Isteni Pár szerelmének nektárja tölti meg: szó szerint: az Isteni Pár (jugala) szerelme ízeinek (madhura-rasa) tartóedényévé vagy hajlékává (āśraya) válik.
Más szövegváltozatban a második sorban likhiyāche (írta) helyett kariyāche (megalkotta) olvasható, míg a harmadik sorban premānanda bhāse (a préma gyönyöre jelenik meg) helyett parānanda haya (a legfelsőbb gyönyör van).

8.
jugala-kiśora-prema lakṣa bāṇa yena hema
hena dhana prakāśila jāṅrā
jaya rūpa sanātana deha more premadhana
se ratana mora gale hārā


Az Ifjú Pár szerelmének százezer tűzön tisztított aranya
az ő kincsükként mutatkozik.
Dicsőség Rúpának és Szanátannak! (Hadd díszítsem) testem a rajongó szeretet e kincsével
s fűzzem nyakláncomra becses ékszerként.

Rúpa és Szanátan gószvámík az ifjú lánykák, a manydzsarík hangulatát közvetítik. Ez Rádhá-Krsna szerelmének százezer tűz által hevített, s minden salakanyagtól megtisztított aranya – a gópík rajongó szeretetében ugyanis nincs szemernyi evilági indíték, személyes vágy sem.

9.
bhāgabata-śāstra-marma naba-bidhā bhakti-dharma
sadāi kariba su-sebana
anya-devāśraya nāi tomāre kahilo bhāi
ei bhakti parama-bhajana


A Bhágavata-purána szívét, a kilencrétű bhakti-dharmát
gyakorolva mindörökkön gondosan szolgálok.
Nem keresek oltalmat más isteneknél, mondom néked, testvér:
ez az odaadó szeretet a legfelsőbb imádat!

10.
sādhu-śāstra-guru-bākya cittete kariyā aikya
satata bhāsiba prema-mājhe
karmī jñānī bhakti-hīna ihare karibe bhina
narottama ei tattva gāje


A szádhuk, a szentírás és a mester szavát eggyé téve szívemben
folyvást a rajongó szeretet árjában lubickolok.
Az istenszeretet nélkülöző haszon- és tudásvágyóktól magamagát elkülönítve
Naróttam erről az igazságról énekel.

A karmí és gjání említése nem megbélyegzés – inkább elhatárolódás az önérdek leghalványabb jelétől is. Az evilági személyes haszon vágya, a lemondással és tudással kivonni magunkat a világból – két olyan mentalitás, amitől a költő távol kíván maradni, hiszen céljaik, az anyagi élvezet (bhukti) és az üdvösség (mukti) csupán gyomok a szív kertjében a szerető odaadás, a bhakti liánja mellett.

2018. június 2., szombat

engedelmesség


A Mahábhárata Sánti-parvájában (a 258. fejezetben) a győzedelmes Judhisthir király a halálára várakozó Bhísmához járul, s a dharmával kapcsolatos kérdéseket tesz fel neki. Miképpen vizsgálja meg az ember a teendőit – szól az egyik kérdése – gyorsan, vagy inkább hosszasan?
A kérdésben szereplő kārya szó elvégzendőt, teendőt, kötelességet jelent… ami lehet személyes utasítás, a szentírás utasítása, vagy belső késztetés következménye egyaránt. Adódna a válasz: az ember ne hezitáljon sokat, védakövető tanítványként engedelmesen kövesse a kapott utasításokat.


Bhísma azonban feleletképpen egy régi történetet beszél el. Úgy esett, hogy Indra elcsábította Gautama feleségét, Ahalját. Az alaptörténet egyébként többféle változatban ismert, Bhísma most csupán azt a mozzanatot eleveníti fel, mikor a haragos Gautama ráparancsolt fiára: öld meg ezt az asszonyt! – majd távozott. Gautama fia, név szerint Csirakárí (a név beszédes: lassan cselekvőt, késlekedőt jelent) töprengeni kezdett: „Nem akarom megölni édesanyámat, ám mégis teljesítenem kell apám parancsát. A legfőbb dharma az apa utasítása (ājñā), ám éppígy a dharmám anyám oltalmazása is. Miként kerülhető el hát a bűn?”

Csirakárí alaposan fontolóra vette, miért is elsődleges az apa akarata: „ő az, aki felnevel, aki tanít, ő az első feljebbvaló,
ezért az apa szava megfontolás nélkül végrehajtandó kötelesség,
semmivé válik a bűne annak, aki az apa utasítását teljesíti.
tasmāt pitur vacaḥ kāryaṁ na vicāryaṁ kathañcana |
pātakānyapi pūyante pitur vacana-kāriṇaḥ ||18||


(Hiszen) az apa a menny, az apa a dharma, az apa a legfőbb vezeklés,
az apa elégedettségét elérve örvendeznek mind az istenek!
pitā svargaḥ pitā dharmaḥ pitā paramakaṁ tapaḥ |
pitari prītim āpanne sarvāḥ prīyanti devatāḥ ||20||


Ám a másik oldalon ott az anya: aki az oltalom, a gyógyír minden bajban. Egészséges vagy nem, sovány vagy nem, az anya mindig védi a fiát. Az elrendelés szerint a fiúnak nincs más védelmezője. A fiú akkor öregszik meg, akkor sújtja a bánat, akkor tűnik a szemében üresnek a világ, amikor elveszti az anyját. Nincs még egy olyan menedék, mint az anya. Nincs olyan védelem, mint az anya. Senki sem olyan kedves, mint az anya. Ő a fiú fenntartója (dhátri), mivel a méhében hordozta. Dzsanani, mert a születésének fő oka. Ambá, mert fölnevelte. Viraszu, mert bátor gyermeket szült. Szurá, mert etette és törődött vele.”

Hosszasan töprengett a lehetetlen feladaton, s mert nem jutott olyan döntésre, mellyel tiszta lelkiismerettel cselekedhetett volna, inkább nem tett semmit. Gautama napokig feldúltan barangolt az erdőben. Ráébredt, hogy valójában nem Ahaljá az igazi vétkes, és marcangolta a bűnbánat, hogy meggondolatlanul megölette a feleségét. Mikor hazatért, fia a lába elé vetette magát, és megpróbálta kiengesztelni apját, aki azonban megkönnyebbülten, boldogan ölelte magához késlekedő fiát. Megáldotta őt, s Bhísma is e szavakat vonja le tanulságként:
Mindig alaposan fontolja meg az ember, amit tesz,
ki hosszasan jut bizonyosságra, azt sokáig elkerüli a szenvedés.
evaṁ sarveṣu kāryeṣu vimṛśya puruṣas tataḥ |
cireṇa niścayaṁ kṛtvā ciraṁ na paritapyate ||70||


A történet az utasítás alapos megfontolására tanít. De hol van itt az engedelmesség? merülhet fel a kérdés. Adott a hierarchia – amivel a fiú tépelődése közben egyet is ért, apám szava nem mellőzhető –, ám mégsem hajlítja saját akaratát a felsőbb akarathoz*.

