A következő címkéjű bejegyzések mutatása: fegyelem. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: fegyelem. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. november 23., szombat

az odaadás lépcsőfokai a Bhagavad-gítá 12. fejezetében


mayy eva mana ādhatsva mayi buddhiṁ niveśaya |
nivasiṣyasi mayy eva ata ūrdhvaṁ na saṁśayaḥ ||8||

Egyedül rám irányuljon elméd, csakis rám összpontosítsd értelmed,
így velem élsz majd ezután, semmi kétség.


A manas szó jelenthet elmét, gondolatot és értelmet is. A szó gyöke a man – gondol, vél jelentésű ige, ezért tudatos megfontoltságra utal, ám gyakran az érzékeket összefogó spontán működésünket írjuk le vele. E versben a buddhi (értelem) szó mellett szerepel, s ez többet jelent egyszerű ismétlésnél: a manas, azaz elme a zsigeri elfogadás és elutasítás (saṅkalpa, vikalpa) színtere, a buddhi (értelem) pedig az elemző és határozott megkülönböztető képességé. A rajongó odaadásban élő bhakta spontán és tudatosan csak Krsnát látja – a különféle raszák szerinti módon. Ki Krsna? Sankara kommentárja szerint az univerzális formáját feltáró Isten, Visvanáth Csakravartí szerint a sárgaruhás, erdei virágok füzérét viselő Sjámaszundar – irányuljon reá meditációnk.

atha cittaṁ samādhātuṁ na śaknoṣi mayi sthiram |
abhyāsa-yogena tato mām icchāptuṁ dhanaṁjaya ||9||

Ha gondolataidat képtelen vagy szilárdan reám irányítani,
akkor a gyakorlás jógájával igyekezz elérni engem, Dhananydzsaja!
 

Ha csapongó gondolatainknak még van más tárgya is, mint Isten, még nem élünk szamádhiban (cittaṁ samādhātum), úgy legyen mindennapos gyakorlatunk a reá való emlékezés. Sankara szerint a gyakorlás a szerteágazó gondolatok összegyűjtése és egyetlen pontra rögzítése újra meg újra. Rámánudzsa kommentárjában arról ír, hogy az Úr megannyi nagyszerű tulajdonsága lehetőséget nyit számunkra, hogy erre emlékezve, ezeket magasztalva reá irányítsuk kósza figyelmünket. A szádhana-bhakti útja éppen erről szól. Krsna Dhananydzsajaként, gazdagság meghódítójaként szólítja Ardzsunát, utalva arra, hogy a szádhana-bhakti követése nem pótcselekvés: a gyakorló a legnagyobb kincs birtokába jut.

abhyāse’py asamartho’si mat-karma-paramo bhava |
mad-artham api karmāṇi kurvan siddhim avāpsyasi ||10||

Ha nem tudod gyakorolni (a reám emlékezést), szenteld minden tetted nekem,
mert ha értem cselekszel, eléred majd a tökéletességet.


A versnek kétféle értelmezésével találkozhatunk. Sríla Prabhupád kommentárjának megvilágításában tekintve a versre az alábbi gondolatmenetet követhetjük: az asamartha melléknév jelent alkalmatlant, de gyöngét, erőtlent is – a meditáció gyakorlása elmaradhat emiatt is. Ám a lehetőségek nem zárultak le, ha nincs a szívünkben spontán odaadás, és gyöngeségünk miatt a figyelmünket sem tudjuk irányítani, akkor változtassunk a tetteink motivációján: ajánljuk minden cselekvésünket Istennek.
Rámánudzsa, Srídhar Szvámí, Visvanáth Csakravartí és Baladév Vidjábhúsan szerint a gyakorlás (abhyāsa) kifejezetten a meditáció gyakorlását jelenti, míg tetteink Istennek szentelése a szabálykövető odaadás (vaidhi-bhakti) elemeire vonatkozik. Srídhar Szvámí az ékádasí böjti fogadalmát, a púdzsá-szertartást és náma-szankírtant nevesíti, Visvanáth a hallással és zengéssel kezdődő kilenc gyakorlatot említi.

athaitad apy aśakto’si kartuṁ mad-yogam āśritaḥ |
sarva-karma-phala-tyāgaṁ tataḥ kuru yatātmavān ||11||

S ha ezt sem tudod megtenni, akkor végezd jógámat úgy,
hogy feladod tetteid minden gyümölcsét. Fegyelmezd így elmédet!


Az előző vers kétféle értelmezéséből kiindulva e versnek is kétféle olvasatával találkozunk. Ha nem tudjuk minden tettünket Istennek szentelni, akkor szabaduljunk meg az önzéstől: ne magunkért dolgozzunk, hanem a szűkebb-tágabb környezetünkért – az ind szerzők kedves példája a kútásás és kórházalapítás.
Más olvasatban a tettek gyümölcséről való lemondás azok Istennek ajánlását jelenti. Láthatjuk: a Gítá ezen verseinek értelmezései bár egy-egy ponton eltérnek, szellemiségükben hasonlóak. Az áhítat jógájának széles a spektruma: a legjobb, ha az ember minden gondolata Isten körül jár, ha csak őt látja… Nárada szavaival: „az istenszeretet az, ha a hívő minden tettét Istennek szenteli, s elviselhetetlen fájdalmat érez, ha egy percre is megfeledkezne róla.” (Bhakti-szútrák 19.) Ha nincs a szívünkben spontán rajongás, gyakoroljuk a meditációt, s az imádatot, hiszen ez megtisztítja a szívet, s a tiszta szívben bizonnyal kivirágzik majd a rajongás. Ha nem tudjuk gyakorolni az imádatot sem, tetteinket ajánljuk Istennek, ha pedig ezt sem tudnánk gyakorolni, legalább fegyelmezzük jótékonysággal önzésünket.
Végezd jógámat, fegyelmezd így elmédet: értelem szerinti fordítás, a szövegben e fordulatok a mondat alanya, „légy az én jógámhoz forduló” (mad-yogam āśritaḥ), „fegyelmezett elmével bíró” (yata-ātmavān). Sríla Prabhupád értelmezésében ez utóbbi felszólítás: horgonyozz az önvalóban!

