Bejegyzések
ādau śraddhā tataḥ sādhu-saṅgo 'tha bhajana-kriyā |
tato 'nartha-nivṛttiḥ syāt tato niṣṭhā rucis tataḥ ||
athāsaktis tato bhāvas tataḥ premābhyudañcati |
sādhakānām ayaṁ premṇaḥ prādurbhāve bhavet kramaḥ ||
ādau – kezdetben; śraddhā – hit; tataḥ – azután; sādhu-saṅgaḥ – szent-társaság; atha – azután; bhajana-kriyā – az imádat végzése; tataḥ – ezért, azután; anartha-nivṛttiḥ – haszontalanság/baj/nehézség távozása; syāt – legyen; tataḥ – azután; niṣṭhā – szilárd hit; ruciḥ – íz; tataḥ – azután; atha – azután; āsaktiḥ – ragaszkodás; tataḥ – azután; bhāvaḥ – érzelem; tataḥ – azután; prema – istenszeretet; abhyudañcati – felemelkedik; sādhakānām – a gyakorlóké; ayam – ez; premṇaḥ – rajongó szereteté; prādurbhāve – megjelenésében; bhavet – lehet; kramaḥ – lépés, mód, időrend
Kezdetben a bizalom, majd a szent társulás, s az imádat gyakorlata következik.
Ezáltal elenyésznek az anarthák, a hit rendíthetetlenné válik, (s a bhakta megérzi az istenszeretet) ízeit,
ami fokozza ragaszkodását, fellobbantja szerető érzelmeit, s a rajongó szeretetben tetőzik.
A gyakorló (szívében) e mozzanatokkal ébred a rajongó szeretet.
(Bhakti-raszámrta-szindhu 1.4.15-16) (Cscs.2.23.14-15, Szanátan siksá)
Rúpa gószvámí a prémához vezető út kilenc állomását sorolja fel. Az első a śraddhā. A szó hitet, bizalmat, meggyőződést jelent. A bizalom abban, hogy az út bejárható, a szentírásba, a szentek társaságába vetett bizalom. Bhaktivédánta Szvámí Prabhupád értelmezésében: közönyösség a világi témákkal szemben, és érdeklődés a lelki fejlődés iránt (Cscs. 2.23.14., szómagyarázat). A Bhágavata-purána az 1.2. fejezetében Szúta gószvámí Naimisáranja bráhmanáihoz szólva szintén e témát taglalja, ám ő a világ iránti közömbösséget nem említi, csupán a bizalmat és a hallás- illetve szolgálatvágyat: „Ó, bráhmanák, a hithű hallani (és szolgálni) vágyóban a Vászudéváról szóló történetek iránti vágyakozás ébred a nagy (bhakták) s a jámbor szentek szolgálata által.” (Bhág. 1.2.16. a vers śuśrūṣu szava olyan személyt jelent, aki meghallgatja a tanítást, és aszerint is él, sőt, vágyja mindezt) S nem azért, mert a világ iránti közömbösség mellékes volna, hanem mert nem kezdeti feltétel, hanem fokozatosan kibontakozó és megerősödő tapasztalás. Hiszen: „Az Istenség Személyiségének, Srí Krsnának végzett odaadó szolgálat által az ember azonnal indokolatlan tudásra tesz szert, s eltávolodik a világtól.” (Bhág. 1.2.7., vāsudeve bhagavati bhakti-yogaḥ prayojitaḥ | janayaty-āśu vairāgyaṁ jñānaṁ ca yad ahaitukam ||)
A következő lépés a sādhu-saṅga, azaz a szentek társasága, a szent társulás. Alászálló folyamatról beszélünk… elengedhetetlenül fontos elem a gyakorló saját próbálkozása – már csak azért is, hiszen ez az, ami a kezében van, amit megtehet – ám az eredmény nem csupán a próbálkozástól függ. Az ajándék, indokolatlan – nem kiérdemelt – kegy. Ilyen felbecsülhetetlen értékű ajándék egy szenttel való találkozás. Mi jellemző az ilyen szentekre? A Nárada Bhakti-szútrák így jellemzi őket: „67. A kizárólagos (szeretetben élő) hívek a legfőbbek. 68. Elcsukló hangon, meg-megborzongva, (szemükben) könnyekkel beszélgetnek egymással. Megtisztítják ők családjaikat, és a világot is. 69. Zarándokhellyé teszik a fürdőket, erénnyé a közönséges cselekedeteket, és ők teszik szentté a tant. 70. (Mert Isten) tölti be őket. 71. (Miattuk) örvendeznek az ősatyák, táncolnak az istenek, s védelmezőt (nyer) a Föld. 72. Nem (helyes) születés, műveltség, szépség, család, vagyon, tevékenység, vagy más szerint különbség(et tenni köztük). 73. Mert az övéi (ők).” Csaitanja Maháprabhu szerint: „A legkiválóbb vaisnava az, akinek pusztán látása másokat is arra ösztönöz, hogy Krsna nevét zengjék.” (Cscs. 2.16.74.)
