A következő címkéjű bejegyzések mutatása: · Visvanáth Csakravartí. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: · Visvanáth Csakravartí. Összes bejegyzés megjelenítése

2022. február 19., szombat

Az elragadtatás liánja



śrī anurāga-vallī


Az emelkedett hangú költeményben szereplő számokat olykor nem szó szerint fordítottam, hiszen nem pontos számosságot, inkább egyre fokozódó sokaságot, s ezzel a költő amúgy is hevült lelkiállapotának emelkedését fejezik ki. A teljesség és a precizitás kedvéért álljanak itt a nagy szanszkrt számok is: śatam – száz, sahasram – ezer, ayutam – tízezer, lakṣam – százezer, prayutam – millió, koṭi – tízmillió, arbuda – százmillió, vṛndam – milliárd.

dehārbudāni bhagavan yugapat prayaccha
vaktrārbudāni ca punaḥ pratideham eva |
jihvārbudāni kṛpayā prativaktram eva
nṛtyantu teṣu tava nātha guṇārbudāni ||1||


Uram kérlek, adj nékem milliónyi testet,
minden egyes testhez pedig milliónyi szájat!
Kérlek, minden szájhoz adj milliónyi nyelvet is,
hadd táncolhasson rajtuk erényeid mérhetetlen sokasága!

kim ātmanā yatra na deha-koṭyo
dehena kiṁyatra na vaktra-koṭyaḥ |
vaktreṇa kiṁ yatra na koṭi-jihvāḥ
kiṁ jihvayā yatra na nāma-koṭyaḥ ||2||


Ugyan mit ér az a lélek, aminek nincs milliónyi teste?
Mire a test, ha nincs milliónyi szája?
Minek a száj, ha nincs benne milliónyi nyelv,
s mit ér a nyelv, ha nem (zengi) a Szent Nevek millióit?!

ātmāstu nityaṁ śata-deha-vartī
dehas tu nāthāstu sahasra-vaktraḥ |
vaktraṁ sadā rājatu lakṣa-jihvaṁ
gṛhṇātu jihvā tava nāma-koṭim ||3||


Lelkem legyen örökkön száz testben lakozó,
és, ó Uram, e testeknek legyen ezernyi szája!
A szájak uraljanak százezernyi nyelvet,
s minden nyelv zengje neveid milliárdjait!

yadā yadā mādhava yatra yatra
gāyanti ye ye tava nāma-līlāḥ |
tatraiva karṇāyuta-dhāryamāṇās
tās te sudhā nityam ahaṁ dhayāmi ||4||


Ó, Mádhava, bárhol, bármikor,
bárki zengi neved vagy kedvteléseid,
én tízezer füllel jelenek meg ott,
hogy mindig e nektárt kortyolhassam!

karṇāyutasyaiva bhavantu lakṣa-
koṭyo rasa-jñā bhagavaṁs tadaiva |
yenaiva līlāḥ śṛṇavāni nityaṁ
tenaiva gāyāni tataḥ sukhaṁ me ||5||


Hadd legyen ezernyi fülem,
és milliárdnyi nyelvem, ó, Uram!
Hadd halljak velük szakadatlan a kedvteléseidről,
s zengjem őket. Ez az én boldogságom!

A nyelv kifejezésére a szanszkrt nyelvben több szó is használatos. A jihvā a lángnyelv, a tűz nyelvéhez való hasonlóságra utal, a rasajña pedig az ízek ismerője.


karṇāyutasyekṣaṇa-koṭir asyā
hṛt-koṭir asyā rasanārbudaṁ stāt |
śrutvaiva dṛṣṭvā tava rūpa-sindhum
āliṅgya mādhuryam aho dhayāni ||6||


Fülek ezreit, szemek millióit,
szívek tízmillióit és nyelvek milliárdjait akarom!
Szépséges alakod tengerét látva, hallva
és magamhoz ölelve iszom édességed!

netrārbudasyaiva bhavantu karṇa-
nāsā-rasajñā-hṛdayārbudaṁ vā |
saundarya-sausvarya-sugandha-pūra-
mādhurya-saṁśleṣa-rasānubhūtyai ||7||


Szemek milliárdjait akarom! Igen, legyen
milliárdnyi fülem, orrom, nyelvem és szívem,
hogy szépséged, hangod, illatod,
tiszta édességed, ölelésed boldogságos ízét érezhessem!

Az érzékek (szemek, fülek, stb.) és a hozzájuk kapcsolódó érzéktárgyak kapcsolata nem szorul magyarázatra. A hṛdaya szó szívet is jelent, de mellkast is – az ölelés érzékét. Boldogságos íz: a rasa jelentése nedv, íz, szeretet, érzelem, ugyanakkor boldogság is.


tvat-pārśva-gatyai pada-koṭir astu
sevāṁ vidhātuṁ mama hasta-koṭiḥ |
tāṁ śikṣituṁ stād api buddhi-koṭir
etān varān me bhagavan prayaccha ||8||


Legyen milliónyi lábam, hogy melletted lehessek,
milliónyi kezem, hogy szolgálatodra legyek,
és milliónyi értelmem, tanítani azokat.
E kegyeket add meg nékem, ó, Uram!

Melletted lehessek: a mellette járó (pārśva-ga, vagy pārśva-cara) a kísérő, szolgáló, aki mindig ura mellett megy, hogy szolgálatára lehessen.
A versmértékek: az első strófa vasantatilakā (a tavasz ékessége), a többi upajāti.

Visvanáth Csakravartí költeményének egyik előképe a Bhágavata-purána 4.20.24. verse. A Prthu király áldozatával elégedett Úr megjelenik az áldozati arénában, és így szól hozzá: áldozatok bemutatása, vezeklés, vagy a jóga gyakorlása nem elegendő ahhoz hogy, az emberek eljussanak hozzám, ám a te nagyszerű tulajdonságaiddal nagyon elégedett vagyok, kérj hát tőlem egy kegyet, legyen az bármi! A király így felelt:

na kāmaye nātha tad apy ahaṁ kvacin
na yatra yuṣmac-caraṇāmbujāsavaḥ |
mahattamāntar-hṛdayān mukha-cyuto
vidhatsva karṇāyutam eṣa me varaḥ ||


Ó, Uram! Nem vágyom semmi olyanra,
amiben nem (lelem) lótuszlábad nektárját!
A legnagyszerűbb (híveid) szívéből áradó, és ajkain felfakadó
(nektár hallására) adj nékem tízezed fület! Ez az én kívánságom.

A költemény másik előképe Rúpa gószvámí műve, a Vidagdha-mádhava egyik verse:

tuṇḍe tāṇḍavinī ratiṁ vitanute tuṇḍāvalī-labdhaye
karṇa-kroḍa-kaḍambinī ghaṭayate karṇārbudebhyaḥ spṛhām |
cetaḥ-prāṅgaṇa-saṅginī vijayate sarvendriyāṇāṁ kṛtiṁ
no jāne janitā kiyadbhir amṛtaiḥ kṛṣṇeti varṇa-dvayī ||


Az ajkak közt táncolva szájak sokaságának vágyát kelti,
a fülben kinyílva pedig százmilliónyi fül megszerzésére ösztönöz.
A szív udvarán lakozva minden érzék működésén győzedelmeskedik –
vajon mennyi nektárt rejt még Krsna nevének két szótagja?

2021. augusztus 21., szombat

Visvanáth Csakravartí: Krsna, aki maga Bhagaván

śrī-śrī-svayaṁbhagavattvāṣṭakam

A költemény címe szó szerint „Nyolc strófa a maga Bhagavánságáról” (svayam bhagavattva) utalás a Bhágavata-purána nevezetes versére. A purána kerettörténete Szúta gószvámí és a bölcsek beszélgetése, Naimisa erdejében. A beszélgetés során Szúta gószvámí felsorolja az Úr e világbéli megjelenéseit – néhányukat név szerint is megemlíti, majd megállapítja: az avatárok megszámlálhatatlanok, Hari a kimeríthetetlen forrás, s miként a bővizű forrás táplálta tóból számtalan csermely, patak indul útjára, úgy áradnak ki az isteni megnyilvánulások. Majd így folytatja:

ete cāṁśa-kalāḥ puṁsaḥ kṛṣṇas tu bhagavān svayam |
indrāri-vyākulaṁ lokaṁ mṛḍayanti yuge yuge ||


Mindezek (az avatárok) az Úr rész-töredékei, ám Krsna maga Bhagaván.
Időről időre megörvendeztetik ők az Indra ellenségeitől háborgatott világot. (Bhágavata-purána 1.3.28.)

Bhagavān a bhaga (fenség, nagyszerűség) szó -vat birtokos képzővel továbbképzett alakja, így a jelentése fenséget birtokló, azaz a fenséges. A bhaga – mint oly sok más szanszkrt szó – többjelentésű, Parásar muni a Visnu-puránában a bhaga hatféle jelentését sorolja fel:

aiśvaryasya samagrasya
vīryasya yaśasaḥ śriyaḥ |
jñāna-vairāgyayoś-caiva
ṣaṇṇāṁ bhaga itīraṇā ||


„Teljes isteni fenség (vagy: egyeduralkodó hatalom, gazdagság),
hősiesség (vagy erő), hírnév, szépség (vagy vagyon, bőség),
tudás és lemondás (azaz függetlenség, közömbösség a világgal szemben),
e hatot tartják fenségnek.” (Vp. 6.5.74.)

A költemény első strófája e hat tulajdonságot vonatkoztatja Krsnára, majd versenként egy-egy jelzőt részletesebben is megvizsgál, s rávilágít, hogy az Krsna mely kedvtelésében, lílájában mutatkozik meg leginkább – igazolva ezzel a kiinduló tételt: Krsna maga Bhagaván.



sva-janmany aiśvaryaṁ balam iha vadhe daitya-vitater
yaśaḥ pārtha-trāṇe yadu-puri mahā-sampadam adhāt |
paraṁ jñānaṁ jiṣṇau muṣalam anu vairāgyam anu yo
bhagaiḥ ṣaḍbhiḥ pūrṇaḥ sa bhavatu mude nanda-tanayaḥ ||1||


Születésében az isteni hatalom, a démonok seregeinek elpusztításában az erő,
Pártha oltalmazásában a hírnév (mutatkozik meg). Ő adta a Jaduk városa csodás gazdagságát,
a győztes háborúban pedig a legfőbb tudást. Aki lemondásának a vasbuzogány (a jelképe),
a hatféle fenséggel teljes, ő, Nanda kisfia legyen elégedett!

A győztes háborúban a Kuruksétrán megvívott háborúra utal, ahol Krsna a Bhagavad-gítát elbeszélte, a vasbuzogány említése pedig a Jaduk e világból távozására.

caturbāhutvaṁ yaḥ sva-jani samaye yo mṛd-aśane
jagat-koṭīṁ kukṣy-antara-parimitatvaṁ sva-vapuṣaḥ |
dadhi-sphoṭe brahmaṇy atanuta parānanta-tanutāṁ
mahaiśvaryaḥ pūrṇaḥ sa bhavatu mude nanda-tanayaḥ ||2||


Aki négy karral jelent meg születésekor, majd földet evett, hogy
a világok milliárdjait mutassa meg saját testében.
Az aludttejes csupor összetörésekor (e legfelsőbb) Brahman transzcendentális testének végtelenségét nyilvánította meg.
Az isteni hatalommal teljes, ő, Nanda kisfia legyen elégedett!

