A következő címkéjű bejegyzések mutatása: gondoskodás. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: gondoskodás. Összes bejegyzés megjelenítése

2016. július 19., kedd

telihold üzenete - a minden vágyat teljesítő



paśyataitān mahā-bhāgān
parārthaikānta-jīvitān |
vāta-varṣātapa-himān
sahanto vārayanti naḥ || 32 ||

aho eṣāṁ varaṁ janma
sarva-prāṇy-upajīvanam |
su-janasyeva yeṣāṁ vai
vimukhā yānti nārthinaḥ || 33 ||

patra-puṣpa-phala-cchāyā-
mūla-valkala-dārubhiḥ |
gandha-niryāsa-bhasmāsthi-
tokmaiḥ kāmān vitanvate || 34 ||

etāvaj janma-sāphalyaṁ
dehinām iha dehiṣu |
prāṇair arthair dhiyā vācā
śreya ācaraṇaṁ sadā || 35 ||

„Nézzétek csak ezeket az áldott fákat,
ők csakis másokért élnek!
Eltűrik a szelet, az esőt, a nap hevét
és a hideget is, sőt, másokat is megóvnak mindettől.

Óh, milyen csodálatos! Övék a legkiválóbb születés,
hiszen minden lényről gondoskodnak.
Miként a nagy személyiségek, akiktől senki sem
távozik csalódottan ha kéréssel fordult hozzájuk.

Leveleikkel, virágjaikkal, gyümölcsükkel, árnyékukkal,
gyökerükkel, kérgükkel, és fájukkal,
illatukkal, gyantájukkal, hamujukkal, magjaikkal
és hajtásaikkal teljesítik mindenki vágyait.

Éppígy az életünk is akkor lesz gyümölcsöző,
ha e világban mások javára
életünkkel, vagyonunkkal, értelmünkkel és szavainkkal
mindig csak jót cselekszünk."


Krsna és pásztorfiú barátai beszélgetnek így a Bhágavata-puránában (10.22. fejezet).

Vannak személyek/dolgok, kikhez/melyekhez szorosan kapcsolódnak fogalmak… kedves idevágó példám: a védai esküvő egyik rítusa, mikor este az ifjú pár közösen megnézi a Sarkcsillagot... mert a Sarkcsillag a szilárdság, az állhatatosság szimbóluma, és azután majd minden este a fejük felett ragyogva emlékezteti őket az egymásnak tett fogadalmuk szilárdságára.
A fák éppígy a béketűrés és önzetlenség megtestesítői… így nézzünk hát rájuk!


2016. május 29., vasárnap

oltalom


„Aki őszintén szeretne segíteni saját magán, azt senki sem tévesztheti meg, mert a mindentudó Isten vigyáz rá. Csak saját maga csaphatja be magát."

(Az örök égbolt - Beszélgetés Szvámí B. R. Srídharral, Gangesz 25.)

2012. október 6., szombat

a kárpit meghasadt



Már szóltunk a kárpit széthasadásának nagyon fontos szimbolikus jelentőségéről, tudniillik arról, hogy a hit-titkok megszűntek, már nincs szükség közvetítőkre – beavatókra, gurukra, ezoterikus mesterekre, lelki tanácsadókra, csakra-vezetőkre stb. –, hanem a transzcendenciával, az Istennel való kapcsolat mindenkinek a legegyénibb, legzártabb személyes ügye.
A Mester és a tanítványa viszony egyre gyakrabban hatalmi és üzleti kérdéssé változik. Az értékrend is megfordult: a tanítványtól követelnek hűséget, függésben tartják a lelki vezetőtől, megfosztják a szellemi kalandozás, másfajta iskolák megismerésének szabadságától. Holott éppen fordítva: a Mesternek kell hűségesnek lenni tanítványához, meg kell hagyni szellemi-lelki szabadságát, s ha kalandozásából visszatér, szeretettel kell fogadni. Jeromos kommentárjaiban például ez áll:
Az Úr ugyanis Lélek, és ahol az Úr Lelke, ott van a szabadság... (288)