A történet kulcsa az, hogy a helyes engedelmesség nem a vak követés, hanem az azonos meggyőződésre jutás: niścayam – a bizonyosság, a határozott, szilárd elszántság megérlelése. Persze: nincs minden helyzetben lehetőség erre. Háborúban, vészhelyzetben fontos a gyors reagálás… egyébként pedig az, hogy az ember összhangban cselekedjék önmagával, a saját megértésével. És ez a megértés legyen összhangban az Abszolút Igazsággal, a Szépséggel és Szeretettel. Naróttam dász így énekel sādhu-śāṣtra-guru-vākya cittete kariyā aikya – „eggyé téve szívemben a szádhuk, a szentírás és a mester szavát”**. Ideális esetben három tényező formálja hát a meggyőződést, ami az értelem legmélyén, a szívben*** kerül harmóniába a gyakorló lelkiismeretével. Ekkor helyes cselekedni – véli Bhísma.

Engedelmesség ez? Mindenesetre törekvés az összhang megtalálására. A guru, a szádhuk pedig ezen összhang meglelésében, megformálásában segítik a törekvőt. Gyermek esetében az esetleges gyermeki dacot kell áttörni – az adott helyzethez illő módon, szigorúan, vagy éppen kedves játékossággal. Jó mintát adni, nevelni… ám a nevelés végső célja éppen az, hogy a gyerek felnőtté, felelősségteljes, gondolkodni és egymaga is helyes döntést hozó emberré váljék. Aki maga is képessé válik „a szádhuk, a szentírás és a mester szavát eggyé tenni szívében”, félelem, vagy az elvárásoknak való megfelelés szándéka nélkül, pusztán azért, mert azt látja helyesnek. Nem azért, mert sikeresen szorították sarokba, nem azért, mert ügyesen manipulálták, vagy vették rá valamire, hanem mert a szíve azt diktálja, mert valóban azonosult az adott gondolattal. Ám felnőtt ember esetében parancsszóval megtörni a belső meggyőződést, szembefordítani az embert önmagával visszahelyezés, visszaerőszakolás volna a gyermeki létbe. Parancs, szankció, kikényszerített engedelmesség – nem a felnőttek közti szeretet útja, ezek erőltetése nem a tanítvány, hanem a tanító csődje.

Láthatjuk az óind tradíció klasszikus példáját, a Bhagavad-gítá történetét. Ardzsuna meghátrál, és Krsna, mint afféle ksatrija jóbarát tréfálkozik vele, böllenkedik, gyávának nevezi (ami egyébként a legdurvább sértés volna egy ksatrija számára, ám itt a barátságba ez is belefér), s amikor Ardzsuna komolyan, tanítványként fordul hozzá, megváltozik a hozzáállása, szelíd mosollyal az arcán, végtelen türelemmel válaszolja meg Ardzsuna minden kérdését, s végül, mikor már elfogytak a kérdések így szól: fontold meg ezt, s tégy kedved szerint. Nyilvánvaló a törekvés, hogy kialakuljon a szilárd meggyőződés a tanítványban.


-----------
* Engedelmesség: szófogadás; a parancsnak, intésnek meghallgatása s teljesítése; akaratunknak egy felsőbb akarathoz alkalmazkodása. (Czuczor Gergely, Fogarasi János: A magyar nyelv szótára. [1862.])

** sādhu-śāstra-guru-bākya cittete kariyā aikya
satata bhāsiba prema-majhe

(Śrī prema-bhakti-candrikā, 1.10.)
A szádhuk, a szentírás és a mester szavát eggyé téve szívemben
folyvást a rajongó szeretet árjában lubickolok.

*** Az ind tradíció számára az értelem nem csupán agyműködés, forrása a lélek, melynek lakhelye a szív.

2018. május 5., szombat

Upadésámrta 5. – a háromféle bhakta megbecsülése


kṛṣṇeti yasya giri taṁ manasādriyeta
dīkṣāsti cet praṇatibhiś ca bhajantam īśam |
śuśrūṣayā bhajana-vijñam ananyam anya-
nindādi-śūnya-hṛdam īpsita-saṅga-labdhyā ||5||


kṛṣṇa – Krsna!; iti – ”; yasya – akié; giri – beszédben (megszólításban, dicshimnuszban); tam – őt; manasā – elme által; ādriyeta – kívánatos, hogy tisztelje, megbecsülje, elismerje; dīkṣā – beavatás; asti – van; cet – ha; praṇatibhiḥ – meghajlásokkal, hódolatnyilvánításokkal; ca – és; bhajantam – imádót; īśam – Istent; śuśrūṣayā – szolgálattal (hallásvággyal); bhajana-vijñam – imádatban jártast (azt mélyen ismerőt); ananyam – „nem-másos” osztatlan, összpontosított; anya-nindā-ādi-śūnya-hṛdam – más megvetésétől (becsmérlésétől) s egyebektől mentes szívűt; īpsita-saṅga-labdhyā – óhajtott társaságának elérésével

Tisztelje gondolataiban azt, aki így kiált „Krsna!”. Értékelje hódolatának felajánlásával azt, kinek beavatása van, s Istent imádja.
Ám becsülje szolgálataival és társaságának keresésével azt az imádatban jártast, ki osztatlan (figyelemmel gondol Krsnára) és szíve mentes mások megvetésétől és más kedvezőtlen vonástól.

A vers arról szól, miképpen becsülje, értékelje a gyakorló a bhaktákat – állítmánya az ādriyeta, azaz tiszteljen, becsüljön, magasztaljon, tartsa elismerésre méltónak másokat. Kiket? Rúpa gószvámí Csaitanja Maháprabhu tanítását követve a bhakták három csoportjáról ír. E csoportokról a Csaitanja-csaritámrta így számol be:

Miután Csaitanja szerzetesként Puríba költözött, a bengáli bhakták rendszeresen felkeresték őt, s hónapokat töltöttek társaságában. Egy alkalommal, mikor hazaindultak, egyikőjük, Szatjarádzs Khán így kérdezett:
– Mi legyen a lelki gyakorlatom (sādhana)?
– A vaisnavák szolgálata (vaiṣṇava-sevana), és Krsna nevének zengése (kṛṣṇa-nāma-saṅkīrtana).
– Ki a vaisnava? – folytatta Szatjarádzs.
– Aki csak egyszer is kimondta Krsna nevét, ő a legkiválóbb. Nincs szükség semmi másra, nem számít a beavatás (dikṣā), vagy a beavatást megelőző életszabályok követése (puraścaryā-vidhi), a szent név zengése kihúzza az embert a létforgatagból, gondolatait és szívét Krsnához fűzi, és felébred szívében a szeretet. Aki Krsna nevét zengi, az a vaisnava! – hangzott Csaitanja Maháprabhu válasza. (Cscs. 2.15.102-111.)
Egy év elteltével Szatjarádzs Khán a téma további kifejtésének vágyával ismét feltette ugyanezt a kérdést.
– A legkiválóbb vaisnava az, akinek pusztán látása másokat is arra ösztönöz, hogy Krsna nevét zengjék. – felelte Csaitanja, majd a vaisnavák három csoportjának jellemzőiről beszélt. (Cscs. 2.16.69-75.)
E témáról Szanátan gószvámít is oktatta:
A hit az a szilárd bizonyosság, miszerint Krsna imádatával minden egyéb kötelességnek eleget tesz az ember, miként a fa gyökerét öntözve tápláljuk az ágait és leveleit is. A bhakta az ilyen hithű ember, s a hitük szerint sorolják őket a legkiválóbb, közbülső, vagy legkisebb tekintélyű csoportokba. (Cscs. 2.22.62-64.)
A vonatkozó szanszkrt terminológia adhikārī megbízottat, felhatalmazottat, azaz tekintélyt jelent (az igei gyök a kṛ tesz, az adhi – rá, fölé, oda – igekötővel kiegészítve). Ki a tekintély? A Manu-szanhitá szerint: „A tekintély alapja bráhmanák közt a tudás, ksatriják közt a hősiesség, az erő, vaisják közt a vagyon, míg súdrák közt az életkor.” (viprāṇāṁ jñānato jyaiṣṭhyaṁ kṣatriyāṇāṁ tu vīryataḥ | vaiśyānāṁ dhānyadhanataḥ śūdrāṇām eva janmataḥ || Msz. 2.155.) Ám vaisnavák közt a tekintély alapja a hit (śraddhā) erőssége, a szentírásban, annak alkalmazásában, annak következtetéseiben való jártasság (śāstra-yukti), s hogy miként tekint másokra – erről beszélt Csaitanja Maháprabhu Szanátan gószvámínak:
– A legnagyobb tekintély (uttama-adhikārī) az a mélységes hitű, ki a sásztra következtetéseiben felettébb jártas, bizony, ő szabadítja fel az egész világot! Aki a sásztra következtetéseiben kevéssé járatos, ám hite rendíthetetlen, ő a közepes tekintélyű (madhyama-adhikārī), áldott helyzetű. A törékeny hitű a legkisebb tekintélyű (kaniṣṭha-adhikārī), ám fokról fokra ő is uttama adikārīvá válhat. (Cscs. 2.22.65-71.)
Elgondolkodtató a sásztra következtetéseiben való jártasság kérdése. A kaniṣṭha adikārī számára a lelki élet még ismeretlen vidék, ezért még nehezen igazodik el benne, nem tud helyesen különbséget tenni, s ha tesz is, azt anyagi látásmóddal teszi. A madhyama adikārī biztosan átlátja az összefüggéseket, otthonosan eligazodik, míg az uttama adikārī már nem lát különbséget, ő a sásztra következtetései felett áll. Míg a madhyama adikārī ismeri a sásztrát, az uttama adikārī éli azt.
Csaitanja Maháprabhu ezután a Bhágavata-purána vonatkozó verseit idézte:
– Az a legkiválóbb bhakta, aki saját magából kiindulva minden lényben látja a lelki azonosságot s minden élőlényben a Legfelsőbbet, s minden lényt a Legfelsőbben lát. Közbülső szinten áll az a bhakta, aki imádja az Urat, barátságos a többi bhaktával, könyörületes az ártatlanokkal és közömbös ellenségeivel szemben. Anyagias (prákrta) bhakta pedig az az ember, aki ugyan hittel imádja a templomi kegyszobrokat, de nem szolgálja az Úr híveit s a többi élőlényt. (Bhág. 11.2.45-47., Cscs. 2.22.72-74.)

Foglaljuk össze az olvasottakat:
adhikārī
(„felhatalmazott”,
tekintély)
kaniṣṭha
(„legkisebb”)
 
madhyama
(„középes”,
„közbenső”)
uttama
(„legfelsőbb”,
„legkiválóbb”)
hitetörékeny („lágy”)erős, szilárdmélységes, rendíthetetlen
jártassága a sásztrában-kevéssé jártasjártas
miként tekint másokra?szűklátókörűenjózanul különbséget tevőnlelki azonosságot látón

Rúpa gószvámí a bhakták háromféle „fejlettségi szintjéről” beszél, ám rögtön a rákövetkező versben a világi nézőpontú megítélés veszélyére inti az olvasót. Ugyanezzel az óvatossággal találkozunk a Csaitanja-csaritámrta történetében is. Ki a vaisnava? – hangzik a kérdés, melyre Csaitanja válasza: aki – akár egyszer is – kimondta Krsna nevét! S nagysokára, csak egy év múltán beszél a vaisnavák csoportjairól: vaisnava, vaisnavább (vaiṣṇavtara), legvaisnavább (vaiṣṇavatama) – mondja, véletlenül sem lefelé nivellálva, hanem a melléknévfokozás képzőivel egyre magasabb szinteket határozva meg. A jelzői is ehhez igazodva kedvesek, finomak, például a magyarul „törékeny hitként” fordítható komala śraddhā szókapcsolatban a komala szó szerint lágyat, finomat, kényeset jelent, lágyat, mint a virágszirom – a rendíthetetlen (szó szerint dṛḍha – szilárd, erős, rögzített) hitűvel szemben arra utalva, hogy nem elég szilárd, könnyen hajlítható. S mindig ott a figyelmeztetés: ma talán ingatag, ám holnapra erős hitűvé válhat, hiszen Krsna nevét zengi!

Miért beszélünk egyáltalán a bhakták csoportjairól? Egyrészt útjelzőként saját magunk számára. Másokat nem jó megítélni (hacsak külön, nem kértek meg erre), ám a magunk helyzetét helyes felmérnünk. Másrészt: bár nem ajánlott méricskélni másokat, azt mégis jó megvizsgálni, a környezetemben kihez hogyan viszonyuljak? kitől tanuljak? esetleg kit tanítsak? Miközben nem egyszer összemosódhatnak ezek a szerepek: míg egyvalamit tőlem kérdeznek, ugyanattól a személytől más témában én is tanulhatok. Hiszen a tanítvány mindig tanul…

Miképpen írja le tehát Rúpa gószvámí a gyakorló helyes viszonyulását másokhoz? Mindenkire vonatkozik a „becsülje meg”, ādriyeta.
Kit gondolatban, mert Krsna neve zeng ajkain (a szövegben egészen pontosan: a torkában), Krsnát szólongatja, őt magasztalja. Csaitanja definíciója szélesebb körű: „aki csak egyszer is kimondta Krsna nevét”, s mert Krsna Isten neve, ez mindenkire vonatkozik aki Istenhez tartozónak véli magát. Mindenkiben megkeresni azt, amiért tisztelhetjük – azt gondolom, ez általában is helyes felfogás.
Becsülje, értékelje hódolatának felajánlásával azt, kinek beavatása van, s Istent imádja: Isten imádatát a kommentárok gyakran a múrti-imádattal azonosítják, bár az „imádót” (bhajantam) ennél általánosabb. Ide illik egy Srídhar Mahárádzs által elbeszélt eset. Történt, hogy Bhaktisziddhánta Szaraszvatí Prabhupád a Csaitanja-bhágavata kommentárjának írásába mélyedt. Ekkor betoppant néhány bhakta, és a templom pénzügyeiről kezdett beszélni, a mester pedig félretette az írást, és a pénzügyi adminisztrációval kapcsolatos kérdések felé fordította figyelmét. Helyes ez? – merült fel többekben a kérdés – kizökkenteni akkor, mikor a legmagasabb világról elmélkedik? Igen – hangzott az egyik idősebb tanítvány válasza – Krsna háztartásának ügyeit intézi, ami pedig Rádhárání kötelessége, így az adminisztráció is Rádhá szolgálata!
És becsülje meg szolgálataival, és társaságának óhajtásával az uttama-adhikárít, kinek szíve tiszta, mentes mások megvetésétől, ki osztatlan figyelemmel már csak az isteni létben, imádatban él. A szolgálatot a vers a śuśrūśā szóval fejezi ki, ami szó szerint hallásvágyat jelent… a tanítvány hallani vágyik mestere szavát, s ez elválaszthatatlanul összekapcsolódik szolgálatkészségével.

