A következő címkéjű bejegyzések mutatása: ellenvélemény. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: ellenvélemény. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. április 13., szombat

a Bhagavad-gítá és a háború 2.


A hinduizmusban, különösképpen a jógában az erőszaknélküliség, az ahinszá nagy jelentőséggel bír – mégis, a Bhagavad-gítá egy hatalmas ütközet előtti pillanatokban zajló párbeszéd. Korábban vázlatosan ismertettük a Gítá ahinszáról szóló tanítását, majd szóltunk a kuruksétrai csata okairól.



 

 Még mindig megmaradt azonban az a kérdés, helyes-e egyáltalán az ölés, mások elpusztítása? Az ahinszá jelentése nem-ártás, nem-ölés, mentesség mindenféle fizikai, verbális vagy mentális erőszaktól. Megférhet-e egymás mellett az ahinszá és az ölés?
Az általános alapelv a lelki tudás művelése, az egymásról való gondoskodás – ám a világban nem mindenki gondolkodik így, erről a Gítá tizenhatodik fejezetében bővebben is olvashatunk. A védák társadalmi rendje szerint a különféle csoportoknak, varnáknak más és más szerep jut, s a lovagi rend, a ksatriják elsődleges feladata, hogy megoltalmazzák a közösséget minden szükséges esetben. Olyan oltalmazók ők, akik hatékonyan ellátják ezt a feladatot, ugyanakkor nem élnek vissza az így rájuk ruházott hatalommal. Éppen ezért fontos, hogy a ksatriják számára az elvi iránymutatást a bráhmanák tanácsai jelentik... a bráhmanák számára (és persze a ksatrijákon kívül mindenki más számára is) pedig az ahinszá a követendő elv. Természetesen e rendszer is csak addig működik jól, amíg mindenki betölti a saját szerepét, a helyén van... a bráhmana erőszakmentes és lemondó, a ksatrija pedig követi a bráhmanát... különben a bráhmanák a filozófiai, hitbéli nézeteltéréseiket a ksatriják fegyvereivel kívánnák rendezni.
Létezik hát az a kényszerhelyzet, amiben az ölés bár nem kívánatos, mégis szükséges lehet – a közösség megoltalmazásának érdekében –, ám ez erősen korlátozott.

Ha az ahinszá az általános kívánalom, és a korlátozott erőszak az arra képzett és felhatalmazott személyek speciális joga, akkor vajon miért oly hangsúlyos a Gítában? Hiszen Krsna valóban harcra buzdítja Ardzsunát!
Azt gondolom, a gondolatokban megjelenő ellentét szándékosan kiélezett, éppen e feszültség vonja magára az olvasó figyelmét. Kedvelt eszköz ez a Mahábháratában – példaként említhetnénk a Vjádha-gítát (1. rész, 2. rész ), melyben egy leölt állatok tetemével kereskedő hentes tanítja a szent himnuszoknak élő bráhmanát az erőszakmentességről, s mondja ki a szentenciát: a bölcs „ne bántalmazzon egyetlen élőlényt sem, ám legyen barátságos mindenkivel” (na hiṁsyāt sarvabhūtāni maitrāyaṇagataś caret, Mahábhárata 3.203.45.)

A háború komoly dilemma elé állítja Ardzsunát, nagyra becsült tanárával, a dinasztia legmegbecsültebb tekintélyével, és számos rokonával kerül szembe. Ardzsuna helyzetét magunk is átéljük újra meg újra… az életének nehézségeivel szembenéző ember dilemmája ez, s a Gítá egyik fontos üzenete éppen az, hogy a hasonló válságok közepette is tartsunk ki mindenképpen kötelességünk mellett. Tegyük ezt még akkor is, ha fáradságos, nehezen végezhető, vagy éppen veszélyekkel jár. Mindennapjaink válságait is hasonló küzdelemként éljük meg, a megoldásban kövessük hát Ardzsuna példáját, életünk szekerének irányítását bízzuk Krsnára!
Gandhi szavaival: „A Gítá mindenekelőtt annak a viszálynak az ábrázolása, mely lelkünkben vívja meg tusáját. Az isteni tanító egy történelmi eseményt használt fel arra, hogy szívünkbe vésse a tant, mely szerint teljesítenünk kell kötelességünket még akkor is, ha ez életünket veszéllyel fenyegeti. Lelkünkre köti, hogy kötelességünket teljesítsük tekintet nélkül a következményekre, hiszen mi halandók korlátozottságunkban csak a saját cselekedeteinknek vagyunk urai. A Gítá megkülönböztetést tesz a Világosság és a Sötétség erői közt és kifejti ezek összeegyeztethetetlen voltát.” (M.K. Gandhi: Együtt-nemműködés és vallás, 1920.)

