A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Isten. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Isten. Összes bejegyzés megjelenítése

2021. április 3., szombat

József Attila: Isten

A slókamálá blogon jobbára szanszkrt szövegek fordításai olvashatók… ez most nem az. Mégis idetartozónak gondolom, hiszen témája a bhakti, az istenszeretet. Azt javaslom, olvassuk el közösen József Attila 1925-ben írt néhány költeményét. A ciklus címe: Isten.

Mire gondolt a költő? – a legkevésbé sem szerettem ezt a kérdést az iskolában, most sem erről írnék. A költő gondolt amit gondolt, s a szavai pedig összeálltak bennem, ahogy összeálltak... az előbbiről nem tudok mit mondani, az utóbbiról azonban szívesen mesélek.
De te, Kedves Olvasó, ne a mesémmel törődj, inkább merítkezz meg a költő szavaiban. S ha benned is megszólaltak, örömmel várom a visszajelzéseidet.
 
 
A versek nagyon szépen építkeznek: kézenfognak, és egyre közelebb vezetnek Istenhez. Nem teológiai fogalom-meghatározás és értelmezés, tanulmányok leszűrt remek végkövetkeztetései, hanem a spontán rátalálás sugárzik belőlük. Így az isteni fenség magasztalása helyett az egyszerűség és tiszta szeretet szavait olvashatjuk.

1

Mikor a villamos csilingel,
Vagy ha a kedves kenyeret szel
S elvál a kenyér a karajtól,
Az Isten megjelenik akkor.

Őt én már igen sokszor láttam;
Fáradtan feküdtem az ágyban,
Ő jött s megláttam szemlehunytan,
Éppen amikor elaludtam.

Egyszer borotvát vizsgálgatva
Ujjamat végighúztam rajta.
Nagy hideg támadt, nehéz, fojtott,
Még a csontom is megborzongott.

Gondolatban tán nem is hittem;
De amikor egy nagy zsákot vittem
S ledobva, ráültem a zsákra,
A testem akkor is őt látta.

Most már tudom őt mindenképpen,
Minden dolgában tettenértem.
S tudom is, miért szeret engem,
Tettenértem az én szivemben.

Isten ott van az egyszerű és hétköznapi szép dolgokban, az utca neszeiben, a meleg, gondoskodó szeretetben, az ételben. Miként Taittiríja-upanisad elbeszélésében: Bhrgu „felismerte, hogy az étel a brahman” (annam brahméti vjadzsánát, Taitt.up. 3.2.1.). Bhrgu számára ez az első lépés Isten felismeréséhez, majd a brahman életerő- (prána), elme- (manasz), értelem- (vigjána) és boldogság (ánanda) lényegű részeit azonosította.

Ott van ő az enyhet adó álom kapujában, s miként a létben, a nemlétben is – így ő a teljesség – folytatódik a vers.
„A testem akkor is őt látta”: nem tudatosan, hanem spontán, ösztönösen ismerem fel őt mindenben. Mindenütt az ő nyomát látom… még a szívemben is őrá találok, ez az énem legeslegmélyebb zugában rejtőző, őhozzá fűző szeretetkapocs.
A Taittiríja-upanisad Bhrgu-vallí fejezetében e felismerés így hangzik: „ő, aki (itt van) ebben az emberben, és aki (amott) a Napban, az egy.” (sza jascsájam purusé | jascsászáváditjé | sza ékah ||, Taitt.up. 3.10.4.) Ez a mély összetartozás határoz meg bennünket leginkább.

2

Hogyha golyóznak a gyerekek,
Az Isten köztük ott ténfereg.
S ha egy a szemét nagyra nyitja,
Golyóját ő lyukba guritja.

Ha hideg a föld leheverni,
A Napot nagy felhőkbe rejti
És meg-megráncigálja fürtünk,
Úgy mondja meg, hogy le ne üljünk.

Ő sohase gondol magára,
De nagyon ügyel a világra.
A lányokat ő csinosítja,
Friss széllel arcuk pirosítja.

Ő vigyáz a tiszta cipőre,
Az uccán is kitér előre.
Nem tolakszik és nem verekszik,
Ha alszunk, csöndesen lefekszik.

Hogyha a jóság csak bút hozhat,
Akkor megenged minden rosszat.
S ha velünk mégis találkozik,
Isten sohasem csodálkozik.

Az első strófa olyan, mintha József Attila Einsteinnek válaszolna, aki nem tudta elfogadni a valószínűségi függvényekkel való megközelítést: „A kvantummechanika kifejezetten impozáns. De egy belső hangocska nekem azt súgja, hogy még nem az igazi. A teória sokat elárul, de igazán nem visz minket közelebb az öreg titkaihoz. Mindenesetre, meggyőződésem, hogy ő nem dobál kockákat." (Einstein levele Max Bornnak 1926) Igen, tudom, a vers 1925 áprilisában született, de bennem mégis ez a válasz: Isten nem dobál kockát… ő golyózik a gyerekekkel! Isten játékos!

És itt nem tudom elhallgatni, hogy a szanszkrt div ige, a déva (isten) szó gyöke egyik jelentése ragyog – ezért a déva a ragyogó, fénylő létező –, ám másik jelentése játszik... ebből következően a déva játékot, szórakozást, és gyermeket is jelent. Játékos Isten – ez a koncepció mélyen benne gyökerezik a szanszkrt nyelvben is.
A költemény egészét olvasva kiviláglik József Attila második felismerése: Isten gondoskodó, szeretettel figyel és ügyel a világra.

A Bhágavata-purána háromféle megközelítésről szól: „Az Igazság látói, akik az Igazságot egységesnek ismerik, Brahmannak, Paramátmának, Bhagavánnak mondják azt.” (vadanti tat tattva-vidasz tattvam jadzs gjánam advajam | brahméti paramátméti bhagaván iti sabdjaté, Bhág. 1.2.11.) Az első vers a Brahman felismeréséről szólt. E második, a gondoskodó Isten a Paramátmá – a bennünk rejlő, a világot irányító és abban rejlő isteni aspektus.

3

Istenem, én nagyon szeretlek,
Én szíve lennék a szivednek.
Ha rikkancs volna mesterséged,
Segítnék kiabálni néked.

Hogyha meg szántóvető lennél,
Segítnék akkor is mindennél.
A lovaidat is szeretném,
Szépen, okosan vezetném.

Vagy inkább ekeszarvat fogva
Szántanék én is a nyomodba.
A szíkre figyelnék, hogy ottan
A vasat még mélyebbre nyomjam.

Ha tanár lennél, én ügyelnék,
Hogy megtanulják jól a leckét.
S odahaza a sok tanitvány
Dolgozatát is kijavitnám.

Nem zavarnálak ennél, annál,
Tudnám én jól, mire mit adnál.
S bármi efféle volna munkád,
Velem azt soha meg nem unnád.

Ha nevetnél, én is örülnék,
Vacsora után melléd ülnék.
Te az én szivemet elkérnéd
S én hosszan, sok szépet mesélnék.

Ezt a verset még csiszolgatta, formálgatta József Attila… egy későbbi változatában (1928-ban) a vers így szól:

Dolgaim elől rejtegetlek
Istenem, én nagyon szeretlek.
Ha rikkancs volna mesterséged
segítenék kiabálni néked.

Hogyha meg szántóvető lennél,
segítenék akkor is mindennél.
A lovaidat is szeretném
és szépen, okosan vezetném.

Vagy inkább ekeszarvat fogva
szántanék én is a nyomodba,
a szikre figyelnék, hogy ottan
a vasat még mélyebbre nyomjam.

Ha csősz volnál, hogy óvd a sarjat
én zavarnám a fele varjat.
S bármi efféle volna munkád,
velem azt soha meg nem unnád.

Ha nevetnél, én is örülnék,
vacsora után melléd ülnék,
pipámat egy kicsit elkérnéd
s én hosszan, mindent elbeszélnék.

A harmadik vers miről is szólhatna másról, mint a személyes Istenhez (Bhagavánhoz) fűződő szeretetteljes kapcsolatról! Aki jóbarát, aki mellé le lehet ülni közösen pipázgatni, beszélgetni. Feltárni a szívünk mélyét. Együtt dolgozunk, vállt vállnak vetve, viseljük egymás terheit. Rikkancs, tanító – ezek a költő pénzkereső tevékenységi voltak, s gyerekkorában nevelőszülőkénél lakva a jószágok legeltetéséből is kivette a részét. Úgy végezném minden munkám, hogy a te örömödre tegyek: a te lovaidat terelném, neked segítenék kiabálni, neked segítenék a dolgozatokat javítani.
Igazán szép böngészni a két vers közti finom különbségeket: második változatban a vers elején – dolgaim elől rejtegetlek – a világ nyüzsög bennem, a dolgaim uralnak, és én féltett kincsként őrizgetlek – te vagy a végső menedékem. Majd a végén: a tanító úri állás, második változatban Isten ehelyett a társadalmi ranglétra alján élő csősz lesz, akinek a tábortűz mellett ülve már nem csak a szívemben rejlő „sok szépet” mondhatom el, hanem „hosszan, mindent” elbeszélve önthetem ki a lelkem.

Brahman, Paramátmá, Bhagaván: minden fontosat elmondtunk Istenről. Egyvalami maradt még: miképp bontakoztatható ki ez a szívünk mélyén élő szeretetteljes kapocs, ez a meghitt barátság a Mindenség Csőszével?

4

Én már fiatalember lettem,
A boltba gyerek megy helyettem.
De ha Néki valami kéne,
A boltba én futnék el érte.

Fütyörészve a szép időben,
Esernyő nélkül az esőben,
A kocsiúton lenn szaladnék,
Magamra kabátot se kapnék.

De az autót frissen, fürgén,
Ha nem is töfföl, kikerülném.
Hisz ha valahogy elgázolna,
Hiába mentem én a boltba.

Megválogatnám a portékát,
Ahhoz mennék, ki olcsóbbért ád.
S mielőtt akármit elhoznék,
Hosszan, sokáig alkudoznék.

Aztán, hogy Néki odaadnám,
Jó kedvét meglátnám az arcán.
Szeme csillogna, megköszönné,
Mást nem is küldne boltba többé.

Az út a szeretetteljes szolgálat, az érzékek urának szolgálata (hrisíkésa-szévanam) ahogy a Nárada-pancsarátra verse is mondja.
Krsnadász Kavirádzs gószvámí a Csaitanja-csaritámrta mesél Rághava panditról. Rághava pandit arról volt nevezetes hogy messze földre is elment a legjobb, legédesebb kókuszdióért, akár a szokott árának a sokszorosát is hajlandó volt megadni a legeslegjobb áruért. S amikor egyszer megesett, hogy a templomszolga az ajtóban meghajolva belépett a templomba, s közben a kezével hozzáért az ajtótok felső részéhez, majd ugyanazzal a kézzel megérintette a felajánlandó kókuszt is, Rághava nyomban kihajíttatta a kókuszokat, mondván, hogy tisztátalanná váltak. Az ő számára a tökéletesség ilyen: a Mindenség Urának az abszolút legjobbat felajánlani.
József Attila világában nem ez a tökéletesség: alaposan megválogatja az árut, ár-érték arányban a legjobbat megtalálva, arra is hosszan alkudva – ő ezt látja a legtökéletesebbnek.

