A következő címkéjű bejegyzések mutatása: meditáció. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: meditáció. Összes bejegyzés megjelenítése

2020. október 31., szombat

Csaitanja Maháprabhu és Rámánanda Ráj beszélgetése



Kavi Karnapúra a Srí Csaitanja felkelő holdja (Śrī Caitanya-candrodaya-nāṭaka) című drámájának hetedik színében mutatja be Csaitanja Maháprabhu és Rámánanda Ráj találkozását és beszélgetését. E szín a király tanácskozótermében játszódik. A király és tanácsadója, Szárvabhauma Bhattácsárja a zarándokútján lévő Csaitanja Maháprabhuról beszélgetnek. Hogy hagyhatta itt Maháprabhu az Úr Dzsgannáthot? s vajon visszatér-e valaha? – kérdi a király. A szentek a szívükben viszik magukkal az Urat – feleli Szárvabhauma –, s mert barátai vannak itt, így idővel bizonnyal vissza is tér majd.
E beszélgetés közben jelenti az ajtónálló, hogy egy bráhmana érkezett hírekkel… őt Szárvabhauma Bhattácsárja küldött Maháprabhu nyomába. Nyomban beinvitálják, a király hellyel kínálja, és Szárvabhaumával együtt faggatni kezdi: merre járt az Úr, mi történt vele? A hírnök pedig elbeszéli Mahárabhu Kúrmaksétrai látogatásának történetét, és Vászudéva, a leprás bráhmana meggyógyítását. Ám adjuk át a szót a szereplőknek!


sārvabhaumaḥ: tatas tataḥ |

Szárvabhauma: És mi történt aztán?

vipraḥ: tataś ca nṛsiṁha-kṣetram upagamyāgamyānubhāvo bhagavantaṁ nṛsiṁhaṁ dṛṣṭvā stutvā praṇamya pradakṣiṇīkṛtya pratasthe |

Bráhmana: Az Úr azután felkereste Nrszinha-ksétrát. Ahogy megérkezett, s megpillantotta Úr Nrszinhát, imáit és hódolatát ajánlotta, aztán tisztelgőn körbejárta az oltárt, és folytatta útját.

kāñcanācala-marīci-vīcibhir
gaurayan kim api dakṣiṇāṁ diśam |
darśanena karuṇā-taraṅgiṇā
drāvayan jana-manāṁsi sarvataḥ ||4||


(4) Arany-hegyként tündökölve fénysugarak özönével
árasztotta el a délvidéket.
Láthatták őt, könyörületének kiáradó hullámai pedig
mindenfelé megolvasztották az emberek szívét.

api ca,
kṛṣṇa kṛṣṇa jaya kṛṣṇa kṛṣṇa he
kṛṣṇa kṛṣṇa jaya kṛṣṇa kṛṣṇa he |
kṛṣṇa kṛṣṇa jaya kṛṣṇa kṛṣṇa he
kṛṣṇa kṛṣṇa jaya kṛṣṇa pāhi naḥ ||5||


(s aztán)
(5) Krsna, Krsna, dicsőség néked, Krsna, Krsna!
Krsna, Krsna, dicsőség néked, Krsna, Krsna!
Krsna, Krsna, dicsőség néked, Krsna, Krsna!
Krsna, Krsna, dicsőség Krsna, oltalmazz minket!

ittham ambuda-vikasvara-svara-
snigdha-mugdha-vacanāmṛta-dravaiḥ |
hlādayan śrutimatāṁ śruti-dvayaṁ
cittam apy apaharan sa jagmivān ||6||


(6) E dalt énekelte, felhőmorajlásnak tűnő, zengő hangján.
Elbűvölő, ártatlanul egyszerű szavai nektár-áradásával
gyönyörködtette mindazok fülét, akik hallhatták őt,
s amerre csak elhaladt, mindenki szívét elrabolta.


A mugdha itt egyszerűt, ártatlanul tisztát, természetest jelent.

sārvabhaumaḥ: satyam evāttha | tasyaivam eva prakṛtiḥ |

Szárvabhauma: Így igaz. Ilyen az ő természete.

vipraḥ: tato godāvarī-tīram āsādya vihita-viśrame jagaj-jana-manobhirāme nirupama-kṛpābhirāme prema-saubhagavati bhagavati kanaka-ketakopavana iva parimalāmodita-dig-valaye sakala-guṇa-nilaye svayam-prakāśikayā tat-prathayā ko 'yaṁ ko 'yam iti kṛta-samūhaḥ samūhaḥ kṣauṇi-surāṇāṁ tatra militavān | nimantritaś ca kenāpi |
samanantaram ananta-rahasye sarvataḥ sañcarati jana-caya-śravaṇa-kānte tad-udante mantrākṛṣṭa iva graha-gṛhīta iva vismaya-camatkāra-vikāra-viśaṁsthūla iva rāmānanda-rāyaḥ samupeyivān |


Bráhmana: Aztán a Gódávarí partjára érve az egész világot elbűvölő, páratlanul könyörületes Úr megpihent. Szeretet és jószerencse áradt belőle. Olyan volt, akár egy arany-kétakí virágokkal pompázó illatos kert. Tündöklő ragyogása nyilvánvalóvá tette (az egész világ számára), hogy ő minden jótulajdonság tárháza, s hirdette kiválóságát. „Ki ez? Ki ez?” – kérdezgették egymástól a bráhmanák csoportjai, ahogy megpillantották őt – „Valakinek meg kellene hívnia őt!”
Végül megérkezett Rámánanda Ráj is, hogy találkozhasson a végtelen titokzatos, és a sokaság szívének oly kedves személlyel. Ámulattól izgatottan közeledett, akár ha varázslat vonzaná, vagy ha szellem szállta volna meg.

A sárga virágú kétakí a kiengesztelés virága. Bár fája girbe-gurba, levelei hegyesek és élesek, a közöttük megbúvó virág kellemes illatú. A hasonlat Csaitanja könyörületes természetére is utal.
A bráhmanákat a szöveg földi istenekként említi (kṣauṇi-sura). A sokaság szívének oly kedves személy: a szövegben a jana-caya-śravaṇa-kānta (ember-tömeg-hírnév-kedves) arra utal, hogy a tömegben futótűzként terjedt a csodálatos szerzetes felbukkanásának híre, és a kormányzót először ez vonzotta oda. Aztán ahogy megpillantotta Csaitanját, már messziről lenyűgözte személyének varázsa.

rājā: rāmānanda dhanyo’si dhanyo’si | yasya te nayana-viṣayībhūtās te caraṇāḥ |

Király: Ó, Rámánanda, nagyon áldott vagy, nagyon áldott! Megpillanthattad az Úr lábait!

vipraḥ: samanantaram āgatyaiva caraṇa-kamala-parisare sarerīyamānāśru nipatati sma svayam eva | aye tvam eva rāmānando 'sīti bhagavatā sānugraham ukte | atha kim iti ca pratyuce | tad anu bhagavatāpi sārvabhaumānurodhena bhagavad-ālokanam abhīṣṭaṁ mameti mayātra kṣaṇam avasthitam | tat su-vihitam eva vihitaṁ bhavatā yat svayam eva samupasede | tad ucyatāṁ kiñcid ity ābhāni |

Bráhmana: Azután szemében könnyei gyöngyeivel az Úr lótuszlábához omlott. „Óh, te vagy hát Rámánanda!?” – szólította meg könyörületesen az Úr. „Valóban” – felelte Rámánanda. „Szárvabhauma javaslatára vágytam megpillantani téged, s ím, most bekövetkezett e pillanat. Ez itt egy alkalmas hely, hadd üljek le ide melléd. Kérlek, válaszold meg a kérdéseim!”

tato yadyapi rāmānando hi ko 'yaṁ kiṁ nāma kiṁ mahimā kim āśayaḥ kiṁ tattvam iti kim api bhagavad-viṣayaka-jñāna-viśeṣaṇābhijñas tathāpi cira-kāla-kalita-satata-sakhya-sukha-subhaga-gam-bhāvuka iva niḥsādhvasa eva kim api paṭhituṁ upacakrame –

„Ki Ő? Milyen néven szólítható? Milyen a dicsősége? Miképpen menedék? Mi az (Abszolút) Igazság?” Noha Rámánanda részletekbe menően jártas e témákban, most előbb hosszasan ízlelte a meghitt barátság boldog, áldott hangulatát, majd határozott hangon e verset zengte:

A színmű előadásakor itt a figyelem a színpad másik oldalára fordul, ahol a hírnök bráhmana elbeszélésében megidézett Csaitanja Maháprabhu és Rámánanda Ráj beszélgetnek.

mano yadi na nirjitaṁ kim amunā tapasyādinā
kathaṁ sa manaso jayo yadi na cintyate mādhavaḥ |
kim asya ca vicintanaṁ yadi na hanta ceto-dravaḥ
sa vā katham aho bhaved yadi na vāsanā-kṣālanam ||7||


(7) Ha az elme nem kontrollált, mit ér az önfegyelem, s a többi gyakorlat?
S vajon miként uralhatná az ember az elméjét, ha nem Mádhavára gondolva?
Ám mire a gondolat, ha nem olvad meg a szív?
És hogyan is lágyulhatna meg a szív, ha nem tiszták a vágyak?

A versmérték: pṛthivī (széles).

bhagavān: bāhyam etat |

A magasztos Úr: Ez csupán a felszín.

kā vidyā – hari-bhaktir eva, na punar vedādi-niṣpannatā
kīrtiḥ kā – bhagavat-paro’yam iti yā khyātir na dānādi-jā |
kā śrīḥ – tat-priyatā na vai dhana-jana-grāmādi-bhūyiṣṭhatā
kiṁ duḥkham – bhagavat-priyasya viraho no hṛd-vraṇādi-vyathā ||8||


(8) Mi a tudás? Csupán a Hari iránti szeretet (hari-bhaktir eva). E nélkül a véda is befejezetlen.
Mi a hírnév? Az Úrnak szentelődés (bhagavat-paraḥ). Az adományozásból és semmilyen más jótettből nem születik ehhez fogható hírnév.
Mi a gazdagság? Az Ő szeretete (tat-priyatā) . Sem vagyon, sem követők sokasága nem lehet ennél jelentősebb.
Mi a szenvedés? Elválás az Úrnak kedvestől (bhagavat-priyasya virahaḥ), nincs ennél szívettépőbb fájdalom!

A bāhya (felszín) szó szerint külsődlegest, kívül lévőt jelent. A verset a Csaitanját és Rámánandát játszó színészek szavaikat egymásba öltve szavalják. A 8. és 12. versek közti rész a Csaitanja-csaritámrta 2.8.245-260. részletével állítható párhuzamba.
A versmérték: śārdūlavikrīḍita (tigrisjáték).

bhagavān: bhadram | ke muktāḥ |

A magasztos Úr: Úgy van! És kik a megszabadultak?

rāmānandaḥ:
pratyāsattir hari-caraṇayoḥ sānurāge na rāge
prītiḥ premātiśayini harer bhakti-yoge na yoge |
āsthā tasya praṇaya-rabhasasyopadehe na dehe
yeṣāṁ te hi prakṛti-sarasā hanta muktā na muktāḥ ||9||


Rámánanda:
(9) Akiknek Hari lábainak szeretetteljes közelségén kívül nincs más vonzalmuk,
Hari iránti forró szeretet bhakti-jógáján kívül nem ismernek más jógát,
és testüket mindig az iránta érzett heves ragaszkodás takarója fedi,
bizony, ők a természetüknél fogva megszabadultak, s nem a „megszabadultak”.

A versmérték: mandākrāntā (lassú léptű).

bhagavān: bhavatu |

A magasztos Úr: Igen!

kiṁ geyaṁ – vraja-keli-karma – kim iha śreyaḥ – satāṁ saṅgatiḥ
kiṁ smartavyam – aghāri-nāma – kim anudhyeyaṁ – murāreḥ padam |
kva stheyam – vraja eva – kiṁ śravaṇayor ānandi – vṛndāvana-
krīḍaikā – kim upāsyam atra – mahasī śrī-kṛṣṇa-rādhābhidhe ||10||


(10) Mit énekeljünk meg? A vradzsabéli kedvteléseket. Mi a legjobb e világban? A szentek társasága.
Mire emlékezzünk? Agha ellenségének nevére. Min meditáljunk? Murári lábain.
Hol éljünk? Csakis Vradzsában. Mi a fül gyönyöre? A vrndávan-béli
kedvtelések. Mi az imádandó? Srí Krsna és Rádhá neveinek magasztaló éneke!