Popper Péter fogalmaz így „Az Írás (Az újszövetség)” című könyvében azzal kapcsolatban, hogy Jézus keresztre feszítésekor a jeruzsálemi templom szentélyének kárpitja meghasadt. Hadd fűzzek soraihoz két megjegyzést!
A korábbi világkorszakokkal szemben kali-kort az emberi képességek csökkenése jellemzi, elsorvad a tisztelet, az együttérzés, a szellemi-lelki tisztaság, az őszinteség, becsületesség… ugyanakkor kiárad az isteni könyörület, a titkok nem maradnak rejtve többé. A tendencia a kali-kor áldása – igen, ilyen is van! –, így nem meglepő, hogy sokféleképp találkozunk vele, például a Padma-puránában.
A purána Bhágavata-máhátmja részében a testet öltött odaadás, Bhakti-déví kérdezi Náradát: miképpen történhetett, hogy Kali megvethette a lábát a Föld oltalmazója, Paríksit király birodalmában – miért engedte meg ezt az uralkodó? S miképpen lehetséges, hogy a legkönyörületesebb Úr is jóváhagyta mindezt? Nárada így felel: „Kali, a lelki gyakorlatok akadályozója attól a naptól fogva jelent meg a Földön, amikor Mukunda, az Istenség Legfelsőbb Személyisége eltávozott (az emberek köréből) és visszatért saját (lelki) birodalmába. Paríksit király világhódító körútja során találkozott (a megszemélyesített) Kalival, s miután az nyomorult ember módjára kegyelemért folyamodott hozzá, a dongóhoz hasonlatos, vagyis a dolgok lényegét felismerő király ekképpen döntött: »Őt nem szabad megölnöm, (mivel) az ember Késava neveinek és dicsőségének zengésével egyedül a Kali korszakában képes megkapni azt a (csodálatos) gyümölcsöt, ami (különben) elérhetetlen az aszkézis és a jóga által.« Paríksit, Visnu védence egyedül emiatt hasznosnak ítélte a különben lényeges tulajdonságokat nélkülöző Kalit, s ezért – boldogságot kívánván biztosítani a jövő korszak szülöttei számára – engedélyt adott neki a maradásra.”
Krsnadász Kavirádzs nem csupán a titkok feltárulkozásáról beszél – Csaitanja Maháprabhuról szóló művében arról ír, hogy Csaitanja Maháprabhu és társai bőkezűen szórják a rajongó szeretetet (préma), mindenkinek, feltétel nélkül:

„Az Úr és társai (a panycsa-tattva) együtt alászállva e világba
feltörik a préma kincsesházának pecsétjét,
elrabolják a rajongó szeretetet, s azt ízlelik.
Ám ahogy kortyolják, szomjúságuk csak fokozódik.
Ezért egyre többet isznak, mámorossá válnak,
megrészegülten táncolnak, sírnak, nevetnek és énekelnek.
Nem fontolgatják, ki méltó s ki nem, alkalmas-e a hely vagy sem,
ha alkalmuk nyílik, mindenkinek, mindenütt a prémát osztogatják.”
(Csaitanja-csaritámrta 1.7.20-23.)

A másik gondolat a mester-tanítvány kapcsolattal foglalkozik. A bevezetőben idézett mondatok látszólagos ellentmondást hordoznak: az első bekezdés szerint nincs szükség közvetítőkre, a második mégis a mester és tanítvány függéséről és/vagy szabadságáról szól… ha nincs szükség közvetítőre, vajon szükség van-e még a mesterre?
A közvetítő olyan pap, olyan beavatott volna, aki kapcsolatban áll Istennel… és rajta, rajtuk kívül senki más… így aki Istennel kapcsolatba szeretne kerülni, közvetítőhöz fordul. Nos, a mester nem ilyen közvetítő.
Hogy világossá váljon szerepe, fontoljuk meg, mi a cél… oly szépen beszél erről Bhaktivinód Thákur!: „Neked magadnak kell kopogtatnod az igazság kimeríthetetlen tárházának ajtaján, azon, amelyből a korábbi bölcsek is merítették a maguk lelki gazdagságát. Eredj az igazság kútfejéhez, ahol egy zarándokot sem ér semminemű csalódás!” Ezt az utat senki sem teheti meg helyettünk… ám a vándorúton nem vagyunk egyedül. Társak vesznek körül, köztük olyanok, akik biztonsággal kiismerik magukat a számunkra még ismeretlen környezetben. Kezüket nyújtják, s átsegítenek a nehézségeken. A mester ilyen segítő: tapasztalt látó ott, ahol csak vaksin botorkálunk.
Persze, tekinthetjük a mestert közvetítőnek is, hiszen egyfelől ismeri azt a Valóságot, amit mi még nem, másfelől ismer bennünket… igen, ebben az értelemben közvetítő, ám ez a szerepe ideiglenes, nem elválaszt, hanem összeköt.
A hűség vagy szellemi kalandozás kérdésével kapcsolatban azt gondolom, a lelki élet legalább három szakaszra tagolható. Az első szakasz a keresés: az ember tapogatózik, válogat, megismerkedik különféle szellemi irányzatokkal, iskolákkal, informálódik, keresi a helyét. A keresgélés iránya horizontális. A második szakasz a kutatás: ez olyan amikor az ember kutat ás… azaz elmélyül. A keresés horizontális, a kutatás vertikális. A keresés informálódás, a kutatás transzformálódás: közvetlen, személyes tapasztalaton alapuló megértés, átalakító felismerések sora. Ha kellően mélyre hatolt, s a kútásás közben vizet is talált – ez a harmadik szakasz –, akkor látja, ízleli, tapasztalja, hogy más kútban is van víz. Kicsit más a zamata, de a tiszta víz mindenhol üdítő.
Az első szakaszban természetes a keresgélés szabadsága, ez ott éppen a folyamat lényege. A másodikban azonban a szellemi kalandozás a kutatás gátjává válna, ezért nem ajánlott. Nem jutunk előrébb, ha a félig kiásott kutat otthagyjuk, és máshol próbálkozunk ásni. Ám a harmadik szakaszban megint csak segít mások vizének megízlelése, a látókört szélesíti.
A tanítványi lét ideje nem az első, a helykereső, hanem a második, az elmélyülő szakasz. Persze segítőkre számíthatunk az első időktől, de az ember legyen megfontolt: akkor szegődjön tanítványnak mestere mellé, ha valóban megtalálta helyét, mesterét. A mester-tanítvány kapcsolatot a beavatás szentesíti, amikor is mindketten fogadalmat tesznek… tulajdonképpen szövetséget kötnek… s ezzel önként korlátozzák saját szabadságukat (*) a közös eredmény elérésének reményében. A tanítvány kész elfogadni a tanítást, a mester pedig odaadó figyelemmel, útmutatással gondosodik a tanítvány lelki fejlődéséről… hogy közösen szolgálják az isteni párt, s hogy a tanítvány (is) eljusson „az igazság kútfejéhez”. A mester-tanítvány kapcsolat persze nem egyenrangú… kicsit olyan, mint a szülő-gyermek kapcsolat: amikor ideje van, a szülő bátorítja gyermekét az önállósodási törekvéseiben, repülni tanítja, hogy valóban szárnyalhasson. Ám az önállóság nem önfejűség, s a tanítvány hűségének forrása nem külső kényszer, hanem szeretete, a hűség e szeretet természetes következménye . (Azon túl persze, hogy az értelmes ember hálás minden tanításért, hiszen tudja: több lesz általa.)
Ugyanakkor mégis helytálló Popper Péter gondolata: e szövetségkötéskor a mester az, aki lát, aki valóban tudja mit vállal, a növendék látása még homályos. Nem kívánatos, bizony mégis előfordul, hogy a tanítvány később úgy érzi, másra van szüksége. Azt gondolom, ilyen helyzetekben Ferenc testvér levele ad útmutatást: menj, ha jobbat tudsz, de ne feledd, bármikor visszajöhetsz, én várlak... csak jöjj Leóm! Nem bontja fel a szövetséget... ám szabadságot és bizalmat ad a növendéknek.

