A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Bhagaván. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Bhagaván. Összes bejegyzés megjelenítése

2022. május 7., szombat

dzsívátman és paramátman


A szerző bevezetésként önkritikát gyakorol: az átman szó magyar fordításait latolgató cikkben nem bontottuk ki az átmannal kapcsolatos tanítás minden részletét. Nagyvonalúan elsiklottunk amellett, hogy a hindu filozófia iskolái némileg eltérően beszélnek az átmanróll, ugyanis kétféle átmanról beszélnek: jīvātman, és paramātman. A dzsívátman (jīva-ātman) az testetöltött átman, az élőlények testében lévő átman, míg a paramátman (parama-ātman) felső-lélek… és az eltérés e ponttól kezdődik


A Sankarát követő advaita védánta iskola értelmezése szerint e kettő voltaképpen ugyanaz. A különbség csupán látszat, illúzió. A befedett állapotú átman a dzsívátman, míg a valódi helyzetét felismert átman a paramátman. A klasszikus hasonlat szerint: mikor rablók elrabolják a király fiát, s köztük nő fel, nem tud igazi mivoltáról. Ám ha ráébresztik valódi pozíciójára, akkor tudatában lesz eredeti identitásának. Vagy miként az ember keresi a szemüvegét, és a szomszédja figyelmezteti, hogy ott van a homlokán. (Ez utóbbi hindu változatában egy asszony teszi tűvé a házat a nyakában lógó nyakékét keresve.)

Az Átman megértése (Átma-bódha) című művében Sankara így beszél a dzsívátman és a paramátman egységéről:

niṣidhya nikhilopādhīn neti netīti vākyataḥ |
vidyād aikyaṁ mahāvākyair jīvātma-paramātmanoḥ ||30||


30. A „nem ez, nem ez” kijelentés szerint elhatárolva minden (hamis) megjelölést,
a mahávákják által ismerd fel a dzsívátma és a paramátma egységét!

Sankara rendszerében a személyes Isten (saguṇa brahman) is csak az illúzió miatt látszik tulajdonságokkal rendelkezőnek, a brahman természete szerint tulajdonságok nélküli (nirguṇa). A cél versben is említett felismerés. A bhaktinak, az önátadó szeretetnek is megvan a helye: a megtisztulás módszere. Mondhatni létra, melyre már nincs szükség, ha az ember felmászott rajta a padlásra. Sankara szerint a bhakti tetőpontja a tudás – és ezt a Bhagavad-gítá 7.16-17. verseivel igazolja. Ott a négyféle jámbor, Isten felé forduló emberről olvashatunk. Négyféle jámbor ember imád engem – mondja Krsna –, a szenvedő, a kíváncsi, s vagyonvágyó és a bölcs (jñānī), s közülük e bölcs a legkiválóbb – folytatja a gondolatot.

Ezzel szemben dvaita védánta határozottan és végérvényesen különbözőnek tekintik a dzsívátmant és a paramátmant. Az alábbiakban a Csaitanja-követő vaisnava iskola álláspontját mutatjuk be részletesebben. Az egyéni lélek (dzsívátman) és a Felsőlélek (paramátman) sok szempontból hasonló – ugyanúgy a lét-tudatosság-boldogság (sat-cit-ānanda) jellemzi, ám különböznek is egymástól… mondjuk úgy: méretükben. Krsnadász Kavirádzs gószvámí így ír erről:

jīvera 'svarūpa' haya—kṛṣṇera 'nitya-dāsa' |
kṛṣṇera 'taṭasthā-śakti', 'bhedābheda-prakāśa' ||108||
sūryāṁśa-kiraṇa, yaiche agni-jvālā-caya |
svābhāvika kṛṣṇera tina-prakāra 'śakti' haya ||109||


A lélek eredeti természete szerint Krsna örök szolgája,
Krsna határenergiája, vele azonos s ugyanakkor különbözik is tőle,
mint a Nap és a fénypászma, vagy mint a tűz, és annak szikrái.
Krsnának természeténél fogva háromféle energiája (śakti) van.
(Csaitanja-csaritámrta 2.20.108-109.)

Az emberi lét természetéből fakadóan határhelyzet. Mint dzsíva-lélek, Krsna határenergiájához tartozik. Krsna energiáit három nagy csoportba sorolják: belső- (ez közvetlen környezete), külső- (ez az anyagvilág), és határenergia – ide tartoznak az élőlények. Utóbbira a szanszkrt terminológia: taṭasthā śakti – partmenti, vagy határenergia. A taṭa partot, vagy fövenyt jelent, azt a helyet ami kicsit szárazföld és kicsit víz is, a taṭasthā ilyen part-állapotú energiára utal. Az élőlény bár nem anyagi természetű, mégis hajlamos az anyag befolyása alá kerülni. Ekkor az anyagon keresztül szerez tapasztalatokat, de aki a tapasztalatokat szerzi a lélek, az anyag csupán eszköz.
Az élőlény így – bár pillanatnyilag talán az anyagi világ bódulatában él – végsősoron Istenhez tartozik, az isteni szeretet viszonzó részese. Nincs benne vágy, hogy ura, Isten helyzetét bitorolja, szeretet köteléke fűzi össze őket.
Isten szolgája, ahogy a vers utal az irányító és irányított különbségére. A szolgát ne mai fogalmaink szerint, fizetett alkalmazottként, vagy megvetett, elnyomott senkiként lássuk: a szolga ura oltalmát élvezi, szíve békés, mert együtt örvendezik urával, éltetőjével.

A Felsőlélek ezzel szemben maga Isten, Isten egyik arculata. A Bhágavata-purána 1.2.11. versében ezt olvassuk:

vadanti tat tattva-vidas tattva yaj jñānam advayam |
brahmeti paramātmeti bhagavān iti śabdyate ||


Az igazság ismerői, kik az igazságot nem-kettősnek (azaz egységesnek) ismerik,
(annak három arculatáról beszélnek): Brahman, Paramátmá, Bhagaván – így hallottuk (a kinyilatkoztatásból).

A Bhágavata-purána tehát Isten három arculatáról beszél: Brahman a mindent felölelő és magába foglaló egyetemesség, a mindent átható energia, a személytelen arculat. Paramátmá („felső-lélek”) a mindenhol és mindenben jelenlévő irányító, míg Bhagaván („magasztos”) a személyes Isten. Az idevágó hasonlat szerint Isten akár az égen ragyogó Nap, Paramátmá a Nap mindenhol megcsillanó tükörképe, Brahman pedig a tündöklő ragyogás. E nézőpontból tehát a Brahman, Paramátmá és Bhagaván felé fordulók mind ugyanazon isten különféle arculatai felé fordulnak, így mindegyik közeledés egyformán helyes. Mégsem vezet mindegyik ugyanarra az eredményre... mindegyik célja a transzcendens, ám más hangulat, más rasza hatja át az utat, és a célt is.

A cikk célja nem lehet más, mint a kétféle nézőpont bemutatása egymás mellett. Ám ha a végső célt távolinak tekintve a ma tanulságát keressük, akkor javaslom gondoljunk arra, hogy az emberi születés határhelyzet, a tudatos döntések világa. Az anyagvilág általános törvényszerűsége a kihasználás: egyik élőlény a másikból él (a Bhágavata-purána megfogalmazásában: élőnek élő az éltetője – jīvo jīvasya jīvanam, Bhág. 1.13.47.), míg az ember feladata éppen az, hogy felülemelkedjen ezen a tudás, a jó szándék és jóakarat útján, s hogy a rövidtávú, másokon átgázoló boldogságra törekvésen túllépve a hosszútávú, a közös legnagyobb elégedettséget kereső boldogságot lelje meg.

2021. április 3., szombat

József Attila: Isten

A slókamálá blogon jobbára szanszkrt szövegek fordításai olvashatók… ez most nem az. Mégis idetartozónak gondolom, hiszen témája a bhakti, az istenszeretet. Azt javaslom, olvassuk el közösen József Attila 1925-ben írt néhány költeményét. A ciklus címe: Isten.

Mire gondolt a költő? – a legkevésbé sem szerettem ezt a kérdést az iskolában, most sem erről írnék. A költő gondolt amit gondolt, s a szavai pedig összeálltak bennem, ahogy összeálltak... az előbbiről nem tudok mit mondani, az utóbbiról azonban szívesen mesélek.
De te, Kedves Olvasó, ne a mesémmel törődj, inkább merítkezz meg a költő szavaiban. S ha benned is megszólaltak, örömmel várom a visszajelzéseidet.
 
 
A versek nagyon szépen építkeznek: kézenfognak, és egyre közelebb vezetnek Istenhez. Nem teológiai fogalom-meghatározás és értelmezés, tanulmányok leszűrt remek végkövetkeztetései, hanem a spontán rátalálás sugárzik belőlük. Így az isteni fenség magasztalása helyett az egyszerűség és tiszta szeretet szavait olvashatjuk.

1

Mikor a villamos csilingel,
Vagy ha a kedves kenyeret szel
S elvál a kenyér a karajtól,
Az Isten megjelenik akkor.

Őt én már igen sokszor láttam;
Fáradtan feküdtem az ágyban,
Ő jött s megláttam szemlehunytan,
Éppen amikor elaludtam.

Egyszer borotvát vizsgálgatva
Ujjamat végighúztam rajta.
Nagy hideg támadt, nehéz, fojtott,
Még a csontom is megborzongott.

Gondolatban tán nem is hittem;
De amikor egy nagy zsákot vittem
S ledobva, ráültem a zsákra,
A testem akkor is őt látta.

Most már tudom őt mindenképpen,
Minden dolgában tettenértem.
S tudom is, miért szeret engem,
Tettenértem az én szivemben.

Isten ott van az egyszerű és hétköznapi szép dolgokban, az utca neszeiben, a meleg, gondoskodó szeretetben, az ételben. Miként Taittiríja-upanisad elbeszélésében: Bhrgu „felismerte, hogy az étel a brahman” (annam brahméti vjadzsánát, Taitt.up. 3.2.1.). Bhrgu számára ez az első lépés Isten felismeréséhez, majd a brahman életerő- (prána), elme- (manasz), értelem- (vigjána) és boldogság (ánanda) lényegű részeit azonosította.

Ott van ő az enyhet adó álom kapujában, s miként a létben, a nemlétben is – így ő a teljesség – folytatódik a vers.
„A testem akkor is őt látta”: nem tudatosan, hanem spontán, ösztönösen ismerem fel őt mindenben. Mindenütt az ő nyomát látom… még a szívemben is őrá találok, ez az énem legeslegmélyebb zugában rejtőző, őhozzá fűző szeretetkapocs.
A Taittiríja-upanisad Bhrgu-vallí fejezetében e felismerés így hangzik: „ő, aki (itt van) ebben az emberben, és aki (amott) a Napban, az egy.” (sza jascsájam purusé | jascsászáváditjé | sza ékah ||, Taitt.up. 3.10.4.) Ez a mély összetartozás határoz meg bennünket leginkább.

2

Hogyha golyóznak a gyerekek,
Az Isten köztük ott ténfereg.
S ha egy a szemét nagyra nyitja,
Golyóját ő lyukba guritja.

