A következő címkéjű bejegyzések mutatása: · Srídhar Szvámí. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: · Srídhar Szvámí. Összes bejegyzés megjelenítése

2024. február 17., szombat

tudja, vagy nem



A Csaitanja-csaritámrta egy nevezetes részlete az átmaráma vers magyarázata, a 2.24. fejezetben. Szanátan gószvámí kérésének eleget téve Csaitanja Maháprabhu elismétel egy kommentár-sorozatot, melyet a Bhágavata-purána 1.7.10. verséhez fűzött korábban, egy beszélgetés kapcsán. Irányítsuk figyelmünket e gondolatsor utolsó mozzanatára!
A szöveg bengáli nyelvű, ám mert egy szanszkrt vers értelmezése a téma, számos szanszkrt nyelvű idézet is felbukkan benne. Ím, elmondtam, azt a bizonyos hatvanféle értelmezést – szól Csaitanja –, ám most, társaságodnak köszönhetően felötlött bennem egy újabb, hatvanegyedik értelmezés: szeretetednek engedelmeskedve (bhakti-vaśe) újabb hullámai kelnek az értelmezéseknek. És a bengáli nyelvű beszélgetés folyamában újabb szanszkrt verset találunk:

ahaṁ vedmi śuko vetti vyāso vetti na vetti vā |
bhaktyā bhāgavataṁ grāhyaṁ na buddhyā na ca ṭīkayā ||313||


Én tudom, Suka tudja, Vjásza vagy tudja, vagy nem.
Bhaktival érthető meg a Bhágavatam, nem értelemmel, vagy kommentárok által.

A verset (forrásmegjelölés nélkül) Sríla Prabhupád Sivának tulajdonítja. És így érthető a gondolat: Én – azaz Siva – értem, miről szól a Bhágavata-purána. Suka, aki elmondja Paríksit királynak, szintén tudja. Vjásza – a védák szerkesztője, a szöveg összeállítója – talán érti (mélységében), talán nem – ezt nem tudhatjuk pontosan. Ám a Bhágavata-purána mélységei nem is értelemmel, vagy a kommentárok tanulmányozásával, összevetésével ragadhatók meg (a grāhya beálló melléknévi igenév a gṛh – ’megragad’ elsődleges jelentésű gyökből származik), hanem az Úr iránti szerető szolgálattal, bhaktival.
A gondolat összhangban áll magával a Bhágavatammal is, tekintsük például az alábbi verset, amiben Krsna Uddhavát tanítva ugyanezt állítja – nyilván nem a Bhágavata-puránával, hanem önmagával kapcsolatban:

bhaktyāham ekayā grāhyaḥ śraddhayātmā priyaḥ satām |
bhaktiḥ punāti man-niṣṭhā-śva-pākān api sambhavāt ||


Vegyítetlen szerető odaadással vagyok elérhető, a szenteknek kedves Lélek iránti hittel.
A szerető odaadás még a nékem szentelődő kutyaevőket is megtisztítja származásuk (bélyegétől). (Bhág. 11.14.21.)

(A versben az ekayā ’egyedülivel’ szót fordítottam vegyítetlenként.)

Immáron csak egy kérdésünk marad: vajon miért szanszkrt nyelvű a Csaitanja-csaritámrta ezen verse? Vegyük számba a lehetőségeket:
• Csaitanja Maháprabhu – vagy a szerző, Krsnadász Kavirádzs – miként a beszélgetés korábbi részeiben is állításait alátámasztandó valamely a korban közismert szövegre – puránákra, az Amara-kósa tezauruszra – hivatkozik.
• Elvileg lehetséges, hogy Krsnadász Kavirádzs, vagy maga Csaitanja Maháprabhu írta a szóban forgó verset, ám akkor nem világos, miért Siva nevében szólal meg.

Kerestem a hivatkozás eredeti forrását, eddig nem bukkantam rá. Viszont a vers eleje nagyfokú hasonlóságot mutat egy ismert történetben felbukkanó versre. A történet a Bhágavata-purána 14. században élt jeles kommentátoráról, Srídhar szvámíról szól. Amikor megírta a Bhávártha-dípikát (ez a Bhágavatam-kommentárja címe), a benáreszi szerzetesek kételkedtek annak következtetéseit illetően, és úgy határoztak, magának Sivának teszik fel a kérdést: vajon helyénvaló-e a kommentár? A templomi Siva-múrti lábai elé helyezték a kérdést. A történetnek többféle változatával találkozni, van, ahol Siva fennhangon válaszol, más változatban a kérdés mellé írt verssel:

ahaṁ vedmi śuko vetti vyāso vetti na vetti vā |
śrīdharaḥ sakalaṁ vetti śrī-nṛsiṁha-prasādataḥ ||


Én tudom, Suka tudja, Vjásza vagy tudja, vagy nem,
(ám) Srídhar teljes (egészében) érti, Srí Nrszinha kegyéből.