–––––––––––––––––––––––– = o O o = ––––––––––––––––––––––
* nagyon szépen ír erről Sríla Prabhupád, a Bhágavata-purána 1.6.37. versét kommentálva: „…az odaadó szolgálat minden területén a szabadság a fő pillér. Szabadság nélkül nem lehet odaadó szolgálatot végezni. Az Úr kedvéért feladott szabadság nem azt jelenti, hogy a bhakta minden tekintetben függővé válik. Ha átadjuk magunkat az Úrnak a lelki tanítómester átlátszó médiumán keresztül, az élet tökéletes szabadságát nyerjük el.”
Az üdvösség szanszkrt nyelven móksa, ami szó szerint megszabadulást jelent.

2012. június 2., szombat

ne legyen mester…


gurur na sa syāt sva-jano na sa syāt
pitā na sa syāj jananī na sā syāt |
daivaṁ na tat syān na patiś ca sa syān
na mocayed yaḥ samupeta-mṛtyum ||

Ne legyen mester, sem családtag,
se apa vagy anya,
félisten, vagy családfő,
ki nem szabadít meg a haláltól.
 

 (Bhágavata-purána 5.5.18., 
Rsabhadév tanítja így fiait)


A verssel kapcsolatban felmerülhet a kérdés: vajon ne legyenek gyermekei annak, aki nem bizonyos abban, hogy képes megszabadítani őket a születés és halál létkörforgatagából? – ez a vers egyik értelmezése.
Srídhar Szvámí kommentárjában felvet egy másik értelmezést is: az odaadás útjának tanításával gondoskodhat az ember a reá bízottakról – ez a mester, rokon, apa, anya, félisten vagy férj kötelessége. Nem lesz tehát rossz apa, anya, vagy rokon, aki nem szabadítja meg a szamszárából a gyermekeit, családtagjait, ám gondosan igyekezzék a helyes irányba fordítani családtagjai figyelmét.
Visvanáth Csakravartí konkrét példákra hivatkozva megfordítja a gondolatot: nem lehet mester, s a többi, ki nem oktat az odaadásra; így e kötelesség elmulasztása esetén az alárendelt utasítsa el feljebbvalóját. Hiszen így utasította el Bali király is mesterét, Sukrácsárját, mikor az nem támogatta, hogy a király Vámana kérését – a három lépésnyi föld-adományt – teljesítse. Így szállt szembe Vibhísana bátyjával, Rávanával, mikor az Ráma ellen fordult. Prahlád atyjával, Hiranjakasipuval szállt szembe, Bharata herceg, Ráma testvére pedig saját édesanyját tagadta meg, mikor Kaikéjí fondorlata Rámát száműzetésbe kényszerítette. Khatvánga király Indra áldását utasította el: a király félistenek oldalán harcolt, s mikor a csata végeztével hőstetteiért Indra meg kívánta őt jutalmazni, a királyt nem érdekelte a mennyei ajándék, inkább hazament, s meditációba mélyedt, figyelmét Isten lótuszlábaira irányítva. Vrndávan bráhmanáinak feleségei pedig férjük ellen fordultak, mikor a tiltakozásuk ellenére Krsnához vitték az áldozati ételeket.