Felmerülhet még egy kétely… vajon a Gítá tanítása nem ad felmentést az ölés alól? Például ez a vers: „Aki (az élőlényt) gyilkosnak vagy gyilkolhatónak hiszi, az nem érti igazi természetét. (A tudással rendelkező tudja, hogy a lélek) nem gyilkos és nem is gyilkolható.” (2.19.)
A Gítá második fejezetének egyik fő gondolata valóban az örökkévaló lélek, és a múlandó test különválasztása… ez a szánkhja-bölcselet alapja. A megfontolás metafizikai, s nem morális természetű, erre utal a szöveg folytatása is, mely magyarázza a fenti állítást: „A lélek nem ismer sem születést, sem halált; ha már létezett, többé meg nem szűnhet; nem-született, örökkévaló, mindig létező, halhatatlan és ősi, s ha a testet meg is ölik, ő meg nem ölhető. Óh, Pártha, hogyan lehetne gyilkos, vagy miképpen bírhatna rá bárkit is gyilkolásra az, aki tudja, hogy a lélek elpusztíthatatlan, meg nem született, örök és változatlan? Miként az ember leveti elnyűtt ruháit és újakat ölt magára, úgy adja fel a lélek is az öreg és hasznavehetetlen testeket, hogy újakat fogadjon el helyükbe. A lelket semmilyen fegyver sem képes feldarabolni, tűz nem égeti, víz nem nedvesítheti, és a szél nem száríthatja. (Az egyéni lélek) törhetetlen, oldhatatlan, és sem megégetni, sem felszárítani nem lehet. Ő mindent-átható, örökkévaló, változhatatlan, rendíthetetlen és örökké ugyanaz. Úgy mondják, hogy a lélek láthatatlan, felfoghatatlan és változatlan. Ezt tudván, nem szabadna bánkódnod a test miatt.” (2.20-25.)
Ugyanakkor a szent hagyományt idézve a kommentárok rendre felhívják a figyelmet az ölés tilalmára, Rámánudzsa, Baladév Vidjábhúsan is a na hiṁsyāt sarvabhūtāni – „ne bántalmazzon egyetlen élőlényt sem” szentenciára hivatkoznak, kifejtve, hogy bhúta (teremtett, formált) kifejezés a testre vonatkozik, nem pedig az örökkévaló lélekre. Következésképpen a lélek a természetéből fakadóan nem ölhető (hiszen múlhatatlan), míg a szentírás a test elpusztítását tiltja.

2013. április 6., szombat

a Bhagavad-gítá és a háború


Felmerül a kérdés: a hinduizmusban, különösképpen a jógában az erőszaknélküliség, az ahinszá nagy jelentőséggel bír – mégis, a Bhagavad-gítá egy hatalmas ütközet előtti pillanatokban zajló párbeszéd. Ardzsuna meghátrál a harc elől. Nem holmi gyávaság az indítéka, hiszen akár meghalni is kész elveiért. Bölcsen, így érvel: a testvérháború nem vezet jóra, szenvedni fognak a dicső ősök (hiszen nem lesz méltó utód, aki áldozatot mutathatna be értük), szenvednek a hozzátartozók, és az eljövendő generációk is megsínylik majd, ha most esztelen mód egymásra rontunk. Reánk támadó rokonaink nem fogják fel, hogy ez bűnös tett, ám mi tudva tudjuk… haljak meg hát fegyvertelenül, ellenállás nélkül itt a csatamezőn, mintsem én vigyem romlásba a dharmát. És Krsna mégis harcra buzdítja Ardzsunát… a Gítában tulajdonképpen arról olvashatunk, miképpen bíztatja Krsna küzdelemre barátját, tanítványát.

„Harcra fel” mondja újra meg újra, miközben maga is az ahinszáról tanít. Az ahinszá olyan erény, melynek – mint minden másnak is – Isten a forrása, olvasható a 10.5. versben. Az ahinszá a tudás velejárója (13.8.), az isteni természettel megáldottak jellemzője (16.2.), és a jóság minőségében gyakorolt önfegyelmezés egyik eszköze (17.14.). Miképpen oldható fel ez az ellentmondás? Isten ölésre buzdítana? e kérdést próbáljuk meg körbejárni az alábbiakban.



