ragaszkodásmentesség – Bhartrhari versei, részletek Vairágja-satakamból 1.

A vairāgya szó gyöke a rañj, melynek jelentései: fest, pirosít, vonzódik, szerelmes lesz. A cselekvés megnevezése a rāga - festés, ragaszkodás, szerelem, érzés, vonzalom, és persze az átvitt értelemben a szó mint zenei szakkifejezés is ismeretes. A vi- tagadást vagy elválasztást jelentő igekötővel kiegészülve a virāga szó elidegenedést, szenvedélytől való mentességet, közömbösséget, nem ragaszkodást jelent, a vairāgya pedig ennek az állapotnak a megjelölése. Bár a vairāgya kifejezést gyakran leegyszerűsítve lemondásként fordítják, a szanszkrt fogalom egészen más képzetet kelt az olvasóban, mint a magyar lemondás szó. A lemondás jelenthet valamilyen megváltozhatatlannak tartott rosszba való belenyugvást, és az ebből fakadó csüggedtséget. Jelenthet áldozatvállalást valamilyen nemesebb cél érdekében, vagy a mai nehézség vállalása a jövőben várt jutalomért. Ezzel szemben a szanszkrt szó az attitűd megváltoztatását jelenti, a világi ragaszkodásról való megfeledkezést. Miként a kisgyermek, amikor a veszélyes olló helyett valami más, szépségesen csillogó – ám nem veszélyes – játékot kap. A transzcendens felé fordulás magával ragadja a figyelmét, az Isten felé fordulással automatikusan fordul el az anyagvilágtól.
Igen ám, de ez az állapot nem következik be azonnal. Az olló túlságosan vonzó – hiszen az ember egész eddigi élete az érzékei bűvkörében telt. A versek részben erről szólnak: lám, annyi mindent megtettem már, mégis ott bennem a sóvárgás. Rāga van még, nem vairāgya. Aztán az értelem meggyőzése: intés a világ hiábavalóságára.

utkhātaṁ nidhiśaṅkayā kṣititalaṁ dhmātā girerdhātavo
nistīrṇaḥ saritāṁ patir nṛpatayo yatnena saṁtoṣitāḥ |
mantrārādhanatatpareṇa manasā nītāḥ śmaśāne niśāḥ
prāptaḥ kāṇavarāṭako'pi na mayā tṛṣṇe sakāmā bhava ||3||

A föld felszíne feldúlva már a kincs reményében, a hegyek érce is kiolvasztva,
a folyók ura, az óceán átszelve, a föld urai, a királyok pedig gondosan elégedetté téve.
Mantrákkal, imádattal és odaszentelt gondolatokkal is sok éj eltelt már a halottégetőnél,
ám egy lyukas kétfillért sem ért az egész: a vágyam nem csillapult.

Sok éj eltelt már a halottégetőnél: a halottégető hely az elmúláson való, az anyagvilág hiábavalóságán való meditáció helye.
Lyukas kétfillért: szó szerint kāṇa-varāṭakaḥ, törött kagylópénz.

bhogā na bhuktā vayameva bhuktāḥ
tapo na taptaṁ vayameva taptāḥ |
kālo na yāto vayameva yātās
tṛṣṇā na jīrṇā vayameva jīrṇāḥ ||7||

Nem mi élveztük a gyönyöröket, csak használtak bennünket,
nem vállaltunk vezeklést, csupán gyötrődtünk,
az idő sem telt, mi múltunk el,
nem enyészett el a vágy sem, mi vénültünk meg.

Az első két páda a szavak többes jelentésével játszik. A bhuj ige jelentései: eszik, élvez, használ, birtokol, a bhoga így étel, élvezet, világi gyönyör is. A tap ige ragyog, süt (a Nap), melegít, vagy szenved. A tapas, az önfegyelmezés, vezeklés a tap igéből származik. Első megközelítésben mert a tapas önsanyargatás, ám az önfegyelmezés valójában belső tűz – s ez a belső tűz adja az aszkéta hajtóerejét.

valībhirmukham ākrāntaṁ palitair aṅkitaṁ śiraḥ |
gātrāṇi śithilāyante tṛṣṇaikā taruṇāyate ||8||

Az arc ráncos és elcsigázott, fejen szürke bélyeg,
a végtagok gyöngék, erőtlenek – csupán a sóvárgás fiatal!