Az első kérdések és válaszok lassú ütemben váltják egymást, kérdés, majd válasz és indoklás. A megszabadulás kibontása után azonban felgyorsul a beszélgetés, szinte egymás szavába vágva beszélget Csaitanja Maháprabhu és Rámánanda Ráj.
Agha ellensége, Mura ellensége (Murári): Agha egy hatalmas kígyó testét felöltő démon, akit Krsna pusztított el. Az agha szó jelentése bűn, kín fájdalom – Agha démon így a megtestesült bűn, míg Mura az önhittség megtestesítője, melynek bástyái mögé bújunk (a név jelentése: körülzárás, körbevétel). Murával szintén Krsna végzett.
A versmérték: śārdūlavikrīḍita (tigrisjáték).

bhagavān: bhadram | ucyatām ucyatām |

A magasztos Úr: Úgy van! Mondd még, mondd tovább!

rāmānandaḥ: (sva-gatam) itaḥ paraṁ kiṁ vaktavyam | praśnānurūpam uditam eva | adhunā yad vaktavyaṁ tenāsya sukhaṁ bhavati na veti na jānāmi | (iti kṣaṇam abhicintya prakāśam) –

Rámánanda: (maga elé) Ez a legvégső, mit mondhatnék még? Csak a kérdéseit követve válaszoltam. Mit mondhatnék most neki, ami elégedetté tenné… nem tudom. (Így tűnődik kis ideig, majd fennhangon folytatja)

nirvāṇa-nimba-phalam eva rasānabhijñāś
cuṣyantu nāma rasa-tattva-vido vayaṁ tu |
śyāmāmṛtaṁ madana-manthara-gopa-rāmā-
netrāñjalī-culukitāv asitaṁ pibāmaḥ ||11||


(11) Az ízeket nem ismerők csupán a nirvána nimba-gyümölcsét
szívogatják, ám mi, a lelki ízek igazságának tudói
a sötét nektárt, a szerelemtől felajzott fejőslánykák
szeme sarkának fekete vizét kortyoljuk.

A nimba (Azadirachta indica) apró gyümölcsének íze erősen kesernyés.
A versmérték: vasantatilakā (a tavasz ékessége).

bhagavān: punar anyad ucyatām | samānarthakam etat |

A magasztos Úr: Folytasd tovább! Ahogy eddig!

rāmānandaḥ: itaḥ paraṁ pratipādyam eva nāsti | kim anyad vaktavyam | (iti manasi vicārya prakāśam) –

Rámánanda: Nincs elmondható ezen túl semmi. Mi mást mondhatnék? (Elgondolkodik kissé, majd fennhangon)

līḍhān eva pathaś cakora-yuvatī-yūthena yāḥ kurvate
sadyaḥ spāṭikayanti ratna-ghaṭitāṁ yāḥ pāda-pīṭhāvalīm |
yāḥ prakṣālita-mṛṣṭayor jala-lava-prasyanda-śaṅkākṛtas
tāḥ kṛṣṇasya padābjayor nakha-maṇi-jyotsnāś ciraṁ pāntu vaḥ ||12||


(12) A csakóra madárkák raja csókolta végig az ösvényt,
melyen ékkövekkel kirakott kristályok soraként csillognak nyomainak oltárai,
s melyet a reménykedő könnyek zápora áztatott, és kent fel –
Krsna lótuszlába körmeinek tündöklő ragyogása oltalmazzon benneteket mindörökké!

A csakóra olyan fogoly-madár, ki a költők szerint kizárólag holdfényen él. A Hold a nektár forrása, így a holdfény a nektár tündöklése – a csakóra madarat pedig csak ez teszi elégedetté (a madár megnevezése a cak – megelégszik igéből származik). Másfelől a heves, ám viszonzatlan szerelem szimbóluma is: hiszen a földön szaladó madár számára a Hold elérhetetlen messzeségben ragyog az égen.
A vers azt a pillanatot állítja elénk, mikor a rásza-tánc köre felbomlik. Krsna Rádhá keresésére indul, a gópík pedig az éjszakai erdőben nyomaikat kutatják. A gópík csakóra madárként állnak előttünk, kik végigcsókolják Krsna lábnyomait.
A versmérték: śārdūlavikrīḍita (tigrisjáték)

bhagavān: kāvyam evaitat | punar ucyatam |

A magasztos Úr: Ez valódi költészet! Kérlek, folytasd!

rāmānandaḥ: (kṣaṇaṁ vicintya) –

Rámánanda: (egy pillanatra eltűnődve)

śrīvatsasya ca kaustubhasya ca ramā-devyāś ca garhākaro
rādhā-pāda-saroja-yāvaka-raso vakṣaḥ-sthala-stho hareḥ |
bālārka-dyuti-maṇḍalīva timiraiś chandena vandīkṛtā
kālindyāḥ payasīva pīva-vikacaṁ śoṇotpalaṁ pātu naḥ ||13||


(13) A Srívatsza, a Kausztubha, de még maga a szerencseistennő is jelentéktelenné válik
Hari domború mellkasán, Rádhá lótuszlábának piros nyoma mellett.
Akár a felkelő nap bíbor-fény ragyogása, kit a sötétség köszönt imáival,
vagy a kibomlott vörös lótusz a Jamuná vizén – e lábnyom oltalmazzon bennünket!

A Srívatsza fehér szőrtincs Krsna és Visnu mellkasán, annak jeleként, hogy Srí, a szerencseistennő mindig ott pihen. A Kausztubha ékkő a tejóceán kiköpülése során bukkant a felszínre, és Visnu mellkasát díszíti. Ám mindezen ékességeket elhomályosítja Rádhá talpának pirosló nyoma – a fenséges istenimádat válik jelentéktelenné a rajongó istenszerelem mellett. A sötétség köszöntötte bíbor nap, a Jamuná sötét vizén tündöklő vörös lótusz – mindkét kép a sötét háttérben tündöklő piros ragyogás kontrasztját festi elénk.
A versmérték: śārdūlavikrīḍita (tigrisjáték)

bhagavān: idam api tathā |

A magasztos Úr: Így, így!

rāmānandaḥ: (caraṇau dhṛtvā) –

Rámánanda: (az Úr lábait megragadva)

sakhi na sa ramaṇo nāhaṁ ramaṇīti bhidāvayor āste |
prema-rasenobhaya-mana iva madano niṣpipeṣa balāt ||14||
(

14) Kedves barátnőm, nincs két személy immár – ő egy szerelmes férfi,
és én egy szerelmes leány –, nincs már különbség!
A Szerelemisten erővel összezúzta,
és a szerelem ambróziájává préselte szíveinket.

athavā,
ahaṁ kāntā kāntas tvam iti na tadānīṁ matir abhūn
mano-vṛttir luptā tvam aham iti nau dhīr api hatā |
bhavān bhartā bhāryāham iti yad idānīṁ vyavasitis
tathāpi prāṇānāṁ sthitir iti vicitraṁ kim aparam ||15||


(vagy)
(15) Én az egyik szerelmes, s te a másik – e látásmód már a múlté,
a józan ész csónakja megfeneklett, nincs többé te és én. Mindkettőnk értelme elveszett.
Most mégis így próbálok gondolkodni: te a férj, s én a feleség –
életek hosszú során át vajon történhet-e ennél különlegesebb?

Rámánanda Ráj úgy fordul Csaitanjához, mint Rádhához egy barátnője. A Csaitanja-csaritámrtában ugyanez a hangulat a 2.8.194. versben lelhető fel, ott Rámánanda az elválástól szenvedő Rádhá szavait énekli meg.
A versmérték: śikhariṇī (koronás)

sārvabhaumaḥ: tato bhagavatā kim uditam ?

Szárvabhauma: S aztán mit mondott az Úr?

vipraḥ: tadā yad avalokitaṁ tad ākalaya –

Bráhmana: Íme, ezt láttam, akkor:

dhṛta-phaṇa iva bhogī gāruḍīyasya gānaṁ
tad-uditam ati-raty-ākarṇayan sāvadhānam |
vyadhikaraṇatayā vānanda-vaivasyato vā
prabhur atha kara-padmenāsyam asyāpy adhatta ||16||


(16) Akár egy kifeszített csuklyájú kobra, ki a kígyó-orvos énekét
hallgatja, úgy csüngött szavain, feszült figyelemmel.
Aztán mert alkalmatlannak találta, vagy talán túláradó boldogsága miatt?
az Úr lótuszkezét Rámánanda szájára tette.

A versmérték: mālinī (megkoszorúzott, virágfüzérrel övezett)

rājā: bhaṭṭācārya! ko’yaṁ sandarbhaḥ?

Király: Bhattácsárja! Mit jelent ez?

sārvabhaumaḥ: mahārāja | nirupādhi hi prema kathañcid apy upādhiṁ na sahata iti pūrvārdhe bhagavatoḥ kṛṣṇa-rādhayor anupadhi-prema śrutvā tad eva puruṣārthīkṛtam | bhagavatā mukha-pidhānaṁ cāsya tad-rahasyatv aprakāśakam |

Szárvabhauma: Királyom! A minden korláton túllépő szerelem semmilyen megjelölést nem tűr, ezért hallván Krsna és Rádhá szerelméről szóló nyílt beszédet, az emberek javára tekintettel az Úr elfedte Rámánanda száját, hogy ne fedhesse fel e titkot.

vipraḥ: tadā cikura-kalāpaṁ dvidhā kṛtvā tenaiva tac-caraṇa-yugaṁ veṣṭayitvā nipatya gaditam –

Bráhmana: És akkor (Rámánanda az Úr) lábaihoz omlott, hajával beborítva lábait, és így szólt:

mahā-rasika-śekharaḥ sarasa-nāṭya-līlā-guruḥ
sa eva hṛdayeśvaras tvam asi me kim u tvāṁ stumaḥ |
tavaitad api sāhajaṁ vividha-bhūmikā-svīkṛtir
na tena yati-bhūmikā bhavati no’ti-vismāpanī ||17||


(17) A lelki ízek értőinek koronaékszere, a szerelmes táncos kedvtelések mestere,
bizony ő, a Szívek Ura nem más, mint te magad! Mi pedig magasztalunk téged.
Magától értetődő természetességgel öltesz magadra számos szerepet,
ám oly csodálatos ez a szerzetes-szerep, amit most magadra vettél!

(iti ciraṁ caraṇa-kamalaṁ dhṛtvā rudann āsīt | madhye madhye kiñcid gadati ca |

(Az Úr lótuszlábát hosszasan ölelve felzokog, s eközben így szól:)

ākasmiko na vidhinā nidhir abhyanāyi
bhagnaḥ kim indur amṛtasya yad eṣa pātaḥ |
ānanda-bhūruha-phalaṁ su-vipac-cāriṇāṁ
dṛṣṭaṁ yad eva tava deva padāravindam ||18||


(18) Jósorsom váratlanul kincsekkel halmoz el –
de mire a Holdból aláhulló nektárzuhatag?
A boldogság fájának legérettebb, legkívánatosabb gyümölcsét,
lótuszlábad pillanthattam most meg, óh, Uram!

bhagavan, yathaivādya mayā svapne dṛṣṭaṁ tathaiva sākṣād api |

Uram, ahogy álmomban láttalak, éppúgy jelentél meg most előttem.

(iti punar api pādau dhṛtvā roditi | bhagavān gāḍhaṁ pariṣvajate)

(Így szólván, újra csak zokogott és az Úr lábait szorongatta, ám ő fölemelte, és szorosan magához ölelte.)

ataḥ paraṁ nimantrayitvā, vipra-vareṇa samāgatya, deva aparāhṇo jātaḥ ity ukto bhagavān mādhyandina-karmaṇe calitavān | vayam api tac-caraṇāravindaṁ praṇamya tad ahar eva pratyājigamiṣavaḥ smaḥ |

Majd egy jeles bráhmana lépett oda, és meginvitálta (Maháprabhut), mondván: Uram, itt a délután! ekkor az Úr távozott, hogy eleget tegyen déli kötelességeinek. Mi is hódolatainkat ajánlottuk lótuszlábánál, és még aznap elindultunk visszafelé.

sārvabhaumaḥ: tad adhunā viśrāmyatāṁ bhavadbhiḥ |

Szárvabhauma: Most pedig pihenj meg, kérlek.

vipraḥ: yathājñāpayati bhavān |

Bráhmana: Ahogy kívánod, uram.


A sorozat többi írása itt érhető el: Rámánanda-szamvád

2020. október 17., szombat

az Úr Csaitanja Rámánanda Rájjal találkozik


Krsnadász Kavirádzs gószvámí főművének, a Csaitanja-csaritámrtának talán egyik legszebb része a Madhja-lílá nyolcadik fejezete, mely Csaitanja Maháprabhu és Rámánanda Ráj első találkozását és beszélgetését mondja el. A beszélgetés végigjárja az istenimádat eszményeit, a varnásram dharmától a rajongó szeretet változatos ízein keresztül Rádhá imádatáig, s még tovább.
Csaitanja és Rámánanda találkozásáról Lócsan dász Thákur Csaitanja-mangala című műve is beszámol, a Sésa-khanda első fejezetében – ám egészen más hangulatban. Krsnadász Kavirádzs elbeszélésében Rámánanda Ráj tárja fel az eszményeket sorban, egymás után, ő az aktív fél, Csaitanja sokáig szinte csak kérdez. A második nap beszélgetésében – ez a történet Kavi Karnapúra Csaitanjacsandródaja nátaka (Csaitanjacsandra holdjának felemelkedése) című színművében is felmerül – szintén Csaitanja kérdez.
Ám Lócsan dász elbeszélésében teljes mértékben a csodás Csaitanja a főszereplő, Rámánanda csupán részese az Úr kedvtelésének. Lócsan dász elbeszélése azt a pillanatot mutatja meg, amikor Csaitanja Krsnaként jelenik meg Rámánanda Ráj előtt. Krsnadász Kavirádzs művében is találunk hasonló mozzanatot: a beszélgetés végén Csaitanja Rádhá-Krsna alakját tárja fel Rámánandának (Cscs. 2.8.267-289.).