2013. november 16., szombat

személyes vagy személytelen?


Személyes vagy személytelen? – ez a témája a Bhagavad-gítá 12. fejezete első verseinek:

arjuna-uvāca
evaṁ satata-yuktā ye bhaktās tvāṁ paryupāsate |
ye cāpy akṣaram avyaktaṁ teṣāṁ ke yoga-vittamāḥ ||1||

Ardzsuna szólt:
Kik a jóga legkiválóbb ismerői, azok a bhakták, akik mindig hozzád kötődnek s téged imádnak, vagy akik a múlhatatlan megnyilvánulatlant?


A személyes Isten imádata, vagy a múlhatatlan megnyilvánulatlan tisztelete a magasabbrendű – merül fel a kérdés Ardzsunában. Vajon miért? „A hozzád kötődnek, téged imádnak” nyilván az előző mondatra utal: „Aki értem cselekszik, engem tekint a legfőbbnek, az én hívem…” (11.55.), ezért is kezdődik az „így” (evam) szóval a vers. Ám Krsna tanításában különféle eszményeket mutat fel egymás mellett. A hatodik fejezet végén megtudtuk: a legkiválóbb jógí (yuktatamaḥ) az, aki mindig Krsnára gondolva nagy hittel imádja őt. Ugyanakkor később arról is beszél, hogy létezik a múlandó Brahmá-világoknál magasabbrendű, másik létezés:
avyakto 'kṣara ity uktas tam āhuḥ paramāṁ gatim |
yaṁ prāpya na nivartante tad dhāma paramaṁ mama ||8.21||
„Megnyilvánulatlan és múlhatatlan – ezt mondják, akik a legfőbb célról szólnak,
amit elérve nem térnek vissza soha – az az én legfőbb hajlékom.” (8.21.)
Az akṣara (múlhatatlan) szó több mint egyszerű jelző, az örökkévaló, nem anyagi természetű Brahmanra utaló fogalom. Jágjavalkja így tanít róla: „Ez az, Gárgí, amit a bráhmanák Múlhatatlannak neveznek. Nem durva és nem finom, nem hosszú és nem rövid, nem izzó (mint a tűz) és nem folyékony (mint a víz), nem árnyék és nem sötét, nem lég és nem űr, nem ragad, nincsen íze, nincsen szaga, nincsen szeme, nincsen füle, nincsen szava, nincsen gondolata, nem meleg és nem lélegzik, nincsen szája, nincs mérete, nincs belseje és külseje, semmit nem eszik, és azt sem fogyasztja semmi.” (Brhadáranjaka-upanisad 3.8.8.)
A megnevezésből (múlhatatlan, megnyilvánulatlan – a-kṣara, a-vyakta – csupa fosztóképzővel képzett szóalak), és az előbbi részletből is azt gondolhatnánk, hogy csak tagadásként írható körül e Múlhatatlan. Ezért is elgondolkodtató az upanisad folytatása, ahol Jágjavalkja pozitív állításokat fogalmaz meg: „Bizony, Gárgí, e Múlhatatlan parancsára válik szét a Nap és a Hold. Bizony, Gárgí, e Múlhatatlan parancsára válik szét a Föld és Ég. Bizony, Gárgí, e Múlhatatlan parancsára válnak szét a pillanatok, órák, napok és éjszakák, a hónapok és az esztendők. Bizony, Gárgí, e Múlhatatlan parancsára egyes folyók a havas hegyekből keletre, mások nyugatra hömpölyögnek, melyik melyik a maga útján. Bizony, Gárgí, e Múlhatatlan parancsára dicsőítik az emberek az adakozót, követik az istenek az áldozót, s az ősatyák a darví-áldozatot.
Bizony, Gárgí, aki e Múlhatatlant nem ismerve folytat áldozatot, imádatot, vagy vezekel akár ezer esztendőkig e világon, annak erőfeszítése céltalan, s aki e Múlhatatlant nem ismerve távozik e világból, bizony Gárgí, sajnálatos annak sorsa. Ám aki a Múlhatatlant ismerve távozik e világból, az bizony Brahman igaz ismerője, Gárgí.” (Brhadáranjaka-upanisad 3.8.9-10.)
Srídhar Szvámí kommentárjában a Legfelsőbb felé közeledők két csoportjáról ír. Az előző vers, és más korábbi versek („hirdesd bátran, az én hívem nem vész el soha!”, 9.31.) is a bhakta helyzetét magasztalják, míg mások a jñānī helyzetének fontosságáról szólnak, például a hetedik fejezetben a négyféle istenkeresőről szóló tanítás végén: „közülük a teljes tudással rendelkező bölcs (jñānī) a legjobb, aki a tiszta, odaadó szolgálat által egyesül Velem” (teṣāṁ jñānī nitya-yukta eka-bhaktir viśiṣyate, 7.17), vagy: „a tudás hajóján a bűn-óceánt is biztosan átszeled” (sarvaṁ jńāna-plavenaiva vṛjinaṁ saṁtariṣyasi, 4.36.).
śrī bhagavān uvāca
mayy āveśya mano ye māṁ nitya-yuktā upāsate |
śraddhayā parayopetās te me yuktatmā matāḥ ||2||

A magasztos úr szólott:
Akik gondolataikat nékem szentelve mindig hozzám kötődnek,
s nagy hittel engem imádnak, őket tartom a legkiválóbb jógínak.