2020. július 25., szombat

Rámánanda-szamvád – hládiní sakti


ei ta' saṅkṣepe kahila kṛṣṇera svarūpa |
ebe saṅkṣepe kahi śuna rādhā-tattva-rūpa ||150||
kṛṣṇera ananta-śakti, tāte tina pradhāna |
cic-chakti, māyā-śakti, jīva-śakti-nāma ||151||
antaraṅgā, bahiraṅgā, taṭasthā kahi yāre |
antaraṅgā svarūpa-śakti sabāra upare ||152||


(150) (Rámánanda Ráj folytatta:)
Röviden beszéltem Krsna természetéről,
halld most összefoglalómat a Rádhá helyzetéről szóló tanról.
(151) Krsna energiái végtelenek, ám közülük három az alapvető,
tudatos (lelki) energia, illúziókeltő energia, és az élőlények – így nevezik őket.
(152) Más néven: belső rész, külső rész, és határhelyzetű.
Közülük a belső rész, a személyes energia a legfőbb.

A 119. strófában Csaitanja több témáról kérdez: Krsna természetéről, Rádhá természetéről, a raszáról, a prémáról. Rámánanda Ráj válaszában a 134-149. versekben Krsna természetéről beszélt, e szakaszban pedig Krsna energiáiról, kiemelten a hládiní saktiról, majd annak megtestesítőjéről, Rádháról szól.


Elsőként a megszámlálhatatlan isteni energiákat sorolja három nagy csoportba. A śakti szó szokásos fordítása: energia, ám a fogalom szélesebb az energia arisztotelészi „működésben lévő”, „valóságos” jelentésnél, magába foglalja az erőt, képességet, hatalmat is. Sőt, tulajdonképpen minden Istenhez tartozik, tőle ered, ezért minden – beleértve a világot és az élőlényeket is – isteni energia, śakti. (lásd: „Pók gyanánt burkolózik ősanyag-hálójába természete szerint az egyedüli Úr”, Svétásvatara up. 6.10.)
A csoportosítás alapja az Istennel való kapcsolatról való tudatosság. Az antar-aṅgā (belső rész) Istent magát jelenti, közvetlen környezetével együtt. Bahir-aṅgā (külső rész) neve az anyagvilágnak, melyet éppúgy áthat Isten, és éppúgy őhozzá tartozik, ám tudat nélküli tompa volta, vagy illúziója révén nem tudatos erről. Éppen ezért a belső rész a cit-śakti, a tudatos energia, míg a külső rész neve māyā-śakti, azaz illúzió, illúziókeltő energia. A harmadik rész e kettő közt ingadozik, ők az élőlények (jīva-śakti). E rész másik megnevezése taṭasthā-śakti, part-helyzetű, azaz határenergia. A taṭa szó partot jelent, s ha a parti fövenyre gondolunk, akkor nyomban szemléletessé válik az elnevezés: a föveny ugyan talaj, ám homokos, laza, vízzel átitatott, így víz is és szárazföld is. Határ-helyzetű, mert az illúziókeltő energia hatása alatt nem tudatos Istenhez fűződő örök kapcsolatáról, ám az illúzión túllépve tudatossá válhat róla – a külső energia hatása alól a belső energia hatása alá kerül.

A felosztás mindig hármas: a Rg-véda is arról beszél, hogy Visnu három léptével feszíti ki a mindenséget. Így a három rész újra meg újra felbukkan, akár különféle hármasságokra vonatkoztatva: föld, levegőég, menny vagy anyagvilág, Vaikuntha a fenséges lelki világ, és Gólóka, a rajongó szeretet világa, de a három időre, a három kötőerőre is gondolhatunk, ha csupán az anyagvilágra tekintünk.

A saktikat bemutató vers után hivatkozásként egy erről szóló slóka következik:

viṣṇu-śaktiḥ parā proktā kṣetrajñākhyā tathā parā |
avidyā-karma-saṁjñānyā tṛtīyā śaktir iṣyate ||153||


(153) Visnu energiája felsőbb, a mező-ismerő szintén felsőbb,
tudatlan tett jellegű a harmadik energiaként nevezett, ezektől eltérő.
(Visnu-purána 6.7.61.)

A Visnu-purána ezen részében Késidhvádzsa király beszél a jógáról, s ezen belül a Visnun való meditációról. A purána megelőző versei az anyagvilágot írják le, ehhez képest felsőbb Visnu belső világa, és a mező-ismerő (kṣetra-jña), az élőlény. A Bhagavad-gítá 13. fejezetének eleje beszél e mezőről: az érzékeken keresztül a birtoklás, az élvezet lakhelye, az anyagi test a mező (kṣetra), a világi tettek és az élvezet mezeje. A mező-ismerő pedig az élőlény, aki megtapasztalja a testi létezést, aki az „én és enyém” felfogással bírva kötődik ehhez a létezéshez, vagy ezt maga mögött hagyva megszabadul tőle. A Gítában folytatódik a gondolatsor: mező-ismerő éppúgy Isten is, Felsőlélekként – ám a Visnu-purána e versében a mező-ismerő önálló kategóriaként csupán az élőlényekre vonatkozik.

sac-cid-ānanda-maya kṛṣṇera svarūpa |
ataeva svarūpa-śakti haya tina rūpa ||154||
ānandāṁśe hlādinī, sad-aṁśe sandhinī |
cid-aṁśe samvit, yāre jñāna kari' māni ||155||


(154) Lét, tudat és boldogság jellegű Krsna eredeti természete,
ezért a személyes energiája szintén három rétű.
(155) A boldogság rész neve gyönyör-adás (hládiní), a lét-jellegű részé a lét teljessége (szandhiní)
a tudat-részé pedig szamvit (mindentudás), melyet tudásnak is neveznek.

hlādinī sandhinī samvit tvayy ekā sarva-saṁśraye |
hlāda-tāpa-karī miśrā tvayi no guṇa-varjite ||156||


(156) A gyönyöradás, a teljes létezés, és a mindentudás egy benned, s ez mindennek az alapja.
Mentes vagy az anyagi kötelékektől, melyek az örömöt, a szenvedést és a kettő elegyét okozzák.
(Visnu-purána 1.12.69.)

A végtelen isteni energiákat három nagy csoportba osztottuk, majd a belső energiát további három részre. A tudat-nélküli (acit) világgal szemben a lélekkel kapcsolatban három alapvető tulajdonságot sorolnak fel: sat, cit és ānanda. A sat létezőt jelent, a szó voltaképpen az as létigéből képzett folyamatos melléknévi igenév. Az élők első fontos tulajdonsága tehát maga a létezés. Az óind felfogás szerint a nemlétből nem keletkezik lét, így a létezés szükségképpen örökkévaló. A létező különféle formákat ölt, vagy a formák átalakulnak egymásba, ám a lét maga nem keletkezik, és nem szűnik meg. Miként a Bhagavad-gítá is megerősíti:

na jāyate mriyate vā kadācin
nāyaṁ bhūtvā bhavitā vā na bhūyaḥ |
ajo nityaḥ śāśvato’yaṁ purāṇo
na hanyate hanyamāne śarīre ||


Nem születik, s nem is hal meg soha,
nem keletkezett, s nem lesz ismét létrejövő.
Születetlen, örök, maradandó, ősi,
s a pusztuló testben sem hal meg. (Bg. 2.20.)

A létező érzékel, az érzékelő pedig feldolgozza a begyűjtött információkat, és szervezi, alakítja maga körül a világot. Ez a működés a lélek három alapvető tulajdonság közül már a másodikhoz, a tudatossághoz kapcsolódik. A cit tudatosságot, gondolatot, értelmet jelent – a tudatos létező pedig kutat. Kutatja a körülötte lévő világot, kutatja saját eredetét, ám a stabil, harmonikus élet lehetőségét is. Ez utóbbi már a harmadik alapvető tulajdonságból, a boldogság (ānanda) igényéből fakad.

Istennel kapcsolatban a lét-tudat-boldogság hármasa jóval mélyebb. A lét vele kapcsolatban a lét teljessége (sandhinī), a tudatosság egyenesen a minden tudása (samvit), a boldogság nem csupán annak keresése vagy megízlelése, hanem kiárasztása is: gyönyöradás (hlādinī). A hlādinī szó a hlād – örvendezik igéből származik. Az -in (nőnemben -inī) képző melléknevet képez a szóból, mint a magyar -os -es -ös képző. A hlādinī tehát jelentése tehát: „örömös”, amit örvendező, vagy gyönyört adó, boldogító értelemben is használnak. „A hládiní energia ad örömet Krsnának, és táplálja Krsna bhaktáit.” – olvassuk a Csaitanja-csaritámrtában (1.4.60.). Az óind tradíció személyként tekint mindenre, így ezen energiákat, isteni tulajdonságokat is egy-egy isteni személy forma képvisel. A lét teljességét az erőt adó és megalapozó Balarám képviseli, a mindentudást Vászudév-Krsna, míg a gyönyöradó energia személyes megjelenése Rádhá.

A Svétásvatara-upanisad is ugyanezt a három saktit írja le, csupán a szavak tűnhetnek első pillanatra másnak:

na tasya kāryaṁ karaṇaṁ ca vidyate
na tat-samaś cābhyadhikaś ca dṛśyate |
parāsya śaktir vividhaiva śrūyate
svābhāvikī jñāna-bala-kriyā ca ||


Teendője és (anyagi) érzékszerve nincs neki,
senki sem egyenlő, vagy több nála.
Felsőbb energiái sokfélék:
a tudás, az erő és a tett. (Svét. 6.8.)

Az erő (bala) a megalapozó, a létezést alátámasztó, energiával ellátó sakti. A fenség világában a végtelenség kígyója, Ananta-sésa jeleníti meg ezt a saktit, az ő összetekeredett teste alkotja az ágyat, amin Nárájan nyugszik. Nárájan a mindentudást képviseli… látszólag nem cselekszik – hiszen pihen a kígyó-ágyon –, ám tudatos mindenről, és akarata irányítja az egész mindenséget. Az upanisad hármasában ő a tudás (jñāna), míg a tett (kriyā) az aktív, az ösztönző, a kreatív energia, Laksmí. Rámánanda felsorolásában ez az energia a gyönyöradó, boldogító, a hlādinī śakti.

kṛṣṇake āhlāde, tā'te nāma hlādinī |
sei śakti-dvāre sukha āsvāde āpani ||157||
sukha-rūpa kṛṣṇa kare sukha āsvādana |
bhakta-gaṇe sukha dite hlādinī kāraṇa ||158 ||
hlādinīra sāra aṁśa, tāra prema nāma |
ānanda-cinmaya-rasa premera ākhyāna ||159||


(157) Megörvendezteti Krsnát, ezért mondják gyönyör-adónak (hládiní).
E sakti révén ő maga kóstolja az örömöket.
(158) A megtestesült öröm, Krsna így ízleli az örömöt,
ám a bhakták sokaságát is a gyönyör-adó (hládiní) energia örvendezteti meg.
(159) A gyönyör-adó (hládiní) energia lényegi részét rajongó szeretetnek (préma) nevezik.
A gyönyör és (lelki) tudatosság esszenciája a préma kifejtése.