Arcomat ráncok szántják fel, fejemet fehérség lepi,
mind a tagok leroskadnak; ifjú csupán a vágy maradt.
(Weöres Sándor fordítása)

āśā nāma nadī manorathajalā tṛṣṇātaraṅgākulā
rāgagrāhavatī vitarkavihagā dhairya-druma-dhvaṁsinī |
mohāvarta-sudustarātigahanā prottuṅgacintātaṭī
tasyāḥ pāragatā viśuddhamanaso nandanti yogīśvarāḥ ||10||

Remény – így hívják a folyót, hol a vágy vizén a mohóság kelti a hullámokat.
Ragaszkodás-krokodilok és képzelet-madarak lakják, a higgadt nyugodtság fáját mossa alá.
Örvénye az illúzió, átkelni rajta képtelenség, mélye végtelen, aggodalom a martja.
A tiszta elméjű nagy jógík mégis túljutnak rajta, s a túlparton örvendeznek.

Vágy: eredetiben mano-ratha, a gondolatok szekere. A remény folyójának vize az áradó, és minden helyet kitöltő vágy, melyet a mohóság korbácsol fel. Mélyén a ragaszkodás ejt ragadja meg az átkelni szándékozót, akár a krokodil (grāhavatī, azaz megragadó). A folyó a szárnyaló képzelet madarainak otthona, s vize lassan de biztosan kimossa a higgadtság fájának gyökerét, hogy aztán a fa a vízbe zuhanjon. Máshol az illúzió örvénye húz a mélybe, s partoldala meredek és magas – leküzdhetetlen akadály, mint az aggodalom.

Mély széles folyam-ágy: Remény. Vize a Kéj. Sok szennyes habfodra: Vágy.
Szenvedély krokodilja lent. Önuralom fáját alámosni kész.
Át nem lábolod: ott a tárt zuhatag és örvény, a nagy Balgaság.
És kik végülis átjutottak a folyón: a Jóga szent bölcsei.
(Weöres Sándor fordítása)

avaśyaṁ yātāraś cirataram uṣitvāpi viṣayā
viyoge ko bhedas tyajati na jano yat svayam amūn |
vrajantaḥ svātantryād-atula-paritāpāya manasaḥ
svayaṁ tyaktā hyete śama-sukham anantaṁ vidadhati ||12||

Az érzéki élvezetek végül szükségszerűen elhagynak, bármeddig is voltak velünk.
Az elkülönülés elválás. Amit az ember nem saját elhatározásából ad fel,
az összehasonlíthatatlanul nagyobb gyötrelmet jelent, mint a szabad akaratból történő elhagyás.
Ha az ember maga mond le róluk, az békét, és végtelen boldogságot eredményez.

A kéjek távoznak, letelik idejük, hogyha jön a vég.
Ha múlásuk nem kár: minek a zokogás, mért nem örülünk?
Ha tán önszántukból hagynak oda: hiány gyötri a szivet;
ha megválunk tőlük: mi amit akarunk? béke, nyugalom.
(Weöres Sándor fordítása)

Akármeddig tartott, ha ideje lejár, elfut az öröm.
Ha úgyis válnod kell: te sohase maradsz, hagyd magad el őt!
Ha búcsút int néked, de te nem akarod: kín, ha tovaszáll.
Ha elfordulsz tőle: igazi örömöd lesz a nyugalom.
(Vekerdi József fordítása)

dhanyānāṁ girikandareṣu vasatāṁ jyotiḥ paraṁ dhyāyatāṁ
ānandāśrukaṇān pibanti śakunā niḥśaṅkam aṅkeśayāḥ |
asmākaṁ tu manorathoparacita-prāsāda-vāpītaṭa-
krīḍā-kānana-keli-kautuka-juṣāmāyuḥ paraṁ kṣīyate ||14||

A hegyek barlangjaiban élő, a Legfőbb Fényen meditáló áldottak
örömkönnyeinek cseppjeit aggodalom nélkül kortyolják az ölükben ülő madarak.
Ám mi ábrándjaink kastély mellett, a tóparti
öröm-ligetben élvezett enyelgés vágyához fordulva apasztjuk életünket.

bhikṣāśanaṁ tadapi nīrasamekavāraṁ
śayyā ca bhūḥ parijano nijadehamātram |
vastraṁ viśīrṇa-śatakhaṇḍamayī ca kanthā
hā hā tathāpi viṣayā na parityajanti ||15||

Ételem alamizsna, valami száraz, íztelen, napjában egyszer,
ágyam a föld, társaságom a saját testem,
ruhám lerongyolódott, száz darabból vart gúnya,
és mégis, ó, jaj! az érzéktárgyak nem hagytak itt!

