A következő címkéjű bejegyzések mutatása: . Srí Upadésámrta. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: . Srí Upadésámrta. Összes bejegyzés megjelenítése

2020. december 26., szombat

az ajándék

 
A Panycsatantra, a neves indiai állatmese-gyűjtemény második könyvében, melynek címe a Barátok szerzése (vagy a Barátság elnyerése: mitra-samprāpti) Hiranjaka a kisegér, és Laghu-patanaka, a varjú keverednek barátságba. A kisegér megmentett egy csapat galambot a madarász hálójából… Laghu-patanaka látta mindezt, látta a Hiranjaka nemes szívét és bölcsességét, ezért a barátságára vágyott. Hiranjaka kezdetben nagyon bizalmatlan volt – érthetően tartott természetes ellenségétől. Ám Laghu-patanaka kitartó volt… kezdetben messziről beszélgettek, megosztották egymással tudásukat. Laghu-patanaka minden nap meglátogatta barátját, finomságokat hozott neki, letette az ajtajába, majd messzebb repült, hogy a kisegér bátran kijöhessen. Máskor Hiranjaka hozott ajándékot a varjúnak. S ahogy telt-múlt az idő, erősödött Hiranjaka bizalma, végül már nem húzódott vissza a kuckójába, mikor megjelent Laghu-patanaka… sőt, egy-egy hűvösebb napon a szárnya alá bújt melegedni.


dadāti pratigṛhṇāti guhyam ākhyāti pṛcchati |
bhuṅkte bhojāyate caiva ṣaḍ-vidhaṁ prīti-lakṣaṇam ||50||


Ad és elfogad, titkot feltár és kérdez,
eszik és táplál – a szeretet jele e hatféle (tett).

nopakāraṁ vinā prītiḥ kathañcit kasyacid bhavet |
upayācita-dānena yato devā abhīṣṭadāḥ ||51||


Támogatás nélkül senkivel sehogy nem születhet barátság (príti),
áldozati ajándék révén válnak az istenek is vágyteljesítőkké.

tāvat prītir bhavel loke yāvad dānaṁ pradīyate |
vatsaḥ kṣīra-kṣayaṁ dṛṣṭvā parityajati mātaram ||52||


Addig lesz barátság a világban, míg ajándékot adnak,
a tej elapadását látva a borjú is elhagyja az anyját.

paśya dānasya māhātmyaṁ sadyaḥ pratyaya-kārakam |
yat-prabhāvād api dveṣo mitratāṁ yāti tat-kṣaṇāt ||53||


Lásd az ajándék jelentőségét! Gyorsan bizalmat épít,
minek ereje folytán még az ellenségek is nyomban baráttá válnak.


A figyelmes vaisnava olvasó ismerősen üdvözli az 50. verset: hiszen ezzel már találkoztam Rúpa gószámí Upadésámrtájában!
Valóban, az Upadésámrta című művében Rúpa gószvámí a Csaitanja-bhakti alapelveit veszi sorra: az alapoktól kezdődően a legmagasztosabb eszményekig. Az első négy strófa – kis módosításokkal – idézet… kora művelt olvasója számára ismerős idézetek. Az első strófa a Hansza-gítából és a Mahábháratából is ismerős lehet, a második és harmadik a Hatha-jóga-pradípikában is föllelhető, míg a negyedik a Panycsatantra 2.50. strófája.
Mi lehet ennek oka? Vélhetően azért vette elő e verseket, hogy nyilvánvalóvá tegye: a Csaitanja Maháprabhu által hirdetett tan nem valamiféle új kreálmány, hanem mélyen a tradícióban gyökerezik.

2018. augusztus 11., szombat

Upadésámrta 9-11. – távlatok


vaikuṇṭāj janito varā madhu-purī tatrāpi rāsotsavād
vṛndāraṇyam udāra-pāṇi-ramaṇāt tatrāpi govardhanaḥ |
rādhā-kuṇḍam ihāpi gokula-pateḥ premāmṛtāplāvanāt
kuryād asya virājato giri-taṭe sevāṁ vivekī na kaḥ ||9||


Vaikunthánál jobb Mathurá, a születés miatt. Annál is jobb Vrndá erdeje, a rásza-ünnep okán.
Kiválóbb annál Góvardhan, mert a magasba emelte s a szerelmes kedvtelések miatt is.
S bizony annál is jobb Rádhá tavacskája, Gókula ura szerelme nektárjának túláradása folytán.
Ki az a tisztánlátó, ki ne szolgálná a hegy lábánál tündöklőt?

A költemény utolsó strófái a távlatokat villantják fel. A kilencedik versszak elsődleges jelentésében helyekről szól: Vaikuntha, Mathurá, Vrndávan, Góvardhan, Rádhá-kund – ám voltaképpen különféle istenkoncepciókat sorakoztat egymás mellé. Összefonódik a hely, és a hitem megélésének módja és iránya. Magától értetődő ez az összefonódás az óind gondolkodásban: a szanszkrt nyelvben a hitet jelentő szó (nisthá) is az áll, tartózkodik valahol jelentésű szthá igei gyökből származik, éppen úgy, ahogy a magyar nyelvben is összekapcsolódik a minőség és a lokáció; gondoljunk csak a helyes, helytelen szavainkra.
Ám ne feledjük azt sem, hogy az óind világlátás nem kizáró, inkább integráló. A vallás a mindenséget magában foglaló isteni forma mellkasa, a vallástalanság a háta. (Bhág. 2.1.32.) Vagy emlékezhetünk a Gítá 12. fejezetére: a tökéletesség csúcsa, ha egyhegyű figyelemmel, csak Istenre gondolva, őt látva él az ember… ám ha ez ma nem magától értetődően természetes, semmi gond, ne ezt erőltesd, pláne ne mímeld, fordítsd inkább figyelmed a bhakti-jóga szádhanái felé. S ez nem valamiféle pótcselekvés a tökéletesség helyett – a szádhana a beteljesedés gyakorlati lépései. Erre utal, hogy e helyen Krsna Dhananydzsajaként, gazdagság meghódítójaként szólítja meg Ardzsunát, utalva arra, hogy a gyakorló a legnagyobb kincs birtokába juthat. Ám az sem gond, ha ezt sem érzi testhezállónak, akkor végezze munkáját Istennek ajánlva, vagy dolgozzon másokért, hogy megélhesse az adás örömét, s hogy nem ő a középpont. Mindegyik tevékenység helyes, sőt, a legjobb annak, aki a saját természete szerint cselekszik, ám a felsorolás mégis kirajzolja a bejárható utat, és felmutatja az egyre magasabb eszményeket.

Így tesz versünk is. Fokról-fokra halad, mintha koncentrikus körökben lépkednénk egyre beljebb. (A hangulat a hindu esküvői szertartást idézi, ahol a házasulandók hét fogadalmat téve hét körön át haladnak a középpont felé.) Vaikuntha az Isten-tudat világa, ahol a fenséges Urat imádják tiszta szívű hívei.
A következő kör, a következő szféra Mathurá környéke. Nem csupán a város, hanem a vidék… ahol Krsna született, s ami a bensőséges hangulatú lílák helyszíne. Az isten-tudaton túl a Krsna-koncepció felé fordul a figyelem, ám nem a Bhagavad-gítát elzengő tanító Krsnára, Dváraká uralkodójára, hanem Mathurá megmentőjére, a pásztorok barátjára.
Majd tovább szűkül a fókusz Vrndá erdejére, s a gópík-kedvese Krsnára. Néhány lépéssel eljutottunk a fenséges imádat körétől a rajongó szeretet szerelmes hangulatáig.
Ám úgy tűnik, mintha a következő lépés tágítana a körön: Vrndá erdeje után Góvardhant említi a vers… a Góvardhan-hegy magasba emelése pedig az oltalmazó Krsnára emlékezés hangulata. Vajon miért következne az oltalmazó Krsna a rásza-tánc meghitt játéka után? A Góvardhan kiválóságának indoklása szó szerint így hangzik: udāra-pāṇi-ramaṇāt, azaz magas-kéz-örvendeztetés miatt. A magas-kéz, azaz magasbaemelés lehet a hegy felemelésére tett utalás, ám felmerül egy másik értelmezési lehetőség is. Az udāra nagylelkűt is jelent, így a udāra-pāṇi nagylelkű kézzel, bőkezűen áradóként a megörvendeztetés jelzője lesz, s ez így már a rásza-tánc folytatására tett utalás, mikor Krsna Rádhát ragadja ki a tánc köréből. Góvardhan jelentősége, hogy ez a hely az isteni pár találkáinak színtere. „Rádhá szerelmes civódásának büszke szavai, füldíszének elhervadt lótusza, (Krsna) fejékéből kihullott pávatollak, ligeteidben a fekhely tetején a Vaidzsajantí füzér szétgurult virágjai – ezek díszítik tested, óh, Góvardhan, kérlek, gyarapítsd mindig boldogságunkat!” (Rúpa gószvámí: Dvitíja Góvardhanástaka, 8.)
Egyre beljebb haladunk a körökön, fókuszáljuk Istenről alkotott képünket. Vaikunthán Krsna az Istenség Legfelsőbb Személyisége, majd Mathuránáth, Gópínáth után Rádháraman Krsnával találkozunk. Ám a középpontban Rádhikát találjuk, erre utal a Rádhá-kund Rádhá tavacskája. Raghunáth dász gószvámí, aki a távlat atyamestere a Csaitanja-követő vaisnavák közt, így fogalmazza meg ezt a Bánat bokrétájában:

āśā-bharair amṛta-sindhu-mayaiḥ kathañcit
kālo mayātigamitaḥ kila sāmprataṁ hi |
tvaṁ cet kṛpāṁ mayi vidhāsyasi naiva kiṁ me
prāṇair vrajena ca varoru bakāriṇāpi ||

„A nektáróceánra sóvárogva ezidáig csak elütöttem az időt valahogy, de ennek vége!
Ha te nem leszel kegyes hozzám, Combjaszép, semmit sem ér az életem, nem kell Vradzsa, de még Baka ellensége sem!” (Vilápa-kuszumánydzsali 102.)

