Szanatkumára tanítása az igazságról, a ragaszkodásról és a lemondásról

 

A Mahábhárata Sánti-parvájában a csata után Bhísma a halálos ágyán (a nyílágyon) fekve látja el tanácsaival Judhisthir királyt. A 316. fejezetben a szanszárából való megszabadulás a téma (ezt a részt – kevés híján száz fejezetnyit – Móksa-dharma-parvának is nevezik, azaz A megszabadulás dharmájáról szóló könyvnek).
Az alábbi töredék Nárada és Vjásza beszélgetését idézi fel.

nārada uvāva ||
Nárada szólt:

tattvaṁ jijñāsatāṁ pūrvam ṛṣīṇāṁ bhāvitātmanām |
sanatkumāro bhagavān idaṁ vacanam abravīt ||5||

Korábban a (végső) valóság felől tudakozódó, a Legfelsőbbről való elmélkedésben megtisztult rsiknek
az isteni Szanatkumára e szavakat mondta:

Legfelsőbbről való elmélkedésben megtisztult: a szövegben bhāvita-ātman. A bhāvita a létigéből műveltetésben képzett befejezett melléknévi igenév: előidézett, teremtett, kinyilvánított, ám gyakran használják meditáció tárgyává tett értelemben is. Az ātman itt a Legfelsőbb Lélek.
A ṛṣi több, mint pusztán a bölcs szinonimája: olyan személy, aki előtt feltárul valamely véda-himnusz – így az adott himnusz első éneklője.
isteni: a szövegben: bhagavān: fenséges, nagyszerű. A Cshándógja-upanisad hetedik fejezetében Náradát Szanatkumára tanítványaként ismerjük meg, ehhez a kapcsolathoz talán jobban illik ez a jelző.

nāsti vidyā samaṁ cakṣur nāsti vidyā samaṁ tapaḥ |
nāsti rāga-samaṁ duḥkhaṁ nāsti tyāga-samaṁ sukham ||6||

Nincs a tudáshoz fogható szem, nincs a tudáshoz mérhető önfegyelmezés,
nincs olyan szenvedés, mint a ragaszkodás, és nincs olyan öröm, mint a lemondás.

A tudás a szem, amivel úgy látja az ember a dolgokat, ahogy azok vannak. A válasznak így kell kezdődnie, hiszen a rsik a tattváról tudakozódtak: tat-tva – a mutató névmásból képzett elvont főnév: ’az-ság’. Valaminek lényeget látó megértése.
A tapas, az önfegyelmezés, vezeklés a tap igéből származik. Első megközelítésben mert a tapas önsanyargatás, ám az önfegyelmezés valójában belső tűz – s ez a belső tűz adja az aszkéta hajtóerejét.
Szenvedés és öröm: a fordítás a duḥkha és sukha által jelölt fogalmak kényszerű leszűkítése. A fogalmak kifejtését lásd e cikkben: https://slokamala.blogspot.com/2019/03/jotanacsok-sznataka-szamara-2.html

nivṛttiḥ karmaṇaḥ pāpāt satataṁ puṇya-śīlatā |
sad-vṛttiḥ samudācāraḥ śreya etad anuttamam ||7||

A bűnös tettektől való tartózkodás, a mindig jámbor erényesség,
a jó gyakorlása, a helyes szokások gyakorlása, és a „legjobb” – ezek a legfontosabbak.
 

jó gyakorlása: a szövegben: sad-vṛttiḥ. A sat az as létigéből képzett folyamatos melléknévi igenév, így elsődleges jelentése: létező. Használják valódi, szent, lényeges, nemes értelemben is, minden olyanra, ami nem illuzórikus, hanem valóban létező.
legjobb: a śreyas szó szerinti jelentése. A szót gyakran használják még a vallásos kötelességek megfelelő betartása értelemben, utalhat a megszabadulásra, az üdvösségre is. Gyakorta a hosszútávú látásmód jelzője, a rövidtávú hasznot kereső preyas-szal szemben. (a preyas a priya – kedves, kellemes melléknév középfoka). A fejezet tizedik versében ismét előfordul, ott a végső jó, az üdvösség értelemben.

mānuṣyam asukhaṁ prāpya yaḥ sajjati sa muhyati |
nālaṁ sa duḥkha-mokṣāya saṅgo vai duḥkha-lakṣaṇam ||8||

Az örömtelen emberi létet elérvén aki ragaszkodik, az megtéved.
Nem lépes ő a szenvedésen felülemelkedni – a ragaszkodás bizony a szenvedés jele.

Az emberi lét halandóságot jelent, ezért a ragaszkodás óhatatlan következménye a veszteség, így a bánat, a szenvedés lesz.

saktasya buddhiś calati moha-jāla-vivardhinī |
moha-jālāvṛto duḥkham iha cāmutra cāśnute ||9||

A ragaszkodó értelme megzavarodik, és egyre inkább belebonyolódik az illúzió hálójába.
Az illúzió hálójába keveredve csak szenvedést tapasztal itt is, és amott is.

amott is (amutra): azaz a következő születésében

sarvopāyena kāmasya krodhasya ca vinigrahaḥ |
kāryaḥ śreyorthinā tau hi śreyoghātārtham udyatau ||10||

Minden eszközzel legyen úrrá a vágyon és haragon
az üdvösségre vágyó, mert azok (céljának), az üdvösségnek megsemmisítésére törnek.

üdvösségre vágyó: śreyorthin, azaz a ’legjobbra vágyó’, itt nyilván a védák végcéljáról, a megszabadulásról, üdvösségről van szó.

nityaṁ krodhāt tapo rakṣecchriyaṁ rakṣeta matsarāt |
vidyāṁ mānāvamānābhyām ātmānaṁ tu pramādataḥ ||11||

Mindig oltalmazza meg az önfegyelmezését a haragtól, a „vagyonát” az irigységtől,
a tudást az önteltségtől és tiszteletlenégtől, önmagát pedig a hanyagságtól.

Az önfegyelmezés (tapas) nagy erőt ad a gyakorlójának. Ám aki magával szigorú, az könnyen másokkal is szigorúvá, könyörtelenné válik. A puránákban számos vezeklő példáját láthatjuk, akiket az önfegyelmezésből származó hatalmas erejük meggondolatlanná, könnyen haragra gyúlóvá tett – a jelenség mögötti ok ugyanaz. Az ember legyen magával szigorú, másokkal pedig együttérző – így lesz képes megoltalmazni magát a haragtól. Ezért emeli ki a következő vers az együttérzés és türelem különleges fontosságát.
vagyonát: a szövegben śriyam, a śrī tárgyesetben ragozott alakja. A śrī vagyont, sikert, bőséget, szépséget, nagyszerűséget jelent – vezeklő esetében természetesen nem materiális természetű vagyonról van szó.
A tudást óvja az önteltségtől (māna) és a tiszteletlenségtől (avamāna), azaz a tudás ne tegye önteltté, és ne becsüljön alá másokat.
A szanszkrt nyelv igeragozása képes kifejezni, hogy a cselekvés a cselekvőre irányul (ātmanepada), vagy valaki másra (parasmaipada). Vannak igék, melyek csak egyik vagy másik esetben ragozhatók, ám vannak olyanok is, melyek mindkét esetben: ilyenkor lehet jelentősége a megkülönböztetésnek. Például ha azt olvassuk, a bráhmana yajati (áldoz, parasmaipada ragozásban), akkor tudható, hogy az áldozatot valaki más javára, annak megbízásából végzi. Ha pedig a bráhmana yajate (áldoz, ātmanepada ragozásban), akkor tudható, hogy az áldozatot saját magáért végzi. A versben is megfigyelhetünk ilyen finom különbségtételt: az önfegyelmezés oltalmazását a rakṣet (oltalmazza) ige írja le, a rakṣ gyök szolid nógatást, kívánatosságot kifejező vidhi-liṅ esetű, parasmaipada ragozású alakja, míg a „vagyon” oltalmazását a rakṣeta, ami ugyanaz az eset, ám ātmanepada ragozású alak: azaz az önfegyelmezést más javára, míg a „vagyont” a maga javára oltalmazza. Ez összhangban van az együttérzésről mondottakkal.

ānṛśaṁsyaṁ paro dharmaḥ kṣamā ca paramaṁ balam |
ātma-jñānaṁ paraṁ jñānaṁ na satyādvidyate param ||12||

Az együttérzés a legfőbb dharma, a türelem a legfőbb erő,
a lélekről szóló tudás a legfőbb tudás, és nincs, mi magasabb volna az igazságnál.

Az ānṛśaṁsya együttérzést, kedvességet jelent. Az ātma-jñāna egyaránt jelenthet lelki tudást, a Legfelsőbb Lélekről szóló tudást, és önmagunk ismeretét azaz önismeretet is.

satyasya vacanaṁ śreyaḥ satyād api hitaṁ bhavet |
yad bhūta-hitam atyantam etat satyaṁ mataṁ mama ||13||

Az igaz beszéd a jobb, ám még az igaznál is jobb a jóakaró.
Ami minden teremtménynek tartósan jó – az az igaz, véleményem szerint.

Igaz beszéd: satyasya vacanam – az igazság beszéde. A hita jelenthet barátságost, kedvest, jóindulatút, jóakarót, és előnyöst, hasznost is. A Muṇḍaka upaniṣad híres kijelentésének – „csak az igazság győzedelmeskedik, nem a hamisság” (satyam eva jayate nānṛtam) – fényében nem tűnik helyénvalónak a hita szót hasznosságként, vagy előnyösként értelmeznünk. Az viszont valóban fontos elv, hogy az igazat szóló ne okozzon szavával kárt. Például üldözöttet az igazság elhallgatásával rejtegetni helyénvaló cselekedet – ezért, és a vers második felének fényében választottam a hita értelmezésének a jóakarót.

sarvārambha-phala-tyāgī nirāśīr niṣparigrahaḥ |
yena sarvaṁ parityaktaṁ sa vidvāns ca paṇḍitaḥ ||14||

(Aki) minden erőfeszítés gyümölcséről lemond, vágytalan és mentes a birtokvágytól,
s így mindenről lemondott, az a tudó, az a művelt pandit.

Vrtra, a sárkánykígyó imája

Tvastának, Aditi fiának a dévák örök ellenségeinek, a daitjáknak családjából származó Racsaná lett a felesége. Tőle született fia, Visvarúpa, akit Brahmá tanácsára a dévák mesterüknek és papjuknak kértek fel, Visvarúpa pedig a Nárájan-kavacsa (Nárájan amulett, vagy páncél) fohásszal vértezte fel őket – s így legyőzhették a daitjákat. Ám hiába a sikeres együttműködés: amikor Indra tudomására jutott, hogy a daitjákkal rokonságban álló Visvarúpa az ő nevükben is végzett felajánlásokat, féktelen haragjában megölte Visvarúpát.

Mikor Tvastá értesült fia haláláról, bosszút esküdött. Áldozat elvégzésébe fogott, melynek beteljesülésekor létrejön egy hatalmas szörnyeteg – olyan erős és hatalmas lény, aki képes lesz Indrát is elpusztítani. Az áldozat csúcspontján felajánlásait a tűzre vetve e mantrát zengte: indraśatro vivardhasva – Indra ellensége gyarapodj! Felindultságában azonban hibát vétett, rosszul mondta a mantrát. Az indraśatruḥ birtokos jelentést hordozó összetett szó, mint magyarul a „tengerpart” (ami a „tenger partja”). Az indra-śatruḥ éppen így birtokos összetétel, jelentése ’Indra ellensége’ (śatruḥ), megszólítva (a szanszkrtban a megszólítást ragozással fejezik ki): indraśatro. Tvastá azonban hibásan külön ejtette a szóösszetétel két tagját: indra śatro vivardhasva – Indra, ellenség, gyarapodj! Így az áldozat csak részben lehetett sikeres: az áldozati tűzből előlépett ugyan a kívánt szörny, ám Indra erősebbnek bizonyult nála. A szörny hatalmas volt, és vezeklése erejével valamennyi világot elfedte (āvṛ), ezért az Vṛtra (Elfedő) nevet kapta.

A dévák nyomban rátámadtak, ám Vrtra elnyelte fegyvereiket. A dévák az Úr Hari segítségéért könyörögtek, aki először megfeddte őket, mondván: tiszta hívei csak a szolgálat lehetőségére vágynak, nem az ellenségeik fölötti győzelemre. Végül egy jótanácsot adott nekik: keressék fel a szent Dadhícsit, kérjék el a testét, és a csontjaiból kovácsolt fegyverrel legyőzhetik Vrtrát.

