csakraváka

A csakraváka, a vörös ásólúd (Anas casarca) az együttlét és elválás szimbóluma. E madarak párban járnak, a hím és a tojó napközben együtt marad, ám alkonyatkor különválnak, s az éjszakát külön töltik, messziről szólongatva egymást.

Rúpa gószvámí drámájában Vrndá csüggedten így sóhajtozik:

pibati na makarandaṁ vṛndam indindirāṇāṁ
vanam api na mayūrās tāṇḍavair maṇḍayanti |
vidadhati ca rathāṅgāḥ svāṅganābhir na saṅgam
sarati sarasijākṣe goṣṭhataḥ paṭṭanāya ||

A méhek már nem kortyolják a nektárt,
pávák sem díszítik az erdőt a táncukkal,
a csakravákák nem találkoznak feleségeikkel,
mióta a lótuszszemű Vradzsából a városba ment.

(Rúpa gószvámí: Lalita Mádhava 3.43.)

Búskomorrá váltak a méhek, a máskor önfeledten táncoló pávák is csak bánatosan tipegnek, mert Vrndávanra leszállt a sötét éjszaka: a lótuszszemű Krsna Mathurába utazott, s így elszakadt kedvesétől, miként a csakraváka madarak szakadnak el egymástól éjszakára.A vradzsa szó egyik jelentése csorda, karám, így ennek szinonimáit (e versben: goṣṭha) gyakran használják a pásztorok és jószágaik lakta Vradzsa megjelölésére is.

jala-keli-tarala-kara-tala-
mukta-punaḥ pihita-rādhikā-vadanaḥ
jagad avatu koka-yūnor
vighaṭana-saṅghaṭana-kautukī kṛṣṇaḥ

Tenyerével a vizet paskolva
újra meg újra elfedte, majd kitakarta Rádhiká arcát.
oltalmazza a világot az ifjú vadliba-pár
elválásában és egymásra találásában kedvét lelő Krsna!

(ismeretlen költő verse, Padjávalí 302.)

sura-ripu-sudṛśām uroja-kokān
mukha-kamalāni ca khedayann akhaṇḍaḥ |
ciram akhila-suhṛc-cakora-nandī
diśatu mukunda-yaśaḥ-śaśī mudaṁ vaḥ ||

Az aszurák feleségeinek vadliba-kebleit
és lótusz-orcáját bánattal borító,
ám csakóra madárhoz hasonlatos barátait örökkön felvidító
Mukunda dicsőségének Holdja örvendeztessen meg mindnyájótokat!

(Rúpa gószvámí: Lalita Mádhava 1.1.)

A Hold fénye örömmel tölti el a holdfényen élő csakóra madarat, ám ugyanez a Hold az éjszaka kezdetét is jelenti, ami elszakítja a csakravákát párjától – miképpen a démonokat elpusztító Krsna is elszakította az aszurák feleségeitől férjeiket. Rúpa gószvámí verse a csakravákával kapcsolatos másik kedvelt hasonlatot is említi: a vörös vadlúd a hölgyek vörös kunkummal ékesített keblét idézi.

csakóra

A csakóra olyan fogoly-madár, ki a költők szerint kizárólag holdfényen él. A Hold a nektár forrása, így a holdfény a nektár tündöklése – a csakóra madarat pedig csak ez teszi elégedetté (a madár megnevezése a cak – megelégszik igéből származik). Másfelől a heves, ám viszonzatlan szerelem szimbóluma is: hiszen a földön szaladó madár számára a Hold elérhetetlen messzeségben ragyog az égen.

A szépséges szempár jelzője, ha a csakóra madárhoz hasonlítják: a cakora-dṛś, cakora-netra, cakora-akṣa, nayana-cakora egyaránt csakóra-szeműt jelent:

śravaṇa-madana-rajjū sajjayal lajji-rādhā-
nayana-cala-cakorau bandhum utkaḥ kiśorau |
kṛta-makara-vataṁsa-snigdha-candrāṁśu-cāraḥ
pratapati giri-paṭṭe suṣṭhu gopāla-rājaḥ ||8||
 
Fülei, akár a szerelemisten két kötele, megbéklyózzák a szemérmes Rádhá nyugtalan csakóra-szemeit,
akár egy cápa-alakú fülönfüggőkkel ékesített hold sugár-pászmái. A pásztorok vezére tündököl ott, a hegyek koronáján!