Srídhar Mahárádzs így interpretálja e verset: „Egy remény éltet, ez tart életben. E reménység jegyében telnek napjaim, így vonszolom magam, át e nyomorúságos időkön. A reménység nektári óceánja tart a vonzásában. Ez éltet, csakhogy a türelmem a végére járt, nem bírok tovább várni. Ha nem mutatsz kegyet irántam ebben a minutában, akkor végem van. Örökre vége mindennek, élni sem akarok tovább. Kegyed nélkül minden haszontalan, egy percig sem bírom tovább. Vrndávan még az életemnél is kedvesebb számomra, de most attól is irtózom! Mily kínzó, gyötrelmes érzés! Már Krsnából is elegem van, hogy mást ne említsek. Szégyen ezt mondani, de őt sem tudom szeretni, amíg bizalmas szolgáid táborába be nem fogadsz.”
A versmérték: śārdūlavikrīḍita (tigrisjáték).

karmibhyaḥ parito hareḥ priyatayā vyaktiṁ yayur jñāninas
tebhyo jñāna-vimukta-bhakti-paramāḥ premaikaniṣṭhās tataḥ |
tebhyas tāḥ paśu-pāla-paṅkaja-dṛśas tābhyo 'pi sā rādhikā
preṣṭhā tadvad iyaṁ tadīya-sarasī taṁ nāśrayet kaḥ krtī ||10||


Nyilvánvaló, hogy a rítusok követőit minden tekintetben (felülmúlják) a Harit szerető bölcsek.
(Kiválóbbak) náluk az elméleteket maguk mögött hagyó, a rajongó szeretetben állhatatos tiszta bhakták.
(Legkiválóbbak) a lótuszszemű pásztorfiú (kedvesei), s közülük is Rádhiká az első.
Ugyanúgy kedves az ő tavacskája is, s van-e áldott ember, (aki) ne keresné ennek oltalmát?

Miért a Rádhá-kund (Rádhá tavacskája), azaz a Rádhával kapcsolatba hozó meditáció a legbensőségesebb? – merül fel a kérdés az előző strófa kapcsán. Ez és a következő vers e kérdést válaszolja meg. Távolról indít – míg az előző strófa az istenkoncepciókat tekinti át, e vers a hívek különféle csoportjait veszi számba. Szorosan összefügg az előző strófával, nyelvtanilag is, hiszen az előző vers „jobb” (vara) szava utal az összehasonlításra itt is.
Karmí, azaz cselekvő – mondja a vers, ami jelentheti az anyagi tetteket végzőket, s a rítusok végzőit egyaránt. Mert a vers az Isten felé fordulókat sorolja, így a fordításban az utóbbi jelentést vettem figyelembe. A szó önmagában nem minősít, ám gyakran használják a viszonzásvágy reményében történő Isten felé fordulás mentalitásának leírására. A Harit szerető bölcsek számára már mindegy, van-e viszonzás, vagy sem. A bölcsekről így szól a Gítában Krsna: „Négyféle jámbor ember imád engem, ó Ardzsuna, a szenvedő (ārtaḥ), a kíváncsi (jijñāsuḥ), a vagyonvágyó (arthārthī) és a bölcs (jñānī)” (Bg. 7.16.) – majd hozzáteszi: közülük is az egyhegyű odaadással (eka-bhakti) felé forduló bölcs a legkiválóbb, mert mindig kapcsolatban áll vele. Ennél szűkebb kör a rajongó szeretetben állhatatos tiszta bhakták. Róluk Rúpa gószvámí azt mondja: jñāna-vimukta („tudás-megszabadult”). A szóösszetétel kétféleképpen is értelmezhető. A jñāna jelentése tudás, elsősorban a Legfelsőbbel kapcsolatos tudás. Srídhar Szvámí kommentárjában például a jñāna a szentírásokon alapuló (śāstrīya) tudás, míg mellette a vijñāna a közvetlen, személyes tapasztalat, megértés, megélés (anubhava). A vimukta jelentése megszabadult, így a jñāna-vimukta jelenthet a lelki tudás által (a világi kötelékektől) megszabadultat, és az elméleteket, a pusztán írásokon alapuló tudás magunk mögött hagyását, meghaladását is.
Ha a raszákat sorra vesszük, a legbensőségesebb, a legsokszínűbb köztük a szerelem hangulata, így a rajongó szeretetben állhatatos tiszta bhakták közt a gópík kötődnek a legváltozatosabb módon Krsnához. A gópík koronaékszere Rádhiká, ezért tekinthető a végső célnak a Rádhá-dászjam, Rádhiká szolgálata.
Miként az előző strófánál, itt is fontos megemlíteni, hogy a távlatokról van szó. Nem másolható, mímelhető, és nem erőltethető, bármennyire szép, s ezért vonzó is.
A versmérték: śārdūlavikrīḍita (tigrisjáték).

kṛṣṇasyoccaiḥ praṇaya-vasatiḥ preyasībhyo 'pi rādhā
kuṇḍam cāsyā munibhir abhitas tādṛg eva vyadhāyi |
yat preṣṭhair apy alam asulabhaṁ kiṁ punar bhakti-bhājāṁ
tat premedaṁ sakṛd api saraḥ snātur āviṣkaroti ||11||


Krsna kedveseinél is (jelentősebb) a szeretet hajléka, Rádhá.
A bölcsek megállapítják, hogy tavacskája teljes mértékben hasonlatos (őhozzá).
Ami még a legkedvesebbeknek is nehezen elérhető, hát még azoknak, akik most szentelődnek a bhaktinak.
(Ám) az a szeretet feltárul annak, aki csak egyszer is megmártózik e tóban.

„A Krsna iránti ragaszkodásnak két fajtája van, a fenség tudatával kevert az egyik, a kévalá (teljes, tökéletes) a másik.” – áll a Csaitanja-csaritámrtában (2.19.192.) A legkedvesebbek a kévalá, a teljes ragaszkodás útját járják, míg mások számára („akik most szentelődnek a bhaktinak”) a Krsna iránti ragaszkodás a fenség tudatával elegyített.
A Rádhá tavacskájában való megmártózás a Rádhá-dászjam megélését jelenti… s ez még e legkedvesebbek számára is nehezen elérhető.
A versmérték: mandākrāntā (lassú előretörés, lassú győzelem).

2018. május 5., szombat

Upadésámrta 5. – a háromféle bhakta megbecsülése


kṛṣṇeti yasya giri taṁ manasādriyeta
dīkṣāsti cet praṇatibhiś ca bhajantam īśam |
śuśrūṣayā bhajana-vijñam ananyam anya-
nindādi-śūnya-hṛdam īpsita-saṅga-labdhyā ||5||


kṛṣṇa – Krsna!; iti – ”; yasya – akié; giri – beszédben (megszólításban, dicshimnuszban); tam – őt; manasā – elme által; ādriyeta – kívánatos, hogy tisztelje, megbecsülje, elismerje; dīkṣā – beavatás; asti – van; cet – ha; praṇatibhiḥ – meghajlásokkal, hódolatnyilvánításokkal; ca – és; bhajantam – imádót; īśam – Istent; śuśrūṣayā – szolgálattal (hallásvággyal); bhajana-vijñam – imádatban jártast (azt mélyen ismerőt); ananyam – „nem-másos” osztatlan, összpontosított; anya-nindā-ādi-śūnya-hṛdam – más megvetésétől (becsmérlésétől) s egyebektől mentes szívűt; īpsita-saṅga-labdhyā – óhajtott társaságának elérésével

Tisztelje gondolataiban azt, aki így kiált „Krsna!”. Értékelje hódolatának felajánlásával azt, kinek beavatása van, s Istent imádja.
Ám becsülje szolgálataival és társaságának keresésével azt az imádatban jártast, ki osztatlan (figyelemmel gondol Krsnára) és szíve mentes mások megvetésétől és más kedvezőtlen vonástól.

A vers arról szól, miképpen becsülje, értékelje a gyakorló a bhaktákat – állítmánya az ādriyeta, azaz tiszteljen, becsüljön, magasztaljon, tartsa elismerésre méltónak másokat. Kiket? Rúpa gószvámí Csaitanja Maháprabhu tanítását követve a bhakták három csoportjáról ír. E csoportokról a Csaitanja-csaritámrta így számol be:

Miután Csaitanja szerzetesként Puríba költözött, a bengáli bhakták rendszeresen felkeresték őt, s hónapokat töltöttek társaságában. Egy alkalommal, mikor hazaindultak, egyikőjük, Szatjarádzs Khán így kérdezett:
– Mi legyen a lelki gyakorlatom (sādhana)?
– A vaisnavák szolgálata (vaiṣṇava-sevana), és Krsna nevének zengése (kṛṣṇa-nāma-saṅkīrtana).
– Ki a vaisnava? – folytatta Szatjarádzs.
– Aki csak egyszer is kimondta Krsna nevét, ő a legkiválóbb. Nincs szükség semmi másra, nem számít a beavatás (dikṣā), vagy a beavatást megelőző életszabályok követése (puraścaryā-vidhi), a szent név zengése kihúzza az embert a létforgatagból, gondolatait és szívét Krsnához fűzi, és felébred szívében a szeretet. Aki Krsna nevét zengi, az a vaisnava! – hangzott Csaitanja Maháprabhu válasza. (Cscs. 2.15.102-111.)
Egy év elteltével Szatjarádzs Khán a téma további kifejtésének vágyával ismét feltette ugyanezt a kérdést.
– A legkiválóbb vaisnava az, akinek pusztán látása másokat is arra ösztönöz, hogy Krsna nevét zengjék. – felelte Csaitanja, majd a vaisnavák három csoportjának jellemzőiről beszélt. (Cscs. 2.16.69-75.)
E témáról Szanátan gószvámít is oktatta:
A hit az a szilárd bizonyosság, miszerint Krsna imádatával minden egyéb kötelességnek eleget tesz az ember, miként a fa gyökerét öntözve tápláljuk az ágait és leveleit is. A bhakta az ilyen hithű ember, s a hitük szerint sorolják őket a legkiválóbb, közbülső, vagy legkisebb tekintélyű csoportokba. (Cscs. 2.22.62-64.)
A vonatkozó szanszkrt terminológia adhikārī megbízottat, felhatalmazottat, azaz tekintélyt jelent (az igei gyök a kṛ tesz, az adhi – rá, fölé, oda – igekötővel kiegészítve). Ki a tekintély? A Manu-szanhitá szerint: „A tekintély alapja bráhmanák közt a tudás, ksatriják közt a hősiesség, az erő, vaisják közt a vagyon, míg súdrák közt az életkor.” (viprāṇāṁ jñānato jyaiṣṭhyaṁ kṣatriyāṇāṁ tu vīryataḥ | vaiśyānāṁ dhānyadhanataḥ śūdrāṇām eva janmataḥ || Msz. 2.155.) Ám vaisnavák közt a tekintély alapja a hit (śraddhā) erőssége, a szentírásban, annak alkalmazásában, annak következtetéseiben való jártasság (śāstra-yukti), s hogy miként tekint másokra – erről beszélt Csaitanja Maháprabhu Szanátan gószvámínak:
– A legnagyobb tekintély (uttama-adhikārī) az a mélységes hitű, ki a sásztra következtetéseiben felettébb jártas, bizony, ő szabadítja fel az egész világot! Aki a sásztra következtetéseiben kevéssé járatos, ám hite rendíthetetlen, ő a közepes tekintélyű (madhyama-adhikārī), áldott helyzetű. A törékeny hitű a legkisebb tekintélyű (kaniṣṭha-adhikārī), ám fokról fokra ő is uttama adikārīvá válhat. (Cscs. 2.22.65-71.)
Elgondolkodtató a sásztra következtetéseiben való jártasság kérdése. A kaniṣṭha adikārī számára a lelki élet még ismeretlen vidék, ezért még nehezen igazodik el benne, nem tud helyesen különbséget tenni, s ha tesz is, azt anyagi látásmóddal teszi. A madhyama adikārī biztosan átlátja az összefüggéseket, otthonosan eligazodik, míg az uttama adikārī már nem lát különbséget, ő a sásztra következtetései felett áll. Míg a madhyama adikārī ismeri a sásztrát, az uttama adikārī éli azt.
Csaitanja Maháprabhu ezután a Bhágavata-purána vonatkozó verseit idézte:
– Az a legkiválóbb bhakta, aki saját magából kiindulva minden lényben látja a lelki azonosságot s minden élőlényben a Legfelsőbbet, s minden lényt a Legfelsőbben lát. Közbülső szinten áll az a bhakta, aki imádja az Urat, barátságos a többi bhaktával, könyörületes az ártatlanokkal és közömbös ellenségeivel szemben. Anyagias (prákrta) bhakta pedig az az ember, aki ugyan hittel imádja a templomi kegyszobrokat, de nem szolgálja az Úr híveit s a többi élőlényt. (Bhág. 11.2.45-47., Cscs. 2.22.72-74.)

Foglaljuk össze az olvasottakat:
adhikārī
(„felhatalmazott”,
tekintély)
kaniṣṭha
(„legkisebb”)
 
madhyama
(„középes”,
„közbenső”)
uttama
(„legfelsőbb”,
„legkiválóbb”)
hitetörékeny („lágy”)erős, szilárdmélységes, rendíthetetlen
jártassága a sásztrában-kevéssé jártasjártas
miként tekint másokra?szűklátókörűenjózanul különbséget tevőnlelki azonosságot látón

Rúpa gószvámí a bhakták háromféle „fejlettségi szintjéről” beszél, ám rögtön a rákövetkező versben a világi nézőpontú megítélés veszélyére inti az olvasót. Ugyanezzel az óvatossággal találkozunk a Csaitanja-csaritámrta történetében is. Ki a vaisnava? – hangzik a kérdés, melyre Csaitanja válasza: aki – akár egyszer is – kimondta Krsna nevét! S nagysokára, csak egy év múltán beszél a vaisnavák csoportjairól: vaisnava, vaisnavább (vaiṣṇavtara), legvaisnavább (vaiṣṇavatama) – mondja, véletlenül sem lefelé nivellálva, hanem a melléknévfokozás képzőivel egyre magasabb szinteket határozva meg. A jelzői is ehhez igazodva kedvesek, finomak, például a magyarul „törékeny hitként” fordítható komala śraddhā szókapcsolatban a komala szó szerint lágyat, finomat, kényeset jelent, lágyat, mint a virágszirom – a rendíthetetlen (szó szerint dṛḍha – szilárd, erős, rögzített) hitűvel szemben arra utalva, hogy nem elég szilárd, könnyen hajlítható. S mindig ott a figyelmeztetés: ma talán ingatag, ám holnapra erős hitűvé válhat, hiszen Krsna nevét zengi!

Miért beszélünk egyáltalán a bhakták csoportjairól? Egyrészt útjelzőként saját magunk számára. Másokat nem jó megítélni (hacsak külön, nem kértek meg erre), ám a magunk helyzetét helyes felmérnünk. Másrészt: bár nem ajánlott méricskélni másokat, azt mégis jó megvizsgálni, a környezetemben kihez hogyan viszonyuljak? kitől tanuljak? esetleg kit tanítsak? Miközben nem egyszer összemosódhatnak ezek a szerepek: míg egyvalamit tőlem kérdeznek, ugyanattól a személytől más témában én is tanulhatok. Hiszen a tanítvány mindig tanul…

Miképpen írja le tehát Rúpa gószvámí a gyakorló helyes viszonyulását másokhoz? Mindenkire vonatkozik a „becsülje meg”, ādriyeta.
Kit gondolatban, mert Krsna neve zeng ajkain (a szövegben egészen pontosan: a torkában), Krsnát szólongatja, őt magasztalja. Csaitanja definíciója szélesebb körű: „aki csak egyszer is kimondta Krsna nevét”, s mert Krsna Isten neve, ez mindenkire vonatkozik aki Istenhez tartozónak véli magát. Mindenkiben megkeresni azt, amiért tisztelhetjük – azt gondolom, ez általában is helyes felfogás.
Becsülje, értékelje hódolatának felajánlásával azt, kinek beavatása van, s Istent imádja: Isten imádatát a kommentárok gyakran a múrti-imádattal azonosítják, bár az „imádót” (bhajantam) ennél általánosabb. Ide illik egy Srídhar Mahárádzs által elbeszélt eset. Történt, hogy Bhaktisziddhánta Szaraszvatí Prabhupád a Csaitanja-bhágavata kommentárjának írásába mélyedt. Ekkor betoppant néhány bhakta, és a templom pénzügyeiről kezdett beszélni, a mester pedig félretette az írást, és a pénzügyi adminisztrációval kapcsolatos kérdések felé fordította figyelmét. Helyes ez? – merült fel többekben a kérdés – kizökkenteni akkor, mikor a legmagasabb világról elmélkedik? Igen – hangzott az egyik idősebb tanítvány válasza – Krsna háztartásának ügyeit intézi, ami pedig Rádhárání kötelessége, így az adminisztráció is Rádhá szolgálata!
És becsülje meg szolgálataival, és társaságának óhajtásával az uttama-adhikárít, kinek szíve tiszta, mentes mások megvetésétől, ki osztatlan figyelemmel már csak az isteni létben, imádatban él. A szolgálatot a vers a śuśrūśā szóval fejezi ki, ami szó szerint hallásvágyat jelent… a tanítvány hallani vágyik mestere szavát, s ez elválaszthatatlanul összekapcsolódik szolgálatkészségével.