 Íme, a Csaitanja-mangala Sésa-khandájának első fejezete:


Másnap Gauránga és társa elhagyta Dzsijada-Nrszinhát, dél felé folytatva útját. Elmerülve a krsna-préma eksztázisban Kanycsiba érkezett. E város szemet gyönyörködtető, valódi ékkő a többi település közt.
Bár az Úr Csaitanja soha nem nézett az érzékkielégítésbe merülő emberek arcára, most mégis meglátogatta a vidék kormányzóját. Odament a palota kapuőréhez, és így szólt hozzá: „Látni szeretném a kormányzót!”
Eközben a kormányzó – Rámánanda Ráj – belső szobájában, az oltár előtt ült, és Krsna imádatába mélyedt. Mikor a kapuőr jelentette, hogy egy nagy szerzetes érkezett, hogy meglátogassa őt, a kormányzó nem szólt egy szót sem – folytatta meditációját. A kapuőr nem merte megzavarni a kormányzót, így visszatért a kapuhoz, és jelentette Gaurángának: „Sajnos nem tudtam átadni látogatásának hírét a kormányzónak, éppen a púdzsáját végzi. Senki nem zavarhatja őt ilyenkor!”
Az Úr – szívében mosollyal – figyelmen kívül hagyta a kapuőr figyelmeztetését, és belépett a palotába, hogy a kormányzóval találkozzék. Megállt a szobája előtt, ahol Rámánanda Ráj a múrtiját imádta.
A kormányzó éppen Krsnán meditált, ám váratlanul Gauracsandra alakja jelent meg a gondolataiban. Zavartan a mahá-mantra zengésébe fogott, majd újra megpróbált elmélyedni meditációjában. Ám megint csak Gauracsandrát látta Krsna helyett. „Mi történik? kit látok?” – tűnődött zavarodottan. Szilárd elhatározással ismét megpróbált meditációjába mélyedni, ám újfent Gauránga jelent meg a szívében. Zavarodottan nyitotta ki a szemeit, s pillantása rögtön Gauracsandrára, a szerzetesek legnagyszerűbbjére esett, aki éppen előtte állt.
A kormányzó tiszteletteljesen felállt, majd meghajolt az Úr lótuszlábai előtt. Csodálattal töltötte el Gauránga aranyló alakjának tündöklő szépsége. Szívében ujjongott, ám meg is lepődött: hogyan került az Úr a szobájába? Mosolyogva így kérdezte őt: „Miként jelentél meg a gondolataimban, hogyan léptél be a meditációmba? Végtelenül szerencsésnek érzem magam, hogy megpillanthattam lótuszlábad!”
Az Úr Csaitanja így felelt: „Nem tudod, ki vagy? Ismerj rám, azért jöttem, hogy magammal vigyelek!” Gaurahari szívből kacagott, majd aranyló alakjában megmutatta a Rámánanda Ráj szívében imádott istenségének képét. Aztán aranyfényű alakját feladva feketés Krsna formáját mutatta meg: kezében fuvola, dhótija fénylő sárga, varkocsában pávatoll, ragyogó ékszerekkel és erdei virágok füzéreivel ékesen. A kormányzó boldogan gyönyörködött benne – ám egy pillanat múlva az Úr ismét aranyfényű Gaurángaként állt előtte.
Madarak, vadállatok, fák, levelek, kúszónövények, és minden más Gauránga olvadt-arany ragyogását tükrözte vissza, Rámánanda Ráj pedig Gauránga lábaihoz omlott. Magához ölelte az Úr lótuszlábait, és elvesztette eszméletét. Az Úr Csaitanja felemelte őt, kézenfogta, majd távozott.
Lócsan dász így beszéli el az Úr Csaitanja Rámánanda Rájjal való találkozásának csodálatos kedvtelését.

2020. szeptember 19., szombat

Rámánanda-szamvád – kérdések és válaszok


Ahogy közeledett az alkonyat, Rámánanda Ráj ismét felkereste Csaitanja Maháprabhut. Letelepedtek egy félreeső helyen, és folytatták a beszélgetést.


prabhu kahe – kon vidyā vidyā-madhye sāra |
rāya kahe – kṛṣṇa-bhakti vinā vidyā nāhi āra ||245||


(245) Az Úr szólt: Mely tudás minden bölcsesség közül a legfontosabb?
Rámánanda Ráj így felelt: Krsna-bhakti nélkül nincs semmilyen tudás.

kīrti-gaṇa-madhye jīvera kon baḍa kīrti |
kṛṣṇa-bhakta baliyā yāṅhāra haya khyāti ||246||


(246) A különféle elismerésre méltó dolgok közül melyik a legdicsőbb?
Krsna bhaktájának lenni – övé a legnagyobb hírnév.

sampattira madhye jīvera kon sampatti gaṇi |
rādhā-kṛṣṇe prema yāṅra, sei baḍa dhanī ||247||


(247) A számtalan vagyon közt mely gazdagság a legnagyobb?
Rádhá és Krsna iránti rajongó szeretet – aki ezzel bír, ő legvagyonosabb.

duḥkha-madhye kona duḥkha haya gurutara |
kṛṣṇa-bhakta-viraha vinā duḥkha nāhi dekhi para ||248||


(248) A szenvedések közt mely szenvedés a legsúlyosabb?
Krsna hívétől való elválásnál nem látok nagyobb szenvedést.

mukta-madhye kon jīva mukta kari' māni |
kṛṣṇa-prema yāṅra, sei mukta-śiromaṇi ||249||


(249) A megszabadultak közt ki a valóban megszabadult?
Kit rajongó szeretet fűz Krsnához, ő a megszabadultak koronaékszere.

gāna-madhye kona gāna – jīvera nija dharma |
rādhā-kṛṣṇera prema-keli – yei gītera marma ||250||


(250) A magasztaló énekek közül melyik dal az élőlény személyes dharmája?
A Rádhá-Krsna szerelmes kedvteléseit megéneklő – ez a dalok legbelsőbb titka”

śreyo-madhye kona śreyaḥ jīvera haya sāra |
kṛṣṇa-bhakta-saṅga vinā śreyaḥ nāhi āra ||251||


(251) Az áldásos (tettek) közt melyik a lélek számára a legfontosabb?
Krsna hívének társaságán kívül nincs más.

A śreyas a śrī melléknév középfoka, így szó szerinti jelentése jobb, kedvezőbb. Átvitt értelemben áldást, jólétet jelent.

kāṅhāra smaraṇa jīva karibe anukṣaṇa |
kṛṣṇa'-nāma-guṇa-līlā – pradhāna smaraṇa ||252||


(252) Mire emlékezzen az ember minden pillanatban?
Krsna neve, tulajdonságai és kedvtelései – ez a legfontosabb, erre emlékezzünk.

dhyeya-madhye jīvera kartavya kon dhyāna |
rādhā-kṛṣṇa-padāmbuja-dhyāna – pradhāna ||253||


(253) A meditáció fajtái közt melyik meditációt gyakorolja az ember?
Rádhá-Krsna lótuszlábainak meditációja – ez a legfontosabb.

sarva tyaji' jīvera kartavya kāhāṅ vāsa |
vraja-bhūmi vṛndāvana yāhāṅ līlā-rāsa ||254||


(254) Hol éljen az ember, miután mindent elhagyott?
Vradzsa-bhúmi földjén, Vrndávanban, a rásza-tánc színhelyén.

śravaṇa-madhye jīvera kon śreṣṭha śravaṇa |
rādhā-kṛṣṇa-prema-keli karṇa-rasāyana ||255||


(255) A megannyi tanulmányozható téma közül melyik a legkedvezőbb?
Rádhá-Krsna szerelmes kedvtelései, ezek jelentik a fül gyönyörét.

upāsyera madhye kon upāsya pradhāna |
śreṣṭha upāsya – yugala rādhā-kṛṣṇa nāma ||256||


(256) Az imádandók közt mi a leginkább imádandó?
Az isteni pár, Rádhá-Krsna neve a legáldásosabb imádandó.

mukti bhukti vāñche yei kāhāṅ duṅhāra gati |
sthāvara-deha, deva-deha yaiche avasthiti ||257||
arasa-jña kāka cūṣe jñāna-nimba-phale |
rasa-jña kokila khāya premāmra-mukule ||258||
abhāgiyā jñānī āsvādaye śuṣka jñāna |
kṛṣṇa-premāmṛta pāna kare bhāgyavān ||259||


(257) Mire jutnak azok, akik megszabadulásra, vagy érzékeik élvezetére vágynak?
Ők mozdulatlan testben, vagy dévák testében lakoznak majd.
(258) Az íztelen szárazság ismerői varjakként a tudás nimba gyümölcsét szürcsölik,
míg az ízeket értők – akár a kakukkok – a rajongó szeretet mangójának rügyét csipegetik.
(259) A szerencsétlen filozófusok a száraz tudást ízlelik,
míg a szerencsések a Krsna iránti rajontó szeretet nektárját kortyolják.

A mozdulatlan test a növényekre tett utalás.
A nimba kesernyés gyümölcsével szemben a mangó mézédes.

ei-mata dui jana kṛṣṇa-kathā-rase |
nṛtya-gīta-rodane haila rātri-śeṣe ||260||


(260) Mindketten elmerültek a Krsnáról szóló beszélgetés hangulatában,
táncoltak, énekeltek, vagy éppen zokogtak, míg rájuk nem virradt.


A sorozat többi írása itt érhető el: Rámánanda-szamvád

2020. augusztus 22., szombat

Nimbárka ácsárja: Srí Rádhástaka-sztótram


namas te śriyai rādhikāyai parāyai
namas te namas te mukunda-priyāyai |
sadānanda-rūpe prasīda tvam antaḥ-
prakāśe sphurantī mukundena sārdham ||1||


Hódolat néked Srí Rádhiká, a Legfőbb!
Hódolat, hódolat néked Mukunda kedvese!
Formát öltött örök gyönyör! Kérlek téged,
Mukunda társaságában ragyogd be szívem rejtekét!

töltsd el fénnyel szívem: a szövegben antaḥ-prakāśe sphurantī, azaz „belső megnyilvánulásban/fényben megjelenő”. Más értelmezés szerint: Rádhá neve lehet antaḥ-prakāśā, azaz Belső Fény, ebben az olvasatban az utolsó páda őt megszólítva: „ó, Belső Fény!, légy Mukundával együtt megjelenő!”


sva-vāsopahāraṁ yaśodā-sutaṁ vā
sva-dadhy-ādi-cauraṁ samārādhayantīm |
sva-dāmnodare yā babandhāśu nīvyā
prapadye nu dāmodara-preyasīṁ tām ||2||


Saját ruháját adta Jasódá fiának,
és hagyta, hogy elrabolja joghurtját, így téve őt boldoggá.
Kendőjével derekát is átkötötte hamarjában –
őnála, Dámódar legkedvesebbjénél keresek oltalmat.

Saját ruháját adta, hagyta, hogy elrabolhassa joghurtját: A strófa kulcsszava a samārādhayantīm, „boldoggá tevőnél”, Dámódar legkedvesebbjénél keresek oltalmat. Miként tette boldoggá (a szó gyökében – rādh – Rádhiká nevét találjuk) Rádhiká Dámódart? Hagyta, hogy ellopja a ruháját – utalás a Jamunában fürdőző gópík ruháinak elcsenésére. Engedte, hogy elrabolhassa joghurtját – a vámszedő kedvtelésre tett utalás. Édesanyja kötéllel kötözte a vajköpülő edényhez a kis Krsnát, Rádhiká azonban kacéran, ruhája szegélyével kötötte magához Dámódart.
A „saját” más olvasata: Rádhá sajátja a ruhatolvaj, a joghurtot megvámoló Krsna.

durārādhyam ārādhya kṛṣṇaṁ vaśe taṁ
mahā-prema-pūreṇa rādhābhidhābhūḥ |
svayaṁ nāma-kīrtyā harau prema yacchat-
prapannāya me kṛṣṇa-rūpe samakṣam ||3||


A nehezen elnyerhető Krsnát vágyom elégedetté tenni,
rajongó szeretettel eltelve. A Rádhá név maga
– jelentését megdicsőítve – a Hari iránti szeretetet adományozza,
őhozzá folyamodom hát itt, Krsna jelenlétében.

A versben – nyíltan vagy burkoltan – háromszor is megjelenik Rádhá neve (durārādhyam, ārādhya, rādhā-abhidhā-bhūḥ). Rádhá nevét a rādh – boldoggá tesz, vagy az ā igekötővel kiegészített ā-rādh – imád, elégedetté tesz, elnyer igéből eredeztetik. A Csaitanja-követő vaisnavák számára a legnagyobb tekintéllyel bíró szentírás, a Bhágavata-purána tulajdonképpen nem is említi Rádhá nevét, ám mégis, burkoltan utal rá. A 10.30. fejezetben, mikor Krsna a rásza-tánc éjszakáján hirtelen eltűnik a gópík közül, akik feldúltan kutatnak utána. Keresés közben lábnyomokra akadnak, Krsna és párja nyomaira. S ki lehet a lány Krsna mellett?

anayārādhito nūnaṁ bhagavān harir īśvaraḥ |
yan no vihāya govindaḥ prīto yām anayad rahaḥ || 28 ||


Bizonyára boldoggá tette Harit, a magasztos Urat,
mert az elégedett Góvinda minket elhagyva egy magányos helyre vezette őt.