(Raghunáth dász gószvámí: Srí Gópála-rádzsa sztótram 8.)

A szerelemisten zászlaján cápa díszlik, ezért cápa-alakúak Krsna fülönfüggői is.
 
 Ami a szem számára a hold nektár-sugarai, az a fül számára – Csaitanja Maháprabhu Rádhá hangulatában így emlékezik Krsna szavaira:

se amṛtera eka-kaṇa, karṇa-cakora-jīvana,
karṇa-cakora jīye sei āśe
bhāgya-vaśe kabhu pāya, abhāgye kabhu nā pāya,
nā pāile maraye piyāse

E nektár egyetlen cseppje is élteti fülünk csakóra madarát.
A csakóra madarat csak ez a remény élteti –
jószerencséjének köszönhetően talán elnyeri, vagy éppen nem részesül belőle,
s bizony, ha nem jut hozzá, szomjanhal.

(Csaitanja-csaritámrta 3.17.45.)

Krsna is hasonlóképp gondol Rádhára… Rúpa gószvámí Krsna versében Krsna szól:

vihāra-sura-dīrghikā mama manaḥ-karīndrasya yā
vilocana-cakorayoḥ śarad-amanda-candra-prabhā |
uro'mbara-taṭasya cābharaṇa-cāru-tārāvalī
mayonnata-manorathair iyam alambhi sā rādhikā ||

Ő az örömliget mennyei tava gondolataim elefánt-királya számára,
az őszi telihold tündöklő fénye szemeim csakóra madarának,
a gyönyörű csillagfüzér ékesség mellkasom egének horizontján!
Túláradó vágyódásom révén végre elnyerhettem őt, Rádhikát!

(Rúpa gószvámí: Lalita Mádhava 2.10.)

Gadzséndra, az elefántok királyának története a Bhágavata-purána nyolcaik énekében olvasható. Az elefánt-király a mennyei ligetekben egy tóban játszott párjai társaságában… mikor megmártózott a tóban, minden fáradtsága elszállt. Ezt a boldogságot jelenti Krsna gondolatai számára Rádhá. A vers a vágyakat a gondolatok szekerének (mano-ratha) nevezi, hiszen a vágyak megsokszorozzák a gondolatok sebességét.

Raghunáth dász gószvámí verse pedig a fejőslánykák érzéseit önti szavakba:

cakorīva jyotsnāyutam amṛta-raśmiṁ sthira-taḍid
vṛtaṁ divyāmbhodaṁ navam iva ratac-cātaka-vadhūḥ |
tamālaṁ bhṛṅgīvodyata-ruci kadā svarṇa-latikā-
śritaṁ rādhāśliṣṭaṁ harim iha dṛg eṣā bhajati me ||

Miként a holdfénnyel átszőtt nektár-sugarat a csakóra, a heves villámlásoktól
tündöklő viharfellegeket a síró-rívó csátaka,
a felkúszó arany-liánnal ékesített tamál fát a méhecske,
vajon mikor imádják majd így szemeim Harit, kit Rádhá ölel át.

(Raghunáth dász gószvámí: Srí Prárthanámrta 17.)

a fotó forrása

csátaka

A cātaka madár egy kakukkféle, a fekete-fehér kakukk (Pied Cuckoo). Taréja mint egy második csőr az égnek mered, mintha örökkön az esővizet várná. A népi megfigyelés szerint a forró évszakban (a monszun előtt) hangosan és panaszosan énekel – innen ered a neve is, a cātaka ugyanis a cat – könyörög szógyökből származik, a cātaka jelentése: cat kartari – „könyörgést tevő”. Vándormadár, Afrikából az Arab-félszigeten átvonulva érkezik Indiába, a monszun előtt… így a monszun hírnökének tartják. Valójában rovarokkal, hernyókkal táplálkozik, ám a költők szerint csakis esővízen él. Srídhar Mahárádzs így jellemzi a csátakát: „Csakis esőcseppeken él. A földről nem vesz magához vizet, de folyóból, forrásból vagy állóvízből sem. Csőre folyton az ég felé áll, esővízre áhítozva. A zápor szakadhat, mintha dézsából öntenék, nemcsak kicsiny begyét tölti tele, de egész testét elsodorhatja. Csapkodhatnak a villámok, agyon is sújthatják, de ő mégis mindig az esőért fohászkodik.”