S mi légyen a teendő, ha éppen nem adatik ilyen lehetőség? A gyakorló forduljon megbecsüléssel minden élőlény, különösképpen a vaisnavák iránt: „Tisztelje gondolataiban azt, aki így kiált „Krsna!”. Értékelje hódolatának felajánlásával azt, kinek beavatása van, s Istent imádja. Ám becsülje szolgálataival és társaságának keresésével azt az imádatban jártast, ki osztatlan (figyelemmel gondol Krsnára) és szíve mentes mások megvetésétől és más kedvezőtlen vonástól.” (Rúpa gószvámí: Upadésámrta, 5.) Továbbá keresse azok társaságát, akiktől tanulhat: „A hasonló vágyú (vagy: hasonló érzésű), nálánál jobb, szeretetteljes, szentéletű (szádhu) társasága (kívánatos).” (Brsz. 1.2.91.)
És a szent társaságában legyen a társulás módja is szent: tiszta, önzetlen, segítő.
A szent társaságában a gyakorló tanulmányozza, és a saját életében megélt valósággá formálja a tant – ez a bhajana-kriyā, az imádat gyakorlata.
Ez az imádat kisöpör a szívéből minden, az istenszeretettől eltávolító tényezőt – ezek az anarthák. Az artha szó értéket, célt jelent, az an-artha pedig ennek ellentétét – mindazt, ami a céltól eltávolít, ebben az értelemben haszontalan, értéktelen. „Nemkívánatos szokás” – ahogy Bhaktivédánta Szvámí Prabhupád fordítja. Mukunda dász gószvámí kommentárjában a jelen születésben, és a megelőző születésben elkövetett bűnök megszűnésével azonosítja az anarthák elenyészését – miként Szúta gószvámí is a bűnök sokaságának elenyészéséről szól ( „Mikor a Bhágavata rendszeres szolgálata révén elenyészik a bűnök sokasága” naṣṭa-prāyeṣv abhadreṣu nityaṁ bhāgavata-sevayā, Bhág. 1.2.18.)
Az így megtisztult szívben megszilárdul a hit – ez a niṣṭhā. A szó nagyon szemléletes… a sthā gyök jelentése áll, míg a ni- igekötő lefelé irányuló mozgásra, olykor intenzitásra utal. A niṣṭhā így meggyökerezést, visszavonhatatlan, végérvényes és stabil megállapodást jelöl.
A niṣṭhā választóvonal… olyan, akár napkelte. Nap a horizont alatt is eloszlatja a sötétséget, ám csak napkelte után mutatja meg magát – hasonlóképpen, a gyakorló, akinek az anarthák terhelik szívét csak halvány visszfényét érzi az istenszeretet valódi ízeinek. Eddig a tisztulás fokait járta a gyakorló, ezután a szeretetteljes vonzalom megerősödésének és beteljesülésének örvénye ragadja magával. A megélt istenszeretet ízeire, s az ennek nyomán ébredő lelki vágyra utal a ruci – íz, ragyogás, kívánság kifejezés. Mukunda dász gószvámí a bűn magjának megsemmisülése után a bhakti édességének megízleléséről ír, míg Dzsíva gószvámí a lelki vágy ébredésére helyezi a hangsúlyt, mely azonban tudatos, akaratlagos viselkedés, szemben az āsakti-val, ami a spontán ragaszkodás felébredése – ami együtt jár a tudatlanság, az avidyā végérvényes megszűnésével.