A sorozat többi írása itt érhető el: Rámánanda-szamvád

2013. április 27., szombat

imádjátok Krsnát!


Rámánanda Ráj drámájában, a Srí Dzsagannáth-vallabhában ez az első dal Krsnáról:

mṛdula-malayaja-pavana-taralita-cikura-parigata-kalapakam |

saci-taralita-nayana-manmatha-śaṅku-saṅkula-citta-sundarī-jana-janita-kautukam ||

A Malaja-hegy felől fújdogáló lágy szellő a hajába tűzött pávatollat lengeti. 

A szerelemisten nyilaival átjárt szívű szépségekben felébred a vágyódás, és szemük sarkából újra meg újra reápillantanak.

manasija-keli-nandita-mānasam
bhajata madhuripum indu-sundara-ballavī-mukha-lālasam ||

Szívét a szerelmes játékok vidítják fel.
Imádjátok Krsnát, ki belefeledkezett a hold-arcú fejőslánykák látványába.

laghu-taralita-kandharaṁ hasita-nava-sundaram 

gajapati-pratāparudra-hṛdayānugatam anudinam
sa-rasaṁ racayati rāmānanda-rāya iti cāru ||

E mosolygó, ifjú szépség, ki finoman ingatja fejét 

költözzön mindörökre Gadzsapati Pratáparudra király szívébe!
Rámánanda Ráj komponálta e dalt, fogadd hát uram jó szívvel!

Rámánanda Ráj az orisszai király, Pratáparudra bizalmas tanácsadója volt. Egy ideig az ország déli területeinek kormányzójaként szolgálta uralkodóját. Már ekkor jeles bhaktaként ismerték, így mikor Csaitanja Maháprabhu dél-indiai zarándokútjára indult, Szárvabhauma Bhattácsárja javaslatára őt is felkereste. Csaitanja tanácsát követve Rámánanda Ráj később lemondott hivataláról, és ismét Puríba költözött, ahol Csaitanja egyik legbensőségesebb társa lett.
A király felkérésére írta ötfelvonásos művét, a Dzsagannáth-vallabhát. A darabban számos dal is elhangzik, s ezek végén a kor szokásának megfelelően a szerző rendre a királynak ajánlja alkotását. Csaitanja Maháprabhu nagyra becsülte Rámánanda darabját, verseit Dzsajadév és Bilvamangal költeményeivel együtt idézte.
A fenti dal a mű elején, közvetlenül a bevezető áldáskérés után hangzik el. A dal refrénje a második strófa: „Szívét a szerelmes játékok vidítják fel. Imádjátok Krsnát…” Kit imádjunk? Hívei a Legfelsőbbre Teremtőként, gondoskodó Atyaként, az ellenség felett győzedelmeskedő Uralkodóként gondolnak, Rámánanda azonban az isteni fenséget feledve a játékos Krsnáért rajong… kinek elbűvölte szívét Rádhiká szépsége.
A Malaja-hegy felől fújó, szantálillattal teli déli szellő a szerelem szimbóluma. A pávatoll a győzelem jelképe (lévén a páva Kárttikéja, a hadisten hátasa) is, így a pávatollat lágyan ringató déli szellő a szerelem beteljesedését sejteti. A fejőslánykák szerelmes oldalpillantásokat vetnek Krsnára, aki karmestere a mindenségnek: ahogy mosolyogva fejét ingatja, úgy fúj a szél, rebbennek a gópík szemei, s ébred vágyódás a szívükben – Krsna pedig boldogan feledkezik bele a pásztorlánykák orcájának látványába.
Ő az imádandó Isten – dalolja Rámánanda Ráj.

2012. augusztus 11., szombat

Srí Krsna dicsősége




Isten Vrndávanban… egy vers a Padjávalíból:


ambhodhiḥ sthalatāṁ sthalaṁ jaladhitāṁ dhūlīlavaḥ śailatāṁ
śailī mṛt-kaṇatāṁ tṛṇaṁ kuliśatāṁ vajraṁ tṛṇa-kṣīṇatām |
vahniḥ śītalatāṁ himaṁ dahanatām āyāti yasyecchayā
līlā-durlalitādbhuta-vyasanine kṛṣṇāya tasmai namaḥ ||6||
 

Kiszárítja az óceánt, a szárazföldet tengerré teszi. A porszemből hegy lesz,
míg a hegyből rög; a fűszálból villám, s a villámból jelentéktelen fűszál.
A tűz hűsít, a hideg perzsel, az ő kívánsága szerint –
a csodás kedvteléseinek hódoló csintalan Krsnának ajánlom hódolatom!

A vers szerzője ismeretlen, a versmérték śārdūlavikrīḍita (tigrisjáték).


2011. július 30., szombat

ismeretlen Isten? – a Rg-véda 10.121. himnusza


Az Apostolok cselekedetei beszámol Pál athéni útjáról. Arész dombján e szavakkal kezdte az egybegyűlt athéniakhoz intézett beszédét: Látom, igen istenfélők vagytok, sok különféle szentéllyel találkoztam városotokban. Ráakadtam egy oltárra, melyet az ismeretlen istennek emeltetek – nos, én most az ő nevében szólok hozzátok.
Minden bizonnyal az Újszövetség ezen részlete ihlette az egyébként hittérítői ambíciókat is dédelgető Max Müllert, a Rg-véda első nyugati fordítóját, mikor a 10.121., Pradzsápatihoz szóló himnusznak az „ismeretlen isten” címet adta.

hiraṇyagarbhaḥ samavartatāgre bhūtasya jātaḥ patir eka āsīt |
sa dādhāra pṛthivīṁ dyām utemāṁ kasmai devāya haviṣā vidhema ||1||

Hiranjagarbha volt kezdetben, ő volt a teremtmények teremtett ura egyedül.
Ő tartotta a földet és az eget. Mely istennek ajánljuk áldozatunkat?

A Hiranyagarbha név összetett szó, eleme: hiranya – arany, garbha – embrió, magzat, méh, esetleg tojás, de jelentheti valaminek a belső részét is. A Hiranyagarbha névvel Garbhodakaśāyī Viṣṇura, Brahmāra, esetenként a finom fizikai testbe zárt lélekre utalnak. Uvaṭa (élt a 11. században) kommentárja szerint e szövegben az első testetöltött élőlényre, Brahmāra vonatkozik.

ya ātmadā baladā yasya viśva upāsate praśiṣaṁ yasya devāḥ |
yasya chāyāmṛtaṁ yasya mṛtyuḥ kasmai devāya haviṣā vidhema ||2||

Aki életet s erőt ad, kinek utasítását szolgálják az istenek mind, kik az övéi.
(Ő,) kinek árnyéka a halhatatlanság, s akié a halál is – mely istennek ajánljuk áldozatunkat?

Az ātman szó lelket, de lélegzetet is jelent, az ātma-dā (ātmant adó) szóösszetétel utalhatna akár a valakinek életet, azaz megélhetését biztosítóra is. A kommentárok szerint a híveinek üdvösséget (sāyujya) adó Istenről van szó.
„Kinek árnyéka a halhatatlanság”: Uvaṭa és Mahīdhara (16. sz.) szerint ő nyújt menedéket a halhatatlanságnak, Sāyaṇa (14. sz.) véleménye szerint néki alárendeltet, őt kísérőt jelent, miként az árnyék is mindig követi forrását.

yaḥ prāṇato nimiṣato mahitvaika idrājā jagato babhūva |
ya īśe asya dvipadaś catuṣpadaḥ kasmai devāya haviṣā vidhema ||3||

Aki nagyságával a lélegző és hunyorgó világ egyeduralkodója lett,
aki a kétlábúakat s a négylábúakat is irányítja. Mely istennek ajánljuk áldozatunkat?

Bár a nimiṣa inkább pillanatnyi szemlehunyást, pislogást jelent, felmerülhet a hosszabb ideig tartó szemlehunyás, a szendergés értelmezés is: „a lélegző és szendergő világ ura lett”.

yasyeme himavanto mahitvā yasya samudraṁ rasayā sahāhuḥ |
yasyemāḥ pradiśo yasya bāhū kasmai devāya haviṣā vidhema ||4||

Akié e havasok, s akié óceán is a Raszá folyóval együtt, oly nagy ő – így mondják –,
kinek két karja az égtájak. Mely istennek ajánljuk áldozatunkat?

„Akié e havasok – nagysággal”: Max Müller értelmezésében: „kinek az ereje révén e havasok léteznek”.
A rasā szó további jelentéseiben lehet föld, vagy talaj is, így a második páda jelentése: „akié az óceán a Földdel együtt” – a kommentárok azonban a Rg-védában (Rg. 10.108.) említett Rasā folyóra gondolnak.

yena dyaur ugrā pṛthivī ca dṛḍhā yena sva stabhitaṁ yena nākaḥ |
yo antarikṣe rajaso vimānaḥ kasmai devāya haviṣā vidhema ||5||

Ki által hatalmas az ég, s szilárd a föld, ki által támaszra lelt a Nap s a mennybolt,
s aki a levegőégben a pára alkotója. Mely istennek ajánljuk áldozatunkat?

Uvaṭa szerint az ugrā magasba emeltet jelent: a Teremtés Ura felemelte az eget, így az esőt ad, a föld szilárd, ezért ő fogadja az esőt, és élelmet ad.

yaṁ krandasī avasā tastabhāne abhy aikṣetām manasā rejamāne |
yatrādhi sūra udito vibhāti kasmai devāya haviṣā vidhema ||6||

Akit a két felsorakozott sereg segítséget remélve reszkető szívvel figyel,
ahol felkelő nap ragyog. Mely istennek ajánljuk áldozatunkat?

A krandas csatazajt, harci kiáltást jelent, a versben a szó kettesszámú alakja (krandasī) szerepel. A hagyományos kommentátorok a szembenálló eget és a földet említik – így a csatazaj nyilván az eső előtt dörgő égre vonatkozik. Mások a félistenek és démonok szembenálló seregeire való utalásnak tartják e kifejezést. „Ahol a felkelő nap ragyog”: támogatást remélve reá tekintenek a seregek, miközben a felkelő nap ragyog rájuk.

