A következő címkéjű bejegyzések mutatása: . Manu-szanhitá. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: . Manu-szanhitá. Összes bejegyzés megjelenítése

2023. május 6., szombat

dharma és vágy

 
A Manu-szanhitá második fejezetének első verse a dharmát definiálja, majd néhány vers következik, melyek a vágyról szólnak. 
 
 
vidvadbhiḥ sevitaḥ sadbhir nityam adveṣa-rāgibhiḥ |
hṛdayenābhyanujñāto yo dharmas taṁ nibodhata || 1 ||


A tudók, s a gyűlölettől és ragaszkodástól mindig mentes igazak által követett,
s a szív által is jóváhagyott dharmát, azt tanuljátok meg!
A sevita (követett) jelentései közt ott a szolgál, vagy imád, tisztel is. Jelzi, hogy a dharma nem közönséges, hanem imádatra méltó forrásból származó előírás. Honnan tudható, hogy valaki a dharmát követő igaz (vagy bölcs, erényes, szent – a sat szó mindegyiket jelentheti)? Erre ad választ a szöveg: „a gyűlölettől és (világi) ragaszkodástól mindig mentes”. Indirekt módon azt is elmondja, hogy a dharma követésével léphet túl az ember a kettőségeken.
Médhátithi (AD 1000 táján) kommentárjában a szív által jóváhagyott (hṛdayena abhyanujñātaḥ) fordulatban a szívet kétféleképp értelmezi, vagy értelemként (citta), vagy védaként – mert a jól tanulmányozott védát az ember a szívébe fogadja be.
Mások (Gaṅgānāth Jhā, vagy B.R.Srídhar) a szív szó eredeti jelentéséhez közelebb álló lelkiismeretre vonatkoztatják: az ember természete szerint Istenhez tartozó, így legbenső természetes késztetése az isteni rendhez igazodás – a felszínen látszó önző viselkedés csupán átmeneti. Így a vers értelme: halljatok most a dharmáról, mely imádatra és szolgálatra méltó isteni forrásból származik, a gyűlölettől és ragaszkodástól megtisztult igazak követik. A dharma követése természetetek szerint való, lelkiismeretetek is jóváhagyja majd!

Nyugati elemzők (például A.C. Burnell, 19. század) felvetik, hogy a 2-5 versek utólagos betoldások: a szöveg további folytatása ugyanis a dharma forrásáról szól, és számára ez volna logikus folytatása az első, definiciós strófának. A dharmával kapcsolatos szövegek újra meg újra elmondják, hogy egy adott rítus, vagy akár egy költemény elzengése milyen eredménnyel kecsegtet (lásd például a Bhagavad-gítá 18.68-71. verseit). Lehet-e az ilyen jutalmak „begyűjtése” a gyakorló célja? A vágytalanság volna a megoldás? Mi dharma megismerésében a helyes motiváció? – ezen tűnődnek az itt következő versek, s a téma helyénvaló.

kāmātmatā na praśastā na caivaihāsty akāmatā |
kāmyo hi vedādhigamaḥ karma-yogaś ca vaidikaḥ || 2 ||


Vágy természetű (az ember), ami ugyan nem helyénvaló ám (e világban) nem lehet szó vágytalanságról:
a védakövetőt is vágy (ösztönzi) a védatanulásra, s az áldozatok végzésére is.
Az „itt” (iha) szócska gyakran „ebben a világban” értelemben áll.
Karma-yoga: jelentheti a védai rítusokat (hiszen a szöveg a védakövető speciális vágyairól szól), de nem kizárt az általánosabb – világi és szakrális cselekvés – értelmezés sem.

saṅkalpa-mūlaḥ kāmo vai yajñāḥ saṅkalpa-sambhavāḥ |
vratāni yama-dharmāś ca sarve saṅkalpa-jāḥ smṛtāḥ || 3 ||


A szándékon alapul a vágy, s az áldozatokat is szándék előzi meg.
A fogadalmak, az önfegyelmezés is mind szándék következményei.
Szándékból (szankalpa) fakad a vágy, s minden más, a dharmával kapcsolatos cselekvés is. A Bhagavad-gítá is megismétli ezt a szándék és vágy ok-okozatiságára vonatkozó gondolatot: saṁkalpa-prabhavān kāmān (6.24.), illetve: „Mert soha nem lehet jógí, ki nem mond le (anyagi) szándékairól” (Bg. 6.2., na hy asaṁnyasta-saṁkalpo yogī bhavati kaścana)

akāmasya kriyā kācid dṛśyate naiha karhicit |
yad yad hi kurute kiṁcit tat tat kāmasya ceṣṭitam || 4 ||


E (világban) soha nem észlelhető vágynélküli (ember) semmilyen tette,
hiszen bármit is tesz az (ember), azt vágy mozgatja.
E következtetés látszólag ellentmondásban áll a második strófával, miszerint a vágyvezéreltség nem helyénvaló. Az ellentmondást a következő slóka oldja fel:

teṣu samyag vartamāno gacchaty amara-lokatām |
yathā saṅkalpitāṁś caiha sarvān kāmān samaśnute || 5 ||

A (vágyakat) helyesen kezelő a hallhatatlanok világába jut,
és kívánsága szerint minden vágya beteljesül e világban.
A szövegben szó szerint: teṣu samyag vartamānaḥ („velük helyesen viselkedő”) Médátithi kommentárja szerint a vágyakra vonatkozik – így oldja fel az ellentmondást. Más kommentátorok (például Szarvagja-nárájana, Rághavánanda, vagy Rámacsandra) szerint a szöveg arról szól, hogy az áldozatok bemutatása közben motiválhatják-e az áldozót rítussal kapcsolatban a védákban leírt eredmények, jutalmak. S így a szöveg itt az áldozatot, a rítust helyesen kezelőről szól, aki a hallhatatlanok világába (azaz a mennybe) jut. Médátithi ezt következménynek, a vágyak helyes kezelése következményének tartja.


2021. október 16., szombat

a dharma tíz jele

 
A szanszkrt dharma kifejezést sokféleképpen fordítják magyarra: vallás, jog, erény, kötelesség, jámborság. A dharma mindez, ám több is ennél: a mindenséget átható és fenntartó rend. A szó a dhṛ – fenntart igei gyökből származik. Ezen isteni rendhez illeszkedve kap értelmet az igazságosság, az erkölcs. A hinduizmusként nevezett vallás sem más, mint ennek az örök dharmának a kifejtése és megélése: ezért a neve sanātana dharma (örök dharma).
Az isteni rendben mindenkinek megvan a saját szerepe, helye. Ezt megtalálva, megélve vagyok a helyemen a világban… ez a sva-dharma (saját dharma), ami így értelemszerűen sokféle lehet, mindenkinek más.



Vessünk egy pillantást a Bhagavad-gítára, vajon milyen szövegkörnyezetben bukkan fel benne a dharma szó. A dharma mezeje (dharma-kṣetra) így utal Dhrtarástra király Kuruksétrára (1.1.) Itt szent hely, zarándokhely értelemben áll. Az 1.39. versben Ardzsuna a harc következményeként eltűnő családi hagyományok (kula-dharma) miatt aggódik.
Gyengesége miatt Krsna előbb korholja Ardzsunát, majd oktatja: ha meghátrálsz e dharmikus küzdelemtől, akkor elveszted saját dharmádat (sva-dharma) és hírneved is egyben (2.33.) Igen, a harc jelzője a dharmából képzett melléknév (dharmya saṁgrāma): ez a harc becsületes, kötelesség-parancsolta (utóbbi jelző Vekerdi József fordításából).
Az anyag és a lélek megkülönböztetésének tana után Krsna a jógáról beszél, s e szavakkal hívja fel rá Ardzsuna figyelmét: e dharmának már egy nagyon pici darabkája (svalpam apy asya dharmasya) megszabadít a nagy félelemtől (2.40.).
A tanítást záró gondolat: „Minden dharmát feladva, hozzám, az egyetlen menedékhez jöjj! Megszabadítalak majd téged minden bűntől, ne félj!” (18.66.) A dharmát itt gyakran vallásként fordítják, ám a vers nem arról szól, hogy az ember fogadjon el egy vallási utat, és utasítsa el az összes többit, s arról sem, hogy utasítsa el a vallásosságot általában – hiszen a vers nem pusztán a dharma elutasításáról szól. A Gítá végkövetkeztetése valóban túlmutat a dharmán, mint világrendhez való igazodáson, ám a vers folytatása a „hozzám” (Krsnához), mint egyetlen menedékhez való fordulást javasolja Ardzsunának, A dharma feladása veszélyétől megóv a dharma forrásának, Istennek oltalma.
És nem is arról beszél, hogy még nem tudom mi a dharma, és savanyú a szőlő mentalitással elfordulok tőle, hogy valami magasabb után ácsingózzak… hanem tudom, megélem a dharmát, a saját dharmámat (sva-dharma), ám az Istenhez kötődésem nyomán mellékessé válik az addig életemet jelentő dharma.

Adódik a kérdés: miképpen ismerhetem fel a saját dharmámat? Mi a dolgom a világban? Hogy cselekszem helyesen?
A Manu-szanhitá válasza egyszerű: a dharma követésének jeleit, „gyümölcseit” sorolja fel. Élj úgy, dönts úgy a mindennapjaidban, hogy e tíz tulajdonság kibontakozzon s megerősödjön benned.
A szöveg értelmezésében Médhátithi (kb 10. század) kommentárját hívtuk segítségül.

caturbhir api caivaitair nityam āśramibhir dvijaiḥ |
daśa-lakṣaṇako dharmaḥ sevitavyaḥ prayatnataḥ ||6.91.||


E négy ásramba tartozó kétszerszületettek mindig
gyakorolják állhatatosan a tíz-jelű dharmát.

A négy ásram a négy életrend vagy életszakasz: tanuló, családos, visszavonult és szerzetes.

dhṛtiḥ kṣamā damo 'steyaṁ śaucam indriyanigrahaḥ |
dhīr vidyā satyam akrodho daśakaṁ dharmalakṣaṇam ||6.92.||


Szilárdság, türelem, önfegyelem, nem-lopás, tisztaság, az érzékek feletti uralom,
értelem, tudás, igazság, mentesség a haragtól – e tíz (tulajdonság) a dharma jelei.

A dhṛti egyaránt jelent szilárdságot, állhatatosságot és elszántságot, ugyanakkor elégedettséget is. Médhátithi kommentárja szerint a kiegyensúlyozottság a kedvező és kedvezőtlen esetekben is, más kommentárok az állhatatos céltudatosságot emelik ki.
A kṣamā türelmet és megbocsátást is jelent, Médhátithi utóbbira helyezi a hangsúlyt: aki nem keres elégtételt a rajta esett sérelmen.
Dama: önfegyelem, önmérséklet. A szó gyöke (dam) jelentése megszelídül, megnyugszik; az önfegyelem így a szenvedélyek feletti uralom, a rossz hajlamok legyőzése. Médhátithi kommentárja szerint a gőg hiánya is, mikor a tanultságot nem kíséri büszkeség.
Az a-steya szó szerint nem-lopást jelent, az idegen tulajdontól tartózkodást, az ember nem veszi el, amit nem adnak neki. Tágabb értelemben azonban tolvajként tekintenek arra is, aki úgy élvezi a dévák nyújtotta áldásokat, hogy azokat nem adja tovább, nem ajánlja fel, nem gondoskodik másokról – lásd a Bhagavad-gítá 3.12. versét.
A tisztaság (śauca) Médhátithi szerint „a táplálkozás és a többi tisztasága”, mások a külső tisztaság mellett hangsúlyozzák a belső tisztaság fontosságát: az elme és értelem, a gondolatok tisztaságát, világosságát.
Az érzékek feletti uralom (indriya-nigraha) a tudatosságot jelenti minden pillanatban.
Médhátithi szerint az értelem (dhī) a megkülönböztetőképességet jelenti, a kételyek eloszlató, tévtanok cáfoló igaz tudást. Akad olyan írásmagyarázó is, aki szerint a hetedik jellemző nem dhī hanem hrī, azaz szerénység.
A tudás (vidyā) elsősorban az önvalóról szóló tudást jelenti, míg az igazság (satya) a tényekhez hűen való ragaszkodást. A haragtól való mentesség (a-krodha) kiegyensúlyozottság és béketűrés még a nemtelen támadások közepette is.


daśa-lakṣaṇāni dharmasya ye viprāḥ samadhīyate |
adhītya cānuvartante te yānti paramāṁ gatim ||6.93.||


A tudós bráhmanák, akik e tíz-jelű dharmát tanulmányozzák,
s megértve azt úgy is viselkednek, a legfőbb célt érik el.

