A következő címkéjű bejegyzések mutatása: gunák. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: gunák. Összes bejegyzés megjelenítése

2019. július 27., szombat

a jótulajdonságok sora


A Bhagavad-gítá 16. fejezete a jó, és rossz tulajdonságok szétválasztásáról beszél. Vajon miért éppen itt és most kerül szóba e téma? Srídhar Szvámí az előző fejezet lezárására utal: aki így ismer engem, a Legfőbb Személyt, az mindentudó, s engem imád minden módon, egész lényével (Bg. 15.19.) – mondja Krsna. Ki tudja ezt az igazságot, ki ismeri, kinek van esélye felismerni Istent, és kinek nem? Ki a tudásra felhatalmazott, s ki nem?
Más kommentátorok (Madhuszúdan Szaraszvatí, Visvanáth, Baladév) a 15. fejezet második versére mutatnak rá: az anyagvilág banjanfájának lefelé is terjeszkednek gyökerei, az emberi világban a tettekkel fonódnak össze. S e tettek isteniek vagy démoniak. (Bg. 15.2.) Korábban már a kilencedik fejezetben is felbukkant az isteni és démoni természet (Bg. 9.12-13.), most ismét felmerült, eljött hát az ideje a részletes kifejtésnek.
S ott a 15.16. vers, mely a mulandó (kṣara) testbe zárt gyarló, és a múlhatatlan (akṣara), örökkön felszabadult lényeket tárja elénk. A mulandó testbe zárt lények pedig alapvetően kétfélék: jó, és rossz tulajdonságokkal bírók, e tulajdonságok pedig isteni vagy démoni létre vezetők.


śrī-bhagavān uvāca
abhayaṁ sattva-saṁśuddhir jñāna-yoga-vyavasthitiḥ |
dānaṁ damaś ca yajñaś ca svādhyāyas tapa ārjavam ||1||
ahiṁsā satyam akrodhas tyāgaḥ śāntir apaiśunam |
dayā bhūteṣv aloluptvaṁ mārdavaṁ hrīr acāpalam ||2||
tejaḥ kṣamā dhṛtiḥ śaucam adroho nātimānitā |
bhavanti saṁpadaṁ daivīm abhijātasya bhārata ||3||


A magasztos úr szólott:
1. Félelemnélküliség, léttisztítás, megszilárdulás a gjána-jógában,
adományozás, érzékfegyelmezés és áldozás, önálló védatanulmányozás, önfegyelem, egyenesség,
2. erőszaknélküliség, őszinteség, mentesség a dühtől, lemondás, békesség, tartózkodás a hibakereséstől,
könyörület az élőlények iránt, mentesség a kapzsiságtól, kedvesség, szégyenlősség, rendíthetetlenség,
3. bátorság, türelem, elszántság, tisztaság, a rosszindulat hiánya, önteltség hiánya,
(ezek) az isteni tökéletességre született (tulajdonságai), Bhárata.



A felsorolt huszonhat fogalom részben tulajdonság, részben cselekvés – a tulajdonság utóbbiak kapcsán az irántuk megmutatkozó hajlam, belső késztetés. Madhuszúdan Szaraszvatí és Baladév Vidjábhúsan kommentárjaikban e tulajdonságokat varnák és ásramok, a társadalmi- és életrendek szerint csoportosítják. S ugyan elmondható, hogy egy-egy élethelyzetben valamely tulajdonság különösen fontos, ezen elveket jó mindannyiunknak szem előtt tartanunk.

Az első három a szerzetes kívánatos tulajdonságai.
1. félelemnélküliség (abhaya): egyes kommentátorok a szerzetesi léttel együtt járó létbizonytalansághoz kötik a fogalmat, erre utal Sríla Prabhupád is: egyedül él, így egyedüli támasza az isteni gondviselés lehet. Mások általában beszélnek a félelemről: „a vágyott és nemkívánt dolgok, az elválás és együttlét alakját öltő szenvedés okának meglátása miatti gyötrődés a félelem, ennek elhagyása a félelemnélküliség” – mondja Rámánudzsa.