Ha hideg a föld leheverni,
A Napot nagy felhőkbe rejti
És meg-megráncigálja fürtünk,
Úgy mondja meg, hogy le ne üljünk.

Ő sohase gondol magára,
De nagyon ügyel a világra.
A lányokat ő csinosítja,
Friss széllel arcuk pirosítja.

Ő vigyáz a tiszta cipőre,
Az uccán is kitér előre.
Nem tolakszik és nem verekszik,
Ha alszunk, csöndesen lefekszik.

Hogyha a jóság csak bút hozhat,
Akkor megenged minden rosszat.
S ha velünk mégis találkozik,
Isten sohasem csodálkozik.

Az első strófa olyan, mintha József Attila Einsteinnek válaszolna, aki nem tudta elfogadni a valószínűségi függvényekkel való megközelítést: „A kvantummechanika kifejezetten impozáns. De egy belső hangocska nekem azt súgja, hogy még nem az igazi. A teória sokat elárul, de igazán nem visz minket közelebb az öreg titkaihoz. Mindenesetre, meggyőződésem, hogy ő nem dobál kockákat." (Einstein levele Max Bornnak 1926) Igen, tudom, a vers 1925 áprilisában született, de bennem mégis ez a válasz: Isten nem dobál kockát… ő golyózik a gyerekekkel! Isten játékos!

És itt nem tudom elhallgatni, hogy a szanszkrt div ige, a déva (isten) szó gyöke egyik jelentése ragyog – ezért a déva a ragyogó, fénylő létező –, ám másik jelentése játszik... ebből következően a déva játékot, szórakozást, és gyermeket is jelent. Játékos Isten – ez a koncepció mélyen benne gyökerezik a szanszkrt nyelvben is.
A költemény egészét olvasva kiviláglik József Attila második felismerése: Isten gondoskodó, szeretettel figyel és ügyel a világra.

A Bhágavata-purána háromféle megközelítésről szól: „Az Igazság látói, akik az Igazságot egységesnek ismerik, Brahmannak, Paramátmának, Bhagavánnak mondják azt.” (vadanti tat tattva-vidasz tattvam jadzs gjánam advajam | brahméti paramátméti bhagaván iti sabdjaté, Bhág. 1.2.11.) Az első vers a Brahman felismeréséről szólt. E második, a gondoskodó Isten a Paramátmá – a bennünk rejlő, a világot irányító és abban rejlő isteni aspektus.

3

Istenem, én nagyon szeretlek,
Én szíve lennék a szivednek.
Ha rikkancs volna mesterséged,
Segítnék kiabálni néked.

Hogyha meg szántóvető lennél,
Segítnék akkor is mindennél.
A lovaidat is szeretném,
Szépen, okosan vezetném.

Vagy inkább ekeszarvat fogva
Szántanék én is a nyomodba.
A szíkre figyelnék, hogy ottan
A vasat még mélyebbre nyomjam.

Ha tanár lennél, én ügyelnék,
Hogy megtanulják jól a leckét.
S odahaza a sok tanitvány
Dolgozatát is kijavitnám.

Nem zavarnálak ennél, annál,
Tudnám én jól, mire mit adnál.
S bármi efféle volna munkád,
Velem azt soha meg nem unnád.

Ha nevetnél, én is örülnék,
Vacsora után melléd ülnék.
Te az én szivemet elkérnéd
S én hosszan, sok szépet mesélnék.

Ezt a verset még csiszolgatta, formálgatta József Attila… egy későbbi változatában (1928-ban) a vers így szól:

Dolgaim elől rejtegetlek
Istenem, én nagyon szeretlek.
Ha rikkancs volna mesterséged
segítenék kiabálni néked.

Hogyha meg szántóvető lennél,
segítenék akkor is mindennél.
A lovaidat is szeretném
és szépen, okosan vezetném.

Vagy inkább ekeszarvat fogva
szántanék én is a nyomodba,
a szikre figyelnék, hogy ottan
a vasat még mélyebbre nyomjam.

Ha csősz volnál, hogy óvd a sarjat
én zavarnám a fele varjat.
S bármi efféle volna munkád,
velem azt soha meg nem unnád.

Ha nevetnél, én is örülnék,
vacsora után melléd ülnék,
pipámat egy kicsit elkérnéd
s én hosszan, mindent elbeszélnék.

A harmadik vers miről is szólhatna másról, mint a személyes Istenhez (Bhagavánhoz) fűződő szeretetteljes kapcsolatról! Aki jóbarát, aki mellé le lehet ülni közösen pipázgatni, beszélgetni. Feltárni a szívünk mélyét. Együtt dolgozunk, vállt vállnak vetve, viseljük egymás terheit. Rikkancs, tanító – ezek a költő pénzkereső tevékenységi voltak, s gyerekkorában nevelőszülőkénél lakva a jószágok legeltetéséből is kivette a részét. Úgy végezném minden munkám, hogy a te örömödre tegyek: a te lovaidat terelném, neked segítenék kiabálni, neked segítenék a dolgozatokat javítani.
Igazán szép böngészni a két vers közti finom különbségeket: második változatban a vers elején – dolgaim elől rejtegetlek – a világ nyüzsög bennem, a dolgaim uralnak, és én féltett kincsként őrizgetlek – te vagy a végső menedékem. Majd a végén: a tanító úri állás, második változatban Isten ehelyett a társadalmi ranglétra alján élő csősz lesz, akinek a tábortűz mellett ülve már nem csak a szívemben rejlő „sok szépet” mondhatom el, hanem „hosszan, mindent” elbeszélve önthetem ki a lelkem.

Brahman, Paramátmá, Bhagaván: minden fontosat elmondtunk Istenről. Egyvalami maradt még: miképp bontakoztatható ki ez a szívünk mélyén élő szeretetteljes kapocs, ez a meghitt barátság a Mindenség Csőszével?

4

Én már fiatalember lettem,
A boltba gyerek megy helyettem.
De ha Néki valami kéne,
A boltba én futnék el érte.

Fütyörészve a szép időben,
Esernyő nélkül az esőben,
A kocsiúton lenn szaladnék,
Magamra kabátot se kapnék.

De az autót frissen, fürgén,
Ha nem is töfföl, kikerülném.
Hisz ha valahogy elgázolna,
Hiába mentem én a boltba.

Megválogatnám a portékát,
Ahhoz mennék, ki olcsóbbért ád.
S mielőtt akármit elhoznék,
Hosszan, sokáig alkudoznék.

Aztán, hogy Néki odaadnám,
Jó kedvét meglátnám az arcán.
Szeme csillogna, megköszönné,
Mást nem is küldne boltba többé.

Az út a szeretetteljes szolgálat, az érzékek urának szolgálata (hrisíkésa-szévanam) ahogy a Nárada-pancsarátra verse is mondja.
Krsnadász Kavirádzs gószvámí a Csaitanja-csaritámrta mesél Rághava panditról. Rághava pandit arról volt nevezetes hogy messze földre is elment a legjobb, legédesebb kókuszdióért, akár a szokott árának a sokszorosát is hajlandó volt megadni a legeslegjobb áruért. S amikor egyszer megesett, hogy a templomszolga az ajtóban meghajolva belépett a templomba, s közben a kezével hozzáért az ajtótok felső részéhez, majd ugyanazzal a kézzel megérintette a felajánlandó kókuszt is, Rághava nyomban kihajíttatta a kókuszokat, mondván, hogy tisztátalanná váltak. Az ő számára a tökéletesség ilyen: a Mindenség Urának az abszolút legjobbat felajánlani.
József Attila világában nem ez a tökéletesség: alaposan megválogatja az árut, ár-érték arányban a legjobbat megtalálva, arra is hosszan alkudva – ő ezt látja a legtökéletesebbnek.

2018. január 6., szombat

brahman-lét


A Bhagavad-gítá tizennyolcadik fejezetének vége a beszélgetés legfontosabb gondolatainak összefoglalója. A 18.54. vers így szól:

brahma-bhūtaḥ prasannātmā na śocati na kāṅkṣati |
samaḥ sarveṣu bhūteṣu mad-bhaktiṁ labhate parām ||54||

A brahman-létű, elégedett lélek nem bánkódik és nem is vágyakozik.
Egyenlő minden lényhez, s eléri az irántam érzett legfőbb szeretetet.

A brahman-lét nem csupán az advaita iskolák célja… a szókapcsolat azt a létállapotot jelenti, melyben az ember lelki látásmóddal bír: így már nem kötik az anyagvilág kettősségei, erre utal a nem bánkódik és nem is vágyakozik. Ennek folyománya a harmadik páda: a vágy és gyűlölet kettősségéből kiszabadulva olyanná válik, mint az ártatlan kisgyerek: szabadon és egyenlően tekint mindenkire. Ugyanakkor a lelki létezés nem semleges, a természetét leíró örvendező, elégedett (prasanna) jelző utal erre. Az emberről lefoszlik, lemállik minden mellékes, és megmarad az élőlény eredeti lelki természete: az Isten iránti szerető odaadás, a bhakti.
Olykor találkozni azzal a vélekedéssel, hogy mert a személyes Istenhez való közeledés mellett elhomályosul a „Brahman megvalósítása”, ezért mellékesnek, jelentéktelennek tekinthető az utóbbi. Ám Bhagaván imádatában is egy bejárandó állomás annak felismerése, hogy Ő nincs egyedül, a lények sokasága veszi őt körül, akik mind az Ő gyermekei, akár csak én magam… s ez a felismerés válik az egyenlőség-, egység-élmény megélésének forrásává.

2017. július 22., szombat

Krsna és Ardzsuna nevei a Bhagavad-gítában


A Bhagavad-gítában Krsna és Ardzsuna számos módon szólítják meg egymást. Olykor úgy tűnik, ezek egyszerűen csak megszólítások, máskor nem tűnnek véletlennek: rejtett utalásként másodlagos jelentést hordoznak. Ám az olvasó figyelmét elterelheti a sok különböző név – az alábbi gyűjtéssel próbáljuk meg segíteni a tájékozódást. (A nevek mellett zárójelben az előfordulások hivatkozásai.)



