Szanatkumára tanítása az igazságról, a ragaszkodásról és a lemondásról

 

A Mahábhárata Sánti-parvájában a csata után Bhísma a halálos ágyán (a nyílágyon) fekve látja el tanácsaival Judhisthir királyt. A 316. fejezetben a szanszárából való megszabadulás a téma (ezt a részt – kevés híján száz fejezetnyit – Móksa-dharma-parvának is nevezik, azaz A megszabadulás dharmájáról szóló könyvnek).
Az alábbi töredék Nárada és Vjásza beszélgetését idézi fel.

nārada uvāva ||
Nárada szólt:

tattvaṁ jijñāsatāṁ pūrvam ṛṣīṇāṁ bhāvitātmanām |
sanatkumāro bhagavān idaṁ vacanam abravīt ||5||

Korábban a (végső) valóság felől tudakozódó, a Legfelsőbbről való elmélkedésben megtisztult rsiknek
az isteni Szanatkumára e szavakat mondta:

Legfelsőbbről való elmélkedésben megtisztult: a szövegben bhāvita-ātman. A bhāvita a létigéből műveltetésben képzett befejezett melléknévi igenév: előidézett, teremtett, kinyilvánított, ám gyakran használják meditáció tárgyává tett értelemben is. Az ātman itt a Legfelsőbb Lélek.
A ṛṣi több, mint pusztán a bölcs szinonimája: olyan személy, aki előtt feltárul valamely véda-himnusz – így az adott himnusz első éneklője.
isteni: a szövegben: bhagavān: fenséges, nagyszerű. A Cshándógja-upanisad hetedik fejezetében Náradát Szanatkumára tanítványaként ismerjük meg, ehhez a kapcsolathoz talán jobban illik ez a jelző.

nāsti vidyā samaṁ cakṣur nāsti vidyā samaṁ tapaḥ |
nāsti rāga-samaṁ duḥkhaṁ nāsti tyāga-samaṁ sukham ||6||

Nincs a tudáshoz fogható szem, nincs a tudáshoz mérhető önfegyelmezés,
nincs olyan szenvedés, mint a ragaszkodás, és nincs olyan öröm, mint a lemondás.

A tudás a szem, amivel úgy látja az ember a dolgokat, ahogy azok vannak. A válasznak így kell kezdődnie, hiszen a rsik a tattváról tudakozódtak: tat-tva – a mutató névmásból képzett elvont főnév: ’az-ság’. Valaminek lényeget látó megértése.
A tapas, az önfegyelmezés, vezeklés a tap igéből származik. Első megközelítésben mert a tapas önsanyargatás, ám az önfegyelmezés valójában belső tűz – s ez a belső tűz adja az aszkéta hajtóerejét.
Szenvedés és öröm: a fordítás a duḥkha és sukha által jelölt fogalmak kényszerű leszűkítése. A fogalmak kifejtését lásd e cikkben: https://slokamala.blogspot.com/2019/03/jotanacsok-sznataka-szamara-2.html

nivṛttiḥ karmaṇaḥ pāpāt satataṁ puṇya-śīlatā |
sad-vṛttiḥ samudācāraḥ śreya etad anuttamam ||7||

A bűnös tettektől való tartózkodás, a mindig jámbor erényesség,
a jó gyakorlása, a helyes szokások gyakorlása, és a „legjobb” – ezek a legfontosabbak.
 

jó gyakorlása: a szövegben: sad-vṛttiḥ. A sat az as létigéből képzett folyamatos melléknévi igenév, így elsődleges jelentése: létező. Használják valódi, szent, lényeges, nemes értelemben is, minden olyanra, ami nem illuzórikus, hanem valóban létező.
legjobb: a śreyas szó szerinti jelentése. A szót gyakran használják még a vallásos kötelességek megfelelő betartása értelemben, utalhat a megszabadulásra, az üdvösségre is. Gyakorta a hosszútávú látásmód jelzője, a rövidtávú hasznot kereső preyas-szal szemben. (a preyas a priya – kedves, kellemes melléknév középfoka). A fejezet tizedik versében ismét előfordul, ott a végső jó, az üdvösség értelemben.

mānuṣyam asukhaṁ prāpya yaḥ sajjati sa muhyati |
nālaṁ sa duḥkha-mokṣāya saṅgo vai duḥkha-lakṣaṇam ||8||

Az örömtelen emberi létet elérvén aki ragaszkodik, az megtéved.
Nem lépes ő a szenvedésen felülemelkedni – a ragaszkodás bizony a szenvedés jele.