A világos kérdésre határozott, egyértelmű választ kapunk.
Az āveśya manaḥ (a gondolatok belépve) egyhegyű meditációt, szilárd állhatatosságú odaszentelődést jelent.
Sankara nem lép ki a meditáció köréből, az imád (upās) igét is „meditál”-ként értelmezi. A szó ennél többet jelent, az upa-ās (melléülni) vagy upa-as (mellette lenni) jelentése a megbecsülés és alázat jeleként letelepedni valaki mellé, őt szolgálni és imádni. Ez természetesen magában foglalja a meditációt is, ám inkább az „aki értem cselekszik” (11.55.) utalásra vonatkozik. A „hozzám” „engem” szavakat Sankara az univerzális formához való kötődésként, az univerzális formán való meditációként értelmezi, hiszen az előző fejezetben pillantja meg Ardzsuna e formát, míg más kommentátorok értelemszerűen a gondolatot kifejtő magasztos úrra (Śrī-bhagavān), „a mindentudás, és más tulajdonságok jellemezte Legfőbb Úrra” (idézet Srídhar Szvámí magyarázatából) Sjámaszundar Krsnára vonatkoztatják.

ye tv akṣaram anirdeśyam avyaktaṁ paryupāsate |
sarvatra-gam acintyaṁ ca kūṭastham acalaṁ dhruvam ||3||

Ám akik a múlhatatlant, a meghatározhatatlant, megnyilvánulatlant,
mindent áthatót, felfoghatatlant, változatlant, mozdulatlant és szilárdat tisztelik

sanniyamyendriya-grāmaṁ sarvatra sama-buddhayaḥ |
te prāpnuvanti mām eva sarva-bhūta-hite ratāḥ ||4||

érzékeiket szabályozva, mindig elfogulatlanul,
és minden lény jólétéért cselekedve, ők is engem érnek el.
 

 Brahman, Paramátmá és Bhagaván – három arculata ugyanannak a létezőnek (lásd Bhág. 1.2.11.), így a személyes VAGY személytelen imádatot firtató kérdés személyes ÉS személytelen imádat gondolattá szelídül. Mégsem egyforma, mégsem ugyanaz minden!
A Brahman kutatói megértik, hogy nem az anyagvilághoz tartoznak, ezért függetlenné válnak a világtól, érzékeiket fegyelmezve felülemelkednek a világi felfogáson. Felismerik a létezők összetartozását, ezért elfogulatlanul, egyenlőként tekintenek mindenkire, ám e kiegyensúlyozott látásmód következménye nem közönyösség, hanem a mindenki jólétéért való cselekvés. Aki így cselekszik, az a Brahman valódi kutatója, s el is éri célját – mondja Krsna.
Gyakori hasonlat a lelki élettel kapcsolatban, miszerint a hegy csúcsára több út vezet fel, így bár az utak különböznek – a szerpentin hosszabb ám kényelmesebb, míg toronyiránt megerőltetőbb de rövidebb – a cél és a célbaérés ugyanaz… s ugyanez volna igaz az istenkeresés különféle módjaira is. A hasonlat több szempontból is pontatlan. Istent homogén egynek tekinti (a hegy csúcsának), ám ő sokféleképp mutatkozik, hívei a vele való kapcsolatok számos hangulatát élhetik át… s éppen ebben van jelentősége a bejárt útnak. Való igaz, minden hiteles istenkeresés kivezet az anyagvilágból – ahogyan e vers is megfogalmazza a kritériumokat: 1., önfegyelem, 2., egyenlő látásmód, 3., mindenki jólétéért való cselekvés – e szempontból valóban nincs különbség, sőt, egyik sem tévút… mégis, egészen más célt jelent az egység felismerése, a tiszteletteljes imádat vagy a rajongó szeretet.

kleśo'dhikataras teṣām avyaktāsakta-cetasām |
avyaktā hi gatir duḥkhaṁ dehavadbhir avāpyate ||5||

A megnyilvánulatlanhoz vonzódók több megpróbáltatással (néznek szembe),
mert a testetöltött (lélek) számára a megnyilvánulatlan állapot nagyobb nehézséget jelent.


A gondolat kétféle értelmezésével találkozhatunk. Az egyik álláspont szerint a „testetöltött” alatt test-tudatos lelket kell értsünk (Sankara magyarázatából), aki számára a megnyilvánulatlan állapot szokatlan és érthetetlen, ezért kézenfekvőbb a személyes imádat – e magyarázat fényében Krsna a könnyebben járható, egyszerűbb, kényelmesebb módszert javasolja.
A másik nézőpont szerint az élőlény természetes helyzete Isten társaként való lét, így ennek hiánya száraz, boldogtalan állapotot jelent. Ráadásul fogalmat nem lehet szeretni, míg személyt igen.
A két eltérő nézőpont közti különbség megvitatásának kiindulópontja a nirguṇa és a saguṇa brahman elsőségének kérdése… e témáról korábban már szóltunk, így most egyszerűen csak a következő versekre utalnék: a rajongó odaadás itt megfogalmazott eszménye nem a kényelemről szól.
ye tu sarvāṇi karmāṇi mayi sannyasya mat-parāḥ |
ananyenaiva yogena māṁ dhyāyanta upāsate ||6||

Ám akik minden tettüket nékem szentelve engem tekintenek a legfelsőbbnek
s a szeretet jógájában elmélyedve engem imádnak, és mindig reám gondolnak,

teṣām ahaṁ samuddhartā mṛtyu-saṁsāra-sāgarāt |
bhavāmi na cirāt pārtha mayy āveśita-cetasām ||7||

azokat hamarosan kimentem a halál szanszára-óceánjából, ó Pārtha!

2010. szeptember 15., szerda

lépésről lépésre


Az abszolút igazság olyan rokon az emberi lélekkel, hogy szinte intuitív módon járja azt át. Így hát az igaz vallás tanításához nincs szükség sem különösebb erőfeszítésre, sem szabályozott életmódra, vagy akár gyakorlati megvalósításra? – hallani sokszor ilyen és ehhez hasonló kijelentéseket, amik – ellentétben az igazsággal – felettébb gyorsan terjednek. Az ilyen, megtévesztő állítás. Igaz lehet az erkölcsre és a vallás ábécéjére nézve, de nem a hit legmagasabb formájára, mert azt csupán a fennkölt lélek képes megérteni. Bizony, nagyon is szükséges, hogy a lélek előzőleg jártasságot szerezzen a vallás alapelemeiben, miként a törtekkel számolónak is előbb gyakorlottá kell válnia az alapfokú számtanban és a geometriában.