Az örvény következő állomása a szerető érzelmek fellobbanása, a bhāva. A szó a bhū létigéből származik, így jelent létezést, életet, létállapotot, realitást… ám érzelmet is. Itt elsősorban az utóbbit, ám a további jelentéseivel a szó azt sugallja, hogy ez az érzelem az élőlény természetes állapota. Az istenszerető érzelmek látható, külső jeleit Rúpa gószvámí ekképpen írja le: „1) türelem, 2) az idő hasznos eltöltése, 3) vágymentesség, 4) a megbecsülés vágyának nemléte, 5) reménység, 6) sóvárgás, 7) a szent név éneklésének örökös íze, 8) ragaszkodás az ő tulajdonságainak elbeszéléséhez, 9) vonzalom az ő lakhelyeihez – ezek, s a többi a külsődleges jelei az ember rügyező érzelmeinek.” (Brsz. 1.3.25-26.)
Végezetül a szerető érzelmek a rajongó szeretetben tetőznek, ez a prema. A prema a priya (kedves, szerető) melléknévvel jelzett érzelem megjelölése – a teljesen önzetlen, makulátlan szeretet.
Bhakti Abhay Narayan a két vers alapján így összegzi a préma, vagy príti feljődésszakaszait: „Az első lépcső tehát a sraddhá, a hit. Ez nemcsak a lelki folyamatokra, hanem az élet minden területére vonatkozik. Hit nélkül az ember semmihez sem foghat hozzá még hétköznapi életében sem. Például, ha nem hinnénk az orvosokban vagy a természetgyógyászokban, betegségünkkel nem fordulnánk hozzájuk. Csaitanja Maháprabhu tanításában fontos szerepet játszik a pozitív gondolkodás, a hit Istenben, az Írásokban és a szentekben.
A hittel rendelkező embert a sors előbb-utóbb elvezeti a szádhukhoz, szentéletű emberekhez. Az ilyenfajta társulás nem hatástalan: az ember kedvet kap az olyan lelki gyakorlatok megismerésére és elsajátítására, mint a sravana, kírtana stb. Így tisztul meg (nivrtti) a szív minden rossz gondolattól és vágytól, minden értéktelen (anartha) dologtól. Egyedül e megtisztult létállapotban erősödhet meg az ember hite, s válhat bizalommá (nisthá). Természetesen a hit előlegezi a bizalmat, ám ha az ember maga is megtapasztalta a lelki dolgokat, bepillantást nyert a felsőbb, transzcendens szférába, átérezte Istent (hacsak egy pillanatra is), akkor hite bizonyosságot nyer, mély gyökeret ereszt, s ez a nisthá. E megingathatatlan bizalom birtokában ízlelheti meg a bhakta igazából az olyan lelki dolgokat, mint Bhagaván szent nevein való meditálás, az Ő kedvteléseinek hallása, a bhakták önzetlen szolgálata stb. Mindez természetesen erős vonzódást (ászakti) eredményez, úgy a bhakták, mint a lelki élet iránt. Ezután hajthat ki szívében a vegyítetlen odaadás magja, s ezt a csírát lelki érzelemnek (bháva vagy rati) hívják, amely végül prítivé vagy prémává (istenszeretetté) érlelődik.
A bháva nem hasonlítható a pszichológiában tárgyalt érzelmekhez. Nem az anyagi érzékek, sőt, még csak nem is az anyagi világ az eredete, hanem Bhagaván szvarúpa-energiája. A bháva az istenszeretet felkelő napjának első sugara, amely beragyogja a hívő szívének horizontját.”
Visvanáth Csakravartí a Bhágavata-purána 1.2. fejezetének verseit kommentálva a fentiekhez hasonlóan, az alábbi tizennégy mozzanatban azonosítja a rajongó szeretethez vezető állomásokat:
satāṁ kṛpā mahat-sevā śraddhā guru-padāśrayaḥ |
bhajaneṣu spṛhā bhaktir anarthāpagamas tataḥ ||
niṣṭhā rucir athāsaktī ratiḥ premātha darśanam |
harer mādhuryānubhava ity arthāḥ syuś caturdaśe ||
A szentek kegye, a nagy lelkek szolgálata, hit, a mester lábainak oltalma.
az imádat utáni vágy, a szerető odaadás, majd az anarthák elmúlása.
A megszilárdult hit, az íz, s a ragaszkodás, a szeretet, a tiszta szeretet, majd a látás,
s Hari édességének megízlelése – íme a tizennégy elem.