A viṣaya jelent érzéktárgyat, általában valami célját, tárgyát, illetve (gyakran többesszámban) az érzéki élvezeteket. Az aszkéta korlátozza a vágyait, igyekszik kizárni minden lehetőséget annak betöltésére, ám a vágy etttől nem vonul vissza. A transzcendens valamiképpen való megtapasztalása változtat a vágyak irányán. Ahogy a Bhagavad-gítá írja:
Az érzéktárgyak elkerülik a fegyelmezett testetöltöttet,
a vonzalom kivételével. Ám a Legfelsőbbet megpillantva még a vonzalom is abbamarad. (Bg. 2.59.)

Étkem csupán az alamizsna meg egy pohár víz;
fekvőhelyem fekete föld, utitárs a testem,
koldus-ruhámat a nagy ég tartja össze,
ó jaj! de vágyaimat el nem emészti semmi.
(Weöres Sándor fordítása)

ajānan dāhātmyaṁ patatu śalabhas tīvradahane
sa mīno'pyajñānād vaḍiśa-yutam aśnātu piśitam |
vijānanto'pyete vayam iha vipajjāla-jaṭilān
na muñcāmaḥ kāmān ahaha gahano moha-mahimā ||18||

Tudatlanul repül a lepke a lobogó tűzbe, hogy ott megperzselődjön,
tudatlansága miatt kapja be a hal a horogra tűzött húst.
Ám mi tudatosan bonyolódunk a balsors hálójába,
s mégsem szabadulunk meg vágyainktól! Ó, jaj, milyen nagy illúzió hatalma!

a Szent Név dicsősége

Néhány vers a Padjávalíból, a Náma-máhátmjam című fejezetből.
A fejezet Laksmídhara Szvámí versével kezdődik, ízelítő a Náma-kaumudíból (A szent név holdsugaras balzsama).

caturṇāṁ vedānām hṛdayam idam ākṛṣya hariṇā
caturbhir yad varṇaiḥ sphuṭam aghaṭi nārāyaṇa-padam |
tad etad gāyanto vayam aniśam ātmānam adhunā
punīmo jānīmo na hari-paritoṣāya kim api ||17||

Tisztán látszik: a négy véda szívét vonta ki Hari, így illesztette össze a Nárájana szót.
Szüntelen ezt énekelve azonnal megtisztulunk, és nem is ismerünk mást, mi elégedetté tenné Harit.

yoga-śruty-upapatti-nirjana-vana-dhyānādhva-sambhāvita-
svārājyaṁ pratipadya nirbhayam amī muktā bhavantu dvijāḥ |
asmākaṁ tu kadamba-kuñja-kuhara-pronmīlad-indīvara-
śreṇī-śyāmala-dhāma-nāma juṣatāṁ janmāstu lakṣāvadhi ||18||

A jóga, a szentírás megvitatása, s a magányos, erdei meditáció félelemnélküli, a mennyek királyságába vezető útját járják csak a felszabadult, kétszerszületett bráhmanák!
Mi csupán a kadamba-liget mélyén nyíló kék lótuszok sötétlő ragyogását (idéző Krsna) nevével foglalatoskodunk, s hadd legyen miénk a százezernyi születés!

A svārājya a mennyek (svar) királyságát jelenti, ám a svar szó másik jelentéséhez igazodva vonatkozhat a személytelen üdvösségre, az önragyogó (svar) Brahmannal való azonosulásra. A kadamba fa virágai sárgák, ezért a kadamba-liget mélyén nyíló kék lótuszok a sárgaruhás, kéklőn ragyogó Krsnát idézik

kalyāṇānāṁ nidhānaṁ kali-mala-mathanaṁ pāvanaṁ pāvanānāṁ
pātheyaṁ yan mumukṣoḥ sapadi para-pada-prāptaye procyamānam |
viśrāma-sthānam ekaṁ kavi-vara-vacasāṁ jīvanaṁ saj-janānāṁ
bījaṁ dharma-drumasya prabhavatu bhavatāṁ bhūtaye kṛṣṇa-nāma ||19||

A boldogság kincsesháza, Kali szennyének eltörlője, a tisztítók tisztítója,
a megszabadulást keresők szent tápláléka, a legfelsőbb hajlék azonnali elérését hirdető,
a béke csarnoka, a költők s filozófusok végső, legszentebb szava, a szentek éltetője,
a dharma fájának magja – hozzon áldást rátok Krsna-nám!

A „legfelsőbb hajlék” újra meg újra visszatérő fordulat, a Rg-véda versét idézi: tad-viṣṇo paramaṁ padam.

vepante duritāni moha-mahimā sammoham ālambate
sātaṅkaṁ nakha-rañjanīṁ kalayati śrī-citraguptaḥ kṛtī |
sānandaṁ madhu-parka-sambhṛti-vidhau vedhāḥ karoty udyamaṁ
vaktuṁ nāmni taveśvarābhilaṣite brūmaḥ kim anyat param ||20||

A bűnök megremegnek, a hatalmas illúzió eszméletét veszti a rettegéstől,
Csitragupta elégedetten a körmeit vágja,
Brahmá pedig boldogan készíti a mézes keveréket, ha valaki
egy csöppnyi erőfeszítést tesz neved zengésében – ó, Uram, mi mást mondhatnánk?