Az igazság jó – ezt az elemi igazságot hamarabb elfogadja a tömeg. De ha azt hallja az egyszerű ember, hogy Isten végtelenül értelmes és hatalmas a maga lelki természetében, egészen mást fog érteni ezen, mint amit kellene. Minden magasabb igazság megértéséhez, bármilyen intuitív legyen is az, szükség van az egyszerűbbekben való előzetes jártasságra. Az a vallás a legtisztább, amely Isten legtisztább eszméjét adja; az abszolút vallás velejárója, hogy az ember abszolút fogalommal rendelkezik önnön lelki természetéről. Másképp miként volna lehetséges, hogy a tudatlan – amíg csak tudatlan marad – sohasem képes az abszolút vallást magáévá tenni ?
(Bhaktivinód Thákur: A Bhágavata)

2009. augusztus 29., szombat

Upadésámrta 2. – az odaadást megsemmisítő tényezők


atyāhāraḥ prayāsaś ca prajalpo niyamāgrahaḥ |

jana-saṅgaś ca laulyaṁ ca ṣaḍbhir bhaktir vinaśyati ||2||

ati-āhāraḥ –
túlzó szerzés (evés); prayāsaḥ – törekvés, erőfeszítés; ca – és; prajalpaḥ – fecsegés, hiábavaló beszéd; niyama-agrahaḥ – szabály (előírás) elvetése [vagy: āgrahaḥ – makacsul ragaszkodás]; jana-saṅgaḥ – emberek utáni ragaszkodás (vagy társaság); ca – és; laulyam – mohóság, kapzsiság (csapongás, állhatatlanság); ca – és; ṣaḍbhiḥ – hat által; bhaktiḥ – odaadás; vinaśyati – megsemmisül 


Túlzó szerzés, törekvés, fecsegés, a szabályok elvetése (vagy makacsul ragaszkodás),
a világi társaság és a csapongó természet (vagy mohóság) – e hat révén az odaadás megsemmisül.

Rúpa gószvámí tanító költeményének második strófája az odaadást pusztító tényezőket veszi sorra. Azon tényezőkre hívja fel a figyelmet, melyek az odaadás útját járó törekvő transzcendentalista bimbózó odaadását tönkretehetik.

1. Az
āhāra szó egyszerre jelent szerzést és táplálkozást is, így az ati-āhāra kifejezés a mohó szerzésvágyra, és sok evésre egyaránt utal. A szükségletek kielégítésén túli felhalmozás ellentétben áll az odaadás elveivel. Az upanisadok tanítása szerint:
īśāvāsyam-idaṁ sarvaṁ yat kiñca jagatyāṁ jagat |
tena tyaktena bhuñjīthā mā gṛdhaḥ kasya svid dhanam ||1||

„Isten hat át itt mindent, bármi (e) világban mozgót.
Használd az általa meghagyottat, s ne kívánd más vagyonát.” (Ísa-upanisad 1.)

Egyszerű élet és magasrendű gondolkodás – ez az az eszmény, melyet zászlónkra tűzve elkerülhető az atyāhāra csapdája. A felhalmozott javak nem csak anyagi javakat jelenthetnek: Bhaktisziddhánta Szaraszvatí Prabhupád kommentárjában kifejti, hogy ide tartozik az ismeretek túlzott felhalmozása is.

Manapság a fogyasztói mentalitás korát éljük, s e szemlélet olykor nem csak a világ anyagi működésében, hanem a spirituális keresők viselkedésében is tettenérhető: megvesszük, használjuk, kiszemezgetjük azokat az elemeket, melyektől gyors eredményt várunk s melyek elnyerik tetszésünket, majd a sarokba dobva az egészet, új utat, irányzatot, mestert vásárlunk magunknak. A bhakti, a szerető odaadás azonban összeférhetetlen ezzel a szemlélettel. Az eszmény igen magas: az istenszeretet, a teljes önátadás, teljes önfeladás, s e magas eszmény őszinteséget, szilárd és mély állhatatosságot, és az elrugaszkodás bátorságát igényli. Az atyāhārától való tartózkodás tehát e fogyasztói szemlélet feladását is magában foglalja.

2. A prayāsa elsősorban a felhalmozással kapcsolatos világi törekvésekre, illetve az érzékek öröméért végzett tevékenységre utal. A szó a törekvés, erőfeszítés jelentések mellett fáradtságot, nehézséget, bonyodalmat is jelent, így önmagában is arra utal, hogy ezek az erőfeszítések sok problémát hoznak a szádhaka életében.

A törekvés általában nem elvetendő, hiszen erőfeszítéssel jár az odaadó szolgálat, az önfegyelmező gyakorlatok, vagy fogadalmak vállalása is. A kulcs a mentalitás: kellő fizetség fejében a takarítónő is kitakarítja a templomot, ám őt a munkabér ösztönzi. Hasonlóan anyagi az a tevékenység is, melyet a hírnév, az elismerés vágya motivál, csak éppen a fizetés módja más – e törekvések tehát hibásak.

A prayāsa erőltetést is jelent: gondosan figyelve kell megtaláljuk az egyensúlyt a helyes mentalitású komoly erőfeszítés, s az erőltetés között – miként a nyílvesszőt sem tudjuk kilőni, ha nem feszítjük meg kellően az íjat, ám ha túlfeszítjük, eltörik.