Az emberi lét halandóságot jelent, ezért a ragaszkodás óhatatlan következménye a veszteség, így a bánat, a szenvedés lesz.

saktasya buddhiś calati moha-jāla-vivardhinī |
moha-jālāvṛto duḥkham iha cāmutra cāśnute ||9||

A ragaszkodó értelme megzavarodik, és egyre inkább belebonyolódik az illúzió hálójába.
Az illúzió hálójába keveredve csak szenvedést tapasztal itt is, és amott is.

amott is (amutra): azaz a következő születésében

sarvopāyena kāmasya krodhasya ca vinigrahaḥ |
kāryaḥ śreyorthinā tau hi śreyoghātārtham udyatau ||10||

Minden eszközzel legyen úrrá a vágyon és haragon
az üdvösségre vágyó, mert azok (céljának), az üdvösségnek megsemmisítésére törnek.

üdvösségre vágyó: śreyorthin, azaz a ’legjobbra vágyó’, itt nyilván a védák végcéljáról, a megszabadulásról, üdvösségről van szó.

nityaṁ krodhāt tapo rakṣecchriyaṁ rakṣeta matsarāt |
vidyāṁ mānāvamānābhyām ātmānaṁ tu pramādataḥ ||11||

Mindig oltalmazza meg az önfegyelmezését a haragtól, a „vagyonát” az irigységtől,
a tudást az önteltségtől és tiszteletlenégtől, önmagát pedig a hanyagságtól.

Az önfegyelmezés (tapas) nagy erőt ad a gyakorlójának. Ám aki magával szigorú, az könnyen másokkal is szigorúvá, könyörtelenné válik. A puránákban számos vezeklő példáját láthatjuk, akiket az önfegyelmezésből származó hatalmas erejük meggondolatlanná, könnyen haragra gyúlóvá tett – a jelenség mögötti ok ugyanaz. Az ember legyen magával szigorú, másokkal pedig együttérző – így lesz képes megoltalmazni magát a haragtól. Ezért emeli ki a következő vers az együttérzés és türelem különleges fontosságát.
vagyonát: a szövegben śriyam, a śrī tárgyesetben ragozott alakja. A śrī vagyont, sikert, bőséget, szépséget, nagyszerűséget jelent – vezeklő esetében természetesen nem materiális természetű vagyonról van szó.
A tudást óvja az önteltségtől (māna) és a tiszteletlenségtől (avamāna), azaz a tudás ne tegye önteltté, és ne becsüljön alá másokat.
A szanszkrt nyelv igeragozása képes kifejezni, hogy a cselekvés a cselekvőre irányul (ātmanepada), vagy valaki másra (parasmaipada). Vannak igék, melyek csak egyik vagy másik esetben ragozhatók, ám vannak olyanok is, melyek mindkét esetben: ilyenkor lehet jelentősége a megkülönböztetésnek. Például ha azt olvassuk, a bráhmana yajati (áldoz, parasmaipada ragozásban), akkor tudható, hogy az áldozatot valaki más javára, annak megbízásából végzi. Ha pedig a bráhmana yajate (áldoz, ātmanepada ragozásban), akkor tudható, hogy az áldozatot saját magáért végzi. A versben is megfigyelhetünk ilyen finom különbségtételt: az önfegyelmezés oltalmazását a rakṣet (oltalmazza) ige írja le, a rakṣ gyök szolid nógatást, kívánatosságot kifejező vidhi-liṅ esetű, parasmaipada ragozású alakja, míg a „vagyon” oltalmazását a rakṣeta, ami ugyanaz az eset, ám ātmanepada ragozású alak: azaz az önfegyelmezést más javára, míg a „vagyont” a maga javára oltalmazza. Ez összhangban van az együttérzésről mondottakkal.