A versmérték: vasantatilakā (a tavasz ékessége).

~~~~~~~~~~~~
· az Upadésámrta versei a Slókamálán

2010. október 27., szerda

Upadésámrta 7-8. – a lelki gyakorlatok jelentősége


syāt kṛṣṇa-nāma-caritādi-sitāpy avidyā-
pittopatapta-rasanasya na rocikā nu |
kintv ādarād anudinaṁ khalu saiva juṣṭā
svādvī kramād bhavati tad-gada-mūla-hantrī ||7||

syāt –
van; kṛṣṇa-nāma-carita-ādi – Krsna neve, tettei s a többi; sitā – cukor (fehér, holdsugár, szépasszony); api – még; avidyā-pitta-upatapta-rasanasya – a tudatlanság epéjétől elhatalmasodott nyelvé (ízé); na – nem; rocikā – vonzó, kellemes; nu – bizonyosan; kintu – ám; ādarāt – figyelemből, gondosságból; anudinam – nap-nap után; khalu – bizony; sā – az; eva – bizony; juṣṭā – gyakorolt; svādvī – édes, zamatos; kramāt – lépésenként, lassanként; bhavati – lesz; tad-gada-mūla-hantrī – ama betegség gyökerének elpusztítója;

Krsna neve, tettei akár a cukor, mégis, a nyelvnek, melyen a tudatlanság epéje elhatalmasodott, nem lesz kedves.
Ám gondosan, nap-nap után ízlelgetve lassanként zamatossá válik, s a betegség gyökerét is elpusztítja.

tan-nāma-rūpa-caritādi-sukīrtanānu-
smṛtyoḥ krameṇa rasanā-manasī niyojya |
tiṣṭhan vraje tad-anurāgi-janānugāmī
kālaṁ nayed akhilam ity upadeśa-sāram ||8||

tad-nāma-rūpa-carita-ādi –
az ő neve, formája, tettei s a többi; sukīrtana-anusmṛtyoḥ – dicsőítésben és megemlékezésben; krameṇa – lépésenként; rasanā-manasī – a nyelvet s az elmét; niyojya – alkalmazva, használva; tiṣṭhan – lakozó; vraje – Vradzsában; tad-anurāgi-jana-anugāmī – az őhozzá vonzódó embert követő; kālam – időt; nayet – töltse („irányítsa”); akhilam – egészen; iti – így; upadeśa-sāram – tanítás leglényege;

Nyelvét és gondolatait mindinkább Krsna neve, alakja s tettei dicsőítésével és a rájuk emlékezésben foglalja el.
A Vradzsában lakozó, s az őhozzá vonzódókat követő (tanítvány) töltse így minden idejét – ez a tanítás leglényege.

Sríla Prabhupád fordításában: „ (7) Krsna transzcendentális szent neve jelleme és kedvtelései édesek akár a méz. S bár a tudatlanság sárgaságában szenvedő ezt nem érzi, mily csodálatos, hogy a nektári szent nevet figyelemmel, naponta zengve, azt egyre ízesebbnek találja, s lassan betegségéből is kigyógyul! (8) A jótanácsok lényege így hangzik: beszédünket és elménket napi huszonnégy órán át lefoglalva szüntelenül hirdessük és tartsuk emlékezetünkben Krsna szent nevét, transzcendentális formáját, jellemét és kedvteléseit. Éljünk Vradzsában, ahol Krsna szeretett, és az odaadó szolgálathoz szilárdan ragaszkodó bhaktáinak nyomdokait követve szolgáljuk Őt.”

A hatodik vers után adódik a kérdés: miképpen juthatunk magunk is a lelki látásmód birtokába? A választ e versek adják: a lelki gyakorlatok (szádhana) végzése nyomán tisztul meg a szív. Az örökkön tökéletes szeretet potenciálja bennünk rejlik, hiszen a lélek az isteni tűz szikrája, az isteni szeretet viszonzó részese. Csaitanja Maháprabhu is így oktatja Szanátan gószvámít: „A Krsna iránti örökkön tökéletes szeretet nem külső forrásból származik, hanem a hallás, s a többi lelki gyakorlat révén ébred a megtisztuló szívben.” (nitya-siddha kṛṣṇa-prema 'sādhya' kabhu naya, śravaṇādi-śuddha-citte karaye udaya. Cscs. 2.22.107.) Tehát a megvalósult odaadó szeretet nem a szádhana eredménye, ám a szádhana végzése megtisztítja a szívet, s így felcsillan a benne rejlő ékkő, a Krsna iránti szeretet.
Igen ám, de a lelki gyakorlatok a lelki tisztánlátás hiányában (a-vidyā) anyagias módon gondolkodó ember számára nem kedvesek (na rocikā), így Krsna nevének zengésében sem talál örömöt, ezért elutasítja azt. Az evilági mentalitás falán a szádhu képében megjelenő isteni könyörület üt rést, s később is a guru és a szent vaisnavák társasága inspirálja leginkább a gyakorlót. Mindkét vers hangsúlyozza a lelki gyakorlatok rendszerességét. Nap-nap után (anudinam), azaz mindennap – áll a hetedik versben, a nyolcadikban pedig: a tanítvány töltse így idejét egészen (kālam nayet akhilam), azaz a nap huszonnégy órájában szüntelen szentelje magát a lelki gyakorlatainak. Nincs kétféle életünk: egy az anyagi világ számára, egy másik pedig a lelki gyakorlatainknak, fontos feladat hát, hogy a világi tevékenységeinket is összhangba hozzuk szádhanánkkal.
Krsna neveinek zengése nem közönséges eszköz. Néhány mantra elmondásával kezdődik, ám a távlatok nektáriak, melyhez képest a bűnös élet negatív visszahatásaitól való mentesség és az üdvösség jelentéktelen semmiségek csupán. (Lásd Haridász Thákur szavait, melyeket Góvardhan és Hiranja Madzsumadár gyülekezetében mondott.) Ekképp gyógyul meg a világi látásmód betegségében szenvedő lélek.
A krameṇa (lépésenként, fokról-fokra, mindinkább) szó kifejezi, hogy a szádhaka (a gyakorló) egyre mélyebbre hatol, lelki gyakorlatai egyre intenzívebbé válnak. Sríla Prabhupád kommentárjában ezzel kapcsolatban példaként az emlékezés (smaraṇa) fokozatait sorolja fel.

Hadd hívjam fel a figyelmet a hetedik vers két finom utalására! A sitā a versben finomított cukrot jelent. A szó a fehér (sita) melléknévből származik, további jelentései: holdsugár, szép leány. Így kerül a vers első sorában egymás mellé a fekete (hiszen a kṛṣṇa szó feketét is jelent) és a fehér, Krsna és a Holdsugár Szépleány… Krsna neve és tettei elválaszthatatlanok Rádhától.
A vers a szent név zengésének gyakorlatát a juṣṭā szóval fejezi ki. A szó többet jelent egyszerű gyakorlásnál, a juṣ igei gyök jelentései: elégedetté válik, szeret, kedvel, örömét leli valamiben, valaminek szenteli magát. A gyakorlás tehát nem mechanikus ismétlést jelent, hanem komoly nekiszentelődést, mely azonban örömteli, s elégedetté teszi a szívet.

A szádhana-bhakti két módjáról beszélnek. A szabálykövető (vaidhí) odaadás a szentírásokban lefektetett előírások és tiltások szerinti életet jelent, míg a rágánuga-bhakti olyan személyes példakép követését jelenti, aki tiszta és spontán ragaszkodással viszonyul Istenhez. A nyolcadik versben ez utóbbira vonatkozik az őhozzá, azaz Krsnához vonzódókat követő (tad-anurāgi-janānugāmī) megjelölés.

Kövessük hát mi is Ambarísa király példáját, minden érzékünkkel az érzékek urát szolgálva!

(Ambarísa király) gondolatai Krsna lótuszlábai (körül forogtak),
szavai a Úr tulajdonságairól szóltak,
kezei Hari templomát takarították.
Fülével Acsjutáról szóló történeteket hallgatott,
szemeivel Mukunda múrtiját, s hajlékait (a híveket s a templomokat) látta,
s az ő szolgáinak testét érintette csupán.
Szaglását a felajánlott virágok illatának érzékelésére,
ízlelését a tulaszílevéllel felajánlott praszádam megízlelésére,
lábait Harival kapcsolatos zarándokhelyek felkeresésére,
fejét pedig Hrsíkésa lótuszlábához hajtásra használta.
A szent szolgálatra vágyott, s nem érzékei élvezetére,
éppoly ragaszkodással, mint az Úr más nagy hívei.

(Bhág. 9.4.18-20.)

2010. október 16., szombat

Upadésámrta 6. – lelki látásmód


dṛṣṭaiḥ svabhāva-janitair vapuṣaś ca doṣair
na prākṛtatvam iha bhakta-janasya paśyet |
gaṅgāmbhasāṁ na khalu budbuda-phena-paṅkair
brahma-dravatvam apagacchati nīra-dharmaiḥ ||6||

dṛṣṭaiḥ – látottak által; svabhāva-janitaiḥ – saját természetéből születettekkel; vapuṣaḥ – testé; ca – és; doṣaiḥ – hibákkal; na – nem; prākṛtatvam – világiasság; iha – itt (e világban); bhakta-janasya – bhaktáé; paśyet – lássa; gaṅgā-ambhasām – Gangesz vizeié; na khalu – egyáltalán nem; budbuda-phena-paṅkaiḥ – buborék-hab (tajték)-iszappal; brahma-dravatvam – lelki folyóság; apagacchati – eltűnik, elmegy; nīra-dharmaiḥ – a víz jellemzői miatt (vagy által)

Még e világon se tekintsen anyagi szemmel a bhaktára, a saját természetéből adódó és a testi hibáit szemlélve,
(hiszen) a Gangesz lelki folyó mivolta sem csorbul egy cseppet sem, ha a víz éppen buborékos, habos és iszapos.

Sríla Prabhupád tolmácsolásában: „Tiszta odaadó tudatban a bhakta nem azonosítja magát testével, ezért az ilyen vaisnavát nem szabad anyagi szemszögből megítélni. Szemet kell hunyni esetleges alacsony származása, rossz megjelenése, csúnya, gyönge, beteges vagy rokkant teste fölött. A világi embernek mindezek szemet szúrnak, pedig a tiszta bhakta teste a látszólagos hiányosságok ellenére is lelki. Esős évszakban a Gangesz vize is iszapos, buborékos és habos, ám a folyó megőrzi transzcendentális természetét, ezért a lelki életben fejlett személy mindenképpen megfürdik e szent folyó habjaiban.”