Első gondolatként: a kuruksétrai csata nem közönséges háború, hanem a dvápara-korból a kali-korba való átmenettel együtt járó kataklizma. Krsna evilági megjelenésének előzményeiről a Bhágavata-purána tizedik énekében ezt olvashatjuk: mikor az öntelt, királyként tetszelgő romlott vezérek seregei elözönlötték a földet, a Földanya Brahmánál keresett menedéket. Tehén alakjában, jelent meg ura előtt, s könnyekkel szemében ecsetelte szenvedését. Brahmá ekkor a dévák kíséretében a tejóceán partjához indult, és Visnu segítségét kérte. Visnu utasította a dévákat, hogy szülessenek meg a Földön a Jadu dinasztiában, s azután maga az Úr is alászáll, Vaszudév családjában megszületve (Bhág. 10.1.17-25.). Krsna eljövetelének egyik oka tehát a dvápara-kor végére a Földet túlterhelő fegyveres sokaság… s egyik „küldetése” a fegyveres sokaság terhétől megszabadítani a Földanyát. Ezen előzmények vezetnek el a kuruksétrai csatához. A háború közvetlen kiváltó okai persze a „szokásosak”: nagyravágyás, hatalomvágy, ám a háttérben az idők változása húzódik.
Erre a korszakváltásra utal a Gítá tizenegyedik fejezetének alábbi részlete is: Ardzsuna bepillantást nyer az isteni létezés egy aspektusába: láthatja Isten fenséges, győzedelmes arcát – és azt, ahogyan Krsna a forrása és feloszlása is a mindenségnek. „Miként a megszámlálhatatlan folyó árja a tengerbe szalad, az emberek világának hősei úgy lépnek szájaidba, s égnek el ott.” – mondja. (11.28.) Az Idő vagyok, a világok hatalmas pusztítója – fejti ki Krsna (11.32.) –, ellenfeleid valójában már megsemmisültek, légy hát eszköz, a közvetlen kiváltó ok ebben az elrendezésben!

Kínálkozik az ellenvetés: a háborúkat nagyon gyakran Isten nevében vívják. Vajon nem ilyen helyzet ez is? Valóban, a történelem során gyakran láthattuk, hogy a vezetők úgy próbálnak meg egységet teremteni az általuk irányított közösségben, hogy meghatározzák az ellenséget kívül is, s gyakran a közösségen belül is. Kényelmes és hatékony eszköz ez a számukra, hiszen az állandó fenyegetettség állapota elhallgattatja a másként gondolkodókat – a háborúban ez dezertálásnak számít, ami halálos bűn –, ráadásul az ellenség egyszerűen démonizálható. A képlet végtelenül egyszerű: mi vagyunk a jók, következésképpen ők a démonok, ördögfattyak, jobb esetben csak eretnekek. Ilyen az önmagáért való hatalom természete, ám ez nyilván nem jelenti azt, hogy minden esetben erről volna szó… az evilági létezésben valóban létezik jó és rossz, körültekintő figyelmet, és éleslátást igényel hát, hogy az ember eldönthesse: az ellenség valós-e vagy festett, a küzdelem célja az erény megőrzése, vagy manipuláció a hatalom megtartásáért. Számomra éppen Ardzsunának a bevezetőben említett kételyei és érvei mutatják, hogy az ő szándéka tiszta és őszinte, s bár kiváló harcos, kész fegyvertelenül meghalni a közösség hasznára.

Még mindig megmaradt azonban az a kérdés, helyes-e egyáltalán az ölés, mások elpusztítása? Az ahinszá jelentése nem-ártás, nem-ölés, mentesség mindenféle fizikai, verbális vagy mentális erőszaktól. Megférhet-e egymás mellett az ahinszá és az ölés?
E kérdésekre a cikk folytatásában keressük a válaszokat.



2009. november 21., szombat

démonjaink legyőzője


Bhaktivinód Thákur a Srí Krsna-szanhitá című könyvében Krsna kedvteléseinek szimbolikus jelentésére is rávilágít. Az események ilyesfajta megközelítése gazdagítja Krsna kedvteléseiről alkotott képünket, s vigaszt is nyújt: a szent név zengése, az imádat során elenyészik minden olyan nemkívánatos tulajdonság (anartha), mely hátráltatja a törekvő transzcendentalistát. A szív megtisztul, Krsna sorra győzedelmeskedik a gyakorló előtt tornyosuló akadályok, a szív démonai felett.

A versek a Srí Krsna-szanhitá nyolcadik fejezetéből valók:

etasyāṁ vraja-bhāvānāṁ sampattau pratibandhakāḥ |
aṣṭādaśa-vidhāḥ santi śatravaḥ prīti-dūṣakāḥ ||13||


E vradzsa-bháva (a szerető érzelmek) beteljesedésének
tizennyolcféle akadálya van, ők azok az ellenségek, kik bemocskolják a szeretetet.