PDF

2009. augusztus 25., kedd

bizalom


A rossz szándék azt jelenti amikor elfelejtesz mások lelki hasznára dolgozni. Ezt hívjuk hinszának, erőszaknak. A fizikális erőszak nem olyan nagy bűn, mert csak a testnek okozol sérülést. A lelki erőszak azonban valóban bűnös cselekedet. Mert ez által a lelket próbálod meg befolyásolni, a léleknek okozol nehézséget.

A rossz szándék épp olyan mint az örvény. Egy rossz gondolattal indul és aztán legyőzi az elmét, majd a mélybe húz. Nem hiszem, hogy egy igaz vaisnava képes lenne így gondolkodni: „Aggodalmat fogok okozni másoknak!” Ez túl van azon, amit el tudok képzelni. De lehet, hogy túl naiv vagyok. És azt sem tudom mit hoz még a kali-juga ebben a tekintetben...
Hogyan kerülhetjük el ezt a gyakorlatban – mindenkinek ugyanazon elv szerint kellene élnie: „Trnádapi szunícséna.” Ápoljuk vágyainkat és érzéseinket. Úgy mondják szívünkben ápoljunk gyöngyőrű, meleg érzelmeket a bhaktákkal kapcsolatban.
El kell jutni arra a magas szintre ahol tökéletesen értjük egymást. A légkörnek nagyon nyíltnak és bizalommal telinek kell lennie és a kommunikációnak is nagyon nyitottnak. Természetesen bizalmi légkör nélkül nem lehet nyílt a kommunikáció sem. Ezért úgy gondolom ez az első.
Az írásokban azt olvassuk, hogy a vaisnavák gyöngyszemek, a világ igazgyöngyei. Ezek után nem hiszünk benne, hogy a mellettünk ülő vaisnava is az?! Szabaduljunk meg ettől a fajta gondolkodástól. Mindig készek vagyunk meglátni a hibákat vagy az aggodalmaskodni. Még fényes nappal is démonokat látunk.
Védd magad, ne csatlakozz olyan beszélgetéshez ahol két bhakta egy harmadikról beszélget, de nem szépen.
Azonnal kritizálni kezdik a harmadikat, negyediket, és az ötödiket… Ez nem szádhu-szanga. Ez pletyka. Ne csatlakozz ehhez, mert ez tökreteszi, megmérgezi a hangulatot. Mert ha rossz dolgokat mondasz egy harmadik személyről el tudod képzelni mi fog történni ha nem leszel jelen? Ugyanaz. Véget kell tehát vetnünk ennek az irányzatnak. Teremtsük meg a bizalom légkörét.
Aztán a következő lépés, ennek a légkörnek a megteremtésében az, hogy hagyjunk fel a kritizálással. A második pedig a nyílt beszéd. Ha van valami gondom veled, akkor HOZZÁD kell fordulnom, nem egy harmadik személyhez. Nyitottnak, elég tisztulnak, és elég bátornak kell lennünk ahhoz, hogy beszélgessünk egymással.
Ha valaki nem kéri a segítséget akkor nagyon alázatosnak, erősnek és könyörületesnek kell lenned, hogy tudj segíteni. Másképp az emberek erőszaknak érzik majd, lelki erőszaknak. Ha valaki tehát nem kér meg: „Kérlek mond el a hibáimat”, akkor NE adjunk egy hibalistát, sokkal inkább egy pozitív listát. A vaisnavák is emberi lények. Általában. Lehet, hogy van néhány angyal is köztük, de általában egyszerű emberi lények. Ha úgy állsz hozzá: „Gurudév megmondta, hogy kelj fel korábban és végezz több szolgálatot!” Az illető meg fogja tenni, de nem könnyű szívvel. De ha azt mondod: „Gurudév mindig értékeli az igyekezeted. Krsna biztosan elfogadja szolgálataidat.” És ez nem csak hízelgés! Azt mindenképpen el kell kerülnünk, mert az a csalás egy másik formája. Azonban tényleg értékelni mások jó tulajdonságait és azokra koncentrálni, próbáld ki és megtörténik a csoda. Nemcsak másokban hanem saját elmédben, saját gondolkodásmódodban is. Szárnyalni fognak és téged is jóérzés tölt majd el.
Látnunk kell ezt a tendenciát, és meg kell próbálnunk a jót látni. Ily módon Krsnához hasonlóvá válnak a bhakták. És már sokszor mondtam nektek: Krsnát nem érdeklik a hibáid és rossz tulajdonságaid. Hanem meglátja azt az apró szikrát benned és friss levegőt ad ennek a kis szikrának, hogy lángra kaphasson. Nem érdeklik a hibáid. Csakis az igyekezeted a jóra érdekli és azt próbája meg erősíteni. Nekünk is hasonlóan kell gondolkodnunk – a jószándékot kell meglátnunk, a jó képességeket, a jóra való hajlamot másokban és figyelmen kívül hagyni vagy megbocsájtani a hiányosságokat. Mi a fontosabb, egy apró hiba, vagy a nagy odaadás?
Ha az a szolgálatod, hogy felhívd a bhakták figyelmét a hibáikra, akkor nagyon nehéz szolgálatot kaptál. Ez csak az elsőrendű bhaktának való. Mert ezt szolgálatot úgy hívják „guru”. Néha a hibáidra is figyelnie kell. A gurut nem szennyezi be ha a hibáidra figyel. Azonban ha mi fordítjuk figyelmünket mások hibáira beszennyeződünk. Akkor a hiba nem kívül jelenik meg, a másik személyben, hanem a saját elmémben. Ezért mindenképpen el kell kerülnünk ezt.
Váljatok tehát olyanná mint Krsna! Mindig lássátok meg a jót másokban! Fejlesszük, oktassuk magunkat. Az alázatos lelkek sosem vesznek el. Soha.