2. léttisztítás (sattva-saṁśuddhi): A sattva szó a létigéből (as) képzett folyamatos melléknévi igenév (sat – lévő) állapotának megjelölése: „lévőség”, az élőlényt magát, s annak lényegét, vagy természetét is jelentheti… és a jóság, emelkedett tisztaság minőségének (guṇa) is ez a neve. A saṁśuddhi jelentése: teljes megtisztítás. A léttisztítás a tudat emelkedettsége, ezáltal pedig a teljes lét megtisztulása. Rámánudzsa álláspontja szerint a tudatnak (a vers sattva szava) a jóság (szanszkrtul szintén sattva) állapotába helyezése, azaz felülemelkedés a szenvedély (rajas) és tompaság (tamas) kötelékein.
Visvanáth kommentárjában: citta-prasāda, azaz a szív (vagy értelem) jóindulata, kegyessége, nyugodt, tiszta állapota. Baladév szerint az elme (manas) megszilárdítása a gyakorló saját életrendje és dharmája szerinti helyes viselkedés révén.

3. megszilárdulás a gjána-jógában (jñāna-yoga-vyavasthiti): Sankara mellérendelő szóösszetételként értelmezi a jñāna-yoga szavakat: a jñāna az átman és tan más alapvető fogalmainak megértése a szentírások és mesterek segítségével, a jóga pedig mindezeknek a személyes életünkbe való átültetése, megélése – a megszilárdulás pedig e kettőben való meggyökerezés. Visvanáth Csakravartí a 13.8-12. versekre utal vissza, melyekben Krsna a tudás húsz ismérvét sorolja, az alázatossággal kezdve a sort.

A következő három tulajdonság a családosokban bontakozhat ki leginkább:
4. adományozás (dāna): az ember – képességeihez mérten – igyekezzék gondoskodni mások alapvető létszükségleteiről – mondja Sankara, s ezzel más kommentárok is egyetértenek: akár a saját élelmének szétosztásával is.
A kötőerők szerinti háromféle adományozásról a 17.20-22. versek szólnak: a belső ösztönzésre, alkalmas helyen időben, önzetlenül (azaz a viszonzás vágya nélkül) az arra méltó személynek adni a szattva (jóság) minősége szerinti adományozás. Míg radzsasz (szenvedély) jellemzi az adományozót, aki viszonzás elvárásával, a jótett gyümölcse iránti vággyal eltelve, vagy vonakodva ad. Az alkalmatlan helyen és időben, arra méltatlannak, tiszteletlenül, megvetéssel való adományozást a tamasz (tompaság) jellemzi.

5. érzékfegyelmezés (dama): a külső érzékek fölötti uralom elnyerése, megőrzése. A bensőnk uralása, fegyelmezése a 14. tulajdonság, a békesség témája, a kettő szorosan összetartozó fogalom. A dama szó gyöke a dam – megszelídül, megnyugszik ige, a dama e cselekvés neve, azaz a folyamat, mi által megszelídül, megnyugszik, elcsendesül az elme, s ezáltal az érzékek fölötti uralom is bekövetkezik.

6. áldozás (yajña): A kommentárok többnyire a védák ajánlott rítusait említik: az újholdkor és teliholdkor elvégzendő áldozatot (Srídhar Szvámí), a dévák imádatát általában (Visvanáth Csakravartí). Madhuszúdhan Szaraszvatí kommentárja a bráhmanák ötféle mindennapos áldozásait említi. Hiszen az ember adóssággal születik: Istennek, az anyagvilágot irányító erőknek (déváknak), családja, nemzetsége, népe őseinek (az ősatyáknak). És feladata, hogy lehetősége szerint gondoskodjon minden érző lényről, s különösképpen embertársairól. Ezen ötféle feladathoz ötféle áldozás társul. A legjelentősebbet, a brahman-áldozatot Krsna külön említi, a következő pontban – ez a szvádhjája.