Így kezdődött el a hatalmas csata a daitják és a dévák közt, melyet a véda-szövegek több helyen elbeszélnek – többféle módon is leírva a történteket. A Rg-véda 4. mandalája (a 18. himnuszban) a vizeket elzáró démonként említik Vrtrát (a vṛ gyök egyik jelentése ’gátol’), így Indra győzelmének következtében a szomjazó földet elárasztották a folyóvizek.
A Mahábhárata Udjóga (5.) parvájában (9-10. fejezetek) Sálja úgy beszéli el a történteket Judhisthir királynak, hogy Vrtra először elnyelte Indrát. A dévák ekkor teremtették az ásítást, és az ásító Vrtra nyitott szájából Indra sikerrel ki tudott menekülni. Hosszas harc után Indra végül elmenekült a csatából. A rsik közvetítésével ezután fegyverszünetet kötött Vrtrával, aki biztosítékot követelt: tegyen Indra fogadalmat, hogy sem száraz, sem nedves fegyverrel, sem kővel, sem fával, sem lövedékkel, sem kézifegyverrel, sem nappal, sem éjjel nem támad rá. Indra meg is fogadott mindent, ám továbbra is csak azon törte a fejét, miként ölhetné meg Vrtrát. Egyszer aztán éppen alkonyatkor a tengerparton sétált, mikor észrevette, hogy a víz színén hegynyi nagy tajték úszik. Nem is nedves, nem is száraz – gondolta –, ráadásul alkonyat van éppen, ami nem is nappal, nem is éjjel! Ezt a tajtékot hajította hát Vrtrára a Dadhícsí csontjaiból kovácsolt villámával együtt, így győzte le őt.

A Bhágavata-purána hatodik énekében olvasható történet azonban egészen különleges, és eltér a többi elbeszéléstől. Vrtrát a Bhágavatam nem csupán egy démon-szörny sárkánykígyóként állítja az olvasó elé, hanem nemeslelkű harcosként, aki nem támad a csapása nyomán elefántjáról lezuhanó, s így védtelenné váló Indrára. Vrtra megszólítja Indrát. Először megrója… joggal, hiszen Indra kétszeresen is bűnös: nem csupán egy bráhmanát, de saját mesterét, Visvarúpát ölte meg. Ám tudom – folytatja Vrtra – Visnu téged pártol, így kétségtelen te győzöl majd. Te győzöl, így tiéd lesz a mennyek gazdagsága, ám mert gondolataimat csupán Szankarsan lótuszlábaira rögzítem, így testem elhagyásakor, a szent bölcsek társaságát nyerem majd el. Az ő társaságukban nem vakít el a gazdagság, jutalmam pedig az Úr szolgálata lesz!

Vrtra ezután az Úrhoz fohászkodik:

ahaṁ hare tava pādaika-mūla-
dāsānudāso bhavitāsmi bhūyaḥ |
manaḥ smaretāsu-pater guṇāṁs te
gṛṇīta vāk karma karotu kāyaḥ ||24||

Ó, Hari! Bárcsak a lábaidnál (helyet foglaló)
szolgáid szolgája lehetnék újra!
Életem ura! Gondolataim csak jótulajdonságaidra emlékeznének,
szavaim téged magasztalnának, testem csak téged szolgálna!

na nāka-pṛṣṭhaṁ na ca pārameṣṭhyaṁ
na sārva-bhaumaṁ na rasādhipatyam |
na yoga-siddhīr apunar-bhavaṁ vā
samañjasa tvā virahayya kāṅkṣe ||25||

Sem a mennyek világára, sem (Brahmá) legfelsőbb egére,
sem a Föld királyságára vagy a az alvilág feletti egyeduralomra,
sem jóga-sziddhikre, sem az újjászületések végére
nem vágyok nálad nélkül, Legfelsőbb Úr!

Nāka-pṛṣṭha szó szerint a ’menny-háta’, az égbolt legfelső része, a kommentárok a Sarkcsillaggal, Dhruva herceg világával azonosítják. Samañjasa: az añjas jelentése ’gyorsaság’, ’rátermettség’, a sam-añjasa jelentései: ’helyes’, ’erényes’, ’igazságos’. Srídhar szvámí kommentárja szerint a megszólítás jelentése: minden jószerencse hajléka.
A gondolat jelentőségét mutatja, hogy – csekély eltérésekkel – több helyen is föllelhető a Bhágavata-puránában.

na nāka-pṛṣṭhaṁ na ca sārva-bhaumaṁ
na pārameṣṭhyaṁ na rasādhipatyam |
na yoga-siddhīr apunar-bhavaṁ vā
vāñchanti yat-pāda-rajaḥ-prapannāḥ ||

Sem a mennyek világára, sem a Föld királyságára / sem (Brahmá) legfelsőbb egére, sem az alvilág feletti egyeduralomra, / sem jóga-sziddhikre, sem az újjászületések végére / nem vágynak, kik oltalomra leltek lábad poránál. (10.16.37. Kálija feleségeinek fohászai Krsnához)

na pārameṣṭhyaṁ na mahendra-dhiṣṇyaṁ
na sārvabhaumaṁ na rasādhipatyam |
na yoga-siddhīr apunar-bhavaṁ vā
mayy arpitātmecchati mad vinānyat ||

Sem (Brahmá) legfelsőbb egét, sem a nagy Indra hajlékát / sem a Föld királyságát vagy az alvilág feletti egyeduralmat, / sem jóga-sziddhiket, sem az újjászületések végét / nem kívánják nálam nélkül a nékem szentelődök. (11.14.14. Krsna tanítja Uddhavát)

ajāta-pakṣā iva mātaraṁ khagāḥ
stanyaṁ yathā vatsatarāḥ kṣudh-ārtāḥ |
priyaṁ priyeva vyuṣitaṁ viṣaṇṇā
mano 'ravindākṣa didṛkṣate tvām ||26||

Mint a pelyhedző madárfiókák anyjukat,
vagy az éhes borjak a tejet,
ahogy távollévő kedvesét a bánatos feleség,
szívem így vágyakozik látni téged, Lótuszszemű uram!

A madárfiókák magányosan várják anyjukat, közben látják elrepülni a baglyokat, és más ragadozó madarakat – így kukac-ételre és főleg biztonságra vágyva keseregnek anyjuk után. A kisborjak is türelmetlenül várják a fejés idejét – megkötözve sírnak bánatosan. Ám amikor gazdájuk odaengedi őket anyjuk közelébe, gyorsan megtöltik pocakjukat, s amint jóllaktak, elégedetten továbbállnak játszani. Ezt a vágyakozást is szükséglet szüli, s amint a szükséglet betöltetik, a borjú megfeledkezik anyjáról. A távollévő szerelme után vágyakozó asszony a szanszkrt költészet hősnőinek egyik típusa: mindig szerelmére gondol, őt hívja, az ő jótulajdonságait emlegeti, őt szolgálja szívében. A három példa így vágyakozás háromféle motivációjának felel meg: a félelem, a beteljesedés vágya, és az önzetlen, tiszta szeretet.
Más gondolatmenet mentén a tojásból éppen megszületett kismadár tehetetlenül anyja után kiáltozik – még nem ismeri, nem is látta, hiszen csak most bújt ki a tojásból – hasonlóan ahhoz az emberhez, aki nem tud Istenről, csak rosszul érzi magát az anyagvilágban. A megkötözött borjú látja anyját, menne is hozzá, de a kötél miatt nem tud – ez a helyzete annak, aki bár tud Istenről, ám az anyagvilág köti meg. Míg a párjától távol lévő odaadó feleség: tudja hol a férje, akár fel is kereshetné, mégis, kérésének engedelmesen eleget téve türelmesen várja, hogy eljöjjön érte kedvese.

mamottamaśloka-janeṣu sakhyaṁ
saṁsāra-cakre bhramataḥ sva-karmabhiḥ |
tvan-māyayātmātmaja-dāra-geheṣv
āsakta-cittasya na nātha bhūyāt ||27||

Hadd legyenek barátaim a himnuszokkal magasztalt Úr hívei,
míg saját tetteim következtében a létforgatagban vándorlok.
(Add, hogy) illúziókeltő erőd által a magamhoz, gyerekeimhez, feleségemhez és házamhoz
fűződő ragaszkodás megszűnjék, ó Uram!

Add, hogy ne magamhoz, és önmagam kiterjedéseihez, hanem híveidhez ragaszkodhassam! – zárul Vrtra fohásza.

A Bhágavata-purána hatodik és hetedik éneke a tizenkét énekből álló mű középső része – ezért itt bízvást kereshetünk, és lám, találunk is különösen értékes gondolatokat.


Felmerül a kérdés: miként kerülhetett Vrtra ebbe a különleges, démon-bhakta helyzetbe. E kérdést Paríksit király is feltette Sukadév gószvámínak, aki elmondta, hogy Vrtra előző életében Súraszéna állam uralkodója, Csitrakétu volt. A király jeles bhakta hírében állt, Nárada muni és Angirá is eljöttek tanítani. Nárada átadta néki az Úr imádatának mantráját, melyet zengve Csitrakétu végül magával Anantasésával találkozhatott.
Ezután Csitrakétu a mennyek lakója lett. Ám történt egy alkalommal, hogy vimánáján utazva nagy társaságra lett figyelmes: a dévák és bölcsek körében Siva ült, ölében hitvesével, Párvatíval. Csitrakétu felnevetett, és Párvatí füle hallatára bírálni kezdte Sivát: milyen visszás, hogy a lemondás ura a szentek körében a feleségét öleli!
Siva és a szentek egy szót sem szóltak, ám Párvatí haragosan megátkozta: ó, tényleg úgy gondolod, hogy csak te ismered a vallásos elveket? hiszen minden jelenlévő jóváhagyta Siva viselkedését! Nos, ha ilyen fontosnak véled magad, legjobb, ha aszurák közt születsz meg, így nem találkozol majd szentekkel!
Csitrakétu nyomban leszállt járművéről, és összetett kézzel fogadta Párvatí átkát. Látván ezt, Siva társai felé fordult, és a vaisnavákat magasztalta: Milyen csodálatos, hogy a magukat Nárájannak szentelt bhakták nem félnek semmitől. Számukra a pokol vagy az üdvösség egyre megy!

guror apy avaliptasya…

A minap a reformációra terelődött a szó… a felvetés arról szólt, hogy milyen zavart okozott a keresztények lelkében Luther és követői fellépése: ugyan a korabeli katolikus egyház számos problémával terhelt volt, mégsem volt helyes az egység megbontása. A megosztottság a legrosszabb… míg az egység szent.

Az egység tényleg nagyon fontos… de vajon mindenek feletti, abszolút érték? Valóban, konfliktushelyzetben a legjobb a megoldást házon belül megtalálni... de van az úgy, hogy nem megy. És olyankor jobb őszintén élni az embernek a hitét... akár a szervezeten kívül – megbontva az egységet… a szervezettel, de nem megbontva az egységet az általa megértett dharmával.
Nehéz, embert próbáló helyzet az ilyen... főleg, ha közben kiátkozzák, a hatalom birtokában megpróbálják tönkretenni – lásd Luther példáját.

A puránák történetei közt is találunk efféle történetet: amikor Bali király áldozatán megjelenik Vámana, és háromlépésnyi földadományt kér tőle. Bali király guruja, Sukrácsárja arra bíztatja tanítványát, hogy tagadja meg a kérést. Éles szemmel felismeri az előtte álló fiúcskában Visnut – ezt a tényt is feltárja a király előtt. Ám Bali a dharma elveire alapozva szembeszegül Sukrácsárja tanácsával: nem vonhatom vissza ígéretem (Sukra kiskaput mutatott az ígéret teljesítésének megtagadására). Felsorolja azokat a kiválóságokat, akik hajdan akár az életüket is feláldozták az emberek javára. Ha pedig valóban Visnu e fiúcska, akkor vagy áldásban részesít, vagy ellenségeként megbüntet – mindegy, megadom néki, amire vágyik. A király szavait hallván mestere megátkozta őt – hiszen szembeszegült az utasítással. Ám Bali hajthatatlan maradt – s így vált a tizenkét mahádzsana, a dharma legkiválóbb ismerőinek egyikévé.

A Gaudīya-kaṇṭhahāra (Gaudíja vaisnavák gyöngysora) című versgyűjtemény a Mahábháratából (Udjóga-parva 179.25.) idézi Bhísma nagyatya idevágó szavait:

guror apy avaliptasya
kāryākāryam ajānataḥ |
utpatha-pratipannasya
parityāgo vidhīyate ||

Akár ha guru is: az öntelt,
a jó és rossz (közti különbséget) nem ismerő,
rossz utat követő
(elöljáró) elhagyása javasolt.