Krsna négykarú megjelenésével mutatja, hogy ő Isten. Majd mikor a fiúk bepanaszolják Jasódának, hogy földet evett, a szájában megmutatja a mindenséget – Jasódá kisfia szájában megpillantja a világokat, saját magát is, ahogy a kisfia szájába néz éppen. Jasódá egy pillanatra felismerte valós helyzetüket, ám e tudatosságot nyomban elmosta mélységes anyai szeretete. Egy más alkalommal éppen vajat akart köpülni, ám Krsna megéhezett – anyja ölébe mászott, hogy szophasson. Jasódá szoptatni is kezdte, ám a tűzhelyen futni kezdett a tej. Ekkor letette kisfiát, hogy a tejjel törődjön. Ám Krsna még nem lakott jól – haragjában egy kővel összetörte az aludttejes csuprot, és egy félreeső helyen falatozni kezdett belőle. Jasódá közben levette a tűzről a forró tejet, s mire hátranézett, már híre hamva sem volt a kisfiúnak. A szomszéd szobában talált rá, amint a majmoknak osztogatta a csupor tartalmát. Hátulról óvatosan mögé lopódzott, és nyakon csípte. Hogy nyugodtan folytathassa a házimunkát, elhatározta, hogy Krsna derekára kötelet köt, s azt egy famozsárhoz kötözi – így biztos lehet benne, hogy a fiúcska a mozsár közelében marad, és nem okoz több kárt. Fogott is egy darab kötelet, hogy a fiúcska derekára kösse… ám a kötél nem ért össze, két ujjnyi hiányzott belőle. Újabb kötelet kötött hozzá, ám még mindig két ujjnyi hiányzott, hogy átérje Krsna derekát. S akárhogy próbálkozott, akárhány kötelet csomózott egymáshoz, mindig éppen két ujjnyi hiányzott. Jasódá egészen zavart lett, a ruhája szétzilálódott, teste verítékben úszott, a virágok kihullottak a hajából. Mikor Krsna látta, mennyire kimerült, kegyesen megengedte, hogy győzzön az anyai szeretet… és engedte magát megkötözni.
A Bhágavata-puránában Suka elbeszélésében utal az ellentmondásra – a Krsnaként megjelenő megnyilvánulatlan transzcendentális formája nem szorítható keretek közé, azaz nem kötözhető meg, ám a szeretetnek megadja magát:

na cāntar na bahir yasya na pūrvaṁ nāpi cāparam |
pūrvāparaṁ bahiś cāntar jagato yo jagac ca yaḥ ||
taṁ matvātmajam avyaktaṁ martya-liṅgam adhokṣajam |
gopikolūkhale dāmnā babandha prākṛtaṁ yathā ||


Akinek sem belseje, sem külseje, kezdete sincs és vége sincs,
ám aki a világ kezdete és vége, belseje és külseje, aki maga a világ,
őt, a halandóként megjelenő Visnut a megnyilvánulatlant édesszülöttének gondolván,
egy kötéllel a mozsárhoz kötötte a fejősasszony, mintha egy közönséges (kisfiú) volna csupán. (Bhág. 10.9.13-14.)

balaṁ bakyāṁ danta-cchadana-varayoḥ keśini nṛge
nṛpe bāhvor aṅghreḥ phaṇini vapuṣaḥ kaṁsa-marutoḥ |
giritre daityeṣv apy atanuta nijāstrasya yad ato
mahaujobhiḥ pūrṇaḥ sa bhavatu mude nanda-tanayaḥ ||3||


(Pútaná) boszorkányon ajkai erejét mutatta meg, Késín és Nrga
királyon karjaiét, a csuklyás (Káliján) lábaiét, Kanszán és Trnávartán teste erejét,
Siván és a daitják seregein pedig fegyverei erejét.
A mérhetetlen erőkkel teljes, ő, Nanda kisfia legyen elégedett!
Pútaná méreggel kente be mellét, hogy szoptatás közben megmérgezze a csecsemő Krsnát, ám ő az életerőt szívta ki belőle. A sörényes Késí démont csupasz kézzel fojtotta meg, míg az óriásgyíkká változott Nrga királyt egy mély kútból emelte ki könnyedén. A Jamuná vizét mérgező Kálija kígyó csuklyáin táncolt, míg a forgószél-démon Trnávarta teste súlyától zuhant a földre. Kansza arénájában miután végzett a birkózókkal, Krsna az emelvényre ugrott, Kanszát a porondra hajította, majd rávetette magát – puszta kézzel végzett vele. Bánászura aki Siva híve volt, foglyul ejtette Aniruddhát, Krsna unokáját. Krsna a Jaduk seregei élén indult Aniruddha kiszabadítására, ám Siva maga oltalmazta híve, Bánászura városát. Ekkor csapott össze Siva és Krsna, s az ütközetben Krsna győzedelmeskedett.

asaṅkhyāto gopyo vraja-bhuvi mahiṣyo yadu-pure
sutāḥ pradyumnādyāḥ sura-taru-sudharmādi ca dhanam |
bahir dvāri brahmādyapi balivahaṁ stauti yad ataḥ
śriyāṁ pūraiḥ pūrṇaḥ sa bhavatu mude nanda-tanayaḥ ||4||


A megszámlálhatatlan gópí Vradzsa földjén, a királynők (Dvárakában,) a Jaduk székvárosában,
fiai, mint Pradjumna és a többiek, a mennyei (páridzsáta) fa, a Szudharma (gyülekezőcsarnok) jelentik gazdagságát.
Kapuja előtt Brahmá (és a többi félisten) áll fohászkodva, felajánlásokkal kezükben.
A vagyon árjával teljes, ő, Nanda kisfia legyen elégedett!

yato datte muktiṁ ripu-vitataye yan nara-janir
vijetā rudrāder api nata-janādhīna iti yat |
sabhāyāṁ draupadyā varakṛd atipūjyo nṛpa-makhe
yaśobhis tat pūrṇaḥ sa bhavatu mude nanda-tanayaḥ ||5||


Üdvösséggel áldja meg ellenségei garmadáját is, és bár emberként született,
mégis legyőzte Rudrát és a többi (félistent) is, ám csupán alázatos híveitől függ.
A gyülekezőcsarnokban áldásban részesítette Draupadít, és (Judhisthir király rádzsa-szújá) áldozatában is mindenki őt imádta,
A hírnévvel teljes, ő, Nanda kisfia legyen elégedett!

nyadhād gītā-ratnaṁ trijagad-atulaṁ yat priya-sakhe
paraṁ tattvaṁ premṇoddhava-parama-bhakte ca nigamam |
nija-prāṇa-presṭhāsv api rasa-bhṛtaṁ gopa-kulajā-
sv-ato jñānaiḥ pūrṇaḥ sa bhavatu mude nanda-tanayaḥ ||6||


Kedves barátjának adta a Gítá három világban páratlan drágakövét,
kiváló bhaktájának, Uddhavának pedig a véda legfőbb valóságát (tanította) nagy szeretettel.
A gópíknak, akiket életénél is kedvesebbnek tart, a raszával teli (tudást adta).
A tudással teljes, ő, Nanda kisfia legyen elégedett!

kṛtāgaskaṁ vyādhaṁ satanum api vaikuṇṭham anayan
mamatvasyaikāgrān api parijanān hanta vijahau |
yadapy ete śrutyā dhruvatanutayoktās tad api hā
sva-vairāgyaiḥ pūrṇaḥ sa bhavatu mude nanda-tanayaḥ ||7||


Még a bűnös vadászt is saját testében vitte Vaikunthára,
és még saját figyelmes kísérőit is elhagyta,
noha a sruti is megerősíti, hogy ők örökkévaló testben élnek!
Aki lemondással teljes, ő, Nanda kisfia legyen elégedett!
Saját figyelmes kísérői a dévák, akik a Jadu dinasztiában születtek meg

ajatvaṁ janmitvaṁ ratir aratitehārahitatā
salīlatvaṁ vyāptiḥ parimitir ahaṁtā-mamatayoḥ |
pade tyāgātyāgāv ubhayam api nityaṁ sad urarī-
karotīśaḥ pūrṇaḥ sa bhavatu mude nanda-tanayaḥ ||8||


Születetlen, mégis megszülető. Szeretetteljes, ugyanakkor közömbös. Mozdulatlan,
mégis játékos. Mindent átható, ám korlátozott. Az „én” és „enyém” (központú gondolkodás)
helyzetétől megvált, és mégsem vált meg, az örökkön létező
Isten, a teljesség, ő, Nanda kisfia legyen elégedett!

„Én” és „enyém”: a versben mindkét névmás az elvont fogalmat képző -tā képzővel áll, szó szerint így volna fordítandó: az énség és enyémség helyzetétől megvált. Az énség és az enyémség, azaz hogy az ember magát helyezi világa középpontjába, és magáénak véli az őt körülvevő dolgokat.
samudyat-sandeha-jvara-śata-haraṁ bheṣaja-varaṁ
jano yaḥ seveta prathita-bhagavattvāṣṭakam idam |
tad-aiśvarya-svādaiḥ sva-dhiyam ativelaṁ sarasayan
labhetāsau tasya priya-parijanānugya-padavīm ||9||


Aki az ébredő kétely százféle lázát csillapító legkiválóbb gyógyszernek,
az itt feltárt Bhagavattástaka című költeménynek szenteli magát,
és az Úr isteni fenségének zamatával ízesíti saját értelmét,
az eléri az ösvényt, mely az Ő kedves kísérőinek társaságába vezet.

A versmérték śikhariṇī (koronás), így a költemény a Dzsagannáthástakam dallamával recitálható.




2021. március 20., szombat

Visvanáth Csakravartí: Vers az álombéli kedvtelés nektárjáról


śrī-svapna-vilāsāmṛtāṣṭakam


priye svapne dṛṣṭā saridina-sutevātra pulinaṁ
yathā vṛndāraṇye naṭana-paṭavas tatra bahavaḥ |
mṛdaṅgādyaṁ vādyaṁ vividham iha kaścid dvijamaṇiḥ
sa vidyud-gaurāṅgaḥ kṣipati jagatīṁ prema-jaladhau ||1||


Kedvesem! Álmomban egy olyan folyót láttam, mint ez itt, a partján is pontosan ilyen föveny volt.
Rengetegen táncoltak, éppen úgy, mint Vrndá erdejében.
Mrdanga, és temérdek más hangszer muzsikája hallatszott, és láttam, amint a bráhmanák gyöngye,
ez a tündöklő, aranyfényű személy az egész világot a rajongó istenszeretet óceánjába dobta.

vidyut-gaurāṅgaḥ – tündöklő Gauránga, mondja a szöveg, ám mert Rádhá egy álombéli ismeretlen bráhmanáról beszél, nyilván nem a nevét említi.
Vrndávan a Jamuná, míg Navadvíp a Gangesz partján fekszik. Ám míg Vrndá erdejében Krsna az éjszaka közepén, titokban táncolt a hozzá legközelebb álló gópíkkal, addig a Rádhá álmában látott bráhmana körül napfényben, nyíltan táncolnak rengetegen.


kadācit kṛṣṇeti pralapati rudan karhicid asau
kva rādhe hā heti śvasiti patati projjhati dhṛtim |
naṭaty ullāsena kvacid api gaṇaiḥ svaiḥ praṇayibhis
tṛṇādi-brahmāntaṁ jagad atitarāṁ rodayati saḥ ||2||


Olykor sírva kiáltozott: Krsna! Máskor meg
így sóhajtozott: ó jaj, Rádhá, merre vagy? Hol a földre roskadt önuralmát vesztve,
hol pedig boldogan táncolt kedves társai körében.
Megríkatta ő az univerzum minden egyes lakóját – Brahmától az utolsó fűszálig.

tato buddhir bhrāntā mama samajani prekṣya kim aho
bhavet so’yaṁ kāntaḥ kim ayam aham evāsmi na paraḥ |
ahaṁ cet kva preyān mama sa kila cet kvāham iti me
bhramo bhūyo bhūyān abhavad atha nidrāṁ gatavatī ||3||


Látván ezt gondolataim megzavarodtak. Ó, vajon ki
lehet ő? talán a kedvesem? akkor vajon ki vagyok én?
És ha én vagyok, hol a kedvesem, ha pedig ő, akkor hol lehetek én?
Így kavarogtak a gondolataim, aztán ismét álomba merültem.

(Rádhá történetét hallván Krsna így szólt:)

priye dṛṣṭvā tās tāḥ kutukini mayā darśita-carī
rameśādyā mūrtīr na khalu bhavatī vismayam agāt |
kathaṁ vipro vismāpayitum aśakṛt tvāṁ tava kathaṁ
tathā bhrāntiṁ dhatte sa hi bhavati ko hanta kim idam ||4||


Kíváncsi szerelmem! Láttad mindazon formáimat,
Ramá urát s a többieket, kiket megmutattam már neked, és nem lepődtél meg egy cseppet sem!
Mégis, hogy lehet, hogy most csodálkozásra késztet ez a bráhmana,
s úgy elbizonytalanít, hogy kérdezel: Ó, vajon ki lehet?
Ramá ura, azaz Laksmí ura, Nárájan.

iti procya preṣṭhāṁ kṣaṇam atha parāmṛṣya ramaṇo
hasann ākūtajñaṁ vyanudad atha taṁ kaustubha-maṇim |
tathā dīptaṁ tene sapadi sa yathā dṛṣṭam iva tad
vilāsānāṁ lakṣmaṁ sthira-cara-gaṇaiḥ sarvam abhavat ||5||


Így szólt a szerelmes Krsna, majd egy pillanatra kedvesét megérintve,
mosolygó arccal kézbe vette a Kausztubha ékkövet, a kívánságok tudóját.
Az felizzott, majd éppen úgy, ahogy (azt Rádhá) látta
megmutatta (az álombéli) kedvteléseket, minden apró részletével együtt.
kedvesét megérintve: a parāmṛś gyök kétféle jelentése miatt a vers első pádája fordítható így is: kedvesén tűnődve.
kézbe vette: az eredetiben: megütötte; minden apró részletével együtt: az eredetiben: az álló és mozgó kísérőkkel együtt.

vibhāvyātha proce priyatama mayā jñātam akhilaṁ
tavākūtaṁ yat tvaṁ smitam atanuthās tat tvam asi saḥ |
sphuṭaṁ yan nāvādīr yad abhimatir atrāpy aham iti
sphurantī me tasmād aham api sa evety anumime ||6||