A növendékekhez (brahmacsárí) és a remetékhez egy-egy tulajdonság sorolódik,
7. önálló védatanulmányozás (svādhyāya): Baladév Vidjábhúsan szerint: „A brahmacsárí (kötelességének) a szvádhjáját nevezi: ez a brahman-áldozat, ami a Magasztos úr energiáját ajándékozza, mely isteni hangok sokasága – erre gondolva szentelődjék egyedül véda-recitálásnak.” A svādhyāya a védahimnuszok és mantrák recitálása, zengése, mely szorosan összefonódik a hallottakban való elmélyedéssel is. (Bg. 4.28. „Más, fogadalmaikban szilárd aszkéták… a szvádhjája és tudás áldozatát végzik.”) A szvádhjája gyakorlója tudatosítja magában, hogy az isteni hangokat zengi, így e zengés folytán a Magasztos úr energiája (bhagavat-śakti) száll reá.

8. önfegyelmezés (tapas): a szó gyöke a tap – ragyog, süt, önfegyelmet gyakorol ige. Gyakorta fordítják vezeklésnek, ám itt nem a keresztény fogalomkörből ismerős penitenciáról van szó, a szó etimológiája inkább elhivatottságra, belső tűzre utal, olyasmire, ami erőt ad és inspirál. Krsna a Gítá 17. fejezetében ekképpen szól a három kötőerő szerinti önfegyelmezésről: Isten (vagy: a félistenek, égiek), a bráhmanák legkiválóbbjai, a tanítók és bölcsek tiszteletét, a tisztaságot, egyszerűséget, cölibátust és az erőszaknélküliséget tartják a test fegyelmezésének. A nem felzaklató (an-udvega, megnyugtató) beszéd, mely igaz, kedves és jóakaró, továbbá az önálló véda-tanulmányozás gyakorlása (svādhyāya-abhyasanam) jelenti a beszéd fegyelmezését. Derűs, nyugodt elme, kedvesség, hallgatás, önfegyelmezés és léttisztítás, ezt mondják az elme fegyelmezésének. Mindhármat nagy hittel gyakorló, tettei hasznát nem leső, odaadó ember önfegyelmezését szattva jellemzi. Ám radzsasz uralja a tisztelet, megbecsülés vagy imádat érdekében hivalkodón vagy képmutatón gyakorolt önfegyelmezést – ez ingatag, s mulandó. A balga elszánással véghezvitt, önkínzással, vagy másnak okozott szenvedéssel járó vezeklés jellemzője a tamasz. (Bg. 17.14-19.)

A bráhmana elérendő tulajdonságai az alábbiak:
9. egyenesség (ārjava); egyszerűség, nyíltság, a gondolat, szavak és tettek egysége... önmagunkban, és a másokkal való kapcsolatainkban is (Rámánudzsa szerint). Baladév szűkebben értelmezi: a tanító tisztán és világosan egészében tárja saját megértését a hittel eltelt tanítványa elé.

10. erőszaknélküliség (ahiṁsā): nem okoz szenvedést más lényeknek.

11. őszinteség (satya): úgy beszélni a dolgokról, ahogy azokat látjuk és gondoljuk, hátsó szándék nélkül, szem előtt tartva a jóindulatot, kedvességet. A Manu-szanhitá így inti a tanulmányait befejező ifjút: „Igazat szóljon és kedvesen szóljon. Ám ne szóljon igazat, ha az bántó volna, és ne szóljon hamisan, ha az netán kellemes volna is – ez az örök dharma.”

12. mentesség a dühtől (akrodha): kiegyensúlyozottság és béketűrés még nemtelen támadás közepette is.

13. lemondás (tyāga): Krsna a 18. fejezetben a lemondást általában, a tettek eredményétől, gyümölcsétől való függetlenségként határozza meg (Bg. 18.2.), ám Baladév itt az előző gondolatmenetet folytatja: elengedés, nem csupán fegyelmezettség, önuralom, hanem még egy rossz gondolata, rossz szava sincs az embernek, akkor sem, ha igaztalanul bántják.