garjasi megha na yacchasi toyaṁ
cātakapakśī vyākulito'ham |
daivādiha yadi dakśiṇavātaḥ
kva tvaṁ kvāhaṁ kva ca jalapātaḥ ||
 
Ó, felhő, csak zengedezel, ám nem adsz egy csepp vizet sem,
csak felzaklatsz engem, a csátaka-madarat.
Ha majd a sors kegyéből eljő a déli szél,
hol leszel te? Hol leszek én, s hol lesz az eső?

puraḥ-phalāyām āśāyāṁ
janaḥ kāmaṁ viḍambyate |
āsanne hi ghanārambhe
dvi-guṇaṁ rauti cātakaḥ ||
 
Az azonnali gyümölcs reménye utáni vágyakozás rászedi az embert,
(miként) a közeledő felhők érkezésekor is kétszerte hangosabban kiált a csátaka.

(Rúpa gószvámí: Vidagdha Mádhava 4.18.)

Bharthari versében a könyörgő-madarat, a csátakát arra inti, jól fontolja meg, kihez könyörög:

re re cātaka sāvadhānamanasā mitra kṣaṇaṁ śrūyatām
ambhodāḥ bahavo vasanti gagane sarve’pi naikādṛśāḥ |
kecidvṛṣṭibhirādrayanti dharaṇīṁ garjanti kecidvṛthā
yaṁ yaṁ paśyasi tasya tasya purato mā brūhi dīnaṁ vacaḥ ||
 
Csátaka-madár, kedves barátom, kérlek hallgass figyelmesen!
Számos felhő úszik az égen, s mind különböznek egymástól:
az egyik bőséges esővel áztatja a földet, míg a másik csak üresen dörög.
Ne könyörögj hát bárkinek, akit csak meglátsz!

(Bhartrhari: Nítisatakam 51.)

viracaya mayi daṇḍaṁ dīna-bandho dayāṁ vā
gatir iha na bhavattaḥ kācid anyā mamāsti |
nipatatu śatakoṭir nirbharaṁ vā navāmbhas
tad api kila payodaḥ stūyate cātakena ||
 
Ó, elesettek barátja! Büntess meg, vagy légy könyörületes,
rajtad kívül nincs más menedékem!
Hulljon csak rám Indra százélű villáma, vagy az eső mértéktelen,
hisz a csátaka madár is az esőfelhőt magasztalja!

(Rúpa gószvámí: Sztavávalí)

Mikor Csaitanja Maháprabhu déli-indiai zarándokútjáról visszatért Puríba, Szárvabhauma Bhattácsárja e szavakkal mutatta be a bhaktákat neki:
tṛṣita cātaka yaiche kare hāhākāra
taiche ei saba, – sabe kara aṅgīkāra
 
Miként a szomjazó csátaka madár panaszkodik fájdalmasan
olyanok voltak ők is mind – fogadd hát el őket, kérlek!

(Csaitanja-csaritámrta 2.10.40.)

A feketés esőfellegek felé kiáltó csátaka madár a feketés Krsna után vágyakozó bhakták szimbóluma:

kāhāṅ se muralī-dhvani, navābhra-garjita jini',
jagat ākarṣe śravaṇe yāhāra
uṭhi' dhāya vraja-jana, tṛṣita cātaka-gaṇa,
āsi' piye kānty-amṛta-dhāra
 
Hol zeng Muralí, kinek hangja felülmúlja az esővel terhes fellegek dörgését,
s akit hallva elcsábul az egész világ?
Vradzsa lakói felpattannak, és rohannak, akár a szomjazó csátakák,
hogy Krsna szépségének nektárát kortyolhassák.