3. Prajalpa: fecsegés, hiábavaló beszéd a meddő vita, a pletyka, vagy mások kritizálása. Azt mondják, mielőtt az ember egy szót kiejt a száján, az haladjon át három kapun. Az elsőnél a kapuőr kérdezze meg: igaz-e, a másodiknál a kapuőr kérdezze meg, hogy jóakaró-e, míg a harmadiknál kérdezze meg, hogy hasznos-e, s csak akkor hagyja el a szó a szánkat, ha mindhárom kapun átjutott. Krsna is erre inti Ardzsunát:
anudvega-karaṁ vākyaṁ satyaṁ priya-hitaṁ ca yat |
svādhyāyābhyasanaṁ caiva vāṅ-mayaṁ tapa ucyate ||
„A beszéd, mely másoknak nem okoz aggodalmat, igaz, kedves és jóakaró,
valamint a védák recitálása – ezt mondják a beszéd vezeklésének.” (Bg. 17.15.)

A nyjája, a logika tudománya a vita háromféle módját ismerteti. A vāda (megvitatás) célja az igazság keresése, ennek során a résztvevők összefoglalják az érveket és ellenérveket, mindet kellően alátámasztva. A jalpa (vita) során a cél már a másik legyőzése, így e cél érdekében szócsavarást, mellébeszélést, csúsztatást is bevetnek a felek. A vitaṇḍāról (gáncsoskodás, akadékoskodás) pedig akkor beszélhetünk, ha csak az ellenkezés kedvéért folyik a vita.
Az igazságkereső megvitatás esetleg helyénvaló lehet, ám emlékezzünk mindig Nárada intésére: „Egy bhakta ne bocsátkozzék meddő vitába. Mert végtelen a nézetek különbsége, s az érvelésre alapozott egyetlen nézet sem perdöntő.” (Bhakti-szútrák 74-75.)

4. A niyama szó szabályt, előírást jelent, a graha pedig valaminek a megfogását. Az a- fosztóképzővel kiegészítve:
agraha, elengedést, míg az āgraha görcsös megragadást. A niyamāgraha szóösszetételt kétféleképpen is értelmezhetjük: niyama-agraha, azaz a szabályok elvetése, és niyama-āgraha, a szabályokhoz való görcsös ragaszkodás, s valóban, mindkét mentalitás hátráltatja a szádhakát.
A niyama-āgraha ezenfelül olyan szabályok követését is jelentheti, melyek nem a bhaktival kapcsolatosak – hanem például a mennyei világok elérését célozzák.

Az előírások a felületes szemlélőben olykor ellenszenvet váltanak ki, mert az ember úgy érzi, hogy a személyes szabadságában korlátozzák az előírások. S valóban felmerülhet a kérdés: a cél a szívbéli istenszeretet fellobbantása, vajon mi köze van ehhez az életszabályoknak, hogyan lesz a szabályok követéséből rajongó szeretet? Voltaképpen sehogy: az előírások közvetlen célja az akadályok elhárítása. Bhaktivinód Thákur (Ámnája-szútrák 74.) négyféle ilyen akadályról (anartha) beszél:
- ami megakadályozza önnön lelki létünk felismerését (svarūpa-anavāpti) – a hamis éntudat,
- az ideiglenes dolgok (vagyon, jó utódok, menny) utáni vágyakozás (asat-tṛṣṇā),
- bűnök (aparādha),
- a szív gyengesége (hṛdaya-daurbalya) – sóhajtozás, siránkozás, a szilárdság hiánya.
Az ajánlások, előírások követése, a lelki gyakorlatok rendszeres végzése segít mindezen akadályok ledöntésében. Nárada így tanít erről: „Amíg az ember tiszta szívében nem sarjad ki a töretlen hit, a szent írások szabályai a követendők. Máskülönben bukás fenyeget. A társadalmi szokásokat, a világi életet is következetes összhangba kell hozni az írások tanácsaival; mert a testet épségben kell tartani, hogy alkalmas legyen az Úr szolgálatára. A létfenntartás végett a törekvő jelölt fogyasszon megszentelt ételt, viseljen egyszerű és tiszta holmit, tisztálkodjon és pihenjen kellőképp.” (Bhakti-szútrák 12-14.)

A vaidhi-bhakti, a szabálykövető odaadás számos tiltást és ajánlást tartalmaz, ám mind alapját e kettő alkotja:
smartavyaḥ satataṁ viṣṇur vismartavyo na jātucit |
sarve vidhi-niṣedhāḥ syur-etayor-eva kiṅkarāḥ ||
Az ember emlékezzék mindig Visnura, és soha ne feledje el őt,
minden előírás és tiltás legyen e két elv szolgája.” (Padma-purána)

5. A saṅga szó társaságot, és ragaszkodást is jelent egyszerre. A jana jelentése ember, gyakran a hétköznapi, közönséges értelemben, így jana-saṅga a világi emberek társaságát, a hozzájuk való ragaszkodást jelenti. Az ember társas lény, s a ragaszkodás is a természetéből fakad. Kapiladév így tanít erről:
prasaṅgam ajaraṁ pāśam ātmanaḥ kavayo viduḥ |
sa eva sādhuṣu kṛto mokṣa-dvāram apāvṛtam ||
„A ragaszkodás örök köteléke a léleknek – jól tudják ezt a bölcsek,
ám a szádhukhoz való ragaszkodás szélesre tárja az üdvösség kapuját.” (Bhág. 3.25.20.)

Értelmezhetjük úgy e tanácsot, hogy kerüljük mindazokat, akik nem viselnek vaisnava tilakot a homlokukon, és keressük mindazok társaságát, akik igen. Világi mentalitással azonban a szádhukat is megpróbálhatjuk kihasználni, s fordítva is: a közönséges helyzetek, hétköznapi találkozások is Krsnára emlékeztetik azt, aki mindig rá gondol, mindenben őt látja. Látható hát, hogy a kulcs ismét csak a mentalitásunk: közönséges módon, vagy szent módon viselkedünk másokkal. Ahogy a vers is mondja:
pibanti nadyaḥ svayameva nāmbhaḥ khādanti na svāduphalāni vṛkṣāḥ |
payodharāḥ sasyamadanti naiva paropakārāya satāṁ vibhūtayaḥ ||
„A folyók nem a saját vizüket isszák, a fák sem saját édes gyümölcseiket eszik,
a felhők sem azzal a gabonával táplálkoznak, (mit ők öntöznek esőikkel), hasonlóképp az erényes ember is másért él.”
Persze a szentekkel kicsit egyszerűbb szent módon viselkedni.