A versmérték: vasantatilakā (a tavasz ékessége).

~~~~~~~~~~~~
· az Upadésámrta versei a Slókamálán

2018. február 24., szombat

Nárada: Bhakti-szútrák, 1.


Bevezetés

A szútra jelentése fonál, vezérfonal, illetve olyan mű, mely egy tanrendszer vázlatos áttekintését foglalja magában. Efféle írásművet olvasni olyan élmény, mintha a mester jegyzetfüzetébe pillantanánk bele előadás előtt: a részletes kifejtés szóban hangzik majd el, az előadás vázlata pedig csupán emlékeztetőket, utalásokat tartalmaz, sokszor nyelvtanilag is hiányos mondatok formájában. Ezért a szútrák fordítója előtt két lehetőség kínálkozik. Az egyik, hogy teljes mondatokká egészíti ki a szöveget. Az ilyen irodalmi fordítás előnye a könnyebb olvashatóság és szebb szöveg, ám ára az utalások, a szöveg árnyalatainak korlátozása. A szútrák szó szerinti fordítása ezzel szemben a szanszkrt szöveg jellegéből adódóan darabos és töredékes, s az utalások magyarázatokat igényelnek, ám így a tanulmányozó közelebb kerülhet az eredeti szöveghez.

A Bhakti-szútrákról már föllelhető magyar nyelven jó irodalmi fordítás, így most a szó szerinti fordításra teszek kísérletet, néhány megjegyzéssel kiegészítve. Ezek részben megpróbálják közelebb hozni az olvasóhoz a szanszkrt szavak jelentéseit, részben egyszerűen a szöveg böngészése közben felötlő gondolatok, a részletes és átfogó magyarázat teljességének igénye nélkül.
Ahogy említettem: a szútra műfaj a tan vázlatát adja – ezért az áttekintést segíti, ha a szútrákat csoportosítjuk, fejezetekre bontjuk. A fejezetekre osztás nem a szöveg része, így a fordítók, kommentátorok olykor eltérőképpen csoportosítják a szútrákat, ám az alábbi szakaszokat a szöveg egyértelműen kínálja. Az első rész a szöveg tárgyának, a bhaktinak, az odaadó szeretetnek a meghatározásával foglalkozik. A második összevetés: a bhakti és a többi tradicionális jógafolyamat viszonyának leírása. A harmadik rész témája a szádhana, a bhakti elérésének eszköztára, majd a negyedik az út távlatait villantja fel. Ennyiben a felosztás hasonlatos a Védánta-szútrák tagolásához. A fejezetek száma négy – s ez a szám nem véletlen: a hármas az evilági tökéletesség, míg a negyedik annak meghaladása - emlékezzünk csak az óm mantra négyes tagolására, a tudatállapotokra, vagy az emberi élet céljaira (artha, dharma, káma, és a negyedik, a világból kivezető móksa). Ám míg a Védánta-szútra négy nagy részből áll, a Bhakti-szútrákban egy ötödik is felfedezhető. Az előzőekből adódna a párhuzam: ez talán az ötödik életcélra, a rajongó szeretetre (préma) tett utalás... ám valójában nem erről van szó, az ötödik egyszerűen az előzőek összefoglalása. Minden fejezet még további négy alfejezetre osztható, így a szöveg témái így foglalhatók össze:

1-24.1. a bhakti definíciója
1-6.1.1. mi a bhakti?
7-14.1.2. önfegyelem, sásztra
15-18.1.3. más iskolák véleménye szerint
19-24.1.4. Nárada szerint
25-33.2. összevetés
25-27.2.1. a bhakti több, mint a karma-gjána-jóga
28-29.2.2. talán összefonódnak?
30-32.2.3. nem, mert önmagában a cél
33.2.4. következtetés: ezért még a felszabadult lelkek is követik
34-50.3. szádhana
34-38.3.1. az eszközök felsorolása
39-42.3.2. a nagy lelkek társasága
43-45.3.3. óvás a kedvezőtlen társaságtól
46-50.3.4. ki kel át a máján?
51-66.4. a cél megvilágítása
51-55.4.1. a préma természete
56-57.4.2. a másodlagos bhakti
58-60.4.3. a végcél általa könnyen elérhető
61-66.4.4. a gyakorló élete
67-84.5. összefoglalás
67-73.5.1. a kizárólagos szeretetben élő bhakták magasztalása
74-81.5.2. tanácsok a gyakorló számára
82.5.3. a bhakti formái
83-84.5.4. a bhakti tanítói

A hagyomány szerint a szútrák szerzője Nárada muni. Nárada muni Brahmá fia, a bhakti atyamestere. Több vaisnava iskola is úgy tekint rá, mint a szampradája vezéralakja: hiszen Náradát Brahmá, és Brahmá első teremtményeinek, az ősbölcs kumárák egyike, Szanat-kumára is tanította.

Használati útmutató

A szútra nem esszé... kis dózisokban ajánlott olvasni. Ezt segíti a fejezetekre és szakaszokra tagolás is. Ezután jó az egyes szakaszokat alaposan megfontolni, józan logikával összevetve eddigi ismereteinkkel, tapasztalatainkkal, és kontemplációban (szemlélődő elmélyedés) is megízlelni. Hiszen a szútra a tan csontváza. A többi alkotóelemet – izmokat, ereket, bőrt – mestere útmutatását követve a tanítvány feladata rátenni, s ezzel a bensejében élő bhakti arcát szoborba formázni. S ez a vizsgálódás segít megérteni, mit, és miért teszünk. Néhány esztendő elmúltával aztán érdemes újra végiggondolni ismét „alkotásunkat” – mert változhatnak a hangsúlyaink: más jelentőséget tulajdoníthatunk egy-egy mozzanatnak, ezzel finomodnak szobrunk arcvonásai. S mert a szútra a tan váza, horizontális és vertikális áttekintésre is lehetőségünk nyílik, Isten áldásával valóban finomodnak a vonások, egyre gyönyörűbb, mélyebb, izgalmasabb a mű.
Kedves Olvasó, ha a szövegen eltűnődve megosztandó gondolat – hiányérzet, ellenvetés, kiegészítés – merül fel benned, kérlek, ne habozz, tedd közkinccsé a kommentár-blokkban.

Első fejezet – definíció, a bhakti természete

athāto bhaktiṁ vyākhyāsyāmaḥ | 1

atha – most; ataḥ – ezért; bhaktim – bhaktit; vyākhyāsyāmaḥ – mondom majd el

Most a bhaktiról szólok.

Az első szútra szövegünk tárgyát írja le, hasonlóan más témájú szútrákhoz. A szöveg első két szava atha ataḥ – most, ezért) szokásos bevezetés, íme néhány példa: athāto brahma-jijñāsā (Itt az ideje, hogy tudakozódjunk Brahman felől, Védánta-szútra), athāto dharma-jijñāsā (Itt az ideje a dharma felőli tudakozódásnak, Dzsaimini: Mímánsza-szútra), athāto dharma-vyākhyāmaḥ (Itt az ideje a dharma kifejtésének, Kanáda: Vaisésika-szútra).