14. békesség (śānti): míg az érzékek fegyelmezése (dama, a sorban az ötödik tulajdonság) a külső fegyelmezettség, a békesség a belső rend. A śānti szó gyöke a śam – megnyugszik, lecsöndesedik ige, a śānti szó e folyamat megnevezését jelöli, azaz a megnyugvás, lecsendesülés. Így hát nem csupán a nyugodt vízfelszín, hanem a képesség, amivel lecsendesítjük bensőnk háborgó tengerét.

15. tartózkodás a hibakereséstől (apaiśuna): A paiśuna gyalázkodás, vádaskodást, rossz hír keltését jelenti. Rámánudzsa szerint az olyan beszédtől és gondolattól való tartózkodás, ami másoknak kedvezőtlen lehet. Srídhar Szvámí gyakorlatiasan fogalmaz: a hibakereső mentalitástól való tartózkodást említi… talán azért is, mert a 25. tulajdonság (adroha – a rosszindulat hiánya) sok tekintetben hasonló ehhez. A vádaskodás nemléte nem az igazságra való vakságot jelent, ám nem feladat mindig irányítani, terelgetni az embereket: „A jóra mondja, hogy jó, s csak annyit mondjon: jó…” (Msz. 4.139.)

16. könyörület az élőlények iránt (dayā bhūteṣu): az együttérzés képessége, az ember nem fordul el közönyösen mások szenvedésétől.

17. mentesség a kapzsiságtól (aloluptva): a hagyományos kommentárok szerint egyszerűen a mohóság, sóvárgás nemléte. Újabb fordításokban más értelmezést is találhatunk, „semminek sem kívánása” (Baktay Ervin), „igénytelenség” (Vekerdi József).

18. kedvesség (mārdava): szelídség, lágyszívűség… ami által méltóvá válik az ember a tiszta szentek ölelésére – teszi hozzá Rámánudzsa –, ám türelmetlenné válik a tőlük való távollétben, folytatja a gondolatot Baladév.

19. szégyenlősség (hrī): ami visszatartja az embert a helytelen tettektől. Magyar fordításban találkozni a hrī szerénységként való értelmezésével. Szerény az, aki saját értékeivel nem dicsekszik, inkább csendesen visszahúzódó alkat, míg a szégyenlősség inkább a félénkség egyik formája, itt inkább az utóbbiról van szó. A hrī a Monier-Williams szótár szerint „shame, modesty, shyness, timidity”, Sríla Prabhupád a fordításában a modesty szót használja. A modesty egyfelől szerénységet, másrészt visszafogottságot jelent, olyan viselkedést, ami nem hívja fel a figyelmet magára – a hrī ez a visszafogottság, szemérmes viselkedés.

20. rendíthetetlenség (acāpala): nyugodt, rendíthetetlen megfontoltság. A cāpala jelentése gyors mozgás, kapkodás, megfontolatlanság, állhatatlanság, az a-cāpala mindennek az ellentéte. Srídhar Szvámí a kapkodás feladásáról beszél, amikor a hiábavaló tettek félretevéseként értelmezi e tulajdonságot. Baktay Ervin fordítása: „nyughatatlan mozgékonyság szándékos elkerülése” is innen fakad, bár itt vélhetően nem az adott esetben szükséges gyorsaság lelassítása, hanem a helyes célokra törő, gondos, pontos és figyelmes cselekvés a kívánatos tulajdonság.

A ksatrija számára három fontos tulajdonságot sorol fel:
21. bátorság (tejas): a szó jelent hőt, ragyogást, tündöklést, de a harci erények tündöklését, azaz erőt vagy hősiességet is. Ezért Sankara is igyekszik egyértelműsíteni: „bátorság, s nem a bőr ragyogása” – írja kommentárjában. Rámánudzsa szerint: a gonoszoknak való ellenállás, nem legyőzettetés.

22. türelem (kṣamā): a szív békessége, jóakarat akkor is, ha bántanak – mondja Rámánudzsa.

23. elszántság (dhṛti): a képesség, amivel a szellem a megfáradt testet és érzékeket megszilárdítja, új erővel tölti meg.