Dzsíva gószvámí így kommentálja a Bhágavata-purána e versét: anayā rādhayā bhagavān rādhitaḥ sādhito vaśīkṛta ity-arthaḥ – „általa, Rádhá által Bhagaván boldoggá lett (rādhitaḥ), legyőzötté (sādhitaḥ) és alárendeltté (vaśīkṛtaḥ) vált – ez a magyarázat.” (Príti-szandarbha 109.)
Krsnadász Kavirádzs gószvámí pedig így ír a Csaitanja-csaritámrtában: kṛṣṇa-vāñchā-pūrti-rūpa kare ārādhane | ataeva 'rādhikā' nāma purāṇe vākhāne || – „Imádata teljesen betöltötte Krsna vágyát, ezért a puránák Rádhiká néven említik őt.” (Cscs. 1.4.87.)

A nehezen elnyerhető (dur-ārādhya) Krsnát elégedetté téve (ārādhya) – mondja a Nimbárka. Krsnát pedig a hatalmas, rajongó szeretet (mahā-prema) teszi elégedetté… így töltötte be Rádhá is önnön nevének jelentését – rādhā-abhidhā-bhūḥ. Az abhidhā a szó közvetlen jelentése, a közvetlen, kimondott jelentés (más megjelöléssel: vācya. A jelzett, másodlagos, származtatott értelem a lakṣya, míg a sugallt jelentés a vyaṅgya.) Nevének betöltése – azaz Krsna boldoggá tétele – folytán vált híressé, így vált dicsővé a Rádhá név.
S mert Rádhá a Krsna iránti szeretet adományozója, ezért aki erre az istenszeretetre vágyik, hozzá folyamodjék.

mukundas tvayā prema-ḍoreṇa baddhaḥ
pataṅgo yathā tvām anubhrāmyamāṇaḥ |
upakrīḍayan hārdam evānugacchan
kṛpāvartate kārayāto mayīṣṭim ||4||


Mukunda a szereteted kötelékével megkötött
madárként köröz körülötted,
téged követ, s a szerelembe feledkezve táncol.
Könyörületet árasztó! keltsd fel bennem is a vágyat!

vrajantīṁ sva-vṛndāvane nitya-kālaṁ
mukundena sākaṁ vidhāyāṅka-mālām |
samāmokṣyamāṇānukampā-kaṭākṣaiḥ
śriyaṁ cintaye saccidānanda-rūpām ||5||


Örökkön a Vrndávanban barangolón meditálok,
ki Mukundával együtt lábnyomaik füzérét hagyják maguk mögött.
A könyörületes oldalpillantásokat vető
Sríre gondolok, a lét, tudat és gyönyör formájú Úrnőre.

mukundānurāgeṇa romāñcitāṅgair
ahaṁ vepyamānāṁ tanu-sveda-bindum |
mahā-hārda-vṛṣṭyā kṛpāpāṅga-dṛṣṭyā
samālokayantīṁ kadā māṁ vicakṣe ||6||


Vajon mikor láthatom e Mukunda iránti szeretettől
lúdbőrző tagokkal remegő leányt,
kinek testét az olthatatlan szerelem verítékcseppei borítják,
s aki könyörületesen reám is veti pillantását?

yad aṅkāvaloke mahā-lālasaughaṁ
mukundaḥ karoti svayaṁ dhyeya-pādaḥ |
padaṁ rādhike te sadā darśayāntar-
hṛdi-sthaṁ namantaṁ kirad-rociṣaṁ mām ||7||


Mukunda, kinek lábain a világ meditál,
mohón epedve merül el lábnyomaid kutatásában.
Ó, Rádhiká! hadd láthassam mindig szívem
mélyén tündöklő lábaid fényár-ragyogását. Néked hódolok!

Mukunda, a dheya-pādaḥ azaz „meditálandó lábú”, akinek lábain meditálnak, Vradzsa erdeiben Rádhiká lábnyomait kutatja. A pāda szó elsődleges jelentésében lábat jelent, ám fénysugarat is – ezen alapul a strófa végének asszociációja: a lábad kirat-rociṣam, azaz szétszóródó fényét vágyom látni.

sadā rādhikā-nāma jihvāgrataḥ syāt
sadā rādhikā-rūpam akṣy-agra āstām |
śrutau rādhikā-kīrtir antaḥ-svabhāve
guṇā rādhikāyāḥ śriyā etad īhe ||8||


Legyen nyelvem hegyén mindig Rádhiká neve,
szemem örökkön Rádhiká szépséges alakját lássa,
fülemben Rádhiká dicsősége zengjen, szívem mélyén pedig
Srí Rádhiká csodás tulajdonságaira vágyakozom.

idaṁ tv aṣṭakaṁ rādhikāyāḥ priyāyāḥ
paṭheyuḥ sadaivaṁ hi dāmodarasya |
sutiṣṭhanti vṛndāvane kṛṣṇa-dhāmni
sakhī-mūrtayo yugma-sevānukūlāḥ ||9||


Akik e Dámódar kedvesét, Rádhikát magasztaló
nyolcstrófás költeményt olvassák örökkön,
őket örömmel fogadják Vrndávanban, Krsna hajlékán,
és barátnőként szolgálhatják az Isteni Párt.

su-tiṣṭhanti – szó szerint „jól állnak”, azaz kedvező pozícióba kerülnek, megalapozzák a hírnevüket
A versek versmértéke: bhujaṁgaprayāta (kígyósiklás) υ – – υ – – υ – – υ – –

2013. november 23., szombat

az odaadás lépcsőfokai a Bhagavad-gítá 12. fejezetében


mayy eva mana ādhatsva mayi buddhiṁ niveśaya |
nivasiṣyasi mayy eva ata ūrdhvaṁ na saṁśayaḥ ||8||

Egyedül rám irányuljon elméd, csakis rám összpontosítsd értelmed,
így velem élsz majd ezután, semmi kétség.


A manas szó jelenthet elmét, gondolatot és értelmet is. A szó gyöke a man – gondol, vél jelentésű ige, ezért tudatos megfontoltságra utal, ám gyakran az érzékeket összefogó spontán működésünket írjuk le vele. E versben a buddhi (értelem) szó mellett szerepel, s ez többet jelent egyszerű ismétlésnél: a manas, azaz elme a zsigeri elfogadás és elutasítás (saṅkalpa, vikalpa) színtere, a buddhi (értelem) pedig az elemző és határozott megkülönböztető képességé. A rajongó odaadásban élő bhakta spontán és tudatosan csak Krsnát látja – a különféle raszák szerinti módon. Ki Krsna? Sankara kommentárja szerint az univerzális formáját feltáró Isten, Visvanáth Csakravartí szerint a sárgaruhás, erdei virágok füzérét viselő Sjámaszundar – irányuljon reá meditációnk.

atha cittaṁ samādhātuṁ na śaknoṣi mayi sthiram |
abhyāsa-yogena tato mām icchāptuṁ dhanaṁjaya ||9||

Ha gondolataidat képtelen vagy szilárdan reám irányítani,
akkor a gyakorlás jógájával igyekezz elérni engem, Dhananydzsaja!
 

Ha csapongó gondolatainknak még van más tárgya is, mint Isten, még nem élünk szamádhiban (cittaṁ samādhātum), úgy legyen mindennapos gyakorlatunk a reá való emlékezés. Sankara szerint a gyakorlás a szerteágazó gondolatok összegyűjtése és egyetlen pontra rögzítése újra meg újra. Rámánudzsa kommentárjában arról ír, hogy az Úr megannyi nagyszerű tulajdonsága lehetőséget nyit számunkra, hogy erre emlékezve, ezeket magasztalva reá irányítsuk kósza figyelmünket. A szádhana-bhakti útja éppen erről szól. Krsna Dhananydzsajaként, gazdagság meghódítójaként szólítja Ardzsunát, utalva arra, hogy a szádhana-bhakti követése nem pótcselekvés: a gyakorló a legnagyobb kincs birtokába jut.

abhyāse’py asamartho’si mat-karma-paramo bhava |
mad-artham api karmāṇi kurvan siddhim avāpsyasi ||10||

Ha nem tudod gyakorolni (a reám emlékezést), szenteld minden tetted nekem,
mert ha értem cselekszel, eléred majd a tökéletességet.


A versnek kétféle értelmezésével találkozhatunk. Sríla Prabhupád kommentárjának megvilágításában tekintve a versre az alábbi gondolatmenetet követhetjük: az asamartha melléknév jelent alkalmatlant, de gyöngét, erőtlent is – a meditáció gyakorlása elmaradhat emiatt is. Ám a lehetőségek nem zárultak le, ha nincs a szívünkben spontán odaadás, és gyöngeségünk miatt a figyelmünket sem tudjuk irányítani, akkor változtassunk a tetteink motivációján: ajánljuk minden cselekvésünket Istennek.
Rámánudzsa, Srídhar Szvámí, Visvanáth Csakravartí és Baladév Vidjábhúsan szerint a gyakorlás (abhyāsa) kifejezetten a meditáció gyakorlását jelenti, míg tetteink Istennek szentelése a szabálykövető odaadás (vaidhi-bhakti) elemeire vonatkozik. Srídhar Szvámí az ékádasí böjti fogadalmát, a púdzsá-szertartást és náma-szankírtant nevesíti, Visvanáth a hallással és zengéssel kezdődő kilenc gyakorlatot említi.

athaitad apy aśakto’si kartuṁ mad-yogam āśritaḥ |
sarva-karma-phala-tyāgaṁ tataḥ kuru yatātmavān ||11||

S ha ezt sem tudod megtenni, akkor végezd jógámat úgy,
hogy feladod tetteid minden gyümölcsét. Fegyelmezd így elmédet!


Az előző vers kétféle értelmezéséből kiindulva e versnek is kétféle olvasatával találkozunk. Ha nem tudjuk minden tettünket Istennek szentelni, akkor szabaduljunk meg az önzéstől: ne magunkért dolgozzunk, hanem a szűkebb-tágabb környezetünkért – az ind szerzők kedves példája a kútásás és kórházalapítás.
Más olvasatban a tettek gyümölcséről való lemondás azok Istennek ajánlását jelenti. Láthatjuk: a Gítá ezen verseinek értelmezései bár egy-egy ponton eltérnek, szellemiségükben hasonlóak. Az áhítat jógájának széles a spektruma: a legjobb, ha az ember minden gondolata Isten körül jár, ha csak őt látja… Nárada szavaival: „az istenszeretet az, ha a hívő minden tettét Istennek szenteli, s elviselhetetlen fájdalmat érez, ha egy percre is megfeledkezne róla.” (Bhakti-szútrák 19.) Ha nincs a szívünkben spontán rajongás, gyakoroljuk a meditációt, s az imádatot, hiszen ez megtisztítja a szívet, s a tiszta szívben bizonnyal kivirágzik majd a rajongás. Ha nem tudjuk gyakorolni az imádatot sem, tetteinket ajánljuk Istennek, ha pedig ezt sem tudnánk gyakorolni, legalább fegyelmezzük jótékonysággal önzésünket.
Végezd jógámat, fegyelmezd így elmédet: értelem szerinti fordítás, a szövegben e fordulatok a mondat alanya, „légy az én jógámhoz forduló” (mad-yogam āśritaḥ), „fegyelmezett elmével bíró” (yata-ātmavān). Sríla Prabhupád értelmezésében ez utóbbi felszólítás: horgonyozz az önvalóban!

2013. november 16., szombat

személyes vagy személytelen?


Személyes vagy személytelen? – ez a témája a Bhagavad-gítá 12. fejezete első verseinek:

arjuna-uvāca
evaṁ satata-yuktā ye bhaktās tvāṁ paryupāsate |
ye cāpy akṣaram avyaktaṁ teṣāṁ ke yoga-vittamāḥ ||1||

Ardzsuna szólt:
Kik a jóga legkiválóbb ismerői, azok a bhakták, akik mindig hozzád kötődnek s téged imádnak, vagy akik a múlhatatlan megnyilvánulatlant?