āpo ha yad bṛhatīr viśvam āyan garbhaṁ dadhānā janayantīr agnim |
tato devānāṁ sam avartatāsur ekaḥ kasmai devāya haviṣā vidhema ||7||

Amikor a a mindenség-magzatot, a tüzet tartó vizek hatalmassá váltak,
akkor született az istenek közül az egy lélegző. Mely istennek ajánljuk áldozatunkat?

A hatalmassá váló víz az előző világkorszak végén a mindenséget elborító vízre vonatkozik, a tűz Hiranjagarbhára utal. A harmadik pádában „az istenek közül az egy élő” más olvasatban: „az istenek egy lélegzete”. A versmérték e helyen éppen két szótaggal hosszabb, ezért Hermann Günter Grassmann felveti annak lehetőségét, az egy (ekaḥ) szócska utólagos betoldás lehet – bár a következő versben is szerepel az egy szó, ott a versmértékhez illeszkedve.

yaścid āpo mahinā paryapaśyad dakṣaṁ dadhānā janayantīr yajñam |
yo deveṣv adhi deva eka āsīt kasmai devāya haviṣā vidhema ||8||

Nagysága révén széttekintett a Daksát tartó, áldozatot teremtő vizeken,
ki az egy volt, a legfőbb isten az istenek között. Mely istennek ajánljuk áldozatunkat?

Uvaṭa szerint a yaścit (valaki) a belső vezérlőre (antaryāmī) utal, az áldozat pedig a a teremtés áldozatára.

mā no hiṁsīj janitā yaḥ pṛthivyā yo vā divaṁ satyadharmā jajāna |
yaś cāpaś candrā bṛhatīr jajāna kasmai devāya haviṣā vidhema ||9||

Ne bánts minket, hiszen te vagy a föld-teremtője, igazat fenntartó, eget-teremtő,
ki megalkotta a csillogó, hatalmas vizeket! Mely istennek ajánljuk áldozatunkat?

prajāpate na tvad etāny anyo viśvā jātāni pari tā babhūva |
yatkāmās te juhumas tan no astu vayaṁ syāma patayo rayīṇām ||10||

Teremtés ura! Te lettél az, senki más teremtmény!
Vágyad szerint áldozunk, legyen hát az a miénk! Hadd birtokoljuk a kincseket!

Max Müller felveti annak lehetőségét, hogy ez a vers utólagos kiegészítés. Az előző versek visszatérő refrénje valóban nem jelenik meg e versben, hiszen a kérdést megválaszolja, a gondolatot lezárja. Egyes szófordulatok (például yat-kāmāḥ) valóban nem találhatók máshol a Rg-védában, ám más védai gyűjteményekben igen. A himnusz verseit is megtaláljuk máshol, az Atharva-védában (4.2.) vagy a Sukla-jadzsur-védában. A Sukla-jadzsur-véda 23. fohászának első és utolsó verse a jelen himnusz első és utolsó verse… ez is a versek szerves összetartozását mutatja.

A dévák emberfölötti hatalommal bíró, finom fizikai testben (liṅgaśarīra) élő lények, ám a teremtés után születtek. A dévák ura (a legfőbb déva a dévák között, 8. vers) maga is teremtett lény, bár ő az első teremtmény (lásd 1. vers). Őt, a Teremtés Urát, Brahmát magasztalja a fohász, ám a kommentárok újra és újra tovább tekintenek: a Teremtés Urának imádatával az első teremtmény forrását, az üdvösséget adó (2. vers) Felsőlelket (antaryāmī, 8. vers) imádják.

Weöres Sándor így verselte meg e himnuszt:

A Teremtés Urához

Őskezdetben mint aranycsíra kelt ki,
majd lett a világ egyetlen urává,
helyére tette a földet s a mennyet:
ki az, akit tiszteljünk áldozattal?

Lélegzet s erő adományozója,
parancsait az istenek fogadják,
árnya öröklét, övé a halálunk;
ki az, akit tiszteljünk áldozattal?

Mind e világnak egyetlen királya,
ha lélegzik, ha szemeit lehunyja,
kétlábúak, négylábúak vezére;
ki az, akit tiszteljünk áldozattal?

Övé hófödte hegyek sokasága,
övé az óceán, mindenki mondja,
karjai égtájak, akárki tudja;
ki az, akit tiszteljünk áldozattal?

A magas mennyet s tartóját, a földet,
aki a fényt s égboltot elhelyezte,
a levegőben a teret kimérte;
ki az, akit tiszteljünk áldozattal?

A segítségre váró csatarendek
szorongó szívvel tekintenek őrá,
kitől a felkelő nap fénye árad;
ki az, akit tiszteljünk áldozattal?

Mikor a nagy hullámok útrakeltek,
minden csírát hordva, tüzet vajúdva,
akkor fakadt ő, az isteni lélek;
ki az, akit tiszteljünk áldozattal?

Ki végiglát az áldozat szülőjén,
az ajándékot osztó óceánon,
az istenek fölött egyetlen Isten;
ki az, akit tiszteljünk áldozattal?

Ne tegyen kárt bennünk a föld-teremtő,
az ég-szülő, az igaz törvénytartó,
a tündöklő nagy víz létrehozója;
ki az, akit tiszteljünk áldozattal?

Teremtés Ura, senki más, csakis Te,
nem uralkodhat más a sokaságon.
Amire vágyón áldozunk tenéked,
az legyen a miénk, mindannyi jószág.

2010. december 10., péntek

miért Krsna?


Hűségesnek kell lennünk Hozzá – ez a Krsna bhakti egy másik gyakorlata, hűnek lenni Krsnához. Te sem szeretnél egy olyan szolgát, aki mindenfelé kóborol. Így van? Viszont egy olyan szolgát, aki hűséges, megbecsülsz. Minden nehézség és akadály ellenére készen áll a szolgálatra. Hűségesnek lenni egy lehetőség – egy tanítvány, vagy Krsna egy imádója számára – arra, hogy kifejezhessük hálánkat. És hogyan fejezhetjük ki hálánkat mesterünk felé: azáltal, hogy hűségesek vagyunk hozzá. „Örök szolgád vagyok. Mától örökre a tiéd vagyok.”

Aztán az is felmerülhet, hogy miért ez a Krsna?! Oly sok választási lehetőség van – például az Úr Jézus, vagy Siva, ez vagy az… miért pont Krsna? Mert Ő egy bájos fiatal fiú fuvolával a kezében? Nos, ez nem egy rossz megközelítés, mert kétségkívül bájos. Ha azonban csak ez a felszínes báj, amink van, az még nem elég mély.
Azonban mit mond Krsna a Srímad Bhágavatamban? Azt mondja: „A teremtés kezdetén egyedül Én léteztem és nem volt SEMMI más – sem megnyilvánult, sem megnyilvánulatlan, vagy bármi más ezek felett. Amit most ebben a megnyilvánult univerzumban látsz az is Én vagyok. És ami a pralaja, a megsemmisítés után marad, az is Én leszek.” Tehát – a teremtés kezdetén, a teremtés alatt, és a megsemmisülés után – ami létezik, ami marad az mind Ő. Ez az egyik oka amiért Krsnát imádjuk, mert Ő a végső létezés. Úgy tekintünk rá mint a létezés végső forrása – szarva-kárana-káranam – minden ok oka.
„És tudnod kell, – mondja Brahmának – hogy minden, ami valósnak tűnik, nem más, mint az én illuzórikus energiám.” Az illúzió kétfajta módon működik. Az egyik, amikor az illúzió egy valótlan dolgot valósnak mutat, ez az amikor félrevezet minket. A másik funkciója, amikor elfedi az igazságot. Bármikor, amikor ezt látod, ezt tapasztalod, tudnod kell: aha, ez az Ő energiája, nem független az Úrtól.
Végül pedig így foglalja össze: „Azok, akik az átma-gjánát keresik minden körülmények között, minden időben, mindenhol tudakozódjanak a Legfelsőbb Abszolút Igazságról. Ezért tehát folytatnunk kell ezt a kutatást, kutatást az isteni rejtett és természetesen gyönyörű Úr iránt.
Ha tehát azt kérdezzük: „Miért Krsna?”, hát ezért. Ő a forrás, Ő az ok, Ő a fenntartó, és Ő az életünk bájos szépsége.
Valami más magyarázat, hogy miért Krsna? Ez a tattva, adjatok raszikus magyarázatot. Miért Krsna? Mert Rádhiká Őt szereti.

(B. K. Tírtha Mahárádzs leckéjéből,
2006. Szeptember 3, Szófia,
forrás: Saranágati hírlevél)


Az idézett versek a Bhágavata-purána tőverséből valók, 2.9.33-34., és 2.9.36.
Ha szeretnél feliratkozni a hetenként megjelenő Saranágati hírlevélre, küldj privát üzenetet (az oldal bal felső sarkában találod a linket).

2010. április 23., péntek

Nárájana upanisad


A vaisnava hagyományban egyszerre van jelen a magasztos Isten imádata és a rajongó istenszeretet. Míg a Csaitanja-követő vaisnavák számára Rádhiká és a gópík rajongása a legfőbb eszmény, más iskolák a fenséges imádat útját követik.
A Nárájana upanisadot a Krsna-Jadzsur-védához tartozó vaisnava upanisadok közé sorolják. Nárájana dicsőségét ecseteli, s a nyolc szótagú „oṁ namo nārāyaṇāya” (Óm, hódolat Nárájanának) mantra zengésére irányítja figyelmünket.

oṁ atha puruṣo ha vai nārāyaṇo ‘kāmayata prajāḥ sṛjeyeti |
nārāyanāt prāṇo jāyate | manaḥ sarvendriyāṇi ca |
khaṁ vāyur jyotir āpaḥ pṛthivī viśvasya dhārinī |
nārāyanād brahmā jāyate | nārāyanād rudro jāyate |
nārāyanād indro jāyate | nārāyanād prajāpatiḥ prajāyante |
nārāyanād dvādaśāditya-rudrā vasavaḥ sarvāṇi chandāṁsi |
nārāyanād eva samutpadyante | nārāyanād pravartante | nārāyane pralīyante |
ya evaṁ veda | ity upaniṣat || 1 ||
|| etad ṛg-veda śiro 'dhīte | iti prathamaḥ khaṇḍaḥ ||

Óm! Bizony a Purusa, Nárájana utódokat vágyott teremteni.
Nárájanától lett a prána, az elme és az érzékek mind.
Az űr, a szél, a tűz, a víz s a föld, a mindenség hordozója.
Nárájanától született Brahmá, Nárájanától született Rudra,
Nárájanától született Indra, Nárájanától születtek a lények ősatyái,
Nárájanától született a tizenkét áditja, a rudrák és a vaszuk, és a szent himnuszok is.
Egyedül Nárájanától lettek (mind), Nárájanától virágzanak, s Nárájanában enyésznek el.
Aki így tudja… így (szól) az upanisad.
Ez a Rg-véda tanulmányozásának koronája, ím, ez az első fejezet.