A vaisják számára különösen fontos tulajdonságok:
24. tisztaság (śauca): értve alatta a külső tisztaságot és a belsőt, az elme és értelem, a gondolatok tisztaságát, világosságát. Rámánudzsa a rituális külső és belső tisztaságot emeli ki, hogy a gyakorló alkalmassá váljon a szentírásba foglalt rítusok végzésére. Baladév – a vaisjákra fókuszálva – a tisztességes kereskedést, a csalárdságtól való mentességet említi.

25. a rosszindulat hiánya (adroha): a rosszindulat, ármány, gonoszság nemléte.

Végezetül a súdra jótulajdonsága:
26. önteltség hiánya (na atimānitā): az ember ne magát gondolja tiszteletreméltónak. A tisztelet nem elvárható… az másokban ébred.

Az isteni tökéletességre születettek eleve birtokolják e tulajdonságokat… a mi feladatunk pedig e nemes tulajdonságok kibontakoztatása önmagunkban.


2014. október 25., szombat

a Bhagavad-gítá esszenciája 4. rész


Jámunácsárja Bhagavad-gítá kommentárjának utolsó része:

deha-svarūpam ātmāpti-hetur ātma-viśodhanam |
bandha-hetur vivekaś ca trayodaśa udīryate ||17||

A test alapvető jellemvonásait, a Lélek elérésének módját, az elme megtisztítását,
a kötöttségek okát és a megkülönböztetés tudományát tárgyalja a tizenharmadik fejezet.



A fejezet 6-7. versei az anyagi tettek mezejét definiálják – ez a test eredeti természete. A Lélek elérésének módjai, a lelki tudás jellemzői a 8-12. versekben olvashatók. Az elme megtisztítása a „megismerendő” (jñeyam) a 13. verstől kezdődő részre vonatkozik, míg a kötöttség okairól a 20-22. versek szólnak. A megkülönböztetés a prakrti (anyag) és a purusa (lélek) megkülönböztetése, melyről a 24. verstől kezdődő részben olvashatunk.

guṇa-bandha-vidhā teṣāṁ kartṛtvaṁ tan-nivartanam |
gati-traya-sva-mūlatvaṁ caturdaśa udīryate ||18||

Az anyagi természet kötőerőiről, működésükről, a kötőerők meghaladásáról,
és a három kötőerő forrásáról is szól a tizennegyedik fejezet.



A szanszkrt guṇa szó egyaránt jelent minőséget, tulajdonságot, de fonalat vagy kötelet is. Így ez az egyetlen szó elmondja, hogy a háromféle anyagi minőség evilághoz bilincselő kötelék. A tizennegyedik fejezet részletesen szól a három guṇa működéséről.
A kötőerők meghaladása: „Aki teljesen az odaadó szolgálattal foglalja le magát, és nem esik vissza semmilyen körülmények között, az egyszeriben túllép az anyagi természet kötőerőin, s így elér a Brahman síkjára.” (14.26.)
A kötőerők forrása: „Én vagyok Brahman alapja, valamint a kifogyhatatlan nektár, a végérvényes vallás és az abszolút boldogság beteljesülése.” (14.27.)

acin-miśrād viśuddhāc ca cetanāt puruṣottamaḥ |
vyāpanād bharaṇāt svāmyād anyaḥ pañcadaśoditaḥ ||19||

A Legfőbb Személy egyaránt különbözik a tudatlansággal társult és a makulátlan lelkektől is,
minek oka mindent átható, gondoskodó, és uralkodó természete – ezt mondja el a tizenötödik fejezet.
 

„Kétféle lény létezik: a gyarló és a tévedhetetlen. Az anyagi világban minden lény gyarló, a lelki világban pedig mindenki tévedhetetlen. E kettőn kívül létezik a legnagyobb élő személyiség, Maga az Úr, aki behatolt a három világba, és fenntartja azokat. Miután Én transzcendentális vagyok, túl a gyarlón és a csalhatatlanon, s mert Én vagyok a leghatalmasabb, ezért a Legfelsőbb Személyként magasztalnak Engem a Védák és a világ. „(15.16-18.)
E három vers a megelőző fejezetekre is felteszi a koronát: a tizenharmadik a lelki tudásról, a Legfelsőbb eléréséről és az anyag és lélek különválasztásáról szóló részei miatt a megtisztult dzsíva-lelkeket idézi fel, a tizennegyedik az evilági kötőerőket, s az e kötelékekkel gúzsbakötött rab lelkek fogságát írja le, a tizenötödik fejezet pedig a Legfelsőbb Személyről szól.