A Gaudīya-kaṇṭhahāra értelmező fordítása a fenti verset így interpretálja: „El kell utasítani azt a gurut, aki az érzéki örömök rabja, a bűn által szennyezett, aki tudatlan mert nem képes különbséget tenni a helyes és helytelen viselkedés között, vagy aki nem a suddha-bhakti, a makulátlan istenszeretet ösvényét járja.”

Bhísma tanítójával, Parasurámmal került szembe. Féltestvéreinek feleséget keresve Kásiból elragadta Ambá és testvérei kezét, ám Ambá Sálva királyába volt szerelmes. Bhísma elengedte őt Sálvához, de Sálva királya visszautasította Ambát: láttam, hogy Bhísma elragadott, vegyen hát feleségül ő! Bhísma azonban nőtlenséget fogadott – Ambá ezért haragosan az erdőbe vonult vezekelni. Ott találkozott Parasurámmal, s az ő oltalmát kérte. Parasurám felelősségre is vonta Bhísmát: megöllek téged, ha ellentmondasz nekem! Bhísma a bölcs király Marutta, szavait idézte a fenti versben – mondván, tanítója téved: „Nem ismered a guru kötelességét” (vagy erényét, helyes viselkedését, guruvṛttaṁ na jānīṣe), ezért inkább harcba szállok veled – felelte. A küzdelem végül elégedetté tette Parasurámát, így nem ölték meg egymást, hanem Parasurám megáldotta Bhísmát, hogy a világ legnagyobb harcosa legyen belőle.

A slóka a Sánti-parvában is felbukkan, ott Bhísma Judhisthir királyt oktatja az uralkodás művészetére, s szintén Marutta királyra való hivatkozással idézi a verset (Mbh. 12.57.7.)

A vaisnava hagyomány szerint a tanító elhagyása csupán a legeslegutolsó lépés egy efféle feloldhatatlan konfliktusban. Naróttam dász Thákur dalában a mester szava mellett a szádhukat, és a szentírást jelöli meg, mint olyan alapot, melyre az oltalmat kereső szív támaszkodhat:

sādhu-śāstra-guru-bākya cittete kariyā aikya
satata bhāsiba prema-mājhe

A szádhuk, a szentírás és a mester szavát eggyé téve szívemben
folyvást a rajongó szeretet árjában lubickolok.
(Srí préma-bhakti-csandriká, 1.10.)

S az igazi feladat ennek a harmóniának a fellelése.

összefogás

A pándavák számüzetése idején történt:
Durjódhan konfliktusba keveredett a gandharvák uralkodójával. A konfliktusból harc kerekedett, amiben Durjódhan maradt alul. Hadait szétszórták, ő maga fogságba esik.
A hírt hallván Bhíma roppant elégedett volt: "milyen nagyszerű! Amit seregek felállításával, kemény harcok árán értünk volna el, most a gandharvák megtették helyettünk!"
Judhisthir azonban másként gondolkodott: "ezek a kuruk rokonaink, akik segítségért, támogatásért fordultak hozzánk! Megesik, hogy a családban viszály, nézeteltérés üti fel a fejét, de ha mások támadják a családot, akkor össze kell fognunk!"

 

paraiḥ paribhave prāpte vayaṁ pañcottaraṁ śatam |
parasparavirodhe tu vayaṁ pañca śataṁ tu te ||

Másokkal háborúskodva együtt százöten vagyunk,
ám egymással civakodva mi öten, míg ők százan. (3.232.4.)

A történetet a Mahábhárata Vana-parva című harmadik könyvének Ghósa-játrá része beszéli el.

nőkről

A bhakti-jóga iránt érdeklődő emberek közt forgolódva olykor kényelmetlenül érzem magam, mikor a nőkről beszélnek. E cikk célja néhány gyakran hallott gondolatot kissé körbejárni.
Sok minden keveredik ezekben a gondolatokban. Élettan, hagyomány, szokásrend… nem egyszerű feladat a tisztánlátás. Ott a hagyomány, ami más életet tart ideálisnak a férfiak és mást a nők számára. Itt a bennünket körülvevő világ, amiben néha eltúlzottan is egyformának tekintik a nemeket (szemléletes példa a traktoroslány). A téma tengeréből most csupán egy cseppecskét vizsgálnék meg alaposabban.
A patriarchális hagyományból fakadóan sokáig és sokan a nőket alacsonyabbrendűnek tekintették. Ez a gondolat a vallásgyakorlatba is mélyen beágyazódott… és szerte a világon a kinyilatkoztatás köntöse mögé bújva ma is hat. Mennyire általánosan? csupán a hangulat felidézésének kedvéért néhány idevágó gondolat a kereszténység világából:

„A nő hiányos és satnya, mert a férfi magvában lévő aktív erő hajlamos tökéletes hímnemű utódot létrehozni, míg a nő az aktív erőbe került hibából születik.” (Aquinói Tamás)

„A férfiaknak széles a válluk és keskeny a szájuk, ezért intelligensek. A nőknek ezzel szemben keskeny a válluk és széles a szájuk. A nők teremtettségi vonásai mutatják, hogy otthon kell maradniuk, mert széles a csípőjük és tomporuk, amin ülhetnek, hogy őrizzék a házat.” (Luther Márton)

„Nem helyes, ha a férfiak leülnek, hogy hallgassanak egy nőt… Még akkor is csekély hatásúak a nők szavai, ha csodálatra méltó vagy akár jámbor dolgokat mond, hiszen nő szájából származnak.” (Origenész)

És olykor egymásnak ellentmondónak tűnik a keresztény álláspont is: „Mint a szentek minden egyházában, az asszonyok hallgassanak összejöveteleiteken. Nincs megengedve, hogy beszéljenek, nekik engedelmeskedniük kell, ahogy a törvény is mondja. Ha tudni akarnak valamit, kérdezzék meg otthon a férjüktől, mert az asszonynak nem illik az Egyházban beszélnie.” (1Kor 14.34-35.) – írja Pál, míg másutt: „Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindannyian eggyé lettetek Krisztus Jézusban.” (Galata 3.28.)

Ám nem a kereszténységről szeretnék beszélni… hanem a Csaitanja-követő vaisnavák közt hallott néhány érvről. Vizsgáljuk meg őket kicsit mélyebben… hátha másról szólnak, mint első pillantásra látszik.

„ne bízz a nőkben és a politikusokban”

A gyakran visszatérő megállapítással Sríla Prabhupád kommentárjaiban is találkozunk, egy példa: „Csánakja Pandit azt tanácsolta: viśvāso naiva kartavyaḥ strīṣu rāja-kuleṣu ca. „Sose bízz nőkben vagy politikusokban!” Mindenki feltételekhez kötött és elesett, amíg nem emelkedik a lelki tudat szintjére, különösen a nők, akik kevésbé intelligensek, mint a férfiak. A nőket a súdrákhoz és a vaisjákhoz hasonlítják (striyo vaiśyās tathā śūdrāḥ). A lelki szinten azonban, amikor valaki felemelkedik a Krsna-tudat síkjára, lehet akár férfi, akár nő, súdra vagy bárki más, mindenki egyenlő.” (Bhág. 9.14.36. kommentárja)

Az idézett Csánakja-vers a Níti-darpana (Az erény tükre) 1.15. strófája, így hangzik:

unmattānāṁ bhujagānāṁ śṛṅgiṇāṁ śastra-pāṇinām |
viśvāso naiva kartavyaḥ strīṣu rāja-kuleṣu ca ||

Részegben, kígyóban, szarvval rendelkező állatban, felfegyverzett emberben
nőkben és az udvartartásban ne bízzék (az ember).

A szöveg más változata a folyót és a karommal rendelkező állatokat tartja még megbízhatatlannak. A részeg ember éppúgy kiszámíthatatlan, mint a veszélyes vadak, a felfegyverzett ember készen áll mások elpusztítására. S aki hatalommal bír, azt megkörnyékezik: nők a másik nem iránti vonzalmán keresztül, az udvartartás, a család (a kula szó családot, nemzetséget jelent elsődlegesen), a miniszterek pedig gyakran a saját érdekükben lobbiznak – s nem a közjót, vagy egyszerűen csak az ország, az uralkodó érdekét szolgálják. Ha hatalmad van, akkor könnyen megeshet, hogy a hatalmad a vonzó, és nem te… Csánakja itt inkább erről szól, mint a nők megbízhatatlanságáról.
Ugyanakkor: valóban, Csánakja versei közt számos nőket bíráló verset találunk… ahogy a férfiak gyengeségéről, vagy rossz tulajdonságairól is.

„a nők kevésbé okosak”

A fent idézett kommentár is megemlíti, hogy a nők kevésbé intelligensek, mint a férfiak, ám van, ahol – úgy tűnik –, a sásztra állítja ezt. A Bhágavata-purána 1.4. fejezetében a mű keletkezéséről olvashatunk. Vjásza összeállította a Védákat, s külön a Mahábháratát. Az 1.4.25. versből, kiknek kedvéért, kinek áldására írta a Mahábháratát:

strī-śūdra-dvija-bandhūnāṁ trayī na śruti-gocarāḥ


A nők, a súdrák, a kétszerszületettek barátai, a három (védához) nem folyamodók…

A vers nem az intelligenciáról szól, hanem egyszerűen más életfeladatról. A hagyomány szerint a védahimnuszok recitálása a bráhmana, ksatrija és a vaisja férfiak feladata… elsősorban a bráhmanáké. Az ő képzésük foglalta magában a véda-tanulmányokat. Számukra nem lehetőség, nem jog, hanem kötelesség a véda recitálása. A nők és a súdrák nem részesültek ilyen természetű képzésben... egyszerűen más volt a társadalomban betöltött szerepük. A nők a mai normáinkhoz képest korán férjhez mentek, és a mai normáinkhoz képest sokkal több gyerek felnevelésével törődtek… és ez más életet követelt. A vers a szemléletes śruti-gocara szót használja… a go-cara szó szerint tehén-járásnyit jelent, ameddig a jószág elballag a legelőn. Átvitt értelemben valaki/valami hatókörét… a nők, s súdrák és a kétszerszületettek barátai nincsenek a három véda hatókörében. Kik ezek a barátok? Srídhar szvámí kommentárja szerint: dvija-bandhavas traivarṇikeṣv adhamāḥ, azaz a három varna tagjai közül az alantasok – akiknek bár kötelességük volna, mégsem zengik a védahimnuszokat.
Összefoglalva: mindegy miért, tanulmányaik, képességeik, vagy éppen hiányosságaik miatt nem zengik a védát – könyörületesen, az ő javukra gondolva mondja tollba Vjásza Mahábháratát.

De hát Sríla Prabhupád is megerősíti számos helyen a kommentárjában, hogy a nők kevésbé intelligensek – hangzik az ellenvetés. Tisztelettel... ám nem értek egyet ezzel a gondolattal. Igen, más felépítés, az agyféltekék, nem ugyanolyan a férfi és a nő… s erről lehet józanul beszélgetni. Ám nem tartom helyes következtetésnek, hogy attól lesz valaki okosabb, mert más kromoszómakészlettel született e testbe.
Sríla Prabhupád ifjúkorában a 20. század elejének tudományos szemlélete szerint tanult nyugati szellemiségű iskoláiban. S akkoriban valóban azt gondolták, hogy az okosság az agytérfogat függvénye, s mert a nők agyának térfogata kisebb, ezért eleve kevésbé okosak… az idézett kommentárokban is ez a szemlélet tükröződik. Ám ezt a nézetet ma az élettan tudósai cáfolják, s rámutatnak: a barázdáltság mértéke sokkal fontosabb mutató.

A nők nem kevésbé okosak az óind tradíció szerint... csak éppen más a feladatuk. És e kötelességük állhatatos végzése bölcsességgel áldja meg őket – olvashatjuk a Mahábháratában. Ott a történet, a könnyen haragra gyúló bráhmanáról, és a neki alamizsnát adó asszonyról. Vagy Szávitríről, aki a halál urát győzte le, hogy visszahozza az életbe férjét. S ha tudós asszonyokra gondolunk, a Brhadáranjaka-upanisad juthat eszünkbe, s ott a történet a vitáról Dzsanaka király udvarában. A jelenlevő bráhmanák körében Gárgí, Vacsaknu leánya is vitázott Jágjavalkjával (Brh. 3.6.)
Szintén a Brhadáranjaka-upanisadból ismerjük, Jágjavalkja miként vonult vissza a családos élettől. Két felesége volt, Kátjájaní, és Maitréjí.