ānṛśaṁsyaṁ paro dharmaḥ kṣamā ca paramaṁ balam |
ātma-jñānaṁ paraṁ jñānaṁ na satyādvidyate param ||12||

Az együttérzés a legfőbb dharma, a türelem a legfőbb erő,
a lélekről szóló tudás a legfőbb tudás, és nincs, mi magasabb volna az igazságnál.

Az ānṛśaṁsya együttérzést, kedvességet jelent. Az ātma-jñāna egyaránt jelenthet lelki tudást, a Legfelsőbb Lélekről szóló tudást, és önmagunk ismeretét azaz önismeretet is.

satyasya vacanaṁ śreyaḥ satyād api hitaṁ bhavet |
yad bhūta-hitam atyantam etat satyaṁ mataṁ mama ||13||

Az igaz beszéd a jobb, ám még az igaznál is jobb a jóakaró.
Ami minden teremtménynek tartósan jó – az az igaz, véleményem szerint.

Igaz beszéd: satyasya vacanam – az igazság beszéde. A hita jelenthet barátságost, kedvest, jóindulatút, jóakarót, és előnyöst, hasznost is. A Muṇḍaka upaniṣad híres kijelentésének – „csak az igazság győzedelmeskedik, nem a hamisság” (satyam eva jayate nānṛtam) – fényében nem tűnik helyénvalónak a hita szót hasznosságként, vagy előnyösként értelmeznünk. Az viszont valóban fontos elv, hogy az igazat szóló ne okozzon szavával kárt. Például üldözöttet az igazság elhallgatásával rejtegetni helyénvaló cselekedet – ezért, és a vers második felének fényében választottam a hita értelmezésének a jóakarót.

sarvārambha-phala-tyāgī nirāśīr niṣparigrahaḥ |
yena sarvaṁ parityaktaṁ sa vidvāns ca paṇḍitaḥ ||14||

(Aki) minden erőfeszítés gyümölcséről lemond, vágytalan és mentes a birtokvágytól,
s így mindenről lemondott, az a tudó, az a művelt pandit.

a sznátaka élete

A védai hagyomány szerint mikor a növendéknek kitelik a tanulóideje, rituális fürdőt (sznánam) vesz, majd hazatér. Milyen elvek szerint éljen, hogyan kormányozza életét? Erről szól a Manu-szanhitá negyedik fejezete. Íme, néhány tanács:

nātmānamav amanyeta purvābhir asamṛddhibhiḥ |
ā mṛtyoḥ śriyam anvicchen naināṁ manyeta durlabhām || 4.137. ||

Korábbi sikertelenségei miatt ne vesse meg önmagát,
mindhalálig kutassa a sikert, s ne gondolja elérhetetlennek.
 

Fontos, hogy szembenézzünk kudarcainkkal. Mérlegeljük, tanuljunk belőle, értsük meg, mit tettünk helyesen, mit tennénk ma is éppen úgy, és hol követtünk el hibákat, hasonló helyzetben mit kellene másképpen tenni. A kudarcok miatt másokat okolni egyszerűen csak a felelősség áthárítása... meg kell tanulnunk hátrébb lépni, és a külső szemlélő józan szemével látni és értékelni saját helyzetünket. S miként hiba a másik hibáztatása, a felelősség áthárítása, éppúgy hiba önmagunk becsmérlése is, a józan értékelés helyett.
Kutassa a sikert: azaz kutassa Srít. Az utalás talányos, jelenthet vagyont, gazdagságot, jószerencsét, ám utalhat Nárájan feleségére, Laksmíra is.
Döntéseinkben általában választhatjuk a kedvesebbet (préjasz), ami rövidtávon előnyös, és a jobbat (sréjasz), ami pedig hosszú távon kedvező. Srí kutatása finom felhívás ez utóbbira.

satyaṁ brūyāt priyaṁ brūyān na brūyāt satyam apriyam |
priyaṁ ca nānṛtaṁ brūyād eṣa dharmaḥ sanātanaḥ || 4.138. ||

Igazat szóljon és kedvesen szóljon. Ám ne szóljon igazat, ha az bántó volna,
és ne szóljon hamisan, ha az netán kellemes volna is – ez az örök dharma.