Az első fejezet elmondja, hogy mindennek Nárájana a forrása, ő táplálja, s végül benne enyésznek el a létezők. Miként a Bhagavad-gítában Krsna is így szól: „(én vagyok) a forrás a megsemmisülés és a fenntartás” (prabhavaḥ pralayaḥ sthānaṁ, Bg. 9.18.).
Nárájanától lett a tíz érzék, az elme és a prána (életerő), az anyagvilág alapelemei, s a félistenek különféle csoportjai: a tizenkét áditja (az Adititől származó szoláris istenek), a tizenegy rudra (Siva kiterjedései), a nyolc vaszu (Vaszu fiai).
„Aki így tudja” (ya evaṁ veda) az upanisadok gyakran visszatérő szófordulata: aki tudván tudja az itt leírtakat, annak élete beteljesedik – a tudás eredményeit most a negyedik fejezetben találjuk meg.

oṁ atha nityo nārāyaṇaḥ | brahmā nārāyaṇaḥ |
śivaś ca nārāyaṇaḥ | śakraś ca nārāyaṇaḥ |
kālaś ca nārāyaṇaḥ | diśaś ca nārāyaṇaḥ |
vidiśaś ca nārāyaṇaḥ | ūrdhvaś ca nārāyaṇaḥ |
adhaś ca nārāyaṇaḥ | antar bahiś ca nārāyaṇaḥ |
nārāyaṇa evedaṁ sarvaṁ | yad bhūtaṁ yac ca bhavyam |
niṣkalaṅko nirañjano nirvikalpo nirākhyātaḥ |
śuddho deva eko nārāyaṇaḥ | na dvitīyo ‘sti kaścit |
sa viṣṇur eva bhavati sa viṣṇur eva bhavati |
ya evaṁ veda | ity upaniṣat || 2 ||
|| etad yajur-veda śiro 'dhīte | iti dvitīyaḥ khaṇḍaḥ ||

Óm! Nárájana örökkévaló. Brahmá Nárájana.
Siva is Nárájana, Sakra (Indra) is Nárájana,
Kála (az idő, vagy Jama a halálisten) is Nárájana. Az irányok is Nárájana,
a köztes égtájak is Nárájana, a zenit is Nárájana,
a nadír is Nárájana. A belül, és a kívül is Nárájana.
Csak Nárájana itt minden, ami volt, s ami valaha is lesz.
A hibátlan, makulátlan, megkülönböztetéstől mentes, elmondhatatlan
tiszta (transzcendentális) isten, az Egy, Nárájana. Nincs második senki más.
Bizony, ő lesz Visnu, bizony, ő lesz Visnu.
Aki így tudja… így (szól) az upanisad.
Ez a Jadzsur-véda tanulmányozásának koronája, ím, ez a második fejezet.

Minden létező leglényege Nárájana. A mindenséget irányító istenségeké, a tíz irányban mindené (négy égtáj, a négy mellékégtáj, a mennyek, mint a felfele mutató, és az alvilág, mint a lefele mutató irány), a belül és a kívül, s a három idő, a múlt, a jelen és a jövő is. Egyedül csak ő létezik, nincs rajta kívül más, ő a legfelsőbb úr.
Az advaita iskola értelmezése megcseréli az utolsó sorokat, ekkor a szöveg más értelmet kap: ya evaṁ veda | sa viṣṇur eva bhavati, aki így tudja az bizony Visnuvá válik.

oṁ ity agre vyāharet | nama iti paścāt |
nārāyaṇāyety upariṣtāt | oṁ ity ekākṣaram |
nama iti dve akṣare | nārāyanāyeti pañcākṣarāṇi |
etad-vai nārāyaṇasyāṣtākṣaraṁ padam |
yo ha vai nārāyaṇasyāṣtākṣaraṁ padam-adhyeti |
anapabruvaḥ sarvam āyureti |
vindate prājā-patyaṁ rāyas poṣaṁ gaupatyaṁ |
tato ‘mṛtatvam-aśnute tato ‘mṛtatvam-aśnuta iti |
ya evaṁ veda | ity upaniṣat || 3 ||
|| etat sāma-veda śiro' dhīte | iti tṛtīyaḥ khaṇḍaḥ ||

Óm! először ezt kell mondani, majd utána: „namah”,
s aztán: „Nárájanája”. Óm, ez egy szótag (vagy: az egy-szótag),
a „namah” két szótag, s a „Nárájanája” öt szótag.
Bizony, ez Nárájan nyolc szótagos mantrája.
Ki Nárájan e nyolc szótagos mantráján meditál
hamisság nélkül (tiszta szívvel), teljes életet nyer.
Jó utódai lesznek, gazdagságban, bőségben lesz része, sok tehene lesz,
majd elnyeri a halhatatlanságot, majd elnyeri a halhatatlanságot.
Aki így tudja… így (szól) az upanisad.
Ez a Száma-véda tanulmányozásának koronája, ím, ez a harmadik fejezet.

A harmadik fejezet a nyolc szótagú, „Óm namó Nárájanája” (Óm, hódolat Nárájanának) mantra zengéséről szól. Nem írja le, csak körbeírja a mantrát, hiszen a mantrát a tanítványnak a mestertől kell megkapnia, nem pedig könyvből olvasnia.
A nyolc szótagos mantrát tiszta szívvel zengő személy sikeres lesz evilági életében is, és a mantra zengése az üdvösséghez is elvezeti őt.
ekākṣara: az Óm mantrát egy-szótagnak is nevezik, ám itt a szöveg összeszámlálja a mantra szótagjait.

oṁ pratyag ānandaṁ brahma puruṣaṁ praṇava svarūpam |
akāra ukāra makāra iti | tān ekadhā sametad oṁ iti |
yam uktvā mucyate yogī | janma saṁsāra bandhanāt |
oṁ namo nārāyaṇāyeti mantropāsakaḥ |
vaikuṇṭha-bhuvanaṁ gamiṣyati |
tad idaṁ puṇḍarīkaṁ vijñāna ghanaṁ |
tasmād taḍid-ābha-mātram | brahmaṇyo devakī-putro |
brahmaṇyo madhusūdanaḥ | brahmaṇyo puṇḍarīkākṣo |
brahmaṇyo viṣṇur acyuteti |
sarva-bhūtastham ekaṁ nārāyaṇam |
kāraṇa-rūpam akāraṇam param brahma oṁ |
ya evaṁ veda | ity upaniṣat || 4 ||
|| etad atharva-veda śiro' dhīte | iti caturthaḥ khaṇḍaḥ ||

Óm! A bensőben örvendező, a Brahman, a Purusa a szent szótag eredeti formája
az A, az U és a M hangok. Azok együtt, egyesítve adják az Óm (mantrát),
amit zengve a jógí megszabadul a születés és halál kötelékéből.
Az „Óm namó Nárájanája!” mantra zengő hívő
a Vaikuntha világba jut majd.
Oda, ebbe, a lótuszvirágba, a megtestesült bölcsességbe,
abból a villám-tündöklésűbe. Dévakí fia (Krsna) a Brahman.
Madhuszúdana a Brahman, Pundaríkáksa a Brahman.
Visnu, Acsjuta a Brahman.
Minden teremtmény (szívében) lakozó egyetlen Nárájanát
ok formájút ok-nélkülit, a legfőbb Brahmant, az Ómot
aki így tudja… így (szól) az upanisad.
Ez az Atharva-véda tanulmányozásának koronája, ím, ez a negyedik fejezet.

Az Óm mantrát zengve elérhető az üdvösség, ám a nyolc szótagú Nárájanának hódoló mantrát zengő Nárájana hajlékát, Vaikunthát éri el. Vaikuntha formája lótuszvirág (más magyarázatok szerint a szív lótusza), mely nem különbözik a megtestesült bölcsességtől, a villámként tündöklő Krsnától, Madhu démon legyőzőjétől (Madhuszúdana), a lótusz-szeműtől (Pundaríkáksa). A szöveg brahmaṇya szava melléknév, jelentése brahmani, a Brahmannal kapcsolatos. Krsna, Madhuszúdana, Pundaríkáksa, Visnu és Acsjuta brahmaniak.

oṁ prātar adhīyāno rātri kṛtaṁ pāpaṁ nāśayati |
sāyam adhīyāno divasa-kṛtaṁ pāpaṁ nāśayati |
mādhyāhna dinam ādityābhimukho ‘dhīyanaḥ
pañca-mahā-pātakopapātakāt pramucyate
sarva-veda-pārāyaṇa-punyaṁ labhate |
nārāyaṇa-sāyujyam avāpnoti
nārāyaṇa-sāyujyam avāpnoti |
ya evaṁ veda | ity upaniṣat || 5 ||

Óm! Aki pirkadatkor tanulmányozza (ezt az Upanisadot) annak megsemmisíti az éjjel elkövetett bűneit.
Aki alkonyatkor tanulmányozza, annak megsemmisíti a nappal elkövetett bűneit,
s aki délben, arccal a Nap felé fordulva tanulmányozza,
az az öt nagy bűntől, s a kisebb bűnöktől is megszabadul.
A minden védában jártasság érdemét éri el,
s elnyeri Nárájana meghitt közelségét, elnyeri Nárájana meghitt közelségét.
Aki így tudja… így (szól) az upanisad.

Az upanisad utolsó része, mintegy függelékként az upanisad tanulmányozásának eredményeit írja le: egyaránt mentesít a kisebb és nagyobb bűnök visszahatása alól. Az öt nagy bűn a következő: „Bráhmana-gyilkosság, italozás, lopás (vagy rablás), a tanító feleségének elcsábítása – ezeket nevezik nagy bűnöknek, s bűnös az is, aki ilyen bűnösökhöz csatlakozik.” (brahmahatyā surāpānaṁ steyaṁ gurvaṅganāgamaḥ | mahānti pātakāny āhuḥ saṁsargaś cāpi taiḥ saha || Manu-saṁhitā 11.54.)
A sāyujya kifejezést olykor eggyéválás értelemben használják (különösen a brahma-sāyujya
szókapcsolatban), ám jelent meghitt együttlétben való összekapcsolódást is.

Zárófohászként álljon itt egy vers a Mukunda-málá-sztótramból:

namāmi nārāyaṇa-pāda-paṅkajaṁ
karomi nārāyaṇa-pūjanaṁ sadā |
vadāmi nārāyaṇa-nāma nirmalaṁ
smarāmi nārāyaṇa-tattvam avyayam ||35||


Nárájan lótuszlába előtt vetem magam a földre,
mindig csak Nárájant imádom,
Nárájan tiszta nevét zengem,
és csak az örökkévaló Nárájan-tattvára gondolok.