2019. november 16., szombat

a tudás és a bráhmana


A Manu-szanhitá második fejezetének néhány verse arról szól, kinek adható át a véda tudása, s kinek nem.


dharmārthau yatra na syātāṁ śuśrūṣā vā'pi tadvidhā |
tatra vidyā na vaptavyā śubhaṁ bījam ivauṣare ||112||


Hol nincs dharma és artha, vagy illő hallás- és szolgálatvágy,
ott ne ültesse el a tudást, miként a jó magot sem vetik szikes földbe.

Az artha több jelentésű szó: a fordítások többnyire vagyonként értelmezik, s kézenfekvőnek is tűnik, hogy a négy életcél közül a két megalapozóra gondoljunk. S abból a szempontból érthető is az anyagi biztonság, mint elvárás, hogy biztosan ne vezérelje a leendő tanítványt később sem a tudás áruba bocsájtásának szándéka.
Médhátithi kommentárjában még hozzáteszi: a tudás átadása soha nem lehet csereüzlet. Még ha a tanító adományt is kap, akkor sincs előre kialkudott ára a tanításnak.
Hallás- és szolgálatvágy: a szanszkrt śuśrūṣā kifejezés hallásvágyat jelent, ám átvitt értelemben a hallottak megfogadására való készséget, kötelességtudatot, és a szolgálatot is.

vidyayaiva samaṁ kāmaṁ martavyaṁ brahmavādinā |
āpadyapi hi ghorāyāṁ na tvenāmiriṇe vapet ||113||


Inkább haljon meg a brahman ismerője tudásával együtt, tiszta szívvel,
akár szörnyű végszükségben is, mintsem terméketlen földbe vesse azt.

Médhátithi kommentárja szerint a szörnyű végszükség az alkalmas tanítvány hiányát jelenti.

vidyā brāhmaṇam etyāha śevadhiste'smi rakṣa mām |
asūyakāya māṁ mādās tathā syāṁ vīryavattamā ||114||


A tudás, a bráhmanához jőve így szólt: én vagyok a kincsed, vigyázz rám!
Ne adj engem olyannak, aki alábecsül, így maradhatok erős.

Az erős (vīryavat) hatásost, eredményest jelent.

yameva tu śuciṁ vidyānniyata-brahmacāriṇam |
tasmai māṁ brūhi viprāya nidhipāyāpramādine ||115||


Ám aki tiszta, önfegyelmezett, önmegtartóztató –
taníts engem az ilyen bölcs bráhmanának, kincsed gondos őrének.

A niyata (önfegyelmezett) szó további jelentései: figyelmes, komoly.

brahma yas tv ananujñātam adhīyānād avāpnuyāt |
sa brahma-steya-saṁyukto narakaṁ pratipadyate ||116||


Ki a védát egy védatanulótól, annak beleegyezése nélkül szerzi meg,
az ilyen védatolvajlás bűnével terhelt a pokolra jut.

A véda, azaz a brahman tolvaja az, aki kihallgatja más mantrazengését, vagy könyvekből ellesve próbálkozik a védamantrák zengésével.

2019. november 2., szombat

megbecsülés és megvetés


A Manu-szanhitá második fejezetében a tanító kívánatos viselkedését taglaló rész után a megbecsülésről és megvetésről olvashatunk két strófát. A folytatás új gondolatmenetet nyit: a kétszerszületett (dvija) a korábban ismertetett rítusok által megszentelődve mestere mellett élve sajátítsa el a védát, a Brahmanról szóló tant.

sammānād brāhmaṇo nityam udvijeta viṣād iva |
amṛtasyeva cākāṅkṣed avamānasya sarvadā || 162 ||
sukhaṁ hyavamataḥ śete sukhaṃ ca pratibudhyate |
sukhaṁ carati loke'sminn avamantā vinaśyati || 163 ||


A bráhmana ódzkodjék mindig a megbecsüléstől, akár a méregtől,
ám szüntelen vágyja a megvetést, mint a nektárt.
Mert a lenézettnek nyugodt az alvása, derűs az ébredése,
és örömmel jár-kel e világban, míg romlásra jut, ki megvet másokat.


Médhátithi értelmezésében a vers a tanítványra vonatkozik, arra a mentalitásra, ahogy a tanítvány alamizsnáért folyamodik maga és mestere számára. Összeveti e gondolatot egy későbbi passzussal, a 4.235. vers szerint: mennybe jut, ki az adományt tisztelettel adja, s az is, aki hasonlóképpen tisztelettel fogadja, ám ellenkező esetben a pokolra. Ám valójában nincs ellentmondás – folytatja –, mert a vers arról szól, hogy az alamizsnát kérő ne várja el a megbecsülést.

A bölcs ne a megbecsülést vágyja… ahogy a Bhagavad-gítá is megerősíti: aki egyenlő a megbecsülésben és megvetésben… az meghaladta a világi lét kötelékeit (14.25. mānāpamānayos tulyaḥ … guṇātītaḥ sa ucyate)

Ugyanez a gondolattal más tradíciókban is találkozunk… egymás mellé téve őket talán világosabbá válik e szöveg értelme is. Jézust egy alkalommal egy vezető farizeus házába hívták vendégségbe. Ott aztán megfigyelte, hogy vendégek többsége a főhelyet kereste… s mikor az előkelő helyre telepedettnél fontosabb vendég érkezett, a házigazda átültette őt, hogy helyet adjon az újonnan érkezettnek. Ehelyett ülj inkább a sor végére – javasolta –, s akkor a házigazda azért fordul hozzád, hogy előkelőbb helyre ültessen. (Lukács 14.7-11.) „Mert aki magát felmagasztalja, az megaláztatik, aki magát megalázza, az felmagasztaltatik.”

Tűnhetne ez a viselkedés ravasz játszmának is – majd hátulra ülök, elviselve ezzel egy kis kényelmetlenséget hogy aztán kellően alázatosnak lássanak, és kivívjam ezzel mások megbecsülését –, ám belső lényege valójában a függetlenség kell legyen. A sztoikus tanító, Epiktétosz így ír erről:
„Ha valaha megtörténik, hogy kifelé fordulsz azért, hogy bárkinek a tetszését megnyerd, tudd meg, hogy belső egyensúlyod összeomlik. Érd be tökéletesen azzal, hogy filozófus vagy. Ha mindenképpen látszani is akarsz filozófusnak, akkor a saját szemedben mutatkozz annak, s arra elég is leszel.
Ilyen gondolatok sohase kínozzanak: „Megbecsülés nélkül fogok élni, és mint semmirekellő járok majd a világban.” Ha a megbecsülés hiánya baj, bajba más által éppúgy nem kerülhetsz, mint gyalázatba sem. Tőled függ, hogy adnak-e neked hivatalokat, és meghívnak-e lakomákra? Semmiképpen. Hogyan lehet akkor ez a tény becstelenség jele? Hogyan volnál te semmirekellő, mikor csak azokban a dolgokban kell valakinek lenned, amelyek pusztán tőled függenek, és amelyekben a legmagasabb fokra emelkedhetsz.” (Epiktétosz kézikönyvecskéje 23-24.)

A sorban utolsónak ülőt nem állítják fel, tisztában van saját magával, erényeivel és hibáival egyaránt, és nem a külvilág, vagy az utókor ítéletét keresi… ha van dolga, az Istennel van csupán.

Az első tételvers indoklása szójáték… a vers első felének állítmánya, az alszik (śete, gyöke: śī) némileg hasonlóan hangzik, mint a megvet ige (śeṭati, gyöke: śiṭ) – aki megvetésben és megbecsülésben egy, azt nem nyomasztja a mások által rárakott teher, míg az ítélkező az illúziókeltő energia foglya marad.

2019. október 19., szombat

a tanító viselkedése


A Manu-szanhitá második fejezete a dharmát, annak megélését, továbbadását elemzi… az alábbiak a tanítványságról szóló részből a tanítót jellemző versek.


ahiṁsayaiva bhūtānāṁ kāryaṁ śreyo'nuśāsanam |
vāk caiva madhurā ślakṣṇā prayojyā dharmam icchatā || 159 ||


A teremtményeknek tanácsolja a számukra legjobbat, teljesen erőszak nélkül.
A dharmát vágyó szavai legyenek édesek és kedvesek.

A dharmát vágyó (dharmam icchat) megjelölés a dharmát a dharma szerint tanítóra vonatkozik. Mindenkit tanít ő, az egész élete tanítás – ezért használja a szöveg a teremtmény (bhūta) szót. A Manu-szanhitá mérvadó kommentátora, Médhátithi részletezi is: a tanító feleségét, gyermekeit, szolgáit, tanítványait és testvéreit egyaránt tanítja, nyilván mindüket másként. Hogy mire tanítja? arra, amire a tanítottnak valóban szüksége van, ami a számára a legjobb. Fontos kritérium, hogy erőszak nélkül – ez árnyalja az anuśās igét, ami tanácsolást, meggyőzést, de irányítást, utasítást is jelenthet.

Médhátithi az erőszak elvetését szűken értelmezi: a tanító ne üsse a tanítványt. Az Āpastamba-dharmasūtra (1.8.28-29.) konkrétabb eszköztárat ad a tanító kezébe: először figyelmeztesse a tanítványt a helyes út követésére, ám ha az intés sikertelen marad, fenyegesse meg, s legyen büntető eszköze a böjt, a hideg vizes fürdő, végezetül a megtagadása annak, hogy a tanítvány láthassa mesterét. Ugyanakkor a „tanácsolja a számukra legjobbat” mellett ez inkább az akaratátvitel korlátozásának tűnik. A tanító legyen figyelemmel a tanítvány befogadóképességére… a nyomással, a préseléssel bánjék óvatosan.
A tanítványi kör, a gyülekezet növelésére máskor a bűntudat fölkeltése a hatásos eszköz… amire természetesen a tanító, a prédikátor nyomban felkínálja a megoldást: a megváltást, a bűnbocsánat esélyét. Ez szigorúan véve persze nem erőszak… de nem a tanítvány, inkább a tanító javát, sikerét szolgálja.

Hasonlóképpen pontosítja Médhátithi a „dharmát vágyó által alkalmazott szavak” használatára vonatkozó tanácsot is: a tanító válassza meg a hangsúlyát a hallgatósághoz mérten, így szükség esetén lehet hangos, vagy nyers. Ám amennyire lehet, igyekezzék a fenti elveket követni, és érveljen józanul: „kedves gyermekem, folytasd az olvasást, ne kalandozzon el a figyelmed! Befejezzük ezt a fejezetet, s aztán kedvedre játszhatsz a többiekkel!”

yasya vāṅ-manasī śuddhe samyag gupte ca sarvadā |
sa vai sarvam avāpnoti vedāntopagataṁ phalam || 160 ||


Kinek beszéde és elméje teljesen tiszta, és mindig őrködik is efölött,
eléri ő a Védánta által ígért eredményt mind!

nāruntudaḥ syād ārto'pi na para-droha-karma-dhīḥ |
yayā'syodvijate vācā nālokyāṁ tām udīrayet || 161 ||


Ne legyen csípős, akkor sem, akkor sem, ha rosszul esik neki valami. Ne ártson másoknak cselekedettel, de gondolatban sem.
Szavai ne ijesszék meg az embereket, s ne beszéljen közönségesen sem.