A történet egy más változatában Vjásza helyzete nem kétséges, Paríksit király megértése lesz bizonytalan:

śuko vetti vyāso vetti rāja vetti na vetti vā |
śrīdharo hi sarvaṁ vetti śrī-nṛsiṁha-prasādataḥ ||


Suka tudja, Vjásza tudja, (Paríksit) király vagy tudja, vagy nem,
(ám) Srídhar bizony teljes (egészében) érti, Srí Nrszinha kegyéből.

A Srídhar szvámíról szóló történet első változatában a vers első fele szóról szóra megegyezik a keresett verssel… ám izgalmasan ellentmondásosnak tűnhet, hogy míg a Csaitanja-csaritámrta verse éppen a elveti a kommentárt, mint a teljes megismerés adekvát módját, addig a történet egy kommentárról szól: pontosabban a kommentár szerzőjéről. És ez is az ellentmondás feloldása: a Srídhar szvámí imádott istensége (iṣṭa-devatā) kegyéből, az őiránta érzett heves szeretete folytán juthatott megértésre a Bhágavatamról.

Kedves olvasó! Ez a posztot az internet tengerébe dobott palacknak szántam, benne az üzenet: ha ismered a Csaitanja-csaritámrta versének eredeti forrását, kérlek, ne habozz megosztani velem!
Köszönöm előre is!

2022. március 5., szombat

még az alacsony sorban születettek is…


Részlet a Bhagavad-gítá kilencedik fejezetéből:
 
 
māṁ hi pārtha vyapāśritya ye’pi syuḥ pāpa-yonayaḥ |
striyo vaiśyās tathā śūdrās te’pi yānti parāṁ gatim ||32||


Pártha! Mert akik nálam oltalmat keresnek – legyenek akár alantas származásúak,
vagy asszonyok, vaisják, súdrák – a legfőbb célt érik el.

Még ha korábban bűnös életet is élt – ha engem imád – a dharma szerint él majd, és megbékél szíve – mondta Krsna, s most folytatja és kiterjeszti a gondolatot: akik előző életeikben éltek bűnös életet, s ennek okán alantas származásúak… bárki, aki oltalmat keres nálam, a legfőbb célt éri el. Az alantas származás szó szerint bűnös születésűt (pāpa-yoni) jelent.
A fordítók egy része – Sankara kommentárját követve – az alantas származásúak csoportját értelmezi az asszonyok, vaisják, súdrák felsorolással, mások (például Rámánudzsa) egyszerűen felsorolásnak tekintik a sort: a nők, a vaisják és súdrák, sőt még az alantas származásúak is Krsnánál menedéket lelve célhoz érnek.
Abhinavagupta az alábbiak szerint értelmezi e csoportokat, megjelölve a lelki életben való előrejutás nehézségeit is: „Az alantas születésűek: a jószágok, szárnyasok, kígyók, s más effélék. Nők: a tudás hiánya miatt. A vaisják a földművelés, és más hasonlókkal való lekötöttség okán. A súdrák mert nem vesznek részt a védai rítusokban, és mert megélhetésük másoktól függ.” Srídhar szvámí az alantas születésűek alatt kifejezetten az alacsony születésű embereket gondolja, míg a nők és súdrák az írástanulmányozás hiánya miatt vannak hátrányban. Madhuszúdan Szaraszvatí hasonlóképpen vélekedik, alantas születésűek az antjadzsák (kutyaevők és hasonlók), az állatok és a bűnös születésűek, a nők, mert kizártak a védatanulmányozók köréből.
Abhinavagupta még megjegyzi: az Úr könyörületét semmi sem korlátozhatja.