2010. január 19., kedd

rendhagyó matematika


A Sukla-jadzsurvédához tartozó Ísa- és Brhadáranjaka-upanisadok invokációja így hangzik:


oṁ pūrṇam adaḥ pūrṇam idam pūrṇāt pūrṇam udacyate |
pūrṇasya pūrṇam ādāya pūrṇam evāvaśiṣyate ||

Az teljes – ez teljes. Abból a teljesből ered ez a teljes.
Ezt a teljest elvéve abból a teljesből, ami megmarad, még mindig teljes.

A transzcendens természete szerint tehát nem csökken: a teljesből teljest elvéve teljes marad. Az isteni természet eszerint a matematika nyelvén kifejezve: 1-1=1

A szeretet mindig gyarapodó. Különösképpen úgy gazdagítható, ha az ember másoknak ad belőle. Minél többet ad, annál több lesz neki. A szeretet, a bhakti egyenlete tehát: 1-1=2

A szeretet nem pusztán elvi egyetértés, hanem aktív mindennapos együttműködés. S az ilyen együttműködés mutatja meg, hogy az egész nem pusztán a részek összege, hanem több annál. A rossz együttműködés során az egyének felőrlik egymást, míg abban a társaságban, ahol újabb és újabb inspirációkat nyernek egymástól a résztvevők, a közös hatás felülmúlja a részek összegét. Az együttműködés, a szádhu-szanga egyenlete így: 1+1=3

2010. január 4., hétfő

a végtelen megismerése


A Muṇḍaka upaniṣad bevezetésében merül fel a kérdés: „Mi az, uram, amit megismerve minden ismertté válik?” (kasmin nu bhagavo vijñāte sarvam idaṁ vijñātaṁ bhavati, Muṇḍ. 1.1.3.) Az egyetlen, amit megismerve a minden ismertté, amit elérve minden elértté lesz? A válasz a Legfőbb Valóság, Isten. Adódik a következő kérdés: megismerhető-e egyáltalán? Vélhetően nem, hiszen „tőle a szó visszafordul, gondolat őt el nem éri” (yato vāco nivartante aprāpya manasā saha, Taittirīya upaniṣad. 2.4.1.)

Vagy mégis? Srídhar Mahárádzshoz egyszer az alábbi kihívást intézték:
– Ha a véges megismerheti a Végtelent, akkor az nem lehet végtelen!
Ő így felelt:
– A Végtelen nem lenne a Végtelen, ha nem volna képes feltárni magát a véges előtt!

2009. december 19., szombat

amikor Krsna álmában beszélt


śambho svāgataṁ āsyatām ita ito vāmena padmodbhava
krauñcāre kuśalaṁ sukhaṁ surapate vitteśa no dṛśyase |
itthaṁ svapna-gatasya kaiṭabha-ripoḥ ṣrutvā jananyā giraḥ
kiṁ kiṁ bālaka jalpasīty anucitaṁ thūthū-kṛtaṁ pātu vaḥ ||

śambho – Siva!; su-āgatam – üdvözlet; āsyatām – ülj le!; itaḥ – itt; itaḥ – itt; vāmena – balomra; padma-udbhava – Lótuszonszületett! (Brahmá neve); krauñca-āre – Kraunycsa ellensége!, Szkanda neve; kuśalam – jólét, boldogság; sukham – öröm; sura-pate – félistenek ura! (Indra); vitta-īśa – Kincs-ura! (Kuvéra); na – nem; u – bizony; dṛśyase – vagy látva; ittham – így; svapna-gatasya – alvóé („alvásba menté”); kaiṭabha-ripoḥ – Kaitabha ellenségéé; ṣrutvā – hallván; jananyā – anyja által; giraḥ – szavait; kiṁ kiṁ – micsoda? hogyan?; bālaka – fiú!; jalpasi – mondasz; iti – ”; anucitam – szokatlan, illetlen; thūthū-kṛtaṁ – thúthú hangot hallató (a thúthú a köpés vagy a cuppogás hangutánzó szava); pātu – oltalmazzon!; vaḥ – titeket

„Üdvözöllek Sambhu, foglalj helyet! Kedves Lótuszonszületett (Brahmá), ide a baloldalamra! Kedves Szkanda, jól megy sorod? Ó, Indra, légy boldog! Kedves Kuvérám, rég nem láttalak!”
Az álmában motyogó Krsna szavait hallván édesanyja (felriadva) így kérdezte: „Hogyan? Mit mondasz kisfiam?” Ő oltalmazzon benneteket!

a versmérték: śārdūlavikrīḍita (tigrisjáték)

2009. december 2., szerda

Srí Gítá-dhjánam


E versében Sankara a Bhagavad-gítán meditál. A költemény olyannyira közkedvelt, hogy minden szampradájában olvassák, gyakran a Gítá olvasása előtt.

pārthāya pratibodhitāṁ bhagavatā nārāyaṇena svayaṁ
vyāsena grathitāṁ purāṇa-muninā madhye-mahābhāratām |
advaitāmṛta-varṣiṇīṁ bhagavatīm aṣṭadaśādhyāyinīm
amba tvām anusandadhāmi bhagavad-gīte bhava-dveṣiṇīm ||1||


A magasztos úr, maga Nárájan tanított téged Párthának,
s a régi bölcs, Vjásza foglalt a Mahábhárata szívébe.
E magasztos írás tizennyolc fejezete páratlan nektárt záporoz –
Ó, anya, Bhagavad-gítá! Rajtad meditálok, a világi lét ellenfelén!

namo’stu te vyāsa viśāla-buddhe
phullāravindāyata-padma-netre |
yena tvayā bhārata-taila-pūrṇaḥ
prajvālito jñāna-mayaḥ pradīpaḥ ||2||


Hódolat Vjászának, a kiváló értelműnek,
kinek lótusz-szemei a tágra nyílt lótuszvirághoz hasonlatosak.
Mahábhárata olajával töltötted csordultig
a ragyogó, bölcsesség-lényegű mécsest.

prapanna-parijātāya totra-vetraika-pāṇaye |
jñāna-mudrāya kṛṣṇāya gītāmṛta-duhe namaḥ ||3||


A tejóceánból született (Laksmí) urának, a kezében nádpálcát tartónak,
a tudás mudráját mutató Krsnának, a Gítá nektárját fejőnek hódolok.


Nárájan hitvese, a szerencseistennő a tejóceánból született, így a verset értelmezők olykor rá vonatkozónak tartják a „tejóceánból született” (pari-jāta) szóösszetételt, mások a mennyei bolygók Páridzsáta fájára gondolnak, mely szintén a tejóceánból született, s melyet kívánságteljesítő faként is ismernek.
Több szövegváltozattal találkoztam, melyekben e vers után a sarvopaniṣado gāvo kezdetű verset illesztették, ezzel kilencre egészítve ki a versek számát.

vasudeva-sutaṁ devaṁ kaṁsa-cāṇūra-mardanam |
devakī-paramānandaṁ kṛṣṇaṁ vande jagad-gurum ||4||


Vaszudéva fiának, Istennek, Kansza és Csánúra végzetének,
Dévakí legfőbb boldogságának, Krsnának, a világ tanítójának hódolok.

bhīṣma-droṇa-taṭā jayadratha-jalā gāndhāra-nīlotpalā
śālya-grāhavatā kṛpeṇa vahanī karṇena velākulā |
aśvatthāma-vikarṇa-ghora-makarā duryodhanāvartinī
sottīrṇā khalu pāṇḍavai raṇa-nadī kaivartakaḥ keśavaḥ ||5||


Bhísma és Dróna a part, Dzsajadratha a víz, Gandhára (királya) a kék lótusz,
Salja a ragadozóhal, Krpa az áramlat, Karna a hullámzás,
Asvatthámá és Vikarna a rettentő krokodilok s Durjódhana az örvény
a csatatér folyóján, ám átszelték a Pándavák, hiszen Késava volt a révész!

pārāśarya-vacaḥ sarojam amalaṁ gītārtha-gandhotkaṭaṁ
nānākhyānaka-keśaraṁ hari-kathā-sambodhanābodhitam |
loke sajjana-ṣaṭpadair aharahaḥ pepīyamānaṁ mudā
bhūyād bhārata-paṅkajaṁ kali-mala-pradhvaṁsi naḥ śreyase ||6||


Parásara fiának szavából született a makulátlan (lótusz), melynek csodás illata a Gítá mondandója,
rostjai a megszámlálhatatlan történet, melyek a Hariról szóló történetektől virágzanak.
E világ szentjei méhecskeként nap mint nap kortyolják, s megmámorosodnak nektárjától,
áldjon meg hát bennünket a Mahábhárata lótusza, Kali szennyének eltörlője!


A kali-kor szennyét lemosó lótuszra a vers ellentmondásosan a paṅka-ja szót használja, mely sárból születettet jelent.

mūkaṁ karoti vācālaṁ paṅguṁ laṅghayate girim |
yat-kṛpā tam ahaṁ vande paramānanda-mādhavam ||7||


A néma beszédes lesz, a béna átkel a hegyen,
az ő kegyéből. Néki hódolok hát, a legfőbb gyönyörnek, Mádhavának!

yaṁ brahmā varuṇendra-rudra-marutaḥ stunvanti divyaiḥ stavair
vedaiḥ sāṅga-pada-kramopaniṣadair gāyanti yaṁ sāma-gāḥ |
dhyānāvasthita-tad-gatena manasā paśyanti yaṁ yogino
yasyāntaṁ na viduḥ surāsura-gaṇā devāya tasmai namaḥ ||8||


Őt imádják mennyei himnuszokkal Brahmá, Varuna, Indra, Rudra s a marutok,
őt magasztalják a Száma-véda énekesei a védákkal, a védák kiegészítéseivel, a pada és krama olvasásmódokkal és az upanisadokkal,
Őt látják szívükben a misztikusok, mikor meditációjukba merülnek,
ám teljességgel nem ismerik őt a félistenek s a démonok seregei sem. Hódolat őnéki, Istennek!


Ez a Bhágavata-purána 12.13.1. verse. A védák kiegészítései a fonetika, a nyelvtan, a verstan, az etimológia, a csillagászat és a rítusok tana. A szanszkrt szövegben a mondatok egymás melletti szavainak hangjai hasonulnak vagy összeolvadnak, ha tehát a mondatot (mantrát) folyamatosan olvassuk, az a szanhitá olvasásmód, s ha szavakra szétbontva, az a pada olvasásmód. A krama olvasásmód során kettesével olvassák a mondat szavait, először az első kettőt együtt, majd a másodikat és a harmadikat, aztán a harmadikat és negyediket, s így tovább.

2009. november 17., kedd

Nárájana

oṁ namo nārāyaṇāya
ÓM! Hódolat Nárájannak!