Ne legyen csípős (na aruntudaḥ syāt): az aruntuda kifejezés magyarul is ismerős: ami elevenbe (létfontosságú szerv, arus) vág (tudati). A tanító szavai olykor persze valóban elevenbe vágnak: az igazság lehet fájó. Ám legyen keze ügyében az enyhítő balzsam is. És a csípős szavak oka soha ne legyen a saját fájdalma… akkor sem, ha valóban megbántották – teszi hozzá Médhátithi.
Ne ártson másoknak cselekedettel, de gondolatban sem: a szóösszetétel más olvasatban: ne tegye azt, amiről úgy gondolja, hogy ártalmas lehet másnak. A droha (ártalom) szó gyöke a druh gyök, minek elsődleges jelentése: gyűlölködik, ármánykodik valaki ellen. Ez az ártalom forrására mutat rá: a bennünk forrongó rossz érzésekre. Még tréfából se okozzon másnak fájdalmat – inti Médhátithi az olvasót.
Szavai ne ijesszék meg az embereket: a szövegben itt álló udvij (megretten) gyök további jelentésárnyalatai: bánkódik, zavarba jön, fél valamitől, vagy szomorkodik, sajnálkozik. Mindezen hatásokat tudatosan kerülje a tanító.
Ne beszéljen közönségesen: a szöveg más olvasata: nem mondjon a mennyekbe nem vezetőt (alokyā).

2019. március 23., szombat

jótanácsok a sznátaka számára 2.


A sznátaka az a bráhmana, aki tanulóideje végeztével rituális fürdőt (sznánam) vesz, majd hazatér otthonába, hogy immáron felnőttként a tanultak szerint éljen. A Manu-szanhitá negyedik fejezete nékik ad tanácsokat. Milyen munkát végezzen, s milyent nem?

yad yat paravaśaṁ karma tat tad yatnena varjayet |
yad yadātmavaśaṁ tu syāt tat tat seveta yatnataḥ || 4.159. ||


Óvatosan kerülje mindazokat a vállalkozásokat, melyek (sikere) mástól függ,
ám állhatatosan végezze mindazokat, melyek rajta múlnak.

sarvaṁ paravaśaṁ duḥkhaṁ sarvamātmavaśaṁ sukham |
etad vidyāt samāsena lakśaṇaṁ sukhaduḥkhayoḥ || 4.160. ||


Bonyolult és nehézséget jelent mindaz, ami mástól függ, míg egyszerű az, ami rajtad múlik –
ez a rövid meghatározása a bonyolultnak és egyszerűnek.

A szanszkrt szövegben duḥkha és sukha állnak – e szavakat általában szenvedésnek és örömnek, boldogtalanságnak és boldogságnak szokás fordítani. A Bhagavad-gítá 13. fejezetében például: „Az okozat (a test), az okok (a végrehajtó érzékek) és a cselekvés (az érzékeket uraló dévák) forrása az anyagi természet (prakṛti), míg a személy (puruṣa) a boldogság és boldogtalanság megtapasztalásának forrása.” (kārya-kāraṇa-kartṛtve hetuḥ prakṛtir ucyate | puruṣaḥ sukha-duḥkhānāṁ bhoktṛtve hetur ucyate ||13.21.)
Ám a szavak jelentése ennél több, szélesebb, s hogy megtaláljuk a helyes kifejezést, fontos lehet ezt átgondolnunk. A dur (duḥ) előtag valami rosszra, hibásra, nehézkesre, negatívra vonatkozik (igei gyökként a duṣ romlik, beszennyeződik), a su előtag pedig ennek ellentéte: ami jó, helyes, könnyed. A kha jelentése pedig ég, térség, üreg. A duḥkha így olyan, mint a kerék, melynek az űrje (a kerékagy belseje, ahol a tengely illeszkedik) szennyezett… s a kerék ezért nem gördül egyenletesen. Felborult egyensúly – ez a duḥkha. Hogy ez pontosan miben nyilvánul meg? felfokozott tevékenységben? vagy éppen passzivitásban? vagy a kettő közti csapongásban? mindegy is – megbillent valahol az ingatag egyensúly. A sukha pedig ennek éppen ellentéte: a tökéletes egyensúly. S a felborult egyensúly – duḥkha – szenvedés, bánat, boldogtalanság, valami átláthatatlanul bonyolult dolog. A szó mindezt jelenti.
A fenti versek summája: ami mástól függ, nehézséget (bánatot) jelent, míg ami rajtunk múlik, a kezünkben van, azon határozottsággal, állhatatossággal úrrá lehetünk. Nem elbizakodottságra, vagy túlzó önbizalomra ösztönöz. Ugyanazzal a felismeréssel ajándékozza meg az olvasót, ami az első században élt görög tanító, Epiktétosz tanításaiból összeállított műnek is alapvetése: „Bizonyos dolgok hatalmunkban vannak, más dolgok nincsenek. Tőlünk függ a véleményünk, az ösztönös vágyunk, a törekvésünk és ellenszenvünk, egyszóval mindaz, amit egyedül alkotunk meg. Nem tőlünk függ a testünk, a vagyonunk, a hírnevünk és a tisztségeink, tehát mindaz, amit nem egyedül hoztunk létre.
Azok a dolgok, amelyek hatalmunkban vannak, természetüknél fogva szabadok, semmi sem akadályozza, semmi sem köti őket. Azoknak a dolgoknak azonban, amelyek nincsenek a hatalmunkban, nincs erejük önmagukban, másoktól függenek, egy kívülálló megakadályozhatja vagy elsajátíthatja őket.
Emlékezz erre: ha a természetüknél fogva függő dolgokat függetleneknek tartod és a más dolgait sajátaidnak tekinted, akkor minduntalan akadályokba ütközöl, bánkódni és háborogni fogsz, káromolod az isteneket és az embereket, de ha csak azt tartod a tiednek, ami valóban a tied, a más tulajdonát pedig a helyzetnek megfelelően a másénak tartod, akkor sohasem leszel a kényszer hatalmában, senki sem fog utadba állni, nem fogsz senkit szidalmazni és vádolni, és semmit sem kell majd akaratod ellenére végrehajtanod; senki sem árt neked, és nem lesz ellenséged sem, mert nem történik veled semmi baj.” (Epiktétosz kézikönyvecskéje, avagy a sztoikus bölcs breviáriuma)

yat karma kurvato'sya syāt paritoṣo'ntarātmanaḥ |
tat prayatnena kurvīta viparītaṁ tu varjayet || 4.161. ||


Mely tettek elvégzésétől a szív s a lélek elégedetté válik,
azt végezze kitartóan, ám kerülje azt, amitől nem.

A helyes cselekvésről szóló gondolatok mellé feltétlenül oda kell helyezzük a Bhagavad-gítá 2.47. versét is. Krsna ekképpen figyelmezteti Ardzsunát – s általa minket is: A (természetedhez illő) tettekhez jogod van, ám nem a tettek eredményéhez! Ne az eredmény inspiráljon, ám a tétlenség se vonzzon! (karmaṇy evādhikāras te mā phaleṣu kadācana | mā karma-phala-hetur bhūr mā te saṅgo’stv akarmaṇi ||2.47.)

Cikkajánló:
- „Igazat szóljon és kedvesen szóljon” (Manu-szanhitá 4.137-139.)

2017. október 14., szombat

a sznátaka élete


A védai hagyomány szerint mikor a növendéknek kitelik a tanulóideje, rituális fürdőt (sznánam) vesz, majd hazatér. Milyen elvek szerint éljen, hogyan kormányozza életét? Erről szól a Manu-szanhitá negyedik fejezete. Íme, néhány tanács:

nātmānamav amanyeta purvābhir asamṛddhibhiḥ |
ā mṛtyoḥ śriyam anvicchen naināṁ manyeta durlabhām || 4.137. ||

Korábbi sikertelenségei miatt ne vesse meg önmagát,
mindhalálig kutassa a sikert, s ne gondolja elérhetetlennek.
 

Fontos, hogy szembenézzünk kudarcainkkal. Mérlegeljük, tanuljunk belőle, értsük meg, mit tettünk helyesen, mit tennénk ma is éppen úgy, és hol követtünk el hibákat, hasonló helyzetben mit kellene másképpen tenni. A kudarcok miatt másokat okolni egyszerűen csak a felelősség áthárítása... meg kell tanulnunk hátrébb lépni, és a külső szemlélő józan szemével látni és értékelni saját helyzetünket. S miként hiba a másik hibáztatása, a felelősség áthárítása, éppúgy hiba önmagunk becsmérlése is, a józan értékelés helyett.
Kutassa a sikert: azaz kutassa Srít. Az utalás talányos, jelenthet vagyont, gazdagságot, jószerencsét, ám utalhat Nárájan feleségére, Laksmíra is.
Döntéseinkben általában választhatjuk a kedvesebbet (préjasz), ami rövidtávon előnyös, és a jobbat (sréjasz), ami pedig hosszú távon kedvező. Srí kutatása finom felhívás ez utóbbira.

satyaṁ brūyāt priyaṁ brūyān na brūyāt satyam apriyam |
priyaṁ ca nānṛtaṁ brūyād eṣa dharmaḥ sanātanaḥ || 4.138. ||

Igazat szóljon és kedvesen szóljon. Ám ne szóljon igazat, ha az bántó volna,
és ne szóljon hamisan, ha az netán kellemes volna is – ez az örök dharma.

Ajánlott olvasnivaló: Rúpa gószvámí verséből a pradzsalpától való óvás.

bhadraṁ bhadram iti brūyād bhadram ity eva vā vadet |
śuṣka-vairaṁ vivādaṁ ca na kuryāt kena cit saha || 4.139. ||

A jóra mondja, hogy jó, s csak annyit mondjon: jó,
senkivel ne keveredjen meddő viszályba, vitába.
 

Médhátithi, a Manu-szanhitá mértékadó kommentátora úgy értelmezi a verset, hogy még akkor is bólogasson az ember, ha nem ért egyet, illetve ne vitázzon pusztán a vita, érveinek hatásossága, éleselméjűsége csillogtatása kedvéért, s különösen ne kezdeményezzen vitát a királyi udvarban.
A vers békességre hív: a jóra mondja: jó – ne fukarkodjék a dicsérettel. Ne szóljon hamisan, még ha az kellemes volna is – szólt az előző tanács, ennek a fényében e strófa arra figyelmeztet, ne mondjon mást, csak dicsérő szavakat. Ez persze nem abszolút előírás: szülőként, tanítóként jó megtalálni a mértéket: a dicséret legyen ösztönző, mégse váljék elbizakodottá a növendék. S ebben a helyzetben fel kell hívni a figyelmet a hibákra is – együtt jár feladattal –, ám ne földbe döngölőn megsemmisítő, hanem szeretetteli, okos és figyelmes legyen. A hamis egot pusztító, ám a lelket éltető.

2015. június 20., szombat

biztonság


Bár korábban is megemlíti, ám mélyebben csupán a kilencedik fejezettől világítja meg Krsna isteni természetének jellegét. A fejezet huszonkettedik versében az egyik legalapvetőbb emberi szükséglet, a biztonságérzet eléréséről olvashatunk. A vers így szól:

ananyāś cintayanto māṁ ye janāḥ paryupāsate |
teṣāṁ nityābhiyuktānāṁ yoga-kṣemaṁ vahāmy aham ||22||
 

Ám akik nem egyéb (terveket) fontolgatnak, hanem engem imádnak mindenükkel,
nékik, az irántam örökre elkötelezetteknek elhozom azt, amire szükségük van, s megőrzöm azt, amijük van.
 

