Srí Ísópanisad, 17. mantra

vájur anilam amrtam
athédam bhaszmántam saríram |
óm krató szmara krtam szmara
krató szmara krtam szmara ||

Hadd égjen hamuvá ez a mulandó test,
és hadd olvadjon az életlevegő a lég összességébe!
Kérlek, óh, Uram, emlékezz most minden áldozatomra,
és mert végül is Te élvezel minden hasznot, kérlek, emlékezz mindarra, amit Érted tettem!

Bhakti Kamala Tírtha e vershez fűzött gondolatai:

A megszokott módszer az, hogy az ember az elején kezdje, ne a végén… ám mi most a végénél kezdjük, hogy e tanításnak a koronáját megismerjük, és ehhez a koronához odahajthassuk a fejünket!
Jön még valaki? Várunk még valakit? Hm., még a fél világot! Tán befér ide!

Ez nagyon különleges verse a Srí Ísópanisadnak és egyáltalán azt mondhatjuk, hogy szinte az egész vaisnava irodalomnak, vagy bhakta gondolkodásmódnak. Hiszen általában nem jellemző a vaisnavákra, hogy azt kérik, hogy Krsna, Isten emlékezzen meg tetteikről, vagy nehogy megfeledkezzen az odaadásukról. De mégis…ez itt írva vagyon.
Mi lehet ennek az oka?

Amikor egyszer az egyik kedves hittestvérünk föltette ezt a kérdést, akkor nagyon is elgondolkodtunk azon, hogy vajon hogy kerül ide egy ilyen kérdés?! A védikus gondolkodás gyöngyszemei közé hogyan kerül ilyenfajta önzés: „Hát aztán Krsnám, emlékezz arra, hogy én mennyi áldozatot hoztam Érted, s mennyi jócselekedetet hajtottam végre. Nehogy megfeledkezz ám arról, hogy Neked élek!”

Vajon mi lehet ennek a magyarázata? Mit mondanátok, ha valaki ezt kérdezné? Ezt mondanád: nem tudom?
Ha az upanisad-irodalmat megvizsgáljuk, az nem kifejezetten a raszabéli kapcsolatok hordozója, nem a Krsnához fűződő fesztelen viszonyt ábrázolja, hanem elméletibb, spekulatívabb, inkább a száraz filozófián alapuló közeledés Istenhez. Azt mondhatjuk, hogy az upanisad-irodalom egészében egy picit távolabbi viszonyt mutat be, ahol elképzelhető, hogy egyfajta számításból végeznek jócselekedeteket, hogy aztán majd a halál pillanatában erre emlékezzen Isten és tovább segítse őket egy következő születésben, vagy mennyei körülmények közé, vagy valamilyen üdvösséghez vezető állapotban majd megsegítse őket.
Sríla Prabhupád magyarázataiból ugyanez derül ki: amíg tudatában vagyunk Istennek, tehát érzékeljük a nagyságát, addig az ember valóban inkább fohászokat ajánl föl – dicsőítő fohászt. Ugyan sokan kérnek ezt-azt, külső dolgokat, s akár egy igaz hívő is – ha nem áll az odaadásnak és az önzetlenségnek a maximális tetőfokán – kérheti, hogy ne feledkezzen meg Isten az érte hozott áldozatairól. Ám amikor magasabb szintre jut valaki az odaadás tudományában és a lelki élet izgalmas kérdésében, akkor már nem kér semmit. Már azt sem kéri, hogy: „Krsnám, én azért az egész életemet Neked adtam, emlékezz erre! Mennyi, mennyi áldozat! A legszebb éveimet Neked áldoztam, egész fiatalságomat odatettem lótuszvirág lábaidhoz. Azalatt mennyi mindent csinálhattam volna, meggazdagodhattam volna, bejárhattam volna a fél világot. De én Téged szolgáltalak...”
Nem! A fejlettebb szinten álló bhakta nem kér ilyet, hanem nagyon hálás, hogy esélyt kapott arra, hogy végezhet valamilyen szolgálatot.