6. A laulya szó lul – remeg, hánykolódik igei gyökből származik, s kettős jelentéssel bír: csapongást, állhatatlanságot, illetve mohóságot és kapzsiságot is jelent, hiszen a mohóságot is a nyugtalan remegés, zaklatottság jellemzi. A szó mindkét jelentésében illik a versbe, hiszen az állhatatosság hiánya és a kapzsiság is összeegyeztethetetlen a szerető odaadással.

A vers valószínűleg nem Rúpa gószvámí sajátja. A 15. századból származó Haṭhayogapradīpikā (A hatha-jóga lámpása) című jóga-kommentárban is olvashatunk egy egészen hasonló verset – a különbség csupán egy szó.


atyāhāraḥ prayāsaś ca prajalpo niyamāgrahaḥ |
jana-saṅgaś ca laulyaṁ ca ṣaḍbhir yogo vinaśyati ||
„Túlzó szerzés, törekvés, fecsegés, a szabályok elvetése (vagy makacsul ragaszkodás),
a világi társaság és a csapongó természet (vagy mohóság) – e hat révén a jóga megsemmisül.

Figyelemreméltó, hogy az Upadésámrta első verse is egy, a korában közismert vers változata, a második, s a harmadik vers is fellelhető másutt. Bár én a Haṭhayogapradīpikāban bukkantam rá, valószínűnek tartom, hogy még korábbi, Rúpa gószvámí korában is tekintélyes jóga-szövegből valók. Gyanítom, Rúpa gószvámí azért használta fel éppen e verseket, hogy rámutasson: a Csaitanja Maháprabhu által hirdetett bhakti-jóga mélyen gyökerezik a hagyományokban. Nem valamiféle új tanról van szó, Csaitanja olykor meghökkentő, a szokásokkal szembemenő tanítása szerves része, tiszta esszenciája a védák és puránák által közvetített szanátan-dharmának.


PDF
Srí Upadésámrta: 1., 2.,

2009. június 24., szerda

a kétféle életút


Az óind tradíció kétféle követhető életutat tár az ember elé, a pravṛtti és a nivṛtti útját. A vṛtti szó jelentése működés, fejlődés, a pra- előtaggal együtt: a „működés felé”. Ez az élet a világ dolgaiban való aktív részvételt jelent, mely fenntartja, táplálja, előreviszi, jobbá teszi a világot. Szimbóluma a növényeket éltető, hűsítő és életadó Hold, s az áldozat felszálló füstje. Az áldozatok és jótettek eredményének következtében halála után az ilyen ember hosszú ideig élvezi a mennyek örömeit, majd újra visszatér onnan.
A ni- előtag jelentése e szóösszetételben valami abbahagyása, megszűnése, így a nivritti a világ működéséből való kilépést jelenti. Az upaniṣadok szerint ezen az úton a Lelket (ātman) vezekléssel (tapas), cölibátussal (brahmacarya), hittel (śraddhā) és tudással (vidyā) keresők járnak. A nivṛtti-mārga („a nivṛtti útja”) szimbóluma a Nap, hiszen a Nap minden életerő (prāṇa) forrása, továbbá a transzcendens Nap, és a vezeklés ragyogó fénye. Ez az út kivezet az anyagvilágból.
Aki egyik utat sem járja, azt Kṛṣṇa démoninak nevezi (pravṛttiṁ ca nivṛttiṁ ca janā na vidur āsurāḥ – A démoni emberek sem az (áldozatos) aktív életet, sem a cselekvéstől tartózkodást nem ismerik (1) , Bg. 16.7.), a Chāndogya-upaniṣad szerint pedig: „a kicsinyke, örökkön vissza-visszatérő élőlények egyik utat se járják. Ezekre mondják: »Szüless és pusztulj!« Ez a harmadik út.” (Chānd. 5.10.8.)

Ez a háttere Bhagavad-gītā harmadik fejezetében leírt áldozati körnek is.

saha-yajñāḥ prajāḥ sṛṣṭvā purovāca prajāpatiḥ |
anena prasaviṣyadhvam eṣa vo’stv-iṣṭa-kāma-dhuk ||10||


saha-yajñāḥ –
együtt az áldozatokkal; prajāḥ – teremtményeket; sṛṣṭvā – teremtve; purā – hajdanán, valaha; uvāca – mondta; prajāpatiḥ – a teremtmények ura; anena – ezzel; prasaviṣyadhvam – teremtsetek majd!; eṣaḥ – ez; vaḥ – tiétek; astu – legyen; iṣṭa-kāma-dhuk – óhajtott vágyakat teljesítő;

Hajdanán az áldozatokkal együtt a teremtményeket teremtve így szólt Prajāpati (Brahmā): ezzel teremtsetek majd, ezzel töltsétek be vágyaitok!

devān bhāvayatānena te devā bhāvayantu vaḥ |
parasparaṁ bhāvayantaḥ śreyaḥ param avāpsyatha ||11||


devān –
félisteneket; bhāvayata – éltessétek, tápláljátok!; anena – ezzel; te – azok; devāḥ – félistenek; bhāvayantu – éltessenek, tápláljanak!; vaḥ – titeket; parasparaṁ – egymást; bhāvayantaḥ – éltetők; śreyaḥ – áldást, jólétet; param – legfelsőbbet; avāpsyatha – értek majd el;

Tápláljátok ezzel az isteneket, s az istenek pedig tápláljanak titeket. Egymást éltetve igazi jólétben éltek majd.