Az előző két vers a Védák azon követőiről szól, akik bűneiktől való megtisztulásra vágyva, a mennyei jutalom reményében végzik imádatukat. Sikerrel járva ők valóban elnyerik erényes életük dicső eredményét, ám jámbor tetteik fogyatkozásával ismét visszakerülnek a halandók világába. Ám akik efféle önös szándék nélkül fordulnak Isten felé kizárólag az Ő oltalmát keresve, ők „mindig összekötöttek” (nitya abhiyukta) maradnak, s az isteni gondviselés szerető oltalmában élnek. Yoga-kṣemaṁ vahāṁi – elviszem nekik a yogakṣemát – mondja Krsna.
A yoga-kṣema összetett szó: a yoga etimológiailag az összekapcsol, egyesít (yuj) cselekvés megnevezése, azaz összekapcsolás, egyesítés. Ezenfelül számos más jelentése is létezik: iga, használat, alkalmazás, alkalmasság, a matematikában: összeadás, csillagok együttállása, egy tanrendszer neve, elnyerés, vagyon. A kṣema pedig biztonságot, bizonyosságot, megőrzést, illetve melléknévként előnyöst* jelent. A yogakṣema így lehet a vagyon megőrzése**, lehet a jógából, az isteni kapcsolatból következő biztonságérzet, bizonyosság, illetve mellérendelő szóösszetételként: megszerzés és megőrzés.
Sankara értelmezésében ez utóbbiról van szó: a yoga a még el nem értek elnyerése, a kṣema amazok megőrzése, hiszen hívei különösen kedvesek Krsnának, ő maga mondja: „a bölcsre úgy tekintek, mint saját magamra” (Bg. 7.18.)
Rámánudzsa kommentárjában pontosítja a megszerzést és megőrzést: biztosítom, hogy elérjenek engem – ez a yoga –, s megadom a bizonyosságot, hogy soha nem térnek vissza a szamszárába - ez a kṣema.
Baladév Vidjábhúsan kétféle értelmezést is kínál az olvasó számára: a megszerzés és a megoltalmazás a létfenntartásra vonatkozhat: az ételre, s más hasonlókra. Miként a családfenntartó gondoskodik az övéiről, úgy gondoskodik az Úr híveiről. Másfelől Rámánudzsa értelmezését is osztja: a jóga Krsna elérésének lehetősége, a kséma a biztonság, hogy Krsna soha nem válik meg hívétől.
Sríla Prabhupád megemlíti Baladév mindkét magyarázatát: a vers szószedetében a yoga-kṣemát szükségletként fordítja (Baladév létfenntartásra vonatkozó megjegyzésével összhangban), majd így ír: „A hívő egyetlen kívánsága, hogy elnyerje az Istenség Legfelsőbb Személyiségének társaságát – ezt nevezik jógának. Az Úr kegye jóvoltából az ilyen bhakta sohasem tér vissza az anyagi életfeltételek közé. A kséma az Úr oltalmazó kegye. Az Úr segíti hívét, hogy a jóga által elérje a Krsna-tudatot, s ha a bhakta teljesen Krsna-tudatúvá vált, akkor megvédi attól, hogy visszaessen a szenvedésekkel teli feltételekhez kötött életbe.”
A Gópála-tápaní upanisad szerint: „Krsnát akkor szolgálhatja odaadással a lélek, ha szíve sem ebben, sem a következő életében nem sóvárog már anyagi előnyökre. Ez az igazi szabadulás a karma rabságából.” (1.15.) A szerető odaadásban élő lélek felad mindent, ám az Úr gondoskodik róla – megerősíti ezt a szent hagyomány is: „Kedves Brahmā, lótuszvirág szülötte! Én éppúgy eltartom gyermekeimet (híveimet), akár a madarak, akik táplálják fiókáikat, a teknőcök, akik meditálnak kicsinyeiken, vagy a halak, akik nézésükkel gondoskodnak ivadékaikról.” (Padma-purána)
Gandhi arra hívja fel a figyelmet a vershez fűzött kommentárjában, hogy az igaz jógí, vagy bhakta három tulajdonsággal bír: kiegyensúlyozott gondolkodás (egyenlően tekint mindenre), rátermettség a cselekvésben, és osztatlan odaadás. E három tulajdonság teljességgel harmóniába kerül: hiszen a bhakta az Isten iránti odaadás következtében egyenlően, testvérként tekint minden létezőre, s ez megfordítva is igaz: a kiegyensúlyozottság hiánya, azaz az önző vagy elvakult mentalitás önimádathoz vagy fanatizmushoz vezet, nem pedig odaadáshoz. A szívbéli odaadás mércéje pedig az odaadó cselekvés.

* utóbbira példa a Bhagavad-gítá 1.45 verse: előnyösebb lesz számomra, ha Dhrtarástra fiai megölnek a csatamezőn (dhārtarāṣṭrā raṇe hanyus tan me kṣemataraṁ bhavet)
** a Manu-szanhitá 7.127. versében a szöveg a kereskedésre kivetett adóról beszél: felhívja a király figyelmét a figyelembe veendő költségekre, így az áru őrzésének (yogakṣema) költségére

2013. október 26., szombat

áldozat


A szentségtől megfosztott világunkban az áldozat szót kellemetlen csengésűként szokás hallani: baleset, vagy bűncselekmény áldozata. Ám az áldozat eredeti értelmében különleges, szentté váló ajándék – valamilyen számunkra fontos, kedvelt, szeretett dolog felajánlása az imádat, az engesztelés, a hála jeleként. Nyilván ez az oka, hogy a magyar kifejezés is az áld, áldás szavainkban gyökerezik: az áldozás, az odaszentelődés Isten dicsérete, imádása (áld), ami az Ő elfogadó kegyével, áldással jár együtt.

Az áldozat az óind tradícióban kiemelkedően fontos szerepet kap. A Rg-védában a teremtés kibontakozása is áldozat (lásd Purusa-szúkta, Rg. 10.90.), de működtetésének, fenntartásának záloga is az áldozat. A Bhagavad-gítában ezt olvassuk: „Hajdanán az áldozatokkal együtt a teremtményeket teremtve így szólt Pradzsápati (Brahmá): ezzel teremtsetek majd, ezzel töltsétek be vágyaitok! Tápláljátok ezzel az isteneket, s az istenek pedig tápláljanak titeket. Egymást éltetve igazi jólétben éltek majd.” (Bg. 3.10-11.) Így, a kölcsönös gondoskodás szellemében válik élhetővé a világ. Aki ebben a szellemben él, „az megtisztul bűneitől, s az áldozat nektárját fogyasztva az örök, transzcendens világot éri el, míg aki nem áldoz, nem lehet boldog sem ebben, sem következő életében.” (Bg. 4.30-31.)

Az áldozat megszentelődés – így minden apró mozzanata is szent. Transzcendentális, azaz brahman. Ismét csak a Gítá szavaival:
brahmārpaṇaṁ brahma havir brahmāgnau brahmaṇā hutam |
brahmaiva tena gantavyaṁ brahma-karma-samādhinā ||
Brahman az áldozat, brahman a (felajánlott) ghí, a brahman-tűzben brahman áldoz,
s a brahman-tettben elmélyülő (áldozó) célja is brahman. (Bg. 4.24.)

Az áldozat nem csupán a felajánlás rítusára szorítkozik… az életünk legtöbb tevékenysége végezhető áldozati felajánlásként. Az ember végezze napi munkáját ragaszkodásmentesen, áldozat gyanánt – tanítja Krsna Ardzsunát. (Bg. 3.9.) Az áldozati felajánlás lehet világi javak feláldozása: gabonaszemek, gyümölcs, ghí – vagy adományozás, vendéglátás, jótékonyság – az ilyen áldozatot dravyamaya („javas”), azaz javakkal, kellékekkel bemutatott áldozatnak (yajña) nevezik. Áldozat az is, amikor az ember a lelki előrehaladását szem előtt tartva önkéntes nélkülözést, vezeklést vállal, szabályozza a légzését vagy zarándokútra indul – ez az önfegyelmező (tapomaya) áldozat. Áldozatként gyakorolható a szent tan tanulmányozása és a mantrák ismétlése (svādhyāya-yajña), a cölibátus (brahmacarya) vagy akár a házasság is (vivāha-yajña). A különböző világkorszakokban más és más a kor ajánlott áldozata, a kali-korban Isten magasztalása, a saṅkīrtana-yajña.

A Manu-szanhitá a bráhminok számára ötféle áldozatot ír elő: „A véda-tanítás áldozatát (ajánlják) Brahmannak, a vízáldozatot az ősatyáknak, a tűzáldozatot a félisteneknek, bali-áldozat minden lénynek, s a szíves vendéglátást az embereknek.” (Manu-szanhitá 3.70.) Az áldozat így az emberi élet örök kötelessége, a létünkből fakadó, velünk született adósság lerovásának módja, ugyanakkor a másokról gondoskodás felelősségének magunkra vétele. Az ebben a szemléletben elvégzett önérdek nélküli áldozat a jóság, a szattva minőségében van. Olykor mégis a viszonzás vágyával, anyagi áldások reményében végzik az áldozatot, azzal az illuzórikus szándékkal, hogy az emberi akaratot a felsőbb erőkre kényszerítsék – az ilyen áldozatot a szenvedély minősége jellemzi, éppúgy, mint a kevélyen, álszenteskedőn bemutatottat. A másokon átgázoló, hit nélküli, a szentírások utasításival és szellemiségével tudatosan szembehelyezkedő felajánlás jellemzője a tompaság, tudatlanság. Míg ha az áldozó felismeri, hogy minden Istené, s ő maga csak a saját jószándékát, szívbéli szeretetét ajánlhatja fel, s így egyedüli célja a Legfelsőbb öröme, az áldozat az anyagi kötőerőktől mentessé válik.

Olykor talán úgy tűnhet, az áldozatot nem Istennek ajánlják, hiszen a fenti Manu-szanhitá idézet is említ déváknak, ősatyáknak bemutatott áldozatot… ám végső soron ezek a felajánlások is hozzá szállnak. A Bhagavad-gítában Krsna megerősíti ezt, így szólván: akik más istenségek hívei, s hittel őnékik áldoznak, végsősoron még ők is engem imádnak, mert én vagyok minden áldozat elfogyasztója, s ura. (9.23-24.) A Bhágavata-puránában olvashatunk Bharata királyról, aki uralkodóként gondoskodott a hagyományos védai áldozatok bemutatásáról, s úgy tekintett a dévákra, mint a Legfőbb Személy testének részeire (Bhág. 5.7.6.).
Isten a mindenség gyökere: őt imádva, néki áldozva áldozatvállalásunk minden élőlényhez éltető tápnedvként jut el… miként a fát is a gyökerénél, s nem a leveinél öntözzük. Mégis… Isten imádatával természetszerűleg jár együtt minden élőlény tisztelete. Kapiladév szavaival: „Aki engem, a minden teremtmény (szívében) létező Felsőlelket, Istent semmibe véve imádja képmásom, az tudatlansága miatt olyan, mintha csak hamuba áldozna.” (Bhág.3.29.22.)