ādau duṣṭa-guru-prāptiḥ pūtanā stanya-dāyinī |
vātyā-rūpa-kutarkas tu tṛṇāvarta itīritaḥ ||14||


Az első a hamis tanítóval való találkozás, ő Pútaná, a tejet-adó (dajka).
(A második) a forgószélként megtestesülő hamis érvelés, Trnávarta – így beszélik.


1. Pútaná ölébe vette a csecsemő Krsnát, hogy megszoptassa, ám előtte keblét méreggel dörzsölte be, hogy így ölje meg őt. Ám Krsna nem csupán a tejet, hanem az életerőt is kiszívta a boszorkányból. A pútana szó holttestet jelent, talán a pūta – tiszta szó tagadásaként (a na jelentése: nem). A tanító úgy táplálja a tanítványát, miként anya a gyermekét, ám az élvezet és az önös üdvösség tanítói méreggel etetik követőiket.
2. Trnávarta („füvet forgató”, azaz forgószél) tornádóként kapta fel, s ragadta el a kisgyermeket. Krsna azonban hirtelen elviselhetetlenül súlyossá vált számára, így a démon a földre zuhant. Ő képviseli a megtévesztő, hamis érvelést, továbbá az értelmetlen vitát, mely forgószélként ragadja el az értelmet, s az ember józan eszét, ám Krsna a szelet is megállítja, megbékélést, harmóniát hoz.

tṛtīye bhāra-vāhitvaṁ śakaṭaṁ buddhi-mardakam |
caturthe bāla-doṣāṇāṁ svarūpo vatsa-rūpa-dhṛk ||15||


A harmadik a terheket cipelő szekér, az értelempusztító,
a negyedik pedig a gyermeki hibákat megtestesítő, borjú formát öltött (démon).


3. Mikor Krsna egyéves születésnapján elaludt, Jasódá egy kézikocsi árnyékában tette le aludni. Krsna éhesen ébredt, s ahogy rugdalózott, összetörte a kocsit. A szekér (śakata – „szekér”) összetörése az értelempusztító felesleges terhektől való megszabadulást jelenti. Ilyen terhet jelentenek a régi és új megrögzött szokások, mindaz a lom, amivel Krsna helyett töltjük meg szívünket. A vaidhi-bhakti szabályozó elveinek követése hasonlóképpen nehézséget, terhet jelenthet a gyakorlónak, mert ha nem látja azok jelentőségét, akkor csupán formálisan gyakorolja, így később esetleg mellékesnek tekinti, és elhagyja őket. A szekér összetörése ennek az akadálynak a felszámolását is jelenti: ekkor éppen az életszabályok jelentőségének felismerése, tehát az értelem zúzza össze a kocsit.
4. Vatsza („borjú”, vagy „gyermek”) a borjak között rejtőzött el, hogy így közel férkőzve Krsnához váratlanul támadhasson rá, ám Krsna észrevette, megragadta hátsó lábainál fogva, s felhajította egy fára. A lélek természete szerint józan, ám a test összezavarja – az ebből fakadó ragaszkodás a lélek gyerekbetegségének tekinthető. Vatszászura így az én-hez és az enyém-hez való ragaszkodás, valamint az ebből eredő gonosz tettek jelképe.

pañcame dharma-kāpaṭyaṁ nāmāparādha-rūpakam |
baka-rūpī mahā-dhūrto vaiṣṇavānāṁ virodhakaḥ ||16||


Az ötödik a képmutató vallásosság, a megtestesült náma-aparádh.
Fortélyos gém alakjában (jelent meg) a vaisnavák eme ellenfele.

tatraiva sampradāyānāṁ bāhya-liṅga-samādarāt |
dāmbhikānāṁ na sā prītiḥ kṛṣṇe vraja-nivāsini ||17||


Így azon iskolák követői, (hol csupán az odaadás) külső jeleire fordítanak figyelmet
álszentek, s nem (ébredhet bennük) az a szeretet, mit Vradzsa lakói éreznek Krsna iránt.


5. A Jamuná partján támadt Krsnára Bakászura, egy gém alakjában. Először megpróbálta lenyelni, ám mikor tűzforrónak érezte, inkább a magasba köpte, és a csőrével próbált végezni Krsnával. Ő azonban szétfeszítette a madár-démon csőrét, s elpusztította. Ahogyan a magyar gondolkodásban a róka a ravaszság megtestesítője, úgy képviseli a hinduk számára a daru a képmutatást. A baka szó egyaránt jelent darut és képmutató embert is, aki másnak akar látszani, mint ami valójában. Egy másik helyen (a 4.22. versben) még annyit tesz hozzá Bhaktivinód Thákur, hogy a képmutatást a tiszta értelemmel (śuddha-buddhena) pusztítja el Krsna.

nṛśaṁsatvaṁ pracaṇḍatvam aghāsura-svarūpakam |
ṣaṣṭhāparādha-rūpo'yaṁ vartate pratibandhakaḥ ||18||


A züllöttség és erőszakosság öltött testet Aghászuraként,
ő a hatodik vétekként megjelent akadály.