Ajánlott olvasnivaló: Rúpa gószvámí verséből a pradzsalpától való óvás.

bhadraṁ bhadram iti brūyād bhadram ity eva vā vadet |
śuṣka-vairaṁ vivādaṁ ca na kuryāt kena cit saha || 4.139. ||

A jóra mondja, hogy jó, s csak annyit mondjon: jó,
senkivel ne keveredjen meddő viszályba, vitába.
 

Médhátithi, a Manu-szanhitá mértékadó kommentátora úgy értelmezi a verset, hogy még akkor is bólogasson az ember, ha nem ért egyet, illetve ne vitázzon pusztán a vita, érveinek hatásossága, éleselméjűsége csillogtatása kedvéért, s különösen ne kezdeményezzen vitát a királyi udvarban.
A vers békességre hív: a jóra mondja: jó – ne fukarkodjék a dicsérettel. Ne szóljon hamisan, még ha az kellemes volna is – szólt az előző tanács, ennek a fényében e strófa arra figyelmeztet, ne mondjon mást, csak dicsérő szavakat. Ez persze nem abszolút előírás: szülőként, tanítóként jó megtalálni a mértéket: a dicséret legyen ösztönző, mégse váljék elbizakodottá a növendék. S ebben a helyzetben fel kell hívni a figyelmet a hibákra is – együtt jár feladattal –, ám ne földbe döngölőn megsemmisítő, hanem szeretetteli, okos és figyelmes legyen. A hamis egot pusztító, ám a lelket éltető.

az illúziót szétzúzó pöröly

Śaṅkara: Moha-mudgara

bhaja govindaṁ bhaja govindaṁ
govindaṁ bhaja mūḍhamate |
saṁprāpte sannihite kāle
nahi nahi rakṣati ḍu-kṛñ-karaṇe || 1||

Imádd Góvindát! Imádd Góvindát! Ó, te bolond, csak Góvindát imádd!
Időd hamarosan lejár, s a nyelvtanod akkor nem véd meg majd téged!

A hagyomány szerint Sankarácsárja híres versét Kásiban írta. Tanítványai kíséretében haladt éppen, mikor egy idős emberre lett figyelmes, aki buzgón tanulmányozta a szanszkrt nyelvtant, Pánini Astadhjájí című művét memorizálva. S mert az illúzióban élő ember nem éber, olyan mint aki alszik, és az idő is sürget, nagyon határozott felütéssel szólította meg őt: ó, te ostoba, hiábavalóságokra fecsérled el az életed!
A nyelvtant a műveltség kapujának tekintik, sőt, a védatanulmányozás egyik fontos segédtudományának tartják… ám csupán eszközről van szó, s nem a célról. S mit mondjunk akkor más elfoglaltságokról?
A történet szerint Sankara egy idős emberhez szól így, de vajon tudjuk-e, mennyi időnk van még vissza jelen születésünkből? „Időd hamarosan lejár” – e szavakat mindannyian magunkra vehetjük, hiszen csak azt mérhetjük fel teljes bizonyossággal, hogy mennyi időt töltöttünk el jelen születésünkből. S ha végiggondoltuk, vajon nem sóhajtunk-e fel mi is ekképp: „halt 36 évig, élt néhány napot”.

mūḍha jahīhi dhanāgamatṛṣṇāṁ
kuru sadbuddhiṁ manasi vitṛṣṇām |
yallabhase nijakarmopāttaṁ
vittaṁ tena vinodaya cittam || 2||

Ó, te ostoba, hagyj fel a vagyonszerzés utáni sóvárgással, értelmed fűzd a Létezőhöz, s légy vágytalan!
Szíved elégedjen meg mindazzal a gazdagsággal, amit saját (korábbi) tetteiddel kiérdemeltél.