2013. március 23., szombat

Vadzsraszúcsika-upanisad


atha vajrasūcikopaniṣat 

íme a gyémánt-tű titkos tanítás
 

A Muktika-upanisad száznyolc upanisadot sorol fel, a Vadzsraszúcsika e listán a harminchatodik, s a Száma-védához tartozónak tekintik. A vadzsra szó gyémántot és villámot is jelenthet, így az upanisad neve az ékkövek kifúrásához használatos gyémánttű mellett a tudatlanság sötétjét széthasító villám tűhegyes végére is utalhat.
A szövegben zárójellel ( ) a szövegolvasást megkönnyítő, értelemszerű kiegészítéseket jelöltük, szögletes zárójelben [ ] a kulcsszavak szanszkrt eredetije áll. < > jelöli azon szövegrészeket, melyeket az eredeti szöveg tartalmaz, s a fordításban kiegészítő megjegyzésként vettünk figyelembe.

vajrasūciṁ pravakṣyāmi jñānam ajñānabhedanam |
dūṣaṇaṁ jñānahīnānāṁ bhūṣaṇaṁ jñānacakṣusām || 1 ||

A gyémánttű (tanítást) magyarázom most el, a tudást, mely megtöri a tudatlanságot,
a tudást nélkülöző (tanok) cáfolata, s a tudás szemével látó bölcsek ékessége.

brāhmaṇakṣatriyavaiśyaśūdrā iti catvāro varṇaḥ | teṣāṁ varṇānāṁ brāhmaṇa eva pradhāna iti veda vacanānurūpaṁ smṛtibhirapyuktam | tatra codyamasti | ko vā brāhmaṇo nāma | kiṁ jīvaḥ | kiṁ dehaḥ | kiṁ jātiḥ | kiṁ jñānam | kiṁ karma | kiṁ dhārmika iti || 2 ||

Bráhmana, ksatrija, vaisja és súdra a négy társadalmi rend [varna]. E varnák közül a bráhmana a legkiválóbb/elsődleges, ezt állítja a véda szavaival összhangban lévő szent hagyomány [szmrti] is. Felmerül azonban a kérdés: vajon ki az, akit bráhmanának nevezünk? Az élőlény [dzsíva]? A test? A származás? A tudás? A tett [karma]? A dharma szerint élés?

tatra prathamo jīvo brāhmaṇa iti cettanna | atītānāgatānekadehānāṁ jīvasyaikarūpatvāt | ekasyāpi karma vaśād anekadehasambhavātsarvaśarīrāṇāṁ jīvasyaikarūpatvācca | tasmānna jīvo brāhmaṇa iti || 3 ||

Az első (állítás), hogy az élőlény [dzsíva] a bráhmana. Ha ezt (mondod), akkor (a válaszom) nem. Az élőlény azonos az elmúlt testekben és az eljövendőkben. A karmának való alávetettsége miatt egy (élőlény) több testben születik, s mindezen testekben ugyanaz az élőlény (lakozik). Emiatt nem az élőlény a bráhmana.

tarhi deho brāhmaṇa iti cettanna | ācaṇḍalādi paryantānāṁ manuṣyāṇāṁ pañcabhautikatvena dehasyaikarūpatvāt | jarāmaraṇadharmādharmādisāmyadarśanādbrāhmaṇaḥ śvetavarṇaḥ kṣatriyo raktavarṇaḥ vaiśyaḥ pītavarṇaḥ śūdraḥ kṛṣṇavarṇa iti niyamābhāvāt | pitrādidahane putrādināṁ brahmahatyādi doṣa sambhavācca | tasmānna deho brāhmaṇa iti || 4 ||

A következő (állítás), hogy a test [déha] a bráhmana. Ha ezt (mondod), akkor (a válaszom) nem. A csandáláktól kezdve minden ember teste az öt elemből tevődik össze. A vénség és halál, az erény [dharma] és becstelenség, [adharma] valamint a többi (tulajdonság) is egyformán látható. A bráhmana fehér, a ksatrija vörös, a vaisja sárga és a súdra fekete színű – ez a szabály sem teljesül. Az ősök elhamvasztása fiaik által így bráhmana-gyilkosság volna, és más tettek is bűnnek minősülnének. Ezért nem a test a bráhmana.

A csandála megvetett, a társadalom perifériáján élő alantas személy, máshol svapacsának, kutyaevőnek nevezik.
A varna szó egyaránt jelent csoportot, társadalmi rendet, színt, színárnyalatot és szót, szótagot is. Egyes magyarázók felvetik, hogy az előkelőbb társadalmi csoportok eltérő bőrszíne miatt vette fel a „szín” szó a társadalmi rend értelmet. Az upanisad e részlete határozottan elutasítja e vélekedést.

tarhi jātibrāhmaṇa iti cettanna | tatra jātyantarajantuṣvanekajātisambhavā maharṣayo bahavaḥ santyṛṣyaśṛṅgo mṛgyāḥ kauśikaḥ kuśājjāmbuko jambukādvālmīko valmīkādvyāsaḥ kaivartakanyāyāṁ śaśapṛṣṭhādyautamo vasiṣṭha ūrvaśyāmagastyaḥ kalaśe jāta iti śrutatvādeteṣāṁ jātyā vināpyagre jñānapratipāditā ṛṣayo bahavaḥ santi | tasmānna jātirbrāhmaṇa iti || 5 ||

A következő (állítás), hogy a származás [dzsáti] a bráhmana. Ha ezt (mondod), akkor (a válaszom) nem. Ott van azok származása, akik más teremtményektől születtek, köztük nem egy nagy bölcs. Rsajasrnga őztől született, Visvámitra kusafűből, Dzsámbuka alantas személytől, Válmíki hangyabolyból, Vjásza egy halász leányától, Gautama nyúl hátából, Vaszistha Urvasítól, Agasztja pedig egy vizeskorsóban. E bölcsek (jó) származás nélkül is igazolták tudásukat, sok ilyen bölcset (ismerünk). Ezért nem a származás a bráhmana.

Rsajasrnga Vibhándaka fia, aki a történet szerint egy űnőtől született, s homlokán apró szarva volt. Apja az erdőben nevelte fel, és felnőttkoráig nem is látott más emberi lényt. Később ő végezte azt a szertartást, aminek folytán Dasarathának fiai születhettek – Ráma és testvérei.
Visvámitra a Nap-dinasztia egyik királya, aki a vezeklése révén lett bráhmana, ezért tekintik bráhmanaságát az áldozati kusafűből valónak. Ő volt Ráma és Laksmana egyik tanítója.
Dzsámbuka súdra származású bölcs, története az Uttara Rámánajában olvasható
Válmíki a Rámájana szerzője. Született bráhmana, de szülei elhagyták, és rablók közé keveredett. Találkozott egy bölccsel, aki azt a tanácsot adta neki, ismételgesse ezt a szót: halál [mará]. Évekig zengte e mantrát, minek állandó ismétlésében a szó fordítottját, Ráma nevét hallotta, s ez megtisztította szívét. Oly hosszú ideig ült egy helyben meditációját gyakorolva, hogy testét beborította egy hangyaboly. Így lett hangyabolyból született, azaz Válmíki.
Vjásza, a védák szerkesztője Parásar muninak Szatjavatítól, egy halász leányától született gyermeke.
Agasztja Mitrának Vaszistha pedig Varunának a fia. Mitra és Varuna magja egy áldozati szertartáson a gyönyörű mennyei nimfa, Urvasí láttán egy edénybe, illetve a vízbe hullott. Vaszistha a vízből született, Agasztja pedig az edényből.

tarhi jñānaṁ brāhmaṇa iti cettanna | kṣatriyādayo hi paramārtha-darśano’bhijñā bahavaḥ santi | tasmānna jñānaṁ brāhmaṇa iti || 6 ||

A következő (állítás), hogy a tudás [gjána] a bráhmana. Ha ezt (mondod), akkor (a válaszom) nem. Bizony sokan, ksatriják és mások is felismerték a legfőbb szemléletet. Ezért nem a tudás a bráhmana.

tarhi karma brāhmaṇa iti cetanna | sarveṣāṁ prāṇināṁ prārabdhasañcitāgāmikarmasādharmyadarśanāt | karmābhipreritāḥ santo janāḥ kriyāḥ kurvantīti | tasmānna karma brāhmaṇa iti || 7 ||

A következő (állítás), hogy a karma a bráhmana. Ha ezt (mondod), akkor (a válaszom) nem. Minden élőlény karmája egyformán prárabdha felhalmozásához vezet. Még a szent emberek is a karma által ösztönözve cselekszenek/végzik a rítusokat/. Ezért nem a karma a bráhmana.

Az élőlény tetteinek következményei nem azonnal jelentkeznek. A tettkövetkezmények mint megannyi mag [bídzsa] tapadnak az élőlényhez, melyek csak a számukra kedvező körülmények között csíráznak ki. Az éppen kibontakozó következményeket nevezik prárabdha (elkezdődött) karmának.

iti dhārmiko brāhmaṇa iti cetanna | kṣatriyādayo hiranyadātāro bahavaḥ santi | tasmānna dhārmiko brahmaṇa iti || 8 ||

Így tehát bráhmana az, aki a dharma szerint él [dhármika]. Ha ezt (mondod), akkor (a válaszom) nem. Ksatriják és mások is sokan vannak, kik aranyat adományoznak. Ezért nem a dharma szerint élő a bráhmana.

A bráhmanának hat kötelesége van, tanulás, tanítás, áldozat végzése saját maga és mások javára, adományozás és adományok elfogadása (Manu-szanhitá 1.88.). A korábbi érvelés elutasította a bráhmin megnevezés tudás és az áldozást jelentő tettek szerint való alkalmazását, így most csak az adományozás szerinti azonosítást veti el.

tarhi ko vā brāhmaṇo nāma | yaḥ kaścid ātmānam advitīyaḥ jāti guṇa kriyā hīnaṁ ṣaḍ ūrmi ṣaḍ bhāvetyādi sarva doṣa rahitaṁ satya jñānānandānanta svarūpaṁ svayaṁ nirvikalpam aśeṣakalpādhāram aśeṣabhūtāntaryāmitvena vartamānam antarbahiś cākāśavad anusyūtam akhaṇḍānanda svabhāvam aprameyam anubhavaikavedyam aparokṣatayā bhāsamānaṁ karatalāmalakavat sākṣād aparokṣīkṛtya kṛtārthatayā kāma rāgādidoṣa rahitaḥ śamādi guṇa sampanno bhāvamātsarya tṛṣṇāśā mohādi rahito dambhāhaṁkārādibhir asaṁspṛṣṭa cetā vartate | evam ukta lakṣaṇo yaḥ sa eva brāhmaṇa iti śrutismṛtipurānotihāsānāmabhiprāyaḥ | anyathā brāhmaṇatva siddhir nāstyeva | saccidānandamātmānamadvitīyaṁ brahma bhāvayedātmānamadvitīyaṁ brahma bhāvayet ||9||

Ez esetben vajon ki a bráhmana? Aki sikeresen és magától értetődő természetességgel <ahogyan az ámalaka gyümölcsét veszi tenyerébe az ember> közvetlenül az önvalón [átmá] meditál, mely kettősségek nélküli, származástól, tulajdonságoktól és tettektől nem érintett, mentes a hat gyengeségtől [úrmi], és a hatféle hibától [dósa], <mely a létesüléssel [bháva] kezdődik>, valóságos/igaz [szatja], tudás [gjána], gyönyör [ánanda] és végtelenség [ananta] természetű. Mentes a kételytől, maga a teljes határozottság, s az egész világ Felsőlelkéhez [antarjámitva, a belső vezetés] hasonlatos. Belül és kívül is (az önvaló) van, az éterhez [ákása] hasonlóan szakadatlan, természete az osztatlan boldogság, felmérhetetlen, (mégis) egyedül ő a megismerendő közvetlen érzékeléssel, meditációval [aparóksatá].

Az ámalaka (indiai egres) savanykás gyümölcse könnyedén elfér az ember tenyerében, így az egyszerű, világos, tiszta megértés szimbóluma.
A hatféle gyengeség az aggodalom vagy bánat [sóka], illúzió vagy félreértés [móha], öregség [dzsará], halál [mrtju], éhség [ksudh] és szomjúság [pipásza].
A létesüléssel kezdődő hat hiba a születés, fennállás, növekedés, beérés, hanyatlás és pusztulás.
A megismerés módjai az empiria vagyis pratjaksa (prati-aksa, azaz a szem előtt), a más tapasztalataiból származó ismeret, vagyis paróksa (parah aksa, a szem mögött), s a meditáció, az aparóksa (paróksa elvetése). Isten fenséges imádatából fakadó felismerés az adhóksadzsa (a fenséges Visnu imádata), a rajongó istenszeretet felismeréseinek neve aprákrta (nem anyagi).


(A bráhmana) mentes a vágy és a ragaszkodás hibáitól, a rendelkezik nyugodtsággal, és a többi kedvező tulajdonsággal, mentes a féltékenységtől, bírvágytól, a hiú ábrándoktól, az illúziótól és más hasonlóktól, szívét nem érinti a csalás, a hamis ego. E jelek mutatják a bráhmanát. Ez a kinyilatkoztatás [sruti] a szent hagyomány [szmrti], a puránák és itihászák véleménye. Másképp a bráhman-lét tökéletessége nem érhető el. Meditálj a lét, tudat és boldogság természetű páratlan önvalón, a brahmanon, meditálj a páratlan önvalón, a brahmanon.
 