Véget ér-e ezzel a lelki fejlődés útja? Valószínűleg mindenki tudja: nem! S a következő lépcső az, amikor egy bhakta már nemcsak abban az érzésben van, hogy „én a Tiéd”, hanem abban is, hogy „Te meg az enyém”. Itt nemcsak az önfeláldozásról van szó az odaadó szeretetben, hanem a tiszta érzelmek folytán transzcendentális kisajátításról is beszélhetünk: ezt tekinthetjük magasabb szintnek. Bár a „kisajátítás” szó nagyon rosszul csengő fogalom, nagyon önzőnek, nagyon kihasználónak tűnik, főleg ha még politikai felhangjait is megvizsgáljuk, hogy pl. kisajátítják valakinek a vagyonát, vagy a gyárát és aztán őnéki búcsút intenek. Nos, az ilyenfajta kisajátítást senki sem szereti. Ám a szeretetben – azt hiszem – szeretik az emberek kisajátítani a másikat, nem? Annyira birtokolni, hogy csak az enyém, senki másé, csak az enyém. De egy idő után elméletileg be kell lássuk, hogy a magasabb rendű szeretet: önzetlen. Az nem megszerezni, kisajátítani, kizsákmányolni akar a másik fölött, viszont az „enyém vagy” érzése, a lelki életben, a bhakti szent tudományában és gyakorlatában is nagyon magasztos, magas szinten kezdődő érzés.

Így ez a magyarázat szinte fölfogható incselkedésnek is – ha bhaktaként, vagy bhakta módjára próbálom értelmezni ezt a mondatot: „De aztán Krsna emlékezz!, hiszen tudod, amikor együtt eszegettük a laddukat…, emlékszel, amikor Vrndávan szent földjén együtt kentük be egymást földfestékekkel, ahogy az indiánok kenik ki magukat a harci jelekkel…” Szinte incselkedhet is a bhakta Krsnával, neki szabad közel állni Krsna szívéhez, s ezért Krsna bármit elfogad hívétől, ha azt szeretettel ajánlja föl Neki. Nyilvánvaló tehát, egy bhakta nem várja ezt el Krsnától – bármit is félreértve –, hogy Őrá gondoljon, nem vár semmiféle viszonzást, mégis, a szeretetteljes viszony elvakítja, annyira intimmé, fesztelenné teszi kapcsolatukat, hogy akár ezt is megengedheti magának.

Persze mindig nagyon vigyázni kell, sose higgyük magunkat Krsnával szemben, vagy a Felsőrendűvel szemben barátnak. Az az ő dolguk, hogy lehajolnak mihozzánk és azt mondják: „gyere barátom!” Mi ne veregessük vállon őket ilyenkor, az nem jó, az nem hasznos az ember lelki fejlődésében. Láttam magam is ilyen szituációt, amikor egy ifjú bhakta ilyen hibát vétett: valami kicsúszott egy idősebb bhakta kezéből és erre – végül is bhaktikusan, de egy picit túl barátian – vállon veregette az idősebb bhaktát: „...nem probléma, nem olyan nagy baj...” Ahhoz nagyon, nagyon összekovácsolódott, összeérett viszonyra van szükség, hogy az egyik fél részéről ne legyen lekezelő és sértő, és a másik fél részéről ugyanígy a kedvességnek és a szeretetnek átérzett kifejeződésére utaljon.

De ez a vers nem csupán ezen az oldalon érdekes és nehezen megfejthető. Eltöprenghetünk azon, hogy vajon hogyan is kell érteni a fölszólítást, miszerint: Krsna emlékezzél, lám mit csináltam! Mert itt van a versnek az eleje is: „Hadd égjen hamuvá ez a mulandó test, hadd olvadjon az életlevegő a lét összességébe”. Ha valaki félre akar érteni valamit, még a legegyértelműbb és legfélreérthetetlenebb dolgot is ki tudja forgatni. Ha valaki félre akarja érteni az Isópanisadnak ezt a versét, nagyon könnyen megteheti. Ráadásul nehezen is érthető. Ha kiragadjuk a kontextusból és tendenciózus szándékkal próbáljuk értelmezni, akkor ebből sok butaságot ki lehet sütni mondván: „hadd égjen hamuvá ez a mulandó test...” – Áhá!, ez biztos valami öngyilkos szektának a fölszólítása. Főleg, amikor ilyen ostoba események történnek, fanatizálható emberek, rémtörténetek röppennek föl, hogy a dzsungel közepén tömeges testelhagyást gyakorolnak a hívek. Tessék, itt is erről van szó! „Hadd égjen hamuvá ...” sőt még gyújtogatással is foglalkoznak: valami tűzről van szó!