A saját természetéből adódó (vagy saját helyzetéből, pozíciójából származó, svabhāva-janita) hibára a kommentárok általában az alacsony származás példáját említik. Az evilági létezésben testi vonásainkat a korábbi tetteink következményei, a karmánk formálja meg. Vannak, akik ezen általános megállapításon túl a konkrét testi jeleket is összekötik az előző életek tetteivel, így például a fekete fogakat a részegeskedés, a rossz leheletet pedig a rágalmazó hajlam következményének tekintik. Rúpa gószvámí versének üzenete szerint azonban a szerető odaadás mindeme hibák fölé emel, a bhakti felülírja a karmát!

„Ne lásson világiasságot” (na paśyet prākṛtatvam) – figyelmeztet bennünket Rúpa gószvámí. Nem azért, mert a bhakta volna világias, hanem mert a szemlélő látásmódja világias akkor, ha csupán az anyagi vonásokat fedezi fel a bhaktában. Komoly hibát követünk el, ha csupán a testi jellemzők szerint próbáljuk azonosítani a bhaktát.

A fő kérdés az, hogy mire vagyunk kíváncsiak a világból, mit keresünk? Milyen a tudatunk? A légy a virágos mező szélén száradó ürülékre száll, míg a méh a szemétdomb oldalában nyíló virág kelyhére. Lássuk méh-tudattal a világot magunk körül, s ez különösen fontos akkor, ha a Krsnához szorosan tartozó bhaktákat szemléljük. A méh-tudatú látás tetőpontja, mikor mindent Krsnával kapcsolatban állónak lát az ember, ahogy Krsnadász Kavirádzs gószvámí írja Csaitanja Maháprabhuról, aki miközben átkelt a dzsungelen: „az erdőt nézve Vrndávant látja, a hegyre pillantva pedig Góvardhant. Ahol csak folyót talál, úgy gondolja, az a Jamuná.” (Cscs. 2.17.55-56.)

Miképpen tekintsünk hát a vaisnavákra? Egyszer a bhakták panaszkodnak Gurudévnél egy hittestvérükre. Gurudév válasza: „Minden bhakta egy drágakő, hiszen Krsnának próbálja szentelni az életét.”

2010. augusztus 28., szombat

Upadésámrta 4. – a szeretet jelei


dadāti pratigṛhṇāti guhyam ākhyāti pṛcchati |
bhuṅkte bhojayate caiva ṣaḍ-vidhaṁ prīti-lakṣaṇam ||4||

dadāti –
ad; pratigṛhṇāti – kap, elfogad; guhyam – titkot; ākhyāti – elmond; pṛcchati – kérdez; bhuṅkte – eszik; bhojayate – etet; ca – és; eva – szintúgy; ṣaḍ-vidham – hatféle; prīti-lakṣaṇam – a szeretet jele

Ad és elfogad, titkot feltár és kérdez,
eszik és táplál – a szeretet jele e hatféle (tett).

Rúpa gószvámí költeményének első verse a késztetéseket sorolta fel, melyeken úrrá kell lennünk, majd az odaadást megsemmisítő és tökélyre vivő tényezők listája következett. E versekben is többször utalt a társaság megválasztásának fontosságára: a világi társasághoz való ragaszkodás (jana-saṅga, 2.) hátráltatja a bhakti kibontakozását, így ennek feladása (saṅga-tyāga, 3.) áldásos, a szentek tisztelete s nyomdokaik követése (sato vṛtti, 3.) pedig az odaadást tápláló erény.
A következő három verset Rúpa gószvámí a bhakták egymás közötti viszonya jellemzésének szenteli, a negyedik vers az előzőek stílusában a szeretet jeleit sorolja fel, amit a társulás módjaival kapcsolatos jó tanácsok követnek az ötödik versben, s az intés a rákövetkezőben: anyagi látásmóddal képtelenek leszünk valóban megbecsülni a lelki embereket.

Az adományozás, a mások legalapvetőbb szükségleteiről való gondoskodás az erény gyakorlásának elemi foka: dharma-mūle satya-dāne (a dharma alapja az igazság és az adományozás), ahogy Csánakja is mondja. Rúpa gószvámí azonban a szeretet jeleiként sorolja fel e hatféle cselekvést. A szövegösszefüggés nyilvánvalóvá teszi, hogy e negyedik vers az előzőekhez illeszkedve az odaadás kibontakozását segítő társulásról, a bhakták szeretetteli kapcsolatairól, a bhakták szeretetteljes kapcsolatainak jeleiről szól – érdemes hát megfontolnunk, mennyiben lépnek túl ezek a tettek a szokásos erényes cselekedeteken.

A felsorolt hat tényező három párt alkot, a szeretet kölcsönösségére irányítva figyelmünket.

A táplál és eszik (bhojayate, bhuṅkte) kettősében a táplálás több, mint az éhező ember alapvető szükségleteinek kielégítése: a közös étkezés a bizalmas kapcsolat jele. A praszádam nem csupán testi táplálék, így a táplálékról való gondoskodás is érthető tágabb értelemben, szellemi, lelki táplálásként, figyelmes gondoskodásként.

A titkot feltár és kérdez (guhyam ākhyāti, pṛcchati) kettőse is bizalmas légkörre utal – melyben a résztvevők teljesen megbíznak egymásban, nincs takargatnivalójuk. Az anyagi világ társas kapcsolatait többnyire a pozícióért való küzdelem jellemzi: az emberek a feletteseiknek hízelegnek, taposnak azokon, akiket alattuk valónak vélnek, miközben álarcokat öltve játsszák szerepeiket. Alá-fölérendeltséggel a bhakták között is találkozunk, hiszen a tanítvány is a mester utasításait hajtja végre, ám ebben a kapcsolatban soha nem cél a másik kihasználása. A bhakták közötti kapcsolatok a kölcsönös szereteten alapulnak, a nyíltság jellemzi őket – ez a titkot feltár egyik jelentése. Mestereink más értelmezésre is felhívják a figyelmünket, a titkok a lelki élet során megélt felismerésekre is vonatkoznak, a felismerések kölcsönös megosztása a legnagyobb bizalom jele.

Az ad és elfogad (dadāti, pratigṛhṇāti) a bhakták között elsősorban lelki adásra, így önmagunk átadására, szeretetteljes szolgálat tetteire vonatkozik. Sríla Prabhupád kommentárjában a legmagasabbrendű adománynak a prédikálás, és az istenszeretet ajándékát nevezi, ugyanakkor felhívja figyelmünket arra a tényre, hogy a vers a bhakták közötti szeretet jeleiről szól, így az önátadás is ebben a körben gyakorlandó.

A vers a szeretet a prīti szóval jelöli. A szó gyöke a prī, melynek jelentése: megörvendeztet, elégedetté tesz, kedvesen bánik valakivel. A prīti gyakran baráti vonzalomra, egyenrangú felek közti szeretetre utal. Szanszkrt nyelven sokféle hangulatban beszélhetünk a szeretetről, akár az alá-fölérendeltségi viszonyokra is utalva: további példaként említhetnénk a gondoskodó szeretetet, mint szülőnek gyermeke iránt érzett szeretetét, melyet a sneha (gyöngédség) szó fejezi ki, míg a bhakti (szeretetteljes odaadás) a feljebbvalók, Isten, a mester iránti szeretet megnevezése.

A vers a hat tényező másodlagos jelentéseit figyelembe véve a mester és tanítványa kapcsolatát is leírja (ebben az értelmezésben természetesen nem beszélhetünk egyenrangú felekről). A tanítvány részéről első az adás, azaz az alávetés, a szabadság önkéntes feladása. A mester elfogadja, hogy a tanítvány letette függetlenségét a kezébe, miközben ő a felelősségvállalás ajándékát adja. Ezt követi a tanítás, szavakkal és gondoskodással.

ajánlott olvasmány:
· szádhu-szanga – a szentek társasága

2010. augusztus 21., szombat

Upadésámrta 3. – az odaadás beteljesülése


utsāhān niścayād dhairyāt tat-tat-karma-pravartanāt |
saṅga-tyāgāt sato vṛtteḥ ṣaḍbhir bhaktiḥ prasidhyati ||3||

utsāhāt –
tettrekészség folytán; niścayāt – szilárd meggyőződés folytán; dhairyāt – állhatatosság, megfontoltság, türelem folytán; tat-tat-karma-pravartanāt – az ahhoz (vezető) tettek végzése folytán; saṅga-tyāgāt – ragaszkodás (világi társaság) feladása folytán; sataḥ – szenté; vṛtteḥ – tiszteletteljes bánásmód folytán; ṣaḍbhiḥ – hat által; bhaktiḥ – odaadás; prasidhyati – beteljesül

Tettrekészség, határozottság, állhatatosság, az ahhoz vezető tettek végzése,
a világi társulás (vagy a ragaszkodás) feladása és a szent (bhakták) tisztelete – e hat folytán teljesül be az odaadás.

1. Az utsāha kifejezés gyöke az ud-sah ige. A sah főbb jelentései: képes valamire, elégedetté tesz, elvisel, fenntart, az ud (fel) igekötővel kiegészülve a jelentése: képes valamire, energikusan, tettrekészen cselekszik. Az utsāha így arra az elszántságra, tettrekészségre vonatkozik, mely a szádhana-bhakti végzésére ösztönzi az embert. Több, mint fellelkesült hevület, inkább szilárd határozottság, mely nem ismer akadályt. Honnan származik ez az erő? Miként a Gangesznek a saját vizét áldozzák, az energia forrásának is az energiáját… a szádhana-bhakti szívbéli gyakorlása adja az erőt a szádhana-bhakti végzéséhez. A helyes tettek végzésén túl döntő fontosságú a cselekvés indítéka: nem elég félszívvel, kényszerből, megszokásból cselekedni, hanem a bhakti, az odaadó szeretet legyen tetteink kiindulópontja. Fölmerülhet a kérdés: azt állítjuk, a bhakti folytán jutunk ahhoz az erőhöz, melynek révén beteljesülhet a bhakti… vajon nem körkörös érvelés ez? Nem, hiszen a bhakti az eszköz, s egyszersmind a cél is… a csöppnyi odaadás a szádhana gyakorlása során erősödik meg.