(Részlet Szvámí Bhakti Kamala Tírtha
2005 áprilisában Szófiában megtartott leckéjéből,
forrás: Saranágati hírlevél)

2009. június 24., szerda

a kétféle életút


Az óind tradíció kétféle követhető életutat tár az ember elé, a pravṛtti és a nivṛtti útját. A vṛtti szó jelentése működés, fejlődés, a pra- előtaggal együtt: a „működés felé”. Ez az élet a világ dolgaiban való aktív részvételt jelent, mely fenntartja, táplálja, előreviszi, jobbá teszi a világot. Szimbóluma a növényeket éltető, hűsítő és életadó Hold, s az áldozat felszálló füstje. Az áldozatok és jótettek eredményének következtében halála után az ilyen ember hosszú ideig élvezi a mennyek örömeit, majd újra visszatér onnan.
A ni- előtag jelentése e szóösszetételben valami abbahagyása, megszűnése, így a nivritti a világ működéséből való kilépést jelenti. Az upaniṣadok szerint ezen az úton a Lelket (ātman) vezekléssel (tapas), cölibátussal (brahmacarya), hittel (śraddhā) és tudással (vidyā) keresők járnak. A nivṛtti-mārga („a nivṛtti útja”) szimbóluma a Nap, hiszen a Nap minden életerő (prāṇa) forrása, továbbá a transzcendens Nap, és a vezeklés ragyogó fénye. Ez az út kivezet az anyagvilágból.
Aki egyik utat sem járja, azt Kṛṣṇa démoninak nevezi (pravṛttiṁ ca nivṛttiṁ ca janā na vidur āsurāḥ – A démoni emberek sem az (áldozatos) aktív életet, sem a cselekvéstől tartózkodást nem ismerik (1) , Bg. 16.7.), a Chāndogya-upaniṣad szerint pedig: „a kicsinyke, örökkön vissza-visszatérő élőlények egyik utat se járják. Ezekre mondják: »Szüless és pusztulj!« Ez a harmadik út.” (Chānd. 5.10.8.)

Ez a háttere Bhagavad-gītā harmadik fejezetében leírt áldozati körnek is.

saha-yajñāḥ prajāḥ sṛṣṭvā purovāca prajāpatiḥ |
anena prasaviṣyadhvam eṣa vo’stv-iṣṭa-kāma-dhuk ||10||


saha-yajñāḥ –
együtt az áldozatokkal; prajāḥ – teremtményeket; sṛṣṭvā – teremtve; purā – hajdanán, valaha; uvāca – mondta; prajāpatiḥ – a teremtmények ura; anena – ezzel; prasaviṣyadhvam – teremtsetek majd!; eṣaḥ – ez; vaḥ – tiétek; astu – legyen; iṣṭa-kāma-dhuk – óhajtott vágyakat teljesítő;

Hajdanán az áldozatokkal együtt a teremtményeket teremtve így szólt Prajāpati (Brahmā): ezzel teremtsetek majd, ezzel töltsétek be vágyaitok!

devān bhāvayatānena te devā bhāvayantu vaḥ |
parasparaṁ bhāvayantaḥ śreyaḥ param avāpsyatha ||11||


devān –
félisteneket; bhāvayata – éltessétek, tápláljátok!; anena – ezzel; te – azok; devāḥ – félistenek; bhāvayantu – éltessenek, tápláljanak!; vaḥ – titeket; parasparaṁ – egymást; bhāvayantaḥ – éltetők; śreyaḥ – áldást, jólétet; param – legfelsőbbet; avāpsyatha – értek majd el;

Tápláljátok ezzel az isteneket, s az istenek pedig tápláljanak titeket. Egymást éltetve igazi jólétben éltek majd.

E versek a pravṛtti útjáról szólnak, az élőlények, emberek és dévák kölcsönösen egymásról gondoskodva, egymást táplálva élnek jólétben, boldogságban. A világnak ezen működésén isteni áldás van, ahogyan később a 14-15. versekben olvasható: „Mindenki teste gabonaféléken él, melyeket az eső termel. Yajña végzéséből ered az eső, yajña pedig az előírt kötelességekből. A szabályozó cselekedeteket a Védák írják elő, a Védák pedig az Istenség Legfelsőbb Személyiségének közvetlen megnyilvánulásai. Következésképpen a mindent átható Transzcendencia mindig jelen van az áldozati tettekben.”
Ám aki csak az érzékeinek él, nem követi (azaz nem működteti, nem forgatja: na anuvartayati, 3.16.) ezt az áldozat-kört, csupán elveszi az istenek adományait, de nem táplálja őket, az tolvaj (3.12.), bűnös, és léte hiábavaló (3.16.) – ez a „szüless és pusztulj” harmadik útja.
Aki azonban a nivṛtti útján a Lélekkel jár, az kilépett a világból: „De aki az önvalóban találja meg örömét, az önvalóban felvilágosult és egyedül az önvalóval teljesen elégedett - számára nincsen kötelesség.” (3.17.)
____________________________
(1) A vers másfajta értelmezése: sem a dharma gyakorlását (pravṛtti), sem az adharma elutasítását (nivṛtti) nem ismerik.