A bráhmanákra jellemző nyugodtság és a többi kedvező tulajdonság a Bhagavad-gítá szerint: „A bráhmanák munkáját az alábbi, természetükből adódó tulajdonságok jellemzik: nyugodtság, önfegyelmezés, vezeklés, tisztaság, béketűrés, becsületesség, bölcsesség, tudás és vallásosság.” (18.42.) A Mahábhárata tizenkét jellemvonást említ: „A bráhmana legyen vallásos, igazmondó, uralkodjon az érzékein. Legyen vezeklő, jóindulatú, alázatos és béketűrő. Ne legyen irigy, értsen az áldozatok végzéséhez, legyen adományozó. Végezze megingathatatlanul odaadó szolgálatát, s legyen jártas a Védák tudományában. Ez a bráhmanák tizenkét jellemvonása.”


ityupaniṣat ||
Így végződik az upanisad.

(nyomtatásban a Kagylókürt folyóirat 43. számában jelent meg)

2013. január 12., szombat

a világkorszakok dharmája


A Manu-szanhitá az alábbi versekben írja le a világkorszakokat, és az egyes világkorszakokban élők számára ajánlott lelki utakat.

catuṣpāt sakale dharmaḥ satyaṁ ca eva kṛte yuge |
na adharmeṇa agamaḥ kaścin manuṣyān prati vartate ||1.81||

A krta (szatja)-jugában négy lábon áll a Dharma s az igazság, nincs vallástalansággal társuló haszonlesés ami az embereket megosztaná.

itareṣv āgamād dharmaḥ pādaśas tv avaropitaḥ |
caurik anṛta māyābhir dharmaś ca apaiti pādaśaḥ ||1.82||

A többiben a haszonvágy miatt a lábak elvesznek, a csalás, hazugság és az illúzió (Májá) által.

arogāḥ sarvasiddhārthāś caturvarṣaśat ayuṣaḥ |
kṛte tretādiṣu hyeṣāṁ āyur hrasati pādaśaḥ ||1.83||

Betegség nélkül, minden tökéletesség teljében négyszáz évig éltek a krta-korban, a trétá-korral kezdve az életkor csökkent a negyedével (azaz száz évvel).

veda uktam āyur martyānām āśiṣaś ca eva karmaṇām |
phalantyanuyugaṁ loke prabhāvaś ca śarīriṇām ||1.84||

A halandók életkora, mit a Véda említ, a rítusok áldásos következményei, ám a testetöltött (lélek) evilági hatalma is a világkorszakok rendjét követi.

anye kṛtayuge dharmās tretāyāṁ dvāpare apare |
anye kaliyuge nṝnāṁ yugahrāsānurūpataḥ ||1.85||

Eltérő a dharma az emberek számára a krta-jugában és a többiben is, a korszakok csökkenésének megfelelően.

tapaḥ paraṁ kṛtayuge tretāyāṁ jñānam ucyate |
dvāpare yajñam evāhur dānam ekaṁ kalau yuge ||1.86||

A krta-jugában az önfegyelem gyakorlása (tapasz) a legfőbb, a trétában a tudás (gjána), a dváparában az áldozat, (jagja) míg csupán az adományozás (dána) elegendő a kali-korban.

A figyelmes olvasó felkapja a fejét: hiszen azt hallottuk, hogy a kali-kor juga-dharmája Isten magasztalása! Nincs itt valami probléma? Ha beleássuk magunkat a purána-irodalomba, az alábbi gondolattal találkozhatunk (például a Visnu-puránában, Parásara és Maitréja beszélgetésében, 6.2.17.):

dhyāyan kṛte yajan yajñais tretāyāṁ dvāpare'rcayan |
yad āpnoti tad āpnoti kalau saṅkīrtya keśavam ||

Ami elérhető a krta-korban meditálva (dhjána), a trétában áldozatokkal áldozva (jagja), a dváparában imádva (arcsana), mindaz a kali-korban is elérhető Késava együttes magasztalásával (szankírtan).

A Bhágavata-puránában szintén e témáról kérdezi Paríksit király Sukát:
„16. Paríksit király kérdezett: Kérlek, mondd el nékem részletesen, óh, nagy bölcs, miként szabadulhatnak meg az emberek a kali-korszak töméntelen bűnétől e korban?
17. Beszélj nékem az egyes korszakokról is, s a korszakokra előírt vallási kötelességekről, valamint az univerzum élettartamáról, keletkezéséről és megsemmisüléséről, és a Legfelsőbbet képviselő, s Őáltala hajtott idő múlásáról!
18. Sukadév válaszolt: Emberek oltalmazója! A krta (szatja) korszakban a vallás négy lábon áll s az emberek állhatatosak. (A vallásosság eme) négy lába az igazságosság (szatjam), a könyörület (dajá), a vezeklés (vagy önfegyelmezés: tapasz) és az adományozás (dána).

A Bhágavata-purána első énekében Paríksit király így szól a bika képében megjelenő Dharmához: „Önfegyelmezés (tapasz), tisztaság (saucsa), könyörület (dajá) és igazságosság (szatja) – e négy lábon állsz, ám a vallástalanság a büszkeség, (a másik nemhez fűződő) ragaszkodás és bódulat képében eltörte lábaidat.” (Bhág.1.17.24.)
Srídhar szvámí szerint a dána azt az adományt jelenti, ami megszabadít a ragaszkodás és ellenszenv kettősségétől, valamint rettenthetetlenséggel áld meg. Nem holmi anyagi javakkal történő adakozásról van tehát szó, hanem lelki felvilágosításról… ezért ez ugyanazt jelenti, mint az első énekben említett „tisztaság” szó, mely ott is hasonló értelemmel bír.
19. E kor emberei általában elégedettek, könyörületesek, barátságosak (minden lénnyel), higgadtak és béketűrők. Önfegyelmet gyakorolnak, az önvalóból merítik örömüket, mindenkire egyformán tekintenek, s az önmegvalósítás érdekében lemondásokat vállalnak.
20. A trétá-korszatól kezdve a vallás fokról-fokra elveszti egyik lábát az erőszak, a hazugság, az elégedetlenség és a viszálykodás miatt.

Megjegyzés: a felsorolt tényezők mind egy-egy lábát – tartópillérét – támadják a dharmának: a hazugság az igazságot, az erőszak a könyörületet, az elégedetlenség az önfegyelmezést, a viszály az adományozást.
21. Akkor (a trétá-korszakban) az emberek gyakorolják (még) a (védai) rituációkat, vezekléseket és a lemondást, az erőszak és a kéjsóvárság nem jellemző rájuk. A három emberi életcélt (vallás, anyagi gyarapodás és érzékkielégítés) buzgón gyakorolják majd, s (bár ekkor alakulnak ki a társadalmi rendek), a védaismerő bráhmanák lesznek túlsúlyban.
22. A dvápara-korszakban a vallás négy lábából – együttérzés, vezeklés, igazságosság és adakozás – kettőt eltör a vallástalanság – az erőszak, a tisztátalanság, az igazságtalanság s az önmegtartóztatás hiánya.
23. Ebben a korszakban az emberek kedvelik a dicsőséget, s nagyszabású áldozatokat mutatnak be. Örömüket lelik a védatanulmányokban, bőség és jókedv jellemzi őket, családjaik kiterjedtek. A négy társadalmi rend közül a bráhmanák és a ksatriják az uralkodók (ők vannak többségben).
24. A kali-korszaban Dharmának már csak egy lába marad épen, de a vallástalanság terjedésének köszönhetően az is egyre gyöngül, majd teljességgel megsemmisül.
25. Ebben a korszakban az emberek kapzsiak, erkölcstelenek és könyörtelenek, ok nélkül is kaphatók a viszálykodásra, szerencsétlenek és mérhetetlenül kéjsóvárak. Súdrák, halászok s effélék ragadják magukhoz a hatalmat.
26. Az emberekben szemmel láthatóan nyilvánul meg a jóság, szenvedély és tudatlanság hatása, ami idővel hol előtérbe kerül, hol visszaszorul elméjükben.

Visvanáth Csakravartí kommentárjában megjegyzi, hogy miként az asztrológiában egy-egy bolygó hatását árnyalja a többi, hasonlóan egy-egy jugában is periodikusan megjelenik a többi – ezért fordulhat elő, hogy olykor a kali-korban is a dharma megerősödését tapasztalhatjuk.
27. Amikor jóság uralja az érzékeket, az elmét s az értelmet, s az embereket az aszkézis (tapasz) és a bölcsesség (gjána) foglalkoztatja, az a szatja-korszak uralma.
28. Amikor a vallásos érdem mellett a világi javak birtoklása és élvezete a legfőbb az emberek számára, az a szenvedély uralta trétá-juga, óh, nagytudású!
29. Mikor általánossá lesz a kapzsiság, elégedetlenség, büszkeség, képmutatás és irigység s az embereket a vágy sarkallja tettekre, az a dvápara-korszak, melyet a szenvedély és a tudatlanság együttesen ural.

49. Óh királyom, egész lényeddel azon légy, hogy szíved trónusára emelhesd az Úr Késavát, mert ha Őrá gondolsz tested elhagyásakor, bizonyosan eléred a legfőbb célt.
50. Ő (az univerzum) legfőbb irányítója, a mindenség oltalma és Felsőlelke, ezért ajánlatos mindig Őreá gondolni, mert aki (élete során, s ennek eredményeképpen) halálakor is Őrá gondol, elérheti Őt, óh, Paríksit!
51. Királyom! A kali-korszak a gonoszság tárháza, de van egy kiváló jótulajdonsága: pusztán az Úr Krsna szent neveinek zengésével az ember megszabadulhat minden ragaszkodástól s elérheti a Legfelsőbbet.
52. A kali-korszakban az Úr Hari szent neveinek s dicsőségének zengése (kírtana) mindama áldást megadja, amit a szatja-korszakban az Úr Visnun meditálva (dhjána), a trétá-korszakban néki bemutatott nagyszabású áldozatokkal (makha), s a dvápara-korban a rituális áldozatok (paricsarjá) révén értek el.” (Bhág.12.3. fejezet)

Hasonlóképpen tanítja a világkorszakok dharmájáról a bölcs Karabhádzsana Nimi királyt, a Bhágavata-purána 11.3.19-36. részében.

Foglaljuk össze az eddig olvasottakat:

 
a korszak neveszatja / krtatrétádváparakali
igazság / négyes (megtett, bevégzett)hármaskettősviszály
juga-dharma a Manu-szanhitá szerintönfegyelmezéstudásáldozatadományozás
juga-dharma a puránák szerintmeditációáldozatimádatmagasztalás
uralkodó kötőerőjóságszenvedélyszenvedély és tompaságtompaság
dharma leomló oszlopaiönfegyelemtisztaság (adományozás)könyörületigazságosság
a dharmát romba döntő tényezőkelégedetlenségviszályerőszakhazugság
 

A világkorszakok nevei arra utalnak, hogy idejük a legutolsó, kali-kornak többszörösei.

Tekintsük át rendre a világkorszakok dharmáit.
A szatja-jugában a puránák és a Manu-szanhitá tulajdonképpen ugyanarról szólnak: az önfegyelmezés gyakorlásának módja maga a meditáció… s a korszak megkülönböztetett jellemzője is az önfegyelem, aszkézis maga. A trétá-kor avatárja (Jagja, a megszemélyesült áldozat) vörös színű attribútumai a szentelt zsinór és a különféle áldozókanalak, s a három Véda tudása nyilvánítja meg (lásd Bhág. 11.5.24.). Így érthető, hogy az egyik szöveg a nagyszabású áldozatok megrendezését, míg a másik a tudást emeli ki. A dvápara kor áldozata a nagy közösségi események helyett a szűkebb körben gyakorolt imádat… a múrtiimádat, illetve a családosok napi áldozata. A kali-korban javasolt dharma tekintetében azonban eltérést találunk a Manu-szanhitá, és a puránák között: az ember kezében nem maradt semmi transzcendens, forduljon hát gondoskodó figyelemmel embertársai felé – mondja a Manu-szanhitá –, ám a puránák messzebb tekintenek. Való igaz, e korszakban a képzettség és a képesség is hiányzik az emberekből, ám az Úr könyörületes, és az ő magasztalása, a Hari-kírtan megmenti gyakorlóját!