„Maitréji – szólt egyszer Jágjavalkja – bizony elhagyom ezt a (családos) állapotot. Hadd osszam szét mindenemet közted s Kátjájaní között!
Szólt Maitréjí:
– Kedves uram, mondd meg nékem, ha enyém volna kerek e világ minden kincsével együtt, vajon halhatatlan volnék, avagy sem?
– Nem – felelte Jágjavalkja –, hanem úgy élnél, mint a gazdagok. Ám a vagyon nem nyújthat halhatatlanságot.
Szólt Maitréjí:
– Mit kezdjek olyasmivel, ami nem tesz halhatatlanná? Uram, inkább azt mondd el nekem, amit tudsz (a halhatatlansághoz vezető útról)!” (Brh. 2.4.1-3.)

Végezetül hadd idézzek fel egy történetet a Mahábháratából. Bhísma meséli el egy Csirakárí nevű bráhmana sorsát, aki apja parancsa és anyja oltalmazásának kötelessége közt őrlődik. Számbaveszi az érveket, s így gondolkodik édesanyjáról: „ő az oltalom, a gyógyír minden bajban. Egészséges vagy nem, sovány vagy nem, az anya mindig védi a fiát. Az elrendelés szerint a fiúnak nincs más védelmezője. A fiú akkor öregszik meg, akkor sújtja a bánat, akkor tűnik a szemében üresnek a világ, amikor elveszti az anyját. Nincs még egy olyan menedék, mint az anya. Nincs olyan védelem, mint az anya. Senki sem olyan kedves, mint az anya. Ő a fiú fenntartója (dhátri), mivel a méhében hordozta. Dzsanani, mert a születésének fő oka. Ambá, mert fölnevelte. Viraszu, mert bátor gyermeket szült. Szurá, mert etette és törődött vele.”

Így tekint a óind tradíció a nőre: elsősorban anyaként.

A fenti posztot egy örvendetes hír is inspirálta: a nyugati vaisnavizmus legnépesebb közösségében immáron nő is szolgálhat diksá-guruként.

(az illusztráció forrása)

talányos versek

A tréfás, talányos versek, rejtvények a szanszkrt költészetben is kedveltek. Meghökkentő eredménnyel járhat a szavak sokféle jelentése, s ez olykor zavarba ejtő fordításokat, értelmezéseket eredményezhet. A dévanágarí írásban a szóközök hiánya gyakran válik ilyen félreértések forrásává. Klasszikus példa erre az alábbi vers:

keśavaṁ patitaṁ dṛṣṭvā droṇo harṣam-upāgataḥ |
rudanti kauravāḥ sarve hā keśava kathaṁ gataḥ ||

Késava Krsna neve, jelzőjeként a patita (leesett, elesett, elbukott) szót látni az első pillanatban is zavarba ejtő. Hát még a folytatás:

Késavát, az elbukottat (patitam) látva Dróna örvendezni kezdett (dṛṣṭvā droṇo harṣam-upāgataḥ). Bömböltek a kauravák mind (rudanti kauravāḥ sarve), ó, Késava, miként lehetséges ez (hā keśava kathaṁ gataḥ)?!

Hogyan? Átírták volna a Mahábháratát? Hiszen Krsna nem bukott el, ám ha mégis, Dróna és a kauravák, azaz Durjódjan és testvérei nem így viselkedtek volna.

A megfejtés a szavak tagolásában keresendő: a szanszkrt nyelvben hagyományosan a szavak között nincs szóköz, ez tág teret enged az írott szöveg különféle értelmezéseinek. A keśavam név így is olvasható: ke śavam, ami annyit tesz: vízben (ke) holttestet (śavam). S az eltérő szövegösszefüggésben a szavaknak is más jelentést találhatunk: a droṇa szó, pándava és kaurava fiúk tanítójának neve hollót is jelent, a kau-rava pedig sakált („kau-üvöltésű”, azaz aki kau hangot hallat). A vers így olvasva már egész másként hangzik: 

„A vízbe esett holttestet látva a holló örvendeni kezdett, míg a sakálok bömböltek mind.”

három táncos négy lábbal - Airávatésvara templom, Dárászuram

A következő vers a szintén a szóhatárokkal játszva sugall további jelentésárnyalatokat:

pāṇḍavānāṁ sabhā-madhye duryodhana upāgataḥ |
tasmai gāṁ ca suvarṇaṁ ca sarvāṇy ābharaṇāni ca ||

A vers Durjódhanáról szól, aki ellátogatott Judhisthira koronázási szertartására. A fordítás így hangzik:

A pándavák (pāṇḍavānām) gyülekezetében (sabhā-madhye – „gyülekezetének közepén”) megjelent (upāgataḥ) Durjódhana, ezért (tasmai) őnéki tehenet (gām), aranyat (suvarṇam), s mindenféle ékességeket (sarvāṇi ābharaṇāni) adtak.

A vers nyelvtanilag hiányosnak tűnhet, nincs benne állítmány, ám éppen ez a hiány hívja fel a figyelmünket a figyelmesebb olvasásra, s így bukkanhatunk a vers rejtett jelentésére. Durjódhana neve beszédes név, legyőzhetetlent jelent (a dur előtag nehéz, rossz, véghezvihetetlen értelmet ad a mögötte álló szónak, bár nem feltétlenül negatív értelemben: yodhana jelentése viadal, háborúskodás), ám e versben a madhyeduryodhanaḥ szókapcsolat így is olvasható: madhye’dur yo’dhana. A madhye jelentése változatlan („középen”), az a hangok elmaradását (avagraha*) figyelembe véve a folytatás: adur yaḥ adhanaḥ – adtak aki vagyontalan. Így már érthető az adomány: a pándavák pompás palotájában Durjódhana egyszerű koldusnak tűnt csupán.

Hasonló jelentéskiegészítő többértelműséget találunk a Bhagavad-gítá 2.5. versében, erről e cikk szól.

---------------

* avagraha: A szanszkrt szövegekben a mondatban egymás kellé kerülő szavak záró és kezdő hangjai összeolvadnak – ez a jelenség a szandhi (sam-dhi: összeillesztés). Néhány esetben (e, o vagy aḥ után) a szókezdő a hang eltűnik. Szóban nem hallatszik… ám írásban az avagraha jellel ऽ jelöljük az elmaradt a helyét. Például a Bhagavad-gítá 2.13. versében: देहिनोऽस्मिन्यथा देहे dehino'smin yathā dehe – dehinaḥ (testetöltötté) asmin (ebben) yathā (ahogyan) dehe (testben) – „Miként a testetöltött (gyerekkora, fiatalsága és vénülése…) ebben a testben…”

(az illusztráció forrása)

engedelmesség

A Mahábhárata Sánti-parvájában (a 258. fejezetben) a győzedelmes Judhisthir király a halálára várakozó Bhísmához járul, s a dharmával kapcsolatos kérdéseket tesz fel neki. Miképpen vizsgálja meg az ember a teendőit – szól az egyik kérdése – gyorsan, vagy inkább hosszasan?
A kérdésben szereplő kārya szó elvégzendőt, teendőt, kötelességet jelent… ami lehet személyes utasítás, a szentírás utasítása, vagy belső késztetés következménye egyaránt. Adódna a válasz: az ember ne hezitáljon sokat, védakövető tanítványként engedelmesen kövesse a kapott utasításokat.

Bhísma azonban feleletképpen egy régi történetet beszél el. Úgy esett, hogy Indra elcsábította Gautama feleségét, Ahalját. Az alaptörténet egyébként többféle változatban ismert, Bhísma most csupán azt a mozzanatot eleveníti fel, mikor a haragos Gautama ráparancsolt fiára: öld meg ezt az asszonyt! – majd távozott. Gautama fia, név szerint Csirakárí (a név beszédes: lassan cselekvőt, késlekedőt jelent) töprengeni kezdett: „Nem akarom megölni édesanyámat, ám mégis teljesítenem kell apám parancsát. A legfőbb dharma az apa utasítása (ājñā), ám éppígy a dharmám anyám oltalmazása is. Miként kerülhető el hát a bűn?”

Csirakárí alaposan fontolóra vette, miért is elsődleges az apa akarata: „ő az, aki felnevel, aki tanít, ő az első feljebbvaló,

ezért az apa szava megfontolás nélkül végrehajtandó kötelesség,
semmivé válik a bűne annak, aki az apa utasítását teljesíti.
tasmāt pitur vacaḥ kāryaṁ na vicāryaṁ kathañcana |
pātakānyapi pūyante pitur vacana-kāriṇaḥ ||18||

(Hiszen) az apa a menny, az apa a dharma, az apa a legfőbb vezeklés,
az apa elégedettségét elérve örvendeznek mind az istenek!
pitā svargaḥ pitā dharmaḥ pitā paramakaṁ tapaḥ |
pitari prītim āpanne sarvāḥ prīyanti devatāḥ ||20||

Ám a másik oldalon ott az anya: aki az oltalom, a gyógyír minden bajban. Egészséges vagy nem, sovány vagy nem, az anya mindig védi a fiát. Az elrendelés szerint a fiúnak nincs más védelmezője. A fiú akkor öregszik meg, akkor sújtja a bánat, akkor tűnik a szemében üresnek a világ, amikor elveszti az anyját. Nincs még egy olyan menedék, mint az anya. Nincs olyan védelem, mint az anya. Senki sem olyan kedves, mint az anya. Ő a fiú fenntartója (dhátri), mivel a méhében hordozta. Dzsanani, mert a születésének fő oka. Ambá, mert fölnevelte. Viraszu, mert bátor gyermeket szült. Szurá, mert etette és törődött vele.”

Hosszasan töprengett a lehetetlen feladaton, s mert nem jutott olyan döntésre, mellyel tiszta lelkiismerettel cselekedhetett volna, inkább nem tett semmit. Gautama napokig feldúltan barangolt az erdőben. Ráébredt, hogy valójában nem Ahaljá az igazi vétkes, és marcangolta a bűnbánat, hogy meggondolatlanul megölette a feleségét. Mikor hazatért, fia a lába elé vetette magát, és megpróbálta kiengesztelni apját, aki azonban megkönnyebbülten, boldogan ölelte magához késlekedő fiát. Megáldotta őt, s Bhísma is e szavakat vonja le tanulságként:

Mindig alaposan fontolja meg az ember, amit tesz,
ki hosszasan jut bizonyosságra, azt sokáig elkerüli a szenvedés.
evaṁ sarveṣu kāryeṣu vimṛśya puruṣas tataḥ |
cireṇa niścayaṁ kṛtvā ciraṁ na paritapyate ||70||

A történet az utasítás alapos megfontolására tanít. De hol van itt az engedelmesség? merülhet fel a kérdés. Adott a hierarchia – amivel a fiú tépelődése közben egyet is ért, apám szava nem mellőzhető –, ám mégsem hajlítja saját akaratát a felsőbb akarathoz*.

A történet kulcsa az, hogy a helyes engedelmesség nem a vak követés, hanem az azonos meggyőződésre jutás: niścayam – a bizonyosság, a határozott, szilárd elszántság megérlelése. Persze: nincs minden helyzetben lehetőség erre. Háborúban, vészhelyzetben fontos a gyors reagálás… egyébként pedig az, hogy az ember összhangban cselekedjék önmagával, a saját megértésével. És ez a megértés legyen összhangban az Abszolút Igazsággal, a Szépséggel és Szeretettel. Naróttam dász így énekel sādhu-śāṣtra-guru-vākya cittete kariyā aikya – „eggyé téve szívemben a szádhuk, a szentírás és a mester szavát”**. Ideális esetben három tényező formálja hát a meggyőződést, ami az értelem legmélyén, a szívben*** kerül harmóniába a gyakorló lelkiismeretével. Ekkor helyes cselekedni – véli Bhísma.