A rákövetkező versek a világi lét hiábavalóságát ecsetelik. Szólnak a kéjvágyról, mint a legszembeszökőbb tünetről, majd rámutatnak az illúzió okára s az anyagi lét múlandóságára. Ezután két strófa következik a testtel való önazonosítás tévfelfogásáról, majd a ragaszkodásról olvashatunk. A nyolcadik vers a keresés kezdete… nem kész recepttel szolgál, hanem megfontolásra alkalmas egyszerű kérdéseket ajánl végiggondolásra. A kilencedik vers a kiútra mutat rá, majd három strófában összegzi a tanítást.

nārī-stanabhara-nābhīdeśaṁ
dṛṣṭvā māgāmohāveśam |
etan māṁsavasādi vikāraṁ
manasi vicintaya vāraṁ vāram || 3||

Szép nők telt keblei vagy köldöke láttán ne ess illúzióba!
Mindez csak hús és zsír – fontold meg ezt alaposan, újra és újra.

„nézz a dolgok mélyére!”

nalinī-dala-gata-jalam atitaralaṁ
tadvaj-jīvitam atiśaya-capalam |
viddhi vyādhyabhimāna-grastaṁ
lokaṁ śokahataṁ ca samastam || 4||

A lótusz leveléről lepergő vízcsepp illékony és múlandó, ilyen átmeneti az élet is.
Tudd, az egész világot felfalta az önteltség kórja, s legyűrte a szomorúság.

A harmadik páda vyādhyabhimāna (betegség-önteltség) szóösszetételt gyakran mellérendelő értelemben fordítják: lenyelte (elpusztította) a „betegség és az önteltség”. Mert az elsődleges ok az önteltség, a hamis ego, ezért jobbnak láttam az összetételt magyarázó értelemben fordítani: az „önteltség kórja”.
A legtöbb ember sírva jön a világra, panaszkodva él, majd csalódottan távozik – nem túlzás hát az állítás, hogy az egész világot maga alá gyűrte a szomorúság.

yāvad vittopārjana-saktas
tāvan nija parivāro raktaḥ |
paścāj jīvati jarjara dehe
vārtāṁ ko'pi na pṛcchati gehe || 5||

Ameddig jól keresel, körbevesz a ragaszkodó rokonság,
ám ha már öreg és erőtlen testben élsz, senkit sem érdekelsz.

yāvat pavano nivasati dehe
tāva tpṛcchati kuśalaṁ gehe |
gatavati vāyau dehāpāye
bhāryā bibhyati tasminkāye || 6||

Ameddig az életerő a testedben lakozik, addig érdeklődnek a hogyléted felől,
ám ha elhagy a prána, a feleséged is retteg ugyanattól a testtől.

Vajon mi értelme a testi önazonosításnak? A test ugyanaz, ám ha elhagyja a lélek, a családtagok is rettegve, undorral fordulnak el a tetemtől.

bālas-tāvat krīḍā-saktaḥ
taruṇas-tāvat taruṇī-saktaḥ |
vṛddhas-tāvaccintā-saktaḥ
pare brahmaṇi ko'pi na saktaḥ || 7||
 
Az ember gyermekként a játékokhoz ragaszkodik, ifjúként a széplányokhoz,
vénkorában pedig az emlékeihez. Csak a Legfőbb Brahmanhhoz nem ragaszkodik senki.

de…

kāte kāntā kaste putraḥ
saṁsāro'yamatīva vicitraḥ |
kasya tvaṁ kaḥ kuta āyātaḥ
tattvaṁ cintaya tadiha bhrātaḥ || 8||

Ki a feleséged? Ki a fiad? A létforgatag nagyon különös hely!
Kié vagy, s ki vagy te? Honnan jöttél? Ó, testvér, vedd fontolóra az Igazságot!

satsaṅgatve nissaṅgatvaṁ
nissaṅgatve nirmohatvam |
nirmohatve niścalatattvaṁ
niścalatattve jīvanmuktiḥ || 9||

A szent társulásból fakad a ragaszkodásmentesség, s a ragaszkodások elengedése megszabadít az illúziótól.
Az illúziótól való mentesség megszilárdít az igazságban, s az igazságban való elmélyedés vezet az üdvösséghez.