Nem. Ez nem arra való fölszólítás, hogy dobjuk el a testet, hanem arra való fölhívás: Ha elkövetkezik az a pillanat, amikor egy megtisztult lélek számára a földi lét már akadállyá válik, s Krsna szolgálatában már nem ezen a szinten akar élni... ha el kell menni, akkor úgy tudjon elmenni, hogy teljesen Őrá bízza magát. Úgy mondják, amit nem ad oda az ember, vagy nem ajánl föl Krsnának, azt fogja elveszíteni. Egy bhakta nem ragaszkodik földi szituációkhoz, gazdagsághoz, testéhez, világi dolgokhoz, de nagyon is ragaszkodik Krsnához. Ezért bátran mondja, hogy amit úgy is el fogok veszíteni, az „hadd égjen hamuvá”. Az életlevegő, ami ugyan a vitál esszencia, az élet veleje, az úgy is valahol a világmindenség létezésével rezonál, s az is hadd olvadjon! Még az sem én vagyok: sem a test, sem ez az élet-esszencia nem én vagyok. „Én Isten szolgája vagyok” Hadd kristályosodjon ki ebben a pusztulásban, ebben a tűzben, ebben a létezésben, hadd kristályosodjon ki az, hogy én kihez tartozom: „Én Tehozzád tartozom! Így hát emlékezzél meg rólam! Mert én a Tiéd vagyok!” Így már jogos az az igény: „de hát aztán emlékezz!”

Miért? A kulcsot megint csak Prabhupád adja a magyarázatában. Megint itt van egy titokzatos vers, egy finom dolgokat tartalmazó vers. Miért gondolkodhat így egy bhakta? Mert egy bhakta szereti Krsnát! S a szeretet minden korláton túlmutat. Ezért mondja Sríla Prabhupád, hogy az istenszerető szolgálat az egyetlen helyes út. Márpedig az emberi testet ennek a helyes útnak a javára, bejárására kell használnunk. Az életet nagyon tudatosan kell élnünk. Nem mi vagyunk az élet urai, hanem az élet ural bennünket. Ad egy kis szeletet. Nem miénk az egész torta. Megkapunk belőle egy szeletet, és hogy megfekszi-e a hasunkat, vagy inkább táplál bennünket, az attól függ, hogy milyen tudatban fogyasztjuk a lét-összességnek ezt a szeletét, amely éppen ránk vár, nekünk jutott ebben a felvonásban. Tudni kell a módszert, hogy az életet hogyan éljük helyesen, és tudni kell azt a módszert is, hogy ha el kell mennünk, akkor hogyan menjünk el helyesen. A tudatosság azért fontos, hogy az ember ne tévedjen meg, ne jusson máshová, mint ahová elindult. Általában mindenki úgy van, hogy ahová elindul, oda el is szeretne jutni. Hiszen azért megy oda. De ha menet közben célt téveszt, akkor kérdéses vajon mire jut? Lehet, hogy ugyanaz a törekvés, ugyanaz a lendület, ugyanaz a szándék megvan, de ha menet közben valahol elhibázta a dolgot, akkor az eredmény, a célba érés nagyon bizonytalan lesz.

Így hát a tudatosságnak a bhakta-élet során egyre jobban fokozódnia kell. S hogy ez a tudás miként fokozódik az emberben? Azt hiszem úgy, hogy ő – a bhakta – nagyon figyelmes azokkal, akikkel találkozik, akiktől tanulni tud, és minden alkalmat megragad, hogy ezt az elkötelezettségét, szeretetét, Isten iránti érzelmét megpróbálja kifejezni: egyszerű szavakkal, egy imával, egy fohásszal, egy szál virággal, vagy valamilyen kedveskedéssel, valamilyen szolgálattal.

Végül is olyan egyszerű! Olyan egyszerű és szép a bhakti-jóga: Isten önzetlen szolgálata, a szeretetteljes önátadás. Ezek olyan természetes dolgok.