Engedelmesség ez? Mindenesetre törekvés az összhang megtalálására. A guru, a szádhuk pedig ezen összhang meglelésében, megformálásában segítik a törekvőt. Gyermek esetében az esetleges gyermeki dacot kell áttörni – az adott helyzethez illő módon, szigorúan, vagy éppen kedves játékossággal. Jó mintát adni, nevelni… ám a nevelés végső célja éppen az, hogy a gyerek felnőtté, felelősségteljes, gondolkodni és egymaga is helyes döntést hozó emberré váljék. Aki maga is képessé válik „a szádhuk, a szentírás és a mester szavát eggyé tenni szívében”, félelem, vagy az elvárásoknak való megfelelés szándéka nélkül, pusztán azért, mert azt látja helyesnek. Nem azért, mert sikeresen szorították sarokba, nem azért, mert ügyesen manipulálták, vagy vették rá valamire, hanem mert a szíve azt diktálja, mert valóban azonosult az adott gondolattal. Ám felnőtt ember esetében parancsszóval megtörni a belső meggyőződést, szembefordítani az embert önmagával visszahelyezés, visszaerőszakolás volna a gyermeki létbe. Parancs, szankció, kikényszerített engedelmesség – nem a felnőttek közti szeretet útja, ezek erőltetése nem a tanítvány, hanem a tanító csődje.

Láthatjuk az óind tradíció klasszikus példáját, a Bhagavad-gítá történetét. Ardzsuna meghátrál, és Krsna, mint afféle ksatrija jóbarát tréfálkozik vele, böllenkedik, gyávának nevezi (ami egyébként a legdurvább sértés volna egy ksatrija számára, ám itt a barátságba ez is belefér), s amikor Ardzsuna komolyan, tanítványként fordul hozzá, megváltozik a hozzáállása, szelíd mosollyal az arcán, végtelen türelemmel válaszolja meg Ardzsuna minden kérdését, s végül, mikor már elfogytak a kérdések így szól: fontold meg ezt, s tégy kedved szerint. Nyilvánvaló a törekvés, hogy kialakuljon a szilárd meggyőződés a tanítványban.


-----------
* Engedelmesség: szófogadás; a parancsnak, intésnek meghallgatása s teljesítése; akaratunknak egy felsőbb akarathoz alkalmazkodása. (Czuczor Gergely, Fogarasi János: A magyar nyelv szótára. [1862.])

** sādhu-śāstra-guru-bākya cittete kariyā aikya
satata bhāsiba prema-majhe
(Śrī prema-bhakti-candrikā, 1.10.)
A szádhuk, a szentírás és a mester szavát eggyé téve szívemben
folyvást a rajongó szeretet árjában lubickolok.

*** Az ind tradíció számára az értelem nem csupán agyműködés, forrása a lélek, melynek lakhelye a szív.

telihold üzenete - amit ma megtehetsz...

Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra - szól a magyar közmondás. Az indiai változata kicsit szigorúbb:

śvaḥ-kāryamadya kurvīta pūrvāhṇe cāparāhṇikam |
na hi pratīkṣate mṛtyuḥ kṛtam vāsya na vā kṛtam ||

A holnap munkáját végezd el ma, s még délelőtt a délutánét,
mert a halál nem várja meg, megtetted-e vagy sem.

A vers a Mahábháratából való, a kuruksétrai csata után a halálra készülő Bhísma oktatja a leendő uralkodót, Judhisthirt. Az élet lehetőség, hogy jót tegyünk ebben a világban, hiba volna az erény gyakorlását elszalasztani. A halogatásban talán nagy gyakorlatot szereztünk, ám a holnap csupán remény, ma kell cselekednünk.

telihold üzenete - mi a csodálatos?

ahany-ahani bhūtāni gacchantīha yamālayam |
śeṣāḥ sthāvaram icchanti kim āścaryam ataḥ param ||

E világban nap mint nap lények sokasága távozik a Halál birodalmába,
ám a többiek mégis változatlanságra vágynak – mi lehetne ennél csodálatosabb?
(Mahábhárata, Vana-parva 313.116.)

A Mahábhárata egyik történetében Judhisthir királyt vizsgáztatja a tó szelleme - száz kérdést tesz fel neki, életről, halálról, erényről s a világ működéséről. Mi a csodálatos? - hangzik egyik kérdése, s Judhisthir válasza gondolkodásunk egyik vakfoltjára mutat rá.

derű

A Mahábhárata történetében a száműzetésben élő pándavák vándorlás közben megpihennek. Judhisthir Nakulát egy közeli tavacskához küldi vízért. Nakula először inna egyet, ám égi hang inti: míg nem válaszol a feltett kérdésekre, ne merészeljen meríteni! Nakula nem veszi komolyan a figyelmeztetést, ám az első korty után holtan esik össze. Sorban így jár az összes fivér is, míg végül Judhisthir megy a tóhoz. Ő sorra megválaszolja a tó szellemének kérdéseit, míg végezetül négy kérdés marad csupán. „Ki örvend?”, ki boldog? (ko modate) szól az utolsó kérdések közül az első. Judhisthir így felel:

pañcame 'hani ṣaṣṭhe vā śākaṁ pacati sve gṛhe |
anṛṇī cāpravāsī ca sa vāricara modate ||

Aki az ötödik vagy hatodik napszakban a saját házában főzhet egy kis zöldséget,
lerótta minden adósságát, s nem él idegenben, az méltán örvend, ó, Vízilény!

Gárdonyi Géza egy verse így zárul: „Mi hát a boldogság jóságos Úristen? / Fiam, mindenkinek az, amije nincsen.” Valóban, sokak számára a boldogság ábrándköd, mindig valami egészen más, mint az életük. Judhisthir válasza ezzel szemben látszólag egyszerű dolgokról szól, nem eufórikus boldogságról, „csupán” csöndes derűről: Amikor leszáll az este (az ötödik vagy hatodik napszak a késő délutáni, kora esti óráknak felel meg) a saját házában főz egy kis zöldséget – egyszerű, békés és biztonságban élt életet jelent.
Lerótta minden adósságát: a kijelentés többet tartalmaz a hitelektől való megszabadulásnál. Az óind tradíció szerint az ember adóssággal érkezik e világba. Adósa az ősatyáknak, elődeinek, szüleinek, ezt az adósságot az ősatyák tiszteletével, vízáldozattal, a családi tradíció követésével, idős szüleiről való gondoskodással róhatja le. Adósa a világot elrendező déváknak, őket tűzáldozat végzésével teheti elégedetté. Adósa Istennek, ezért őt imádja. De élete során is számos adósságot szerez: adósa tanítóinak, akik segítségével anyagi és lelki tudáshoz jut, s adósává válik az őt segítő élőlénytársainak is. Adósság nélküli az, aki úgy él, hogy lerója mindezen adósságait.
Nem él idegenben: itt is többről van szó, mint a száműzetéstől való mentességről: a lélek vándorol ebben a világban: az evilági lét idegen föld a számára, vándorol nyughatatlanul egyik testből a másikba, tovább és tovább keresve, mígnem haza talál. Ez a hazatalálás a derű valódi forrása.

a cél szentesíti az eszközt?

A jukta-vairágjával kapcsolatban felmerülhet még egy megfontolást kívánó érv: A Bhagavad-gítában Krsna végső tanítása: „add fel a dharma minden változatát, s hódolj meg egyedül énelőttem! Én megszabadítalak minden bűnös visszahatástól, ne félj!” (18.66.) Lám Krsna megoltalmazza a meghódolt lelkeket, az ő érdekében szélsőséges esetben akár még bűnt is követhet el a hívő – a cél szentesíti az eszközt.

Ám ez az érvelés helytelen. Krsna általában a kötelességei végrehajtására buzdítja Ardzsunát (ami a harcos esetében az ellenség legyőzése), s e végső tanítás lényege sem ellentétes ezzel: a legfőbb dharma Isten oltalmának keresése, hódolj meg hát előttem, töltsd be így e dharmát, s ez mentesít minden más kötelesség elhanyagolásának vétkétől. Ebben az értelemben olvassák és magyarázzák tanítóink is e verset. Srídhar szvámí szerint a vétkek forrása a kötelességszerű cselekvés feladása, Visvanáth Csakravartí részletesebben, de ugyanezt fejti ki: a dévaták imádatának mellőzése, az (astánga) jóga iránti, vagy a gjána és a világi dharma iránti közömbösség eredményezte visszahatásokról van szó. Sríla Prabhupád is erről ír kommentárjában: „Sokféle vallás és tisztító folyamat létezik… de aki meghódolt Srí Krsna előtt, annak nem kell törődnie ezekkel.”
A Bhagavad-gítával sokban összecsengő tanítás Bhágavata-purána Uddhava-gítáként ismert része. Ott így tanítja Krsna Uddhavát: „26. Erény az, ha az ember következetesen ragaszkodik személyes feladatköréhez (a bűn pedig annak elhanyagolása). Az erény és bűn ilyetén megkülönböztetése korlátozza a természetüknél fogva tisztátalan tetteket s így az ember képes lesz föladni (anyagi) ragaszkodását.
27-28. Kiknek szívében már föltámadt a tisztelet a rólam szóló történetek iránt, kik már az önérdekű cselekvéshez fűződő minden vonzalmukat elvesztették, s akik már látták, hogy az érzéki örömök bánatot és szenvedést rejtenek magukban, de még nem tudnak felhagyni velük, azok imádjanak engem szeretettel s elszánt hittel. Élvezzék ugyan az életet, de soha ne feledjék, hogy ez minden baj és szenvedés forrása.
29-30. Mivel a szívükben lakozom, hamarosan minden kíntól és gyötrelemtől megszabadítom azokat a bölcseket, akik az odaadás elvei szerint imádnak Engem. Az egoizmus szívet kínzó görcsei megszűnnek, minden kétség szertefoszlik s a tettek nyomasztó visszahatásai mind kifakulnak abban a pillanatban, amint fölismernek engem, az univerzum lelkét.” (Bhágavata-purána 11.20.26-30.)

A cél nem szentesíti az eszközt – ha alantas eszközzel próbálnánk valamely magasztos célt elérni, azzal csak a sárba rántanánk. S olykor mégis… megesik, hogy tisztátalan az eszköz. Erről szól a Mahábhárata egyik története. Dróna, a pándavák mestere vezette a kuruk harcosait, s legyőzhetetlennek tűnt a csatában. Krsna ekkor fortélyhoz folyamodott: Dróna gyengesége, hogy rajong a fiáért, Asvatthámáért – az ő halálhíre megtörné erejét. Híreszteljük hát el, hogy Asvatthámá meghalt. Dróna azonban nyilván kételkedne, s Judhisthirhez fordulna, mert az ő ajkait még soha nem hagyta el hazugság. Krsna rávette hát Judhisthirt a hazugságra. Judhisthirt a Krsna iránt érzett szeretete vitte a hazugságra. Mert egyébként képtelen lett volna rá, Bhíma agyonsújtott egy Asvatthámá nevű elefántot, s mikor Dróna valóban az igazmondó Judhisthirhez fordult, ő így szólt: Asvatthámá – az elefánt – meghalt. Ám míg a mondatot hangosan kiáltotta, az elefánt szót alig hallhatóan mondta, s a csata zajában Dróna ezt már nem hallotta. Így vesztette el erejét Dróna, s így győzedelmeskedtek felette a pándava fivérek.
Ám ezzel a történetnek még nincs vége. Judhisthir és testvérei győztek a háborúban, majd hosszú és dicső uralkodás után Judhisthir visszavonult… testvéreivel északnak indult. Sorra egymás után hagyták el testüket a fivérei, ám végül Judhisthir itt is diadalmaskodott, elért a dévák lakhelyére. Boldogan nézett körül, ám sem feleségét, sem testvéreit nem találta a mennyek birodalmában, csak ellenfelével Durjódhannal találkozott. A tieid elbuktak – szólt Indra – s most a pokolban vezekelnek bűneikért. Nem kívánta Judhisthir a mennyek birodalmát, inkább elindult megkeresni testvéreit. Meg is találta őket, s mert jelenléte enyhítette szenvedéseiket, megüzente Indrának és Dharmának, hogy ő inkább az övéi közt marad. Ám ekkor megjelent előtte a mennyek királya s az igazság ura, s dicsérték állhatatosságát. Ekkor tudta meg, hogy mestere, Dróna megtévesztésének visszahatásait kellett ily módon levezekelnie.