6. Ez a démon hatalmas kígyótestet öltött, hogy elnyelje Krsnát, a pásztorfiúkat, a borjakat s Vradzsa egész népét. Krsnát is elnyelte, ő azonban hirtelen nála is nagyobbra nőtt, így ölte meg a démont. Az agha szó jelentése bűn, kín, fájdalom, ezért Agha a megtestesült bűn.

bahu-śāstra-vicāreṇa yan moho vartate satām |
sa eva saptamo lakṣyo brahmaṇo mohane kila ||19||

A sokféle tan vizsgálata által még a szentek is megtévednek,
hetedikként erre utal Brahmá illúziója.

7. Brahmá elrabolta a pásztorfiúkat s a borjakat is, ám Krsna önmagát kiterjesztve felvette alakjukat, ezzel lepve meg az univerzum első élőlényét. A védákat a négy szájából kiárasztó Brahmá képviseli a zavart, amit a gyakorló érezhet elveszve a sok tan számtalan véleménye között, illetve a karma és gjána műveléséből fakadó szkepticizmust.

dhenukaḥ sthūla-buddhiḥ syād gardabhas tāla-rodhakaḥ |
aṣṭame lakṣyate doṣaḥ sampradāye satāṁ mahān ||20||

Dhénuka a tompa értelem megtestesítője, a pálma gyümölcsét irigyen őrző szamár,
ki nyolcadikként jelzi a szentek szampradájájára (leselkedő) nagy veszélyt.

8. Dhénuka, a szamárdémon nem tudott enni a pálmafa édes gyümölcseiből, ám senkit sem engedett még a fák közelébe sem. A Tálavana erdejét rettegésben tartó démonnal Balarám végzett. A világi értelem hasonlóan viselkedik: még ha esetleg tanulmányozza is a szentírásokat, csupán intellektuális témának tekinti, s így nem érinti meg szívét. A démonokat többnyire Krsna győzi le, s ez azt jelenti, hogy a szádhana-bhakti gyakorlása révén ezen akadályokat maga Hari hárítja el. Dhénukát ellenben Balarám öli meg: a tompa értelem fölött a lélek maga lesz úrrá.

indriyāṇi bhajanty eke tyaktvā vaidha-vidhiṁ śubham |
navame vṛṣabhās te'pi naśyante kṛṣṇa-tejasā ||21||

Érzékeket szolgálva egyesek elhagyják az áldásos szabálykövető odaadást,
erre utal kilencedikként a bikadémon, kit Krsna ereje elpusztít.

9. Arista („legyőzhetetlen”) hatalmas bika képében támadt a falura. Krsna letörte szarvait, majd könnyedén végzett vele. Az elhatározásában ingatag hívő feladná a szabálykövető bhakti útját, mert a legyőzhetetlen érzékek úrrá lesznek rajta, ám Krsna ereje révén megfegyelmezheti őket.

khalatā daśame lakṣyā kālīye sarpa-rūpake |
sampradāya-virodho'yaṁ dāvānalo vicintyate ||22||

Tizedik a gonoszság, a kígyó alakban támadó Kálija,
majd a viszály a szampradájában, az erdőtűz következik.

10. Kálija, a hatalmas fekete sokfejű kígyódémon megmérgezte a Jamuná vizét, Krsna azonban győzedelmeskedett fölötte – fejein táncolt. Kálija így meghódolt Krsna előtt, aki az óceánba száműzte. A sokfejű kígyó a gonoszság, a rosszakarat számtalan formáját jelenti.
11. A pásztorok s a jószágok a Jamuná partján éjszakáztak, amikor kitört az erdőtűz. Krsna, hogy megmentse népét, elnyelte a tomboló lángokat. Az erdőtűz a vita, a mások véleményével való ellenkezés, a szembenállás, a más közösségek iránti gyűlölködés, a mások által tisztelt vallások megvetését jelenti, mely tomboló erdőtűzként (dāvānala, azaz dāva-anala – erdőt felemésztő) emészt fel mindent.

pralambo dvādaśe cauryam ātmano brahma-vādinām |
praviṣṭaḥ kṛṣṇa-dāsye'pi vaiṣṇavānāṁ sutaskaraḥ ||23||

A tizenkettedik, Pralamba, a brahma-vádík lélek-tolvaj mentalitása,
a vaisnavák tolvaja, ki (színleg) Krsna szolgálatába állt.