(Rádhá) így szólt: Szerelmem, most már mindent megértettem!
A kívánságod, ami mosolyt csalt a szádra, s hogy te ő vagy!
Nyilvánvaló a vágyad is, mit nem mondtál el, hogy benne legyek én is!
A fénye lesz az enyém, így én is ő leszek – ez a következtésem.

yad apy asmākīnaṁ rati-padam idaṁ kaustubha-maṇiṁ
pradīpyātraivādīdṛśad akhila-jīvān api bhavān |
sva-śaktyāvirbhūya svam akhila-vilāsaṁ pratijanaṁ
nigadya premābdhau punar api tad ādhāsyasi jagat ||7||


Noha szerelmünk hajléka itt van, a Kausztubha ékkő
fényében minden lényt megmutattál nekem amott.
Saját energiáid révén megjelenve minden egyes embert megszólítva mutatod meg önnön kedvteléseid teljességét,
s ezzel újfent a rajongó szeretet óceánjába veted majd a világot.
Bár a szerelmünk hajléka itt van Vrndávanban, megmutattad nekem álmom valóságát, ahogy aranyfényű bráhmanaként ott (Navadvípban) mindenkit megtáncoltatsz, és megríkatsz mindenkit – a fűszáltól Brahmáig –, akik éppoly szerelmes vonzalommal fordulnak feléd, mint én.

yad uktaṁ gargeṇa vraja-pati-samakṣaṁ śruti-vidā
bhavet pīto varṇaḥ kvacid api tavaitan na hi mṛṣā |
ataḥ svapnaḥ satyo mama ca na tadā bhrāntir abhavat
tvam evāsau sākṣād iha yad anubhūto’si tad ṛtam ||8||


Amit a véda-tudó Garga mondott, Vradzsa ura előtt,
a sárga színben való megjelenésedről, cseppet sem volt tévedés.
És ezért volt az álmom is igaz, nem holmi üres képzelgés!
Ő te magad vagy, ez a helyes megértés!
Rádhá Gargára tett utalásával kapcsolatban a Bhágavata-puránában az alábbi olvasható: Balarám és Krsna névadó ünnepén Garga többek közt ezt mondja Krsnáról:

āsan varṇās trayo hy asya gṛhṇato 'nuyugaṁ tanūḥ |
śuklo raktas tathā pīta idānīṁ kṛṣṇatāṁ gataḥ ||


E fiú három színt vett már magára a világkorszakok szerint,
fehér, vörös, és sárga, most pedig feketéssé lett. (Bhág. 10.8.13.)

pibed yasya svapnāmṛtam idam aho citta-madhupaḥ
sa sandeha-svapnāt tvaritam iha jāgarti sumatiḥ |
avāptaś caitanyaṁ praṇaya-jaladhau khelati yato
bhṛśaṁ dhatte tasminn atula-karuṇāṁ kuñja-nṛpatiḥ ||9||


Kinek értelme méhecskéje ezt az álom-nektárt kortyolgatja,
az a bölcs hamar felébred a kételyek álmából,
és Csaitanját elérve a szerelem óceánjában játszadozik majd,
ahol megkapja az erdei ligetek királyának páratlan kegyét.

A versmérték: śikhariṇī (koronás).

2021. január 23., szombat

határok

 
 Egy vaisnava fórumon találkoztam a következő gondolattal:

A Bhágavata-purána 5.1.40. verse így szól:

bhū-saṁsthānaṁ kṛtaṁ yena sarid-giri-vanādibhiḥ |
sīmā ca bhūta-nirvṛtyai dvīpe dvīpe vibhāgaśaḥ ||

Sríla Prabhupád fordításában: „Hogy véget vessen a civakodásnak az emberek között, Prijavrata Mahárádzs határokat húzott a folyók, a hegyek és az erdők mentén, hogy senki se lépjen más birtokára.”

Lám – hangzott az érvelés –, a vers tanulsága, hogy a nemzeteknek, népcsoportoknak van létjogosultsága, következésképpen téves az elgondolás, hogy Európában meg kellene szüntetni a határokat, és egyesíteni kellene a különböző országok népeit.


A Hollandia és Belgium közötti határ Baarle-Nassauban.
 
Sríla Prabhupád kommentárja valóban alátámasztani látszik az érvelést. Először a különféle nemzetek – az ő szóhasználatával: fajok – eltérő karaktereit említi. Prthu király születésének történetére utal, mikoron a gonosz Véna királyt a bráhmanák átka elpusztítja, ám hogy a királyi ház vérvonala megmaradjon, s a birodalomnak uralkodója legyen, az uralkodó holttestéből két fiút hoztak létre (klónoztak?), előbb a Véna bűnét megtestesítő Nisádát, majd a dinasztia erényeit megtestesítő Prthut.
Hadd idézzem szó szerint Sríla Prabhupádot: „ ... először egy Nisáda nevű fekete ember született. A naisáda faj az erdőben kapott helyet, mert természetükből fakadóan mind tolvajok és gonosztevők. Ahogyan az állatok is a különféle erdőkben és hegyekben élnek, az állatias emberek sorsa szintén az, hogy ott éljenek.”

Bár a témánkhoz képest mellékszál, de én még emlékszem a nyolcvanas évek végén az osztrák boltok „magyar, ne lopj” üzenetű tábláira… a „természetükből fakadó tolvajok” rosszízű általánosítása bennem azt idézi fel. Személy szerint irtózom az ilyesféle általánosítástól. Ám tudom, hogy a huszadik század elején (mikor Sríla Prabhupád tanult) a nemzetkarakterológia és a fajelmélet tudományos kutatás tárgya volt. És csak a rend kedvéért említsünk klasszikus példákat kiváló naisádákra: az íjász Ékalavja, vagy Rámacsandra barátját és szövetségese, Guha, a naisádák királya, aki segít a száműzötteknek átkelni a Gangeszen. És igen, Sríla Prabhupád a kommentárban itt a Bhágavatam Nisáda születéséről szóló részét erősíti meg (Bhág. 4.14.46.): Nisáda leszármazottai (a naisádák) a hegyek és erdők vándorai, akik Véna szörnyű bűneit vették magukra.

Majd a fajelmélettől elszakadva Sríla Prabhupád fontos megállapítást tesz: „Senki sem emelkedhet a civilizált élet szintjére, amíg nem gyakorolja a Krsna-tudatot, mivel mindenkinek a karmájából és a természet kötőerőivel való kapcsolatából származó természete szerint kell élnie egy bizonyos helyen. Ha az emberek békében és egyetértésben akarnak élni, el kell fogadniuk a Krsna-tudatot, mert amíg a testi életfelfogásban élnek, addig nem érhetik el a legmagasabb szintet.”

És ne feledkezzünk meg arról sem, hogy maga Sríla Prabhupád fogalmazza meg számos helyen, hogy a fajhoz (immáron mint emberi faj) vagy nemzethez kötődő önazonosítás téves. Például: „A materialista életben az ember a testbe van zárva, s a hamis éntudat megtéveszti. »Én ez a test vagyok«, »emberi lény vagyok«, »amerikai vagyok«, »indiai vagyok« – gondolja. Ez a testi felfogás a hamis egónak köszönhető. A hamis egótól megtévesztett élőlény egy bizonyos családdal, nemzettel vagy közösséggel azonosítja magát, s ragaszkodása az anyagi világhoz egyre mélyebb és mélyebb lesz, míg végül rendkívül nehézzé válik számára, hogy kiszabaduljon ebből a rabságból.” (Bhág. 4.27.10. kommentárja)

Végezetül Sríla Prabhupád visszakanyarodik a vershez: „Prijavrata Mahárádzs a Föld felszínét szigetekre osztotta, hogy az emberek minden osztálya békésen élhessen, s ne kerüljön összetűzésbe másokkal. A nemzetiség modern elmélete a Prijavrata Mahárádzs által létrehozott felosztások következtében alakult ki.”

Vizsgáljuk meg a nemzetállamok kérdését is, ám előbb fordítsuk figyelmünket ismét a szóban forgó versre.

bhū-saṁsthānaṁ kṛtaṁ yena sarid-giri-vanādibhiḥ |
sīmā ca bhūta-nirvṛtyai dvīpe dvīpe vibhāgaśaḥ ||


Aki kialakította a föld elrendezését, folyókkal, hegyekkel, erdőkkel s a többivel,
és arányosan határt (szabott) a szigetek közt, a teremtmények elégedettsége kedvéért.

A vers Prijavrata királyról szól, aki a régi időkben az egész univerzum legendás uralkodója volt. A Bhágavata-purána elbeszélése szerint Isten imádása révén szinte korlátlan hatalommal bírt. Egy alkalommal például úgy döntött, nincs rendjén, hogy a Nap, ahogy pályáján halad, birodalma egyes részei sötétben maradnak. Ragyogó szekerén a Nap nyomába indult tehát, hogy fényt hozzon a homályba. Hét napig ját a Nap nyomában, bevilágítva a sötétséget. Végül a Nap kedvéért lemondott tervéről, ám szekerének kerekei mélyen felszántották Bhú-mandalát, a földkerekség síkját, szigetekre osztva azt.

Miért említ Sríla Prabhupád fordításában civakodást („Hogy véget vessen a civakodásnak az emberek között...”)? Visvanáth Csakravartí kommentárját követi, aki így ír: „a falusi, és más elöljárók pörlekedésének megakadályozása és elégedettségük végett”. A kulcsszó a nirvṛti, mely jelent elégedettséget, örömöt, illetve valami befejezését, valamitől való elállást. A szöveg nem említi konkrétan, hogy mit fejeznek be, ezért látom indokoltnak a nirvṛti fordításaként csupán a tárgy nélküli elégedettséget.
Srídhar szvámí kommentárja szerint: a teremtmények elégedettsége (sukha), egyetértése, és a viták elkerülése (avivāda) végett szabott határt a szigetek közé.

Vajon szükség van-e határokra? Az élőlények egyik alapvető szükséglete az otthon: olyan tér, mely az ő világa, ahol biztonságban van, ahol minden ismerős – még a szerzeteseknek is van ásramjuk. Prijavrata király a határokkal otthont adott a lényeknek. Ebben a tekintetben igen a válasz. Otthonra szükség van.
Ám mi köze ennek a nemzethez? Nem sok. A hagyományos kommentárok sem beszélnek nemzetekről, főleg nem nemzetállamokról… már csak azért sem, mert a nemzetállam – az egy nyelvű, egy kultúrájú emberekből szerveződő állam eszménye – az ő korukban nem létezett. Az emberek menekültek vagy költöztek a régi időkben is, a kereskedelem, a háború, vagy a zarándoklat messze vihette őket otthonaikból. A királyságok (Európában) pedig túlnyúltak az azonos nyelvű, származású emberek körein, azok nem a nemzetekről, hanem a királyokról szóltak.
Az emberek különféle körökben alkottak, alkotnak közösségeket, így a nyelvüket, kultúrájukat, vallásukat megőrző közösségeket is. És ezek nagyon fontos közösségek, régen is, ma is. Nem jó, ha elsorvadnak. Viszont a világ ma jóval kisebb, mint korábban. Ötszáz évvel ezelőtt Csaitanja Maháprabhu korában egy hónap járóföldre volt egymástól Navadvíp és Nílácsal, ma vonattal egy nap alatt odaér az utazó. Ez egészen más léptéket jelent. Egy ilyen kisebb világban jóval nagyobb jelentőségű az együttműködési készség.

A gondolatmenetet hadd zárjam ismét Sríla Prabhupád szavaival. A Srímad Bhágavatamhoz írt előszava e mondatokkal kezdődik: „Tudnunk kell, mi az, amire az emberi társadalomnak jelenleg szüksége van. Az emberi társadalmat többé nem osztják országokra és közösségekre a földrajzi határok: sokkal nyitottabb, mint a középkorban volt, s a világ abba az irányba halad, hogy egyetlen államot, egy egységes emberi társadalmat hozzon létre. A Srímad-Bhágavatam szerint a lelki kommunizmus eszménye többé-kevésbé az egész emberi társadalom egységén alapszik, sőt az élőlények együttes energiájának harmóniáján.”


2019. július 27., szombat

a jótulajdonságok sora


A Bhagavad-gítá 16. fejezete a jó, és rossz tulajdonságok szétválasztásáról beszél. Vajon miért éppen itt és most kerül szóba e téma? Srídhar Szvámí az előző fejezet lezárására utal: aki így ismer engem, a Legfőbb Személyt, az mindentudó, s engem imád minden módon, egész lényével (Bg. 15.19.) – mondja Krsna. Ki tudja ezt az igazságot, ki ismeri, kinek van esélye felismerni Istent, és kinek nem? Ki a tudásra felhatalmazott, s ki nem?
Más kommentátorok (Madhuszúdan Szaraszvatí, Visvanáth, Baladév) a 15. fejezet második versére mutatnak rá: az anyagvilág banjanfájának lefelé is terjeszkednek gyökerei, az emberi világban a tettekkel fonódnak össze. S e tettek isteniek vagy démoniak. (Bg. 15.2.) Korábban már a kilencedik fejezetben is felbukkant az isteni és démoni természet (Bg. 9.12-13.), most ismét felmerült, eljött hát az ideje a részletes kifejtésnek.
S ott a 15.16. vers, mely a mulandó (kṣara) testbe zárt gyarló, és a múlhatatlan (akṣara), örökkön felszabadult lényeket tárja elénk. A mulandó testbe zárt lények pedig alapvetően kétfélék: jó, és rossz tulajdonságokkal bírók, e tulajdonságok pedig isteni vagy démoni létre vezetők.