A szótárat böngészve még egy érdekes gondolatra bukkantam a tetterővel kapcsolatban: úgy mondják, az uralkodó hatalma, ereje (śakti) három forrásból táplálkozik. A prabhāva-śakti a pozíciójából származó erő – felnéznek rá, mert ő az uralkodó. A mantra-śakti a jó tanácsadókat jelenti (a mantra jelent szent fohászt, imaformulát, de tanácsot vagy konzultációt is), az utsāha-śakti pedig az uralkodó személyes ereje, energikussága.

2. A niścaya szó gyöke a niści, melynek jelentése tisztáz, pontosít, a niścaya így határozottságot, megingathatatlan, szilárd hitet jelent.
A bizalom ellentéte a kételkedés… kételkedem, tehát vagyok szoktuk hallani, kissé eltorzítva Descartes kijelentését, mely teljes egészében egyébként így hangzik: Kételkedem tehát gondolkodom, gondolkodom tehát vagyok, vagyok tehát Isten létezik. A vizsgálódás alapja Descartes szerint sem a hitetlenkedés, hanem a módszeres, rendszeres kutatás. S azzal egyetérthetünk, hogy kezdetben szükséges az alapos ellenőrzés, ám a bizalmatlansággal vigyázni kell, hiszen megöli a csírázó szeretetet… nem jó az örökös gyanakvás légkörében élni. Szükséges tehát a kételyek eloszlatása, a tisztázás… ugyanígy fontos a tiszta szándék és a tiszta szándék feltételezése is.
A szeretet viszont elfeledteti a bizalmatlanságot… hiszen a látást is elhomályosítja.

3. A dhairya a dhīra állapotát jelenti… a dhīra állhatatos, határozott, önfegyelmezett, józan, erős, bölcs, a dhairya tehát arra az állhatatosságra utal, mellyel a gyakorló lankadatlanul végzi a szádhana-bhakti elemeit.
Manapság nem népszerű az állhatatosság… olyan technikákat szokás keresni, melyek azonnali hatást eredményeznek. Minél kevesebb erőfeszítéssel kívánunk villámgyors eredményt elérni. A szádhana-bhakti azonban nem ilyen természetű, inkább az olyan állandó ütemben fújó gyenge szellőre emlékeztet, mely végül hatalmas hullámokat kelt.
Az állhatatosság példaképe Dhruva herceg (nevének jelentése is ez: Szilárd), aki kisgyermekként kapott beavatást Náradától, majd a Jamuná partján a mesterétől kapott mantrát zengve folytatta légzőgyakorlatait és végezte a mesterétől tanult imádatot, oly kitartással, hogy a félisteneket is összezavarta. Végezetül a Sarkcsillagra költözött, mely a mozgó égitestek között a szilárd pont, a fogadalmak szilárd megtartásának szimbóluma… érdemes néha felnézni rá, s erőt meríteni állhatatosságából.

4. tat-tat-karma-pravartana: az oda, azaz a bhaktihoz vezető tettekkel foglalkozás a szádhana-bhakti gyakorlatait jelentik, a hallást, magasztalást, és a többit (śravaṇaṁ kīrtanaṁ).
Krsna így tanítja Uddhavát:
„20-23. Nektári történeteim hithű hallgatása és elismétlése, odaadó imádat, magasztaló énekek zengése, lelkes szolgálatkészség (a templom tisztogatásában), teljes leborulás előttem (nyolc testtag - homlok, mellkas, kezek, térdek, lábak - érintse a földet), híveim tisztelete, jelenlétem fölfedezése minden élőlényben, szolgálat minden (közösségi) cselekedettel, minden szó, az elme s a vágyak nékem szentelése, a gazdagság, fényűzés, valamint az öncélú tettek mellőzése, áldozati rítusok, jótékonykodás, tűzáldozati felajánlások, csöndes fohászkodás, koplalás, szent fogadalmak és egyéb vezeklések, mind mind fokozzák az odaadást irántam.
24. Óh, Uddhava! A fenti erényes tettek gyakorlása megerősíti az odaadást annak szívében, aki teljességgel átadja magát szolgálatomnak. Létezik-e olyan cél, amit (ezen kívül) egy bhaktának még el kellene érnie?” (Bhág. 11.19.20-24.)

5. A saṅga (sam-gam – „együtt megy”, összejár, találkozik, csatlakozik) egyszerre jelent találkozást, társulást, és ragaszkodást is, a saṅga-tyāga pedig ezek feladása.
Az odaadást elősegítő tettek végzése segíti a bhakti kibontakozását, s éppúgy támogatja ezt az odaadást hátráltató tettekről való tartózkodás, így a világi gondolkodástól, a világi gondolkodású emberektől való tartózkodás is.
E tényező jelentőségét mutatja, hogy az előző versben is olvashattunk róla.

6. sato vṛttiḥ: A sat szó jelentése létező, valódi, erényes, nemes ember (a szókapcsolatban birtokos esetben áll), a vṛtti pedig létezést, valamilyen állapotban való maradást; viselkedést, életmódot, tiszteletteljes bánásmódot, gondolkodásmódot jelent. A sato vṛttiḥ így a szentéletű vaisnavák tiszteletét, jó tulajdonságaik és viselkedésük követésének gyakorlatát jelenti.

Miként az Upadésámrta második verse, ez a vers is sok hasonlóságot mutat a Haṭhayogapradīpikā (A hatha-jóga lámpása) egyik versével:

utsāhāt sāhasād dhairyāt tattva-jñānāś ca niścayāt |
jana-saṅga-parityāgāt ṣaḍbhir yogaḥ prasiddhyati ||

Tettrekészség, bátorság, állhatatosság, valós tudás, szilárd meggyőződés és
az emberek társaságának kerülése: e hat által teljesül be a jóga.

E lista nem tartalmazza a szentek követését (sato vṛttiḥ), helyette a bátorsággal, erőfeszítéssel (sāhasa) találkozunk, az odaadó tettek végzése helyett pedig a valós tudást (tattva-jñāna) ajánlja.

Srí Upadésámrta: 1., 2. 3.,

2009. augusztus 29., szombat

Upadésámrta 2. – az odaadást megsemmisítő tényezők


atyāhāraḥ prayāsaś ca prajalpo niyamāgrahaḥ |

jana-saṅgaś ca laulyaṁ ca ṣaḍbhir bhaktir vinaśyati ||2||

ati-āhāraḥ –
túlzó szerzés (evés); prayāsaḥ – törekvés, erőfeszítés; ca – és; prajalpaḥ – fecsegés, hiábavaló beszéd; niyama-agrahaḥ – szabály (előírás) elvetése [vagy: āgrahaḥ – makacsul ragaszkodás]; jana-saṅgaḥ – emberek utáni ragaszkodás (vagy társaság); ca – és; laulyam – mohóság, kapzsiság (csapongás, állhatatlanság); ca – és; ṣaḍbhiḥ – hat által; bhaktiḥ – odaadás; vinaśyati – megsemmisül 


Túlzó szerzés, törekvés, fecsegés, a szabályok elvetése (vagy makacsul ragaszkodás),
a világi társaság és a csapongó természet (vagy mohóság) – e hat révén az odaadás megsemmisül.

Rúpa gószvámí tanító költeményének második strófája az odaadást pusztító tényezőket veszi sorra. Azon tényezőkre hívja fel a figyelmet, melyek az odaadás útját járó törekvő transzcendentalista bimbózó odaadását tönkretehetik.

1. Az
āhāra szó egyszerre jelent szerzést és táplálkozást is, így az ati-āhāra kifejezés a mohó szerzésvágyra, és sok evésre egyaránt utal. A szükségletek kielégítésén túli felhalmozás ellentétben áll az odaadás elveivel. Az upanisadok tanítása szerint:
īśāvāsyam-idaṁ sarvaṁ yat kiñca jagatyāṁ jagat |
tena tyaktena bhuñjīthā mā gṛdhaḥ kasya svid dhanam ||1||

„Isten hat át itt mindent, bármi (e) világban mozgót.
Használd az általa meghagyottat, s ne kívánd más vagyonát.” (Ísa-upanisad 1.)

Egyszerű élet és magasrendű gondolkodás – ez az az eszmény, melyet zászlónkra tűzve elkerülhető az atyāhāra csapdája. A felhalmozott javak nem csak anyagi javakat jelenthetnek: Bhaktisziddhánta Szaraszvatí Prabhupád kommentárjában kifejti, hogy ide tartozik az ismeretek túlzott felhalmozása is.

Manapság a fogyasztói mentalitás korát éljük, s e szemlélet olykor nem csak a világ anyagi működésében, hanem a spirituális keresők viselkedésében is tettenérhető: megvesszük, használjuk, kiszemezgetjük azokat az elemeket, melyektől gyors eredményt várunk s melyek elnyerik tetszésünket, majd a sarokba dobva az egészet, új utat, irányzatot, mestert vásárlunk magunknak. A bhakti, a szerető odaadás azonban összeférhetetlen ezzel a szemlélettel. Az eszmény igen magas: az istenszeretet, a teljes önátadás, teljes önfeladás, s e magas eszmény őszinteséget, szilárd és mély állhatatosságot, és az elrugaszkodás bátorságát igényli. Az atyāhārától való tartózkodás tehát e fogyasztói szemlélet feladását is magában foglalja.

2. A prayāsa elsősorban a felhalmozással kapcsolatos világi törekvésekre, illetve az érzékek öröméért végzett tevékenységre utal. A szó a törekvés, erőfeszítés jelentések mellett fáradtságot, nehézséget, bonyodalmat is jelent, így önmagában is arra utal, hogy ezek az erőfeszítések sok problémát hoznak a szádhaka életében.