Dzsíva gószvámí e mantra magyarázataként a Padma-purána Uttara-khandájának verseit idézi:

ahaṅkṛtir makāraḥ syān nakāras tan-niṣedhakaḥ |
tasmāt tu namasā kṣetri-svātantryaṁ pratiṣidhyate ||


A „ma” szótag a hamis én, a „na” szótag pedig annak tagadása,
ezért a „namah” (hódolat) szó azt jelenti, hogy a lélek függetlensége korlátozott.

bhagavat-paratantro’sau tadāyattātma-jīvanaḥ |
tasmāt sva-sāmarthya-vidhiṁ tyajet sarvam aśeṣataḥ ||


Alárendeltje ő Bhagavánnak, tőle függ saját léte,
ezért önnön erejének illúzióját adja fel mindenestől.

A vidhi szó jelentése: szabály, előírás, illetve viselkedés, elvégzés, vminek gyakorlása, így sva-sāmarthya-vidhi – önnön erejének (vagy hatalma, képességei) szerinti viselkedés, vagyis az az illúzió, hogy önnön erejéből cselekszik.

īśvarasya tu sāmarthyāt nālabhyaṁ tasya vidyate |
tasmin nyasta-bharaḥ śete tat-karmaiva samācaret ||


Nincs, amit Isten ereje folytán ne érhetne el,
ezért terheit néki átadva pihen, s csupán az ő szolgálatát végzi.

A bölcs pihen, azaz az anyagi cselekedetek vonatkozásában tétlen. Mégis szorgalmasan tevékenykedik: Isten imádatában, szolgálatában buzgólkodik, s ennek révén minden szükségest elér.

2009. október 6., kedd

politeizmus?


Fiam most elsőéves a gimnáziumban... ahogy mostanában mondani szokás: kilencedikes. Belelapoztam a történelemkönyvébe - természetesen először az Indiával foglalkozó résznél -, és szomorúan olvastam benne ezt a mondatot: „A brahmanizmust sokistenhit (politeizmus) jellemezte.”

Azt persze értem, hogy a megismerés első módszere az, hogy az ember a korábbi tapasztalatai alapján kategóriákat állít fel magának, aztán ha valami újjal találkozik, megpróbálja azt belepréselni valamelyik ilyen rekeszbe. Ám hiba volna megragadni ezen a szinten, a gondolkodás csak nem silányulhat efféle Prokrusztész-ággyá!

A hinduizmust szokásosan a henoteizmus címkével látják el. A szó a görög heis theos - „egy isten” kifejezésből származik, s a hinduizmus iránti elfogultsággal kevéssé vádolható Max Müller terminológiája. Arra vonatkozik, mikor valaki egy istent imád, ám elismeri más istenek létét... „elvben monoteizmus, a gyakorlatban politeizmus” - határozta meg Müller a fogalmat. Legalább ennek a meghatározásnak bele kellett volna férnie egy középiskolás tankönyvbe... szívem szerint persze ennél jóval többnek is. Hosszasan lehetne e témáról értekezni, jó szívvel ajánlom például a Kagylókürt folyóirat Orientáció mellékletében megjelent cikket. Itt és most a „politeizmussal” kapcsolatban csupán egy félverset szeretnék idézni a Rg-védából:

ekaṁ sad viprā bahudhā vadanti
agniṁ yamaṁ mātariśvānam āhuḥ
az Egy Létezőt a bölcsek sokféleképp mondják,
Agninak, Jamának, Mátarisvának nevezik.
(Rg. 1.164.46.)


2009. június 20., szombat

lelki gyakorlatok


na vinā sādhanair devo jñāna-vairāgya-bhaktibhiḥ |
dadāti sva-padaṁ śrīmān atas tāni budhaḥ śrayet ||


na vinā – nélkül; sādhanaiḥ – lelki gyakorlatokkal; devaḥ – Isten; jñāna-vairāgya-bhaktibhiḥ – tudással, higgadtsággal (lemondással), odaadással; dadāti – ad; sva-padam – saját lábát (hajlékát, helyzetét); śrīmān – a szerencseistennő párja; atas – ezért; tāni – azokat; budhaḥ – bölcs, értelmes; śrayet – alkalmazza, szentelje magát ennek;

A Legfelsőbb Úr nem mutatja meg magát igazi mivoltában a megfelelő gyakorlatok híján, melyek lényege a bölcsesség, a higgadtság és a szeretet. A bölcs ezért gyakorolja e három erényt!

A verset Baladév Vidjábhúsan írta, ezzel vezeti be a Góvinda-bhásja harmadik könyvét, mely a Brahman elérését célzó lelki gyakorlatokkal foglalkozik. A Védánta-szútra első mondata kitűzi a célt: itt az ideje, hogy tudakozódjunk Brahman felől (athāto brahma-jijñāsā), s az első könyv kibontja, ki is a Brahman, aki felől ajánlatos tudakozódnunk – a versben erre a jñāna – tudás, bölcsesség szó utal.
Miután tudjuk, hogy kiről halljunk, megvizsgáljuk, hogy mitől forduljunk el… a második könyv ennek szellemében az ellentétes nézetek cáfolatát adja, a versben erre a vairāgya szó vonatkozik. A kifejezést gyakran lemondásként fordítják, ám nem kényszerű vagy keserű elfordulásról van szó: a rāga jelentése szenvedély, vonzalom, ragaszkodás, a vairāgya pedig a ragaszkodástól való mentességet, így higgadtságot, függetlenséget jelent.
A Védánta-szútra harmadik könyve pedig a Brahman eléréséről szól, ennek módja (sādhana) pedig a bhakti – a szerető odaadás.

A sva-padam kifejezés a Rg-véda nevezetes versére utal: tadviṣṇoḥ paramaṁ padaṁ.

A śrīmān szó értelmezése a következő: a śrī szó szépséget, gazdagságot, bőséget, nagyszerűséget jelent, s ez a szerencseistennő, Laksmí neve is. A -mat képzővel azt fejezzük ki, ha valaki rendelkezik az adott dologgal, így a śrīmat szó szépet, gazdagot, szerencsést, sikerest, nagyszerűt jelent, de jelentheti Nárájant is, kit mindig hitvese, Laksmí kísér. A śrīmān pedig egyszerűen a śrīmat szó alanyesetben ragozott alakja, így a versben a mondat alanya, a devaḥ szóval együtt.

2009. június 17., szerda

a bhakta útja


Szúta Gószvámí e szavakkal szól Naimisáranja bráhmanáihoz:

śuśrūṣoḥ śraddadhānasya vāsudeva-kathā-ruciḥ |
syān mahat-sevayā viprāḥ puṇya-tīrtha-niṣevaṇāt || 16 ||

śuśrūṣoḥ –
a hallani vágyóé (szolgálóé); śraddadhānasya – hithűé; vāsudeva-kathā-ruciḥ – a Vászudéváról szóló történetek után vágyakozás; syāt – lehet; mahat-sevayā – a dicsők szolgálata által; viprāḥ – bráhmanák!; puṇya-tīrtha-niṣevaṇāt – jámbor szentek szolgálata folytán

Ó, bráhmanák, a hithű hallani (és szolgálni) vágyóban a Vászudéváról szóló történetek iránti vágyakozás ébred a nagy (bhakták) s a jámbor szentek szolgálata által.



A śuśrūṣu szó a śru – hallgat, figyelemmel kísér, engedelmeskedik, követ igéből származik. A gyök ismétlődése itt az adott cselekvés iránti vágyakozást jelenti: hallás iránti vágyakozás. Olyasvalakiről van tehát szó, aki figyelmesen hallgat, majd engedelmesen követi a hallott tanítást. A śuśrūśā maga a cselekvés: hallásvágy, engedelmes kötelességtudat és szolgálat, a śuśrūṣu pedig olyan személyt jelent, akiben felébredt a tanítás hallása iránti vágy, és hűséggel szolgálja tanítóját.

śṛṇvatāṁ sva-kathāḥ kṛṣṇaḥ puṇya-śravaṇa-kīrtanaḥ |
hṛdy antaḥ-stho hy abhadrāṇi vidhunoti suhṛt satām || 17 ||

śṛṇvatām –
a hallóké; sva-kathāḥ – saját történeteit; kṛṣṇaḥ – Krsna; puṇya – jámbor, áldásos; śravaṇa – hallás; kīrtanaḥ – dicsőítés; hṛdi-antaḥ-sthaḥ – (az ember) szívében lakozó; hi – bizonyára; abhadrāṇi – romlottságokat, gonoszságokat, bűnöket; vidhunoti – tisztít; suhṛt – jószívű; satām – az őszintének

A róla szóló történeteket hallgató, őszinte és jószívű embereket megtisztítja bűneiktől Krsna, a szívükben lakozó, kit áldásos hallani s dicsőíteni.


naṣṭa-prāyeṣv abhadreṣu nityaṁ bhāgavata-sevayā |
bhagavaty uttama-śloke bhaktir bhavati naiṣṭhikī || 18 ||

naṣṭa –
elpusztult; prāyeṣu – sokaságában/kor; abhadreṣu – bűnökben/kor; nityam – rendszeresen; bhāgavata sevayā – Bhágavata szolgálatával; bhagavati – Bhagaván iránt; uttama-śloke – transzcendentális imákkal magasztalt iránt; bhaktiḥ – szerető szolgálat; bhavati – lesz; naiṣṭhikī – visszavonhatatlan

Mikor a Bhágavata rendszeres szolgálata révén elenyészik a bűnök sokasága, megszilárdul a transzcendentális imákkal magasztalt Bhagaván iránti szerető odaadás.



A Bhágavata szó a Bhagavánhoz, a személyes Istenhez kötődőt jelent, így egyaránt vonatkozhat Isten híveire, és az Istent magasztaló szentírásra.

tadā rajas-tamo-bhāvāḥ kāma-lobhādayaś ca ye |
ceta etair anāviddhaṁ sthitaṁ sattve prasīdati || 19 ||

tadā –
akkor; rajas tamas bhāvāḥ – a szenvedélyből és tudatlanságból fakadó létállapotok; kāma lobha ādayaḥ – kéj, a sóvárgás, és a többi; ca – és; ye – amik; cetaḥ – elme, szív; etaiḥ – ezek által; anāviddham – anélkül, hogy hatással lenne rá („át nem döfött”); sthitam – szilárd; sattve – jóságban; prasīdati – elégedetté válik, lecsillapodik

Ekkor a szív mentes marad a szenvedélyből és tudatlanságból fakadó létállapotoktól, a kéjtől és a kapzsiságtól, megszilárdul a jóságban, és lecsillapodik.