A vers első pádája finom szójáték: az illúzió a józan ész elvesztése (moha), ám most az illúzió veszti eszméletét (sammoha). Csitragupta Jama szolgája, az erényes és a bűnös tettek feljegyzője. Általában sok munkája akad, de most nyugodtan hátradőlhet, a szent név zengése túl van az evilági tetteken. A Teremtő (vedhāḥ) is nyomban sürgés-forgásba kezd, madhuparkát, a kedves vendég fogadásához illő felajánlást készít – amint valaki belefog a szent név zengésébe. A madhuparka összetevői: joghurt, ghí, víz, méz, tej.

telihold üzenete - mi a csodálatos?

ahany-ahani bhūtāni gacchantīha yamālayam |
śeṣāḥ sthāvaram icchanti kim āścaryam ataḥ param ||

E világban nap mint nap lények sokasága távozik a Halál birodalmába,
ám a többiek mégis változatlanságra vágynak – mi lehetne ennél csodálatosabb?
(Mahábhárata, Vana-parva 313.116.)

A Mahábhárata egyik történetében Judhisthir királyt vizsgáztatja a tó szelleme - száz kérdést tesz fel neki, életről, halálról, erényről s a világ működéséről. Mi a csodálatos? - hangzik egyik kérdése, s Judhisthir válasza gondolkodásunk egyik vakfoltjára mutat rá.

Bála-Mukunda

A Bhágavata-purána 12. énekének három fejezete Mrkandu fiának, Márkandéjának történetét beszéli el. Márkandéja hosszú életű látnok bölcs, rsi. Miután beavatást kapott a tanba, fogadalmat tett a vezeklő életmódra: egyszerű brahmacsárí életet élt, s oly elszántan hogy a halált is legyőzte. Mikor Indra tudomást szerzett Márkandéja szigorú, fegyelmezett életéről, megpróbálta megingatni őt: mennyei énekeseket és táncosnőket, sőt, magát szerelemistent is elküldte, hogy kizökkentsék Márkandéját meditációjából - ám minden próbálkozásuk kudarcot vallott.
Márkandéja állhatatosságát látva Nara és Nárájan rsik, Visnu avatárjai is megjelentek Márkandéja kunyhójánál. Márkandéja odaadó szeretettel fogadta vendégeit, imáit ajánlotta fel. Nara és Nárájan áldását ígérte, Márkandéja pedig elmondta: az illúzió-keltő energia működését szeretné látni - hiszen az evilági lét az illúzió markában van, ezért megértésre így tehet szert.
Hogy mi történt ezután, miként élte át Márkandéja a világvégét, s mit látott eközben, azt a Bhágavata-purána 12.9. fejezetében olvashatjuk:

7. Szúta szólt: “Úgy legyen!” – szólt a mindenható Úr, miután a bölcs így magasztalta és imádta Őt, majd pedig mosolyogva Badarikásram felé vette útját, óh, Saunaka.

Visvanáth Csakravartí kommentárjáben hozzáteszi: azért húzódott mosolyra az Úr szája, mert az illúziókeltő energia látása általában az evilági lét és szenvedés oka - ám nem tagadta meg híve kérését, hanem úgy teljesítette, hogy a bölcs iránta való ragaszkodása még hevesebb legyen.