E versek a pravṛtti útjáról szólnak, az élőlények, emberek és dévák kölcsönösen egymásról gondoskodva, egymást táplálva élnek jólétben, boldogságban. A világnak ezen működésén isteni áldás van, ahogyan később a 14-15. versekben olvasható: „Mindenki teste gabonaféléken él, melyeket az eső termel. Yajña végzéséből ered az eső, yajña pedig az előírt kötelességekből. A szabályozó cselekedeteket a Védák írják elő, a Védák pedig az Istenség Legfelsőbb Személyiségének közvetlen megnyilvánulásai. Következésképpen a mindent átható Transzcendencia mindig jelen van az áldozati tettekben.”
Ám aki csak az érzékeinek él, nem követi (azaz nem működteti, nem forgatja: na anuvartayati, 3.16.) ezt az áldozat-kört, csupán elveszi az istenek adományait, de nem táplálja őket, az tolvaj (3.12.), bűnös, és léte hiábavaló (3.16.) – ez a „szüless és pusztulj” harmadik útja.
Aki azonban a nivṛtti útján a Lélekkel jár, az kilépett a világból: „De aki az önvalóban találja meg örömét, az önvalóban felvilágosult és egyedül az önvalóval teljesen elégedett - számára nincsen kötelesség.” (3.17.)
____________________________
(1) A vers másfajta értelmezése: sem a dharma gyakorlását (pravṛtti), sem az adharma elutasítását (nivṛtti) nem ismerik.

2009. május 9., szombat

kötőerők és életvezetési elvek


A Bhágavata tizenegyedik énekében a bhakti gyakorlati részéről is szó esik. Részletesen közli mindazt a módszert, amivel az ember tovább edzheti magát a fentebb említett préma-bhakti felé. Azt a tanácsot kapjuk, hogy először is váljunk Isten hálás szolgájává, ami az embertársainkkal való kapcsolatot illeti. Természetünket úgy írja le, mint a világgal szembeni viszonyunk három különböző fázisát. Ezek neve szattva, rádzsa és tama.

A szattva a jóság kötőereje (guna); természetünknek az a része, amely olyan tiszta, amilyen csak lehet jelenlegi állapotunkban. A rádzsa-gunára a szenvedély jellemző, maga ez az állapot se nem jó, se nem rossz. A tama-guna viszont igen gonosz kötőerő. A hajlamainkról és vágyainkról úgy írnak, mint minden tettünk rugójáról. Feladatunk, hogy hajlamainkat és ragaszkodásainkat a szattva síkjára fejlesszük, amint azt az erkölcs elvei
megkövetelik.
Természetesen ez nem könnyű. Magatartásunk minden rugóját féltve kell őriznünk a tama-gunától, a rossz elvtől, azzal, hogy először a rádzsa-gunát sajátítsuk el, majd miután ez megtörtént, győzzük le a rádzsa-gunát a természetes szattva-gunával, amelyet ha kifejlesztünk, a leghatalmasabb az összes kötőerő között. A bujaság, a lustálkodás, a bűnös cselekedetek, az emberi természet lealacsonyítása mámorító szerek által egytől-egyig a tama-guna, a természet gonosz harmadának részei. Ezeket fegyelmeznünk kell a házasság, a hasznos munka segítségével, s azáltal, hogy tartózkodunk a részegítő italoktól és szerektől, valamint az embertársainkkal és az állatokkal szemben tanúsított rossz bánásmódtól, erőszaktól. Ha szívünkben már a rádzsa-guna a domináns, kötelességünk, hogy azt szattva-gunára, a túlnyomórészt jóra változtassuk.
A házastársi szeretetet ezután szent, jó és lelki szeretetté, más szóval lélek és lélek közötti szerelemmé kell nemesíteni। A hasznos munkát szeretetből, nem pedig kedvetlenül, vagy kötelességből kell végezni। A rossz dolgoktól való tartózkodásnak pedig oda kell fejlődnie, hogy eltűnjék minden erőltetett és negatív vonása, hogy pozitív jó válhassék belőle. Ezek után minden élőlényt ugyanúgy kell szemlélnünk, mint saját magunkat, azaz: önzésünket át kell változtatnunk a lehető legönzetlenebb tevékenységgé magunk körül, minden irányban. Szeretet, jótékonyság, jótettek, odaadás Isten iránt: csak ez legyen a célunk. Isten szolgájává oly módon válhatunk, hogy fenséges és szent akaratának engedelmeskedünk. Így alakulunk át lassan magunk is bhaktává, s lelki természetünk fogékonnyá válik a további tökéletesedésre, ahogy erről fentebb már szó esett.

(részlet Bhaktivinód Thákur: A Bhágavata című könyvéből)

2009. május 5., kedd

Jamarádzs a Lélekről tanít


A Katha-upanisad leírja Nacsikétá és a halál ura, Jamarádzs beszélgetését. Nacsikétá kivívja Jamarádzs elégedettségét, aki adományt ígér neki. Ám Nacsikétának nem kell a kincs, nem érdeklik sem a jó utódok sem más áldás, őt egyedül a Lélekről (Átman) szóló tudás teszi elégedetté. Jamarádzs végül enged Nacsikétá kérésének, s belefog a tanításba. Az alábbi néhány vers Jamarádzs tanításának rövid részlete.