Kṛṣṇa nevei

Acyuta: (1.21., 11.42., 18.73.)
- szilárd, határozott („nem-elbukott”)

Anantarūpa (11.38.)
- végtelen formájú (ananta-rūpa)

Apratimaprabhāva: (11.43.)
- mérhetetlen, összehasonlíthatatlan (apratima) kiválóság, hatalom (prabhāva)

Arisūdana: (2.4.)
- ellenség (ari) elpusztítója (sūdana), ksatrija megszólítás

Bhagavān: (megszólítva Bhagavan, 10.17.)
- magasztos

Bhūtabhāvana: (10.15.)
- teremtmények (bhūta) teremtője (bhāvana)

Bhūteśa: (10.15.)
- teremtmények (bhūta) ura, Istene (īśa)

Deva
: (11.15.)
- isten

Devadeva: (10.15.)
- az istenek Istene

Devavara: (11.31.)
- istenek legkiválóbbja (deva-vara)

Deveśa: (11.25., 11.37., 11.45.)
- istenek Istene (deva-īśa)

Govinda: (1.32., 2.9.)
- az érzékek (go) működését ismerő (vindat)
- minden véda (s a tehenek és a Föld – go) ismerője (vindat)
- tehenek oltalmazója, vezére (gavām indra)
- akit elérnek (vinda) a félistenek fohászai, szavai (go)

Hari: (megszólítva Hare, 11.9., 18.77.)
- elragadó
- oroszlán
lásd még a mahámantra-kommentárok közt

Hṛṣīkeśa: (1.15., 1.20., 1.24., 2.9., 2.10., 11.36., 18.1.)
- az érzékek (hṛṣīka) ura (īśa)

Jagannivāsa: (11.25., 11.37., 11.45.)
- univerzum (jagat) hajléka, menedéke (nivāsa)

Jagatpati: (megszólítva Jagatpate, 10.15.)
- az univerzum (jagat) ura (pati)

Janārdana: (1.35., 1.38., 1.43., 3.1., 10.18., 11.51.)
- ellenségeit gyötrő
- az embereket önnön tudatlanságukkal gyötrő, felkavaró, s így mozgásban tartó
- akihez az emberek könyörögnek
- a születés (azaz újjászületés) elpusztítója

Kamalapatrākṣa: (11.2.)
- lótuszlevélhez (kamala-patra) hasonlatos szemű (akṣa)

Keśava: (1.30., 2.54., 3.1.,10.14., 11.35., 13.1., 18.76.)
- Keśī („sörényes”) démon végzete
- széphajú (a keśa szó jelentése haj)
- Brahmā (ka) és Śiva (īśa) eredete
- minden fényesség forrása (a keśa szó fénysugarat is jelent)

Keśiniṣūdana: (18.1.)
- Keśī („sörényes”) démon végzete

Kṛṣṇa: (1.28., 1.31., 1.40., 5.1., 6.34., 6.37., 6.39., 11.41., 17.1., 18.75., 18.78.)
- mindenkit vonzó
- fekete
… a további értelmezések tanulmányozásáért javaslom az alábbi cikkeket:
Gópálguru gószvámí mahámantra-magyarázata
Dzsíva gószvámí mahámantra-kommentárja
A fehér, vas, gonosz Krsna

Madhusūdana: (1.34., 2.1., 2.4., 6.33., 8.2. )
- Madhu démon elpusztítója (sūdana). Madhu (édes, méz, tavasz, szóma) néven két démon ismeretes. Egyikük Kaiṭabhával együtt próbálta elragadni Brahmától a védákat, ám Viṣṇu Hayagrīva formájában végzett vele. A másik Madhu a Yamunā menti erdőben élt, Rāmacandra testvére Śatrughna végzett vele, s e tette után alapította Mathurā városát.

Mahābāhu: (megszólítva: Mahābāho, 6.38., 11.23., 18.1.)
- erőskarú, szó szerint nagy (mahā) kar (bāhu) , ksatrija megszólítás

Mahātman: (11.20., 11.37.)
- nagy lélek

Mādhava: (1.14., 1.36.)
- a szerencseistennő, Laksmí anya (a szó mindkettőt jelenti) férje (dhava)
- Madhu leszármazottja; Madhu Yadu egyik leszármazottja, Vṛṣṇi apja.
- akihez a bölcsek hallgatással (mauna) meditációval (dhyāna) s jógával közelednek

Parameśvara: (11.3.)
- legfelsőbb (parama) úr, Isten (īśvara)

Puruṣottama: (8.1., 10.15., 11.3.)
- a legfelsőbb (uttama) személy (puruṣa)

Prabhu: (megszólítva: Prabho, 11.4., 14.21.)
- úr, mester

Sahasrabāhu (megszólítva: Sahasrabāho, 11.46.)
- ezerkarú (sahasra-bāhu)

Yādava: (11.41.)
- Yadu leszármazottja

Yogeśvara: (18.75., 11.4., 18.78.)
- a jóga ura, mestere

Yogin: (10.17.)
- jógí

Vārṣṇeya: (1.40., 3.36.)
- Vṛṣṇi leszármazottja

Vāsudeva: (18.74.)
- Vasudeva fia

Viṣṇu: (megszólítva Viṣṇo, 11.24., 11.30.)
- átható, fenntartó

Viśveśvara: (11.16.)
- mindenség (viśva) ura, Istene (īśvara)

Viśvamūrti: (megszólítva: Visvamūṛte, 11.46.)
- univerzális (viśva) forma (mūṛti)

Viśvarūpa: (11.16.)
- mindenség-formájú (viśva-rūpa)


Arjuna nevei

Ardzsuna neveiről korábban már szólt egy cikk a slókamálán. A pándavák száműzetésük utolsó évét Viráta udvarában töltik, álöltözetben. Mikor felfedik magukat, Uttara, az uralkodó fia szavaik igazolásaként Ardzsuna neveinek jelentéseit kérdi. Az alábbi gyűjtés idézetei a Mahábhárata e részletéből valók.

Anagha: (3.3., 14.6., 15.20.)
- bűntelen

Arjuna: (1.4., 1.46., 2.2., 2.45., 3.7., 4.5., 4.9., 4.37., 6.16., 6.32., 6.46., 7.26., 8.27., 9.19., 10.32., 10.39., 18.9., 18.34., 18.61., 18.76.)
- fehér, fényes
„Széles e földön nincs (testem) színéhez fogható,
s tetteim tiszták (világos, fehér), ezért Ardzsunaként ismernek.”

Bharatarṣabha: (3.41., 7.11., 7.16., 8.23., 13.27., 14.12., 18.36.)
- Bharata sarjainak legjobbja (a ṛṣabha szó szerinti jelentése bika, azaz bika a Bháraták közt).
A puránák több Bharata történetéről is írnak, a szóban forgó Bharata Duśyanta és Śakuntalā fia, a Bhágavata-purána 9.20. fejezete szól róla, ő a Hold-dinasztia egyik ősatyja.

Bharataśreṣṭha: (17.12.)
- a legkiválóbb (śreṣṭha) Bharata leszármazottai közül

Bharatasattama: (18.4.)
- a legkiválóbb (sattama) Bharata leszármazottai közül

Bhārata: (2.14., 2.18., 2.28., 2.30., 3.25., 4.7., 4.42., 7.27., 11.6., 13.3., 13.34., 14.3., 14.8., 14.9., 14.10., 15.19., 15.20., 16.3., 17.3., 18.62.)
- Bharata leszármazottja

Dhanañjaya: (1.15., 2.48., 2.49., 4.41., 7.7., 9.9., 18.29., 18.72.)
- gazdagság meghódítója
„Minden emberlakta országot legyőzve, minden vagyont elragadva
gazdagság közepette élek, ezért Dhananydzsajának neveznek.”

Dhanurdhara: (18.78.)
- íjász („íj-hordozó”)

Guḍākeśa: (1.24., 2.9., 10.20., 11.7.)
- álom, vagy tunyaság ura (guḍākā-īśa), azaz aki úrrá lett a tunyaságon
- vastag-hajú, tömör-fürtű (guḍā-keśa), akinek gyapothoz hasonlatos a haja

Kaunteya: (1.27., 2.14., 2.37., 2.60., 3.9., 3.39., 5.22., 6.35., 7.8., 8.6., 8.16., 9.7., 9.10., 9.23., 9.27., 9.31., 13.2., 13.32., 14.4., 14.7., 16.20., 16.22., 18.48., 18.50., 18.60.)
- Kuntī (más nevén Pṛthā, Pāṇḍu első felesége) fia

Kirīti: (11.35.)
- koronás
„Hajdan mikor a dánavák ellen harcoltam, Indra
napként tündöklő koronát tett a fejemre, ezért Kirítinek hívnak.”

Kurunandana: (2.41., 6.43., 14.13.)
- „Kuru öröme”, fia (kuru-nandana), Kuru a Hold-dinasztia jeles ősatyja

Kurusattama: (4.31.)
- a legkiválóbb (sattama) Kuru leszármazottai közül

Kuruśreṣṭha: (10.19.)
- a legkiválóbb (śreṣṭha) Kuru leszármazottai közül

Kurupravīra: (11.48.)
-a Kuruk nagy hőse (pravīra)

Mahābāhu: (megszólítva: Mahābāho, 2.26., 2.68., 3.28., 3.43., 5.3., 5.6., 6.35., 7.5., 10.1., 14.5., 18.13.)
- erőskarú, szó szerint nagy (mahā) kar (bāhu) , ksatrija megszólítás

Parantapa: (2.3., 4.5., 4.33., 7.27., 9.3., 10.40., 18.41.)
- ellenség fenyítője, gyötrője

Pāṇḍava: (1.14., 1.20., 4.35., 6.2., 14.22., 16.5. )
- Pāṇḍu fia

Pārtha: (1.25., 1.26., 2.3., 2.21., 2.32., 2.39., 2.42., 2.55., 2.72., 3.16., 3.22., 3.23., 4.11., 4.33., 6.40., 7.1., 7.10., 8.8., 8.14., 9.13., 9.32., 10.24., 11.5., 11.9., 12.7., 16.4., 16.6., 17.26., 17.28., 18.6., 18.30., 18.31., 18.32., 18.33., 18.34., 18.35., 18.72., 18.74., 18.78.)
- Pṛthā fia (lásd: Kaunteya)

Puruṣarṣabha: (2.15.)
- kiválóság, a legkiválóbb ember, az emberek vezére (a puruṣa itt embert jelent, a ṛṣabha szó szerinti jelentése bika, utótagként vmely csoport vezérére utal).

Puruṣavyāghra: (18.4.)
- hős (puruṣa-vyāghra szó szerint „ember-tigris”, aki tigrisként viselkedik az emberek közt)

Savyaśācin: (11.33.)
- balkézzel (savya) is kiválóan íjazó
„Mindkét kézzel jól vonom fel Gándíva (íjam),
ezért az istenek és emberek Szavjasácsinként ismernek.”

Krsna olykor barátilag így szólítja meg Ardzsunát:

tāta: (6.40.)
- a hangsúlytól függően lehet ifjak, gyerekek, alattvalók kedveskedő megszólítása, vagy éppen idősek, tekintélyes emberek tiszteletteljes megszólítása is

vara
: (8.4.)
- legkiválóbb

2013. november 16., szombat

személyes vagy személytelen?


Személyes vagy személytelen? – ez a témája a Bhagavad-gítá 12. fejezete első verseinek:

arjuna-uvāca
evaṁ satata-yuktā ye bhaktās tvāṁ paryupāsate |
ye cāpy akṣaram avyaktaṁ teṣāṁ ke yoga-vittamāḥ ||1||

Ardzsuna szólt:
Kik a jóga legkiválóbb ismerői, azok a bhakták, akik mindig hozzád kötődnek s téged imádnak, vagy akik a múlhatatlan megnyilvánulatlant?