devāsura-vibhāgokti-pūrvikā śāstra-vaśyatā |
tattvānuṣṭhāna-vijñāna-sthemne ṣoḍaśa ucyate ||20||

Az isteni és démoni tulajdonságok felosztása, valamint a szentírás, a tan követése,
hogy az igazságnak szentelt bölcsesség erős gyökeret ereszthessen – ez áll a tizenhatodik fejezetben.
 

 A vaśya szó szerint engedelmességet, irányítottságot jelent. A śāstra-vaśya, a tan, a szentírásoknak való alávetettség fogalmazódik meg a fejezet utolsó versében: „Az Írások irányadásából kell megérteni, hogy mi a kötelesség és mi nem. Miután az ember megismerte e szabályokat, cselekedjék úgy, hogy fokozatosan fejlődhessék általuk.”(16.24.) A fejezet első három verse az isteni tulajdonságokat sorolja, míg a 7.-verstől kezdődő rész a démoni gondolkodás jellemzése.

aśāstram āsuraṁ kṛtsnaṁ śāstrīyaṁ guṇataḥ pṛthak |
lakṣaṇaṁ śāstra-siddhasya tridhā saptadaśoditam ||21||

Démoniak, azaz a szentírással szembehelyezkedők sajátosságait, a szentírást követők kötőerők szerinti tulajdonságait,
valamint a tökéletességre jutottak jellemzőit írja le a tizenhetedik fejezet.



A tizenhetedik fejezet elején Ardzsuna arról kérdez, mi a helyzete azoknak, akik feladják a szentírások elveinek követését. Így Krsna beszél a szentírással szembehelyezkedőkről (17.5-6. versek), majd beszél az áldozat, az önfegyelmezés (vezeklés) és az adományozás kötőerők szerinti felosztásáról. Oṁ tat sat – e három szó jellemzi a tökéletesek tetteit, miként arról a 23. verstől kezdődő rész szól.

īśvare kartṛtā-buddhiḥ sattvopādeyatāntime |
sva-karma-pariṇāmaś ca śāstra-sārārtha ucyate ||22||

Az utolsó fejezetben az Úrnak szentelt tettekről és értelemről, a jóság kiválóságáról,
a saját (dharmánk) szerinti cselekvésről beszél (Krsna), majd összegzi a Gítát.
 

A tizennyolcadik fejezetben olvashatunk a lemondásról (18.2-11. versek) és a cselekvésről (13. verstől kezdődő rész). Kötőerők szerinti csoportosításban elemzi a cselekvés jellemzőit: a tettet meghatározó értelmet, magát a tettet, és a cselekvőt, az elhatározást, és az eredményt. A 41. verstől kezdődő rész szerint a saját dharmája szerinti kötelességeit végezve bárki elérheti a tökéletességet, végezetül a 64-66. versek a Bhagavad-gítá végkövetkeztetését mondják el.

A mű záró verseiben Jámunácsárja szól a Legfelsőbb iránti odaadásról, a három jógafolyamat összefonódásáról, és a beteljesülésről.

karma-yogas tapas tīrtha-dāna-yajñādi-sevanam |
jñāna-yogo jita-svāntaiḥ pari-śuddhātmani sthitiḥ ||23||

A cselekvés (karma) jógája az önfegyelmezés, a zarándoklat, az adományozás, az áldozat, s más tettekkel végzett szolgálatot jelent,
míg a megismerés (gjána) jógája megállapodás a megtisztult önvalóban, a megfegyelmezett gondolatok segítségével.

bhakti-yogaḥ paraikānta-prītyā dhyānādiṣu sthitiḥ |
trayāṇām api yogānāṁ tribhir anyonya-saṅgamaḥ ||24||

Az önátadó szeretet (bhakti) jógája a Legfelsőbb iránti kizárólagos szeretetben elmerülő meditáció.
E három jógafolyamat szorosan összekapcsolódik egymással.

nitya-naimittikānāṁ ca parārādhana-rūpiṇām |
ātma-dṛṣṭes trayo'py ete yoga-dvāreṇa sādhakāḥ ||25||

A Legfelsőbb imádataként megnyilvánult állandó és alkalmi kötelességek (elvégzése)
lélek-látóvá tesz – ennek beteljesülését támogatja a három jógafolyamat.