A hagyomány szerint a védahimnuszok recitálása a bráhmana, ksatrija és a vaisja férfiak feladata… elsősorban a bráhmanáké. Az ő képzésük foglalta magában a véda-tanulmányokat. Számukra nem lehetőség, nem jog, hanem kötelesség a véda recitálása. A nők és a súdrák nem részesültek ilyen természetű képzésben... egyszerűen más volt a társadalomban betöltött szerepük. A nők a mai normáinkhoz képest korán férjhez mentek, és a mai normáinkhoz képest sokkal több gyerek felnevelésével törődtek… és ez más életet követelt.

A vaisják és súdrák esetében felmerülhet még a mentalitás kérdése is. A Manu-szanhitá lényeglátóan mutat rá az egyes varnák mentalitásának különbségére. A királynak ad tanácsot, bírói tiszte ellátása során miként hallgassa meg a tanúkat:
„Szólj!” így a bráhmanát kérdje, „mondj igazat!” (utasítsa) ekképp a ksatriját.
Tehén, gabona és arany (emlegetésével bírja szólásra) a vaisját, minden bűnével (fenyegetve pedig) a súdrát. (Manu-szanhitá 8.8.)
A vers nem az emberek születéséről, hanem motivációjáról szól: a (valódi) bráhmana természete szerint mindig igazat mond, így neki nem is kell mást mondani, csak ennyit: szólj! A ksatrija erényes nemesember, katonai rendben él, mindene a becsület. Elöljárója parancsa számára szent, nem szegné meg soha, így ha a király utasítást ad: szólj igazat!, biztosan így tesz. A vaisját a haszon érdekli. Őt kecsegtesse az igazmondás evilági és mennybéli jutalmával, a súdrát pedig rettentse meg, fenyegesse a hazugság pokolbéli büntetésével. A haszonleső, illetve a félelem miatt igazodó mentalitás hátráltat az Abszolút Igazság keresésében. Az ebben az értelemben tekintett bráhmanák és ksatriják mentalitásáról a következő vers szól.

Visvanáth Csakravartí és Baladév Vidjábhúsan kommentárjaikban inkább azt hangsúlyozzák, hogy a szentek társaságában, a szent nevet zengve bárki megtisztulhat.

kiṁ punar brāhmaṇāḥ puṇyā bhaktā rājarṣayas tathā |
anityam asukhaṁ lokam imaṁ prāpya bhajasva mām ||33||


Mennyivel inkább (célt érnek) a bráhmanák, az erényesek, híveim, és a bölcs királyok!
E boldogtalan, ideiglenes világba jutva imádj hát engem!

Ha még a bűnösök is célhoz érnek, mennyivel inkább a magukat Istennek szentelők!
A kommentárok egy része jelzőként tekint az erényesekre (erényes bráhmanák) és a bhaktákra (hívő királyi bölcsek), míg mások (például Madhuszúdan Szaraszvatí) külön csoportként említi őket: a jámbor életvitelű erényesek, a nemes születésű bráhmanák, a jó ítélőképességgel finom témákat vizsgáló bölcs ksatriják, és (Krsna) hívei, a bhakták.
Mit tegyen az ember, ha belecsöppent ebbe a betegséggel és hanyatlással terhelt világba? A nagy szentek lábnyomait követve imádja Istent!


2021. január 23., szombat

határok

 
 Egy vaisnava fórumon találkoztam a következő gondolattal:

A Bhágavata-purána 5.1.40. verse így szól:

bhū-saṁsthānaṁ kṛtaṁ yena sarid-giri-vanādibhiḥ |
sīmā ca bhūta-nirvṛtyai dvīpe dvīpe vibhāgaśaḥ ||

Sríla Prabhupád fordításában: „Hogy véget vessen a civakodásnak az emberek között, Prijavrata Mahárádzs határokat húzott a folyók, a hegyek és az erdők mentén, hogy senki se lépjen más birtokára.”

Lám – hangzott az érvelés –, a vers tanulsága, hogy a nemzeteknek, népcsoportoknak van létjogosultsága, következésképpen téves az elgondolás, hogy Európában meg kellene szüntetni a határokat, és egyesíteni kellene a különböző országok népeit.


A Hollandia és Belgium közötti határ Baarle-Nassauban.
 