A személyes Isten imádata, vagy a múlhatatlan megnyilvánulatlan tisztelete a magasabbrendű – merül fel a kérdés Ardzsunában. Vajon miért? „A hozzád kötődnek, téged imádnak” nyilván az előző mondatra utal: „Aki értem cselekszik, engem tekint a legfőbbnek, az én hívem…” (11.55.), ezért is kezdődik az „így” (evam) szóval a vers. Ám Krsna tanításában különféle eszményeket mutat fel egymás mellett. A hatodik fejezet végén megtudtuk: a legkiválóbb jógí (yuktatamaḥ) az, aki mindig Krsnára gondolva nagy hittel imádja őt. Ugyanakkor később arról is beszél, hogy létezik a múlandó Brahmá-világoknál magasabbrendű, másik létezés:
avyakto 'kṣara ity uktas tam āhuḥ paramāṁ gatim |
yaṁ prāpya na nivartante tad dhāma paramaṁ mama ||8.21||
„Megnyilvánulatlan és múlhatatlan – ezt mondják, akik a legfőbb célról szólnak,
amit elérve nem térnek vissza soha – az az én legfőbb hajlékom.” (8.21.)
Az akṣara (múlhatatlan) szó több mint egyszerű jelző, az örökkévaló, nem anyagi természetű Brahmanra utaló fogalom. Jágjavalkja így tanít róla: „Ez az, Gárgí, amit a bráhmanák Múlhatatlannak neveznek. Nem durva és nem finom, nem hosszú és nem rövid, nem izzó (mint a tűz) és nem folyékony (mint a víz), nem árnyék és nem sötét, nem lég és nem űr, nem ragad, nincsen íze, nincsen szaga, nincsen szeme, nincsen füle, nincsen szava, nincsen gondolata, nem meleg és nem lélegzik, nincsen szája, nincs mérete, nincs belseje és külseje, semmit nem eszik, és azt sem fogyasztja semmi.” (Brhadáranjaka-upanisad 3.8.8.)
A megnevezésből (múlhatatlan, megnyilvánulatlan – a-kṣara, a-vyakta – csupa fosztóképzővel képzett szóalak), és az előbbi részletből is azt gondolhatnánk, hogy csak tagadásként írható körül e Múlhatatlan. Ezért is elgondolkodtató az upanisad folytatása, ahol Jágjavalkja pozitív állításokat fogalmaz meg: „Bizony, Gárgí, e Múlhatatlan parancsára válik szét a Nap és a Hold. Bizony, Gárgí, e Múlhatatlan parancsára válik szét a Föld és Ég. Bizony, Gárgí, e Múlhatatlan parancsára válnak szét a pillanatok, órák, napok és éjszakák, a hónapok és az esztendők. Bizony, Gárgí, e Múlhatatlan parancsára egyes folyók a havas hegyekből keletre, mások nyugatra hömpölyögnek, melyik melyik a maga útján. Bizony, Gárgí, e Múlhatatlan parancsára dicsőítik az emberek az adakozót, követik az istenek az áldozót, s az ősatyák a darví-áldozatot.
Bizony, Gárgí, aki e Múlhatatlant nem ismerve folytat áldozatot, imádatot, vagy vezekel akár ezer esztendőkig e világon, annak erőfeszítése céltalan, s aki e Múlhatatlant nem ismerve távozik e világból, bizony Gárgí, sajnálatos annak sorsa. Ám aki a Múlhatatlant ismerve távozik e világból, az bizony Brahman igaz ismerője, Gárgí.” (Brhadáranjaka-upanisad 3.8.9-10.)
Srídhar Szvámí kommentárjában a Legfelsőbb felé közeledők két csoportjáról ír. Az előző vers, és más korábbi versek („hirdesd bátran, az én hívem nem vész el soha!”, 9.31.) is a bhakta helyzetét magasztalják, míg mások a jñānī helyzetének fontosságáról szólnak, például a hetedik fejezetben a négyféle istenkeresőről szóló tanítás végén: „közülük a teljes tudással rendelkező bölcs (jñānī) a legjobb, aki a tiszta, odaadó szolgálat által egyesül Velem” (teṣāṁ jñānī nitya-yukta eka-bhaktir viśiṣyate, 7.17), vagy: „a tudás hajóján a bűn-óceánt is biztosan átszeled” (sarvaṁ jńāna-plavenaiva vṛjinaṁ saṁtariṣyasi, 4.36.).
śrī bhagavān uvāca
mayy āveśya mano ye māṁ nitya-yuktā upāsate |
śraddhayā parayopetās te me yuktatmā matāḥ ||2||

A magasztos úr szólott:
Akik gondolataikat nékem szentelve mindig hozzám kötődnek,
s nagy hittel engem imádnak, őket tartom a legkiválóbb jógínak.


A világos kérdésre határozott, egyértelmű választ kapunk.
Az āveśya manaḥ (a gondolatok belépve) egyhegyű meditációt, szilárd állhatatosságú odaszentelődést jelent.
Sankara nem lép ki a meditáció köréből, az imád (upās) igét is „meditál”-ként értelmezi. A szó ennél többet jelent, az upa-ās (melléülni) vagy upa-as (mellette lenni) jelentése a megbecsülés és alázat jeleként letelepedni valaki mellé, őt szolgálni és imádni. Ez természetesen magában foglalja a meditációt is, ám inkább az „aki értem cselekszik” (11.55.) utalásra vonatkozik. A „hozzám” „engem” szavakat Sankara az univerzális formához való kötődésként, az univerzális formán való meditációként értelmezi, hiszen az előző fejezetben pillantja meg Ardzsuna e formát, míg más kommentátorok értelemszerűen a gondolatot kifejtő magasztos úrra (Śrī-bhagavān), „a mindentudás, és más tulajdonságok jellemezte Legfőbb Úrra” (idézet Srídhar Szvámí magyarázatából) Sjámaszundar Krsnára vonatkoztatják.

ye tv akṣaram anirdeśyam avyaktaṁ paryupāsate |
sarvatra-gam acintyaṁ ca kūṭastham acalaṁ dhruvam ||3||

Ám akik a múlhatatlant, a meghatározhatatlant, megnyilvánulatlant,
mindent áthatót, felfoghatatlant, változatlant, mozdulatlant és szilárdat tisztelik

sanniyamyendriya-grāmaṁ sarvatra sama-buddhayaḥ |
te prāpnuvanti mām eva sarva-bhūta-hite ratāḥ ||4||

érzékeiket szabályozva, mindig elfogulatlanul,
és minden lény jólétéért cselekedve, ők is engem érnek el.
 

 Brahman, Paramátmá és Bhagaván – három arculata ugyanannak a létezőnek (lásd Bhág. 1.2.11.), így a személyes VAGY személytelen imádatot firtató kérdés személyes ÉS személytelen imádat gondolattá szelídül. Mégsem egyforma, mégsem ugyanaz minden!
A Brahman kutatói megértik, hogy nem az anyagvilághoz tartoznak, ezért függetlenné válnak a világtól, érzékeiket fegyelmezve felülemelkednek a világi felfogáson. Felismerik a létezők összetartozását, ezért elfogulatlanul, egyenlőként tekintenek mindenkire, ám e kiegyensúlyozott látásmód következménye nem közönyösség, hanem a mindenki jólétéért való cselekvés. Aki így cselekszik, az a Brahman valódi kutatója, s el is éri célját – mondja Krsna.
Gyakori hasonlat a lelki élettel kapcsolatban, miszerint a hegy csúcsára több út vezet fel, így bár az utak különböznek – a szerpentin hosszabb ám kényelmesebb, míg toronyiránt megerőltetőbb de rövidebb – a cél és a célbaérés ugyanaz… s ugyanez volna igaz az istenkeresés különféle módjaira is. A hasonlat több szempontból is pontatlan. Istent homogén egynek tekinti (a hegy csúcsának), ám ő sokféleképp mutatkozik, hívei a vele való kapcsolatok számos hangulatát élhetik át… s éppen ebben van jelentősége a bejárt útnak. Való igaz, minden hiteles istenkeresés kivezet az anyagvilágból – ahogyan e vers is megfogalmazza a kritériumokat: 1., önfegyelem, 2., egyenlő látásmód, 3., mindenki jólétéért való cselekvés – e szempontból valóban nincs különbség, sőt, egyik sem tévút… mégis, egészen más célt jelent az egység felismerése, a tiszteletteljes imádat vagy a rajongó szeretet.

kleśo'dhikataras teṣām avyaktāsakta-cetasām |
avyaktā hi gatir duḥkhaṁ dehavadbhir avāpyate ||5||

A megnyilvánulatlanhoz vonzódók több megpróbáltatással (néznek szembe),
mert a testetöltött (lélek) számára a megnyilvánulatlan állapot nagyobb nehézséget jelent.


A gondolat kétféle értelmezésével találkozhatunk. Az egyik álláspont szerint a „testetöltött” alatt test-tudatos lelket kell értsünk (Sankara magyarázatából), aki számára a megnyilvánulatlan állapot szokatlan és érthetetlen, ezért kézenfekvőbb a személyes imádat – e magyarázat fényében Krsna a könnyebben járható, egyszerűbb, kényelmesebb módszert javasolja.
A másik nézőpont szerint az élőlény természetes helyzete Isten társaként való lét, így ennek hiánya száraz, boldogtalan állapotot jelent. Ráadásul fogalmat nem lehet szeretni, míg személyt igen.
A két eltérő nézőpont közti különbség megvitatásának kiindulópontja a nirguṇa és a saguṇa brahman elsőségének kérdése… e témáról korábban már szóltunk, így most egyszerűen csak a következő versekre utalnék: a rajongó odaadás itt megfogalmazott eszménye nem a kényelemről szól.
ye tu sarvāṇi karmāṇi mayi sannyasya mat-parāḥ |
ananyenaiva yogena māṁ dhyāyanta upāsate ||6||

Ám akik minden tettüket nékem szentelve engem tekintenek a legfelsőbbnek
s a szeretet jógájában elmélyedve engem imádnak, és mindig reám gondolnak,

teṣām ahaṁ samuddhartā mṛtyu-saṁsāra-sāgarāt |
bhavāmi na cirāt pārtha mayy āveśita-cetasām ||7||

azokat hamarosan kimentem a halál szanszára-óceánjából, ó Pārtha!

2012. január 14., szombat

ám Krsna maga Bhagaván


A Bhágavata-purána kerettörténete Szúta gószvámí és a bölcsek beszélgetése, Naimisa erdejében. A beszélgetés során Szúta gószvámí felsorolja az Úr e világbéli megjelenéseit – néhányukat név szerint is megemlíti, majd megállapítja: az avatárok megszámlálhatatlanok, Hari a kimeríthetetlen forrás, s miként a bővízű forrás táplálta tóból számtalan csermely, patak indul útjára, úgy áradnak ki az isteni megnyilvánulások. Majd így folytatja:

ete cāṁśa-kalāḥ puṁsaḥ kṛṣṇas tu bhagavān svayam |
indrāri-vyākulaṁ lokaṁ mṛḍayanti yuge yuge ||

ete –
ezek; ca – és; aṁśa-kalāḥ – rész-töredékek; puṁsaḥ – a léleké, az úré; kṛṣṇaḥ – Krsna; tu – ám; bhagavān – a magasztos úr; svayam – maga; indra-āri-vyākulam – Indra ellenségeitől zaklatott; lokam – világot; mṛḍayanti – megörvendeztetik; yuge yuge – korszakról korszakra

Mindezek (az avatárok) az Úr rész-töredékei, ám Krsna maga Bhagaván.
Időről időre megörvendeztetik ők az Indra ellenségeitől háborgatott világot.
(Bhágavata-purána 1.3.28.)
Az avatárok az Úr részei csupán, a forrásból fakadó csermelyek, ám Krsna maga a forrás. Rúpa gószvámí ezt oly módon érzékelteti, hogy a szentírásokat idézve felsorol 64 tulajdonságot, melyből jónéhánnyal az élőlények is rendelkezhetnek, az avatárok még többel, ám négy tulajdonsággal csak Krsna: kedvtelései mézédesek (līlā-mādhuryam), szeretettel ragaszkodó kedves társai veszik körül (premṇā priyādhikyam), csodálatos a fuvolajátéka (veṇu-mādhuryam) és elragadó a szépsége (rūpa-mādhuryam).