A törekvés általában nem elvetendő, hiszen erőfeszítéssel jár az odaadó szolgálat, az önfegyelmező gyakorlatok, vagy fogadalmak vállalása is. A kulcs a mentalitás: kellő fizetség fejében a takarítónő is kitakarítja a templomot, ám őt a munkabér ösztönzi. Hasonlóan anyagi az a tevékenység is, melyet a hírnév, az elismerés vágya motivál, csak éppen a fizetés módja más – e törekvések tehát hibásak.

A prayāsa erőltetést is jelent: gondosan figyelve kell megtaláljuk az egyensúlyt a helyes mentalitású komoly erőfeszítés, s az erőltetés között – miként a nyílvesszőt sem tudjuk kilőni, ha nem feszítjük meg kellően az íjat, ám ha túlfeszítjük, eltörik.

3. Prajalpa: fecsegés, hiábavaló beszéd a meddő vita, a pletyka, vagy mások kritizálása. Azt mondják, mielőtt az ember egy szót kiejt a száján, az haladjon át három kapun. Az elsőnél a kapuőr kérdezze meg: igaz-e, a másodiknál a kapuőr kérdezze meg, hogy jóakaró-e, míg a harmadiknál kérdezze meg, hogy hasznos-e, s csak akkor hagyja el a szó a szánkat, ha mindhárom kapun átjutott. Krsna is erre inti Ardzsunát:
anudvega-karaṁ vākyaṁ satyaṁ priya-hitaṁ ca yat |
svādhyāyābhyasanaṁ caiva vāṅ-mayaṁ tapa ucyate ||
„A beszéd, mely másoknak nem okoz aggodalmat, igaz, kedves és jóakaró,
valamint a védák recitálása – ezt mondják a beszéd vezeklésének.” (Bg. 17.15.)

A nyjája, a logika tudománya a vita háromféle módját ismerteti. A vāda (megvitatás) célja az igazság keresése, ennek során a résztvevők összefoglalják az érveket és ellenérveket, mindet kellően alátámasztva. A jalpa (vita) során a cél már a másik legyőzése, így e cél érdekében szócsavarást, mellébeszélést, csúsztatást is bevetnek a felek. A vitaṇḍāról (gáncsoskodás, akadékoskodás) pedig akkor beszélhetünk, ha csak az ellenkezés kedvéért folyik a vita.
Az igazságkereső megvitatás esetleg helyénvaló lehet, ám emlékezzünk mindig Nárada intésére: „Egy bhakta ne bocsátkozzék meddő vitába. Mert végtelen a nézetek különbsége, s az érvelésre alapozott egyetlen nézet sem perdöntő.” (Bhakti-szútrák 74-75.)

4. A niyama szó szabályt, előírást jelent, a graha pedig valaminek a megfogását. Az a- fosztóképzővel kiegészítve:
agraha, elengedést, míg az āgraha görcsös megragadást. A niyamāgraha szóösszetételt kétféleképpen is értelmezhetjük: niyama-agraha, azaz a szabályok elvetése, és niyama-āgraha, a szabályokhoz való görcsös ragaszkodás, s valóban, mindkét mentalitás hátráltatja a szádhakát.
A niyama-āgraha ezenfelül olyan szabályok követését is jelentheti, melyek nem a bhaktival kapcsolatosak – hanem például a mennyei világok elérését célozzák.

Az előírások a felületes szemlélőben olykor ellenszenvet váltanak ki, mert az ember úgy érzi, hogy a személyes szabadságában korlátozzák az előírások. S valóban felmerülhet a kérdés: a cél a szívbéli istenszeretet fellobbantása, vajon mi köze van ehhez az életszabályoknak, hogyan lesz a szabályok követéséből rajongó szeretet? Voltaképpen sehogy: az előírások közvetlen célja az akadályok elhárítása. Bhaktivinód Thákur (Ámnája-szútrák 74.) négyféle ilyen akadályról (anartha) beszél:
- ami megakadályozza önnön lelki létünk felismerését (svarūpa-anavāpti) – a hamis éntudat,
- az ideiglenes dolgok (vagyon, jó utódok, menny) utáni vágyakozás (asat-tṛṣṇā),
- bűnök (aparādha),
- a szív gyengesége (hṛdaya-daurbalya) – sóhajtozás, siránkozás, a szilárdság hiánya.
Az ajánlások, előírások követése, a lelki gyakorlatok rendszeres végzése segít mindezen akadályok ledöntésében. Nárada így tanít erről: „Amíg az ember tiszta szívében nem sarjad ki a töretlen hit, a szent írások szabályai a követendők. Máskülönben bukás fenyeget. A társadalmi szokásokat, a világi életet is következetes összhangba kell hozni az írások tanácsaival; mert a testet épségben kell tartani, hogy alkalmas legyen az Úr szolgálatára. A létfenntartás végett a törekvő jelölt fogyasszon megszentelt ételt, viseljen egyszerű és tiszta holmit, tisztálkodjon és pihenjen kellőképp.” (Bhakti-szútrák 12-14.)

A vaidhi-bhakti, a szabálykövető odaadás számos tiltást és ajánlást tartalmaz, ám mind alapját e kettő alkotja:
smartavyaḥ satataṁ viṣṇur vismartavyo na jātucit |
sarve vidhi-niṣedhāḥ syur-etayor-eva kiṅkarāḥ ||
Az ember emlékezzék mindig Visnura, és soha ne feledje el őt,
minden előírás és tiltás legyen e két elv szolgája.” (Padma-purána)

5. A saṅga szó társaságot, és ragaszkodást is jelent egyszerre. A jana jelentése ember, gyakran a hétköznapi, közönséges értelemben, így jana-saṅga a világi emberek társaságát, a hozzájuk való ragaszkodást jelenti. Az ember társas lény, s a ragaszkodás is a természetéből fakad. Kapiladév így tanít erről:
prasaṅgam ajaraṁ pāśam ātmanaḥ kavayo viduḥ |
sa eva sādhuṣu kṛto mokṣa-dvāram apāvṛtam ||
„A ragaszkodás örök köteléke a léleknek – jól tudják ezt a bölcsek,
ám a szádhukhoz való ragaszkodás szélesre tárja az üdvösség kapuját.” (Bhág. 3.25.20.)

Értelmezhetjük úgy e tanácsot, hogy kerüljük mindazokat, akik nem viselnek vaisnava tilakot a homlokukon, és keressük mindazok társaságát, akik igen. Világi mentalitással azonban a szádhukat is megpróbálhatjuk kihasználni, s fordítva is: a közönséges helyzetek, hétköznapi találkozások is Krsnára emlékeztetik azt, aki mindig rá gondol, mindenben őt látja. Látható hát, hogy a kulcs ismét csak a mentalitásunk: közönséges módon, vagy szent módon viselkedünk másokkal. Ahogy a vers is mondja:
pibanti nadyaḥ svayameva nāmbhaḥ khādanti na svāduphalāni vṛkṣāḥ |
payodharāḥ sasyamadanti naiva paropakārāya satāṁ vibhūtayaḥ ||
„A folyók nem a saját vizüket isszák, a fák sem saját édes gyümölcseiket eszik,
a felhők sem azzal a gabonával táplálkoznak, (mit ők öntöznek esőikkel), hasonlóképp az erényes ember is másért él.”
Persze a szentekkel kicsit egyszerűbb szent módon viselkedni.

6. A laulya szó lul – remeg, hánykolódik igei gyökből származik, s kettős jelentéssel bír: csapongást, állhatatlanságot, illetve mohóságot és kapzsiságot is jelent, hiszen a mohóságot is a nyugtalan remegés, zaklatottság jellemzi. A szó mindkét jelentésében illik a versbe, hiszen az állhatatosság hiánya és a kapzsiság is összeegyeztethetetlen a szerető odaadással.

A vers valószínűleg nem Rúpa gószvámí sajátja. A 15. századból származó Haṭhayogapradīpikā (A hatha-jóga lámpása) című jóga-kommentárban is olvashatunk egy egészen hasonló verset – a különbség csupán egy szó.


atyāhāraḥ prayāsaś ca prajalpo niyamāgrahaḥ |
jana-saṅgaś ca laulyaṁ ca ṣaḍbhir yogo vinaśyati ||
„Túlzó szerzés, törekvés, fecsegés, a szabályok elvetése (vagy makacsul ragaszkodás),
a világi társaság és a csapongó természet (vagy mohóság) – e hat révén a jóga megsemmisül.

Figyelemreméltó, hogy az Upadésámrta első verse is egy, a korában közismert vers változata, a második, s a harmadik vers is fellelhető másutt. Bár én a Haṭhayogapradīpikāban bukkantam rá, valószínűnek tartom, hogy még korábbi, Rúpa gószvámí korában is tekintélyes jóga-szövegből valók. Gyanítom, Rúpa gószvámí azért használta fel éppen e verseket, hogy rámutasson: a Csaitanja Maháprabhu által hirdetett bhakti-jóga mélyen gyökerezik a hagyományokban. Nem valamiféle új tanról van szó, Csaitanja olykor meghökkentő, a szokásokkal szembemenő tanítása szerves része, tiszta esszenciája a védák és puránák által közvetített szanátan-dharmának.


PDF
Srí Upadésámrta: 1., 2.,

2009. február 13., péntek

Verselés - versmértékek


(...)

A versszakok általában négy részből állnak, ezek neve pāda („láb”), a versmértékeket a páda szótagszáma szerint szokás csoportosítani.

A védai versmértékek Bhágavata-purána elbeszélése szerint a világ teremtésekor Brahmá testrészeiből keletkeztek:
„Az uṣṇik Pradzsápati (Brahmá) szőrszálaiból, a gāyatrī a bőréből,
a triṣṭubh a húsából, az anuṣṭubh az ínjából, a jagatī pedig a csontjaiból lett.
A paṅkti a csontvelőjéből, a bṛhati az életerejéből [prána].” (Bhág. 3.12.45-46.)

A gāyatrī hat, az uṣṇik hét, az anuṣṭubh nyolc, a bṛhati kilenc, a paṅkti tíz, a triṣṭubh tizenegy, a jagatī tizenkét szótagú pádákból áll. A költők természetesen számos más versmértékkel is élnek, az alábbi rövid ismertetőben csak néhányat mutatok be a több száz versmérték közül.

Versmérték 8 szótagú pádával – anuṣṭubh

A leggyakrabban ezzel a versmértékkel találkozhatunk. A Mahábhárata – így a Bhagavad-gítá – legtöbb verse is e versmértékben íródott. A másik neve śloka. Kevéssé kötött mérték, az első négy szótag bármilyen lehet, ám általában az ötödik rövid, a hatodik hosszú, a hetedik pedig váltakozva hosszú és rövid. Cezúra – ha van egyáltalán – 4 / 4 osztású. Első példánk a Bhagavad-gítá 1.15. verse:

ñca ja nyaṁ / hṛ ṣī ke śo
– υ
– / υ – –
de va da ttaṁ / dha naṁ ja yaḥ |
– υ –
– / υ – υ
pau ṇḍraṁ da dhmau / ma hā śa ṅkhaṁ
– – –
– / υ – –
bhī ma ka rmā / vṛ ko da raḥ ||
– υ –
– / υ – υ –







A következő példa a Siksástaka 3. verse, a harmadik páda láthatóan eltér e szabályosságtól:

tṛ ṇā da pi su nī ce na
υ – υ υ υ – – υ
ta ro ra pi sa hi ṣṇu |
υ – υ υ υ – υ
a ni na de na
υ – υ – – υ – υ
rta yaḥ sa ha riḥ ||
– υ – – υ – υ

Versmértékek 11 szótagú pádával triṣṭubh

Számos olyan triṣṭubh verssel találkozunk, melyben az utolsó szótagok rendje meghatározott, a nyolcadik hosszú, a kilencedik rövid, s a tizedik megint hosszú, ilyen például Rúpa gószvámí Srí-upadésámrtájának első verse:

vā co ve gaṁ ma na saḥ kro dha ve gaṁ
– – – – υ υ – – υ –
ji hvā ve ga mu da ro pa stha ve gam |
– – – υ υ υ – – υ –
e tā nve gā nyo vi ṣa he ta dhī raḥ
– – – – – υ υ – υ –
sa rvā ma pī māṁ pṛ thi vīṁ sa śi ṣyāt ||
– – υ – – υ υ – υ –

A leggyakrabban előforduló kötött triṣṭubh versmértékek az indravajrā és az upendravajrā. E versmértékekben már kötött a hangsúlyos és hangsúlytalan szótagok rendje, ettől csupán az utolsó szótag térhet el.

Az indravajrā (Indra villáma) versmértékben a cezúra helye általában: 5 / 6, de előfordul 6 / 5, akár 4 / 7 felosztás is. A példa Visvanáth Csakravartí Srí srí-gurvástaka című verse, amelyben 5 / 6 és 6 / 5-ös cezúrát is megfigyelhetünk:

saṁ sā ra dā vā / na la ḍha lo ka
– – υ –
– / υ υ – υ – υ
trā ṇā ya kā ru ṇya / gha gha na tvam |
– – υ – –
υ / υ – υ – –
prā pta sya ka lyā ṇa / gu ṇā rṇa va sya
– – υ – – υ /
υ – υ – υ
va nde gu roḥ śrī / ca ra ṇā ra vi ndam ||
– – υ –
– / υ υ – υ – –

Az upendravajrā (Indra villámához hasonló) tulajdonképpen csak az első szótagjában tér el az indravajrātól. Amikor a versszakban mindkét versmérték előfordul, a neve upajāti. A Bhagavad-gítá 11. fejezetének számos verse ilyen mértékű, a példa a 11.15. vers, melynek utolsó pádája upendravajrā mértékű:

pa śyā mi de vāṁ sta va de va de he
– – υ – – υ υ – υ – –
sa rvāṁ sta thā bhū ta vi śe ṣa saṁ ghān |
– – υ – – υ υ – υ – –
bra hmā ṇa mī śaṁ ka ma sa na stham
– – υ – – υ υ – υ – –
ṣīṁ śca sa rvā nu ra gāṁ śca di vyān ||
υ – υ – – υ υ – υ – –

Śālinī (szerény, szolíd) versmértékű a vrndávani Rádhá-Góvinda múrtihoz szóló fohász. A cezúra helye itt többnyire 4 / 7.

dī vya dvṛ ndā ra ṇya ka lpa dru mā dhaḥ
– – – – – υ – – υ – –
śrī ma dra tnā gā ra siṁ hā sa na sthau |
– – – – – υ – – υ – –
śrī ma drā dhā śrī la go vi nda de vau
– – – – – υ – – υ – –
pre ṣṭhā lī bhiḥ se vya mā nau sma mi ||
– – – – – υ – – υ – υ

Találunk olyan versmértéket is, melyben a pádák szótagszáma nem egyenlő. A viyoginī (hiányzó, távollévő), vagy más néven sundarī (szépséges) versmértékben az első és harmadik páda 10 szótagból áll, képlete: υ υ – υ υ – υ – υ –, míg a második és negyedik páda 11 szótagú: υ υ – – υ υ – υ – υ –.
A Siksástaka verse, mely a távol lévő kedves nevének zengéséről szól talán nem véletlenül e versmértékű:

na ya naṁ ga la da śru dhā ra
υ υ – υ υ – υ – υ –
va da naṁ ga dga da ru ddha gi |
υ υ – – υ υ – υ – υ –
pu la kai rni ci taṁ va puḥ ka
υ υ – υ υ – υ – υ –
ta va nā ma gra ha ṇe bha vi ṣya ti ||
υ υ – – υ υ – υ – υ υ

Versmértékek 12 szótagú pádával – jagatī

A védahimnuszok jagatī versmértékeinek közös jellemzője, hogy a páda utolsó szótagjai: a nyolcadik hosszú, a kilencedik rövid, s a tizedik hosszú, a tizenegyedik ismét rövid.

12 szótagú pádákból áll például a Dámódarastaka fohász, melynek versmértéke bhujaṁgaprayāta (a kígyó siklása). A cezúra helye: 6 / 6.

na mā mī śva raṁ sa cci dā na nda rū paṁ
υ – – υ – – υ – – υ – –

14 szótagú pádák

Az ebbe a csoportba tartozó legkedveltebb versmérték a vasantatilakā (a tavasz ékessége), a cezúra helye: 8 / 6. Ilyen verselésűek a Brahma-szanhitá himnuszai, a Bhágavata-purána rásza-lílá fejezeteinek versei, vagy a Siksástaka második verse is:

nā mnā ma ri ba hu dhā ni ja sa rva śa ktis
– – υ – υ υ υ – υ υ – υ – –
ta trā rpi ni ya mi taḥ sma ra ṇe na kā laḥ |
– – υ – υ υ υ – υ υ – υ – –
e tā dṛ śī ta va kṛ bha ga va nma pi
– – υ – υ υ υ – υ υ – υ – υ
du rdai va dṛ śa mi ja ni nu rā gaḥ ||
– – υ – υ υ υ – υ υ – υ – –

15 szótagú pádák

Ilyen a tūnaka (tegez), melyben a cezúra helye: 4 / 4 / 4 / 3, vagy 7 / 8. A példánk Srídhar Mahárádzs verse, Préma-dháma-sztótram:

pre ma dhā ma de va me va nau mi gau ra suṁ da raṁ
– υ – υ – υ – υ – υ – υ – υ –

A mālinī (megkoszorúzott, virágfüzérrel övezett) versmértékkel a gószvámík verseiben találkozhatunk, de a Bhramara-gítá is ilyen verselésű. A pádák hosszának növekedésével a cezúra helye is egyre fontosabbá válik, e versmértékben: 8 / 7. A példa a Bhramara-gítá első verse, Bhágavata-purána 10.47.12.

ma dhu pa ki ta va ba ndho / mā spṛ śāṁ ghriṁ sa pa tnyāḥ
υ υ υ υ υ υ – – / – υ – – υ – –
ku ca vi lu li ta mā lā / ku ṅku ma śma śru bhi rnaḥ |
υ υ υ υ υ υ – – / – υ – – υ – –
va ha tu ma dhu pa ti sta / nmā ni nī nāṁ pra sā daṁ
υ υ υ υ υ υ – – / – υ – – υ – –
ya du sa da si vi ḍa mbyaṁ / ya sya dū ta stva mī dṛk ||
υ υ υ υ υ υ – – / – υ – – υ – –

17 szótagú pádák

Pṛthvī (Föld) a verselése például a Csaitanja-csaritámrta bevezető fohászai egyikének (1.1.4), a cezúra helye: 8 / 9.

a na rpi ta ca rīṁ ci t ka ru ṇava tī rṇaḥ ka lau
υ – υ υ υ – υ – υ υ υ – υ – – υ –
sa ma rpa yi tu mu nna to jjva la ra sāṁ sva bha kti śri yam
υ – υ υ υ – υ – υ υ υ – υ – – υ –
ha riḥ pu ra ṭa su nda ra dyu ti ka da mba sa ndī pi taḥ
υ – υ υ υ – υ – υ υ υ – υ – – υ –
sa hṛ da ya ka nda re sphu ra tu vaḥ śa na nda naḥ
υ – υ υ υ – υ – υ υ υ – υ – – υ –

Mandākrāntā (lassú előretörés, lassú győzelem) a mértéke a bevezetőben említett Raghunáth dász gószvámí versnek (nāma-śreṣṭhaṁ…), e versmérték cezúrája: 4 / 6 / 7.

nā ma śre ṣṭhaṁ / ma nu ma pi śa/ pu tra ma tra sva rū paṁ
– – – – / υ υ υ υ υ – / – υ – – υ – –

Śikhariṇī (koronás) versmértékű például a Dzsagannáthastaka fohász, a cezúra helye: 6 / 11.

ja ga nnā thaḥ svā mī / na ya na pa tha gā mī bha va tu me
υ – – – – – / υ υ υ υ υ – – υ υ υ –

19 szótagú pádák

Śārdūlavikrīḍita (tigrisjáték) verselésű például a Siksástaka első verse. Népszerű versmérték, Dzsajadév Gíta-góvindájában éppúgy találkozhatunk vele, mint a Bhágavata-puránában, melynek első verse is śārdūlavikrīḍita. A cezúra helye: 12 / 7

ce to da rpa ṇa rja naṁ bha va ma hā / dā vā gni ni rvā pa ṇaṁ
– – – υυ– υ– υυυ– / – – υ– – υ–

21 szótagú pádák

Sragdharā (virágfüzéres), a cezúra helye általában 7 / 7 / 7, de az alábbi versben eltérő helyeket is találunk:

va nde ’haṁ śrī gu roḥ / śrī yu ta pa da ka ma laṁ / śrī gu rū nvai ṣṇa vāṁ śca
– – – – υ – / – υ υ υ υ υ υ – / – υ – – υ – υ
śrī rū paṁ sā gra jā taṁ / sa ha ga ṇa ra ghu thā nvi taṁ / taṁ sa jī vam
– – – – υ – – / υ υ υ υ υ υ – – υ – / – υ – –
sā dvai taṁ sā va dhū taṁ / pa ri ja na sa hi taṁ / kṛ ṣṇa cai ta nya de vaṁ
– – – – υ – – / υ υ υ υ υ υ – / – υ – – υ – –
śrī rā dhā kṛ ṣṇa pā dān / sa ha ga ṇa la li / śrī vi śā khā nvi tāṁ śca
– – – – υ – – / υ υ υ υ υ υ – / – υ – – υ – υ

Egy-egy költeményben a versszak hangulatának megfelelően különböző versmértékű versszakokkal találkozhatunk. Rúpa gószvámí Srí Upadésámrta című művében például az alábbi versmértékekkel találkozhatunk:

1 triṣṭubh (4×11)
2-4 anuṣṭubh (4×8)
5-8 vasantatilakā (a tavasz ékessége, 4×14)
9-10 śārdūlavikrīḍita (tigrisjáték, 4×19)
11 mandākrāntā (lassú előretörés, 4×17)







Kedves Olvasó, gratulálok a kitartásodhoz. :) Sikeres próbálkozást kívánok Neked a versek recitálásához, és a velük való barátkozáshoz. Végezetül paramgurudévám, Abhay Narayan szavait ajánlom figyelmedbe: „Először a szószedeteket tanulmányozzátok, hogy megértsétek miről szól a slóka. Próbáljátok értelme szerint megtanulni, s így idézni. Így azután prédikálás közben egy-egy témához mindig tudtok megfelelő slókát idézni, s ez nagyon hitelessé fogja tenni mondanivalótokat. Persze miután elmondtátok a slókát, még sok mindent lehet megemlíteni, ha tudjátok, mit jelentenek a szanszkrt szavak. Ez esetben egy-egy slókáról külön kiselőadást lehet tartani, és sohasem fogtok kifogyni a nektárból.”