sā tvasmin parama-prema-rūpā | 2

sā – az (a bhakti); tu – bizony; asmin – őiránta; parama-prema – a legnagyobb szeretet; -rūpā – formájú (valódi tulajdonsága, alapvető vonás); más szövegváltozatban lényegi jelentéskülönbség nélkül: para-prema-rūpā

A (bhakti) alapvető jellemvonása az őiránta érzett leghőbb rajongás.

A bhakti sokféle jelentéssel, jelentésárnyalattal bíró szó. A szó gyökéből fakadóan (bhaj – oszt, imád, tisztel, magasztal) jelent osztást (a matematikai műveletet) vagy osztozást, e részesedést viszonzó hűséget, tiszteletet, imádatot, odaadást, vallásos hitet és szeretetet egyaránt. Nárada ezért azonnal pontosítja a bhakti meghatározását: a bhakti mélyén nem a tisztelet, hanem a préma rejlik. A préma szó jelentése kedvesség, szerető, ragaszkodó hangulat (priyasya bhāva), a préma tehát minősített bhakti, olyan szeretet, melyben nyoma sincs elvárásnak vagy félelemnek.

amṛta-svarūpā ca | 3

amṛta-svarūpā – nektár (halhatatlan) természetű; ca – és

És nektárédes az.

Az és (ca) kötőszó jelzi, hogy e szútra az előző meghatározás, a bhakti természete leírásának folytatása. Az amṛta jelentése többes: a-mṛta – nem-halott, azaz halhatatlan, vonatkozhat az istenek italára, a tejóceánból kiköpült nektárra, s ehhez kapcsolódón vonatkozhat bármire, ami édes és vonzó, továbbá jelenthet gyönyörűt és kívánatost. A leíró jellegű definícióban megjelenik a másik fontos jellemző: a rasza, a lelki kapcsolatok íze, zamata, hangulata.

A bhakti meghatározásának folytatásaként a következő három szútra a szívbéli odaadásban élők tulajdonságait, s ezzel a bhaktinak szentelt élet távlatait villantja fel:

yal-labdhvā pumān siddho bhavaty-amṛto bhavati tṛpto bhavati | 4

yat – amit; labdhvā – elnyerve, megkapva; pumān – ember; siddhaḥ – tökéletes; bhavati – lesz; amṛtaḥ – halhatatlan; bhavati – lesz; tṛptaḥ – elégedett, örömöt lelt, boldog; bhavati – lesz

Amit elnyerve az ember tökéletességet ér el, halhatatlanná válik és teljesen elégedett lesz.

Siddha, tökéletes: A szó a sidh (befejeződik, végére jut, sikeressé válik, elér valamit) igéből képzett befejezett melléknévi igenév, jelentése: sikeres, beteljesült, tökéletessé vált, ill. természetfölötti hatalommal vagy képességekkel rendelkező. Vajon ki a tökéletes? A tévedhetetlen? Aki megadja az ötödfokú egyenlet megoldóformuláját? A végső titkok tudója? Jelen szövegkörnyezetben arra vonatkozik, aki a bhakti gyakorlása során vált sikeressé, kinek Isten iránti odaadó szeretete töretlen – a siddha ebben az értelemben célbaérkezett személy. Dzsíva gószvámí a Bhakti-szandarbhában a nagy lelkek két csoportjáról szól, aszerint, hogy milyen úton jutottak tökéletességre. A nagy lelkek egyik csoportja a lelki tudásuk révén tökéletessé váltak, ők a jñāna-siddhák. A másik csoportba az istenszeretetük által tökéletessé váltak (bhakta-siddhák) tartoznak – akikről a szútra is szól. Dzsíva gószvámí háromféle tökéletességről beszél: akik Bhagaván társaivá válván lettek tökéletesek (mint Nárada), akik bár anyagi testben élnek, függetlenné váltak minden anyagi ragaszkodástól (mint Suka). A tökéletesek harmadik csoportjába azokat sorolja, akik még nem mentesek teljesen az anyagi ragaszkodástól. Ennek példája megint csak Nárada, még korábbi születésében: kisgyermekként cselédsorban élt, s így lehetősége adódott, hogy az esős évszak ideje alatt néhány szentéletű bölcset szolgálhasson. E bölcsek tanítását hallgatva virágzott ki szívében az istenszeretet.
Az amṛta az előző szútrában bhakti jellemzője (nektárédes), itt a távlat része – a bhakti gyakorlója felülemelkedik az anyagvilágon.
A tṛpta jelentése örvendező, elégedett. A Bhagavad-gítá 3.17. verse szerint: Az átmanhoz vonzódó (ātma-rati), átman-örömű (ātma-tṛpta) és az átmanban teljesen elégedett (ātmani eva ca santuṣṭa) embernek nincs egyéb kötelessége, teendője (kārya).

yat-prāpya na kiñcid vāñchati na śocati na dveṣṭi na ramate notsāhī bhavati | 5

yat – amit; prāpya – elérve; na kiñcit – semmit; vāñchati – vágyakozik; na śocati – nem bánkódik; na dveṣṭi – nem gyűlölködik; na ramate – nem ujjong; na – nem; utsāhī – törtető (erőfeszítést tevő, aktív, tevékeny); bhavati – lesz

Amit elérve nem vágyakozik semmire, nem bánkódik és nem gyűlöl, nem ujjong, s (a saját érdekében) nem tesz erőfeszítést.

Az előző szútra az elért tulajdonságokat veszi számba, e szútra pedig azokat, melyektől megszabadul a bhakta. A bhakta-irodalom gyakran fogalmaz meg ajánlásokat: mit tegyen a gyakorló, s mit ne tegyen. Ahogy a Padma-purána is írja: „Az ember emlékezzék mindig Visnura, és soha ne feledje el őt, minden előírás és tiltás legyen e két elv szolgája.” Ám e szútra nem ilyen természetű ajánlás… nem az eszköztár elemzése, hanem a cél jellemzése.
A szútra szerint tehát az a személy, akiben kibontakozott az önátadó istenszeretet elfordul az anyagi léttől, abban nem vágyakozik, abban közömbös, és ott nem tesz erőfeszítést. Nem az életet utasítja el, csupán az én és enyém bűvkörét.

Ezt a következő szútra igazolja:

yaj-jñātvā matto bhavati stabdho bhavaty-ātmā-rāmo bhavati | 6

yat – amit; jñātvā – ismerve; mattaḥ – mámoros; bhavati – lesz; stabdhaḥ – mozdulatlan (állhatatos); bhavati – lesz; ātmā-rāmaḥ – átman-örömű; bhavati – lesz

Amit megismerve mámorossá válik, állhatatos lesz, és az önvalóból meríti örömét.

A bhakta vágytalan – talán céltalan, kiüresedett volna? Éppen ellenkezőleg! megmámorosodott… mondja Nárada.
A stabdha (állhatatos) szó szerint megállítottat jelent, jelenthet megszilárdítottat, elnémítottat, szemtelent (Indra is e szóval becsmérli Krsnát, mikor kisfiúként meghiúsítja a pásztorok tervezett áldozatát), önfejűt, és büszkét is. Az állhatatosként való értelmezés az előző szútra „nem tevékeny, nem erőfeszítést tevő” (na utsāhī) jelzőjét egészíti ki: a bhakti nem passzivitást, hanem odaadó szeretetet jelent.