2010. szeptember 8., szerda

Szambandha, abhidhéja, prajódzsana


Egy írásmű bevezetője szokásosan négy témát érint. Szól 1. az olvasó és a könyv témája közötti kapcsolatról, néhány szóban 2. magáról a mű tárgyáról, ecseteli a 3. távlatokat melyek az adott tárggyal foglalkozva feltárulnak az olvasó előtt, és – ha szükséges – ismerteti az 4. olvasótól előzetesen elvárt tulajdonságokat. E négy téma összefoglaló neve anubandha-catuṣṭaya (a témák négyese):
1. A sambandha szó jelentése összeköttetés, kapcsolat: felméri a kapcsolatot a tárggyal, tisztázza a kiinduló helyzetet;
2. viṣaya (tárgy) a könyv témája, vagy abhidheya (létrehozandó) az alaphelyzetből fakadó tevékenység, az út maga;
3. prayojana (a yuj – egyesítés gyökből) jelentése elérendő, ez a cél, a távlat;
4. adhikārin (méltó személy) akinek a mű szól, e témakör sorolja fel a szükséges előfeltételeket.

Mikor Csaitanja Maháprabhu a benáreszi szannjászíkkal, vagy Szárvabhauma Bhattácsárjával a védántáról beszélget, maga is e terminológiával él, e szokásosan használt fogalmakkal beszél a Védánta témáiról:

bhagavān 'sambandha', bhakti 'abhidheya' haya |
premā 'prayojana', vede tina-vastu kaya ||

Bhagaván a kapcsolat, a szerető odaadás az út,
a rajongó szeretet a cél – e három témát tárgyalja a Véda. (Cscs. 2.6.178.)

Az elérendő Bhagaván Srí Krsna. Az élőlény az ő alárendeltje, a kapcsolat (sambandha) a vele való kapcsolatot jelenti. Az elérés eszköze, az út (abhidheya) a szerető odaadás (bhakti), míg a cél (prayojana) a spontán szeretet (prema).
Felmerül a kérdés: szokásosan négy témáról szólnak, ám Csaitanja Maháprabhu a Véda három témáját említi csupán… nem szól az előfeltételekről. A kérdésre kétféle válasz adható. A szigorú bráhmanák talán úgy vélték, nem kell szólni az előfeltételekről, hiszen a Véda-tanulmányozás a kétszerszületettek joga és kötelessége, az előfeltétel így nyilvánvaló. Ám úgy vélem, a mindenkit magához ölelő Csaitanja más okból hallgat e témáról: mert mindenki esélyes, senki sincs kizárva. Nem csupán a kétszerszületett véda-recitálók, vagy egy adott vallás, irányzat gyakorlói tartoznak Istenhez, hanem minden egyes élőlény. A különböző élethelyzetek persze más és más gyakorlatot kívánnak, ám a Bhagavad-gítá szavaival: „Ha kötelessége teljesítése közben a mindent-átható Urat, az összes élőlény eredetét imádja az ember, akkor eléri a tökéletességet.” (Bg. 18.46.)

–––––––––––––
javasolt olvasmány:
Csaitanja Maháprabhu tanításának lényegét tíz pontban foglalja össze Bhaktivinód Thákur, az utolsó három a
sambandha, abhidheya és prayojana témáival foglalkoznak: „[8] minden Harival azonos, s tőle különböző megnyilvánulás. [9] A módszer a tiszta odaadás, [10] a beteljesülés az ő szeretete”.

2009. november 17., kedd

Nárájana

oṁ namo nārāyaṇāya
ÓM! Hódolat Nárájannak!

Dzsíva gószvámí e mantra magyarázataként a Padma-purána Uttara-khandájának verseit idézi:

ahaṅkṛtir makāraḥ syān nakāras tan-niṣedhakaḥ |
tasmāt tu namasā kṣetri-svātantryaṁ pratiṣidhyate ||


A „ma” szótag a hamis én, a „na” szótag pedig annak tagadása,
ezért a „namah” (hódolat) szó azt jelenti, hogy a lélek függetlensége korlátozott.

bhagavat-paratantro’sau tadāyattātma-jīvanaḥ |
tasmāt sva-sāmarthya-vidhiṁ tyajet sarvam aśeṣataḥ ||


Alárendeltje ő Bhagavánnak, tőle függ saját léte,
ezért önnön erejének illúzióját adja fel mindenestől.

A vidhi szó jelentése: szabály, előírás, illetve viselkedés, elvégzés, vminek gyakorlása, így sva-sāmarthya-vidhi – önnön erejének (vagy hatalma, képességei) szerinti viselkedés, vagyis az az illúzió, hogy önnön erejéből cselekszik.

īśvarasya tu sāmarthyāt nālabhyaṁ tasya vidyate |
tasmin nyasta-bharaḥ śete tat-karmaiva samācaret ||


Nincs, amit Isten ereje folytán ne érhetne el,
ezért terheit néki átadva pihen, s csupán az ő szolgálatát végzi.

A bölcs pihen, azaz az anyagi cselekedetek vonatkozásában tétlen. Mégis szorgalmasan tevékenykedik: Isten imádatában, szolgálatában buzgólkodik, s ennek révén minden szükségest elér.

2009. június 1., hétfő

A Bhagavad-gítá szubjektív oldala


A slókamálá 108. bejegyzése
a Bhagavad-gítá négy tőverséhez fűzött kommentár, Srídhar Mahárádzs tollából. A szöveg hosszú és tartalmas, ám gyönyörűséges következtetései új megvilágításba helyezik a Bhagavad-gítá filozófiáját.


B. R. Śrīdhara: A Bhagavad-gītā szubjektív oldala

A Bhagavad-gītāhoz sokan fűztek magyarázatot, az elsőt Śrīdhara Svāmī, melyet Caitanya Mahāprabhu is igen nagyra becsült és kedvelt. Jīva gosvāmī, majd később Viśvanātha Cakravartī Ṭhākura és Baladeva Vidyābhūṣaṇa is kommentálták a Mahābhārata s az egész védikus irodalom e gyöngyszemét, s ez utóbbiak munkáját Bhaktivinoda Ṭhākura is segítségül hívta bengáli nyelvű Gītājának értelmezésében.
Én is késztetést éreztem, hogy a Bhagavad-gītā néhány versét új oldalról világítsam meg. A teṣāṁ satata-yuktānāṁ… kezdetű versben ráleltem a parakīyára, a gopīk szerelmes odaadására Kṛṣṇa iránt, s így elődeim gondolatait szem előtt tartva feltártam a mādhurya-rasa további megnyilvánulásait e jeles írásműben, s emellett szóltam a szerelmi viszony és a parakīya-rasa hasonlóságairól is.
Mint ahogy a Bhāgavata-purāṇának, úgy a Bhagavad-gītānak is van négy fő verse, melyek kifejezik e mű lételméleti tanításának lényegét. Az első ezek közül a tizedik fejezet nyolcadik slókája:

ahaṁ sarvasya prabhavo
mattaḥ sarvaṁ pravartate |
iti matvā bhajante māṁ
budhā bhāva-samanvitāḥ ||8||

„Én vagyok az eredete a lelki és az anyagi világnak, minden belőlem árad.
A bölcsek, aki tudva tudják ezt, megkezdik odaadó szolgálatukat, és tiszta szívből imádnak engem.”