2012. december 22., szombat

ahinszá 2


A Manu-szanhitából idézett versekkel kapcsolatban a slókamálá egy kedves olvasója így kérdezett:

Valahol ezt olvastam: „Isten szeretete együtt jár az ő gyermekeinek szeretetével.”
Vajon a hétköznapi ember életében (itt és most) mit jelent az ahinszá? Mi van még a hús-nem-evésen túl?
S miért van, hogy az egyik embernek ez természetes, a másiknak meg nehézséget okoz? S ahogy egy ismerősöm fogalmazott: - Kívánja.

Kedves NB!

Mit jelent az ahinszá? Mert a szó szanszkrt, érdemes fellapozni a szótárakat is: hinszá jelent bántalmazást, ártást, ártalmat (mely lehet testtel kapcsolatos, szavakkal vagy gondolatban megvalósuló); ölést, pusztítást; illetve rablást, fosztogatást, erőszakot. Az a-hinszá mindennek az ellentéte: a nem-ártás általában (fizikai, verbális vagy mentális sérelemokozás elkerülése); nem ölés; vagy a fosztogató mentalitás elkerülése, megállítása. Olykor egyik, máskor másik oldaláról beszélnek – mint a Manu-szanhitá részlet is, mely egészen konkrétan a táplálkozási célú állatölést vizsgálta –, ám az ahinszá egyszerre jelenti mindhármat.
Az ahinszá a jóga kezdete – s ez nem üres szóvirág, Patanydzsali Jóga-szútrái szerint a jóga első lépcsőfokán, a rossz szokások, a helytelen életvitel feladásának lépései közt a legelső az ahinszá. A legelső ugyan, mégis messzire vezet, ahogy Patanydzsali leszögezi: „A nem-ártásban megállapodottak közelségében megszűnik a viszály.” (ahiṁsā-pratiṣṭhāyāṁ tat-sannidhau vairatyāgaḥ, 2.35.) Az ahinszának ez a foka több mint az ártalom kerülése… furcsa oximoron az erőszakmentesség végül: gyöngéd erőszakká, szelíd kényszerré válik, mely másokra sugározva ellenállhatatlanul békességre késztet.

Mit jelent mindez a hétköznapi ember életében? Azt gondolom, nem tételes felsorolást kell adjunk a követendő szabályokról… hiszen az élet mindig új helyzeteket teremt. Jussunk megértésre az eszmények felöl, kerüljünk közelebb hozzá gondolatainkban és amennyire csak lehet, építsük be őket életünkbe is. Ide tartozik a hús-nem-evés is, de az is, hogy egy nehéz nap után nem a családomon vezetem le a felgyülemlett feszültséget.
Amennyire csak lehet – írtam –, s ez talán kicsit elkenősen hangzik, de valóban így gondolom: a fogyasztást piedesztálra emelő világ gyökeresen ellentmond az ahinszának, s ha részt veszünk a világ folyásában, sértjük az ahinszát. Nem eszünk húst, rendben, de az állam az adónkból támogatja az állattenyésztést, a vágóhidakat, ha tehát befizetjük az adónkat, azzal mi is támogatjuk ezt a tevékenységet. Azt mondod, nem fizetsz adót? Ha csak egy kiflit veszel, azzal is adózol… megfizeted az áfát. Nem eszünk húst… de iszunk tejet… a tej „előállítása” vajon mennyire ahinszá módszerekkel történik? Elkerülöd a nagyáruházakat, s közvetlenül a termelőtől veszed… de a tejtermelő vajon milyen kapcsolatban áll a vágóhidakkal? Jó, lemondtál a tejről is… a zöldség, milyen viszontagságok után került az asztalodra? A megtermelése közben mennyire mérgezték a földet? Mindent közvetlenül a termelőtől vásárolsz… azaz beülsz az autódba… útközben hány bogár kenődik szét a szélvédődön?
Ezért gondolom tehát, hogy amíg a világban élsz, ki kell jelölnöd magadnak a határokat… mennyire veszel részt benne, mit tekintesz elfogadhatónak a magad számára, mit nem. Nem leszel hentes, de az adódat azért befizeted. Eszményei, kultúrája, karmája szerint ölés tekintetében is mindenki meghúzza a maga határvonalát… az egyik ott, hogy nem öl embert, a másik ott, hogy nem öl állatot, a harmadik megpróbál nem részt venni a tejtermelésben, és így tovább. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy csupán ízlésbeli volna a különbség a kannibál és a vegetáriánus között... helyes, ha minél közelebb pozícionáljuk magunkat Patanydzsali ahinszá-eszményéhez.

Ez a pozicionálás az ahinszá nem-ölés jelentése szerint, ám mint a bevezetőben igyekeztem kifejteni, az ahinszá több, mint nem ölés. A tágabb jelentés szerint keresve a végpontokat egyik oldalon az evilági létezés alaptörvénye áll… ahogy a Bhágavata-puránában is olvashatjuk: „élőnek élő az éltetője” (jīvo jīvasya jīvanam, Bhág. 1.13.47.), azaz az egyik élőlény teste a másik táplálékává válik. A mozgatórugó itt a személyes vágy, a gondolkodás jobbára rövidtávú, az ember célja elérésének érdekében átgázol mindenkin, akin csak tud.
Ami túlvezet ezen, az a dharma. A dharma alapelve a személyes vággyal ellentétben az áldozat, az egymásról gondoskodás, így hosszútávra tekint, s öröme a mások öröme. Olykor eszmékhez kötődve (pl. hazaszeretet) haladhatja meg az ember személyes vágyait, máskor embertársaihoz, vagy Istenhez fűződő szeretete emeli fel.
Az emberi létforma kitüntetett jelentőségű… a tudatossága miatt. Az emberi születéssel döntési helyzetbe kerültünk: kihasználó vagy felelősen gondolkodó mentalitással tekintünk a minket körülvevő világra… ez a két végpont, mely között keressük saját helyünket. Zárójelben: számomra az ember mindenevősége éppen e döntési helyzet leképeződése a táplálkozás világára: a tigris vagy a tehén nem választhat, hogy mit eszik, emésztőrendszere megszabja a lehetőségeit, az ember azonban tudatos döntést hozhat… s e ponton teljesen egyetértek az általad idézett gondolattal: „Isten szeretete együtt jár az ő gyermekeinek szeretetével.”

Miért van, hogy az egyik embernek ez természetes, a másiknak meg nehézséget okoz? Mindannyian mások vagyunk…előző életeink sokaságaként felgyülemlett tapasztalataink – karmánk – különböznek. Más a szemlélet is, például a keresztény kultúrkörben felnövekedve az állatokat inkább tárgyaknak, a környezet uralnivaló részének tekintik, mint társaknak, ráadásul a húsevés a jólét jelképe is… nem csoda hát, hogy jóval erősebb a kötődés. Míg van, akiben kora gyermekkora óta szilárd a meggyőződés: nem jó dolog húst enni. Így, e sokféleséggel szép a világ…


Ajánlott olvasnivaló: Napkelet Jógaház: Az első erkölcsi fegyelem

2012. december 1., szombat

ahinszá


Néhány vers a Manu-szanhitából, a nem-ártás és húsevés témakörében:

 
yā vedavihitā hiṁsā niyatāsmiṁś carācare |
ahiṁsām eva tāṁ vidyād vedād dharmo hi nirbabhau ||5.44||
 

Ami a védában meghatározott, (s egyébként) elkerülhetetlen erőszak a mozgó s mozdulatlan (lények) iránt,
bíz azt kell ahinszáként ismerni, hiszen a védából a dharma világlik ki.
 

A Manu-szanhitá elfogadja az állatáldozatot, s azt végsősoron áldásosnak tekinti mind az áldozatot bemutató, mind a feláldozott jószág számára. Ezt tekinti az egyetlen kivételnek. A fejezet egy későbbi versében ezt olvashatjuk: „Nincs annál hitványabb ember, mint aki a dévák s az ősatyák imádata nélkül kívánja saját húsát mások húsával gyarapítani.” (5.52., svamāṁsaṁ paramāṁsena yo vardhayitum icchati | anabhyarcya pitṝn devāṁs tato 'nyo nāsty apuṇyakṛt)
A purána-irodalom azonban hozzáteszi: a kali-korban nincsenek kellően felkészült bráhmanák, így az állatáldozat (a Brahma-vaivarta purána nevesíti: ló- és tehénáldozat, illetve az ősatyáknak felajánlott húsáldozat) e korszakban nem végezhető el tisztán, ezért csak szenvedést hoz mindenkire.

yo 'hiṁsakāni bhūtāni hinasty ātmasukhecchayā |
sa jīvāṁś ca mṛtaś caiva na kva cit sukham edhate ||5.45||
 

Aki ártalmatlan lényeket a maga örömére bántalmaz,
az sem életében sem halálában soha nem lesz boldoggá.
 

Halálában nem lesz boldoggá: halála után kedvezőtlen születés a jussa.

yo bandhanavadhakleśān prāṇināṁ na cikīrṣati |
sa sarvasya hitaprepsuḥ sukham atyantam aśnute ||5.46||
 

Aki nem kívánja a teremtményeket gyötrő gyilkos kínokat
s mindenki jóakarója, az örök boldogságot nyer.
 

A prāṇin (teremtmény) szó egészen pontosan „lélegzőt” jelent, s legtöbbször az állatokra vonatkoztatva használják. A teremtményeket gyötrő kínok az élőlények megsebesítésével vagy megölésével járó szenvedést, illetve a bandhana elsődleges jelentése szerint megbéklyózást – fogságban tartást – és elpusztítást jelenti.

yad dhyāyati yat kurute ratiṁ badhnāti yatra ca |
tad avāpnoty ayatnena yo hinasti na kiṁ cana ||5.47||
 

Amin meditál, amit tesz s amihez ragaszkodása fűzi
mindazt könnyedén eléri az (az ember), aki nem bántalmaz senkit sem.
 

Bár a szövegkörnyezet az állatölésről szól, ám azt gondolom, a megjegyzés általános érvényű: erőszak nélkül sikeresebb az ember… egy egészen más körből való aforizmával szólva: az erőszak a gyengék végső menedéke.

nākṛtvā prāṇināṁ hiṁsāṁ māṁsam utpadyate kva cit |
na ca prāṇivadhaḥ svargyas tasmān māṁsaṁ vivarjayet ||5.48||
 

A teremtmények megölése nélkül nem keletkezik hús,
márpedig a teremtmények elpusztítása nem a menny(be vezető út), ezért a húst el kell kerülni.

két további töredék:

anumantā viśasitā nihantā kraya-vikrayī |
saṁskartā copahartā ca khādakaś ceti ghātakāḥ ||5.51||
 

Aki az engedélyt megadja, (a jószágot) letaglózza, feldarabolja, (aki a húst) eladja, aki megveszi,
aki megfőzi, aki kínálja és aki elfogyasztja, mind részt vesz az ölésben.


māṁ sa bhakṣayitāmutra yasya māṁsam ihādmy aham |
etan māṁsasya māṁsatvaṁ pravadanti manīṣiṇaḥ ||5.55||
 

Engem (mám) ő (sza) fal majd fel a következő születésben, akinek a húsát (mámsza) most elfogyasztom
ez a „hús hússága”, (azaz a hús szó valódi jelentése) a bölcsek szerint.


kiegészítés: a kommentárban feltett kérdésre a válasz itt olvasható.