A szót e szútrában olykor derűs nyugalomként értelmezik, s ez az értelmezés is helytálló – szép ellenpontja a matta (mámoros) jelzőnek. A bhakti (s az azt elért bhakta) nem evilági, így – miként Isten – paradoxonokkal feszíti szét gondolkodásunk kereteit. A Katha-upanisad ekképpen mutat rá az Úr és híve hasonlatosságára: „Ülve messze megy, s fekve jut el mindenhova – e józan s mámoros Istent ki más ismerhetné?" (āsīno dūraṁ vrajati śayāno yāti sarvataḥ | kastaṁ madāmadaṁ devaṁ madanyo jñātumarhati || Kaṭha-upaniṣad 1.2.21.)
Sőt, az önfejűként való értelmezés is megállhatja a helyét: a rágátmika-bhaktit élve az érzelmek akár a világi előírásokat, sőt, a szent instrukciókat is áthágva, ellenállhatatlanul törnek fel – ezt pedig a külvilág könnyen önfejűségnek értelmezheti.

Vizsgálatunk tárgyáról elmondtuk, hogy szerető ragaszkodás (préma) az alaptermészete, s a bhaktit megismerő mámorossá válik. E szerelmes mámor természetét tisztázza a következő szútra:

sā na kāmayamānā nirodha-rūpatvāt | 7

sā – az (a bhakti); na – nem; kāmayamānā – kéjsóvár; nirodha-rūpatvāt – önfegyelem (visszafogás, korlátozás) természet miatt

Az (istenszeretet) nem kéjsóvár, hiszen alapvető vonása az önfegyelem.

A nirodha szó szerint korlátozást, visszafogást jelent.

Mi ez a korlátozás? mi az önfegyelem? A kérdésre a következő két szútra válaszol:

nirodhas tu loka-veda-vyāpāra-nyāsaḥ | 8

nirodhaḥ – önfegyelem (visszafogás, korlátozás); tu – bizony; loka – világi; veda – véda (rítusok); vyāpāra – tevékenység; nyāsaḥ – lemondás, letevés

Az önfegyelem a világi és a szent tevékenységek feladása.

A nyās szógyök jelentései: lerak, letesz, illetve odaad, rábíz, átruház. A lemondás, elhagyás hátterében a világtól való elfordulás áll (lásd 5. szútra), illetve az, hogy a bhakta akár önérdekét is feledve minden tettét Istennek szenteli. A nyāsa rábízás értelmében is, válaszul Krsna Ardzsunát buzdító szavaira: „Minden dharmát feladva, hozzám, az egyetlen menedékhez jöjj! Megszabadítalak majd téged minden bűntől, ne félj!” (sarva-dharmān parityajya mām ekaṁ śaraṇaṁ vraja | ahaṁ tvām sarva-pāpebhyo mokṣayiṣyāmi mā śucaḥ || Bg. 18.66.)
A szent tevékenység feladására szép példák az alábbi versek, Rúpa gószvámí Padjávalíjából: „Napszakos imáim, legyetek áldottak! Ó, rituális fürdőm, hódolat néked! Istenek és ősatyák, bocsássatok meg nekem, nem tudok többé áldozni nektek, alkalmatlan vagyok. Leülök valahol, s a Jaduk kiválóságára, Kansza ellenségére emlékezem, csakis őrá emlékezem. Úgy vélem, ez elegendő, ezzel elpusztítom a bűnt. Mi másra volna szükségem?” (79., Mádhavéndra Purí költeménye) „Rituális fürdőm kiszáradt, kötelességeim elvégzetlenül maradtak, a napszakos imák meddők, a Véda jussa gyötrelem, a szentírások is ládikám bensejében maradtak. A dharma alapjaiban rendült meg, ám minden adharma megsemmisült, hiszen szívem szakadatlan a Jaduk urának lótuszlábát csókolja.” (ismeretlen szerző verse)
Ugyanez a téma ismétlődik majd a 62. szútrában is.

tasminn-ananyatā tad-virodhiṣūdāsīnatā ca | 9

tasmin – őiránta; ananyatā – nem-másság; tad-virodhiṣu – a vele ellenkezők iránt; udāsīnatā – közömbösség; ca – és

Továbbá kizárólagosság őiránta, s közömbösség a vele ellenkezők iránt.

A bhakta nem ellenséges a nemkívánatos dolgokkal szemben, csupán közömbös.

Mi a kizárólagosság?

anyāśrayāṇāṁ tyāgo’nanyatā | 10

anya – más; āśrayāṇām – oltalmaié; tyāgaḥ – lemondás; ananyatā – nem másság

A kizárólagosság a másokhoz (forduló) oltalomkeresésről (való) lemondást (jelent).

A Bhagavad-gítá szerint: „Ám akik nem egyéb (terveket) fontolgatnak, hanem engem imádnak mindenükkel, nékik, az irántam örökre elkötelezetteknek elhozom azt, amire szükségük van, s megőrzöm azt, amijük van.” (ananyāś cintayanto māṁ ye janāḥ paryupāsate | teṣāṁ nityābhiyuktānāṁ yoga-kṣemaṁ vahāmy aham || Bg. 9.22.)

Mit értsünk a 9. szútra közömbössége alatt?

loka-vedeṣu tad-anukūlācaraṇaṁ tad-virodhiṣūdāsīnatā | 11

loka-vedeṣu – világi és véda(rítusok) (tettekben); tad-anukūla-ācaraṇam – a vele összhangban lévő cselekvés; tad-virodhiṣu – a vele ellenkezők iránt; ūdāsīnatā – közömbösség

A vele ellenkezők iránti közömbösség a vele összhangban lévő cselekvést (jelenti) a világi és a szent (tettekben).

bhavatu niścaya-dārḍhyād-ūrdhvaṁ śāstra-rakṣaṇam | 12

bhavatu – legyen; niścaya-dārḍhyāt – elszánás szilárdságából; ūrdhvam – után, következtében; śāstra-rakṣaṇam – a szentírás oltalma

A szilárd elhatározás után következzék a szentírás oltalma.

A niścaya jelentése elszántság, szilárd hit. Az első lépés a szilárd elhatározás: az istenszeretetnek szentelem magam! Ezután a gyakorló keresse a szentírás, a tan (a śāstra szó mindkettőt jelenti) oltalmát – hiszen közvetlenül Istennel még nem éli kapcsolatát. S ez nem mond ellent a 8. szútrának, inkább megerősíti annak következtetését: az önközpontú tevékenység elhagyandó, legyen bár szakrális színezetű.
Visvanáth Csakravartí a Bhágavata-purána 1.2.16-21. verseit kommentálva az alábbiak szerint foglalja össze a bhakta útjának állomásait: „(1) A szentek kegye, (2) a nagy lelkek szolgálata, (3) hit, (4) a mester lábainak oltalma. (5) Az imádat utáni vágy, (6) a szerető odaadás, majd (7) az anarthák elmúlása. (8) A megszilárdult hit, (9) az íz, s (10) a ragaszkodás, (11) a szeretet, (12) a tiszta szeretet, majd (13) a látás, (14) s Hari édességének megízlelése – íme a tizennégy elem.” Rúpa gószvámí a Bhakti-raszámrta-szindhuban így foglalja össze ugyanezt: „Kezdetben a bizalom, majd a szentek társasága, aztán az imádat gyakorlata következik. Ezáltal elenyésznek az anarthák, a hit rendíthetetlenné válik, (s a bhakta megérzi odaadása) ízeit, ami fokozza ragaszkodását, fellobbantja a szerető érzelmeket, s a rajongó szeretetben tetőzik. A gyakorló (szívében) e mozzanatokkal ébred a rajongó szeretet.” (Brsz. 1.4.15-16.)