Sríla Prabhupád kommentárja valóban alátámasztani látszik az érvelést. Először a különféle nemzetek – az ő szóhasználatával: fajok – eltérő karaktereit említi. Prthu király születésének történetére utal, mikoron a gonosz Véna királyt a bráhmanák átka elpusztítja, ám hogy a királyi ház vérvonala megmaradjon, s a birodalomnak uralkodója legyen, az uralkodó holttestéből két fiút hoztak létre (klónoztak?), előbb a Véna bűnét megtestesítő Nisádát, majd a dinasztia erényeit megtestesítő Prthut.
Hadd idézzem szó szerint Sríla Prabhupádot: „ ... először egy Nisáda nevű fekete ember született. A naisáda faj az erdőben kapott helyet, mert természetükből fakadóan mind tolvajok és gonosztevők. Ahogyan az állatok is a különféle erdőkben és hegyekben élnek, az állatias emberek sorsa szintén az, hogy ott éljenek.”

Bár a témánkhoz képest mellékszál, de én még emlékszem a nyolcvanas évek végén az osztrák boltok „magyar, ne lopj” üzenetű tábláira… a „természetükből fakadó tolvajok” rosszízű általánosítása bennem azt idézi fel. Személy szerint irtózom az ilyesféle általánosítástól. Ám tudom, hogy a huszadik század elején (mikor Sríla Prabhupád tanult) a nemzetkarakterológia és a fajelmélet tudományos kutatás tárgya volt. És csak a rend kedvéért említsünk klasszikus példákat kiváló naisádákra: az íjász Ékalavja, vagy Rámacsandra barátját és szövetségese, Guha, a naisádák királya, aki segít a száműzötteknek átkelni a Gangeszen. És igen, Sríla Prabhupád a kommentárban itt a Bhágavatam Nisáda születéséről szóló részét erősíti meg (Bhág. 4.14.46.): Nisáda leszármazottai (a naisádák) a hegyek és erdők vándorai, akik Véna szörnyű bűneit vették magukra.

Majd a fajelmélettől elszakadva Sríla Prabhupád fontos megállapítást tesz: „Senki sem emelkedhet a civilizált élet szintjére, amíg nem gyakorolja a Krsna-tudatot, mivel mindenkinek a karmájából és a természet kötőerőivel való kapcsolatából származó természete szerint kell élnie egy bizonyos helyen. Ha az emberek békében és egyetértésben akarnak élni, el kell fogadniuk a Krsna-tudatot, mert amíg a testi életfelfogásban élnek, addig nem érhetik el a legmagasabb szintet.”

És ne feledkezzünk meg arról sem, hogy maga Sríla Prabhupád fogalmazza meg számos helyen, hogy a fajhoz (immáron mint emberi faj) vagy nemzethez kötődő önazonosítás téves. Például: „A materialista életben az ember a testbe van zárva, s a hamis éntudat megtéveszti. »Én ez a test vagyok«, »emberi lény vagyok«, »amerikai vagyok«, »indiai vagyok« – gondolja. Ez a testi felfogás a hamis egónak köszönhető. A hamis egótól megtévesztett élőlény egy bizonyos családdal, nemzettel vagy közösséggel azonosítja magát, s ragaszkodása az anyagi világhoz egyre mélyebb és mélyebb lesz, míg végül rendkívül nehézzé válik számára, hogy kiszabaduljon ebből a rabságból.” (Bhág. 4.27.10. kommentárja)

Végezetül Sríla Prabhupád visszakanyarodik a vershez: „Prijavrata Mahárádzs a Föld felszínét szigetekre osztotta, hogy az emberek minden osztálya békésen élhessen, s ne kerüljön összetűzésbe másokkal. A nemzetiség modern elmélete a Prijavrata Mahárádzs által létrehozott felosztások következtében alakult ki.”

Vizsgáljuk meg a nemzetállamok kérdését is, ám előbb fordítsuk figyelmünket ismét a szóban forgó versre.

bhū-saṁsthānaṁ kṛtaṁ yena sarid-giri-vanādibhiḥ |
sīmā ca bhūta-nirvṛtyai dvīpe dvīpe vibhāgaśaḥ ||


Aki kialakította a föld elrendezését, folyókkal, hegyekkel, erdőkkel s a többivel,
és arányosan határt (szabott) a szigetek közt, a teremtmények elégedettsége kedvéért.

A vers Prijavrata királyról szól, aki a régi időkben az egész univerzum legendás uralkodója volt. A Bhágavata-purána elbeszélése szerint Isten imádása révén szinte korlátlan hatalommal bírt. Egy alkalommal például úgy döntött, nincs rendjén, hogy a Nap, ahogy pályáján halad, birodalma egyes részei sötétben maradnak. Ragyogó szekerén a Nap nyomába indult tehát, hogy fényt hozzon a homályba. Hét napig ját a Nap nyomában, bevilágítva a sötétséget. Végül a Nap kedvéért lemondott tervéről, ám szekerének kerekei mélyen felszántották Bhú-mandalát, a földkerekség síkját, szigetekre osztva azt.