8-9. Márkandéja (minden percben) hőn óhajtott céljára (Májá megpillantására) gondolt, majd ő is hajlékára indult. Mindenütt az Úr Harit látta: a szent tűzben, a Napban s a Holdban, a föld-, víz-, lég-elemben s az éterben és saját szívében is, s gondolatban (válogatott) fölajánlásokkal imádta Őt. Olykor azonban olyannyira hatalmába kerítették transzcendentális érzelmei, hogy megfeledkezett még az Úr imádatáról is.
10. Óh, (Saunaka) bráhmana, Bhrguk ékessége! Egy este a bölcs éppen az Úr imádatával foglalatoskodott a Puspabhadrá-folyó partján, mikor hirtelen félelmetes szélroham kerekedett.
11. A félelmetesen bömbölő szélroham nyomán ijesztő fellegek gyülekeztek az égen. Dörgött, villámlott, s úgy zuhogott, mintha dézsából öntötték volna.
12. Majd pedig a négy égtáj felől az óceánok már-már elönteni látszottak a szárazföldet. Félelmetes örvények kavarogtak, a vihar magasra korbácsolta a hullámokat, morajlott a víz, s nyüzsögtek benne a rettentő szörnyek.
13. A bölcs szívét aggodalom fogta el és rémülten szemlélte a már-már víz alá kerülő szárazföldet, az égigérő hullámoktól, villámoktól és égzengéstől kínzott, külső és belső gyötrelmeknek kitett négyféle (elevenszülő, tojásrakó, verejtékből, illetve földből sarjadó) teremtett lényt s önmagát.
14. Amíg így szemlélődött, a szélvihartól felkorbácsolt vizű, félelmetes hullámokat hányó határtalan óceán, amit a szakadatlan esők vize is duzzasztott, elöntötte az egész Földet, kontinenseivel (Dvípáival), vidékeivel (a varsákkal) s hegyeivel egyetemben.
15. Az egész univerzum - a föld, a levegőég, a mennyek és a világító égitestek (s az összes teremtmény) - szerte a négy égtájon víz alá került. Egyedül a nagy bölcs, Márkandéja maradt életben, s szinte eszét vesztett, vak lényként sodródott, a hullámok összegubancolódott hajába kapaszkodtak.
16. Éhség és szomjúság gyötörte, alligátorok és cetek kísérték, a vihar s a hullámok cibálták. Egyre kimerültebb lett, s a végtelen sötétségben a bölcs nem észlelte sem az égtájakat, sem az eget vagy földet.
17. Egyszer az örvény rántotta magával, másszor a hullámok dobálták, olykor a vízi élőlények martak belé, vagy egymást falták föl.
18. Hol a bánat kerítette hatalmába, hol az elragadtatottság, egyszer nyomorultnak érezte magát, másszor öröm járta át, vagy félelem vett erőt rajta, s mintha meghalt volna, máskor mintha betegség kínozta volna.
19. Millió és millió év pergett le a bölcs szeme előtt ahogy az özönvíz hullámain sodródott, mert értelmét elhomályosította az Úr Visnu káprázata.
20. Ahogy a vízen sodródott, a bráhmana egyszerre egy kis földhalmot vett észre (a víz közepén) rajta egy pompás levélruhába öltözött, gyümölcsöktől roskadozó fiatal banjan-fával.
21-25. A fa észak-keleti ágán, egy levél ölén megpillantott egy csecsemőt, akinek ragyogása fény volt a sötétségben. A legkiválóbb bráhmana (Márkandéja) döbbenten szemlélte a páratlanul szép, smaragdzöldes bőrszínű csecsemőt. Egész megjelenése egy lótuszvirágra emlékeztetett, nyaka akár a kagyló héja, mellkasa széles, orra szép metszésű, szemöldökei elbűvölőek, s ahogy lélegzett, szép hajfürtjei hullámzottak. Fülei akár a gránátalmafa virága, (fülének) nyílása akár a kagylókürté, mosolyát - amely vakító volt, akár a tej - korall-színű ajkai tették rózsássá. Szeme sarka pirosas, akár a lótuszvirág szirma, pillantását a mindenki szívét elbűvölő mosolya tette még csodásabbá. Hasa a szent fügefa levelére emlékeztetett, köldöke mély volt, körülötte pihe szőrzet, s (hasa) légzése ritmusára hullámzott. A gyermek szájába vette lótuszvirághoz hasonlatos lábaujját. Kecses kezeivel fogta lábát, úgy szopta lábaujját.