A Szentírás által megszabott időszakos és állandó rítusok mögötti cél a Legfelsőbb imádata. Az áhítat útjának fontos állomása a brahma-bhūta, a lelki lét felismerése, megélése. A lét lelki természetét felismerő nem bánkódik, nem vágyakozik, egyenlő minden élőlénnyel, s elnyeri az irántam való legfőbb odaadást – jelenti ki Krsna. (Bg. 18.54.) Ezt említi a vers lélek-látásként.

nirasta-nikhilājñāno dṛṣṭvātmānaṁ parānugam |
pratilabhya parāṁ bhaktiṁ tayaivāpnoti tat-padam ||26||

A tudatlanságon teljességgel felülkerekedve válik az ember lélek-látóvá, s a Legfelsőbbet követve
a legfőbb odaadást nyeri el. E (szívbéli) odaadás segítségével pedig az Úr lábaihoz ér.



„Aki az értelme által megtisztult, elméjét szilárd határozottsággal fegyelmezi, megvált az érzékkielégítés tárgyaitól, mentes a ragaszkodástól és a gyűlölettől, magányos helyen él, keveset eszik, testét és nyelvét fegyelmezi, mindig transzban van, lemondó, mentes a hamis egótól, az álhatalomtól, hamis büszkeségtől, kéjtől, dühtől és birtoklásérzettől, s békés, az biztosan felemelkedik az önmegvalósítás síkjára” (Bg. 18.51-53., szó szerint: brahma-bhūyāya kalpate – készen áll a brahman lét elérésére, az imént említett lélek-látásra.) „Aki ilyenformán eljutott a transzcendentális síkra, az egyszerre megvalósítja a Legfelsőbb Brahmant. Sohasem bánkódik, és nem is vágyik semmire, egyenlő minden élőlénnyel szemben. Ebben az állapotban tiszta odaadó szolgálatot ér el Énirántam.” (Bg. 18.54.)
Az Úr lábaihoz ér (tat-padam) a védahimnuszok és az upanisad-irodalom szokásos szófordulata, a pada szó többféle jelentése (láb, lábnyom, hely, célállomás, helyzet) miatt a szövegösszefüggés szerint különféleképpen fordítható.

bhakti-yogas tad-arthī cet samagraiśvarya-sādhakaḥ |
ātmārthī cet trayo'py ete tat-kaivalyasya sādhakāḥ ||27||

A szeretet jógája – ha valaki arra vágyik – elvezet minden bőség forrásához,
míg a három jógafolyamat a Lélekre vágyót az üdvösséghez vezetik.
 

Az üdvösséget a vers a kaivalya szóval írja el. Ez szó szerint kizárólagosságot jelent (a kevala – kizárólagos, elkülönült, egész, teljes szóból), a lélek teljes és végleges elkülönülését az anyagtól. Patanydzsali szerint: a gunák visszahúzódása, mikor a szemlélő eredeti természetében honol, s egyedül a tudatosság ereje (cit-śakti) van jelen. A Lélek kutatója (az arthin valamire törekvőt, vágyódót jelent) a három jógafolyamat segítségével elérheti a kaivalya állapotát.
Miként a Gítában is láthattuk: Isten feltárja isteni voltát annak, aki a szeretet jógájával közeledik őhozzá. (lásd 11.54.)

aikāntyaṁ bhagavaty eṣāṁ samānam adhikāriṇām |
yāvat prāpti-parārthī cet tad evātyantam aśnute ||28||

Mindezen törekvőket egyaránt a Magasztos Úr iránti kizárólagosság fűti,
ám a Legfelsőbb elérésére vágyó a végtelen (boldogságot) ízleli.
 