Miért említ Sríla Prabhupád fordításában civakodást („Hogy véget vessen a civakodásnak az emberek között...”)? Visvanáth Csakravartí kommentárját követi, aki így ír: „a falusi, és más elöljárók pörlekedésének megakadályozása és elégedettségük végett”. A kulcsszó a nirvṛti, mely jelent elégedettséget, örömöt, illetve valami befejezését, valamitől való elállást. A szöveg nem említi konkrétan, hogy mit fejeznek be, ezért látom indokoltnak a nirvṛti fordításaként csupán a tárgy nélküli elégedettséget.
Srídhar szvámí kommentárja szerint: a teremtmények elégedettsége (sukha), egyetértése, és a viták elkerülése (avivāda) végett szabott határt a szigetek közé.

Vajon szükség van-e határokra? Az élőlények egyik alapvető szükséglete az otthon: olyan tér, mely az ő világa, ahol biztonságban van, ahol minden ismerős – még a szerzeteseknek is van ásramjuk. Prijavrata király a határokkal otthont adott a lényeknek. Ebben a tekintetben igen a válasz. Otthonra szükség van.
Ám mi köze ennek a nemzethez? Nem sok. A hagyományos kommentárok sem beszélnek nemzetekről, főleg nem nemzetállamokról… már csak azért sem, mert a nemzetállam – az egy nyelvű, egy kultúrájú emberekből szerveződő állam eszménye – az ő korukban nem létezett. Az emberek menekültek vagy költöztek a régi időkben is, a kereskedelem, a háború, vagy a zarándoklat messze vihette őket otthonaikból. A királyságok (Európában) pedig túlnyúltak az azonos nyelvű, származású emberek körein, azok nem a nemzetekről, hanem a királyokról szóltak.
Az emberek különféle körökben alkottak, alkotnak közösségeket, így a nyelvüket, kultúrájukat, vallásukat megőrző közösségeket is. És ezek nagyon fontos közösségek, régen is, ma is. Nem jó, ha elsorvadnak. Viszont a világ ma jóval kisebb, mint korábban. Ötszáz évvel ezelőtt Csaitanja Maháprabhu korában egy hónap járóföldre volt egymástól Navadvíp és Nílácsal, ma vonattal egy nap alatt odaér az utazó. Ez egészen más léptéket jelent. Egy ilyen kisebb világban jóval nagyobb jelentőségű az együttműködési készség.

A gondolatmenetet hadd zárjam ismét Sríla Prabhupád szavaival. A Srímad Bhágavatamhoz írt előszava e mondatokkal kezdődik: „Tudnunk kell, mi az, amire az emberi társadalomnak jelenleg szüksége van. Az emberi társadalmat többé nem osztják országokra és közösségekre a földrajzi határok: sokkal nyitottabb, mint a középkorban volt, s a világ abba az irányba halad, hogy egyetlen államot, egy egységes emberi társadalmat hozzon létre. A Srímad-Bhágavatam szerint a lelki kommunizmus eszménye többé-kevésbé az egész emberi társadalom egységén alapszik, sőt az élőlények együttes energiájának harmóniáján.”


2019. december 14., szombat

kiálts így: „Krsna! Krsna!”


Néhány vers a Padjávalíból, a szent nevet magasztaló fejezetből:

svargārthīyā vyavasitir asau dīnayaty eva lokān
mokṣāpekṣā janayati janaṁ kevalaṁ kleśa-bhājam |
yogābhyāsaḥ parama-virasas tādṛśaiḥ kiṁ prayāsaiḥ
sarvaṁ tyaktvā mama tu rasanā kṛṣṇa kṛṣṇeti rautu ||27||

szerző: ismeretlen, versmérték: mandākrāntā

A törekvés, hogy a mennyekbe jussunk csak kiábrándulttá teszi az egész emberiséget,
a megszabadulás reménye is csupán gyötrelmet hoz,
a jóga gyakorlása pedig felettébb száraz, íztelen. Mi értelme hát az efféle erőfeszítéseknek?
Hagyd el mindet, ó nyelv, s kiálts így: „Krsna! Krsna!”