A világi lét hiábavalósága után Sankara az üdvösséghez vezető út állomásait veszi sorra. A saṅga („össze-menés”, találkozás) társulást és ragaszkodást is jelent egyszerre, innen adódik az első páda szójátéka: a sat-saṅga a szent társulás nis-saṅgához, ragaszkodásmentességhez vezet. Az elérendő célt a jīvan-mukti állapotában jelöli meg, ami megszabadulást, függetlenséget jelent a világi léttől, itt és most, a jelen születésben.

vayasigate kaḥ kāmavikāraḥ
śuṣke nīre kaḥ kāsāraḥ |
kṣīṇevitte kaḥ parivāraḥ
jñāte tattve kaḥ saṁsāraḥ || 10||

Az ifjúság elmúltával mire az érzéki vágyak? Mire a tó, ha rég kiszáradt?
Hol vannak a rokonok, ha elveszett a vagyon? S hol a létforgatag, az igazság felismerése után?

mā kuru dhana-jana-yauvana-garvaṁ
harati nimeṣātkālaḥ sarvam |
māyāmayamidamakhilaṁ hitvā
brahmapadaṁ tvaṁ praviśa viditvā || 11||

Ne törődj a vagyon, követők s ifjúság képében mutatkozó hamis egoval, elvesz tőled mindent egy szempillantás alatt,
Add fel hát az illúzió-természetű világot, s lépj értőn a Brahman-létbe!

dinayāminyau sāyaṁ prātaḥ
śiśiravasantau punarāyātaḥ |
kālaḥ krīḍati gacchatyāyuḥ
tadapi na muñcatyāśāvāyuḥ || 12||

A nappal és az éjszaka, az alkonyat és a hajnal, a tél és a tavasz újra meg újra megérkezik –
az Idő játsza játékát, miközben eltelik az egész életed… s a vágyak vihara nem ereszt.

Így végződik Sankarácsárja költeménye, az Illúziót szétzúzó pöröly. Tanítványai további versekkel egészítették ki a költeményt, így annak teljes hossza harminckét versszak.

tanítás a kárhozatról

A kárhozat nem más, mint a szabadság eltékozlása, a hamis célok mellé szegődés, legnemesebb eszményeid sárba tiprása. Tiéd minden lehetőség, de nem élsz vele – nem ez a kárhozat? Égi hivatásod van, mégis a földön jársz, szárnyalnod kellene, s mégis a sárban csúszol-mászol – nem ez a kárhozat? A kárhozat a téboly apoteózisa.

Az igazság leleplezi az igaztalant, s mindig érvényre jut. A te lelepleződésed nem a kiszolgáltatottság gyöngesége, hanem a föltárulkozás gyönyörűsége. Tárulkozz föl, nyisd meg magad az igazság előtt, s az igazság is megmutatja önmagát. Légy bátor igazságfeltáró szent fohászoddal, s a fohászod is bátor lesz teveled. Lepleződj le a tudás előtt, s lelepleződik előtted minden hamisság. S mert tudatlanságból származik a kárhozat, ezért a tudás legyen vezérlő elved. Bár az igazság tudása terhes, mégis jobb a súlyos igazság, mint a könnyű tudatlanság. Mert a tudatlan lét olyan, akár a kloáka: az energia haszontalanul halad át rajta.

Parányiságánál fogva az ember hivatása a szolgálat. A szolgálat, mint helyzet mindig elkísér, kérdés, hogy kit választasz uradnak? Kárhozatnak azt nevezem, mikor az ember az autentikus vezetők szolgálatát fölcseréli a látszatszabadságra, talmi hatalmi pozícióra. Ne feledd, az ember csak annak lehet ura, amire rálátása van, a magasabb előtt mindenképpen fejet kell hajtania. Így az uralkodni vágyó a nálánál alantasabb szolgáinak lesz a szolgája, elveszti gyakorlati és szellemi függetlenségét, s úr helyett ócska pojáca válik belőle. A szabadság szabályozó elveit könnyen fölcseréli az ember a kötöttség szabadosságára, így van ez a káprázat birodalmában. A szabadság látszat, pedig valójában kötöttség az, csak láthatatlan kötelék. Ostobaság, ha az analfabéta mesterségbeli tudást próbál mímelni, de kárhozatos, ha rosszindulattal él, s erőszakkal leplezi gyöngeségét. Kárhozat a meghasonlás, míg áldás az összetartás.

(Hanszakunda-upanisad)