śrī-bhagavān uvāca
abhayaṁ sattva-saṁśuddhir jñāna-yoga-vyavasthitiḥ |
dānaṁ damaś ca yajñaś ca svādhyāyas tapa ārjavam ||1||
ahiṁsā satyam akrodhas tyāgaḥ śāntir apaiśunam |
dayā bhūteṣv aloluptvaṁ mārdavaṁ hrīr acāpalam ||2||
tejaḥ kṣamā dhṛtiḥ śaucam adroho nātimānitā |
bhavanti saṁpadaṁ daivīm abhijātasya bhārata ||3||


A magasztos úr szólott:
1. Félelemnélküliség, léttisztítás, megszilárdulás a gjána-jógában,
adományozás, érzékfegyelmezés és áldozás, önálló védatanulmányozás, önfegyelem, egyenesség,
2. erőszaknélküliség, őszinteség, mentesség a dühtől, lemondás, békesség, tartózkodás a hibakereséstől,
könyörület az élőlények iránt, mentesség a kapzsiságtól, kedvesség, szégyenlősség, rendíthetetlenség,
3. bátorság, türelem, elszántság, tisztaság, a rosszindulat hiánya, önteltség hiánya,
(ezek) az isteni tökéletességre született (tulajdonságai), Bhárata.



A felsorolt huszonhat fogalom részben tulajdonság, részben cselekvés – a tulajdonság utóbbiak kapcsán az irántuk megmutatkozó hajlam, belső késztetés. Madhuszúdan Szaraszvatí és Baladév Vidjábhúsan kommentárjaikban e tulajdonságokat varnák és ásramok, a társadalmi- és életrendek szerint csoportosítják. S ugyan elmondható, hogy egy-egy élethelyzetben valamely tulajdonság különösen fontos, ezen elveket jó mindannyiunknak szem előtt tartanunk.

Az első három a szerzetes kívánatos tulajdonságai.
1. félelemnélküliség (abhaya): egyes kommentátorok a szerzetesi léttel együtt járó létbizonytalansághoz kötik a fogalmat, erre utal Sríla Prabhupád is: egyedül él, így egyedüli támasza az isteni gondviselés lehet. Mások általában beszélnek a félelemről: „a vágyott és nemkívánt dolgok, az elválás és együttlét alakját öltő szenvedés okának meglátása miatti gyötrődés a félelem, ennek elhagyása a félelemnélküliség” – mondja Rámánudzsa.

2. léttisztítás (sattva-saṁśuddhi): A sattva szó a létigéből (as) képzett folyamatos melléknévi igenév (sat – lévő) állapotának megjelölése: „lévőség”, az élőlényt magát, s annak lényegét, vagy természetét is jelentheti… és a jóság, emelkedett tisztaság minőségének (guṇa) is ez a neve. A saṁśuddhi jelentése: teljes megtisztítás. A léttisztítás a tudat emelkedettsége, ezáltal pedig a teljes lét megtisztulása. Rámánudzsa álláspontja szerint a tudatnak (a vers sattva szava) a jóság (szanszkrtul szintén sattva) állapotába helyezése, azaz felülemelkedés a szenvedély (rajas) és tompaság (tamas) kötelékein.
Visvanáth kommentárjában: citta-prasāda, azaz a szív (vagy értelem) jóindulata, kegyessége, nyugodt, tiszta állapota. Baladév szerint az elme (manas) megszilárdítása a gyakorló saját életrendje és dharmája szerinti helyes viselkedés révén.

3. megszilárdulás a gjána-jógában (jñāna-yoga-vyavasthiti): Sankara mellérendelő szóösszetételként értelmezi a jñāna-yoga szavakat: a jñāna az átman és tan más alapvető fogalmainak megértése a szentírások és mesterek segítségével, a jóga pedig mindezeknek a személyes életünkbe való átültetése, megélése – a megszilárdulás pedig e kettőben való meggyökerezés. Visvanáth Csakravartí a 13.8-12. versekre utal vissza, melyekben Krsna a tudás húsz ismérvét sorolja, az alázatossággal kezdve a sort.

A következő három tulajdonság a családosokban bontakozhat ki leginkább:
4. adományozás (dāna): az ember – képességeihez mérten – igyekezzék gondoskodni mások alapvető létszükségleteiről – mondja Sankara, s ezzel más kommentárok is egyetértenek: akár a saját élelmének szétosztásával is.
A kötőerők szerinti háromféle adományozásról a 17.20-22. versek szólnak: a belső ösztönzésre, alkalmas helyen időben, önzetlenül (azaz a viszonzás vágya nélkül) az arra méltó személynek adni a szattva (jóság) minősége szerinti adományozás. Míg radzsasz (szenvedély) jellemzi az adományozót, aki viszonzás elvárásával, a jótett gyümölcse iránti vággyal eltelve, vagy vonakodva ad. Az alkalmatlan helyen és időben, arra méltatlannak, tiszteletlenül, megvetéssel való adományozást a tamasz (tompaság) jellemzi.

5. érzékfegyelmezés (dama): a külső érzékek fölötti uralom elnyerése, megőrzése. A bensőnk uralása, fegyelmezése a 14. tulajdonság, a békesség témája, a kettő szorosan összetartozó fogalom. A dama szó gyöke a dam – megszelídül, megnyugszik ige, a dama e cselekvés neve, azaz a folyamat, mi által megszelídül, megnyugszik, elcsendesül az elme, s ezáltal az érzékek fölötti uralom is bekövetkezik.

6. áldozás (yajña): A kommentárok többnyire a védák ajánlott rítusait említik: az újholdkor és teliholdkor elvégzendő áldozatot (Srídhar Szvámí), a dévák imádatát általában (Visvanáth Csakravartí). Madhuszúdhan Szaraszvatí kommentárja a bráhmanák ötféle mindennapos áldozásait említi. Hiszen az ember adóssággal születik: Istennek, az anyagvilágot irányító erőknek (déváknak), családja, nemzetsége, népe őseinek (az ősatyáknak). És feladata, hogy lehetősége szerint gondoskodjon minden érző lényről, s különösképpen embertársairól. Ezen ötféle feladathoz ötféle áldozás társul. A legjelentősebbet, a brahman-áldozatot Krsna külön említi, a következő pontban – ez a szvádhjája.

A növendékekhez (brahmacsárí) és a remetékhez egy-egy tulajdonság sorolódik,
7. önálló védatanulmányozás (svādhyāya): Baladév Vidjábhúsan szerint: „A brahmacsárí (kötelességének) a szvádhjáját nevezi: ez a brahman-áldozat, ami a Magasztos úr energiáját ajándékozza, mely isteni hangok sokasága – erre gondolva szentelődjék egyedül véda-recitálásnak.” A svādhyāya a védahimnuszok és mantrák recitálása, zengése, mely szorosan összefonódik a hallottakban való elmélyedéssel is. (Bg. 4.28. „Más, fogadalmaikban szilárd aszkéták… a szvádhjája és tudás áldozatát végzik.”) A szvádhjája gyakorlója tudatosítja magában, hogy az isteni hangokat zengi, így e zengés folytán a Magasztos úr energiája (bhagavat-śakti) száll reá.

8. önfegyelmezés (tapas): a szó gyöke a tap – ragyog, süt, önfegyelmet gyakorol ige. Gyakorta fordítják vezeklésnek, ám itt nem a keresztény fogalomkörből ismerős penitenciáról van szó, a szó etimológiája inkább elhivatottságra, belső tűzre utal, olyasmire, ami erőt ad és inspirál. Krsna a Gítá 17. fejezetében ekképpen szól a három kötőerő szerinti önfegyelmezésről: Isten (vagy: a félistenek, égiek), a bráhmanák legkiválóbbjai, a tanítók és bölcsek tiszteletét, a tisztaságot, egyszerűséget, cölibátust és az erőszaknélküliséget tartják a test fegyelmezésének. A nem felzaklató (an-udvega, megnyugtató) beszéd, mely igaz, kedves és jóakaró, továbbá az önálló véda-tanulmányozás gyakorlása (svādhyāya-abhyasanam) jelenti a beszéd fegyelmezését. Derűs, nyugodt elme, kedvesség, hallgatás, önfegyelmezés és léttisztítás, ezt mondják az elme fegyelmezésének. Mindhármat nagy hittel gyakorló, tettei hasznát nem leső, odaadó ember önfegyelmezését szattva jellemzi. Ám radzsasz uralja a tisztelet, megbecsülés vagy imádat érdekében hivalkodón vagy képmutatón gyakorolt önfegyelmezést – ez ingatag, s mulandó. A balga elszánással véghezvitt, önkínzással, vagy másnak okozott szenvedéssel járó vezeklés jellemzője a tamasz. (Bg. 17.14-19.)

A bráhmana elérendő tulajdonságai az alábbiak:
9. egyenesség (ārjava); egyszerűség, nyíltság, a gondolat, szavak és tettek egysége... önmagunkban, és a másokkal való kapcsolatainkban is (Rámánudzsa szerint). Baladév szűkebben értelmezi: a tanító tisztán és világosan egészében tárja saját megértését a hittel eltelt tanítványa elé.

10. erőszaknélküliség (ahiṁsā): nem okoz szenvedést más lényeknek.

11. őszinteség (satya): úgy beszélni a dolgokról, ahogy azokat látjuk és gondoljuk, hátsó szándék nélkül, szem előtt tartva a jóindulatot, kedvességet. A Manu-szanhitá így inti a tanulmányait befejező ifjút: „Igazat szóljon és kedvesen szóljon. Ám ne szóljon igazat, ha az bántó volna, és ne szóljon hamisan, ha az netán kellemes volna is – ez az örök dharma.”

12. mentesség a dühtől (akrodha): kiegyensúlyozottság és béketűrés még nemtelen támadás közepette is.

13. lemondás (tyāga): Krsna a 18. fejezetben a lemondást általában, a tettek eredményétől, gyümölcsétől való függetlenségként határozza meg (Bg. 18.2.), ám Baladév itt az előző gondolatmenetet folytatja: elengedés, nem csupán fegyelmezettség, önuralom, hanem még egy rossz gondolata, rossz szava sincs az embernek, akkor sem, ha igaztalanul bántják.

14. békesség (śānti): míg az érzékek fegyelmezése (dama, a sorban az ötödik tulajdonság) a külső fegyelmezettség, a békesség a belső rend. A śānti szó gyöke a śam – megnyugszik, lecsöndesedik ige, a śānti szó e folyamat megnevezését jelöli, azaz a megnyugvás, lecsendesülés. Így hát nem csupán a nyugodt vízfelszín, hanem a képesség, amivel lecsendesítjük bensőnk háborgó tengerét.

15. tartózkodás a hibakereséstől (apaiśuna): A paiśuna gyalázkodás, vádaskodást, rossz hír keltését jelenti. Rámánudzsa szerint az olyan beszédtől és gondolattól való tartózkodás, ami másoknak kedvezőtlen lehet. Srídhar Szvámí gyakorlatiasan fogalmaz: a hibakereső mentalitástól való tartózkodást említi… talán azért is, mert a 25. tulajdonság (adroha – a rosszindulat hiánya) sok tekintetben hasonló ehhez. A vádaskodás nemléte nem az igazságra való vakságot jelent, ám nem feladat mindig irányítani, terelgetni az embereket: „A jóra mondja, hogy jó, s csak annyit mondjon: jó…” (Msz. 4.139.)

16. könyörület az élőlények iránt (dayā bhūteṣu): az együttérzés képessége, az ember nem fordul el közönyösen mások szenvedésétől.

17. mentesség a kapzsiságtól (aloluptva): a hagyományos kommentárok szerint egyszerűen a mohóság, sóvárgás nemléte. Újabb fordításokban más értelmezést is találhatunk, „semminek sem kívánása” (Baktay Ervin), „igénytelenség” (Vekerdi József).

18. kedvesség (mārdava): szelídség, lágyszívűség… ami által méltóvá válik az ember a tiszta szentek ölelésére – teszi hozzá Rámánudzsa –, ám türelmetlenné válik a tőlük való távollétben, folytatja a gondolatot Baladév.

19. szégyenlősség (hrī): ami visszatartja az embert a helytelen tettektől. Magyar fordításban találkozni a hrī szerénységként való értelmezésével. Szerény az, aki saját értékeivel nem dicsekszik, inkább csendesen visszahúzódó alkat, míg a szégyenlősség inkább a félénkség egyik formája, itt inkább az utóbbiról van szó. A hrī a Monier-Williams szótár szerint „shame, modesty, shyness, timidity”, Sríla Prabhupád a fordításában a modesty szót használja. A modesty egyfelől szerénységet, másrészt visszafogottságot jelent, olyan viselkedést, ami nem hívja fel a figyelmet magára – a hrī ez a visszafogottság, szemérmes viselkedés.