Előfordul hát, hogy Krsna kedvéért akár az erényes viselkedéssel ellentétesen cselekszik valaki – nem az erényen innen, hanem az erényen túl. Judhisthir nem a saját hazugságait mentegette, hanem bár mindig igazat szólt, Krsnát még az erénynél is jobban szerette, ezért Krsna kedvéért túllépett az erényes viselkedésen – és ezzel vállalta a büntetést is tetteiért.

névmagyarázatok – Dámódar

Dámódar nevét általában a dāman és az udara szavak összetételeként értelmezik – a dāman jelentése kötél, füzér, míg az udara a gyomorra, vagy a derék tájára utal. A név így a kis Krsnára utal, akinek derekát Jasódá szeretetének kötele övezi:

rudantaṁ muhur netra-yugmaṁ mṛjantaṁ
karāmbhoja-yugmena sātaṅka-netram |
muhuḥ śvāsa-kampa-trirekhāṅka-kaṇṭha-
sthita-graivaṁ dāmodaraṁ bhakti-baddham ||

A zokogónak (hódolok), ki szemeit dörgöli
lótuszvirág kezecskéivel. Tekintete ijedt,
hüppögve kapkodja a levegőt. Nyakát három vonalú jel (díszíti).
Dámódarnak (hódolok), a szeretettel megkötöttnek. (Dámódarástaka, 2.)

sa ca tenaiva nāmnātra kṛṣṇo vai dāma-bandhanāt |
goṣṭhe dāmodara iti gopībhiḥ parigīyate ||

Mert (Jasódá) egy kötéllel megkötözte őt, ezért Krsnát Vrndávanban Dámódar néven ünneplik a pásztorok feleségei. (Hari-vamsa 63.36.)

A dāman (kötél) szó a dam (megszelídít, megfékez, visszafog) igéből származik, e gyökből ered a damaḥ (önfegyelem, szenvedélyek megfékezése) szó, vagy a damaṁ szó, melynek jelentése a védai nyelvben ház, otthon. A hajlékok sora pedig a világ, melynek egyik szinonimája a szanszkrt nyelvben a dāmam kifejezés – ebből fakad a Dámódar név egy újabb értelmezése: akinek a világok a dereka táján helyezkednek el.

A Mahábhárata Udjóga-parvájában olvasható Dhrtarástra és Szanydzsaja beszélgetése Krsnáról… Szanydzsaja Krsna neveinek jelentéseit tárja fel az uralkodójának. A Dámódar névről ezt olvashatjuk:

na jāyate janitryāṁ yad ajas tasmād anīkajit |
devānāṁ svaprakāśatvād damād dāmodaraṁ viduḥ ||

Nem anyától születik, ezért Születetlen a neve a seregek legyőzőjének.
Isteni fényének forrása önnön tündöklése, s fegyelmezettsége miatt Dámódarként ismeretes. (5.68.8.)

Az udara szó jelentése gyomor, ám az udāra emelkedettet jelent (ud-āra – fel menő) – így ezen értelmezés szerint Krsna páratlan önfegyelme miatt ilyen nemes természetű.

Sankarácsárja ezen értelmezéshez további magyarázatot fűz: Dámódar az, aki az önfegyelmezés (damaḥ) és más lelkigyakorlatok révén emelkedetté (udāra) váló gondolkodással felismerhető…a felismerés Sankara filozófiájában ráébredést jelent a dzsíva brahmannal való azonosságára.

A Mahábhárata Sánti-parvájában Vaisampájana felidéz egy Krsna és Ardzsuna közötti beszélgetést, melyben szintén hallhatunk a Dámódar név jelentéséről. E magyarázatban az udara szó valaminek a belsejét, közepét jelenti – a tökéletességre törekvők önfegyelmezés (damaḥ) révén Krsnát, mint a mindenséget vágyják: a mennyet, a földet, és a köztes levegőeget (svaḥ, bhūḥ, bhuvaḥ):

damāt siddhiṁ parīpsanto māṁ janāḥ kāmayanti hi |
divaṁ corvīṁ ca madhyaṁ ca tasmād dāmodaro hy aham ||

Az önfegyelmezéssel tökéletességet kívánó emberek voltaképpen engem szeretnének elnyerni,
ki a menny, a föld, s a közép is vagyok – ezért (neveznek) Dámódarnak. (Mahábhárata 12.328.39.)

Bár kétségkívül fontos erény a szenvedélyek megfékezése, zárszóként mégis inkább az első két értelmezést kapcsolnám össze, hiszen gyönyörűen egészíti ki egymást: bár a köldöke tavában nyíló lótuszvirág az otthona a mindenségnek, mégis hívei szeretete megkötözi őt.

Vadzsraszúcsika-upanisad

atha vajrasūcikopaniṣat 
íme a gyémánt-tű titkos tanítás
 

A Muktika-upanisad száznyolc upanisadot sorol fel, a Vadzsraszúcsika e listán a harminchatodik, s a Száma-védához tartozónak tekintik. A vadzsra szó gyémántot és villámot is jelenthet, így az upanisad neve az ékkövek kifúrásához használatos gyémánttű mellett a tudatlanság sötétjét széthasító villám tűhegyes végére is utalhat.
A szövegben zárójellel ( ) a szövegolvasást megkönnyítő, értelemszerű kiegészítéseket jelöltük, szögletes zárójelben [ ] a kulcsszavak szanszkrt eredetije áll. < > jelöli azon szövegrészeket, melyeket az eredeti szöveg tartalmaz, s a fordításban kiegészítő megjegyzésként vettünk figyelembe.

vajrasūciṁ pravakṣyāmi jñānam ajñānabhedanam |
dūṣaṇaṁ jñānahīnānāṁ bhūṣaṇaṁ jñānacakṣusām || 1 ||

A gyémánttű (tanítást) magyarázom most el, a tudást, mely megtöri a tudatlanságot,
a tudást nélkülöző (tanok) cáfolata, s a tudás szemével látó bölcsek ékessége.

brāhmaṇakṣatriyavaiśyaśūdrā iti catvāro varṇaḥ | teṣāṁ varṇānāṁ brāhmaṇa eva pradhāna iti veda vacanānurūpaṁ smṛtibhirapyuktam | tatra codyamasti | ko vā brāhmaṇo nāma | kiṁ jīvaḥ | kiṁ dehaḥ | kiṁ jātiḥ | kiṁ jñānam | kiṁ karma | kiṁ dhārmika iti || 2 ||

Bráhmana, ksatrija, vaisja és súdra a négy társadalmi rend [varna]. E varnák közül a bráhmana a legkiválóbb/elsődleges, ezt állítja a véda szavaival összhangban lévő szent hagyomány [szmrti] is. Felmerül azonban a kérdés: vajon ki az, akit bráhmanának nevezünk? Az élőlény [dzsíva]? A test? A származás? A tudás? A tett [karma]? A dharma szerint élés?

tatra prathamo jīvo brāhmaṇa iti cettanna | atītānāgatānekadehānāṁ jīvasyaikarūpatvāt | ekasyāpi karma vaśād anekadehasambhavātsarvaśarīrāṇāṁ jīvasyaikarūpatvācca | tasmānna jīvo brāhmaṇa iti || 3 ||

Az első (állítás), hogy az élőlény [dzsíva] a bráhmana. Ha ezt (mondod), akkor (a válaszom) nem. Az élőlény azonos az elmúlt testekben és az eljövendőkben. A karmának való alávetettsége miatt egy (élőlény) több testben születik, s mindezen testekben ugyanaz az élőlény (lakozik). Emiatt nem az élőlény a bráhmana.

tarhi deho brāhmaṇa iti cettanna | ācaṇḍalādi paryantānāṁ manuṣyāṇāṁ pañcabhautikatvena dehasyaikarūpatvāt | jarāmaraṇadharmādharmādisāmyadarśanādbrāhmaṇaḥ śvetavarṇaḥ kṣatriyo raktavarṇaḥ vaiśyaḥ pītavarṇaḥ śūdraḥ kṛṣṇavarṇa iti niyamābhāvāt | pitrādidahane putrādināṁ brahmahatyādi doṣa sambhavācca | tasmānna deho brāhmaṇa iti || 4 ||

A következő (állítás), hogy a test [déha] a bráhmana. Ha ezt (mondod), akkor (a válaszom) nem. A csandáláktól kezdve minden ember teste az öt elemből tevődik össze. A vénség és halál, az erény [dharma] és becstelenség, [adharma] valamint a többi (tulajdonság) is egyformán látható. A bráhmana fehér, a ksatrija vörös, a vaisja sárga és a súdra fekete színű – ez a szabály sem teljesül. Az ősök elhamvasztása fiaik által így bráhmana-gyilkosság volna, és más tettek is bűnnek minősülnének. Ezért nem a test a bráhmana.

A csandála megvetett, a társadalom perifériáján élő alantas személy, máshol svapacsának, kutyaevőnek nevezik.
A varna szó egyaránt jelent csoportot, társadalmi rendet, színt, színárnyalatot és szót, szótagot is. Egyes magyarázók felvetik, hogy az előkelőbb társadalmi csoportok eltérő bőrszíne miatt vette fel a „szín” szó a társadalmi rend értelmet. Az upanisad e részlete határozottan elutasítja e vélekedést.

tarhi jātibrāhmaṇa iti cettanna | tatra jātyantarajantuṣvanekajātisambhavā maharṣayo bahavaḥ santyṛṣyaśṛṅgo mṛgyāḥ kauśikaḥ kuśājjāmbuko jambukādvālmīko valmīkādvyāsaḥ kaivartakanyāyāṁ śaśapṛṣṭhādyautamo vasiṣṭha ūrvaśyāmagastyaḥ kalaśe jāta iti śrutatvādeteṣāṁ jātyā vināpyagre jñānapratipāditā ṛṣayo bahavaḥ santi | tasmānna jātirbrāhmaṇa iti || 5 ||

A következő (állítás), hogy a származás [dzsáti] a bráhmana. Ha ezt (mondod), akkor (a válaszom) nem. Ott van azok származása, akik más teremtményektől születtek, köztük nem egy nagy bölcs. Rsajasrnga őztől született, Visvámitra kusafűből, Dzsámbuka alantas személytől, Válmíki hangyabolyból, Vjásza egy halász leányától, Gautama nyúl hátából, Vaszistha Urvasítól, Agasztja pedig egy vizeskorsóban. E bölcsek (jó) származás nélkül is igazolták tudásukat, sok ilyen bölcset (ismerünk). Ezért nem a származás a bráhmana.

Rsajasrnga Vibhándaka fia, aki a történet szerint egy űnőtől született, s homlokán apró szarva volt. Apja az erdőben nevelte fel, és felnőttkoráig nem is látott más emberi lényt. Később ő végezte azt a szertartást, aminek folytán Dasarathának fiai születhettek – Ráma és testvérei.
Visvámitra a Nap-dinasztia egyik királya, aki a vezeklése révén lett bráhmana, ezért tekintik bráhmanaságát az áldozati kusafűből valónak. Ő volt Ráma és Laksmana egyik tanítója.
Dzsámbuka súdra származású bölcs, története az Uttara Rámánajában olvasható
Válmíki a Rámájana szerzője. Született bráhmana, de szülei elhagyták, és rablók közé keveredett. Találkozott egy bölccsel, aki azt a tanácsot adta neki, ismételgesse ezt a szót: halál [mará]. Évekig zengte e mantrát, minek állandó ismétlésében a szó fordítottját, Ráma nevét hallotta, s ez megtisztította szívét. Oly hosszú ideig ült egy helyben meditációját gyakorolva, hogy testét beborította egy hangyaboly. Így lett hangyabolyból született, azaz Válmíki.
Vjásza, a védák szerkesztője Parásar muninak Szatjavatítól, egy halász leányától született gyermeke.
Agasztja Mitrának Vaszistha pedig Varunának a fia. Mitra és Varuna magja egy áldozati szertartáson a gyönyörű mennyei nimfa, Urvasí láttán egy edénybe, illetve a vízbe hullott. Vaszistha a vízből született, Agasztja pedig az edényből.

tarhi jñānaṁ brāhmaṇa iti cettanna | kṣatriyādayo hi paramārtha-darśano’bhijñā bahavaḥ santi | tasmānna jñānaṁ brāhmaṇa iti || 6 ||

A következő (állítás), hogy a tudás [gjána] a bráhmana. Ha ezt (mondod), akkor (a válaszom) nem. Bizony sokan, ksatriják és mások is felismerték a legfőbb szemléletet. Ezért nem a tudás a bráhmana.

tarhi karma brāhmaṇa iti cetanna | sarveṣāṁ prāṇināṁ prārabdhasañcitāgāmikarmasādharmyadarśanāt | karmābhipreritāḥ santo janāḥ kriyāḥ kurvantīti | tasmānna karma brāhmaṇa iti || 7 ||

A következő (állítás), hogy a karma a bráhmana. Ha ezt (mondod), akkor (a válaszom) nem. Minden élőlény karmája egyformán prárabdha felhalmozásához vezet. Még a szent emberek is a karma által ösztönözve cselekszenek/végzik a rítusokat/. Ezért nem a karma a bráhmana.