12. Pralamba, az aranysisakos démonóriás pásztorfiú képét öltötte, hogy közel férkőzhessen Krsnához és Balarámhoz, s elrabolhassa őket. A játékban vállára vette Balarámot, hogy eliszkoljon vele, ám Balarám felismerte és végzett vele. Pralambát („nagyszerű”) is az ateizmus megtestesítője, Kansza küldte Vradzsába – ő képviseli a személytelen üdvösség csillogásával (aranysisak) csábító lélek-tolvaj mentalitást.

karmaṇaḥ phalam anvīkṣya devendrādi-prapūjanam |
trayodaśātmako doṣo varjanīyaḥ prayatnataḥ ||24||

A tettek gyümölcsét szem előtt tartva Indra, s a többi félisten imádata
a tizenharmadik akadály, mely sietve elhagyandó.

13. A tehenek számára nagyon fontos a jó legelő, a pásztorok ezért az éltető esőt küldő Indra kegyét keresték imádatukkal. Ám olyannyira szerették Krsnát, hogy kérésére nyomban felhagytak az imádat eme időtlen szokásával. Az Indra-áldozat a sokistenhit, és a rítus gyümölcseiért sóvárgó félistenimádat szimbóluma.

cauryānṛta-mayo doṣo vyomāsura-svarūpakaḥ |
śrī-kṛṣṇa-prīti-paryāptau narāṇāṁ pratibandhakaḥ ||25||

A tolvajlás és hazudozás természetű bűnt testesíti meg Vjómászura,
a Srí Krsna szeretetét elérni vágyó emberek akadálya.

14. A fiúk éppen tolvajosdit játszottak (a „tolvajoknak” az „őrök” közül kellett kilopni a „bárányokat”), mikor a démon Maja fia, Vjóma („égbolt”) pásztorfiúnak álcázva magát sorban elrabolta a játszadozókat, és egy sziklabarlangba zárta őket. Krsna azonban végzett vele, s kiszabadította a fiúkat. Vjómászura a hazug és tolvaj mentalitás megtestesítője. A tolvajlás nem csupán mások javainak elvételét jelenti, erre a történetben az hívja fel figyelmünket, hogy Vjóma a Krsnának kedves pásztorfiúkat ragadja el.

varuṇālaya-samprāptir nandasya citta-mādakam |
varjanīyaṁ sadā sadbhir vismṛtir hy ātmano yataḥ ||26||

A szívet felvidító Nanda Varuna hajlékára került –
a szentek mindig hagyják el azt, amitől megfeledkeznének önmagukról.

15. Nanda az ékádasí böjt végén fürdőt vett a Jamunában, ám az időpontot a vizek urának, Varunának egyik szolgája nem tartotta megfelelőnek, ezért Nandát mestere elé hurcolta. Krsna azonnal leszállt a vizek mélyére, ahol Varuna tisztelettel fogadta, s átadta néki apját. Nanda („öröm”, „boldogság”) a szív örömének szimbóluma, a szeszesital (váruní) pedig az óceánhoz kötődik… egészen pontosan a tejóceánhoz, hiszen abból köpülték ki a szeszt még a nektár megjelenése előtt. Az óceán ura Varuna, így ő uralja a szeszt is. Némelyek a bhakti örömét fokozandó itallal, vagy más mámorító szerrel próbálkoznak, ám ez tévút – erre utal Nanda megmentése.

pratiṣṭhā-paratā bhakti-cchalena bhoga-kāmanā |
śaṅkhacūḍa iti proktaḥ ṣoḍaśaḥ pratibandhakaḥ ||27||

Az élvezetvágyból, ál-bhaktival (elnyert) tekintély –
e tizenhatodik akadályt Sankhacsúdának nevezik.

16. Sankhacsúda („kagyló-fejékes”) kéjvágyón a gópíkat próbálta elrabolni. Krsnát látva elfutott, ám Krsna utolérte, megölte, s elvette fejékét. A fejék a hírnevet jelképezi, melyet később Krsna Balarámnak (a gurunak) adományoz.

ānanda-vardhane kiñcit sāyujyaṁ bhāsate hṛdi |
tan nanda-bhakṣakaḥ sarpas tena muktaḥ suvaiṣṇavaḥ ||28||

A boldogság fokozódása során a szívben szájudzsja-üdvösség tűnhet fel,
ez a Nandát elnyelő kígyó. Nagyszerű vaisnava az, ki megszabadul tőle.