20. rendíthetetlenség (acāpala): nyugodt, rendíthetetlen megfontoltság. A cāpala jelentése gyors mozgás, kapkodás, megfontolatlanság, állhatatlanság, az a-cāpala mindennek az ellentéte. Srídhar Szvámí a kapkodás feladásáról beszél, amikor a hiábavaló tettek félretevéseként értelmezi e tulajdonságot. Baktay Ervin fordítása: „nyughatatlan mozgékonyság szándékos elkerülése” is innen fakad, bár itt vélhetően nem az adott esetben szükséges gyorsaság lelassítása, hanem a helyes célokra törő, gondos, pontos és figyelmes cselekvés a kívánatos tulajdonság.

A ksatrija számára három fontos tulajdonságot sorol fel:
21. bátorság (tejas): a szó jelent hőt, ragyogást, tündöklést, de a harci erények tündöklését, azaz erőt vagy hősiességet is. Ezért Sankara is igyekszik egyértelműsíteni: „bátorság, s nem a bőr ragyogása” – írja kommentárjában. Rámánudzsa szerint: a gonoszoknak való ellenállás, nem legyőzettetés.

22. türelem (kṣamā): a szív békessége, jóakarat akkor is, ha bántanak – mondja Rámánudzsa.

23. elszántság (dhṛti): a képesség, amivel a szellem a megfáradt testet és érzékeket megszilárdítja, új erővel tölti meg.

A vaisják számára különösen fontos tulajdonságok:
24. tisztaság (śauca): értve alatta a külső tisztaságot és a belsőt, az elme és értelem, a gondolatok tisztaságát, világosságát. Rámánudzsa a rituális külső és belső tisztaságot emeli ki, hogy a gyakorló alkalmassá váljon a szentírásba foglalt rítusok végzésére. Baladév – a vaisjákra fókuszálva – a tisztességes kereskedést, a csalárdságtól való mentességet említi.

25. a rosszindulat hiánya (adroha): a rosszindulat, ármány, gonoszság nemléte.

Végezetül a súdra jótulajdonsága:
26. önteltség hiánya (na atimānitā): az ember ne magát gondolja tiszteletreméltónak. A tisztelet nem elvárható… az másokban ébred.

Az isteni tökéletességre születettek eleve birtokolják e tulajdonságokat… a mi feladatunk pedig e nemes tulajdonságok kibontakoztatása önmagunkban.


2018. október 6., szombat

szentnek kell tekinteni?


A Bhagavad-gítá 9.30. versét Sríla Prabhupád így fordítja: „Még ha valaki a legszörnyűbb tettet is követi el, ha odaadó szolgálatot végez, szentnek kell tekinteni, mert a helyes utat járja.”
Felmerül a kérdés: vajon miként értelmezendő ez a gondolat? Valóban lássuk szentnek az elfogadhatatlan módon viselkedő bűnöst? Egyáltalán: hogyan lehetséges, hogy Isten felé forduló személy bűnössé válik?

Utóbbi kérdést Sríla Prabhupád kommentárjában úgy válaszolja meg, hogy rávilágít: tetteink kétfélék, cselekszünk az ideiglenes anyagi feltételek és körülmények hatására, illetve örök, lelki természetünk szerint is. És olykor megesik, hogy e kettő ellentétbe kerül egymással, az anyagi kötelékek erős befolyása miatt a még komoly törekvő is megtévedhet. Súlyos gondolat… hiszen a lelki életben komolyan törekvő eszményei szerint nem önmagáért cselekszik. Ám jelzi, hogy a dolgok nem fehérek-feketék, az eszmények és a megvalósulás olykor kettéválnak.

Más fordítók a hangsúlyt inkább a változásra teszik: az ember, aki valaha a múltban gonosz tetteket végzett, ám ma már túllépett ezeken, és Isten felé fordul, nem előbbi, hanem utóbbi tette szerint értékelendő. Nincs örök kárhozat, nincs megbocsájthatatlan bűn! Az ilyen emberben tiszteljük szent elhatározását, a szembenézés bátorságát, és az erőt, amivel képes meghaladni önmagát.
Bhakti Raksak Srídhar Mahárádzs így interpretálja a verset: „Még ha valaki a legförtelmesebb tetteket követi is el, ha minden kihasználáson és lemondáson alapuló, nem odaadó törekvést feladva elkezdi kizárólagos és háborítatlan odaadó szolgálatomat, akkor tiszteletreméltó, mint egy szent, mert magához ölelte az élet forradalmi síkját.”
Bhakti Gaurava Nrszinha Mahárádzs fordításában ugyanezzel az értelmezéssel él: nem szent, de tekintsük úgy, becsüljük úgy, mint egy szentet: „Még egy amúgy durva ember is, aki förtelmes dolgokat tett, ha vegyítetlen odaadással engem imád, az ilyen személyt a szentekhez hasonlónak kell tekinteni, mert a szándéka tökéletes."
Illetve Bakos Attila fordításában: „Még ha valaki a bűnösök legbűnösebbje is, ha eltérés nélküli imádatomba kezd, szentnek kell tekinteni, mert a helyes ösvényt választotta.”


A versről tűnődve jó emlékeznünk arra, hogy a vers nem önmagában álló, hanem Krsna bhaktit magasztaló gondolatmenetének része, a Bhagavad-gítá királyi tudásról szóló fejezetéből:

samo’haṁ sarva-bhūteṣu
na me dveṣyo’sti na priyaḥ |
ye bhajanti tu māṁ bhaktyā
mayi te teṣu cāpy aham ||9.29.||


Mindenkivel egyenlően (viselkedem),
nincs, akit gyűlölnék, nincs akit kedvelnék.
Ám akik szeretettel imádnak engem,
ők bennem vannak, és én bennük.

Mindenkivel egyenlő, ám akik szeretettel (bhaktyā) fordulnak felé, szeretettel imádják, azokkal mégis különlegesen erős a kapcsolata. Olyannyira, hogy:

api cet sudurācāro
bhajate mām ananya-bhāk |
sādhur eva sa mantavyaḥ
samyag vyavasito hi saḥ ||9.30.||


Még ha nagy gonosztevő
imád (is) engem eltérés nélkül,
ő bizony szádhunak tekintendő,
mert eltökéltsége helyes.

S a rákövetkező versben indoklást is ad:

kṣipraṁ bhavati dharmātmā
śaśvac-chāntiṁ nigacchati |
kaunteya pratijānīhi
na me bhaktaḥ praṇaśyati ||9.31.||


Hamar dharma-természetű lesz,
(és) tartós békét ér el.
Kauntéja, hirdesd!,
az én hívem nem bukik el.

Az imádás módját leíró „eltérés nélkül” (ananya-bhāj) kifejezésben a bhāj ugyanúgy a bhaj igei gyökből származó szó, az an-anya jelentése nem más, így az ananya-bhāj nem mást imádót, magát nem másnak szentelőt jelent. A 31. vers „béke” (śānti) szava kicsit más hangulatú, mint a magyar nyelvben: a szó a śam megnyugszik, lecsillapodik igéből képzett, a cselekvést megnevező kifejezés, így voltaképpen lecsillapodottságot jelent – nem csupán a tartós nyugalom állapotát, hanem azt a folyamatot, melynek során megszűnik a zavarodottság, és beáll a nyugalom.

A gondolatmenet elsősorban nem a bhakta esetleges helytelen viselkedéséről szól, hanem arról, hogy Krsna szorosan összetartozik az őt szeretettel imádó híveivel. Ezért a szóban forgó vers inkább extrém, szélsőséges példa, valami egészen elképzelhetetlen dolog. Ám ha mégis bekövetkezne, akkor – kedves Ardzsuna –, lásd világosan: ez csak egy pillanatnyi kilengés, hívem hamar dharma-természetűvé válik, és tartós békéjű lesz.
S ettől a pillanattól rajtunk áll: mire fókuszálunk: botlására, vagy szilárd hitére? Mit látok benne? a hibáit, vagy az erényét? A tengert nem a felszín hullámai, hanem mélye jelenti igazán – éppígy az, ami meghatározza az embert az eszményei – a bhaktát a szilárd hite (helyes eltökéltsége, állhatatossága – samyag vyavasitaḥ) –, s nem az átmeneti folt a tetteiben.
Ám ez nem azt jelenti, hogy vakká kellene válnunk… főleg nem kölcsönösen, egymás hátát veregetve hunynunk szemet vétkeink felett. Vagy mégis? Hiszen Visvanáth Csakravartí kommentárjában ezt olvashatjuk a 30. strófa mantavyaḥ (=tekintendő) szavával kapcsolatban: „A »tekintendő« előírást (kifejező) szó, máskülönben (az ember) visszaeshet. (Minderre) az én útmutatásom a bizonyság– ez a magyarázat”. Baladév Vidjábhúsan hasonlóképpen megismétli e gondolatot: „a »tekintendő« (az Úr) személyes utasítása, máskülönben visszaesik (az ember)”. A visszaeséssel (csökkenés, bűn, szó szerint visszafordulás, elfordulás valamitől: pratyavāya) fenyegetés szigorúan hangzik. Ám tovább olvasva a kommentár szövegét világossá válik: szó nincs takargatásról, képmutatásról vagy vakságról, éppen ellenkezőleg: a bűnös szembesüljön az elkövetett bűnnel, a környezete azonban elítélés helyett legyen együttérző, és vegye észre, lássa meg a vétkes többi erényét. A szembesülés fontos feltétel… Visvanáth Csakravartí kommentárjában ezt így fogalmazza meg: „(az ilyen szádhunak tekintendő ember) nagyszerű elhatározásra jut: pokolra, vagy állati sorba kerülök bűnös tetteim miatt, ám nem adom fel Krsna egyhegyű imádatát!”

Rámánudzsa kommentárjában felveti a kérdést: vajon elérheti-e a bűnös Istent egyáltalán? Az ellenvéleményt megfogalmazó vitapartnere e kérdésre határozott nemmel válaszol, és a Katha-upanisadot idézi: „Helytelenül cselekedő, zaklatott, szétszórt értelmű, zabolátlan gondolatú – a Lélekről egyik sem tud.” (Katha-up. 1.2.24.) Míg Rámánudzsa szerint e fölvetésre Krsna válasza: igen, elérheti, mert a bhakti olyannyira erőteljes, hogy annak gyakorlója hamar túllép a kötőerőkön.
A Bhágavata-purána tizenegyedik szkandhájában Krsna arról tanítja Uddhavát, hogy akár felemás módon is, de az ember forduljon szeretettel Isten felé: „26. Erény az, ha az ember következetesen ragaszkodik személyes feladatköréhez (a bűn pedig annak elhanyagolása). Az erény és bűn ilyetén megkülönböztetése korlátozza a természetüknél fogva tisztátalan tetteket s így az ember képes lesz föladni (anyagi) ragaszkodását.
27-28. Kiknek szívében már föltámadt a tisztelet a rólam szóló történetek iránt, kik már az önérdekű cselekvéshez fűződő minden vonzalmukat elvesztették, s akik már látták, hogy az érzéki örömök bánatot és szenvedést rejtenek magukban, de még nem tudnak felhagyni velük, azok imádjanak engem szeretettel s elszánt hittel. Élvezzék ugyan az életet, de soha ne feledjék, hogy ez minden baj és szenvedés forrása. 29-30. Mivel a szívükben lakozom, hamarosan minden kíntól és gyötrelemtől megszabadítom azokat a bölcseket, akik az odaadás elvei szerint imádnak Engem. Az egoizmus szívet kínzó görcsei megszűnnek, minden kétség szertefoszlik s a tettek nyomasztó visszahatásai mind kifakulnak abban a pillanatban, amint fölismernek engem, az univerzum lelkét.” (Bhág. 11.20.26-30.)

2017. november 11., szombat

kétely

Kételkedem tehát gondolkodom,
gondolkodom tehát vagyok,
vagyok tehát Isten létezik.
(Dubito ergo cogito,
cogito ergo sum,
sum ergo Deus est.
René Descartes, francia filozófus a 17. századból)

A Bhagavad-gítá 4.40. verse a kétkedő sorsát tárja elénk:

ajñaś cāśraddadhānaś ca saṁśayātmā vinaśyati |
nāyaṁ loko 'sti na paro na sukhaṁ saṁśayātmanaḥ ||

A tudatlan, hitetlen és a kétkedő kudarcot vall,
sem e világ, sem a másik, de a boldogság sem a kétkedőé.