2009. május 22., péntek

az utóbbi időben sok nehézséggel találhatjuk szemben magunkat...


Kérdés: Az utóbbi időben sok nehézséggel találhatjuk szemben magunkat. Olyan dolgok is nyakunkba szakadnak, amiért, úgy érzem, nem mi vagyunk a felelősek. Szerintem a jelenlegi kilátástalan gazdasági helyzetünk következtében nem mennek jól a dolgaink.

Bhakti Abhay Narayan válasza: Szerinted, ha lenne mindenütt elegendő pénz, akkor nem lenne veszekedés többé világon? Nem hiszem. A problémát belülről, magunkból kiindulva kell megoldani.
Ugyanabba a hibába esnénk, mint ma az államok legtöbbje, akik csak a mind nagyobb gazdasági fejlődés révén remélik gondjaik megoldását. Mégis, a bajok egyre nőnek. Nem szabad, hogy mi is ezt az utat válasszuk. Ne reméljük azt, hogy ha a pénzügyeinket számunkra kedvező módon rendezni tudjuk, az meghozza a várt eredményt. Lelki megoldásra van szükségünk.
Biztosan hallottad már azt a példát, hogy a Krsna-tudat olyan, mint a borotva. Meg kell teljesen tisztulni, de ha nem vigyáz az ember, megvágja a nyakát. Ha komolyan vesszük, és tényleg mindenben látjuk Krsnát, akkor megtisztulhatunk mindent szennytől, és visszajuthatunk Hozzá. De ha nem vesszük komolyan, mindent rossz színben fogunk látni: mennyi évet és energiát elpazaroltunk, mégis teljesen elszegényedtünk, minden pénzünk odalett, becsaptak, tönkretettek, kizsákmányoltak, megvontak az élvezettől. Az eredmény teljes frusztráció.
Gondoljunk bele, ha teszek valamit Krsnáért, van abban veszteség? Ha rááldozok mondjuk kétszázezer forintot, ám valamiért nincs eredménye, mindegy kinek a hibájából, és a pénz elfogyott, vagy követelik, baj ez? Nem baj! Hiszen ha adok, kinek adok? Krsnának. Akármi történjék is, ez nem lehet baj. Krsna-tudatban máshogy szemléli az ember a dolgokat, mint az anyagi életben.
Indiában sok példáját látni ennek a gondolkodásmódnak. Egy szegény embernek csupán egy rupiája van, de nem azon gondolkodik, hogyan ossza be, mit vegyen rajta, bele is bolondulna, olyan kevés az. De ha a rupiáját felajánlja a Gangesznek, és beledobja, nincs több gondja. S valahogy mégis meg fog élni! El nem tudjátok képzelni, milyen szegénységben élnek ott az emberek. Hozzájuk képest milliomosok vagytok. Mégis minden pénzüket állandóan felajánlják.

Maháprabhu arra kérte Sivánanda Szénát, hogy gondoskodjon Mukunkda Dattáról. Miért? Mert az családos ember létére soha nem tett félre egy fillért sem, s nyomorgott, mivel minden pénzét Krsnára költötte. Egy másik példa Rághava pandité. Rengeteget gürcölt, de szintén szegény ember volt. Mindig kész volt valami munkát elvállalni, hogy egy kis pénzt összeszedjen, majd felkereste azt a helyet, ahol a legdrágább gyümölcsöket árulják, s megvette azokat. Még ha húsz kilométerre volt is, elgyalogolt érte. Majd hazavitte és felajánlotta Krsnának. S ne gondoljuk, hogy magának akarta a gyümölcsöt! Olyan nagy odaadással élt Krsnáért, annyira hitt benne, hogy úgy gondolta, ha odateszi az oltárra az ételt, akkor Krsna meg is fogja enni. Nem akarta ezalatt zavarni sem, inkább kiállt az ajtó elé, s legtöbbször, amikor felajánlás végén visszament, a tálról hiányzott az étel. Krsna megette. Krsna úgy is tud enni, hogy megmaradjon az étel, de ez esetben megette, mivel a bhakta annyira akarta, s nem akarta szomorúnak látni. Rághava pandit erre költötte minden pénzét, s a legdrágább dolgokat vásárolta meg halomszámra. S ha Krsna meghagyta, akkor szétosztotta. Eközben düledezett a háza, s nem maradt semmije. Egyszer a szolgája kókuszdiót vitt be Krsnához – főleg ez volt a kedvenc fölajánlása –, és a múrtik előtt megérintette a mennyezetet. Rághava pandit azonnal rászólt: „Még ha a legdrágább kókuszdió is, ki vele! Az emberek lába pora felszáll a mennyezetre, te meg megérintetted a mennyezetet, aztán hozzányúltál a kókuszhoz. Ezt már nem fogjuk felajánlani!”