A bhakti útján jelentős vízválasztó a szilárd hit: az imádat (bhajana) gyakorlása következtében fokozatosan eltűnnek az anarthák, az akadályt képező régi beidegződések, ragaszkodások, s ezzel párhuzamosan szilárdul meg a gyakorló hite. Mindkét vers ugyanazt a szép szót használja a szilárd hitre: niṣṭhā. A sthā ige jelentése áll, a ni- igekötő pedig le-, alá- értelmű, a niṣṭhā így mélyen megalapozva állót, szilárdan, rendíthetetlenül megállapodottat jelent. A hit megszilárdulása előtti a vaidhí-bhakti, a törvény szerinti, írásokat követő rituális odaadás, míg a szilárd hitű ember alkalmassá válik a rágánugá-bhakti, Bhagaván társainak nyomdokait követő spontán szeretet ösvényére lépni. Mert a szútrában szereplő niścaya szó szilárd hitet is jelent, ezért értelmezik a szútrát úgy is, hogy e szilárd hit kibontakozásáig helyezze magát a gyakorló a szentírás oltalma alá, azaz gyakorolja a vaidhí-bhaktit. Ezen értelmezés – mint láthattuk – összhangban van az írásokkal, ám a szútra „elszánás szilárdságából” (niścaya-dārḍhyāt) szavainak eredethatározós ragozása mást sejtet. Amennyiben a niścayára a niṣṭhā szinonímájaként gondolunk, még egy további értelmezési lehetőség is megfontolható: még a hit megszilárdulása után is maradjon az ember a szentírás oltalma alatt. A spontán szeretetet élve ez vagy teljesül, vagy nem. Az írások tanácsai ésszerűek, az isteni rend szerintiek, a spontán szeretet útját követő élete így többnyire nem mond ellent nekik (még akkor sem, ha történetesen nem ismeri tételesen az írásokat), ám a szeretetet nem köti semmi.

anyathā pātityaśaṇkayā | 13

anyathā – máskülönben; pātitya – elbukás; śaṇkayā – gyanúval (aggállyal, feltételezéssel)


Máskülönben az elbukás lehetőségével (kell számolni).

loke'pi tāvadeva bhojanādi vyāpārastvāśarīradhāraṇāvadhi | 14


loke – világban; api – még; tāvat – teljesen; eva – bizony; bhojana-ādi – étkezés és egyebek; vyāpāraḥ – tevékenység; tu – ám; ā-śarīra-dhāraṇā-avadhi – a test fenntartásával bezárólag

Még a világi (életet) is teljesen (a szentírás oltalma alá kell vonni), az étkezést és egyéb tevékenységeket is, a test fenntartásával bezárólag.

Az ajánlásokat két nagy csokorra szokás bontani: az első csoport az elsődleges ajánlások (vidhi – a vidhā, elvégez, végrehajt gyökből, jelentése: elvégzés, gyakorlás, előírás), melyek közvetlenül az istenszeretettel kapcsolatosak, a második csoport a másodlagos ajánlások, melyek ugyan hétköznapi cselekedetnek tűnnek, mégis az istenszeretet ad nekik értelmet. Elsődleges ajánlás például a dzsapa-meditáció, vagy a múrti-imádat, míg másodlagos ajánlás a reggeli tisztálkodás – közönséges tett, ám a bhakta nem csupán a maga jóérzéséért teszi, hanem hogy alkalmas legyen az imádat végzésére. Hasonlóképpen az étkezés – alapvető emberi szükséglet, mégis: a közös étkezés a bizalmas kapcsolat jele. A praszádam pedig nem csupán testi táplálék, így az étkezés többé válik, mint a test üzemanyaggal való ellátása – lelki, szellemi táplálás, és az egymásról való figyelmes gondoskodás jele.

tallakśaṇāni vācyante nānāmatabhedāt | 15

tad-lakśaṇāni – annak jelei; vācyante – vannak mondva; nānā-mata-bhedāt – eltérő nézet különbsége miatt

(A bhakti) jeleit (különféleképp) határozzák meg, az eltérő nézőpontok miatt.

A bhaktira minden iskola tisztelettel tekint, ám másként hangsúlyozzák jeleit, kibontakoztatásának módját, s esetleg az elérendő célt is.

pūjādiṣv-anurāga iti pārāśaryaḥ | 16

pūjā-ādiṣu – imádat s a többiben; anurāga – ragaszkodás, elkötelezettség, hűség, szeretet; iti – így; pārāśaryaḥ – Parásara fia

Parásara fia (Vjásza) szerint: a (szerető) ragaszkodás az imádatban s a többi (lelki gyakorlatban).

kathādiṣv-iti gargaḥ | 17

kathā-ādiṣu – történet s a többiben; iti – így; gargaḥ – Garga

Garga szerint: a (szerető ragaszkodás az Istent dicsőítő) elbeszélésekben, s a többi (lelki gyakorlatban).

Garga muni jeles asztrológus, Krsna névadó ceremóniáját is ő végezte.

ātma-raty-avirodheneti śāṇḍilyaḥ | 18

ātma-rati-avirodhena – a lélek vonzalmának akadálytalansága által; iti – így; śāṇḍilyaḥ – Sándilja

Sándilja szerint: a lélek vonzalmának akadálytalansága által.

Az istenszeretet nem külső forrásból származik, hanem a lélek sajátja. Sándilja álláspontja szerint a lét tisztítása nyomán spontán sarjad.

Tett, szó, gondolat – az aktivitás háromféle területére hivatkozik az előző három szútra, melyek így nem egymásnak ellentmondók, inkább egymást kiegészítők. Ráadásul e szútrák finoman utalnak a tridandí szerzetesek jelképére, a dandára. E szerzetesek három egybekötözött bambuszpálcát viselnek szerzetesi bot gyanánt, ami a gondolatok, a szavak s a tettek Istennek szentelésére utal – s egy negyediket, mely az egész életük átadását szimbolizálja. E negyedik dandára tett utalás a következő szútra:

nāradastu tadarpitākhilācāratā tadvismaraṇe paramavyākulateti | 19

nāradaḥ – Nárada; tu – ám; tad-arpita-akhila-ācāratā – néki átadott teljes viselkedés; tad-vismaraṇe – őróla megfeledkezéskor; parama-vyākulatā – legnagyobb zaklatottság; iti – így

Ám Nárada szerint: teljesen őnéki ajánlott élet, s kínzó gyötrelem a róla megfeledkezés (pillanatában).