Vajon ki a kétkedő? S mit kezdhetünk a kétellyel? A vers alapján könnyen juthatunk arra a következtetésre, hogy azonnal vessük el, hiszen a kudarc, a romlás kezdete. Hogyan tehetjük ezt meg? Miképpen lesz a bizonytalanságból bizonyosság?
Vizsgáljuk meg a szóban forgó vers szövegkörnyezetét. Kezdjük a legtávolabbról: a Gítá úgy kezdődik, hogy Ardzsuna feltárja kétségeit a helyes cselekvést illetően, s aztán folyamatosan újra meg újra Krsna szavaiban fellelt látszólagos ellentmondásokkal (3.1-2., 5.1., 12.1.), vagy az elmondottak érvényességével (4.4., 6.33-34. ) kapcsolatos kételyeit tárja fel, mindaddig, míg el nem jut a következtetésig: bizonytalanságom szertefoszlott (gata-sandehaḥ, 18.73.).
A negyedik fejezetben az áldozatok különféle módozatairól szól Krsna, s arról, hogy e sokféle áldozat mind helyes, majd világossá teszi: az áldozatok közül mégis kiemelkedik a tudás-áldozat (4.33.). A tudást az igazság látói tárják fel (4.34.), s az erős hitű érheti el (4.39.). Ám – s itt jutunk el versünkhöz – a tudatlan, hitetlen és kételkedő kudarcot vall. Mert aki a jógával lemond a cselekvés (gyümölcséről), a tudással elmetszi a kételkedés csomóját (jñāna-saṁchinna-saṁśayam), azt az átmanban megállapodottat nem kötik tettei (4.41.).

Miképpen értelmezhetők a versben említett fogalmak? A tudatlan (ajña) Sankara értelmezésében az, akinek az átmanról nincs tudása (mert korábban Krsna a tudás jeleként azt jelöli meg, hogy a tudó minden lényt az átmanban, a Legfelsőbb Lényben lát 4.35.). Rámánudzsa a guru által feltárt tudás hiányára mutat rá, míg a Csaitanja-követő kommentátorok kissé szélesebben értelmezik a fogalmat. Az ember tudatos lény, aki a dharma szerint próbálja igazítani életét, s a dharmát a kinyilatkoztatás fedi fel – így a tudatlan az, aki elfordul a szentírástól.
Hitetlen (aśraddadhāna) az, aki bár ismeri, ám nem bízik a mester vagy a szentírás szavában, aki halogató (Rámánudzsa kiegészítése), illetve aki veszekedő természetű (Baladév).
A kétkedő (saṁśayātmā) szót Sankara egyszerűen csak lefordítja: akinek természetévé vált a kétkedés (a saṁśaya-ātmā összetett szó, a saṁśaya jelentése kétely, az ātman szóösszetétel utótagjaként valamilyen természetűt jelent). Srídhar Szvámí nyomán a kételkedést az embernek önmagában való kételkedéseként értelmezik: aki ugyan találkozott a tudással, bízik is benne, ám abban nem, hogy általa ő maga is célba juthat. S az ilyen – ma úgy mondanánk: önbizalomhiánnyal küszködő ember – előtt elzárul a lehetőség, semmilyen célját nem éri el (nem lesz boldog), sem e világban, sem következő születésben. Sríla Prabhupád kommentárjában a kétkedő az, aki nem az Istenség Legfelsőbb Személyiségeként tekint Krsnára: „a kételkedőknek tehát nincs helyük a lelki felszabadulás folyamatában.”

A hosszan fenntartott kételkedő állapot valóban romboló, felőrli az embert. Úgy jár, mint a Buridán szamara, aki egyforma távolságra áll két ínycsiklandó szénakupac között, s mert nem tud dönteni, elsőként melyikből falatozzon, éhen hal. A szanszkrt saṁśaya szó is a tétovázással áll kapcsolatban, a szó gyökének (saṁ-śī) jelentése tétovázik, habozik, bizonytalankodik.
Ám a kétely nem csupán pusztító hatású… erőforrás is lehet, a további kutatásra, a mélyebb megértésre ösztönző tényező. Gautama Nyája-szútrája így definiálja a kételyt: „A kétség (saṁśaya) a tárgy sajátosságát kutató megfontolás. Több dolog közös tulajdonságának tapasztalásából, véleménykülönbségből, valamint a tapasztalás bizonytalanságából származik.” (NS. 1.1.23.) Azaz a kétely, a bizonytalanság forrása lehet
- elégtelen ismeret: mert egy eredmény több okból is következhet, ezért a következmény tapasztalásából nem lehetünk biztosak annak okában,
- véleménykülönbség: tekintélyek ellentmondónak tűnő álláspontjai – ide sorolhatók eddigi meggyőződéseink, megértéseink is,
- bizonytalan tapasztalás: érzékcsalódás.
Az így felmerülő kétely jó, mert ösztönző erőt jelent, további vizsgálatra sarkall, így a megismerés szolgálatába áll. A kétely így visz lépésről lépesre előre a végkövetkeztetés felé (NS. 2.1.7.) . Fontos megkülönböztetnünk az örökös kételyt (Gautama terminológiájával: atyanta-saṁśaya), mely egy helyben topogást, s így egyre elmélyülő tehetetlenség-állapotot jelent, és a kétely-megismerés ciklusokra épülő fokozatosan megszilárduló bizonyosságot – aminek szép példáját éppen a Bhagavad-gítában Ardzsuna mutatja. Minden egyes ilyen kétely-megismerés ciklus nyugvópontja a döntés. Gautama definíciójával: a döntés a kétség megszüntetése a felmerült érvek és ellenérvek alapján. (NS. 1.1.41.) A döntés tehát felszámolja a kételyeket, ám minél többet tud az ember, újabb, mélyebb kérdések merülnek fel benne – ez a kutatás természetes folyamata.
Néhány további szempont: a döntést sem kell elsietni: akkor kell meghozni, amikor minden szükséges információ a rendelkezésünkre áll. Bár vannak olyan kérdések, kételyek, melyeket nem jó hosszan elnyújtani, mert akkor a kételkedés állapottá, alaptermészetté merevedik. Ez pedig veszélyes, kudarchoz vezet, ahogy a szóban forgó vers is mondja… ennél a hibás döntés is jobb, hiszen kevesebb kárt okoz.

Mit tegyen hát a gyakorló, ha tetten éri gondolataiban a kételyt? A fentiekben a megismeréssel kapcsolatban szóltunk a kételyről, ám a kétely nem csupán intellektuális tényező, hanem a bizonytalanság érzete is – feloldása során tartsuk szem előtt ezt is.
Ha a gyakorló megretten és elnyomja kétségét, az a felszín alatt tovább mardossa, megoldatlan problémaként kísérti majd – ez tehát hosszú távon nem jó megoldás. Használja inkább a kutatás erőforrásaként: a megismerés, a tudás, ám az elmélyülő érzelmi elkötelezettség, és a más lelki gyakorlatai során megerősödő hite segítségével is megszabadulhat a kételytől. Azonban az intellektuális kérdésekre sem a hit, sem az érzelmi biztonság nem jelent választ – Krsna is tételesen megválaszolta Ardzsuna kérdéseit.

S mit tehet a közösség, ha egy kételkedő gyakorlóra lel tagjai közt? Hibás, ám gyakori reakció, hogy a közösség ilyenkor elutasítással reagál: akiben kétely ébred, másokat is „megfertőzhet”, ezért karanténba zárás, kiközösítés a válasz. Ám ez nem segít az egyénnek, csak a biztosnak vélt talajt is kihúzza a lába alól, így elmélyíti válságát, de a közösségnek sem, csupán rámutat annak erőtlenségére. A helyes megoldás felkarolni, segíteni azt, akiben kétely ébredt: érzelmi biztonságot adni, vagy a megértéshez szükséges együttgondolkodásban segíteni – ez ilyenkor a társak feladata.

2017. szeptember 16., szombat

Visvanáth Csakravartí: Srí Gurudévástakam


saṁsāra-dāvānala-līḍha-loka-
trāṇāya kāruṇya-ghanāghanatvam |
prāptasya kalyāṇa-guṇārṇavasya
vande guroḥ śrī-caraṇāravindam ||1||

saṁsāra-dāva-anala-līḍha – létforgatag erdőtüze (által) felnyalt; -loka-trāṇāya – emberek megszabadításáért; kāruṇya-ghanāghanatvam – könyörület esőfellegségét; prāptasya – elérőé; kalyāṇa-guṇa-arṇavasya – kedvező tulajdonságok tengeréé; vande – imádom; guroḥ – mesteré; śrī-caraṇa-aravindam – áldásos lótuszlábát
A létforgatag erdőtüzének hevében perzselődő emberek megszabadítása érdekében lett ő a könyörület esőfellege. Az áldásos tulajdonságok hömpölygő óceánjának, mesteremnek lótuszlábát imádom!

mahāprabhoḥ kīrtana-nṛtya-gīta-
vāditra-mādyan-manaso rasena |
romāñca-kampāśru-taraṅga-bhājo
vande guroḥ śrī-caraṇāravindam ||2||

mahāprabhoḥ – Maháprabhué; kīrtana-nṛtya-gīta-vāditra – kírtana, tánc, ének, zene; -mādyan-manasaḥ – örvendező szívű; rasena – íz által; romāñca-kampa – lúdbőrzés, remegés; -aśru-taraṅga – könny-hullám; -bhājaḥ – tapasztalóé; vande – imádom; guroḥ – mesteré; śrī-caraṇa-aravindam – áldásos lótuszlábát
Szíve Maháprabhu kírtanjának, táncának, énekének és zenéjének örvend, s ezt ízlelgetve lúdbőrzik bőre, fut rajta végig a reszketés, ontja szeme könnyhullámok árját – mesterem lótuszlábát imádom!

śrī-vigrahārādhana-nitya-nānā-
śṛṅgāra-tan-mandira-mārjanādau |
yuktasya bhaktāṁś ca niyuñjato 'pi
vande guroḥ śrī-caraṇāravindam ||3||

śrī-vigraha-ārādhana – az Úr formájának imádata; -nitya – mindig; -nānā – számtalan; -śṛṅgāra – szerelem (itt csinos ruha); -tan-mandira-mārjana-ādau – az ő templomának tisztításában, s a többiben; yuktasya – elkötelezetté; bhaktān – híveit; ca – is; niyuñjataḥ – megbízóé; api – még; vande – imádom; guroḥ – mesteré; śrī-caraṇa-aravindam – áldásos lótuszlábát
Elkötelezett ő az Úr múrtijának imádatában, szépséges ruhába öltözteti őket, tisztogatja templomukat, és a bhaktákat is ilyen feladatokkal bízza meg – mesterem lótuszlábát imádom!

catur-vidha-śrī-bhagavat-prasāda-
svādv-anna-tṛptān hari-bhakta-saṅghān |
kṛtvaiva tṛptiṁ bhajataḥ sadaiva
vande guroḥ śrī-caraṇāravindam ||4||

catur-vidha – négyféle; -śrī-bhagavat-prasāda – a magasztos Úr praszádája; -svādu-anna-tṛptān – ízletes ételt elégedetteket; hari-bhakta-saṅghān – Hari híveinek társaságát; kṛtvā – téve; eva – bizony; tṛptim – elégedettséget; bhajataḥ – tapasztalóé; sadā – mindig; eva – bizony; vande – imádom; guroḥ – mesteré; śrī-caraṇa-aravindam – áldásos lótuszlábát
Hari híveinek gyülekezetét az Úr négyféle ízletes praszádájával teszi elégedetté, ő maga pedig ebből meríti örömét. Mesterem lótuszlábát imádom!
A négyféle ízletes étel alatt gondolhatnánk az ízekre: édes, sós, savanyú, keserű, akár az élelmiszerek fő csoportjaira (zöldség és gyümölcs, gabonafélék, tejtermék, hüvelyesek), ám e felosztásban az ételek elfogyasztási módját szokták említeni: carvya – rágható, azaz szilárd étel (más felsorolásban: bhakṣya), cūṣya vagy coṣya– szürcsölhető (szívható), lehya – nyalható, peya – iható (más felsorolásban bhojya)

śrī-rādhikā-mādhavayor apāra-
mādhurya-līlā-guṇa-rūpa-nāmnām |
prati-kṣaṇāsvādana-lolupasya
vande guroḥ śrī-caraṇāravindam ||5||

śrī-rādhikā-mādhavayoḥ – Srí Rádhiká és Mádhaváé; apāra-mādhurya-līlā – kimeríthetetlen szerelmes kedvtelései; -guṇa-rūpa-nāmnām – tulajdonságának, formájának és nevének; prati-kṣaṇa – minden pillanatban; -āsvādana – ízlelés; -lolupasya – sóvárgóé; vande – imádom; guroḥ – mesteré; śrī-caraṇa-aravindam – áldásos lótuszlábát
Srí Rádhiká és Mádhava kimeríthetetlen szerelmes kedvteléseinek, tulajdonságaiknak, formáiknak és neveiknek ízeire sóvárog minden pillanatban – mesterem lótuszlábát imádom!