Az élőlény tetteinek következményei nem azonnal jelentkeznek. A tettkövetkezmények mint megannyi mag [bídzsa] tapadnak az élőlényhez, melyek csak a számukra kedvező körülmények között csíráznak ki. Az éppen kibontakozó következményeket nevezik prárabdha (elkezdődött) karmának.

iti dhārmiko brāhmaṇa iti cetanna | kṣatriyādayo hiranyadātāro bahavaḥ santi | tasmānna dhārmiko brahmaṇa iti || 8 ||

Így tehát bráhmana az, aki a dharma szerint él [dhármika]. Ha ezt (mondod), akkor (a válaszom) nem. Ksatriják és mások is sokan vannak, kik aranyat adományoznak. Ezért nem a dharma szerint élő a bráhmana.

A bráhmanának hat kötelesége van, tanulás, tanítás, áldozat végzése saját maga és mások javára, adományozás és adományok elfogadása (Manu-szanhitá 1.88.). A korábbi érvelés elutasította a bráhmin megnevezés tudás és az áldozást jelentő tettek szerint való alkalmazását, így most csak az adományozás szerinti azonosítást veti el.

tarhi ko vā brāhmaṇo nāma | yaḥ kaścid ātmānam advitīyaḥ jāti guṇa kriyā hīnaṁ ṣaḍ ūrmi ṣaḍ bhāvetyādi sarva doṣa rahitaṁ satya jñānānandānanta svarūpaṁ svayaṁ nirvikalpam aśeṣakalpādhāram aśeṣabhūtāntaryāmitvena vartamānam antarbahiś cākāśavad anusyūtam akhaṇḍānanda svabhāvam aprameyam anubhavaikavedyam aparokṣatayā bhāsamānaṁ karatalāmalakavat sākṣād aparokṣīkṛtya kṛtārthatayā kāma rāgādidoṣa rahitaḥ śamādi guṇa sampanno bhāvamātsarya tṛṣṇāśā mohādi rahito dambhāhaṁkārādibhir asaṁspṛṣṭa cetā vartate | evam ukta lakṣaṇo yaḥ sa eva brāhmaṇa iti śrutismṛtipurānotihāsānāmabhiprāyaḥ | anyathā brāhmaṇatva siddhir nāstyeva | saccidānandamātmānamadvitīyaṁ brahma bhāvayedātmānamadvitīyaṁ brahma bhāvayet ||9||

Ez esetben vajon ki a bráhmana? Aki sikeresen és magától értetődő természetességgel <ahogyan az ámalaka gyümölcsét veszi tenyerébe az ember> közvetlenül az önvalón [átmá] meditál, mely kettősségek nélküli, származástól, tulajdonságoktól és tettektől nem érintett, mentes a hat gyengeségtől [úrmi], és a hatféle hibától [dósa], <mely a létesüléssel [bháva] kezdődik>, valóságos/igaz [szatja], tudás [gjána], gyönyör [ánanda] és végtelenség [ananta] természetű. Mentes a kételytől, maga a teljes határozottság, s az egész világ Felsőlelkéhez [antarjámitva, a belső vezetés] hasonlatos. Belül és kívül is (az önvaló) van, az éterhez [ákása] hasonlóan szakadatlan, természete az osztatlan boldogság, felmérhetetlen, (mégis) egyedül ő a megismerendő közvetlen érzékeléssel, meditációval [aparóksatá].

Az ámalaka (indiai egres) savanykás gyümölcse könnyedén elfér az ember tenyerében, így az egyszerű, világos, tiszta megértés szimbóluma.
A hatféle gyengeség az aggodalom vagy bánat [sóka], illúzió vagy félreértés [móha], öregség [dzsará], halál [mrtju], éhség [ksudh] és szomjúság [pipásza].
A létesüléssel kezdődő hat hiba a születés, fennállás, növekedés, beérés, hanyatlás és pusztulás.
A megismerés módjai az empiria vagyis pratjaksa (prati-aksa, azaz a szem előtt), a más tapasztalataiból származó ismeret, vagyis paróksa (parah aksa, a szem mögött), s a meditáció, az aparóksa (paróksa elvetése). Isten fenséges imádatából fakadó felismerés az adhóksadzsa (a fenséges Visnu imádata), a rajongó istenszeretet felismeréseinek neve aprákrta (nem anyagi).

(A bráhmana) mentes a vágy és a ragaszkodás hibáitól, a rendelkezik nyugodtsággal, és a többi kedvező tulajdonsággal, mentes a féltékenységtől, bírvágytól, a hiú ábrándoktól, az illúziótól és más hasonlóktól, szívét nem érinti a csalás, a hamis ego. E jelek mutatják a bráhmanát. Ez a kinyilatkoztatás [sruti] a szent hagyomány [szmrti], a puránák és itihászák véleménye. Másképp a bráhman-lét tökéletessége nem érhető el. Meditálj a lét, tudat és boldogság természetű páratlan önvalón, a brahmanon, meditálj a páratlan önvalón, a brahmanon.
 

A bráhmanákra jellemző nyugodtság és a többi kedvező tulajdonság a Bhagavad-gítá szerint: „A bráhmanák munkáját az alábbi, természetükből adódó tulajdonságok jellemzik: nyugodtság, önfegyelmezés, vezeklés, tisztaság, béketűrés, becsületesség, bölcsesség, tudás és vallásosság.” (18.42.) A Mahábhárata tizenkét jellemvonást említ: „A bráhmana legyen vallásos, igazmondó, uralkodjon az érzékein. Legyen vezeklő, jóindulatú, alázatos és béketűrő. Ne legyen irigy, értsen az áldozatok végzéséhez, legyen adományozó. Végezze megingathatatlanul odaadó szolgálatát, s legyen jártas a Védák tudományában. Ez a bráhmanák tizenkét jellemvonása.”

ityupaniṣat ||
Így végződik az upanisad.

(nyomtatásban a Kagylókürt folyóirat 43. számában jelent meg)

a hentes és a dharma

Márkandéja folytatta a történetet:
A bráhmana, mielőtt útjára indult volna, még kapott egy tanácsot az asszonytól: menjen el Mithilába, s ott keressen fel egy hentest… tanuljon tőle a dharmáról! (A Mahábhárata szövegében a vyādha szó szerepel, ami olyan embert jelent, akinek az ölés a mestersége: vadász, vagy madarász… a történet fordítói gyakran madarászként utalnak rá. A szövegből azonban az derül ki, hogy emberünk vad-, sertés- és bivalyhúst árul… bár nem ő vágja le a jószágot, a hússal kereskedik. A történet – csupán utalásszerűen – szóba kerül az Uddhava-gítában is: „A szentek társaságának köszönhetően a különböző korszakokban számosan eljutottak hozzám” – mondja Krsna, s a felsorolás jónéhány ilyen személyt, köztük Dharma-vjádhát, a dharmáról tanító hentest is megemlíti. Bhág. 11.12.3-6.)
 
 Mikor a bráhmana megérkezett a városba, felkereste a hentest, aki már várt rá. Újabb csodás jel – gondolta a bráhmana, s így kérdezett:
– Mondd, atyám, miért folytatsz ilyen alantas mesterséget?
– Ez a családunk foglalkozása időtlen idők óta – felelte a hentes –, ezzel biztosítom a fennmaradásunkat magam is, miközben nagy figyelemmel szolgálom a feljebbvalókat s az időseket, igazmondó vagyok, nem irigykedem, adományt adok, ahogy csak erőmből telik, s abból élek, ami az istenek, a vendégek, s más támaszra szoruló személyek után megmarad. Nem mondok soha rosszat senkire, nem szidalmazom az elöljárókat sem.
 
 Majd e szavakkal tanította a bráhmanát a dharmáról:
– A bölcs hagyjon fel a hamissággal, kéretlenül is csak jót tegyen. Se kéjvágy, se harag, se gyűlölet ne tántorítsa el a dharma útjáról. Ne ragadtassa el magát a jóban, és viselje türelemmel a csapásokat is. Nehéz helyzetben se zavarodjon meg, s ne hagyja el a dharmát sosem! Ha valahogy mégis letérne a dharma ösvényéről, úgy ne tegye azt többé soha. Ösztönözze önmagát a kedvező tettek végzésére. Ne fizessen rosszal a rosszért, hanem viselkedjék mindig erényes ember módjára, hiszen önmagát pusztítja a hitvány, aki mindig aljas-mód cselekszik. Romba dől minden erénye annak, aki „nincs dharma” felkiáltással kigúnyolja a jámborokat, vagy aki hit nélkül él, efelől semmi kétség.
Hiába dicséri fel önmagát, az ostoba akkor sem tündököl, míg a bölcs akkor is ragyog, ha éppen nem mosakodott meg. Sohasem szól rosszat másról, s nem is ünnepelteti önmagát, hiszen senki sincs e földön, kiben valamennyi jótulajdonság egyszerre volna jelen. A bűneit megbánó megszabadul bűnös tetteitől. „Ezt nem teszem többé!” mondja, s nem követi el vétkét. „Az erény útját járom!” mondja, s úgy lesz. Ó, bráhmana, a kötelesség végzése így megszabadít a bűneinktől, erről beszél a szentírás.
Ha az erény követője tudatlansága folytán netán vétkezne, jóváteheti hibáját. Ha vétkezett, gondolja azt, hogy immáron megszűnt embernek lenni, hiszen az istenek is látják, s a belső vezérlő, a Felsőlélek is. (E felfogás szerint embernek az tekinthető, aki a dharma szerint él. A vétkező talán szemmel látható jegyekben nem különbözik az embertől, de a dévák s a Felsőlélek tanúi tetteinek, így semmiképp sem takargathatja őket… nézzen hát szembe tettei következményével, lássa be hibáit, és igyekezzék jóvátenni azokat.) Vágyakozzék a jóra hittel és békével. Ha a vétkező tettét megbánva a jót gyakorolja, megszabadul minden vétkétől, akár a Hold, mikor előbújik a felhők mögül.
– Miképpen ismerhető meg az erényes tett? – tudakozódott a bráhmana.
– Áldozat, adományozás, önfegyelmezés, a Szentírás tanulmányozása és az igazmondás jellemzi – hangzott a válasz –, de a bölcs uralkodik a vágyain és haragján, ellenáll az önteltségnek, a kapzsiságnak és a kétszínűségnek is. A feljebbvalók szolgálata, az őszinteség, mentesség a haragtól és bőkezűség jellemzi. (A dānam – adományozás vagy bőkezűség – kétszer ismétlődik a szövegben, kiemelve annak jelentőségét.)
Nem-ártás, igazmondás – e kettő minden lény javára válik. A nem-ártás a legmagasabb dharma (ahiṁsā paramo dharmaḥ), s a nem-ártás az igazságon alapul.
Hosszasan beszélgettek tovább, a hentes és a bráhmana, érintve a karma, a varnásram szerint végzendő kötelességek, és a dharma más aspektusainak kérdéseit. Kiderült, az is, hogy miként tett szert bölcsességére: előző életében bráhmana volt, egy király jóbarátja, aki egy vadászat során íjat ragadva lövésével egy szentéletű remetét talált el… s a remete átka következtében született meg később vadász-családban. Ő persze azonnal belátta hibáját, s oly odaadással gondozta a remetét, hogy az végül felgyógyult sebéből. Az átkot visszavonni már nem lehetett, de látván erényeit áldásában is részesítette: bár alacsony sorban születik majd meg, a szüleiről való gondoskodás révén erényessé válik, s üdvözül.
A dharmáról tanító hentes végezetül e szavakkal zárta tanítását:

ānṛśaṁsyaṁ paro dharmaḥ kṣamā ca paramaṁ balam |
ātmajñānaṁ paraṁ jñānaṁ paraṁ satyavrataṁ vratam ||41||
satyasya vacanaṁ śreyaḥ satyajñānaṁ hitaṁ bhavet |
yad bhūtahitam atyantaṁ tad vai satyaṁ paraṁ matam ||42||
yasya sarve samārambhāḥ nirāśīrbandhanāḥ sadā |
tyāge yasya hutaṁ sarvaṁ sa tyāgī sa ca buddhimān ||43||
yato na gurur apy enaṁ cyāvayed upapādayan |
taṁ vidyād brahmaṇo yogaṁ viyogaṁ yogasaṁjñitam ||44||
na hiṁsyāt sarvabhūtāni maitrāyaṇagataś caret |
nedaṁ jīvitam āsādya vairaṁ kurvīta kena cit ||45||
ākiṁcanyaṁ susaṁtoṣo nirāśitvam acāpalam |
etad eva paraṁ jñānaṁ sadātmajñānam uttamam ||46||

A gondoskodás a legfőbb dharma, a türelem a legfőbb erő,
a lélek felismerése a legfőbb tudás és az igaz beszéd a legfőbb fogadalom.
Az igazság kimondása kívánatos, az igazság tudása jóra vezet,
ám a legfőbb igazság az, ami minden teremtmény javát szolgálja.
Kinek tettei mindig mentesek az önös vágyaktól,
ki a lemondásban áldoz, ő a lemondás gyakorlója, ő a bölcs.
Senki, még a mester sem hozza ezt el (ezt a tudást, hiszen ő is csak a kulcsot adja tanítványa kezébe).
A brahmannal való összekapcsolódást, (s a világtól való) különállást nevezik jógának.
Ne bántalmazzon egyetlen élőlényt sem, ám legyen barátságos mindenkivel,
és ne közeledjék rosszindulattal senkihez sem.
(Éljen az ember) anyagi vágyak nélkül, elégedettségben, minden önzéstől mentesen, állhatatosan –
ez a legfőbb tudás, a transzcendentális lélek felismerése.