Kṛṣṇa itt az mondja:
– Minden belőlem árad, beleértve az Abszolút Igazságról alkotott összes elképzelést is.
A Bhāgavata feltárja az Abszolút megnyilvánulásának három fő formáját: Brahman, Paramātmā és Bhagavān. Bhagavān. Brahman az Abszolút mindent egybemosó, általános aspektusa, Paramātmā pedig a mindenhol, mindenben jelenlévő. Bhagavān az Abszolút személyes megnyilvánulása.
A Bhakti-sandarbhában Jīva gosvāmī a személyes Abszolútat, Istent jelölő Bhagavān szónak két értelmezését említi. Az általános, legtöbbek által ismert jelentés: „minden erő, gazdagság és hatalom tulajdonosa”. Minden energiát személyesen ő irányít. A Bhagavānról alkotott eme koncepció ismerhető fel Nārāyaṇában, a Vaikuṇṭha birodalom Urában. De Jīva gosvāmī megajándékoz bennünket Bhagavān egy még csodásabb tulajdonságának felismerésével is. Azt mondja: bhajanīya sarva-sad-guṇa-viśiṣṭa: Bhagavān természete az, hogy bármi és bárki kerüljön is kapcsolatba vele, természetes módon szolgálatvágy ébred benne az ő elbűvölő személyisége iránt. Olyan tulajdonságokkal rendelkezik, hogy mindenki vonzódik imádatához, szeretetéhez. Mindenkinek rabul ejti a szívét, mindenki szolgálni szeretné őt – ilyen Bhagavān.
Jīva gosvāmīnak ezt a tanítását alkalmaztam a szóban forgó Gītā-vers első sorának magyarázatában.
Eszerint Kṛṣṇa itt a következőket mondja Önmagáról:
– Én vagyok svayam-bhagavān, az Istenség Eredeti Személyisége. Nemcsak Brahmannak és a Paramātmānak vagyok a szülőoka, de még Nārāyaṇának is, aki pedig minden energia mestere, s aki mindenkiben tiszteletet ébreszt. Én vagyok svayam-bhagavān, mindannyiuk eredete.
Ezt tehát az első sor magyarázata. Ám figyeljünk jól, amikor a következő sorban Kṛṣṇa azt mondja:
– Minden belőlem árad! –, vagyis – Még imádatom is Tőlem származik. Én vagyok az első, akiben ez megnyilvánul, én imádom önmagam. Mindezt legkiválóbb energiám megnyilvánulásaként, mint guru teszem.
Ez az energia én vagyok, ez az energia nem más, mint Rādhārāṇī. Energiámon keresztül imádom önmagam. Minden velem kezdődik; guru szerepében még imádatomnak, önmagam szolgálatának is én vagyok a forrása. Mindezt azért hozom nyilvánosságra, hogy megfelelő módon imádhassatok engem. A gurut azért hívják hát Bhagavānnak, mert nem különbözik tőlem (ācāryaṁ māṁ vijānīyān, Bhág. 11.17.27.).
Bhagavān legközelebbi energiája tehát Rādhārāṇī. Ily módon a guru, éppúgy, mint a legtökéletesebb szolgálat, Śrīmatī Rādhārāṇīban nyilvánul meg.
Kṛṣṇa ezután azt mondja:
– Engem imádnak mindazok, akik ezt tudják.
Akik megértik Rādhārāṇī szolgálatának kiválóságát, azok fejet hajtanak előtte, s ily módon, rajta keresztül szolgálják majd Kṛṣṇát. Ez a rādhā-dāsyam, Śrī Rādhā isteni szolgálata.
Mindezzel Kṛṣṇa valódi mondandójára szeretném ráirányítani a figyelmet. Amikor azt mondja: „ezt tudva engem imádnak”, valójában erre gondol:
– Akik tudják, hogy az Én legkedvesebb energiám szolgál engem a legodaadóbban, azok az ő felügyelete alatt imádnak majd engem.
Itt találunk rá a rādhā-dāsyam fontosságára, amely a rūpānuga-gaudīya-sampradāya, vagyis Rūpa gosvāmī követőinek leginkább óhajtott célja. Kṛṣṇa azt mondja:
– Tudván, hogy legközvetlenebb energiám páratlan önátadással szolgál engem, a szolgálatomra vágyó lélek legkiválóbb hívem (Rādhā) szolgálatán keresztül közeledik majd hozzám. E fölismerés birtokában mindenki az én legkedvesebb śaktim, Rādhārāṇī – vagy pedig az ő képviselője, Gurudeva, a lelki tanítómester – vezetésével imád majd engem. Ez a harmadik sor jelentése.
A negyedik sorban a budha szó azokra utal, akik igen fejlett lelki intelligenciával bírnak (sumedhasa, Bhág. 11.5.32.). A Bhāgavatamban az áll, hogy az eddig elmondottakat csakis az ilyen értelemmel rendelkezők képesek felfogni. Az efféle intelligencia a felülről alászálló jószerencse (sukṛti) eredménye, nem pedig az egyéni erőfeszítéseké. Ez a különleges belső irányítás csak a nirguṇa, vagyis a transzcendentális szférából származik. Budha itt azokra utal, akiknek közvetlen kapcsolatuk van ezzel a nirguṇa világgal. Az ilyen intelligenciának nem az illúzió, hanem a lelki birodalom az eredete. Csak az ilyen személyek képesek megérteni ezeket a gondolatokat.
Összefoglalva a Bhagavad-gītā e verse a következőt jelenti:
Akinek az odaadása a nirguṇa szint terméke, s hitét nem az evilági félreértésekből tákolta össze, az Rādhā szolgálata által imádja Kṛṣṇát. A bhāva-samanvitāḥ itt valójában rāga-samanvitāḥ – vagyis azokra utal, akik Kṛṣṇát anurāgával, szívbéli szeretettel imádják. Vonzalmukat, odaadásukat nem szabályok irányítják; nem az írások szabályainak betartásából sarjad, hanem a bhāvából, belső késztetésből. Az imádatnak ezt a fajtáját rāga-mārgának, vagyis a spontán vonzódás útjának hívják.
A szabályozó elvek követése a nyereség és a veszteség mérlegelését sugalmazza, de az imádatnak a bhāva-samanvita szintje mentes az efféle fontolgatástól; szabadon ringatózik a Kṛṣṇa iránti szeretet és vonzalom hullámain. Ez a jñāna-śūnya-bhakti, ami mentes a számítgatástól, a haszon és veszteség gondolatvilágától: jñāna-karmādy-anāvṛtam (Bhakti-rasāmṛta-sindhu 1.1.11.).

A második fő vers így szól:

mac-cittā mad-gata-prāṇā
bodhayantaḥ parasparam |
kathayantaś ca māṁ nityaṁ
tuṣyanti ca ramanti ca ||9||

„Tiszta híveim gondolatai bennem lakoznak, életüket Nekem ajánlották fel.
Nagy örömöt, elégedettséget élveznek ők, amikor felvilágosítják egymást, és rólam társalognak.”

Kṛṣṇa szól:
– Mindig ott vagyok ama híveim szívében és gondolataiban, akik egész életüket, minden életenergiájukat nekem áldozzák. Mindig rám gondolnak, minden szívdobbanásuk önátadó szeretet, kívülről pedig mindez abban nyilvánul meg, hogy mindig rólam beszélnek, így adván esélyt önmaguknak, hogy mind jobban megismerhessenek engem (bodhayantaḥ parasparam). Mindezt nagy örömmel teszik, s nemcsak a nyilvánosság előtt, de magánéletükben is. Rajtam kívül nincs más, amiről beszélnének. Bármit csináljanak, bárhol is legyenek – mindenhol, minden körülmények között én vagyok az értelme minden szavuknak. Mindez nagy-nagy elégedettséggel tölti el szívüket (tuṣyanti ca ramanti ca).
A tuṣyanti ca ramanti ca szavaknak a mélyebben rejlő jelentése a következő. E szavak a bhakták két csoportját különbözteti meg. A lélek és Isten között fellelhető személyes kapcsolat-típusok sorában egészen a vātsalya-rasáig, vagyis a szülői érzelmekben megnyilvánuló odaadásig a bhakták nagy-nagy elégedettséget éreznek (tuṣyanti). Ám e fölött van egy még intenzívebb beteljesülés-érzet (ramanti), mely csakis a mādhurya-rasában tapasztalható. Mint ahogy a férj és a feleség kapcsolata is igen bensőséges, úgy Kṛṣṇa bhaktái is különleges ízt, eksztázist (ramanti) éreznek ebben a helyzetben, már csupán azáltal is, ha róla társalognak. Ennél a pontnál az ācāryák egyetértenek abban, hogy a ramanti szó a házastársi viszonyra utal, melyben a bhakták ugyanazt az intim összetartozást érezhetik meg Kṛṣṇával kapcsolatban, mint ami az evilági kapcsolatokban férj és feleség viszonyát jellemzi. Kṛṣṇa társaságában a hitvesi érzelmek rajongását (ramanti ca), s mindehhez már az is elegendő, ha csupán beszélnek róla. A ramanti szó eme jelentését több helyen megtalálhatjuk Viśvanātha, Baladeva és Bhaktivinoda Ṭhākura magyarázataiban, de még Śaṅkarācārya is egyetért azzal, hogy a szó a házastársi kapcsolatra utal.

A Bhagavad-gītā harmadik tőverse imígyen szól:

teṣāṁ satata-yuktānāṁ
bhajatāṁ prīti-pūrvakam |
dadāmi buddhi-yogaṁ taṁ
yena mām upayānti te ||10||

„Akik szüntelen odaadással élnek, és szeretettel imádnak engem,
azoknak megadom azt az értelmet, amellyel eljuthatnak hozzám.”

Ez a vers általános jelentése, de van egy felszín alatti üzenete is.
Kṛṣṇa azt mondja:
– Azok, akik megszakítás nélkül érettem fáradoznak, akik mindig bennem vannak, hozzám kapcsolódnak, akik szívükben nagy szeretettel és tisztelettel szolgálnak engem – azokat megajándékozom azzal az intelligenciával (dadāmi buddhi-yogaṁ taṁ), mellyel a közelembe kerülhetnek. Amivel még közelebb kerülhetnek hozzám.
Első pillantásra úgy tűnik, mintha mindez csak fölösleges szószaporítás lenne, hiszen Kṛṣṇa már egyszer leszögezte: „odaadásuk szakadatlan, ezért mindig kapcsolatban állnak velem.” De ha már egyszer kapcsolatban állnak vele, akkor miért mondja ismét: „eljutnak hozzám?”
Hogyan oldható föl ez a látszólagos ellentmondás?