26. A kisgyermek láttán nyomban eloszlott a bölcs minden fáradtsága, szívének s szemének lótuszai az örömre nyíltak, megborzongott az örömtől s a gyermek felé sietett, hogy tudakozódjon kiléte felől, bár a csodálatos látvány félelemmel vegyes tiszteletet keltett benne.
27. A kisgyermek lélegzetvételével beszippantotta Bhrgu utódját (Márkandéját), mintha csak egy szúnyog lett volna. A bölcs (a gyermek hasában) megpillantotta a világegyetem egészét, épp olyan elrendezésben, mint (a vízözön) előtt. Ettől egészen zavarba jött.
28-29. Látta a Földet, a levegőeget és a mennyeket, a fénylő égitestek sokaságát, a hegységeket és tengereket, a kontinenseket és vidékeket, az égtájakat, a félisteneket és démonokat, erdőket, országokat és folyókat, városokat és bányákat, paraszti gazdaságokat és hajlékokat, tehénlegelőket, a (négy) társadalmi- és életrendet, feladataikkal együtt, valamint az öt durva fizikai elemet és termékeiket is, továbbá az időt s (az időegységeket) a jugákat és kalpákat, s mindazt, ami lehetővé teszi a világi létet. Az egész univerzum teljességgel valósághűnek tűnt.
30. Látta továbbá a Himálaja-hegységet, a Puspabhadrá-folyamot s partján saját remetelakát s az ott élő bölcseket. Ám miközben így látta az egész univerzumot, a gyermek kilélegzése magával sodorta s mint ismeretes, hirtelen visszazuhant a tengerárba.
31-32. Újra maga előtt látta a földmagaslaton nőtt banjan-fát s rajta a levél kelyhében fekvő kisgyermeket, aki a szeme sarkából pillantott rá, ajkán a szeretet nektári mosolyával. A bölcs teljességgel lenyűgözve sietett volna átölelni a kicsit, aki maga sz Úr Visnu volt. (Márkandéja) a látásán keresztül már a szívébe zárta Őt.
33. Ebben a minutumban a kisgyermek - maga a mindenható Úr, a jóga mestere, a mindenki szívében ott lakozó - hirtelen eltűnt, mint az ügyetlen ember törekvésének eredménye, így a bölcs hiába próbálta (átölelni).
34. Óh, bölcs bráhmana, az Úr nyomában egy pillantás alatt eltűnt a banjan-fa, az áradás vize, s a világvége is a bölcs elől, aki ismét remetelakában találta magát.

hódolat Rámának

Kedves bátyám, Mukunda Prabhu kérésének eleget téve fordítottam le az alábbi két verset. Mindkettő Tulszídász költeményéból, a Srí Ráma-csarita-mánaszából való (Ráma történetének Mánasza-tava), az első fejezet (bāla-kāṇḍa) illetve az ötödik fejezet (sundara-kāṇḍa) eleji hódoló imákból.

yan-māyā-vaśa-varti-viśvam-akhilaṁ brahmādi-devāsurā
yat-sattvāda-mṛṣaiva bhāti sakalaṁ rajjau yathāher bhramaḥ |
yat-pāda-plavam ekam eva hi bhavāmbhodhes titīrṣāvatāṁ
vande’haṁ tam aśesakāraṇa-paraṁ rāmākhyam īśaṁ harim ||6||

Illúziókeltő energiájának alárendeltje az egész mindenség, a Brahmá vezette félistenek, és az aszurák is mind,
mert a valóság látszatában tündököl minden, miként a kötélben kígyót sejtő téveszme.
A létóceánon átkelni vágyók számára lábai jelentik az egyedüli hajót –
a mindenség legfőbb okának, a Rámaként ismert Úrnak, Harinak hódolok!

Az egész mindenség māyā, az Úr illúziókeltő energiájának bűvöletében él, Brahmától kezdve az embereken át az aszurákig mindenki. Az illúzió a valóság látszatát kelti, e megvilágításban jelentősnek tűnik a múlandó világ, ám csak olyan ez, mint mikor az ember képzeleg: a félhomályban kígyónak véli a kötéltelkercset. E tévképzet tartja fogva az élőlényeket: s a szabadulás kulcsa egyedül az Úr lótuszlábainak imádata – mondja a vers harmadik pádája.

śāntaṁ śāśvatam aprameyam anaghaṁ nirvāṇa-śānti-pradaṁ
brahmā-śambhu-phanīndra-sevyam aniśam vedāntavedyam vibhum |
rāmākhyam jagad-īśvaraṁ sura-guruṁ māyā-manuṣyaṁ hariṁ
vande'haṁ karuṇākaram raghu-varaṁ bhūpāla-cūḍāmaṇim ||1||

Higgadt, örökkévaló, felmérhetetlen és bűntelen, az üdvösség békéjének adományozója.
Őt imádja Brahmá, Siva, és Ananta-sésa is szüntelen, őt kell megismerni a védából, mert ő a leghatalmasabb!
Rámának nevezik őt, a mindenség urát, az istenek tanítóját, Harit, kit illúziókeltő energiája emberként láttat.
Őt magasztalom, a könyörület kincsesbányáját, a Föld királyainak koronaékszerét, a Raghu-dinasztia kiválóságát!