nikuñja-yūno rati-keli-siddhyai
yā yālibhir yuktir apekṣaṇīyā |
tatrāti-dākṣyād ati-vallabhasya
vande guroḥ śrī-caraṇāravindam ||6||

nikuñja-yūnaḥ – ligetbéli találkozóké; rati-keli-siddhyai – szerelmes játékok tökéletessége céljából; yā yā – akármi (a találkozás jelzője); ālibhiḥ – barátnőkkel; yuktiḥ – találkozás; apekṣaṇīyā – kívánatos; tatra – ott; ati-dākṣyāt – nagy ügyesség miatt; ati-vallabhasya – nagyon kedvesé; vande – imádom; guroḥ – mesteré; śrī-caraṇa-aravindam – áldásos lótuszlábát
(Rádhá) barátnőivel együtt nagy jártasságra tett szert a ligetben randevúzó (ifjú pár) által vágyott találkozók elrendezésében, így nagyon kedvessé vált számukra. Mesterem lótuszlábát imádom!

sākṣād-dharitvena samasta-śāstrair
uktas tathā bhāvyata eva sadbhiḥ |
kintu prabhor yaḥ priya eva tasya
vande guroḥ śrī-caraṇāravindam ||7||

sākṣāt-haritvena – közvetlen Harisággal; samasta-śāstraiḥ – minden szentírással; uktaḥ – mondott; tathā – szintén; bhāvyate – van gondolva; eva – bizony; sadbhiḥ – szentek által; kintu – ám; prabhoḥ – Úré; yaḥ – aki; priyaḥ – kedves; eva – bizony; tasya – övé; vande – imádom; guroḥ – mesteré; śrī-caraṇa-aravindam – áldásos lótuszlábát
Minden szentírás úgy mondja, hogy ő olyan, mint Hari, s ezt gondolják a szentek is mind. Kedves ő az Úrnak – mesterem lótuszlábát imádom!

yasya prasādād bhagavat-prasādo
yasyāprasādān na gatiḥ kuto 'pi |
dhyāyan stuvaṁs tasya yaśas tri-sandhyaṁ
vande guroḥ śrī-caraṇāravindam ||8||

yasya – akié; prasādāt – kegye folytán; bhagavat-prasādaḥ – az Úr kegye; yasya – akié; aprasādāt – nem-kegyéből, kegyvesztettség folytán, elégedetlensége miatt; na – nincs; gatiḥ – haladás; kutaḥ api – sehogy; dhyāyan – meditáló; stuvan – magasztaló; tasya – övé; yaśaḥ – dicsőség; tri-sandhyam – három napszak-találkozáskor; vande – imádom; guroḥ – mesteré; śrī-caraṇa-aravindam – áldásos lótuszlábát
Kegye folytán (száll ránk) az Úr kegye, ám elégedettsége híján nincs haladás sehogyan sem. Dicsőségén meditálok, s ezt magasztalom hajnalban, délben és este. Mesterem lótuszlábát imádom!
A prasāda jelentése kegy, a második pádában ennek tagadása, a-prasāda: nem-kegy, azaz kegyvesztettség, nemtetszés, a feljebbvaló elégedetlensége. Vajon létezhet-e olyan, hogy valaki elveszti a guru kegyét? Lehet-e a mester vagy Isten kegy nélküli, már-már kegyetlen? Gyakran a „kegye nélkül” kifejezéssel fordítják – a guru kegye nélkül nincs haladás. Így is ugyanez a kérdés vethető fel, a guru kegye nélkül tulajdonképpen a „nála nélkül” megfogalmazással lehetne azonos.

śrīmad-guror aṣṭakam etad uccair
brāhme muhūrte paṭhati prayatnāt |
yas tena vṛndāvana-nātha sākṣāt
sevaiva labhyā januṣo’nta eva ||9||

Aki ezt a mestert magasztaló áldásos nyolcstrófás költeményt brahmá-muhúrta idején kitartóan és fennhangon olvassa, az élete végén közvetlenül Vrndávan urának szolgálatát éri el.

2015. január 31., szombat

Srí Krsna-csaran prabhu magasztalása

śrī-śrī-parama-guru-prabhu-varāṣṭakam

Gangánárájan Csakravartí tudós bráhmana volt, aki Naróttam dász Thákur tanítványául szegődött. Családos ember volt, s mert fia nem született, sajátjaként nevelte hittestvére, Srí Rámakrsna Bhattácsárja fiát. E fiú volt Krsna-csaran.
Rádhá-raman Krsna-csaran fia és tanítványa volt, s ő lett Harivallabha dász (a későbbi Visvanáth Csakravartí) beavató mestere. Visvanáth mestere, és mesterének mestere mellett is tanulmányozhatta a tant. Így mikor napi gyakorlatként Visvanáth Csakravartí lelki tanítómestert magasztaló versét olvassuk/énekeljük, gondoljunk olykor Krsna-csaran prabhura is.


prapanna-jananīvṛti jvalati saṁsṛti-jvālayā
yadīya-nayanoditātula-kṛpātivṛṣṭir drutam |
vidhūya davathuṁ karoty amala-bhakti-vāpy-aucitīṁ
sa kṛṣṇacaraṇaḥ prabhuḥ pradiśatu sva-pādāmṛtam ||1||

A szemeiből áradó mérhetetlen kegy heves zápora nyomban kioltja a világi lét lángjait, messzire űzve a meghódolt lelkek perzselő szenvedését, (majd megannyi hattyúvá változtatja őket), hogy a makulátlan odaadás tavában úszkáljanak. Óh, Krsna-csaran prabhu, ajándékozz meg lótuszlábad nektárjával!

yad-āsya-kamaloditā vraja-bhuvo mahimnāṁ tatiḥ
śrutā bata visarjayet prati-kalatra-putrālayān |
kalinda-tanayā-taṭī vana-kuṭīra-vāsaṁ nayet
sa kṛṣṇa-caraṇaḥ prabhuḥ pradiśatu sva-pādāmṛtam ||2||

Ajkainak lótuszából csak Vradzsa földjének végtelen dicsősége hallható. Elvetve asszonyt, fiakat és hajlékot, a Jamuná menti erdei kunyhóba költözött. Óh, Krsna-csaran prabhu, ajándékozz meg lótuszlábad nektárjával!

vrajāmbuja-dṛśāṁ kathaṁ bhavati bhāva-bhūmā katham
bhaved anugatiḥ kathaṁ kim iha sādhanaṁ ko’dhikṛt |
iti sphuṭam avaiti ko yad-upadeśa-bhāgyaṁ vinā
sa kṛṣṇacaraṇaḥ prabhuḥ pradiśatu sva-pādāmṛtam ||3||

Vajon milyen Vradzsa lótusz-szemű hajadonjai szeretetének birodalma? Miképpen járhatunk nyomdokaikban? Mi módon, és ki (érhet a közelükbe)? Az ő áldásos tanítása nélkül miképpen tárulhatna fel mindez? Óh, Krsna-csaran prabhu, ajándékozz meg lótuszlábad nektárjával!

tapasvi-yati-karmiṇāṁ sadasi tārkikānāṁ tathā
pratisva-mata-vaiduṣī-prakaṭanoḍha-garva-śriyām |
virājati ravir yathā tamasi yaḥ sva-bhakty-ojasā
sa kṛṣṇacaraṇaḥ prabhuḥ pradiśatu sva-pādāmṛtam ||4||

Az aszkéták, koldusok, karma-jógík és okoskodók gyülekezetében, a saját teóriáikra büszke és műveltségüket fitogtató öntelt tudósok közt saját odaadásával tündököl, akár sötétben a Nap. Óh, Krsna-csaran prabhu, ajándékozz meg lótuszlábad nektárjával!

kim adya paridhāsyate kim atha bhojyate rādhayā
samaṁ madana-mohano madana-koṭi-nimajjitaḥ |
itīṣṭa-varivasyayā nayati yo’ṣṭa-yāmān sadā
sa kṛṣṇacaraṇaḥ prabhuḥ pradiśatu sva-pādāmṛtam ||5||

Vajon milyen ruhát visel most? És miképpen élvezi Rádhával kedvteléseit Madan-móhan, ki a szerelemistenek milliónyit utasítja maga mögé? Mindig imádott Ura szolgálatában elmerülve tölti a nap huszonnégy óráját. Óh, Krsna-csaran prabhu, ajándékozz meg lótuszlábad nektárjával!


Tölti a nap huszonnégy óráját: Visvanáth Csakravartí aṣṭa-yāmáról, a nap nyolc szakaszáról ír. A yāma hármasórát jelent, a nyolc hármasóra a nap huszonnégy órája. A nyolc időszak: az éjszaka vége (niśāntaḥ), kora reggel (prātaḥ), délelőtt (pūrvāhnaḥ), dél (madhyāhnaḥ), délután (parāhnakaḥ), napnyugta (sāyam), este (pradośaḥ) és éjszaka (rātriḥ), s mindegyikben más és más a meditáció hangulata.

mṛdaṅga-karatālikā-madhura-kīrtane nartayan
janān sukṛtino naṭan svayam api pramodāmbudhau |
nimajjati dṛg-ambubhiḥpulaka-saṅkulaḥsnāti yaḥ
sa kṛṣṇacaraṇaḥ prabhuḥ pradiśatu sva-pādāmṛtam ||6||

Mrdangák és karatálok hangjaira édes kírtanban táncoltatja meg a jóakaratú embereket, s maga is táncol, miközben elmerül a boldogság óceánjában. Teste beleborzong az elragadtatásba, könnyei záporában fürdőzik. Óh, Krsna-csaran prabhu, ajándékozz meg lótuszlábad nektárjával!

samaṁ bhagavato janaiḥ pravara-bhakti-śāstroditaṁ
rasaṁ surasayan muhuḥ parijanāṁś ca yaḥ svādayan |
sva-śiṣya-śata-veṣṭito jayati cakravarty-ākhyayā
sa kṛṣṇacaraṇaḥ prabhuḥ pradiśatu sva-pādāmṛtam ||7||

Az Úr odaadó híveivel a bhaktiról szóló legkiválóbb szentírásokban leírt lelki ízeket kóstolgatja újra meg újra, s követőit is ezzel áldja meg. Tanítványok százai körében tündököl dicsőségesen ő, kit csakravartínak neveznek. Óh, Krsna-csaran prabhu, ajándékozz meg lótuszlábad nektárjával!
 

 A cakravartī szó olyan személyre, vezetőre utal, aki emberek széles körét (cakra) irányítja (a vartin jelentései: valahol lakozó, járó, forgó).

sthitiḥ sura-sarit-taṭe madana-mohano jīvanaṁ
spṛhā rasika-saṅgame caturimā janoddhāraṇe |
ghṛṇā viṣayiṣu kṣamā jhaṭiti yasya cānuvraje
sa kṛṣṇacaraṇaḥ prabhuḥ pradiśatu sva-pādāmṛtam ||8||

A Gangesz, az istenek folyója partján lakozik, Madan-móhan élteti őt, és a lelki ízeket értők szent társasága az egyedüli vágya. Jártas az emberek megoltalmazásában és felemelésében, könyörületes a földhözragadt gondolkodású emberek iránt, türelmes és megbocsátó a tanítványaival. Óh, Krsna-csaran prabhu, ajándékozz meg lótuszlábad nektárjával!

idaṁ prabhu-varāṣṭakaṁ paṭhati yas tadīyo janas
tad-aṅghri-kamaleṣṭa-dhīḥ sa khalu raṅgavat prema-bhāk |
vilāsa-bhṛta-mañjulāyati-kṛpaika-pātrī-bhavan
nikuñja-nilayādhipāv aciram eva tau sevate ||9||

Ki e legkiválóbb mestert magasztaló verset olvassa, az szíve urának lótuszlábaira irányítja gondolatait, a rajongó szeretet méltó jelöltjévé válik, elárasztja a szépség kedvtelésektől túlcsorduló forrásának kegye, s hamarosan a ligetek rejtekeit uraló isteni pár szolgálatába állhat.

A versmérték: pṛthivī (széles)

A tanítványi lánc Visvanáth Csakravartíig: Gadádhar PanditLókanáth gószvámíNaróttam dászGangánárájan – Krsna-csaran – Rádhá-raman – Visvanáth Csakravartí

2015. január 17., szombat

a szamárhoz hasonlatos


Nagyritkán rápillantok a blog statisztikájára, ahol látható, hogy milyen keresőszavakkal találnak rá olvasók az oldalra. A leggyakoribb keresőszavak a „páva”, „versmértékek”, „kunti mala”, vagy a „govinda szó jelentése”. Olykor azonban meglepő kereső kifejezésekkel találkozom… most éppen a „bhagavad gita a szamárhoz hasonlatos” mondattöredéken akadt meg a szemem..
A slókamálá kezdőlapján a Gítá és a szamár csak véletlenül került egymás mellé: a Bhagavad-gítáról Jamunácsárja kommentárjában, a szamárról pedig egy a sikeres életről szóló írásban esik szó, mely Baddéna Níti-szára című művéből idéz.