Tudjuk, hogy azok az elemek, amiket annyiszor hallottunk, s itt ismét, újra felsorolt nekünk Sríla Prabhupád, a bhakti-jóga elemeit – a 9 fő elemet – nagyon egyszerű gyakorolni: hallani Krsnáról? nagyon lelkesítő. Ilyen Isten: táncol, énekel, pajkos, csintalan, szereti az édességet! Mutassatok még egy ilyen Istent! Még a nagy filozófus is azt mondta, hogy olyan Istent érdemes imádni, aki énekel és táncol! Igaz, hogy mivel nem kezdte el ennek az Istennek az imádatát, ezért beleőrült a dologba, de legalább helyes volt, amit mondott! Csak az olyan Istent érdemes imádni, aki énekel és táncol. Melyik az az Isten, aki énekel és táncol? Krsna! Hallani, dicsőíteni, magasztalni, Krsnát. „Hallás meg kírtana, emlékezés, ima, hűséges szolgálat.” Ezek nagyon jól lefedik azokat a dolgokat, amiket a bhakták profin tudnak csinálni. Az anyagi világban mit kell profin csinálni? Profinak kell lenni a materializmus terén: ha gazdag vagy, professzor vagy – tudós vagy, profi vagy. A bhaktáknak nem ez a lételeme. Mit tud egy bhakta jól csinálni? Krsnáról prédikálni, s imádni Őt. Az egész életét ki tudja tölteni, hogy Isten dicsőségéről beszél, hogy a bhaktaélet kalandjait fölemlegeti. Ez a legcsodálatosabb elfoglaltság, s ezt mindenki szereti hallani is. Hallás és kírtana: ez nagyon fekszik a bhaktáknak. Énekelni, bhadzsanázni? Hát nem láttam még olyan bhaktát, aki ezt ne szerette volna. Sőt, az érdeklődők közül... Jónéhány olyan emberről hallottam, aki a programok végén azt mondta: „Nem lehetne még énekelni egy kicsit?“ Na, az ilyenből hamar bhakta lett. Előbb-utóbb átállt a másik oldalra, s most már Ő énekel a vendégeknek. Tudjátok ezek olyan… olyan jelek!

S még egy nagyon fontos tényező – a praszád. Előfordul, hogy abból, aki az előző életében közelébe sem került a konyhának, főszakács lesz, s a legfinomabb dolgokat tudja Krsnának fölajánlani. Látjátok, ez a lelki élet milyen csodálatos távlatokat nyit meg az ember előtt? Még ilyen egyszerű ügyekben is, mint a főzés, az éneklés. Egy bhaktának egyre tudatosabbá kell válnia, s ezek az elfoglaltságok nagyon fekszenek a bhaktáknak: bhadzsan, kírtan, vibrálás, dicsőítő fohász, ilyesmi. S ezeket azért fontos megtanulniuk, mert ezekkel nagyon sokat foglalkoznak az írások. Ha megnézzük pl. a Srímad Bhágavatam terjedelmét: 18000 vers, annak a java része Krsnához intézett fohászokból áll. Ha veszünk egy-egy éneket (mindenki emlékszik rá, ahogy elolvastuk ezeket az énekeket….), ezeket az elfoglaltságokat szívesen vállalja az ember. Valójában a mantráknak is ugyanilyennek kell lennie! A mahámantra magasztaló fohász, fölajánlás, Istennek való fölajánlás legyen, s ez lesz az, ami valójában, igazán célba ér, ami a gondolatokat és a szándékainkat is eljuttatja Krsnához. Mint, ahogy a hétköznapi vallásosságban a szent tűz lángjairól mondják azt, hogy a tűzben fölajánlott áldozatokat fölviszi az égbe és eljuttatja a félistenekhez, ugyan úgy ez az odaadó fohász az, ami az ember érzéseit és szolgálatait eljuttatja Istenhez. Ami persze már nem a hétköznapi vallásosságnak a szintje, hanem az odaadó szolgálaté. Meg kell tanulnunk, hogy Istent magasztalni jó, Őróla hallani már önmagában is nemes, jó cselekedet. De ha tovább akarjuk finomítani az abszolút igazságról szóló ismereteinket, akkor nagyon fontos, hogy az ácsárják, a tanítómesterek szavait figyelemmel hallgassuk és kövessük. Azt hiszem erre nagyon jó példa ez a magyarázat, ez a vers is!

(elhangzott 1999 őszén, Hásságyon)