A vers első fele az isteni tulajdonságokat magasztalja: ő śānta, azaz higgadt, nyugodt, békés – mentes az evilági zűrzavartól. Örökkévaló, és felmérhetetlen, azaz minden tekintetben végtelen és kimeríthetetlen. Az anagha (az agha ellentettje) szó bűntelent, és hibátlant is jelent, de szenvedés nélkülit, örömtelit is. Mert túl van az evilági léten, ő az, aki az üdvösség adományozója. Őt imádják a megnyilvánult világ leghatalmasabb dévái is szüntelen. A phani szó csuklyást jelent, így a phanīndra a csuklyások vezére, azaz Ananta-sésa, a végtelenség kígyója, akin Visnu nyugszik. E rész fordítható így is: „őt imádja Brahmá, Siva, a Csuklyás (azaz Ananta-sésa) és Indra szüntelen”.
A vers második fele a mindenség urát magasztalja, aki emberi formában szállt alá, mint a legkiválóbb király, a Raghu-dinasztia fénylő csillaga, aki mindenkivel együttérző, s az istenek és a nagy bölcsek tanítója (a sura szó egyaránt jelent istent és bölcset is).
Mindkét vers versmértéke: śārdūlavikrīḍita.

az illusztráció forrása

az illúziót szétzúzó pöröly

Śaṅkara: Moha-mudgara

bhaja govindaṁ bhaja govindaṁ
govindaṁ bhaja mūḍhamate |
saṁprāpte sannihite kāle
nahi nahi rakṣati ḍu-kṛñ-karaṇe || 1||

Imádd Góvindát! Imádd Góvindát! Ó, te bolond, csak Góvindát imádd!
Időd hamarosan lejár, s a nyelvtanod akkor nem véd meg majd téged!

A hagyomány szerint Sankarácsárja híres versét Kásiban írta. Tanítványai kíséretében haladt éppen, mikor egy idős emberre lett figyelmes, aki buzgón tanulmányozta a szanszkrt nyelvtant, Pánini Astadhjájí című művét memorizálva. S mert az illúzióban élő ember nem éber, olyan mint aki alszik, és az idő is sürget, nagyon határozott felütéssel szólította meg őt: ó, te ostoba, hiábavalóságokra fecsérled el az életed!
A nyelvtant a műveltség kapujának tekintik, sőt, a védatanulmányozás egyik fontos segédtudományának tartják… ám csupán eszközről van szó, s nem a célról. S mit mondjunk akkor más elfoglaltságokról?
A történet szerint Sankara egy idős emberhez szól így, de vajon tudjuk-e, mennyi időnk van még vissza jelen születésünkből? „Időd hamarosan lejár” – e szavakat mindannyian magunkra vehetjük, hiszen csak azt mérhetjük fel teljes bizonyossággal, hogy mennyi időt töltöttünk el jelen születésünkből. S ha végiggondoltuk, vajon nem sóhajtunk-e fel mi is ekképp: „halt 36 évig, élt néhány napot”.

mūḍha jahīhi dhanāgamatṛṣṇāṁ
kuru sadbuddhiṁ manasi vitṛṣṇām |
yallabhase nijakarmopāttaṁ
vittaṁ tena vinodaya cittam || 2||

Ó, te ostoba, hagyj fel a vagyonszerzés utáni sóvárgással, értelmed fűzd a Létezőhöz, s légy vágytalan!
Szíved elégedjen meg mindazzal a gazdagsággal, amit saját (korábbi) tetteiddel kiérdemeltél.

A rákövetkező versek a világi lét hiábavalóságát ecsetelik. Szólnak a kéjvágyról, mint a legszembeszökőbb tünetről, majd rámutatnak az illúzió okára s az anyagi lét múlandóságára. Ezután két strófa következik a testtel való önazonosítás tévfelfogásáról, majd a ragaszkodásról olvashatunk. A nyolcadik vers a keresés kezdete… nem kész recepttel szolgál, hanem megfontolásra alkalmas egyszerű kérdéseket ajánl végiggondolásra. A kilencedik vers a kiútra mutat rá, majd három strófában összegzi a tanítást.

nārī-stanabhara-nābhīdeśaṁ
dṛṣṭvā māgāmohāveśam |
etan māṁsavasādi vikāraṁ
manasi vicintaya vāraṁ vāram || 3||

Szép nők telt keblei vagy köldöke láttán ne ess illúzióba!
Mindez csak hús és zsír – fontold meg ezt alaposan, újra és újra.

„nézz a dolgok mélyére!”

nalinī-dala-gata-jalam atitaralaṁ
tadvaj-jīvitam atiśaya-capalam |
viddhi vyādhyabhimāna-grastaṁ
lokaṁ śokahataṁ ca samastam || 4||

A lótusz leveléről lepergő vízcsepp illékony és múlandó, ilyen átmeneti az élet is.
Tudd, az egész világot felfalta az önteltség kórja, s legyűrte a szomorúság.