A Bhagavad-gítában voltaképpen nincs szó szamárról… ám a kommentárokban esetleg találkozhatunk e jámbor teherhordó jószággal. A Gítá 7.15. verse így szól: „Az alábbi gonosztevők nem hódolnak nékem: az ostobák, a leghitványabb emberek (az emberiség alja), az illúzió által megrabolt tudásúak, az aszura-létben élők.” Az ostobák alatt Visvanáth Csakravartí és Sríla Prabhupád is olyan embereket ért, akik úgy cselekednek mint az állatok. Az upanisadok kétféle életcélt ajánlanak az ember számára: aki az atyák útját járja, az áldoz, így a tettei célja nem saját maga, ő mások javára cselekszik – és ettől ember az ember. Aki pedig az istenek útját járja, az kivonul a világból, többé már nincs köze hozzá, nem vesz el belőle, és (anyagi természetű) javakkal nem is járul hozzá annak fennmaradásához. „A kicsinyke, örökkön vissza-visszatérő élőlények egyik utat se járják. Ezekre mondják: »Szüless és pusztulj!« Ez a harmadik út.” (Cshándógja-upanisad. 5.10.8.) Ugyanez a gondolat a Brhadáranjaka-upanisadban: „Ám aki e két út egyikét sem ismeri, csúszómászó, repkedő vagy csípő rovarként születik meg.” (Brh. 6.2.16.) Az él haszontalanul, aki bár emberi testben született, de mégsem EMBERként élt. Annak az élete hiábavaló, mint a légyé vagy a szúnyogé – őt nevezi múdhának a Gítá idézett verse.

A múdha szó a muh (zavarba jön, bután viselkedik, elveszíti az eszméletét) szógyökből képzett befejezett melléknévi igenév, így egészen pontosan arra vonatkozik, akinek bár volt értelme, de az illúzió (móha – illúzió, eszméletvesztés, tompaság, szintén a muh szógyökből) elvette az eszét, ezért a múlandó anyagi örömöket tekinti végsőnek. Az eltompult tudatállapot indokolja a kommentárok állat-hasonlatait. Több nyelven, így az angolban is a szamár ostobát is jelent egyben, így Sríla Prabhupád a múdha szót olykor szamárként fordítja angolra. (A szamarakat mások egyébként intelligens, jó memóriájú állatoknak tartják, inkább egykedvű, olykor csökönyös természetük miatt terjedt el, hogy ostobák volnának.)
Visvanáth Csakravartí a Bhágavata-puránából idéz, Kapila tanításából:

nūnaṁ daivena vihatā ye cācyuta-kathā-sudhām |
hitvā śṛṇvanty asad-gāthāḥ purīṣam iva viḍ-bhujaḥ ||
A Végzet kétségtelenül pusztulásra ítélte azokat, kik az Acsjutáról szóló elbeszélések nektárját
feledve szentségtelen verseket hallgatnak, akár az ürülékevő disznók. (Bhág. 3.32.19.)

(A hasonlat oka: sertés nem csak a saját ürülékét eszi meg, de más állatokét is – s az istentagadó témák az Istenről szóló elbeszélések nektárjával szemben olyanok, akár az ürülék.)

A megfogalmazás felrázóan éles, mert itt nincs helye kételynek: ha nem emberként viselkedsz, nem vagy ember.

A felelősséget csak fokozza a műveltség, vagy a tudományos képzettség. Bhaktivinód Thákur így sóhajt fel egy dalában: „A világi tudás illuzórikus energiád szüleménye, s csak gátolja az odaadást. Szamarat csinál az örök lélekből, mert a mulandó világ csalóka bűvöletébe ejti. Itt van egy ilyen szamár, aki oly hosszú ideje cipeli már hátán az anyagi lét terheit… Az élet agóniává lett, tudásom értéktelennek bizonyult, s a tudatlanság éles tőrként döf a szívembe, elviselhetetlen fájdalmat okozva.” (Vidjára vilászé, a Saranágati ciklusból)



2014. január 25., szombat

minden karmát elhamvaszt…


A lelki tudást, azaz az Istenhez fűződő kapcsolat felismerését és megélését magasztalják a Bhagavad-gítá negyedik fejezetének utolsó versei – a 4.37. vers szerint e tudás minden karmát elhamvaszt:

yathaidhāṁsi samiddho’gnir bhasmasāt kurute’rjuna |
jńānāgniḥ sarva-karmāṇi bhasmasāt kurute tathā ||37||
 

Amiként a lobogó lángok közt hamuvá lesz a fa, Ardzsuna,
úgy hamvasztja el a tudás tüze az anyagi tettek összes visszahatását.





A tettek visszahatásait, a karmát olykor büntetésként, vagy jutalomként éljük meg, ám nem erről van szó… egyszerű következményei a tetteknek. A versben sem csupán a bűnös tettek következményeinek megszűnéséről van szó, a sarva-karmāṇi – „minden tettkövetkezmény” kifejezés erre utal. A jámbor tettek fontosak, ám evilági tettek, nem érintik a transzcendenst. Az upanisadok így beszélnek erről: „Határgát ez a Lélek, ami szétválasztja a világokat. E gátat nem keresztezi sem a nappal, sem az éjszaka, sem az öregség, sem a halál és bánat, sem a jámbor tettek, sem a gonosztettek. Minden bűn visszafordul innen, mert Brahman világa bűntelen.” (Cshándógja-upanisad. 8.4.1.) Továbbá: „Aki a mindenség aranyló Urát, teremtőjét, Brahmá atyját megpillantja, / magáról jót s rosszat bölcsen lerázva megtisztulván Őhozzá válik hasonlóvá.” (Mundaka-upanisad 3.1.3.)

Visvanáth Csakravartí kommentárjában különös kijelentést tesz: „(a lelki tudás folytán) a tiszta tudat (antaḥkaraṇa, belső cselekvő, a tudatosság) elnyerése véget vet a tett-következményeknek, a prárabdha-karma kivételével, miként a vers is mondja.”
Miképpen értelmezhető ez az állítás? A tettkövetkezmények nem jelentkeznek azonnal – ezért a magokhoz hasonlítják őket. Olykor a magok is hosszú évek elmúltával, a kedvező körülmények hatására csíráznak ki, éppígy a tettkövetkezmény is akár életek múltán bontakozik ki. A karma többféle fajtáját említik: szanycsita-karma (szanycsita – felhalmozott, elraktározott) jelenti mindazon felgyülemlett karmát, amely ma a batyunkban van. Ezek egy része mostanra bontakozott ki, s határozza meg életünk lehetőségeit és korlátait – ez a prárabdha-karma (prárabdha – elkezdett, megkezdett) olyan tett, aminek a következményei kezdenek beérni. A krijamána-karma (krijamána – cselekvés alatt lévő) a jelen tetteinek majdan termőre forduló következményeit jelenti.

A lelki tudás felégeti a felhalmozott (szanycsita) karmát, az odaadó tettek, Isten szolgálata nem hordoz evilági következményeket (krijamána-karma), ám a jelen születésben kibontakozó prárabdha-karma még nyilvánvalóan jelen van. Ennek példájaként Brahmát, s más kozmikus hatalmasságokat említik – megbízatásuk az evilági léthez kötik őket, s „hivatali idejük lejártával” érik el az üdvösséget. Talán e példa nélkül is érthető a gondolatmenet: a prárabdha-karma a jelen születés lehetőségeit és korlátait jelenti, kedvező vagy éppen kedvezőtlen tulajdonságokat. Ettől vagyunk férfiak vagy nők, soványak vagy hízásra hajlamosak, visszahúzódó személyek, vagy éppen karizmatikus vezető alkatúak… és így tovább. A lelki tudás nem szünteti meg ezeket a tulajdonságokat. Baladév Vidjábhúsan szerint a szívbéli odaadás a prárabdha-karmát is felégeti… olyanná válik az, mint a megégett ruha. Még őrzi kelmeszerűségét, ránézésre épnek tűnik, ám elegendő egy érintés, és hamvaiba roskad. S valóban – az odaadás válasz az isteni kegyre, s ennek révén lehetővé válik a lehetetlen is: „A néma beszédes lesz, a béna átkel a hegyen, az ő kegyéből…”

A lelki tudás, a szerető odaadás felperzselik a karmát – ám az út nem itt kezdődik. Sok tekintetben nincs különbség a világi ember és az Isten iránti szeretet kutatója között… világi szemmel nézve a különbség a prárabdha-karma különbsége, csupán az előző életek hordaléka. Ez a karma azonban múló burok az emberen, ezért mélyebbre tekintve a tettek mögötti indítékot lássuk, hiszen az eszményei mutatják meg az emberről, kicsoda ő. S az előrelépés a lelki életben az eszmények fejlődését jelenti… önmagunk középpontba állításától, szolgálatától lassanként eljutunk a mindenség forrásának szolgálatáig, onnan pedig a Szépség és Szeretet világába.

 

2013. november 30., szombat

az odaadás lépcsőfokai a Bhagavad-gítá 12. fejezetében, 2. rész


Az előző versek az odaadó szeretet jógájának fokozatait vették sorra. Ím a folytatás:

śreyo hi jñānam abhyāsāj jñānād dhyānaṁ viśiṣyate |
dhyānāt karma-phala-tyāgas tyāgāc chāntir anantaram ||12||
 

Mert a gyakorlásnál jobb a tudás, ám a tudást fölülmúlja a meditáció,
és a meditációnál is (jobb) a tett gyümölcsének feladása, hiszen ebből fakad a (belső) béke.
 

Felmerül a kérdés: miképpen lehet a tettek gyümölcsének feladása jobb a korábban magasztalt meditációnál? Hiszen az eddig megértett sorban a spontán szeretet egyhegyű meditációja volt a legkiválóbb? E kérdést a Gítá kommentátorai eltérően válaszolják meg.
Rámánudzsa ácsárja kommentárjában a fejezet korábbi verseire utal. Ardzsuna bevezető kérdése a személytelen és a személyes imádat különbségéről szólt. Ezt idézi fel Rámánudzsa, mikor így ír: „Az istenszeretet híján való, erőből gyakorolt emlékezésnél a múlhatatlan Abszolút (akṣara, lásd Bg. 12.1.) valós természetének tanulmányozásával járó, azt felfogni igyekvő tudás eredményesebb. Az átmant felfogni igyekvő, tökéletlen tudásnál jobb a meditáció, ám az ilyen meditációnál is jobb a tettek gyümölcséről lemondó cselekvés. (Azaz: a meditáció tökéletlen, míg meddő, nem formálja át életünket.) A gyümölcsöket nem halmozó cselekvésből pedig belső béke fakad, hiszen az ember messze kerüli a bűnt.
Baladév Vidjábhúsan is hasonlóképpen vélekedik, a śreyaḥ – jobb szót így ők az előnyösebb, mert könnyebben végezhető értelemben olvassák.
Sríla Prabhupád hasonlóképpen értelmezi a verset, ezért kezdi így fordítását: „ha ezt sem tudod megtenni (a tettek eredményéről való lemondást), akkor fogj a tudás művelésébe”, majd a kommentárjában ezért utal a személytelen Istenfelfogással rendelkező iskolákra („Akik tényleg nem képesek követni a Krsna-tudat elveit, azok számára jobb a tudás művelése, mert annak segítségével megérthető az ember igazi helyzete. A tudás fokozatosan meditálássá fejlődik, mely által lépésről-lépésre jobban meg lehet érteni az Istenség Legfelsőbb Személyiségét.”)
Visvanáth Csakravartí más értelmezési lehetőséget vet fel, ő az előző versekben említett gyakorlás (abhyāsa), töprengés (manana, vagy jñāna) és emlékezés, vagy meditáció (smaraṇa, dhyāna) összevetéseként olvassa a verset. A gyakorlásnál (abhyāsa, 9. vers) jobb, azaz magasztosabb a 8. versben említett értelemmel való közeledés (rám összpontosítsd értelmed, mayi buddhiṁ niveśaya). Ám a meditáció jobb a töprengésnél, erre utal a 8. vers felütése: egyedül rám irányuljon elméd (mayyeva mana ādhatsva), mert a meditáció nyomán a tettek olyan gyümölcsei, mint a mennybéli születés öröme, vagy az üdvösség elérése mind mellékessé válnak – ebben az olvasatban erre utal a a tettek gyümölcsének feladása (karma-phala-tyāga) említése a versben – s idézi Rúpa gószvámí nevezetes versét a bhakti jellemvonásairól: A makulátlan odaadás bánatot elűző, áldásosztó, üdvösséget megvető, nehezen elérhető, ám lényege a szünet nélküli heves boldogság, és Srí Krsnát vonzza. (Bhakti-raszámrta-szindhu 1.1.7.)
A szanszkrt nyelvben egyaránt az ötödik ragozással fejezik ki az összehasonlítást (a másik az egyiknél jobb), az eredetet (a másik az egyikből következik) és az okot is (az egyik miatt van a másik), így a vers végén többféleképpen is olvasható: a (tettek gyümölcsének) feladásából fakad a béke, vagy a (tettek gyümölcsének) feladásánál jobb a béke.