Mindhárom jógafolyamat útján egyedül az Abszolútat kutatják. A vers aikāntyam szava kizárólagost jelent, egyedüli, végső célt – az Úr valamely aspektusa felé fordul minden jóga. A Legfelsőbbet elérni vágyó jelölt őt éri el maradéktalanul – az atyanta („végen túl”) szó teljest, tökéletest jelent –, s egyben megízleli a végtelen boldogságot is (lásd: ānanda-mayo’bhyāsāt, Vsz. 1.1.12.). Bár a boldogság szót a vers nem mondja ki, mégis, indokoltnak látom a fordításba foglalni – a Legfelsőbb végtelensége, teljessége a lét, a tudatosság és a boldogság teljességét jelenti.

jñānī tu paramaikāntī tad-āyattātma jīvanaḥ |
tat-saṁśleṣa-viyogaika-sukha-duḥkhas tad-eka-dhīḥ ||29||

A bölcs az személy, ki egyedül a Legfelsőbbnek szenteli magát, és csakis tőle függ.
Az együttlét az egyedüli öröme, s csak az elválás a bánata – csak Urára gondol.
 

A vers a Gítá hetedik fejezetére utal. Krsna a hozzá közeledők négy csoportjáról szól (szenvedők, kíváncsiak, vagyonvágyók és bölcsek), s közülük a bölcset (jñānī) emeli ki: ő nitya-yukta, azaz „mindig összekötött”, azaz egyhegyű elmével mindig Krsnának szenteli magát, és eka-bhakti – szerető ragaszkodással (bhakti) az Elsődleges Létezőt (eka) imádja. (Bg. 7.17-18.)
A Szvámí Védánta Désika által kommentált szövegváltozatban így áll a vers, ám más Srí vaisnava forrásokban a második páda olvasata ez: tadāyattam ajīvanaḥ – tőle függő, nincstelen.

bhagavad-dhyāna-yogokti vandana-stuti-kīrtanaiḥ |
labdhātmā tad-gata-prāṇa-mano-buddhīndriya-kriyaḥ ||30||

A Legfelsőbbön meditálva, róla beszélve, őt imádva, hozzá fohászkodva és őt magasztalva
az ember életerői, gondolatai, értelme és érzékei csakis reá összpontosulnak.

nija-karmādi bhakty-antaṁ kuryāt prītyaiva kāritaḥ |
upāyatāṁ parityajya nyasyed deve tu tām abhīḥ ||31||

Saját kötelességétől kezdve az odaadás gyakorlásáig minden tettét végezze szeretettel,
s ne az (üdvösség) eszközeiként tekintsen rájuk. Felhagyva a félelemmel bízza magát az Úrra!
 

A vers a meghódolás (śaraṇāgati, a Srí szampradája terminológiája szerint: prapatti) alapelveit fogalmazza meg a Gítá végkövetkeztetésére alapozva: „Az Én hívem, bár állandóan sokféle tettet végez, az Én védelmem alatt, kegyem révén eléri örökkévaló és elpusztíthatatlan lakhelyemet. Minden cselekedetedben csak Énrám bízd magad, s dolgozz mindig az Én védelmem alatt! Légy teljesen tudatos Rólam az ilyen odaadó szolgálatban!” (Bg. 18.56-57.) „Gondolj mindig reám, légy az én hívem, imádj engem s hódolj nékem! Mivel oly kedves vagy nekem, megígérem, biztosan eljutsz majd hozzám. Minden dharmát feladva, hozzám, az egyetlen menedékhez jöjj! Megszabadítalak majd téged minden bűntől, ne félj!” (Bg. 18.65-66.)

ekāntātyanta-dāsyaika-ratis tat-padam āpnuyāt |
tat-pradhānam idaṁ śāstram iti gītārtha-saṅgrahaḥ ||32||

Kinek egyetlen öröme az Abszolút egyhegyű, állandó szolgálata, az elnyerheti az ő hajlékát,
ezt hangsúlyozza e Szentírás – íme a Bhagavad-gítá jelentésének összefoglalása.