Akkor édes a bhakti élet igazán, ha mindenben látjuk Őt. Kedves Krsna, nem panaszkodom, hogy baj történt, mert tudom, jót akarsz. S akkor Krsna azt gondolja, ennek a bhaktának nem kell több lecke, és változtatni fog a helyzetén. De amíg megvan bennünk az ellenkezés, tanulnunk kell.

Hogyan tudjuk gyakorlatban megvalósítani a filozófiát? Sokszor olvassuk, hogy Krsnát kell látni mindenben, aztán ha baj ér bennünket, könnyen elfelejtjük. De ne keseredjünk el a gondok láttán, hanem tanuljunk az esetből, és emelt fejjel menjünk tovább a helyes úton. Ha majd belátjátok, hogy valójában soha nem igazságtalanság, ami történik velünk, akkor nem lesz ez kérdés többé. Csalódás, vita, nézeteltérés mindig lehet, s ha ezen fennakadunk, csak a májának adunk esélyt arra, hogy velünk foglalkozzon. Az anyagi világot a feledésre és az elfeledtetésre terezték, s néha nagyon nyomós oknak tűnik valami arra, hogy elfeledjük Krsnát, amit megtennünk mégsem helyes.
Maháprabhu megkérdezte Rámananda Rájt:
- Mi az élet célja?
Rámananda Ráj azt mondta:
- Ha a varnásrama előírásai szerint végezzük kötelességeinket.
Erre Maháprabhu így válaszolt:
- Ez csupán a dolgok felszíne, menj mélyebbre!
- Akkor a Krsna előtti meghódolás.
- Az sem, menj tovább!
- Dászja rasza.
- Ez már jobb. De van még valami?
- A szakhja rasza. Az még jobb.
- Ez lenne a végső?
- Nem. Létezik még a vátszalja rasza is.
- Igen, az még magasztosabb. De ez az utolsó?
Így végül eljutottak a mádhurja raszáig. Rádhárání szeretői szolgálatáig. Ez a rádhá-dászjam. Ekkor Maháprabhu igen elégedetté vált, s megkérdezte:
- S ezen kívül is van még valami?
- Tulajdonképpen van – mondta Rámananda Ráj – bár ez nagyon titkos téma, de én nagyon szemtelen leszek, s beszélni fogok róla.
És elmondta, hogy Krsna és Rádhárání a Kali-jugában együtt jönnek el egy testben, hogy mint tökéletes bhakta tanítsák nekünk az istenszeretet líláját. Ekkor Maháprabhu rátette a kezét Rámánanda szájára:
- Miről beszélsz? Hagyd abba!
De Rámananda Ráj így szólt:
- Nem fogsz elrejtőzni előlem, hiába is próbálkozol. Tudom, ki vagy és meg kell, hogy mutasd magad!
Maháprabhu pedig megmutatta a hatkarú formáját, mint Krsna, Rámacsandra és Maháprabhu. Rámananda Ráj elájult. Amikor magához tért, Maháprabhu úgy ült ott, mintha mi sem történt volna.
Nekünk is el kell jutnunk arra a szintre, ahol Krsna nem tud már elrejtőzni, s mindenben, mindenhol látjuk Őt. Akkor mindjárt másképpen fogjuk látni az egész világot.

A Krsna-tudat nem jelent mást, mint hogy mindig tudatosnak lenni Őróla. Mindig – bármi, bárhol, bármikor is történjék, látni kell benne Krsnát. A Krsna-tudat nagyon találó elnevezés, s az eredete teljesen hiteles: Maháprabhu neve. Krsna Csaitanja jelentése Krsna-tudat.
Krsna azt mondja: „Óh, bőség meghódítója! Nálam nincs magasztosabb igazság. Rajtam nyugszik minden, mint gyöngysor a fonálon.” (Bg. 7.7.) Tudod mit jelent ez? Kívülről csak a gyöngyöket látod, de ha jobban odafigyelsz, akkor látod, hogy mindegyiken keresztülfut a fonál, mely fenntartja az egészet. Így tartja fenn Krsna akarata az egész anyagi teremtést. Az Ő kívánságára keringenek pályájukon a bolygók, növekednek a növények, küzdenek egymással az állatok, s hal meg az ember. Ezt más vallás is így mondja, nem csak a mi filozófiánk. Legyen világosság, s lőn világosság. Ez Krsna akarata.
Ám amikor Krsna azt mondja, hadd leckéztessem meg ezt a bhaktát, akkor tiltakozunk. Világosság lehet, föld lehet, víz lehet, de hogy engem megleckéztessenek, az már nem járja! Az nem lenne igazságos, nem ezt érdemlem. Nem szabadna ilyennek történnie velem!
Miért nem? Krsna akaratát szeretnénk kormányozni? Nem taníthat minket azokkal az eszközökkel, ahogy azt Ő jónak látja? Ha így hisszük, kétségbe fogunk esni, s azt kérdezzük, hogy lehet ez?