Dzsíva gószvámí e vers kommentárjában a bölcs Havi szavait idézi a Bhágavata-puránából: „Az Úr Visnu híveinek legjobbja mindig Őrá emlékezik, s a három világ uralmáért sem cserélné el fél pillanatra sem az Úr lótuszvirág lábainak imádatát, amit a félistenek s a legyőzhetetlen Úron meditálók is szeretnének elnyerni.” (Bhág. 11.2.53.) Az ilyen imádatra nem a jóság kötőereje, hanem a śuddha-sattva, a tiszta jóság minősége a jellemző.

evaṁ prasanna-manaso bhagavad bhakti-yogataḥ |
bhagavat-tattva-vijñānaṁ mukta-saṅgasya jāyate || 20 ||

evam –
így; prasanna – elégedett, örvendező; manasaḥ – szívé; bhagavat-bhakti – az Úr odaadó szolgá¬lata; yogataḥ – következtében; bhagavat-tattva – Bhagaván igaz természete; vijñānam – megértés; mukta saṅgasya – mentes ragaszkodástól (a manas – a szív jelzője); jāyate – megszületik

A (világi) ragaszkodásaitól megszabadult s elégedetté vált szívben a Bhagaván iránti szerető odaadás következtében megszületik a megértés a magasztos Úr igaz természetéről.


bhidyate hṛdaya-granthiś chidyante sarva-saṁśayāḥ |
kṣīyante cāsya karmāṇi dṛṣṭa evātmanīśvare || 21 ||


bhidyate –
el van vágva; hṛdaya-granthiḥ – a szív csomója; chidyante – fel van darabolva, meg van semmisítve; sarva-saṁśayāḥ – minden kétség; kṣīyante – meg van szűnve; ca – és; asya – övé; karmāṇi – tettei (a tettek láncolata); dṛṣṭe – megpillantása után; eva – bizonyára; ātmani-īśvare – a Lélek, az Úr (megpillantása után), vagy: az elmében az Úr (megpillantása után)

A Legfelsőbbet megpillantva széthasíttatik a szívet gúzsba kötő csomó, megszűnnek a kétségek és megszakad a cselekedetek láncolata.


A szívet gúzsba kötő csomó a tudatos (cit) lelket, és az érzéketlen (jaḍa), tudat nélküli anyagot összekapcsoló hamis ego (ahaṅkāra).

(Bhág.1.2.16-21.)

Visvanáth Csakravartí e verseket kommentálva az alábbiak szerint foglalja össze a bhakta útjának állomásait:


satāṁ kṛpā mahat-sevā śraddhā guru-padāśrayaḥ |
bhajaneṣu spṛhā bhaktir anarthāpagamas tataḥ ||

niṣṭhā rucir athāsaktī ratiḥ premātha darśanam |
harer mādhuryānubhava ity arthāḥ syuś caturdaśe ||
(1) A szentek kegye, (2) a nagy lelkek szolgálata, (3) hit, (4) a mester lábainak oltalma.
(5) az imádat utáni vágy, (6) a szerető odaadás, majd (7) az anarthák elmúlása.
(8) A megszilárdult hit, (9) az íz, s (10) a ragaszkodás, (11) a szeretet, (12) a tiszta szeretet, majd (13) a látás,
(14) s Hari édességének megízlelése – íme a tizennégy elem.

(Sārārtha-darśiṇī)

A tizennégy mozzanat két hetes csoportra bontható: az első hét állomás az evilági tényezőktől való megtisztulás fokai, a második hét a továbblépés, a lelki vonzalom megerősödésének és beteljesülésének állomásai. Az alábbiak szerint azonosítja a szövegben e tizennégy állomást:

„16. Ó, bráhmanák, a (3) hithű hallani (és szolgálni) vágyóban a (5) Vászudéváról szóló történetek iránti vágyakozás ébred (2) a nagy (bhakták) (4) s a jámbor szentek szolgálata által. (1: A hallásvágy forrása pedig a szentek mástól nem függő kegye.)
17. A róla szóló történeteket hallgató, őszinte és jószívű embereket (7) megtisztítja bűneiktől Krsna, a szívükben lakozó, (6) kit áldásos hallani s dicsőíteni.
18. Mikor a Bhágavata rendszeres szolgálata révén elenyészik a bűnök sokasága, (8) megszilárdul a transzcendentális imákkal magasztalt Bhagaván iránti szerető odaadás.
19. Ekkor a szív mentes marad a szenvedélyből és tudatlanságból fakadó létállapotoktól, a kéjtől és a kapzsiságtól, (9: megérzi az odaadás gyakorlatainak valódi ízét,) (10) megszilárdul a jóságban, és (11) lecsillapodik. (Visvanáth értelmezésében: azért érezheti a kírtana, s a többi gyakorlat igazi ízét, mert nem a betegség és öregség gyötörte, étel s többi burkolatú testben leli örömét, hanem az istenszerető érzelmekben, ez a rati, vagy bháva.)
20. A (világi) ragaszkodásaitól megszabadult s elégedetté vált szívben a (12) Bhagaván iránti szerető odaadás következtében megszületik (14) a megértés a magasztos Úr igaz természetéről (azaz alakjának, tulajdonságainak, kedvteléseinek édességéről).
21. (13) A Legfelsőbbet megpillantva széthasíttatik a szívet gúzsba kötő csomó, megszűnnek a kétségek és megszakad a cselekedetek láncolata.”

Rúpa gószvámí hasonlóképp írja le a rajongó szeretethez vezető lépéseket a Bhakti-raszámrta-szindhuban (ādau śraddhā..., 1.4.15-16.), ám erről egy másik írás szól majd itt a slókamálán.

––––––––––––––––––

Fordítsuk most figyelmünket a fenti szakasz utolsó versére (Bhág. 1.2.21.)!

bhidyate hṛdaya-granthiś chidyante sarva-saṁśayāḥ |
kṣīyante cāsya karmāṇi dṛṣṭa evātmanīśvare || 21 ||


A Legfelsőbbet megpillantva széthasíttatik a szívet gúzsba kötő csomó, megszűnnek a kétségek és megszakad a cselekedetek láncolata.

E verset szinte szó szerint megtaláljuk a Bhágavata-purána 11. énekében is, melyben Krsna így beszél Uddhavának a bhakti-jógáról:
„26. Erény az, ha az ember következetesen ragaszkodik személyes feladatköréhez (a bűn pedig annak elhanyagolása). Az erény és bűn ilyetén megkülönböztetése korlátozza a természetüknél fogva tisztátalan tetteket s így az ember képes lesz föladni (anyagi) ragaszkodását.
27-28. Kiknek szívében már föltámadt a tisztelet a rólam szóló történetek iránt, kik már az önérdekű cselekvéshez fűződő minden vonzalmukat elvesztették, s akik már látták, hogy az érzéki örömök bánatot és szenvedést rejtenek magukban, de még nem tudnak felhagyni velük, azok imádjanak engem szeretettel s elszánt hittel. Élvezzék ugyan az életet, de soha ne feledjék, hogy ez minden baj és szenvedés forrása.
29. Mivel a szívükben lakozom, hamarosan minden kíntól és gyötrelemtől megszabadítom azokat a bölcseket, akik az odaadás elvei szerint imádnak engem.
30. Az egoizmus szívet kínzó görcsei megszűnnek, minden kétség szertefoszlik s a tettek nyomasztó visszahatásai mind kifakulnak abban a pillanatban, amint fölismernek engem, az univerzum lelkét. (bhidyate hṛdaya-granthiś chidyante sarva-saṁśayāḥ | kṣīyante cāsya karmāṇi mayi dṛṣṭe’khilātmani ||)” (Bhág. 11.20.26-30.)


Az utolsó versnek csupán a negyedik pádája különbözik, ennek szó szerinti fordítása: az Egyetemes Lélek (akhila-ātmani), az én (mayi) megpillantásom után (dṛṣṭe).

Hasonlóképpen a Muṇḍaka-upaniṣadban is:
„7. A legbölcsebb, a mindentudó, kinek nagysága megnyilvánul a Földön, ebben az éterben (a szívben), s Brahman fényes városában Lélekként ismeretes.
8. Gondolat a lénye, ő a test és az érzékek irányítója. A durva testben (ételben) is ő lakik, s uralja a szívet. Mikor örömteliként és halhatatlanként megmutatja magát, a bölcsek szívük tisztaságával érzékelik őt.
9. A Legfelsőbbet megpillantva széthasíttatik a szívet gúzsba kötő csomó, megszűnnek a kétségek és megszakad a cselekedetek láncolata. (bhidyate hṛdayagranthiśchidyante sarvasaṁśayāḥ | kṣīyante cāsya karmāṇi tasmin dṛṣṭe parāvare ||)
10. A legfőbb aranyburokban lakozik a szenvedélytől s összetettségtől mentes Brahman. Tiszta ez, a fények fénye, amit az Önvaló ismerői ismernek.
11. Ott nem a Nap világít, sem a Hold vagy csillag, sem e villámok fénye, még kevésbe közönséges tűz. Azzal a fénnyel fényeskedik minden, az ő világossága ragyogja be a mindenséget.
12. Bizony Brahman ez a halhatatlan, ott van keleten és nyugaton, északon és délen, az ég magasán és alján. Brahman áthat mindent. Brahman a Teljesség, ez a legkiválóbb.” (Muṇḍaka-upaniṣad 2.2.7-12.)

Srídhar Mahárádzs Visvanáth Csakravartí kommentárjának szellemében így bontja ki e verset:

Az eksztázis (rasa) iránti belső sóvárgásunk gúzsbakötött és lepecsételt szívünk mélyén rejlik. Ám Krsna dicsőségének hallása és zengése feltöri a pecsétet, szívünk feleszmél és kitárulkozik, hogy befogadja Krsnát, minden gyönyör forrását, magát a rajongó eksztázist.
Szívünket a rajongás, a báj és a kellem tartja vonzásában. Ezt a szív érzi s nem az ész; ezért tartják legfontosabbnak a szívet. A bhakti másik hatása a tudás síkján mutatkozik meg. Egy kis ízelítő az isteni gyönyörökből minden kétséget eloszlat (rasa-varjaṁ raso’py asya paraṁ dṛṣṭvā nivartate, Bg. 2.59.). Ha az ember ténylegesen ráérez az igazi eksztázisra, a raszára, akkor minden kétsége szertefoszlik. A bhakti íze rabul ejti az ember szívét, s megindul az istenszeretet eksztázisának (prema) árja. Az elégedett szív így fog szólni: „Ez az, amit kerestem!” Mire az ész is a nyomába lép: „Semmi kétség, ez kutatásunk legfőbb célja. Hajíts el minden egyebet!”
– Érjen hát véget minden evilági cselekedet! – szól a szív, ha elnyerte a legfőbb kincset, az istenszeretetet. Ekkor a karma abbamarad.
A bhakti hatására először föleszmél a szív. Mikor szívünket elragadja az istenszeretet, eszünk is jóváhagyja vonzalmunkat, s a mindig rosszra csábító karma megszűnik. A bhakti-jóga a szív igazi kincse.