A személyes Isten imádata, vagy a múlhatatlan megnyilvánulatlan tisztelete a magasabbrendű – merül fel a kérdés Ardzsunában. Vajon miért? „A hozzád kötődnek, téged imádnak” nyilván az előző mondatra utal: „Aki értem cselekszik, engem tekint a legfőbbnek, az én hívem…” (11.55.), ezért is kezdődik az „így” (evam) szóval a vers. Ám Krsna tanításában különféle eszményeket mutat fel egymás mellett. A hatodik fejezet végén megtudtuk: a legkiválóbb jógí (yuktatamaḥ) az, aki mindig Krsnára gondolva nagy hittel imádja őt. Ugyanakkor később arról is beszél, hogy létezik a múlandó Brahmá-világoknál magasabbrendű, másik létezés:
avyakto 'kṣara ity uktas tam āhuḥ paramāṁ gatim |
yaṁ prāpya na nivartante tad dhāma paramaṁ mama ||8.21||
„Megnyilvánulatlan és múlhatatlan – ezt mondják, akik a legfőbb célról szólnak,
amit elérve nem térnek vissza soha – az az én legfőbb hajlékom.” (8.21.)
Az akṣara (múlhatatlan) szó több mint egyszerű jelző, az örökkévaló, nem anyagi természetű Brahmanra utaló fogalom. Jágjavalkja így tanít róla: „Ez az, Gárgí, amit a bráhmanák Múlhatatlannak neveznek. Nem durva és nem finom, nem hosszú és nem rövid, nem izzó (mint a tűz) és nem folyékony (mint a víz), nem árnyék és nem sötét, nem lég és nem űr, nem ragad, nincsen íze, nincsen szaga, nincsen szeme, nincsen füle, nincsen szava, nincsen gondolata, nem meleg és nem lélegzik, nincsen szája, nincs mérete, nincs belseje és külseje, semmit nem eszik, és azt sem fogyasztja semmi.” (Brhadáranjaka-upanisad 3.8.8.)
A megnevezésből (múlhatatlan, megnyilvánulatlan – a-kṣara, a-vyakta – csupa fosztóképzővel képzett szóalak), és az előbbi részletből is azt gondolhatnánk, hogy csak tagadásként írható körül e Múlhatatlan. Ezért is elgondolkodtató az upanisad folytatása, ahol Jágjavalkja pozitív állításokat fogalmaz meg: „Bizony, Gárgí, e Múlhatatlan parancsára válik szét a Nap és a Hold. Bizony, Gárgí, e Múlhatatlan parancsára válik szét a Föld és Ég. Bizony, Gárgí, e Múlhatatlan parancsára válnak szét a pillanatok, órák, napok és éjszakák, a hónapok és az esztendők. Bizony, Gárgí, e Múlhatatlan parancsára egyes folyók a havas hegyekből keletre, mások nyugatra hömpölyögnek, melyik melyik a maga útján. Bizony, Gárgí, e Múlhatatlan parancsára dicsőítik az emberek az adakozót, követik az istenek az áldozót, s az ősatyák a darví-áldozatot.
Bizony, Gárgí, aki e Múlhatatlant nem ismerve folytat áldozatot, imádatot, vagy vezekel akár ezer esztendőkig e világon, annak erőfeszítése céltalan, s aki e Múlhatatlant nem ismerve távozik e világból, bizony Gárgí, sajnálatos annak sorsa. Ám aki a Múlhatatlant ismerve távozik e világból, az bizony Brahman igaz ismerője, Gárgí.” (Brhadáranjaka-upanisad 3.8.9-10.)
Srídhar Szvámí kommentárjában a Legfelsőbb felé közeledők két csoportjáról ír. Az előző vers, és más korábbi versek („hirdesd bátran, az én hívem nem vész el soha!”, 9.31.) is a bhakta helyzetét magasztalják, míg mások a jñānī helyzetének fontosságáról szólnak, például a hetedik fejezetben a négyféle istenkeresőről szóló tanítás végén: „közülük a teljes tudással rendelkező bölcs (jñānī) a legjobb, aki a tiszta, odaadó szolgálat által egyesül Velem” (teṣāṁ jñānī nitya-yukta eka-bhaktir viśiṣyate, 7.17), vagy: „a tudás hajóján a bűn-óceánt is biztosan átszeled” (sarvaṁ jńāna-plavenaiva vṛjinaṁ saṁtariṣyasi, 4.36.).
śrī bhagavān uvāca
mayy āveśya mano ye māṁ nitya-yuktā upāsate |
śraddhayā parayopetās te me yuktatmā matāḥ ||2||

A magasztos úr szólott:
Akik gondolataikat nékem szentelve mindig hozzám kötődnek,
s nagy hittel engem imádnak, őket tartom a legkiválóbb jógínak.


A világos kérdésre határozott, egyértelmű választ kapunk.
Az āveśya manaḥ (a gondolatok belépve) egyhegyű meditációt, szilárd állhatatosságú odaszentelődést jelent.
Sankara nem lép ki a meditáció köréből, az imád (upās) igét is „meditál”-ként értelmezi. A szó ennél többet jelent, az upa-ās (melléülni) vagy upa-as (mellette lenni) jelentése a megbecsülés és alázat jeleként letelepedni valaki mellé, őt szolgálni és imádni. Ez természetesen magában foglalja a meditációt is, ám inkább az „aki értem cselekszik” (11.55.) utalásra vonatkozik. A „hozzám” „engem” szavakat Sankara az univerzális formához való kötődésként, az univerzális formán való meditációként értelmezi, hiszen az előző fejezetben pillantja meg Ardzsuna e formát, míg más kommentátorok értelemszerűen a gondolatot kifejtő magasztos úrra (Śrī-bhagavān), „a mindentudás, és más tulajdonságok jellemezte Legfőbb Úrra” (idézet Srídhar Szvámí magyarázatából) Sjámaszundar Krsnára vonatkoztatják.

ye tv akṣaram anirdeśyam avyaktaṁ paryupāsate |
sarvatra-gam acintyaṁ ca kūṭastham acalaṁ dhruvam ||3||

Ám akik a múlhatatlant, a meghatározhatatlant, megnyilvánulatlant,
mindent áthatót, felfoghatatlant, változatlant, mozdulatlant és szilárdat tisztelik

sanniyamyendriya-grāmaṁ sarvatra sama-buddhayaḥ |
te prāpnuvanti mām eva sarva-bhūta-hite ratāḥ ||4||

érzékeiket szabályozva, mindig elfogulatlanul,
és minden lény jólétéért cselekedve, ők is engem érnek el.
 

 Brahman, Paramátmá és Bhagaván – három arculata ugyanannak a létezőnek (lásd Bhág. 1.2.11.), így a személyes VAGY személytelen imádatot firtató kérdés személyes ÉS személytelen imádat gondolattá szelídül. Mégsem egyforma, mégsem ugyanaz minden!
A Brahman kutatói megértik, hogy nem az anyagvilághoz tartoznak, ezért függetlenné válnak a világtól, érzékeiket fegyelmezve felülemelkednek a világi felfogáson. Felismerik a létezők összetartozását, ezért elfogulatlanul, egyenlőként tekintenek mindenkire, ám e kiegyensúlyozott látásmód következménye nem közönyösség, hanem a mindenki jólétéért való cselekvés. Aki így cselekszik, az a Brahman valódi kutatója, s el is éri célját – mondja Krsna.
Gyakori hasonlat a lelki élettel kapcsolatban, miszerint a hegy csúcsára több út vezet fel, így bár az utak különböznek – a szerpentin hosszabb ám kényelmesebb, míg toronyiránt megerőltetőbb de rövidebb – a cél és a célbaérés ugyanaz… s ugyanez volna igaz az istenkeresés különféle módjaira is. A hasonlat több szempontból is pontatlan. Istent homogén egynek tekinti (a hegy csúcsának), ám ő sokféleképp mutatkozik, hívei a vele való kapcsolatok számos hangulatát élhetik át… s éppen ebben van jelentősége a bejárt útnak. Való igaz, minden hiteles istenkeresés kivezet az anyagvilágból – ahogyan e vers is megfogalmazza a kritériumokat: 1., önfegyelem, 2., egyenlő látásmód, 3., mindenki jólétéért való cselekvés – e szempontból valóban nincs különbség, sőt, egyik sem tévút… mégis, egészen más célt jelent az egység felismerése, a tiszteletteljes imádat vagy a rajongó szeretet.

kleśo'dhikataras teṣām avyaktāsakta-cetasām |
avyaktā hi gatir duḥkhaṁ dehavadbhir avāpyate ||5||

A megnyilvánulatlanhoz vonzódók több megpróbáltatással (néznek szembe),
mert a testetöltött (lélek) számára a megnyilvánulatlan állapot nagyobb nehézséget jelent.


A gondolat kétféle értelmezésével találkozhatunk. Az egyik álláspont szerint a „testetöltött” alatt test-tudatos lelket kell értsünk (Sankara magyarázatából), aki számára a megnyilvánulatlan állapot szokatlan és érthetetlen, ezért kézenfekvőbb a személyes imádat – e magyarázat fényében Krsna a könnyebben járható, egyszerűbb, kényelmesebb módszert javasolja.
A másik nézőpont szerint az élőlény természetes helyzete Isten társaként való lét, így ennek hiánya száraz, boldogtalan állapotot jelent. Ráadásul fogalmat nem lehet szeretni, míg személyt igen.
A két eltérő nézőpont közti különbség megvitatásának kiindulópontja a nirguṇa és a saguṇa brahman elsőségének kérdése… e témáról korábban már szóltunk, így most egyszerűen csak a következő versekre utalnék: a rajongó odaadás itt megfogalmazott eszménye nem a kényelemről szól.
ye tu sarvāṇi karmāṇi mayi sannyasya mat-parāḥ |
ananyenaiva yogena māṁ dhyāyanta upāsate ||6||

Ám akik minden tettüket nékem szentelve engem tekintenek a legfelsőbbnek
s a szeretet jógájában elmélyedve engem imádnak, és mindig reám gondolnak,

teṣām ahaṁ samuddhartā mṛtyu-saṁsāra-sāgarāt |
bhavāmi na cirāt pārtha mayy āveśita-cetasām ||7||

azokat hamarosan kimentem a halál szanszára-óceánjából, ó Pārtha!

2013. március 23., szombat

Vadzsraszúcsika-upanisad


atha vajrasūcikopaniṣat 

íme a gyémánt-tű titkos tanítás
 

A Muktika-upanisad száznyolc upanisadot sorol fel, a Vadzsraszúcsika e listán a harminchatodik, s a Száma-védához tartozónak tekintik. A vadzsra szó gyémántot és villámot is jelenthet, így az upanisad neve az ékkövek kifúrásához használatos gyémánttű mellett a tudatlanság sötétjét széthasító villám tűhegyes végére is utalhat.
A szövegben zárójellel ( ) a szövegolvasást megkönnyítő, értelemszerű kiegészítéseket jelöltük, szögletes zárójelben [ ] a kulcsszavak szanszkrt eredetije áll. < > jelöli azon szövegrészeket, melyeket az eredeti szöveg tartalmaz, s a fordításban kiegészítő megjegyzésként vettünk figyelembe.

vajrasūciṁ pravakṣyāmi jñānam ajñānabhedanam |
dūṣaṇaṁ jñānahīnānāṁ bhūṣaṇaṁ jñānacakṣusām || 1 ||

A gyémánttű (tanítást) magyarázom most el, a tudást, mely megtöri a tudatlanságot,
a tudást nélkülöző (tanok) cáfolata, s a tudás szemével látó bölcsek ékessége.

brāhmaṇakṣatriyavaiśyaśūdrā iti catvāro varṇaḥ | teṣāṁ varṇānāṁ brāhmaṇa eva pradhāna iti veda vacanānurūpaṁ smṛtibhirapyuktam | tatra codyamasti | ko vā brāhmaṇo nāma | kiṁ jīvaḥ | kiṁ dehaḥ | kiṁ jātiḥ | kiṁ jñānam | kiṁ karma | kiṁ dhārmika iti || 2 ||

Bráhmana, ksatrija, vaisja és súdra a négy társadalmi rend [varna]. E varnák közül a bráhmana a legkiválóbb/elsődleges, ezt állítja a véda szavaival összhangban lévő szent hagyomány [szmrti] is. Felmerül azonban a kérdés: vajon ki az, akit bráhmanának nevezünk? Az élőlény [dzsíva]? A test? A származás? A tudás? A tett [karma]? A dharma szerint élés?

tatra prathamo jīvo brāhmaṇa iti cettanna | atītānāgatānekadehānāṁ jīvasyaikarūpatvāt | ekasyāpi karma vaśād anekadehasambhavātsarvaśarīrāṇāṁ jīvasyaikarūpatvācca | tasmānna jīvo brāhmaṇa iti || 3 ||

Az első (állítás), hogy az élőlény [dzsíva] a bráhmana. Ha ezt (mondod), akkor (a válaszom) nem. Az élőlény azonos az elmúlt testekben és az eljövendőkben. A karmának való alávetettsége miatt egy (élőlény) több testben születik, s mindezen testekben ugyanaz az élőlény (lakozik). Emiatt nem az élőlény a bráhmana.

tarhi deho brāhmaṇa iti cettanna | ācaṇḍalādi paryantānāṁ manuṣyāṇāṁ pañcabhautikatvena dehasyaikarūpatvāt | jarāmaraṇadharmādharmādisāmyadarśanādbrāhmaṇaḥ śvetavarṇaḥ kṣatriyo raktavarṇaḥ vaiśyaḥ pītavarṇaḥ śūdraḥ kṛṣṇavarṇa iti niyamābhāvāt | pitrādidahane putrādināṁ brahmahatyādi doṣa sambhavācca | tasmānna deho brāhmaṇa iti || 4 ||

A következő (állítás), hogy a test [déha] a bráhmana. Ha ezt (mondod), akkor (a válaszom) nem. A csandáláktól kezdve minden ember teste az öt elemből tevődik össze. A vénség és halál, az erény [dharma] és becstelenség, [adharma] valamint a többi (tulajdonság) is egyformán látható. A bráhmana fehér, a ksatrija vörös, a vaisja sárga és a súdra fekete színű – ez a szabály sem teljesül. Az ősök elhamvasztása fiaik által így bráhmana-gyilkosság volna, és más tettek is bűnnek minősülnének. Ezért nem a test a bráhmana.