A bhakta elégedett, s elégedettségét Istenhez fűződő kapcsolatának nektárédes ízei adják. Ebben a helyzetben úgy látja, hogy elviselhetetlen fájdalommal járna, ha csupán egy pillanatra is megfeledkezne róla. Még az is fájdalmas, mikor pislogás közben csupán egy pillanatra is lecsukódik a szem. A gópík így énekelnek: „Mikor napközben az erdőben vándorolsz, számunkra egyetlen pillanat egész világkorszaknak tűnik, hiszen nem láthatunk téged. (És este,) göndör fürtjeid ölelte szépséges orcádban is csak az ostoba szempilla-teremtő (Brahmától kapott) szemekkel gyönyörködhetünk.” (Bhág. 10.31.15.) Ugyanezt az érzést foglalja versbe Csaitanja Maháprabhu, a Siksástaka hetedik strófájában: „Góvinda távollétében üressé vált az egész világ. Szememből záporoznak a könnyek, s egy pillanat felér egy világkorszakkal.” A távollét érzése nagyon intenzív, s még szorosabbra fűzi a szeretetet.

asty-evam evam | 20

asti – van; evam evam – így

Bizony, így van, így.

yathā vraja-gopikānām | 21

yathā – miként; vraja-gopikānām – Vradzsa fejőslánykáié

Miként Vradzsa fejőslánykáinak (szeretete).

A szerető ragaszkodás példájaként Krsna is a gópíkat említi Uddhavának: „Elméjük a szerelem (szálaival) kötődött hozzám, s teljességgel megfeledkeztek saját magukról és rokonaikról, erről s a következő világról, mint ahogyan a transzba esett bölcs sem tudatos a nevek és formák világáról. Miként a folyók ömlenek a tengerbe (úgy jöttek el hozzám).” (Bhág. 11.12.12.)

tatrāpi na māhātmya-jñāna-vismṛty-apavādaḥ | 22

tatra-api – akkor még; na – nem; māhātmya-jñāna-vismṛti-apavādaḥ – fenség-tudat-elfeledésének kritikája

Nem (állja meg a helyét) a fenség-tudat elfelejtésének kritikája.

tad-vihīnaṁ jārāṇāmiva | 23

tad-vihīnam – anélkül; jārāṇām – szeretőké; iva – mint

Anélkül (a fenség-tudata nélkül), (szeretetük) akár a (kéjvágyó) szeretőké.

Felmerülhet a kétely: a gópík Krsnához nem mint a fenséges Istenhez közeledtek, hanem mint kedvesükhöz –vajon nem kéjvágy ösztönzi őket? Alátámasztható e gondolat azzal, hogy a Bhágavata-purána éppen a vágy példájaként említi őket. Az ember valamiképpen gondoljon Krsnára – hangzik a jótanács –, hiszen az indítéka lehet bármi. Sikeressé válhat akkor is, ha vágya folytán, gyűlöletből, félelemből vagy akár rokoni ragaszkodásból gondol reá: „Vrndávan fejőslánykái a vágyuk miatt, Kansza félelme miatt, a Sisupál vezette királyok gyűlöletük miatt, a Vrsnik rokonságuk miatt, ti (a Pándavák) gyöngéd ragaszkodásotok miatt, mi pedig szerető érzéseink miatt (gondolunk Krsnára), ó, Hatalmas király!" (Bhág. 7.1.31.)

S ha kéjvágynak vélnénk a gópík szeretetét, íme az ellenérv: tévedés volna kéjvágyként jellemezni a gópík szeretetét, hiszen annak célja kizárólag Krsna öröme, márpedig...

nāstyeva tasmiṁstatsukhasukhitvam | 24

na-asti – nincs; eva – bizony; tasmin – abban; tad-sukha-sukhitvam – az ő (Krsna) örömének boldogsága

A (kéjvágyban) nem az „ő öröme” okoz boldogságot.

Nárada érvelése szerint ha azt állítjuk, hogy az isteni fenség híján a gópík indítéka a kéjvágy, akkor megfeledkezünk arról, hogy egy cseppnyi önzés sem mutatkozott bennük. Márpedig a káma önző természetű. Mi a boldogságom forrása? a saját örömöm, vagy az „ő öröme”, Krsna öröme? A gópík csakis Krsna öröméért éltek, s ez azt mutatja, hogy ha nem is a fenséges Istent imádták, rajongó szeretetük a bhaktinak azokkal a jellemvonásaival bír, melyet a 19. szútra említ: végleges és teljes, teljességgel önzetlen önátadás.
Csaitanja Maháprabhu a fenség és a rajongó istenszerelem témájával kapcsolatban ekképpen tanítja Rúpa gószvámít: „A Krsna iránti ragaszkodásnak két fajtája van, a fenség (aiśvarya) tudatával kevert az egyik, a kévalá a másik. Gókulában a fenség tudata nincs jelen, a kévalá szeretet (a jellemző), míg a két városban (Mathurában és Dvárakában) és a Vaikuntha világokban a fenség útját járják. A fenség tudatának elsődlegessége elnyomja a szeretetet, míg ha látja is a fenséget, nem törődik vele – ez (utóbbi jellemzi) a kévalá bhakti útját. A fenség a higgadt (śānta) és a szolgáló hangulatban fokozhatja az érzelmeket, ám a szülői, baráti és szerelmes hangulatban visszahúzódik.” (Csaitanja-csaritámrta 2.19.192-195.) A fenség-tudat (aiśvarya) árnyalta istenszeretet tudatában van Isten istenségének, így a hívő magától értetődő természetességgel alárendeltként viselkedik, ám ez az attitűd távolságot tart az imádó és az imádott között – elnyomja a szeretetet. Az isteni fenségről megfeledkező állapotot Csaitanja a kévalá kifejezéssel jellemzi… a szó jelentése kizárólagos, teljes, egész, illetve tiszta, egyszerű, zavartalan.
A beszélgetés folytatásában Csaitanja példákat is említ. Mikor Vaszudév és Dévakí kiszabadultak a börtönből, s végre találkozhattak Krsnával és Balarámmal, ahelyett, hogy a szokások szerint a gyermekek szüleik lábaihoz borultak volna, a szülők hajtották meg fejüket hódolattal fiaik előtt, felismerve isteni mivoltukat. Hasonlóképp szembesült Krsna csodálatos, isteni mivoltával Jasódá is Vrndávanban, mikor a megevett rögöt keresve belenézett fia szájába, ám ott nem csupán egy kis maszatos földdarabot látott, hanem az egész mindenséget – ő azonban a következő pillanatban megfeledkezett a látványról, s magához szorította kisfiát. Hasonlóképpen Ardzsuna: miután a kuruksétrai csatamezőn megpillantotta Krsna univerzális formáját, imáit felajánlva könyörgött bocsánatért (Bg. 11.41-42.), miközben Vradzsában a pásztorfiúk fesztelenül játszanak vele, együtt örvendeznek a démonok felett aratott rendkívüli győzelmeken, ám ha a birkózásban Krsna veszít, a vállán viszi játszótársát.

~~~~~~~~~~~~
· Bhakti Kamala Tírtha Mahárádzs irodalmi fordítása, megjelent a Kagylókürtben

· Nárada: Bhakti-szútrák a Slókamálán