(3.203.41-46.)

A Mahábhárata e fejezeteit (3.196-206.) Vjádha-gítának a hentes dalának, vagy a hentes tanításának is szokás nevezni, mely a karma-mímámsza útjára oktat: miképpen élhet az ember helyesen, hogyan imádja Istent világi kötelessége teljesítésével.

a madárka

Pándu fiai száműzetésük idején az erdőben laktak – ez nehézséget jelentett, ám egyben kiváló lehetőséget is, hiszen az erdő a szentéletű remeték lakhelye. Így történt, hogy egy alkalommal a pándavák a jeles bölccsel, Márkandéjával találkoztak. Judhisthir élt az alkalommal, és a dharmáról faggatta a nagytudású szentet, számos kérdést téve fel neki. Márkandéja egy történettel válaszolt. A történet egy bráhmanáról szólt, aki egy fa alatt ülve éppen szent gyakorlataival, a védahimnuszok recitálásával foglalta el magát, mikor a fa tetejére leszállt egy madár, és rápottyantott a bráhmana fejére. Ő hirtelen haragra gyúlt, s dühe elpusztította a madarat. Persze azonnal megbánta tettét, de már nem volt mit tenni.
Később aztán a faluba indult alamizsnáért. Ahogy koldulócsészéjével a házak között ballagott, egy asszony megszólította: Brahmindév, várj egy percet, mindjárt hozok ételt! A bráhmana megállt a ház előtt, s türelmesen várakozott. Igen ám, de amíg az asszony az adományt készítette össze, megérkezett a férje. Az asszony jó feleségként azonnal férjére figyelt: vizet hozott neki, ebéddel kínálta… s csak ezután vitte ki a ház elé bráhmanának szánt adományt.
– Micsoda dolog ez – zsörtölődött a bráhmana –, megállítasz, aztán megfeledkezel rólam?!
– Kérlek, bocsáss meg – válaszolta az asszony –, most ért haza a férjem, éhes volt és fáradt, őt szolgáltam.
– Hát nem tudod, hogy a bráhmanák szolgálatánál nincs magasztosabb? Még a mennyek királya Indra is a bráhmanáknak hódol! Miért nem hallgatsz a vénekre? Ők tudják, hogy a bráhmanák olyanok, akár a tűz, haragjuk az egész Földet felperzselheti!
– Ó, bölcs, tudom, hogy a tanult bráhmanák olyanok, akár az istenek, ezért kérlek, légy kegyes, és nézd el a sértést, amit elkövettem ellened! Tudom milyen a haragod, és nem akarok a madárka sorsára jutni – felelte az asszony majd finoman, kedvesen a valódi brahminikus erényekre – önfegyelem, hűség az igazsághoz, megbocsátás – oktatta a bráhmanát, aki leforrázva állt ott… kénytelen volt belátni az asszony szavainak igazát, csodálattal hallgatta a bölcs tanítást. S hogy ráadásul még – ki tudja honnan? –a madárkával történt szégyenletes esetről is tudott! A bráhmana haragja lecsillapodott, áldásban részesítette tanítóját, majd továbbállt.

hűség

A pándavák erdei száműzetésük idején sok szenttel találkoztak. Márkandéja rsivel beszélgetve tette fel Judhisthir a kérdést: Nem a saját, vagy testvéreim szenvedése fáj, nem a királyság elvesztése, csupán az, hogy az erényes Draupadí ilyen nehéz helyzetbe került miattunk. Vajon történt-e már hasonló eset? Márkandéja válaszul Szávitrí történetét beszéli el, aki a halálból hozza vissza férjét. A Mahábharata Erdei könyvének (Vana-parva) ezen része az Asszonyi hűség dicsérete (Pativrata-máhátmja) címet viseli.
Szávitrí férjét, Szatjavánt elragadja a korai halál. Szatjaván kiváló férfiú, ezért maga Jama, a halál ura jön érte, hogy birodalmába vigye. Szávitrí velük megy, követi férjét. Jama elismeri Szávitrí kiválóságát, áldásokkal jutalmazza, így kísérli meg elégedetté tenni, s visszafordulásra késztetni. Ám Szávitrí nem fordul vissza férje nélkül…

Ízelítőül íme két vers:

sāvitry uvāca
kutaḥ śramo bhartṛsamīpato hi me
yato hi bhartā mama sā gatir dhruvā |
yataḥ patiṁ neṣyasi tatra me gatiḥ
sureśa bhūyaś ca vaco nibodha me ||

satāṁ sakṛt saṁgatam īpsitaṁ paraṁ
tataḥ paraṁ mitram iti pracakṣate |
na cāphalaṁ satpuruṣeṇa saṁgataṁ
tataḥ satāṁ saṁnivaset samāgame ||

Szávitrí így szólt:
Hogyan is lehetnék fáradt férjem közelében?
Hiszen mi férjem útja, az lesz az enyém is örökkön,
ahová férjem vezeted, az az én utam is.
Fontold meg kérlek, istenek ura, szavam ismét!

Az erényeseknek csupán egyszeri találkozás is felettébb kívánatos,
s még annál is fontosabb a barátság, így mondják.
Nem hiábavaló hát az erényesek társasága,
így az ember éljen az ő társaságukban.

(Mahábhárata 3.281.28-29.)

A történetet nálam sokkal szebben meséli el Weöres Sándor, hadd ajánljam figyelmedbe hát az ő fordítását:

Az uram mellett nincs nekem vesződség,
amerre ő megy, az az én utam már,
amerre viszed, az az én utam már.
Hallgass tovább rám, te hatalmas isten!

A jóknak épp csak egy találkozás kell,
azontúl mindig régi hű barátok,
jó emberekkel összejönni hasznos,
mindenki az ő közelükben éljen.

PDF

névmagyarázatok – Góvinda

A govinda szó a go és a vinda szavak összetétele. A go jelentései: tehén, Föld, szó (beszéd, szavak) és menny. A vinda szó vid igéből származik, melynek jelentései: kap, szerez, elnyer, megtalál, felfedez, felismer, ismer, tapasztal, érez, így a vinda megszerzőt, megtalálót, stb. jelent.

A Bhagavad-gítában kétszer találkozhatunk Góvinda nevével. Az 1.32. versben Ardzsuna szólítja így Krsnát: „Mit ér a királyság, Góvinda, mit ér az élvezet vagy az élet?”
Baladév magyarázata szerint: Góvinda, te minden érzék (go) működését ismered (vindasi) – szól Ardzsuna –, így ismered a gondolataimat, vágyaimat is, jól tudod hát, hogy nem vágyom a királyságot.

A 2.9. versben Szanydzsaja idézi fel Ardzsuna és Krsna párbeszédét: „»Nem fogok harcolni« – szólt Góvindához (Ardzsuna), majd elhallgatott.”
Baladév e vershez fűzött magyarázatában a Góvinda név újabb értelmezését bontja ki, a go a (szent) szavakat, azaz a védát jelenti, a vinda jelentése pedig: ismer, ezért Góvinda minden véda ismerője. Ezért is lehetünk biztosak abban, hogy felvilágosítja majd a megrendült Ardzsunát kötelességéről. Szanydzsaja szavai így oszlatják szét Dhrtarástra fiai győzelméhez fűzött reményét.

A Gópála-tápaní upanisadban a bölcsek több kérdéssel fordulnak Brahmához, ezek közül az egyik: kitől fél a halál? Brahmá így felelt: Góvindát féli. S vajon kicsoda Góvinda? – kérdeztek tovább a bölcsek, Brahmá válasza: ő a tehenek, a Föld s a Véda ünnepelt ismerője (go-bhūmi-veda-vidito viditā, Góp. 1.5.).
Szanátan gószvámí megjegyzi, hogy a go szó mennyet is jelent, ő tehát a menny, a Föld s a Véda ünnepelt ismerőjeként értelmezi Brahmá szavait. S mert látja Góvinda felsőbbrendőségét, s nincs fölötte hatalma, ezért féli őt a halál.

Góvinda a tehenek oltalmazója, vezére (gavām indra). A Góvardhan-hegy felemelése után, mikor Indra alászáll a mennyekből, hogy hódolatát ajánlja, a társaságában érkező Szurabhi így fohászkodik Krsnához: „Te vagy a legfõbb urunk, te vagy a mi vezérünk (indránk), Mindenség Ura!” (tvaṁ naḥ paramakaṁ daivaṁ tvaṁ na indro jagat-pate Bhág. 10.27.20.) Majd Szurabhi tejével, Airávata, Indra elefántja pedig a mennyei Gangesz vizével fürdette meg Krsnát, s Góvinda néven koronázták királlyá. A történetet a Harivamsa is elbeszéli. Ott Indra e szavakkal szól:

ahaṁ kilendro devānāṁ tvaṁ gavām indratāṁ gataḥ |
govinda iti lokās tvāṁ gāsyanti bhuvi śāśvatam ||

Én vagyok az istenek vezére (Indrája), te pedig a tehenek vezérségét nyerted el,
az emberek a földön ezért ezt éneklik majd mindörökké: Góvinda! (Harivamsa 2.19.45.)

A tehén anya… a tej a táplálkozás, a ghí pedig az áldozat, a dévák táplálásának jelképe, a tehenek ura így a mindenség táplálója egyben.

Srídhar Szvámí a Bhágavatam e részét (a 10.27.23. verset) kommentálva kifejti, hogy Góvinda nevében a go egyszerre jelenti a teheneket s a mennyet is, melyeket egyszerre ural, a Góvinda név tehát a menny vezérét is jelenti.

A vinda szó felfedező, megtaláló értelmével Góvinda az, aki az alámerült Földet megtalálta. Miként a Mahábháratában olvasható:

gāṁ vindatā bhagavatā govindenāmitaujasā |
varāharūpiṇā cāntarvikṣobhita jalāvilam ||

A Földet megtaláló (vindatā) magasztos vadkantestet öltött Góvinda hatalmas ereje kavarta fel az iszapos vizet. (Mahábhárata 1.19.11.)


Góvinda az, akit elérnek (vinda) a félistenek fohászai, szavai (go). Dzsíva gószvámí a Brahma-szanhitát kommentálva ebben az értelemben idézi a Bhágavatamból Brahmá fohászát, aki gókulai születésre vágyva így szól:
„A legnagyobb szerencse az volna, ha itt születhetnék meg ebben az erdőben” (tad bhūri-bhāgyam iha janma kim apy aṭavyāṁ, Bhág. 10.14.34.)

Végül – de nem utolsósorban – Sríla Prabhupád így ír a Bhagavad-gítá 2.9. versének kommentárjában: „Ardzsuna először Góvindának szólítja Krsnát, mert Ő jelent gyönyört az érzékszerveknek és a teheneknek.”

~

smerāṁ bhaṅgī-traya-paricitāṁ sāci-vistīrṇa-dṛṣṭiṁ
vaṁśī-nyastādhara-kiśalayām ujjvalāṁ candrakeṇa |
govindākhyāṁ hari-tanum itaḥ keśi-tīrthopakaṇṭhe
mā prekṣiṣṭhās tava yadi sakhe bandhu-saṅge 'sti raṅgaḥ ||

Kedves barátnőm, ha az anyagi társaságot, barátságot és szerelmet akarod élvezni, akkor arra kérlek, ne nézz arra a mosolygó fiúra, Góvindára, aki fuvoláján játszva a Jamuná partján áll, s akinek ajka a telihold sugaraitól ragyog.

PDF