Vizsgáljuk meg tüzetesebben a mām upayānti te szavak értelmét! Úgy értelmeztem, hogy az upayānti („eljutnak”) ebben az esetben upapati („szerető”) szóalak használatát sugalmazza. Ily módon az upayānti – „eljutnak hozzám” – szó jelentése: „akik Kṛṣṇához mint upapati-hoz szeretőhöz viszonyulnak”. Az emberi társadalomban is van törvényes férj (pati), és szerető (upapati). Vṛndāvanában a gopīk Kṛṣṇához nem mint törvényes férjükhöz, hanem mint mesterhez, szívük urához viszonyulnak.
Kṛṣṇa azt mondja:
– Akik folyamatosan odaadó szolgálatban élnek, azoknak a szívében vágyat ébresztek, hogy hozzám jöjjenek.
Vajon milyen bhaktákról beszél itt Kṛṣṇa? A legkiválóbb, „ramanti” bhaktákról, akik a legteljesebb módon (mukhya rasa), hitvesi érzelmekkel viseltetnek őiránta.
Azt mondja:
– Azokat hívom, akik upapatinak, szeretőjüknek tartanak.
Bhajatāṁ prīti-pūrvakam – ez azt jelenti: prema. Ez általában inkább a mādhurya rasában, a hitvesi viszonyban lelhető fel. E vers jelentése tehát az, hogy Kṛṣṇa azokat ösztönzi, akik hitvesi érzelmekkel vonzódnak hozzá, mint szeretőjükhöz (upapati). És hogyan közelítsenek ők hozzá? Kṛṣṇa azt sugallja nekik, hogy hagyják bátran figyelmen kívül az írások és a társadalmi élet előírásait. Ilyen benső késztetést érezve a gopīk áthágtak minden vallási és társadalmi morált, még férjeiket is megcsalták, csakhogy átadhassák magukat kedvesüknek, Kṛṣṇának.
Kṛṣṇa helyzete abszolút, és jobban kedveli azoknak az odaadását, akik mindent hátrahagynak őérte. Fontos üzenete van bhaktái számára:
– Kívülről meg kell felelnetek a társadalom és az írások elvárásainak, de én mindezek fölött állok. Az én helyzetem mindenek fölött álló, bármit követeljenek tőletek a különféle közösségi és vallási törvények. Mellettem nemcsak a védák, de minden más elveszíti jelentőségét. A védák az átlagembereknek szóló utasításaim, azok számára, akik elfordultak tőlem. A társadalom is az elesettek életét szabályozó törvények szerint működik. De nagyon lényeges megérteni az én kapcsolatomat a mindenséggel: ez a viszony teljesen független a társadalom és a szentírások törvényeitől. Nincs szükségem senkinek az elismerésére. Az én helyzetem minden körülmények között változatlan marad, s e kiváltságom megmásíthatatlan. Ne törődjetek hát előző életeitek visszahatásaival, gyertek inkább hozzám! Egyébként sincs más választásotok, hiszen amikor odaadó természetetek majd hozzám irányít benneteket, s szívetek nem tud tovább ellenállni – akkor nem vagytok többé szabadok.
Az upapati tehát szerelmes odaadás, s ez Vṛndāvanában található, ez a vṛndāvana bhajana (yena mām upayānti te). Kṛṣṇa tehát azt mondja, hogy a hitvesi kapcsolatra hajló ramanti bhaktáknak különleges érzést, sóvárgást csepegtet a szívébe, minek hatására úgy tekintenek majd őrá, mint kedvesükre. Kṛṣṇa itt valójában azt mondja:
– A szerelmes odaadás oly hatalmas erővel bír, hogy egy pillantás alatt áthág minden vallási és társadalmi előírást, semmi sem befolyásolhatja. A velem való kapcsolat független minden létező és elképzelhető dologtól. ez a legeredetibb és legtermészetesebb kapcsolat, nem szükségeli sem a társadalom, sem az írások jóváhagyását. Élhetsz ugyan a társadalomban tiszteletet tanúsítva a különféle etikai és vallásos elvárások iránt, de szíved legmélye az enyém. Ez a yena mām upayānti te, páratlan, egyedülálló perspektíva, mellyel az ilyen kiváló bhaktáimat megajándékozom.
Más szóval ezek a bhakták nem engedik, hogy közéjük s Kṛṣṇa közé egy másik férj (pati) tolakodjon. Minden másodlagos dolog elviselhetetlen számukra, még a társadalmi és vallásos élet szabályai is. Odaadásuk oly ellenállhatatlan, hogy az összes véda ezt a csodás isteni eszményt kutatja. (1)
Itt azonban meg kell említenünk, hogy a parakīya-bhāvának sokkal tágabb az értelmezése, mivel nemcsak a hitvesi odaadásra jellemző. az az érzés, amely a társadalmi élet, és az írások szabályainak áthágásából születik – egy „tiltott” viszonyért – nemcsak a mādhurya-rasában lelhető fel. Parakīya szó szerint azt jelenti: „a másikhoz tartozni”. A szülői vonzalmat (vātsalya-rasa) és a baráti viszonyulást (sakhya-rasa) szintén átszövik a parakīyára jellemző érzelmek. A rāga-mārga útján járók szeretetét ez határozza meg.
Yaśodā esetében a parakīya úgy nyilvánul meg, hogy néha eszébe jut, némelyek szerint Kṛṣṇa nem is az ő fia, hanem Devakīé. Ez az érzés felfokozza Kṛṣṇa iránt érzett vonzalmát, hiszen úgy érzi, bármelyik pillanatban elveszítheti őt!
Ez a gondolat csak tovább növeli szeretetét, szolgálatvágyát. A parakīya érzelmei a sakhya-rasában is megtalálhatók. A gopák hallották, hogy Kṛṣṇa megérkezett Mathurāból, de tudták, bármikor újból visszamehet. Úgy érzik, nem is tartozik igazán közéjük, Kṛṣṇának más barátai is vannak még rajtuk kívül.
Ez a nyugtalanság fészkelődik be a tehénpásztor fiúk elméjébe, és ők is arra gondolnak, bármikor elveszíthetik őt. Ez hevíti érzelmeiket.
Így hát Vṛndāvanában minden érzés parakīya, még a szolgai viszonyban is fellelhetők hasonló jegyek, amikor a bhakták arra gondolnak, hogy Kṛṣṇa, Vasudeva fia hamarosan megérkezik Mathurāból, de csak rövid ideig láthatjék, hiszen őnem közönséges ember, mint ők.
Ez az eszmény többé, vagy kevésbé, de mindenképp megtalálható Vṛndāvanában. A parakīya tehát nemcsak a mādhurya-rasára jellemző; Kṛṣṇa figyelmét a fentebb említett érzelmek is megragadják. A mādhurya-rasának azonban sajátságos színezetet kölcsönöz a parakīya: a másvalakihez tartozás érzelme a mādhurya-rasában sokkal kifogásolhatóbb a társadalom és az írások szemszögéből, habár a gopīk semmi kivetnivalót nem találnak benne. A mādhurya-rasában hátat kell fordítaniuk a védáknak és a társadalomnak – és ez nagy kockázatvállalás a részükről. Más rasákban csak az okoz aggodalmat, hogy Kṛṣṇa nem lehet mindig híveivel, hogy bármelyik pillanatban elveszíthetik őt. Ez az előérzet növeli szolgálatuk intenzitását. A mādhurya-rasában azonban a gopīk emellett a védák és a társadalom nemesítő szándékát is elutasítják. Nem tekinthetik irányadónak a szabályokat, s vállalniuk kell, hogy a kívülállók számára olybá tűnnek, mintha bűnt követnének el. Ez a parakīya természete a mādhurya-rasában, az odaadás ezért itt éri el tetőfokát.
Összegzésül mégis elmondhatjuk: a parakīya érzelmek (yena mām upayānti te), melyeket itt Kṛṣṇa a hitvesi érzületű (ramanti) bhaktákra való különös tekintettel említett, az összes vṛndāvanai szolgáló lélekre jellemzőek.

Végezetül elérkeztünk a Bhagavad-gītā utolsó, negyedik tő-verséhez:

teṣām evānukampārtham
aham ajñāna-jaṁ tamaḥ |
nāśayāmy ātma-bhāva-stho
jñāna-dīpena bhāsvatā ||11||

„Együttérzésből szívükben lakozom, s a tudás fénylő lámpásával szétoszlatom a tudatlanságból származó sötétséget.”
E vers rejtett jelentését igen nehéz megfejteni. A teṣām evānukampārtham szavakat kétféleképpen lehet értelmezni.
Az első az, hogy Kṛṣṇa pártfogolja bhaktáit, Kṛṣṇa szavainak mögöttes jelentése az, hogy Kṛṣṇa is nagyon vágyik legkiválóbb bhaktáinak kegyére, támogatására. Ezt a Bhāgavata-purāṇa is megerősíti: „Kedves gop
īk! Mindenki nagyon szerencsésnek tartja magát, ha szívében oaadás ébred irántam, s ezáltal örökre megízlelheti a nektárt. De be kell vallanom, a legszerencsésebb mégis Én vagyok, mert magamon érezhetem azt a páratlan ragaszkodást, mely a szívetek mélyéről sarjad.” (Bhág. 10.82.45.)
Mégis nagyon paradoxnak tűnik, amikor Kṛṣṇa azt mondja, hogy tiszta tudással áldja meg az őt folyamatos odaadással szolgáló híveit, mely által elérhetik Brahmant, s üdvözülhetnek. A problémás kifejezés a jñāna-dīpena – Śaṅkarācārya követői is ezt használják fel érvelésükhöz, de lehet másként is értelmezni e szavakat.
Amikor ugyanis a bhakták szívében tetőfokára hág a Kṛṣṇa távolléte miatti fájdalom, ő azonnal eljön, s feltárja magát. Például Śacīdevī szíve rendkívül zaklatott, amikor Nimāinak főz, s közben rá emlékezik, e fia mégis kegyesen látni engedi neki, amint eljön, s elfogyasztja a prasādamot. Ugyanígy Vṛndāvanában is, amikor az elválás fájdalma a leghevesebb, a bhakták hirtelen azt látják, Kṛṣṇa ott van közöttük. Amikor tehát Kṛṣṇa azt mondja, hogy együttérzésből megjelenik, s eloszlatja a tudatlanságot (ajñāna), akkor arra gondol, hogy amikor a bhakták az ő távollététől szenvednek, akkor megjelenik előttük, s ezáltal oszlatja el a fájdalom szülte sötétséget. Így táplálja, így tartja őket életben. S miután a gyógyszer hatott, minden megy tovább. Vṛndāvanában előfordul, hogy amikor a bhakták ily módon „szenvednek”, Kṛṣṇának jönnie kell, hogy megmutassa magát barátainak:
– Itt vagyok köztetek, nem hagytalak el benneteket!
Ezt jelenti a jñāna-dīpena bhāsvatā: az isteni tudás fénye eloszlatja a sötétséget. A tudatlanság (ajñāna) szó itt jñāna-śūnya-bhaktit, vagyis tudástól (spekulációtól – a ford.) mentes odaadást jelent. A bhakták nem gondolják, hogy ők a Legfőbb Személy kedvteléseinek, līlāinak résztvevői. Nem! Az ő odaadásuk mentes az efféle számítgatástól.
Ez a jñāna-śūnya-bhakti: a legtisztább, a legártatlanabb.
Kṛṣṇa itt azt mondja:
– Számomra elviselhetetlen, amikor azt látom, hogy bhaktáim szívét a távollétem miatt érzett fájdalom gyötri. Rohannom kell feléjük, s jeleznem: itt vagyok, anyám! Látod? Eljöttem, hogy elfogyasszam főztödet.
Śacīdevī néha azt látja, hogy az étel, amit a mūrtiknak főzött, a felajánlás után az utolsó morzsáig elfogyott. Ilyenkor arra gondol:
– Talán álmodtam? Nimāit láttam. Éppen a prasādamot fogyasztotta, és persze semmit sem hagyott. De Nimāi már rég’ elment. Ki ette meg hát a prasādamot? Mit láttam hát? Álom volt csupán, vagy egy kutya csente el az ételt? Vagy elfelejtettem volna, s nem is főztem ma semmit? Nem ajánlottam volna fel bhogát Bāla Gopālának? Óh, mit csináltam?
Śacīdevī gondolatai összekuszálódtak. Lehet ezt tekinteni ajñānának, az ő „tudatlanságának”. Ám ekkor Caitanya Mahāprabhu néhány bhaktát küld hozzá, e szavakkal:
– Adjátok át üzenetemet anyámnak. Azokon a napokon, amikor e dolgok történtek, valóban ott voltam, s elvettem kezéből az ételt. Ez nem álom. Emlékeztessétek anyámat a történtekre, s nyugtassátok meg őt. Mondjátok meg neki, hogy eljövök hozzá, s elfogadom főztjét. Emlékeztessétek arra, ami történt!
Ez hát a jelentése a Bhagavad-gītā negyedik fő versének: Kṛṣṇa együttérzésből eloszlatja bhaktái szívéről a távollét sötétségét. Akik Kṛṣṇára emlékeztetnek bennünket, s elosztalják a távollét okozta sötétséget – azok az igazi humanisták. Ők osztják a legjobb orvosságot. A gopīk így szólnak Kṛṣṇához:
– Te vagy az oka szenvedéseinknek, mert elraboltad a szívünket, mégis, kedvteléseid hallatán visszatér belénk az élet. Nagyon szeretnénk hallani rólad, akkor talán életben maradunk. Ígéreteden s vigasztalásodon kívül nincs más orvosság számunkra, csak ez csillapíthatja szívünk fájdalmát: „Óh, Kṛṣṇa! E világban egyre csak szenvedünk, de szavaidnak, kedvteléseidnek nektárja visszaadja életünket, s egyben megszabadít bűneink visszahatásaitól is. Ilyesmit hallani mindennél kedvezőbb, s lelki gazdagsággal ruház fel bennünket. Akik az Úr eme üzenetét hirdetik, azok az emberiség legkiválóbb jótevői, s valójában ők a legnagyobb humanisták.” (Bh
āg. 10.31.9.)