17. A pásztorok zarándokúton voltak, mikor Nandára támadt egy hatalmas kígyó s elnyelte. Krsna lábának érintése nyomán a kígyó szépséges félistenné változott. A szív örömét (Nanda) a személytelen üdvösség kígyója nyelheti el. (sāyujya – azonosulás, eggyéválás)

bhakti-tejaḥ-samṛddhyā tu svotkarṣa-jñānavān naraḥ |
kadācid duṣṭa-buddhyā tu keśighnam avamanyate ||29||

A bhakti erejében bővelkedő, saját kiválóságának tudatában lévő ember
olykor gonosz értelemmel Késí végzetét (Krsnát) is alábecsüli.

18. Késít („sörényes”) a hatalmas lódémont is Kansza küldte Vradzsába. Tombolva érkezett a pásztortanyára, üvöltve kereste Krsnát, ám Krsna könnyűszerrel végzett vele. Késí a kiválóság hamis érzete, mely a sikeres prédikátorra leselkedhet.

doṣāś cāṣṭādaśa hy ete bhaktānāṁ śatravo hṛdi |
damanīyāḥ prayatnena kṛṣṇānanda-niṣevinā ||30||

E tizennyolc hibát, a bhakta szívében támadó ellenségeket
a törekvés és Krsna örömének szolgálata pusztítja el.

A Krsna által megölt démonok jelképezte akadályokat a náma-bhadzsan eredményeként maga Krsna hárítja el, a Balarám által elpusztítottakkal (8. Dhénuka, 12. Pralamba) viszont a szádhaka törekvése végez.

PDF

2009. augusztus 25., kedd

bizalom


A rossz szándék azt jelenti amikor elfelejtesz mások lelki hasznára dolgozni. Ezt hívjuk hinszának, erőszaknak. A fizikális erőszak nem olyan nagy bűn, mert csak a testnek okozol sérülést. A lelki erőszak azonban valóban bűnös cselekedet. Mert ez által a lelket próbálod meg befolyásolni, a léleknek okozol nehézséget.