(Csaitanja-csaritámrta 3.19.42.)

a méh

A szanszkrt nyelvű költészet számos utalása nem csupán a nyelvi akadályok miatt érthető nehezen a nyugati olvasó számára – a megszokottól eltérő kultúrkör, sokszor egyszerűen csak a különböző éghajlat más megvilágításba helyezi a jól ismert szavakat, fogalmakat. Példaként gondoljunk csak az esőre… a nyugati művészetben az eső a bánat, a könnyek szimbóluma, ám egészen mást jelent Indiában. A forró, tikkasztó nyár után megváltásként érkezik a monszun. Az eső új életet hoz, áldásként záporoz… ezért is pardzsanja, másokat tápláló, gyarapító a neve. Ezzel a szemmel érdemes nézni arra költői képre is, mely Krsna feketés testszínét a gyülekező esőfellegekhez hasonlítja – nem az őszi ég szürke mélabújára, hanem az új élet örömére utalva.

E cikkben, és terveim szerint néhány következőben a szanszkrt versek élővilággal kapcsolatos toposzai közül szemezgetnék, a méhekkel kapcsolatos versekkel kezdve a sort.

A méh számos szanszkrt neve közül az egyik a madhupa, azaz nektár-kortyoló. A madhu többjelentésű szó… melléknévként édes, kellemes, vonzó, csábító, így főnévként jelenthet mézet, a virág nektárját, édességet, de édes részegítő italt, likőrt is. A madhupa így nem csupán kortyolja a nektárt, hanem meg is mámorosodik tőle, miképpen Krsna az örvendező fejőslánykák lótusz-ajkainak csókjaitól:

kadācit kālindī-taṭa-vipina-saṅgītaka-ravo
mudābhīrī-nārī-vadana-kamalāsvāda-madhupaḥ |
ramā-śambhu-brahmāmara-pati-gaṇeśārcita-pado
jagannāthaḥ svāmī nayana-patha-gāmī bhavatu me ||1||
 
(Dzsagannáth) olykor zenés mulatságot (rendez) a Jamuná parti ligetben,
s az örvendező pásztorlánykák lótusz orcájának mézét kortyolja, akár egy méhecske.
Az ő (lótusz)lábát imádja Laksmí, Siva, Brahmá, (a halhatatlanok ura) Indra és Ganésa.
Bárcsak mindig láthatnám az Úr Dzsagannáthot!

(Sankara: Dzsagannáthástaka)

S amilyen az úr, olyanok a hívei is: a bölcsek, mint megannyi méhecske döngicsélnek Krsna virágfüzére, máskor lótusz-keze, lótusz-lába, lótusz-szeme körül, s megrészegülnek annak nektárától:

(kṛṣṇa) deva bhavantaṁ vande |
man-mānasa-madhukaram arpaya
nija-pada-paṅkaja-makarande ||
 
Uram (Krsna), néked hódolok!
Kérlek vezesd elmém méhecskéjét
lótuszlábad nektárjához!

(Rúpa gószvámí: Krsna! Déva! Bhavantam vandé)

pārāśarya-vacaḥ sarojam amalaṁ gītārtha-gandhotkaṭaṁ
nānākhyānaka-keśaraṁ hari-kathā-sambodhanābodhitam |
loke sajjana-ṣaṭpadair aharahaḥ pepīyamānaṁ mudā
bhūyād bhārata-paṅkajaṁ kali-mala-pradhvaṁsi naḥ śreyase ||6||
 
Parásara fiának szavából született a makulátlan (lótusz), melynek csodás illata a Gítá mondandója,
rostjai a megszámlálhatatlan történet, melyek a Hariról szóló történetektől virágzanak.
E világ szentjei méhecskeként nap mint nap kortyolják, s megmámorosodnak nektárjától,
áldjon meg hát bennünket a Mahábhárata lótusza, Kali szennyének eltörlője!