āsīno dūraṁ vrajati śayāno yāti sarvataḥ |
kastaṁ madāmadaṁ devaṁ madanyo jñātumarhati || 21 ||

āsīnaḥ –
ülő; dūram vrajati – messze megy; śayānaḥ – fekvő; yāti – megy; sarvataḥ – mindenhova; kaḥ – ki?; tam – azt; mada-amadam – mámoros-józant; devam – istent; mad-anyaḥ – rajtam kívül („más mint én”); jñātum – megismerni; arhati – képes;

Ülve messze megy, s fekve jut el mindenhova –
e józan s mámoros Istent ki más ismerhetné?

aśarīraṁ śarīreṣvanavastheṣvavasthitam |
mahāntaṁ vibhumātmānaṁ matvā dhīro na śocati || 22 ||


aśarīram –
testnélkülit; śarīreṣu – testekben; anavastheṣu – változékonyakban; avasthitam – lakozót; mahāntam – nagyot, dicsőt; vibhum – nagyot; ātmānam – lelket; matvā – ismerve; dhīraḥ – a bölcs; na śocati – nem bánkódik;

A múlandó testekben lakozó testetlent,
a hatalmas, dicső Lelket ismerve a bölcs nem búsul soha.

nāyamātmā pravacanena labhyo
na medhayā na bahunā śrutena |
yamevaiṣa vṛṇute tena labhyaḥ
tasyaiṣa ātmā vivṛṇute tanūṁ svām || 23 ||


na –
nem; ayam – ez; ātmā – lélek; pravacanena – magyarázattal; labhyaḥ – elérhető; na – nem; medhayā – értelemmel; na – nem; bahunā śrutena – sok hallással; yam – akit; eva – bizony; eṣa – ez; vṛṇute – választ (magának); tena – általa; labhyaḥ – elérhető; tasya – övé; eṣa ātmā – ez a lélek; vivṛṇute – felfedi, megmutatja; tanūm – testet; svām – sajátját;

Ez a lélek tudós magyarázatokkal, mérhetetlen értelemmel, de sok-sok hallással sem érhető el.
Csakis az érheti el, akit Ő választ magának, s néki saját formájában mutatkozik.

nāvirato duścaritānnāśānto nāsamāhitaḥ |
nāśāntamānaso vā’pi prajñānenainamāpnuyāt || 24 ||

na avirataḥ – nem fel nem hagyott; duś-caritāt – gonosztettekkel; na aśāntaḥ – nem békétlen; na asamāhitaḥ – nem nem-összpontosított; na aśānta-mānasaḥ – nem békétlen elméjű; vā – vagy; api – bizony; prajñānena – értelemmel; enam – ezt; āpnuyāt – elérheti;

Aki elállt a gonosztól, (érzékei) békések, értelme szilárdan összpontosított,
elméje higgadt, az helyes ismerettel elérheti Őt.
(Kaṭha-upaniṣad 1.2.21-24.)

Túl van Ő az emberi értelem keretein („ülve messze megy, s fekve jut el mindenhova”; „tudós magyarázatokkal, mérhetetlen értelemmel, de sok-sok hallással sem érhető el”) egyszerre a hűvös józanság, és a mámoros boldogság. Mégis megközelíthető, sőt, megmutatja magát igaz valójában szerető híveinek... vajon kiknek? A 23. vers szerint a választottjainak, ám a 24. vers szerint békés érzékű és elméjű, egyhegyű értelemű tisztaszívű ember helyes ismerettel elérheti őt. Mégsincs ellentmondás a két vers között: a 24. vers a szádhanát („módszer”, „eszköz”, a lelki gyakorlatok) írja le, azt a lehetőséget, ami a gyakorló kezében van, a 23. vers pedig az isteni könyörület fontosságára hívja fel a figyelmet: e kegy nem érdemelhető ki, indokolatlan. A helyes ismeret (24. vers) nem a jñāna-yogára utal, hanem a helyes értelemre, felismerésre, miként a Bhagavad-gítában is áll:

ahaṁ sarvasya prabhavo mattaḥ sarvaṁ pravartate |
iti matvā bhajante māṁ budhā bhāva-samanvitāḥ ||


Én vagyok a mindenség eredete, minden belőlem árad. Ezt fölismervén a lét örömétől mámoros bölcsek engem imádnak.


mac-cittā mad-gata-prāṇā bodhayantaḥ parasparam |
kathayantaś ca māṁ nityaṁ tuṣyanti ca ramanti ca ||

Akik mindig reám gondolnak s életüket nékem szentelték, folytonos elégedettséget és örömöt élveznek, amikor fölvilágosítják egymást, s engem dicsőítenek.


teṣāṁ satata-yuktānāṁ bhajatāṁ prīti-pūrvakam |
dadāmi buddhi-yogaṁ taṁ yena mām upayānti te ||

Az örökre nékem szentelődőknek s engem imádóknak megadom azt a szeretettel átfűtött értelmet, amivel eljuthatnak hozzám.


teṣām evānukampārtham aham ajñāna-jaṁ tamaḥ |
nāśayāmyātma-bhāva-stho jñāna-dīpena bhāsvatā ||

Együttérzésből a szívükben lakozom, s a tudás fénylő lámpásával szétoszlatom a tudatlanságból származó sötétséget.
(Bg. 10.8-11.)

2009. március 31., kedd

fegyelem


Az emberi lelket csak a fegyelem képes egészségben megtartani. A fegyelemnek persze belső fegyelemnek kell lennie. De még a külső fegyelem is jobb, mint a semmi.

A diktatúra megfegyelmezi az embereket. Rettegnek, vigyáznak arra, hogy mit mondanak, ezért megtanulják a nyelv fegyelmét.
Nyomorúság van - meg kell fegyelmezniük a birtoklási ösztöneiket. Zártak az országhatárok. Fegyelmezni kell a vándorlási, kalandozási kedvet. Így hát a lelkek egészségesebbek maradnak, mint a gazdag demokráciákban, ahol sem belső, sem külső fegyelem nincs.
Én azt láttam, hogy az európai gondolkodás nagyon fegyelmezetlen. Mindig az irrealitásokban bolyong. Hol a múltban vájkál, ami irrealitás, mert már nincs. Vagy a jövőn töpreng, ami a másik irrealitás, mert még nincs. S ezért csak rendkívül felszínesen éli meg az egyelten realitást, a jelent, az itt és most történéseit.
(Popper Péter idézi Buddharakkita Teyra apátot, a bangalore-i buddhista kolostor elöljáróját)