2010. április 23., péntek

Nárájana upanisad


A vaisnava hagyományban egyszerre van jelen a magasztos Isten imádata és a rajongó istenszeretet. Míg a Csaitanja-követő vaisnavák számára Rádhiká és a gópík rajongása a legfőbb eszmény, más iskolák a fenséges imádat útját követik.
A Nárájana upanisadot a Krsna-Jadzsur-védához tartozó vaisnava upanisadok közé sorolják. Nárájana dicsőségét ecseteli, s a nyolc szótagú „oṁ namo nārāyaṇāya” (Óm, hódolat Nárájanának) mantra zengésére irányítja figyelmünket.

oṁ atha puruṣo ha vai nārāyaṇo ‘kāmayata prajāḥ sṛjeyeti |
nārāyanāt prāṇo jāyate | manaḥ sarvendriyāṇi ca |
khaṁ vāyur jyotir āpaḥ pṛthivī viśvasya dhārinī |
nārāyanād brahmā jāyate | nārāyanād rudro jāyate |
nārāyanād indro jāyate | nārāyanād prajāpatiḥ prajāyante |
nārāyanād dvādaśāditya-rudrā vasavaḥ sarvāṇi chandāṁsi |
nārāyanād eva samutpadyante | nārāyanād pravartante | nārāyane pralīyante |
ya evaṁ veda | ity upaniṣat || 1 ||
|| etad ṛg-veda śiro 'dhīte | iti prathamaḥ khaṇḍaḥ ||

Óm! Bizony a Purusa, Nárájana utódokat vágyott teremteni.
Nárájanától lett a prána, az elme és az érzékek mind.
Az űr, a szél, a tűz, a víz s a föld, a mindenség hordozója.
Nárájanától született Brahmá, Nárájanától született Rudra,
Nárájanától született Indra, Nárájanától születtek a lények ősatyái,
Nárájanától született a tizenkét áditja, a rudrák és a vaszuk, és a szent himnuszok is.
Egyedül Nárájanától lettek (mind), Nárájanától virágzanak, s Nárájanában enyésznek el.
Aki így tudja… így (szól) az upanisad.
Ez a Rg-véda tanulmányozásának koronája, ím, ez az első fejezet.

Az első fejezet elmondja, hogy mindennek Nárájana a forrása, ő táplálja, s végül benne enyésznek el a létezők. Miként a Bhagavad-gítában Krsna is így szól: „(én vagyok) a forrás a megsemmisülés és a fenntartás” (prabhavaḥ pralayaḥ sthānaṁ, Bg. 9.18.).
Nárájanától lett a tíz érzék, az elme és a prána (életerő), az anyagvilág alapelemei, s a félistenek különféle csoportjai: a tizenkét áditja (az Adititől származó szoláris istenek), a tizenegy rudra (Siva kiterjedései), a nyolc vaszu (Vaszu fiai).
„Aki így tudja” (ya evaṁ veda) az upanisadok gyakran visszatérő szófordulata: aki tudván tudja az itt leírtakat, annak élete beteljesedik – a tudás eredményeit most a negyedik fejezetben találjuk meg.

oṁ atha nityo nārāyaṇaḥ | brahmā nārāyaṇaḥ |
śivaś ca nārāyaṇaḥ | śakraś ca nārāyaṇaḥ |
kālaś ca nārāyaṇaḥ | diśaś ca nārāyaṇaḥ |
vidiśaś ca nārāyaṇaḥ | ūrdhvaś ca nārāyaṇaḥ |
adhaś ca nārāyaṇaḥ | antar bahiś ca nārāyaṇaḥ |
nārāyaṇa evedaṁ sarvaṁ | yad bhūtaṁ yac ca bhavyam |
niṣkalaṅko nirañjano nirvikalpo nirākhyātaḥ |
śuddho deva eko nārāyaṇaḥ | na dvitīyo ‘sti kaścit |
sa viṣṇur eva bhavati sa viṣṇur eva bhavati |
ya evaṁ veda | ity upaniṣat || 2 ||
|| etad yajur-veda śiro 'dhīte | iti dvitīyaḥ khaṇḍaḥ ||

Óm! Nárájana örökkévaló. Brahmá Nárájana.
Siva is Nárájana, Sakra (Indra) is Nárájana,
Kála (az idő, vagy Jama a halálisten) is Nárájana. Az irányok is Nárájana,
a köztes égtájak is Nárájana, a zenit is Nárájana,
a nadír is Nárájana. A belül, és a kívül is Nárájana.
Csak Nárájana itt minden, ami volt, s ami valaha is lesz.
A hibátlan, makulátlan, megkülönböztetéstől mentes, elmondhatatlan
tiszta (transzcendentális) isten, az Egy, Nárájana. Nincs második senki más.
Bizony, ő lesz Visnu, bizony, ő lesz Visnu.
Aki így tudja… így (szól) az upanisad.
Ez a Jadzsur-véda tanulmányozásának koronája, ím, ez a második fejezet.

Minden létező leglényege Nárájana. A mindenséget irányító istenségeké, a tíz irányban mindené (négy égtáj, a négy mellékégtáj, a mennyek, mint a felfele mutató, és az alvilág, mint a lefele mutató irány), a belül és a kívül, s a három idő, a múlt, a jelen és a jövő is. Egyedül csak ő létezik, nincs rajta kívül más, ő a legfelsőbb úr.
Az advaita iskola értelmezése megcseréli az utolsó sorokat, ekkor a szöveg más értelmet kap: ya evaṁ veda | sa viṣṇur eva bhavati, aki így tudja az bizony Visnuvá válik.

oṁ ity agre vyāharet | nama iti paścāt |
nārāyaṇāyety upariṣtāt | oṁ ity ekākṣaram |
nama iti dve akṣare | nārāyanāyeti pañcākṣarāṇi |
etad-vai nārāyaṇasyāṣtākṣaraṁ padam |
yo ha vai nārāyaṇasyāṣtākṣaraṁ padam-adhyeti |
anapabruvaḥ sarvam āyureti |
vindate prājā-patyaṁ rāyas poṣaṁ gaupatyaṁ |
tato ‘mṛtatvam-aśnute tato ‘mṛtatvam-aśnuta iti |
ya evaṁ veda | ity upaniṣat || 3 ||
|| etat sāma-veda śiro' dhīte | iti tṛtīyaḥ khaṇḍaḥ ||

Óm! először ezt kell mondani, majd utána: „namah”,
s aztán: „Nárájanája”. Óm, ez egy szótag (vagy: az egy-szótag),
a „namah” két szótag, s a „Nárájanája” öt szótag.
Bizony, ez Nárájan nyolc szótagos mantrája.
Ki Nárájan e nyolc szótagos mantráján meditál
hamisság nélkül (tiszta szívvel), teljes életet nyer.
Jó utódai lesznek, gazdagságban, bőségben lesz része, sok tehene lesz,
majd elnyeri a halhatatlanságot, majd elnyeri a halhatatlanságot.
Aki így tudja… így (szól) az upanisad.
Ez a Száma-véda tanulmányozásának koronája, ím, ez a harmadik fejezet.

A harmadik fejezet a nyolc szótagú, „Óm namó Nárájanája” (Óm, hódolat Nárájanának) mantra zengéséről szól. Nem írja le, csak körbeírja a mantrát, hiszen a mantrát a tanítványnak a mestertől kell megkapnia, nem pedig könyvből olvasnia.
A nyolc szótagos mantrát tiszta szívvel zengő személy sikeres lesz evilági életében is, és a mantra zengése az üdvösséghez is elvezeti őt.
ekākṣara: az Óm mantrát egy-szótagnak is nevezik, ám itt a szöveg összeszámlálja a mantra szótagjait.

oṁ pratyag ānandaṁ brahma puruṣaṁ praṇava svarūpam |
akāra ukāra makāra iti | tān ekadhā sametad oṁ iti |
yam uktvā mucyate yogī | janma saṁsāra bandhanāt |
oṁ namo nārāyaṇāyeti mantropāsakaḥ |
vaikuṇṭha-bhuvanaṁ gamiṣyati |
tad idaṁ puṇḍarīkaṁ vijñāna ghanaṁ |
tasmād taḍid-ābha-mātram | brahmaṇyo devakī-putro |
brahmaṇyo madhusūdanaḥ | brahmaṇyo puṇḍarīkākṣo |
brahmaṇyo viṣṇur acyuteti |
sarva-bhūtastham ekaṁ nārāyaṇam |
kāraṇa-rūpam akāraṇam param brahma oṁ |
ya evaṁ veda | ity upaniṣat || 4 ||
|| etad atharva-veda śiro' dhīte | iti caturthaḥ khaṇḍaḥ ||

Óm! A bensőben örvendező, a Brahman, a Purusa a szent szótag eredeti formája
az A, az U és a M hangok. Azok együtt, egyesítve adják az Óm (mantrát),
amit zengve a jógí megszabadul a születés és halál kötelékéből.
Az „Óm namó Nárájanája!” mantra zengő hívő
a Vaikuntha világba jut majd.
Oda, ebbe, a lótuszvirágba, a megtestesült bölcsességbe,
abból a villám-tündöklésűbe. Dévakí fia (Krsna) a Brahman.
Madhuszúdana a Brahman, Pundaríkáksa a Brahman.
Visnu, Acsjuta a Brahman.
Minden teremtmény (szívében) lakozó egyetlen Nárájanát
ok formájút ok-nélkülit, a legfőbb Brahmant, az Ómot
aki így tudja… így (szól) az upanisad.
Ez az Atharva-véda tanulmányozásának koronája, ím, ez a negyedik fejezet.

Az Óm mantrát zengve elérhető az üdvösség, ám a nyolc szótagú Nárájanának hódoló mantrát zengő Nárájana hajlékát, Vaikunthát éri el. Vaikuntha formája lótuszvirág (más magyarázatok szerint a szív lótusza), mely nem különbözik a megtestesült bölcsességtől, a villámként tündöklő Krsnától, Madhu démon legyőzőjétől (Madhuszúdana), a lótusz-szeműtől (Pundaríkáksa). A szöveg brahmaṇya szava melléknév, jelentése brahmani, a Brahmannal kapcsolatos. Krsna, Madhuszúdana, Pundaríkáksa, Visnu és Acsjuta brahmaniak.

oṁ prātar adhīyāno rātri kṛtaṁ pāpaṁ nāśayati |
sāyam adhīyāno divasa-kṛtaṁ pāpaṁ nāśayati |
mādhyāhna dinam ādityābhimukho ‘dhīyanaḥ
pañca-mahā-pātakopapātakāt pramucyate
sarva-veda-pārāyaṇa-punyaṁ labhate |
nārāyaṇa-sāyujyam avāpnoti
nārāyaṇa-sāyujyam avāpnoti |
ya evaṁ veda | ity upaniṣat || 5 ||

Óm! Aki pirkadatkor tanulmányozza (ezt az Upanisadot) annak megsemmisíti az éjjel elkövetett bűneit.
Aki alkonyatkor tanulmányozza, annak megsemmisíti a nappal elkövetett bűneit,
s aki délben, arccal a Nap felé fordulva tanulmányozza,
az az öt nagy bűntől, s a kisebb bűnöktől is megszabadul.
A minden védában jártasság érdemét éri el,
s elnyeri Nárájana meghitt közelségét, elnyeri Nárájana meghitt közelségét.
Aki így tudja… így (szól) az upanisad.

Az upanisad utolsó része, mintegy függelékként az upanisad tanulmányozásának eredményeit írja le: egyaránt mentesít a kisebb és nagyobb bűnök visszahatása alól. Az öt nagy bűn a következő: „Bráhmana-gyilkosság, italozás, lopás (vagy rablás), a tanító feleségének elcsábítása – ezeket nevezik nagy bűnöknek, s bűnös az is, aki ilyen bűnösökhöz csatlakozik.” (brahmahatyā surāpānaṁ steyaṁ gurvaṅganāgamaḥ | mahānti pātakāny āhuḥ saṁsargaś cāpi taiḥ saha || Manu-saṁhitā 11.54.)
A sāyujya kifejezést olykor eggyéválás értelemben használják (különösen a brahma-sāyujya
szókapcsolatban), ám jelent meghitt együttlétben való összekapcsolódást is.

Zárófohászként álljon itt egy vers a Mukunda-málá-sztótramból:

namāmi nārāyaṇa-pāda-paṅkajaṁ
karomi nārāyaṇa-pūjanaṁ sadā |
vadāmi nārāyaṇa-nāma nirmalaṁ
smarāmi nārāyaṇa-tattvam avyayam ||35||


Nárájan lótuszlába előtt vetem magam a földre,
mindig csak Nárájant imádom,
Nárájan tiszta nevét zengem,
és csak az örökkévaló Nárájan-tattvára gondolok.