A csandála megvetett, a társadalom perifériáján élő alantas személy, máshol svapacsának, kutyaevőnek nevezik.
A varna szó egyaránt jelent csoportot, társadalmi rendet, színt, színárnyalatot és szót, szótagot is. Egyes magyarázók felvetik, hogy az előkelőbb társadalmi csoportok eltérő bőrszíne miatt vette fel a „szín” szó a társadalmi rend értelmet. Az upanisad e részlete határozottan elutasítja e vélekedést.

tarhi jātibrāhmaṇa iti cettanna | tatra jātyantarajantuṣvanekajātisambhavā maharṣayo bahavaḥ santyṛṣyaśṛṅgo mṛgyāḥ kauśikaḥ kuśājjāmbuko jambukādvālmīko valmīkādvyāsaḥ kaivartakanyāyāṁ śaśapṛṣṭhādyautamo vasiṣṭha ūrvaśyāmagastyaḥ kalaśe jāta iti śrutatvādeteṣāṁ jātyā vināpyagre jñānapratipāditā ṛṣayo bahavaḥ santi | tasmānna jātirbrāhmaṇa iti || 5 ||

A következő (állítás), hogy a származás [dzsáti] a bráhmana. Ha ezt (mondod), akkor (a válaszom) nem. Ott van azok származása, akik más teremtményektől születtek, köztük nem egy nagy bölcs. Rsajasrnga őztől született, Visvámitra kusafűből, Dzsámbuka alantas személytől, Válmíki hangyabolyból, Vjásza egy halász leányától, Gautama nyúl hátából, Vaszistha Urvasítól, Agasztja pedig egy vizeskorsóban. E bölcsek (jó) származás nélkül is igazolták tudásukat, sok ilyen bölcset (ismerünk). Ezért nem a származás a bráhmana.

Rsajasrnga Vibhándaka fia, aki a történet szerint egy űnőtől született, s homlokán apró szarva volt. Apja az erdőben nevelte fel, és felnőttkoráig nem is látott más emberi lényt. Később ő végezte azt a szertartást, aminek folytán Dasarathának fiai születhettek – Ráma és testvérei.
Visvámitra a Nap-dinasztia egyik királya, aki a vezeklése révén lett bráhmana, ezért tekintik bráhmanaságát az áldozati kusafűből valónak. Ő volt Ráma és Laksmana egyik tanítója.
Dzsámbuka súdra származású bölcs, története az Uttara Rámánajában olvasható
Válmíki a Rámájana szerzője. Született bráhmana, de szülei elhagyták, és rablók közé keveredett. Találkozott egy bölccsel, aki azt a tanácsot adta neki, ismételgesse ezt a szót: halál [mará]. Évekig zengte e mantrát, minek állandó ismétlésében a szó fordítottját, Ráma nevét hallotta, s ez megtisztította szívét. Oly hosszú ideig ült egy helyben meditációját gyakorolva, hogy testét beborította egy hangyaboly. Így lett hangyabolyból született, azaz Válmíki.
Vjásza, a védák szerkesztője Parásar muninak Szatjavatítól, egy halász leányától született gyermeke.
Agasztja Mitrának Vaszistha pedig Varunának a fia. Mitra és Varuna magja egy áldozati szertartáson a gyönyörű mennyei nimfa, Urvasí láttán egy edénybe, illetve a vízbe hullott. Vaszistha a vízből született, Agasztja pedig az edényből.

tarhi jñānaṁ brāhmaṇa iti cettanna | kṣatriyādayo hi paramārtha-darśano’bhijñā bahavaḥ santi | tasmānna jñānaṁ brāhmaṇa iti || 6 ||

A következő (állítás), hogy a tudás [gjána] a bráhmana. Ha ezt (mondod), akkor (a válaszom) nem. Bizony sokan, ksatriják és mások is felismerték a legfőbb szemléletet. Ezért nem a tudás a bráhmana.

tarhi karma brāhmaṇa iti cetanna | sarveṣāṁ prāṇināṁ prārabdhasañcitāgāmikarmasādharmyadarśanāt | karmābhipreritāḥ santo janāḥ kriyāḥ kurvantīti | tasmānna karma brāhmaṇa iti || 7 ||

A következő (állítás), hogy a karma a bráhmana. Ha ezt (mondod), akkor (a válaszom) nem. Minden élőlény karmája egyformán prárabdha felhalmozásához vezet. Még a szent emberek is a karma által ösztönözve cselekszenek/végzik a rítusokat/. Ezért nem a karma a bráhmana.

Az élőlény tetteinek következményei nem azonnal jelentkeznek. A tettkövetkezmények mint megannyi mag [bídzsa] tapadnak az élőlényhez, melyek csak a számukra kedvező körülmények között csíráznak ki. Az éppen kibontakozó következményeket nevezik prárabdha (elkezdődött) karmának.

iti dhārmiko brāhmaṇa iti cetanna | kṣatriyādayo hiranyadātāro bahavaḥ santi | tasmānna dhārmiko brahmaṇa iti || 8 ||

Így tehát bráhmana az, aki a dharma szerint él [dhármika]. Ha ezt (mondod), akkor (a válaszom) nem. Ksatriják és mások is sokan vannak, kik aranyat adományoznak. Ezért nem a dharma szerint élő a bráhmana.

A bráhmanának hat kötelesége van, tanulás, tanítás, áldozat végzése saját maga és mások javára, adományozás és adományok elfogadása (Manu-szanhitá 1.88.). A korábbi érvelés elutasította a bráhmin megnevezés tudás és az áldozást jelentő tettek szerint való alkalmazását, így most csak az adományozás szerinti azonosítást veti el.

tarhi ko vā brāhmaṇo nāma | yaḥ kaścid ātmānam advitīyaḥ jāti guṇa kriyā hīnaṁ ṣaḍ ūrmi ṣaḍ bhāvetyādi sarva doṣa rahitaṁ satya jñānānandānanta svarūpaṁ svayaṁ nirvikalpam aśeṣakalpādhāram aśeṣabhūtāntaryāmitvena vartamānam antarbahiś cākāśavad anusyūtam akhaṇḍānanda svabhāvam aprameyam anubhavaikavedyam aparokṣatayā bhāsamānaṁ karatalāmalakavat sākṣād aparokṣīkṛtya kṛtārthatayā kāma rāgādidoṣa rahitaḥ śamādi guṇa sampanno bhāvamātsarya tṛṣṇāśā mohādi rahito dambhāhaṁkārādibhir asaṁspṛṣṭa cetā vartate | evam ukta lakṣaṇo yaḥ sa eva brāhmaṇa iti śrutismṛtipurānotihāsānāmabhiprāyaḥ | anyathā brāhmaṇatva siddhir nāstyeva | saccidānandamātmānamadvitīyaṁ brahma bhāvayedātmānamadvitīyaṁ brahma bhāvayet ||9||

Ez esetben vajon ki a bráhmana? Aki sikeresen és magától értetődő természetességgel <ahogyan az ámalaka gyümölcsét veszi tenyerébe az ember> közvetlenül az önvalón [átmá] meditál, mely kettősségek nélküli, származástól, tulajdonságoktól és tettektől nem érintett, mentes a hat gyengeségtől [úrmi], és a hatféle hibától [dósa], <mely a létesüléssel [bháva] kezdődik>, valóságos/igaz [szatja], tudás [gjána], gyönyör [ánanda] és végtelenség [ananta] természetű. Mentes a kételytől, maga a teljes határozottság, s az egész világ Felsőlelkéhez [antarjámitva, a belső vezetés] hasonlatos. Belül és kívül is (az önvaló) van, az éterhez [ákása] hasonlóan szakadatlan, természete az osztatlan boldogság, felmérhetetlen, (mégis) egyedül ő a megismerendő közvetlen érzékeléssel, meditációval [aparóksatá].

Az ámalaka (indiai egres) savanykás gyümölcse könnyedén elfér az ember tenyerében, így az egyszerű, világos, tiszta megértés szimbóluma.
A hatféle gyengeség az aggodalom vagy bánat [sóka], illúzió vagy félreértés [móha], öregség [dzsará], halál [mrtju], éhség [ksudh] és szomjúság [pipásza].
A létesüléssel kezdődő hat hiba a születés, fennállás, növekedés, beérés, hanyatlás és pusztulás.
A megismerés módjai az empiria vagyis pratjaksa (prati-aksa, azaz a szem előtt), a más tapasztalataiból származó ismeret, vagyis paróksa (parah aksa, a szem mögött), s a meditáció, az aparóksa (paróksa elvetése). Isten fenséges imádatából fakadó felismerés az adhóksadzsa (a fenséges Visnu imádata), a rajongó istenszeretet felismeréseinek neve aprákrta (nem anyagi).


(A bráhmana) mentes a vágy és a ragaszkodás hibáitól, a rendelkezik nyugodtsággal, és a többi kedvező tulajdonsággal, mentes a féltékenységtől, bírvágytól, a hiú ábrándoktól, az illúziótól és más hasonlóktól, szívét nem érinti a csalás, a hamis ego. E jelek mutatják a bráhmanát. Ez a kinyilatkoztatás [sruti] a szent hagyomány [szmrti], a puránák és itihászák véleménye. Másképp a bráhman-lét tökéletessége nem érhető el. Meditálj a lét, tudat és boldogság természetű páratlan önvalón, a brahmanon, meditálj a páratlan önvalón, a brahmanon.
 

A bráhmanákra jellemző nyugodtság és a többi kedvező tulajdonság a Bhagavad-gítá szerint: „A bráhmanák munkáját az alábbi, természetükből adódó tulajdonságok jellemzik: nyugodtság, önfegyelmezés, vezeklés, tisztaság, béketűrés, becsületesség, bölcsesség, tudás és vallásosság.” (18.42.) A Mahábhárata tizenkét jellemvonást említ: „A bráhmana legyen vallásos, igazmondó, uralkodjon az érzékein. Legyen vezeklő, jóindulatú, alázatos és béketűrő. Ne legyen irigy, értsen az áldozatok végzéséhez, legyen adományozó. Végezze megingathatatlanul odaadó szolgálatát, s legyen jártas a Védák tudományában. Ez a bráhmanák tizenkét jellemvonása.”


ityupaniṣat ||
Így végződik az upanisad.

(nyomtatásban a Kagylókürt folyóirat 43. számában jelent meg)

2013. január 12., szombat

a világkorszakok dharmája


A Manu-szanhitá az alábbi versekben írja le a világkorszakokat, és az egyes világkorszakokban élők számára ajánlott lelki utakat.

catuṣpāt sakale dharmaḥ satyaṁ ca eva kṛte yuge |
na adharmeṇa agamaḥ kaścin manuṣyān prati vartate ||1.81||

A krta (szatja)-jugában négy lábon áll a Dharma s az igazság, nincs vallástalansággal társuló haszonlesés ami az embereket megosztaná.

itareṣv āgamād dharmaḥ pādaśas tv avaropitaḥ |
caurik anṛta māyābhir dharmaś ca apaiti pādaśaḥ ||1.82||

A többiben a haszonvágy miatt a lábak elvesznek, a csalás, hazugság és az illúzió (Májá) által.

arogāḥ sarvasiddhārthāś caturvarṣaśat ayuṣaḥ |
kṛte tretādiṣu hyeṣāṁ āyur hrasati pādaśaḥ ||1.83||

Betegség nélkül, minden tökéletesség teljében négyszáz évig éltek a krta-korban, a trétá-korral kezdve az életkor csökkent a negyedével (azaz száz évvel).

veda uktam āyur martyānām āśiṣaś ca eva karmaṇām |
phalantyanuyugaṁ loke prabhāvaś ca śarīriṇām ||1.84||

A halandók életkora, mit a Véda említ, a rítusok áldásos következményei, ám a testetöltött (lélek) evilági hatalma is a világkorszakok rendjét követi.

anye kṛtayuge dharmās tretāyāṁ dvāpare apare |
anye kaliyuge nṝnāṁ yugahrāsānurūpataḥ ||1.85||

Eltérő a dharma az emberek számára a krta-jugában és a többiben is, a korszakok csökkenésének megfelelően.

tapaḥ paraṁ kṛtayuge tretāyāṁ jñānam ucyate |
dvāpare yajñam evāhur dānam ekaṁ kalau yuge ||1.86||

A krta-jugában az önfegyelem gyakorlása (tapasz) a legfőbb, a trétában a tudás (gjána), a dváparában az áldozat, (jagja) míg csupán az adományozás (dána) elegendő a kali-korban.