Krsna arra kérte Judhisthirát, hogy hazudjon, Ardzsunát pedig, hogy lője le Karnát, mikor az letette fegyverét. Miféle eszközök ezek? Ám végső soron imádjuk ezt Krsnában. Mint ahogy Prabhupád is mondja a „Tökéletes kérdések, tökéletes válaszok”-ban, hogy Krsna a legnagyobb szélhámos, de mi mégis imádjuk ezt benne. Látnunk kell azonban, hogy az egész világ az Ő akaratától függ, aszerint működik. Ha ezt észrevesszük, akkor a kétesnek tűnő dolgokban is látni fogjuk Krsnát, s nem panaszkodunk, hanem ezáltal is imádjuk Őt. Máskülönben önellentmondásba keveredünk.

Tegyük fel, hogy bejön egy ember a házatokba, és megkérdi, van-e múrti nálatok. Mert ha van, megfogják és összetörik. Erre te azt gondolod: „Elhatároztam, hogy becsületes leszek, ezért megmondom az igazat, hogy van.” De mikor cselekszel helyesen? Ha tartod magad az általában becsületesnek tekintett viselkedéshez, vagy ha hazudsz Krsna érdekében? Melyik az előbbrevaló?
Elmondok egy történetet ezzel kapcsolatban. A kuruksétrai csatában egyszer Karna nagyon hevesen támadt Judhisthirára. Karna kiváló harcos volt, Szúrja fia, s valójában testvére az öt Pándavának, de ezt nem tudták róla. Judhisthira szorult helyzetében Ardzsunát kereste tekintetével, mert az ő segítségét várta. Látta is, hogy Ardzsuna észrevette, mégsem siet a segítségére. Végül Judhisthira kikeveredett szorult helyzetéből, de miután leszállt a Nap, és aznapra véget ért a csata, előszedte Ardzsunát:
- Ardzsuna, milyen dolog ez? Én annyiszor segítettelek a harcban, te pedig magamra hagysz? Ha nem vagy képes arra, hogy Gándíva íjadat arra használd, hogy engem megvédjél, miféle íj az?
Egy kissé méregbe gurult, és szidalmakat szórt Ardzsuna kedvenc Gándíva nevű íjára. Ardzsuna rögtön belekékült, s az eszébe jutott, hogy egyszer megfogadta, levágja a fejét annak, aki ezt az íjat szidja. Kardot is rántott, és Judhisthirára rontott. Krsna azonban közbelépett, és lefogta Ardzsuna karját:
- Megbolondultál? Mit teszel?
- Le kell vágnom a fejét, mert megfogadtam, s a szavamat adtam, hogy aki az íjamat szidja, azzal végezni fogok!
- Álljon meg a menet, Ardzsuna! Te arra is szavadat adtad, hogy Judhisthira lesz a király, és segíteni fogod őt utolsó csepp véredig, hogy győzzön a csatában! Most akkor melyik szavadat tartod meg? Bármelyiket választod, mindenképpen ellentmondásba keveredsz! A magasabb cél érdekében tett elhatározásod mellett kell kiállnod, s ki kell tartsál Judhisthira mellett!

Ha megfogadtuk, hogy bhakták leszünk, Krsnát szolgáljuk, akkor mindig ebből kiindulva kell döntenünk, s ha egyebet is elhatároztunk, amely alacsonyabbrendű ennél, abból engednünk kell. Történhet olyan, amit problémának látsz, és felháborodsz rajta, de vigyázz, mert lehet, ellene mész annak, hogy megfogadtad, bhakta leszel. Mert megfogadni, hogy bhaktaként fogsz élni, az azt jelenti, hogy mindig az Ő akaratát lesed, s szolgálod szeretettel. Ha nem ezt nézed, akkor előbb-utóbb ellentmondásba keveredsz. Ha valaha kell hazudni, azt csak azért szabad, hogy Krsnának örömet okozzon, máskor nincs helye, de ha azért nem hazudok, mert ragaszkodom a becsületesnek vélt viselkedéshez, még ha az Ő érdekében máshogy kellene is tennem, milyen ember vagyok akkor?
A lábunk porát valakinek a fejére szórni sértés a másikkal szemben. A gópíknak ugyanez volt a véleménye, ezért soha nem tettek volna ilyet. Mégis, amikor Krsnának fájt a feje, és bhaktái lába porát kérte gyógyírként, azonnal megtették. Úgy gondolták, még ha szenvedniük is kell majd az ezért járó visszahatások miatt, boldogan mennek a pokolba, csak Krsna feje ne fájjon tovább. Rádhárání és a gópík minduntalan megszegték a földi szabályokat. Alvó férjük mellől felkeltek, s kilopakodtak az éjszakába Krsnához. Ez talán a legerkölcstelenebb dolog, de megtették Krsna iránti vonzalomból. Ha Krsna szólította őket, otthagyták csecsszopó gyermeküket, kifuthatott a tűzön az étel, nem gondoltak semmivel.