----------------------
(1) „Habár a védák éppen csak utalnak a
gopīk rendkívüli odaadására, most végre én is megérthettem nagyságukat. Óh, vajon mikor születhetek meg Vṛndāvanában bokorként, hogy lótuszvirág lábaik pora reám szállhasson!? E nagy lelkek elvetették maguktól a társadalom, a barátság, a szeretet, rokoni kapcsolatok, s a védikus elvek által kínált biztonságot, csakhogy Kṛṣṇa lótuszvirág-lábainál kereshessenek oltalmat.” (Bhág. 10.47.61.)^

2009. május 12., kedd

nirguna és szaguna


A guṇa szó tulajdonságot, minőséget jelent. A saguṇa szóban a sa- előtaggal együtt áll, mely a magyar -val, -vel ragnak felel meg, így a saguṇa jelentése: tulajdonságokkal rendelkező. A nirguṇa szóban pedig a nir- fosztóképzővel együtt azt jelenti: tulajdonságok nélküli.
Ennyit tudhatunk meg a szótárból, a nagy kérdés az, hogy a tulajdonság szót miképpen értelmezzük. Az advaita iskolákban kétfajta Brahmanról beszélnek, a tökéletes állapot a nirguṇa brahman, mely leírhatatlan, változás nélküli, nem tapasztaló tiszta tudatosság – a nirguṇa kifejezés e fogalomrendszerben tehát mindenféle tulajdonságot jelent. Terminológiájuk szerint ez a felsőbb (param) Brahman. A másik a megnyilvánult, a tulajdonságokkal rendelkező, saguṇa Brahman, vagy alsóbb (aparam) Brahman. Ilyennek tekintik a személyes alakkal és tulajdonságokkal rendelkező Istent (Īśvara).
Mert álláspontjuk szerint Isten az illúzió birodalmának (māyā) része, ezért ezt a tanrendszert ellenfeleik olykor az illúzió-tan (māyā-vāda) névvel illetik, és számos kritikával illetik. Csupán egy példa: a Bhagavad-gítá 7.7. versében így szól Krsna: mattaḥ parataraṁ nānyat kiñcid asti dhanañjaya – Nálamnál nincs felsőbb semmi, Dhananydzsaja!, márpedig ha Krsnára saguṇa brahman-ként tekintenénk, felsőbb volna nála a nirguṇa brahman, s ez a következtetés ellentmondana Krsna kijelentésének.
A vaisnava iskolákban kétféleképpen is értelmezik a guṇa kifejezést, olykor anyagi tulajdonságokat (kötőerőket), máskor transzcendens, isteni tulajdonságokat jelöl. Így a saguṇa brahman szó jelölheti az anyagvilágban élő élőlényeket, kiket az anyagi kötelékek béklyóznak meg, s ezzel szemben a nirguṇa brahman a kötőerőktől mentes Legfelsőbbre utal. A saguṇa brahman máskor a transzcendens tulajdonságokkal bíró isteni személyre (Bhagavān) utal, akit ezért sajátos vonásokkal rendelkezőnek (saviśeṣa) is neveznek, míg az e tulajdonságokat nélkülöző nirguṇa brahman a személytelen, homogén (nirviśeṣa) Brahman.
Így elmondhatjuk, hogy Hari nirguṇa és saguṇa is egyszerre, hiszen mentes az anyagi kötöttségektől, ugyanakkor transzcendens tulajdonságokkal teljes. Ezzel összhangban az upanisad-irodalomban néhol arról beszélnek, hogy Brahman tulajdonságok nélküli, máskor pedig éppen tulajdonságait magasztalják, miként a Taittiríja-upanisadban is:

oṁ brahmavidāpnoti param | tadeṣā'bhyuktā | satyaṁ jñānamanantaṁ brahma | yo veda nihitaṁ guhāyāṁ parame vyoman | so'śnute sarvān kāmān saha | brahmaṇā vipaściteti ||

Óm! A legmagasabbra Brahman ismerője jut. Erről mondják: „Valóság, tudás, végtelenség – ez Brahman, s aki tudja, hogy ott lakozik a szív rejtekén s a felsőbb világban, annak a mindentudó Brahman által beteljesül minden vágya.” (Taitt. 2.1.1.)

A Bhágavata-purána 10.88.5. verséből pedig kiderül, hogy Hari híve is nirguṇa, kötőerőktől mentes, a kötelékektől megszabadult lesz:

harir hi nirguṇaḥ sākṣāt puruṣaḥ prakṛteḥ paraḥ |
sa sarva-dṛg-upadraṣṭā taṁ bhajan nirguṇo bhavet ||

hariḥ – Hari; hi – mert; nirguṇaḥ – anyagi tulajdonságok nélküli; sākṣāt –közvetlenül; puruṣaḥ – a személyes Isten; prakṛteḥ – az anyagi természetnél; paraḥ – túl, felsőbb; saḥ – ő; sarva-dṛś – mindent látó; upadraṣṭā – tanú (aki észlel); tam – őt; bhajan – imádó; nirguṇaḥ – anyagi tulajdonságok nélküli; bhavet – lesz;

Mert Hari anyagi kötelékektől mentes, az anyagi természeten túli Istenszemély maga,
ki mindent lát, s mindennek tanúja – az őt imádó maga is kötelékektől mentessé válik.

2009. március 31., kedd

csit-sakti – a lelki energia


hlādinī sandhinī saṁvit
tvayy ekā sarva-saṁsthitau |
hlāda-tāpa-karī miśrā
tvayi no guṇa-varjite ||

hlādinī – gyönyöradó; sandhinī – teljes létezés; saṁvid – mindentudás; tvayi – benned; ekā – egy; sarva- saṁsthitau – minden együttlévőben; hlāda-tāpa-karī – örömet és szenvedést okozó; miśrā – keveréke, elegye; tvayi – benned; no – nem; guṇa-varjite – kötelékektől mentesben;

A gyönyöradás, a teljes létezés, és a mindentudás egyesül benned,
mentes vagy az (anyagi) kötelékektől, melyek az örömöt, a szenvedést és a kettő elegyét okozzák.
(Viṣṇu-purāṇa 1.12.68, Dhruva herceg fohászából)

Sríla Prabhupád így szól e versről „Az élet végső céja” című könyvében, „Az istenszeretet titkai” fejezetben:
Srí Krsna személyisége eredendően transzcendentális léttel, tudással és boldogsággal teljes. Belső, vagyis teljes tudatú energiája háromféleképpen nyilvánul meg, mint hládiní, szandhiní és szamvit, vagyis a transzcendentális boldogság, lét és tudat gyanánt. A Visnu-purána a következőképp támasztja mindezt alá: „Óh, mindent átható Uram! A hládiní, szandhiní és szamvit energiák mind tudatosak. Elkülönült részeid, az élőlények pedig ezeknek eltorzult erejét mondhatják magukénak. A külső energia három kötőerejének befolyása alatt az eredeti isteni energiáknak torz vetületét sajátították el, mert az élőlény hajlamos a májá, a megtévesztő energia befolyása alá kerülni. Ám személyedben e három energia transzcendentális a májához képest.”

Hládiní

A hládiní szó a hlád - örvendezik igéből származik. Az -in képző lehet olyan, mint a magyarban az -os, -es, -ös, pl. bala - erő, bala - erős, bhaga - jószerencse, fenség, bhagin - szerencsés, pompás; illetve jelentheti az adott cselekvést gyakorló személyt, jóga - jógin, szannjásza - szannjászin. Az -iní nem más, mint az -in képző nőnemű alakja, hiszen itt az isteni energiákról (sakti) van szó, a sakti szó pedig nőnemű. A versben egyébként az éká és a szarva-szamszthitau szavak is emiatt nőneműek.
A hládiní tehát jelentése tehát: "örömös", amit örvendező, vagy gyönyört adó, boldogító értelemben is használnak. Krsnadász Kavirádzs gószvámí is ebben az értelemben említi a Csaitanja-csaritámrtában: "A hládiní energia ad
örömet Krsnának, és táplálja Krsna bhakáit" (1.4.60.), s valóban, a hládiní-sakti személyes megjelenése Rádhá.
PDF
lásd még: hármasságok

2009. február 26., csütörtök

Csaitanja Maháprabhu tanítása dióhéjban


ārādhyo bhagavān vrajeśa-tanayas-tad-dhāma vṛndāvanaṁ
ramyā kācid-upāsanā vraja-vadhū-vargeṇa yā kalpitā |
śrīmad-bhāgavataṁ pramāṇam-amalaṁ premā pumartho mahān
śrī caitanya mahāprabhor-matam-idaṁ tatrādaro naḥ paraḥ ||

ārādhyaḥ – imádandó; bhagavān – a magasztos Úr; vraja-īśa-tanayaḥ – Vradzsa urának fia; tad-dhāma vṛndāvanam – az ő hajléka, Vrndávan; ramyā – szép, örömteli, vonzó; kācit – valami; upāsanā – imádat, szolgálat; vraja-vadhū-vargeṇa – Vradzsa hölgyeinek csoportja által; yā – ami; kalpitā – megtett; śrīmad-bhāgavatam – Srímad Bhágavatam; pramāṇam – bizonyság; amalam – makulátlan; premā – rajongó szeretetet; pum-arthaḥ – emberi életcél; mahān – legföbb; śrī caitanya mahāprabhoḥ – Srí Csaitanja Maháprabhué; matam – tanítás; idam – ez; tatra – eziránt; ādaraḥ – tisztelet, megbecsülés, hódolat; naḥ – miénk; paraḥ – legfőbb;

Hódoljunk az isteni személynek, Vradzsa ura, Nanda fiacskájának, s hasonlóképp az ő hajlékának, Vrndávannak! A legcsodálatosabb imádat az, mellyel Vradzsa hölgyei fordulnak őfelé. A végső bizonyság a makulátlan Srímad Bhágavatam, s a rajongó szeretet, a préma a legfőbb életcél. Ez Srí Csaitanja Maháprabhu tanítása, melyre a legnagyobb megbecsüléssel tekintünk.

A vers Csaitanja Maháprabhu tanításának öt legfontosabb elemét foglalja össze. A legfőbb Isten az isteni voltát elrejtő vrndávani Krsna, aki kisgyermekként Nanda udvarán a porban játszik. Soha nincs egyedül: Vradzsa lakói, a pásztorok pásztorlánykák s jószágok társaságában él. A számára legtöbb örömöt nyújtó imádat a fejőslánykáké. A vers e részlete az imádat csúcsaként kétszeresen is Krsna és a gópík szerelmes rásza-táncára utal: az imádat [upāsanā] jelzője a ramyā, ami itt melléknévként szépet, örömtelit, vonzót jelent, ám főnévként éjszakát. A vadhū – fiatalasszony – szó jelentése pedig voltaképpen menyasszony.
Krsna kedvteléseiről a Bhágavata-purána tizedik énekében olvashatunk, ezért ez a szentírás legfőbb valamennyi közül.
A védák feltárják az emberi élet négy célját: erény [dharma], gyarapodás [artha], az érzéki vágyak betöltése [káma], és a megszabadulás a szanszára világából [móksa]. A rajongó istenszeretet, a préma azonban felülmúlja valamennyit.

Sajnos nem tudtam kideríteni a vers szerzőjét. A Gaudíja-kanthahára Visvanáth Csakravartí verseként közli, más források szerint a szerző Srínáth Csakravartí, s a vers az ő Csaitanja-manydzsusá című Bhágavatam-kommentárjából származik. Srínáth Csakravartí Advaita Prabhu tanítványa, és a jeles költő, Kavi Karnapura mestere.

A versmérték: śārdūlavikrīḍita (tigrisjáték): – – – υυ– υ– υυυ– / – – υ– – υ–
--
hasonló témájú Bhaktivinód Thákur verse, mely tíz pontban foglalja össze Csaitanja Maháprabhu tanítását.