(Sankara: Srí Gítá-dhjánam)

yadīya-rīti-rāga-raṅga-bhaṅga-digdha-mānaso
naro`pi yati tūrṇam eva nārya-bhāva-bhājanam |
tam ujjvalākta-cittam etu citta-matta-śatpado
bhajāmy-ahaṁ gadādharaṁ supaṇḍitaṁ guruṁ prabhum || 8 ||
 
Ha szerető ragaszkodásának egyetlen csöppje megérinti a szívet,
még a (világi) ember is könnyen méltóvá válhat a gópí-létre,
csak döngicséljenek gondolatai mámoros méhecske gyanánt Gadádhar szerelemmel ékesített szíve körül!
Gadádhart imádom hát, a tanult bölcset, a mestert, az Urat!

(Szvarúp Dámódar: Srí Gadádharástaka)

Ha a bölcsek a Krsna körül döngicsélő méhecskék, akkor zümmögésük a szakrális tudás továbbadásának szimbóluma:

pārāvatānyabhṛta-sārasa-cakravāka-
dātyūha-haṁsa-śuka-tittiri-barhiṇāṁ yaḥ |
kolāhalo viramate 'cira-mātram uccair
bhṛṅgādhipe hari-kathām iva gāyamāne ||
 
A galambok, kakukkok, darvak, vadludak,
csátakák, hattyúk, fogolymadarak és flamingók hangzavara
nyomban elcsendesül, mikor magas hangján
a méhek királya a Hari-kathá éneklésébe kezd.

(Bhágavata-purána 3.15.18.)

A méhek zümmögése gyakran a szerelem hangulatának kifejezője. Dzsajadév versében minden kis apró részlet az ébredező szerelemre utal: a lágyan lengedező déli szellő, tavasz (aki a szerelemisten felesége), a szegfűszeg bimbózása, és a kakukkok éneke is:

lalita-lavaṅga-latā-pariśīlana-komala-malaya-samīre |
madhukara-nikara-karambita-kokila-kūjita-kuñja-kuṭīre ||
viharati harir iha sarasavasante
nṛtyati yuvati-janena samaṁ sakhi virahi-janasya durante ||1||
 
A Malaja-hegy felől lengedező szellő lágyan simogatja a szegfűszeg zsenge bimbóit.
Méhzümmögés vegyül a kakukkok dalába, a ligetbéli kis kunyhónál,
ahol Hari mulat. E csodás (szerelemillatú) tavaszon
ott táncol (ő) a fiatal lánykákkal, ó, barátném, az elhagyatott bánatára.

(Dzsajadév: Gíta Góvinda 1.3.1.)

Máskor a méhek felbukkanása egyszerűen csak ürügy arra, hogy a szerelmesek átöleljék egymást:

mauli-mālā-milan-matta-bhṛṅgī-latā
bhīta-bhīta-priyā-vibhramāliṅgitaḥ |
srasta-gopī-kucābhoga-saṁmelitaṁ
sañjagau veṇunā devakī-nandanaḥ ||5||
 
A füzére körül zümmögő mámoros méhektől megrettent kedvese sietve belékapaszkodott,
így a leány keble a mellkasához ért, mikor Dévakí fia a fuvoláján játszott.

(Bilvamangal: Rásza-krídástaka)

Talán a leggyakoribb költői kép szerint a nappali lótusz kelyhe éjszakára összezárul, és rabságba ejti a virágméz szívásába belefeledkezett, mohó méhet.

mṛdula-malaya-vātācanta-vīci-pracāre
sarasi nava-parāgaiḥ piñjaro’yaṁ klamena |
prati-kamala-madhūnāṁ pāna-matto dvirephaḥ
svapiti kamala-kośe niścalāṅgaḥ pradośe ||
 
A lágy déli szellő vizet szürcsöl a tó hullámfodrairól,
s lám, egy méhecske elbágyadt a nektár-tehertől!
Megrészegült a lótuszok mézének kortyolásától,
s most moccanatlan alszik a lótusz kelyhében, bár jő az alkony.

(Rámánanda Ráj: Srí Dzsagannáth-vallabha)