A figyelmes olvasó felkapja a fejét: hiszen azt hallottuk, hogy a kali-kor juga-dharmája Isten magasztalása! Nincs itt valami probléma? Ha beleássuk magunkat a purána-irodalomba, az alábbi gondolattal találkozhatunk (például a Visnu-puránában, Parásara és Maitréja beszélgetésében, 6.2.17.):

dhyāyan kṛte yajan yajñais tretāyāṁ dvāpare'rcayan |
yad āpnoti tad āpnoti kalau saṅkīrtya keśavam ||

Ami elérhető a krta-korban meditálva (dhjána), a trétában áldozatokkal áldozva (jagja), a dváparában imádva (arcsana), mindaz a kali-korban is elérhető Késava együttes magasztalásával (szankírtan).

A Bhágavata-puránában szintén e témáról kérdezi Paríksit király Sukát:
„16. Paríksit király kérdezett: Kérlek, mondd el nékem részletesen, óh, nagy bölcs, miként szabadulhatnak meg az emberek a kali-korszak töméntelen bűnétől e korban?
17. Beszélj nékem az egyes korszakokról is, s a korszakokra előírt vallási kötelességekről, valamint az univerzum élettartamáról, keletkezéséről és megsemmisüléséről, és a Legfelsőbbet képviselő, s Őáltala hajtott idő múlásáról!
18. Sukadév válaszolt: Emberek oltalmazója! A krta (szatja) korszakban a vallás négy lábon áll s az emberek állhatatosak. (A vallásosság eme) négy lába az igazságosság (szatjam), a könyörület (dajá), a vezeklés (vagy önfegyelmezés: tapasz) és az adományozás (dána).

A Bhágavata-purána első énekében Paríksit király így szól a bika képében megjelenő Dharmához: „Önfegyelmezés (tapasz), tisztaság (saucsa), könyörület (dajá) és igazságosság (szatja) – e négy lábon állsz, ám a vallástalanság a büszkeség, (a másik nemhez fűződő) ragaszkodás és bódulat képében eltörte lábaidat.” (Bhág.1.17.24.)
Srídhar szvámí szerint a dána azt az adományt jelenti, ami megszabadít a ragaszkodás és ellenszenv kettősségétől, valamint rettenthetetlenséggel áld meg. Nem holmi anyagi javakkal történő adakozásról van tehát szó, hanem lelki felvilágosításról… ezért ez ugyanazt jelenti, mint az első énekben említett „tisztaság” szó, mely ott is hasonló értelemmel bír.
19. E kor emberei általában elégedettek, könyörületesek, barátságosak (minden lénnyel), higgadtak és béketűrők. Önfegyelmet gyakorolnak, az önvalóból merítik örömüket, mindenkire egyformán tekintenek, s az önmegvalósítás érdekében lemondásokat vállalnak.
20. A trétá-korszatól kezdve a vallás fokról-fokra elveszti egyik lábát az erőszak, a hazugság, az elégedetlenség és a viszálykodás miatt.

Megjegyzés: a felsorolt tényezők mind egy-egy lábát – tartópillérét – támadják a dharmának: a hazugság az igazságot, az erőszak a könyörületet, az elégedetlenség az önfegyelmezést, a viszály az adományozást.
21. Akkor (a trétá-korszakban) az emberek gyakorolják (még) a (védai) rituációkat, vezekléseket és a lemondást, az erőszak és a kéjsóvárság nem jellemző rájuk. A három emberi életcélt (vallás, anyagi gyarapodás és érzékkielégítés) buzgón gyakorolják majd, s (bár ekkor alakulnak ki a társadalmi rendek), a védaismerő bráhmanák lesznek túlsúlyban.
22. A dvápara-korszakban a vallás négy lábából – együttérzés, vezeklés, igazságosság és adakozás – kettőt eltör a vallástalanság – az erőszak, a tisztátalanság, az igazságtalanság s az önmegtartóztatás hiánya.
23. Ebben a korszakban az emberek kedvelik a dicsőséget, s nagyszabású áldozatokat mutatnak be. Örömüket lelik a védatanulmányokban, bőség és jókedv jellemzi őket, családjaik kiterjedtek. A négy társadalmi rend közül a bráhmanák és a ksatriják az uralkodók (ők vannak többségben).
24. A kali-korszaban Dharmának már csak egy lába marad épen, de a vallástalanság terjedésének köszönhetően az is egyre gyöngül, majd teljességgel megsemmisül.
25. Ebben a korszakban az emberek kapzsiak, erkölcstelenek és könyörtelenek, ok nélkül is kaphatók a viszálykodásra, szerencsétlenek és mérhetetlenül kéjsóvárak. Súdrák, halászok s effélék ragadják magukhoz a hatalmat.
26. Az emberekben szemmel láthatóan nyilvánul meg a jóság, szenvedély és tudatlanság hatása, ami idővel hol előtérbe kerül, hol visszaszorul elméjükben.

Visvanáth Csakravartí kommentárjában megjegyzi, hogy miként az asztrológiában egy-egy bolygó hatását árnyalja a többi, hasonlóan egy-egy jugában is periodikusan megjelenik a többi – ezért fordulhat elő, hogy olykor a kali-korban is a dharma megerősödését tapasztalhatjuk.
27. Amikor jóság uralja az érzékeket, az elmét s az értelmet, s az embereket az aszkézis (tapasz) és a bölcsesség (gjána) foglalkoztatja, az a szatja-korszak uralma.
28. Amikor a vallásos érdem mellett a világi javak birtoklása és élvezete a legfőbb az emberek számára, az a szenvedély uralta trétá-juga, óh, nagytudású!
29. Mikor általánossá lesz a kapzsiság, elégedetlenség, büszkeség, képmutatás és irigység s az embereket a vágy sarkallja tettekre, az a dvápara-korszak, melyet a szenvedély és a tudatlanság együttesen ural.

49. Óh királyom, egész lényeddel azon légy, hogy szíved trónusára emelhesd az Úr Késavát, mert ha Őrá gondolsz tested elhagyásakor, bizonyosan eléred a legfőbb célt.
50. Ő (az univerzum) legfőbb irányítója, a mindenség oltalma és Felsőlelke, ezért ajánlatos mindig Őreá gondolni, mert aki (élete során, s ennek eredményeképpen) halálakor is Őrá gondol, elérheti Őt, óh, Paríksit!
51. Királyom! A kali-korszak a gonoszság tárháza, de van egy kiváló jótulajdonsága: pusztán az Úr Krsna szent neveinek zengésével az ember megszabadulhat minden ragaszkodástól s elérheti a Legfelsőbbet.
52. A kali-korszakban az Úr Hari szent neveinek s dicsőségének zengése (kírtana) mindama áldást megadja, amit a szatja-korszakban az Úr Visnun meditálva (dhjána), a trétá-korszakban néki bemutatott nagyszabású áldozatokkal (makha), s a dvápara-korban a rituális áldozatok (paricsarjá) révén értek el.” (Bhág.12.3. fejezet)

Hasonlóképpen tanítja a világkorszakok dharmájáról a bölcs Karabhádzsana Nimi királyt, a Bhágavata-purána 11.3.19-36. részében.

Foglaljuk össze az eddig olvasottakat:

 
a korszak neveszatja / krtatrétádváparakali
igazság / négyes (megtett, bevégzett)hármaskettősviszály
juga-dharma a Manu-szanhitá szerintönfegyelmezéstudásáldozatadományozás
juga-dharma a puránák szerintmeditációáldozatimádatmagasztalás
uralkodó kötőerőjóságszenvedélyszenvedély és tompaságtompaság
dharma leomló oszlopaiönfegyelemtisztaság (adományozás)könyörületigazságosság
a dharmát romba döntő tényezőkelégedetlenségviszályerőszakhazugság
 

A világkorszakok nevei arra utalnak, hogy idejük a legutolsó, kali-kornak többszörösei.

Tekintsük át rendre a világkorszakok dharmáit.
A szatja-jugában a puránák és a Manu-szanhitá tulajdonképpen ugyanarról szólnak: az önfegyelmezés gyakorlásának módja maga a meditáció… s a korszak megkülönböztetett jellemzője is az önfegyelem, aszkézis maga. A trétá-kor avatárja (Jagja, a megszemélyesült áldozat) vörös színű attribútumai a szentelt zsinór és a különféle áldozókanalak, s a három Véda tudása nyilvánítja meg (lásd Bhág. 11.5.24.). Így érthető, hogy az egyik szöveg a nagyszabású áldozatok megrendezését, míg a másik a tudást emeli ki. A dvápara kor áldozata a nagy közösségi események helyett a szűkebb körben gyakorolt imádat… a múrtiimádat, illetve a családosok napi áldozata. A kali-korban javasolt dharma tekintetében azonban eltérést találunk a Manu-szanhitá, és a puránák között: az ember kezében nem maradt semmi transzcendens, forduljon hát gondoskodó figyelemmel embertársai felé – mondja a Manu-szanhitá –, ám a puránák messzebb tekintenek. Való igaz, e korszakban a képzettség és a képesség is hiányzik az emberekből, ám az Úr könyörületes, és az ő magasztalása, a Hari-kírtan megmenti gyakorlóját!

2011. május 21., szombat

„szeretném megismerni az Igazságot!”


A Cshándógja-upanisad alábbi részletében Szanatkumára oktatja Náradát, az igazság alapjáról… természetesen a tanítás a Legfőbb Igazságról szól:

– Ám az a legékesebben szóló, aki Igazsággal (satya) szól ékesen.
– Tiszteletre méltó uram, ilyen (ékesszóló) vagyok én is. Lehetek az Igazság ékesszólója?
– Előbb meg kell ismerned az Igazságot!
– Tiszteletre méltó uram, szeretném megismerni az Igazságot!

A sat az as létigéből képzett folyamatos melléknévi igenév, így elsődleges jelentése: létező, élő, lévő, az ebből képzett satya jelentései : igazság, valóság. A szó gyakran Legfőbb Brahman, Visnu jelzője, például a Taittiríja-upanisadban: „Valóság (azaz Igazság), Tudás, Végtelenség – ez Brahman” (satyaṁ jñānam anantaṁ brahma, Taitt. 2.1.1.), vagy a Bhágavata-puránában: „meditáljunk hát rajta, a Legfőbb Valóságon (Igazságon)!” (paraṁ satyaṁ dhīṁahi, Bhág. 1.1.1.)
Az „aki Igazsággal szól ékesen” eredetiben: yaḥ satyena ativadati. A satyena a főnévragozás harmadik esete, jelenthet módot (igazsággal), de okot is: „az Igazság miatt ékesszóló”.

– Bizony, ha valaki megismerte (az Igazságot), igazat mond. Nem mond igazat az, aki nem ismeri (az Igazságot). Csak az mond igazat, aki megismerte az Igazságot. Ezt a megismerést (vijñāna) kell megismerni!
– Tiszteletre méltó uram, szeretném megismerni a megismerést!

A vijñāna közvetlen, személyes tapasztalatot, megértést jelent.

– Bizony, amikor az ember gondolkodik, akkor ért meg (dolgokat), aki nem gondolkodik, nem is ért. Csak az ért, aki gondolkodik. Ezt a gondolkodást (mati) kell megismerni!
– Tiszteletre méltó uram, szeretném megismerni a gondolkodást!

A mati jelentése töprengés, elemzés, érvelés.

– Bizony, akinek van hite, elmélkedik is. Akinek nincs hite, nem elmélkedik. Csak az elmélkedik, akinek van hite. Ezt a hitet (śraddhā) kell megismerni!
– Tiszteletre méltó uram, szeretném megismerni a hitet!

– Bizony, aki állhatatos, annak van hite is. A nem állhatatosnak hite sincsen. Csak annak van hite, aki állhatatos. Ezt az állhatatosságot (niṣṭhā) kell megismerni!
– Tiszteletre méltó uram, szeretném megismerni az állhatatosságot!

A Bhágavata-purána (s ennek nyomán Rúpa gószvámí szerint is) a śraddhā a kezdeti gyöngécske bizalom, hit, mellyel az ember az Írás, és a szentek felé fordul, míg a niṣṭhā a bűnök s más nemkívánatos tényezők elenyészése utáni megszilárdult, megállapodott hit, szilárd meggyőződés. Így a śraddhā az út első felének, a niṣṭhā a második felének kezdete. Az upanisad szövegében azonban nem ebben az értelemben találjuk a szavakat, a śraddhā itt elmélyült hit. A niṣṭhā értelmezéséhez érdemes megvizsgálnunk a szó eredetét: a szó a ni (le, alá) igekötő és a sthā (áll) ige összetétele, így jelentése valamiben meggyökeresedett, valamin nyugvó, megalapozott, állhatatos, komoly.

– Bizony, aki alkot, az állhatatos is. Alkotás nélkül nem lehet állhatatos az ember. Csakis az alkotás tesz állhatatossá. Ezért az alkotást (kṛṭi) kell megismerni.
– Tiszteletre méltó uram, szeretném megismerni az alkotást!