A harmadik páda vyādhyabhimāna (betegség-önteltség) szóösszetételt gyakran mellérendelő értelemben fordítják: lenyelte (elpusztította) a „betegség és az önteltség”. Mert az elsődleges ok az önteltség, a hamis ego, ezért jobbnak láttam az összetételt magyarázó értelemben fordítani: az „önteltség kórja”.
A legtöbb ember sírva jön a világra, panaszkodva él, majd csalódottan távozik – nem túlzás hát az állítás, hogy az egész világot maga alá gyűrte a szomorúság.

yāvad vittopārjana-saktas
tāvan nija parivāro raktaḥ |
paścāj jīvati jarjara dehe
vārtāṁ ko'pi na pṛcchati gehe || 5||

Ameddig jól keresel, körbevesz a ragaszkodó rokonság,
ám ha már öreg és erőtlen testben élsz, senkit sem érdekelsz.

yāvat pavano nivasati dehe
tāva tpṛcchati kuśalaṁ gehe |
gatavati vāyau dehāpāye
bhāryā bibhyati tasminkāye || 6||

Ameddig az életerő a testedben lakozik, addig érdeklődnek a hogyléted felől,
ám ha elhagy a prána, a feleséged is retteg ugyanattól a testtől.

Vajon mi értelme a testi önazonosításnak? A test ugyanaz, ám ha elhagyja a lélek, a családtagok is rettegve, undorral fordulnak el a tetemtől.

bālas-tāvat krīḍā-saktaḥ
taruṇas-tāvat taruṇī-saktaḥ |
vṛddhas-tāvaccintā-saktaḥ
pare brahmaṇi ko'pi na saktaḥ || 7||
 
Az ember gyermekként a játékokhoz ragaszkodik, ifjúként a széplányokhoz,
vénkorában pedig az emlékeihez. Csak a Legfőbb Brahmanhhoz nem ragaszkodik senki.

de…

kāte kāntā kaste putraḥ
saṁsāro'yamatīva vicitraḥ |
kasya tvaṁ kaḥ kuta āyātaḥ
tattvaṁ cintaya tadiha bhrātaḥ || 8||

Ki a feleséged? Ki a fiad? A létforgatag nagyon különös hely!
Kié vagy, s ki vagy te? Honnan jöttél? Ó, testvér, vedd fontolóra az Igazságot!

satsaṅgatve nissaṅgatvaṁ
nissaṅgatve nirmohatvam |
nirmohatve niścalatattvaṁ
niścalatattve jīvanmuktiḥ || 9||

A szent társulásból fakad a ragaszkodásmentesség, s a ragaszkodások elengedése megszabadít az illúziótól.
Az illúziótól való mentesség megszilárdít az igazságban, s az igazságban való elmélyedés vezet az üdvösséghez.

A világi lét hiábavalósága után Sankara az üdvösséghez vezető út állomásait veszi sorra. A saṅga („össze-menés”, találkozás) társulást és ragaszkodást is jelent egyszerre, innen adódik az első páda szójátéka: a sat-saṅga a szent társulás nis-saṅgához, ragaszkodásmentességhez vezet. Az elérendő célt a jīvan-mukti állapotában jelöli meg, ami megszabadulást, függetlenséget jelent a világi léttől, itt és most, a jelen születésben.

vayasigate kaḥ kāmavikāraḥ
śuṣke nīre kaḥ kāsāraḥ |
kṣīṇevitte kaḥ parivāraḥ
jñāte tattve kaḥ saṁsāraḥ || 10||

Az ifjúság elmúltával mire az érzéki vágyak? Mire a tó, ha rég kiszáradt?
Hol vannak a rokonok, ha elveszett a vagyon? S hol a létforgatag, az igazság felismerése után?

mā kuru dhana-jana-yauvana-garvaṁ
harati nimeṣātkālaḥ sarvam |
māyāmayamidamakhilaṁ hitvā
brahmapadaṁ tvaṁ praviśa viditvā || 11||

Ne törődj a vagyon, követők s ifjúság képében mutatkozó hamis egoval, elvesz tőled mindent egy szempillantás alatt,
Add fel hát az illúzió-természetű világot, s lépj értőn a Brahman-létbe!

dinayāminyau sāyaṁ prātaḥ
śiśiravasantau punarāyātaḥ |
kālaḥ krīḍati gacchatyāyuḥ
tadapi na muñcatyāśāvāyuḥ || 12||

A nappal és az éjszaka, az alkonyat és a hajnal, a tél és a tavasz újra meg újra megérkezik –
az Idő játsza játékát, miközben eltelik az egész életed… s a vágyak vihara nem ereszt.

Így végződik Sankarácsárja költeménye, az Illúziót szétzúzó pöröly. Tanítványai további versekkel egészítették ki a költeményt, így annak teljes hossza harminckét versszak.