A rossz szándék épp olyan mint az örvény. Egy rossz gondolattal indul és aztán legyőzi az elmét, majd a mélybe húz. Nem hiszem, hogy egy igaz vaisnava képes lenne így gondolkodni: „Aggodalmat fogok okozni másoknak!” Ez túl van azon, amit el tudok képzelni. De lehet, hogy túl naiv vagyok. És azt sem tudom mit hoz még a kali-juga ebben a tekintetben...
Hogyan kerülhetjük el ezt a gyakorlatban – mindenkinek ugyanazon elv szerint kellene élnie: „Trnádapi szunícséna.” Ápoljuk vágyainkat és érzéseinket. Úgy mondják szívünkben ápoljunk gyöngyőrű, meleg érzelmeket a bhaktákkal kapcsolatban.
El kell jutni arra a magas szintre ahol tökéletesen értjük egymást. A légkörnek nagyon nyíltnak és bizalommal telinek kell lennie és a kommunikációnak is nagyon nyitottnak. Természetesen bizalmi légkör nélkül nem lehet nyílt a kommunikáció sem. Ezért úgy gondolom ez az első.
Az írásokban azt olvassuk, hogy a vaisnavák gyöngyszemek, a világ igazgyöngyei. Ezek után nem hiszünk benne, hogy a mellettünk ülő vaisnava is az?! Szabaduljunk meg ettől a fajta gondolkodástól. Mindig készek vagyunk meglátni a hibákat vagy az aggodalmaskodni. Még fényes nappal is démonokat látunk.
Védd magad, ne csatlakozz olyan beszélgetéshez ahol két bhakta egy harmadikról beszélget, de nem szépen.
Azonnal kritizálni kezdik a harmadikat, negyediket, és az ötödiket… Ez nem szádhu-szanga. Ez pletyka. Ne csatlakozz ehhez, mert ez tökreteszi, megmérgezi a hangulatot. Mert ha rossz dolgokat mondasz egy harmadik személyről el tudod képzelni mi fog történni ha nem leszel jelen? Ugyanaz. Véget kell tehát vetnünk ennek az irányzatnak. Teremtsük meg a bizalom légkörét.
Aztán a következő lépés, ennek a légkörnek a megteremtésében az, hogy hagyjunk fel a kritizálással. A második pedig a nyílt beszéd. Ha van valami gondom veled, akkor HOZZÁD kell fordulnom, nem egy harmadik személyhez. Nyitottnak, elég tisztulnak, és elég bátornak kell lennünk ahhoz, hogy beszélgessünk egymással.
Ha valaki nem kéri a segítséget akkor nagyon alázatosnak, erősnek és könyörületesnek kell lenned, hogy tudj segíteni. Másképp az emberek erőszaknak érzik majd, lelki erőszaknak. Ha valaki tehát nem kér meg: „Kérlek mond el a hibáimat”, akkor NE adjunk egy hibalistát, sokkal inkább egy pozitív listát. A vaisnavák is emberi lények. Általában. Lehet, hogy van néhány angyal is köztük, de általában egyszerű emberi lények. Ha úgy állsz hozzá: „Gurudév megmondta, hogy kelj fel korábban és végezz több szolgálatot!” Az illető meg fogja tenni, de nem könnyű szívvel. De ha azt mondod: „Gurudév mindig értékeli az igyekezeted. Krsna biztosan elfogadja szolgálataidat.” És ez nem csak hízelgés! Azt mindenképpen el kell kerülnünk, mert az a csalás egy másik formája. Azonban tényleg értékelni mások jó tulajdonságait és azokra koncentrálni, próbáld ki és megtörténik a csoda. Nemcsak másokban hanem saját elmédben, saját gondolkodásmódodban is. Szárnyalni fognak és téged is jóérzés tölt majd el.
Látnunk kell ezt a tendenciát, és meg kell próbálnunk a jót látni. Ily módon Krsnához hasonlóvá válnak a bhakták. És már sokszor mondtam nektek: Krsnát nem érdeklik a hibáid és rossz tulajdonságaid. Hanem meglátja azt az apró szikrát benned és friss levegőt ad ennek a kis szikrának, hogy lángra kaphasson. Nem érdeklik a hibáid. Csakis az igyekezeted a jóra érdekli és azt próbája meg erősíteni. Nekünk is hasonlóan kell gondolkodnunk – a jószándékot kell meglátnunk, a jó képességeket, a jóra való hajlamot másokban és figyelmen kívül hagyni vagy megbocsájtani a hiányosságokat. Mi a fontosabb, egy apró hiba, vagy a nagy odaadás?
Ha az a szolgálatod, hogy felhívd a bhakták figyelmét a hibáikra, akkor nagyon nehéz szolgálatot kaptál. Ez csak az elsőrendű bhaktának való. Mert ezt szolgálatot úgy hívják „guru”. Néha a hibáidra is figyelnie kell. A gurut nem szennyezi be ha a hibáidra figyel. Azonban ha mi fordítjuk figyelmünket mások hibáira beszennyeződünk. Akkor a hiba nem kívül jelenik meg, a másik személyben, hanem a saját elmémben. Ezért mindenképpen el kell kerülnünk ezt.
Váljatok tehát olyanná mint Krsna! Mindig lássátok meg a jót másokban! Fejlesszük, oktassuk magunkat. Az alázatos lelkek sosem vesznek el. Soha.

(Részlet Szvámí Bhakti Kamala Tírtha
2005 áprilisában Szófiában megtartott leckéjéből,
forrás: Saranágati hírlevél)

2009. február 24., kedd

állítás, ellenvélemény, harmónia


Miként rendezhetők harmóniába az ellentétes természetű dolgok? Egy bizonyos szint dolgainak harmóniája a magasabb sík energiájának segítségével teremthető meg. Tézis, antitézis - szintézis! Minden állítással szemben felmerül az ellenkező vélemény, nem is lehet másképp. Állítás - ellenvélemény, s ezek harmóniába rendezése Hegel szerint a fejlődés menete. Bármivel szemben megfogalmazható ellenvélemény, bármibe bele lehet kötni. Az ellenkezés megszüntetéséhez viszont magasabb fokú harmónia szükséges. A legteljesebb harmónia természetétől elválaszthatatlan a sokrétűség, sőt, ez segíti kibontakozását. Az ellenkezés a fő áramlatot segíti. Az ellenpont nemcsak szükséges eleme a harmóniának, hanem annak szépségét is kiemeli. A harmónia teljes sikere a szépség szükségszerűsége. Szépség és harmónia - egy és ugyanaz, ezek elválaszthatatlanok egymástól. A harmónia talán a hangok világának sajátja, a szépség pedig a látvány világáé - hallás és látás… Az ellenpólus mindenképpen gazdagítja a szépséget. Ha nem volna sokféleség, nem volna szépség sem. A dolgok különbözőek, s ezek harmóniája a szépség, az isteni játék. Máskülönben minden összekeveredne a homogén létóceánban.
(Bhakti Raksak Srídhar)