A kṛti cselekvést, teremtést, alkotást jelent.
Sankara kommentárja szerint a sor egymást követő lépcsőfokonként értelmezendő: az ember az eljövendő boldogság (sukha) reményében végzi a kötelességét, fegyelmezi érzékeit, gyakorolja az elme-összpontosítást (ekképp értelmezi kṛṭit). A következő lépcső a niṣṭhā, a gyakorló elköteleződés, pl. a guru szolgálata, s ennek következményeként bontakozik ki a vallásos hit (śraddhā). Majd a töprengés (mati) és megismerés (vijñāna) vezet az Igazsághoz (satya).
Megfontolandónak tartom azonban, ahogyan Szanatkumára minden egyes új fogalmat bevezet: kölcsönösen kapcsolja egymáshoz őket. A séma minden esetben ugyanez: 1. bizony, aki A az B is. 2. A nélkül nincs B. 3. Csak az A léte esetén van B. El nem választhatóan összefüggő fogalmakról van tehát szó, melyek így nem csupán fokozatok, hanem gondolkodásunk kiterjesztése az újabb fogalmak irányába. A felismerés, a gondolat, a hit és a cselekvés szorosan összefüggenek, egymást erősítik, s elválaszthatatlanok a boldogságtól.

– Bizony, amikor az ember boldog, akkor alkot is. Aki nem boldog, nem is alkot. Csak az alkot, aki boldog. Ezért a boldogságot (sukha) kell megismerni.
– Tiszteletre méltó uram, szeretném megismerni a boldogságot!

– Bizony, a Végtelen a boldogság. A kicsinyben (alpa, ami mulandó) nincsen boldogság. Csakis a Végtelen a boldogság. Ezért a Végtelent (bhūman) kell megismerni.
– Tiszteletre méltó uram, szeretném megismerni a Végtelent!

– Mikor az ember nem lát semmi egyebet, nem hall semmi egyebet, nem tud semmi egyebet, akkor jutott el a Végtelenhez. Ám ahol egyebet is lát, egyebet is hall, egyebet is tud, az kicsiny (véges). A Végtelen örökkévaló, a véges halandó.
– Tiszteletre méltó uram, min nyugszik e Végtelen?
– Saját dicsőségén, vagy tán még azon sem. E világon dicsőségnek mondják a sok tehenet s lovat, akárcsak az elefántokat s az aranyat, a szolgákat s feleségeket, s földbirtokot s a házakat. De én nem ilyesfajta dicsőségről beszélek, nem ilyesfajta dicsőségről beszélek – mondotta (Szanatkumára), – mert ezek egymáson alapulnak. (Cshánd. 7.16-24. szakaszok)

2011. január 19., szerda

tüskevár

„Meleg volt még, de a patak felől hűvös levegő kúszott a föld felett a kertbe, és a vízpáráktól egyszerre felemelték fejüket a virágok, és még erősebben illatoztak.
Gyula szinte harapta ezt a tiszta, nedves levegőt, és bágyadtan gondolt a holnapi napra, haza és minden haszontalanságra, de a gondolatokat hagyta elmenni, ahogy jöttek. Nem ültette le őket maga mellé, nem kérdezett tőlük semmit, nem foglalkozott velük. Valami nyugalmas révedezés volt ez, majdnem álom, ámbár nem volt álmos. Most nem nézett egy fára vagy bokorra vagy a méhesre, hanem magában érezte az egész kertet, az egész alkonyodó csendet, és ugyanakkor önmagát is benne érezte ebben az illatos magányban. Ha most levágnának egy fát, az neki is fájna, és ha valaki el akarná taposni azt a kis cincért az úton, bizonyára megakadályozná. Tutajosunk egy lett az alkonyattal, a kerttel, a csenddel, az egész határtalan, lélegző, élő mindenséggel.”
Fekete István: Tüskevár

2010. május 29., szombat

szmarana


A szanszkrt smaraṇa szó nem csupán az emlékezést jelenti, a múlt felidézését a tudatban, hanem rágondolást, valaminek a végiggondolását is. Dzsíva gószvámí a smaraṇa öt fokozatáról beszél. Az első fokozat az, mikor az ember hébe-hóba Krsna nevére, tulajdonságaira, kedvteléseire gondol, ez az emlékezés (smaraṇa). A koncentráció (dhāraṇā) az, mikor a gyakorló összeszedett, összpontosítja figyelmét, és időnként komoly igyekezettel igyekszik a külvilágot kizárva Krsnára gondolni. Ezután a meditáció (dhyāna) következik, ekkor a figyelem egy sajátos formán rögzül. A teljes belefeledkezésnek (dhruvānusmṛti) nevezzük, mikor a meditáció megszakítatlan, akadálytalanul áradó, és szakadatlan örömmel tölti el a gyakorlót. A dhruva szó szilárdat, állandót jelent, az anusmṛti pedig egyvalamire való emlékezést, mikor az ember minden másról megfeledkezik... ezért próbáltam az összetett szót a teljes belefeledkezés szókapcsolattal fordítani. A smaraṇa végső fokozata a transz (samādhi), a teljes belefeledkezés állandóvá válása. Dzsíva gószvámí minderről a Bhakti-szandarbha 278. tételében ír.

atha pūrvavat krama-sopāna-rītyā sukha-labhyaṁ guṇa-parikara-sevā-līlā-smaraṇaṁ cānusandheyam |
tad idaṁ smaraṇaṁ pañca-vidham | yat kiñcid anusandhānaṁ smaraṇam | sarvataś cittam ākṛṣya sāmānyākāreṇa mano-dhāraṇaṁ dhāraṇā | viśeṣato rūpādi-vicintanaṁ dhyānam | amṛta-dhārāvad avicchinnaṁ tad dhruvānusmṛtiḥ | dhyeya-mātra-sphuraṇaṁ samādhir iti |
Miként korábban (is szóltunk róla), a boldogság eléréséhez fokról fokra előrehaladva kívánatos (Krsna) tulajdonságaira, társaira, szolgálására, s kedvteléseire való emlékezés (utáni tudakozódás és annak) gyakorlása.
Ez az
ötféle emlékezés. Az emlékezés valamiféle rágondolás (tervezgetés, tudakozódás). Az értelmet (elmét) így vonzva az elmének ebben az állapotban való megtartása a koncentráció. Sajátos formára s egyebekre való gondolás a meditáció. Nektárözön-szerű, megszakítatlan a teljes belefeledkezés. A teljesen fenntartott emlékezés pedig a transz (mikor egyedül az Úr van jelen az ember gondolataiban).


A folytatásban Dzsíva gószvámí az egyes fokozatokról szóló idézeteket veszi sorra.

tatra smaraṇam –
yena kenāpy upāyena smṛto nārāyaṇo'vyayaḥ |
api pātaka-yuktasya prasannaḥ syān na saṁśayaḥ ||
Az emlékezés:
„A múlhatatlan Nárájanra bárhogyan is emlékezve
még a bűnhöz láncolt (ember) is jámborrá válhat, semmi kétség.”

(Brhad-náradíja-purána 1.1.77.)

dhāraṇā –
viṣayān dhyāyataś cittaṁ viṣayeṣu visajjate |
mām anusmarataś cittaṁ mayy eva pravilīyate ||
A koncentráció:
„Az érzéktárgyakon elmélkedő elme az érzéktárgyakhoz ragaszkodik,
(ám) a reám emlékező elme bizony bennem oldódik fel.”

(Bhág. 11.14.27.)

dhyānam

bhagavac-caraṇa-dvandva-dhyānaṁ nirdvandvam īritam |
pāpino’pi prasaṅgena vihitaṁ suhitaṁ param ||
A meditáció:
„A Magasztos Úr két lábának meditációja megszünteti a (világi) kettősséget, (miként az) kinyilváníttatott.
Még a bűnös is, ha csak alkalomadtán (meditál), a legfőbb üdvöt éri el.”

(Nrszinha-purána)

tatra nirdvandavaṁ śītoṣṇādimaya-duḥkha-paramparātītam | īritaṁ śāstra-vihitam | tac ca pāpino’pi prasaṅgenāpi param utkṛṣṭaṁ suhitaṁ vihitaṁ tatraivety arthaḥ |
A (versben) a nir-dvandva szó a hideg s meleg s a többi természetű szenvedések sorának (a kettősségeknek, dvandva) a meghaladása. Az īritam jelentése „kinyilváníttatott”, azaz a kinyilatkoztatás által megállapított. S „még a bűnös is” és csak „alkalomadtán”, (bizony akkor is) a param, azaz „legfőbb üdvöt” éri el, így szól a magyarázat.

dhruvānusmṛtiś ca
mad-guṇa-smṛti-mātreṇa ity ādau
tribhuvana-vibhava-hetave’py akuṇṭha-smṛtiḥ ity ādau ca |
eṣaiva śrī-rāmānuja-bhagavat-pādaiḥ prathama-sūtre darśitāsti |
És a teljes belefeledkezés:
„csupán tulajdonságaimra emlékezve”,
„az állandó emlékezésben még a három világ gazdagsága kedvéért sem” (Bhág. 11.2.53.)
miként ezt Rámánudzsa is megmutatta (a Védánta-szútrához írt kommentárjában) az első szútrában.


A mad-guṇa-smṛti-mātreṇa „csupán tulajdonságaimra emlékezve” kezdetű verset nem leltem sehol. Hasonló vers a Bhágavata-purána 3.29.11. verse, mely így szól:

mad-guṇa-śruti-mātreṇa
mayi sarva-guhāśaye |
mano-gatir-avicchinnā yathā gaṅgāmbhaso'mbudhau ||

Csupán tulajdonságaimról hallva hozzám, a mindenki szívében lakozóhoz

áramolnak gondolataik szakadatlan, miként a Gangesz vize az óceánba.

A másik idézet a Bhágavatamból való:

tri-bhuvana-vibhava-hetave ’py akuṇṭha-
smṛtir ajitātma-surādibhir vimṛgyāt |
na calati bhagavat-padāravindāl
lava-nimiṣārdham api yaḥ sa vaiṣṇavāgryaḥ ||

Ki a félistenek s mások által kutatott állandó emlékezésben még a három világ gazdagsága kedvéért
sem tántorodik el a Bhagaván lótuszlábaitól egy fél pillanatra sem, az a legkiválóbb vaisnava.
(Bhág. 11.2.53.)

Az emlékezés (
smṛti) jelzője az akuṇṭḥa, melynek jelentése nem ingadozó, zavartalan, akadályoktól mentes, állandó.

A versben az ajita-ātma jelenthet nem legyőzött, azaz kontrollálatlan elmét és érzékeket. Legyen bár tudós bölcs (sura) az ember, ha elcsábítja a világi pompa, csak kutatja, ám soha nem éri el a belefeledkezés tartós állapotát. Az
ajita szó jelentheti továbbá a Legyőzhetetlent, a Legfelsőbb Urat, kinek a félistenek (sura) is életüket (ātma) szentelik.

samādhim āha –
tayor āgamanaṁ sākṣād īśayor jagad-ātmanoḥ |
na veda ruddha-dhī-vṛttir ātmānaṁ viśvam eva ca ||
A transzról mondják:
Kettejük érkezését, a mindenség lelke s ura (valamint párja, Umá közeledtét)
nem észlelte, (hiszen folyamatosan) fenntartott elme-működése (miatt) sem testéről, sem a világról (nem volt tudatos).

(Bhág. 12.10.9.)

A Bhágavata-purána e története elmeséli, hogy egy alkalommal Siva és Umá a világot járván megpillantották a meditációjába mélyedt Márkandéját. A bölcset látva Umá így szólt: „Nézd, uram, e bráhmanát! Teste, érzékei s elméje lecsöndesült s így joggal hasonlítható a rezzenéstelenül csöndes óceánhoz, melyet nem korbácsol fel a szél, s vízi lényei is nyugodtak. Add meg aszkézisének gyümölcsét, kérlek!”
Ám mikor közelebb léptek, nem tudtak szót váltani a bölccsel, mert Márkandéja nem észlelte jöttüket, hiszen nem volt tudatos semmi másról, csak meditációjának, imádatának tárgyáról. Siva ezért misztikus erejével behatolt a szívébe, így szakítva meg a meditációt. Márkandéja visszatért a transz állapotából, s azt az áldást kérte, hogy mindig töretlen odaadással imádhassa Bhagavánt, az ő híveit, és Sivát.

tayo rudra-tat-patnyoḥ | bhagavad-aṁśa-tac-chaktitvāt jagad-ātmanoḥ tat-pravartakayor api | tatra hetuḥ ruddha-dhī-vṛttir bhagavad-āviṣṭa-cittaḥ bhaktiṁ parāṁ bhagavati labdhavān iti pūrvokteḥ |
tasmād asamprajñāta-nāmno brahma-samādhito bhinna evāsau |
A „kettejük” Rudrát, és feleségét jelenti. Bhagaván részeként, az ő erejéből (Siva) a „mindenség lelke”, ám (Márkandéja) még az ő megjelenésüket sem (észlelte). Ennek oka: a (folyamatosan) „fenntartott elme-működés”, azaz a Bhagavánban elmélyedt értelem, mellyel „elérte a magasztos úr iránti legfőbb odaadást” (Bhág. 12.10.6.), ahogy azt korábban (Siva) mondta.
(Mindez azt mutatja, hogy ez a szamádhi) különbözik az aszampragjátának nevezett Brahmanon meditáló szamádhitól.

A aszampragjáta szamádhi Patanydzsali jóga-terminológiája, ám erről egy másik bejegyzés szól majd.