sadā sarvatrāste nanu vimalam ādyaṁ tava padaṁ
tathāpy ekaṁ stokaṁ na hi bhava-taroḥ pātram abhinat |
kṣaṇaṁ jihvāgrasthaṁ tava tu bhagavan nāma nikhilaṁ
sa-mūlaṁ saṁsāraṁ kasati katarāt sevyam anayoḥ ||28||

szerző: Śrīdhara Svāmī, versmérték: śikhariṇī

Makulátlan, lelki ragyogásod mindig, mindenütt jelen van, nemde?
Mégis, egyetlen parányi levelet sem szakított le a lét fájáról!
Óh, Uram! A nyelvünk hegyén lakozó neved
gyökerestül dönti ki a szanszára fáját! Melyiküket szolgáljuk hát?!

Nyelv hegyén lakozó: a jihvā-agra-stham más olvasatban és kis különbséggel jihvā-grastam: a nyelvet megragadó, azaz a nyelvet megragadva a szent név ledönti a szanszára fáját.

ākṛṣṭiḥ kṛta-cetasāṁ sumanasām uccāṭanaṁ cāṁhasām
ācaṇḍālam amūka-loka-sulabho vaśyaś ca mukti-śriyaḥ |
no dikṣāṁ na ca sat-kriyāṁ na ca puraścaryāṁ manāg īkṣate
mantro 'yaṁ rasanā-spṛg eva phalati śrī-kṛṣṇa-nāmātmakaḥ ||29||

szerző: Lakṣmīdhara, versmérték: śārdūlavikrīḍita

A tiszta gondolkodású bölcseket vonzza, a bűnöket gyökerestül kiirtja,
s még a csandála is könnyedén elérheti, ha nem néma. A bőkezű, kincses üdvösség is utána epekedik,
hiszen cseppet sem függ avatástól, rítustól, vagy a helyes szokásokat követő élettől.
E Krsna-nám mantra csupán a nyelvet érintve is meghozza gyümölcseit.

A caṭ igei gyök jelentése eltörik, letörik, ám az ud igekötővel társítva azt jelenti: gyökerestől kiirt valamit. A szent név mantrája nem csupán jóvátétel, hanem a bűn okát is felszámolja. A caṇḍāla szó szerint züllött gonosztevőt jelent (a szó gyöke caṇ – bántalmaz, meggyilkol), ám átvitt értelemben a minden alantas életű, dharmát nem követő. Ám még a számukra is nyitva áll az út, a szent név zengése – talán csak a némák nem tudják Krsna nevét hangosan énekelni, bár gondolataikban ők is zenghetik.
A kincses üdvösség is utána epekedik: a vaśyaḥ jelentése vágyandó, vagy legyőzendő, irányítandó. Sríla Prabhupád a szót teljhatalmú irányítóként, a vers e részét pedig így értelmezi: „Krsna szent neve az, ami a felszabadulás kincse fölött uralkodik.”
Cseppet sem függ avatástól, rítustól, vagy a helyes szokások szerinti élettől: A jelölttől a beavatás előtt is megkövetelik a szabályozó elvek, a helyes viselkedés szerinti életet – ez a puraścarya. Majd a megfelelő időben a megfelelő rítust (sat-kriyā) követve beavatást (dikṣā) kap. Ám a szent név zengése mindezektől is teljesen független.
A sat-kriyā általában véve erényes, jámbor tetteket is jelent, így a harmadik páda értelmezhető úgy is, hogy a szent név zengése független a beavatástól, az erényes tettektől, és a már beavatás előtt is gyakorlandó szabályoktól.
Felmerülhet a kérdés e vers kapcsán is: ha a szent név zengése önmagában elegendő, akkor vajon szükség van-e más lelki tevékenységre? Dzsíva gószvámí a Bhakti-szandharbában (284. tétel) ebben a formában veti fel a kérdést: vajon szükséges-e a múrti-imádat, ha a bhakta a szent név zengését gyakorolja? S rögtön választ is ad: a kezdő bhakta elméje zaklatott, korábbi rossz szokásainak rabja. A további lelki gyakorlatok, mint a templomi imádat segít az összpontosításban, a rossz életmód, a kedvezőtlen mentalitás leküzdésében. S e gondolat nem csupán a múrti-imádatra, hanem a puraścaryára, a rítusokra, vagy más lelki gyakorlatokra is igaz.

viceyāni vicāryāṇi
vicintyāni punaḥ punaḥ |
kṛpaṇasya dhanānīva
tvan-nāmāni bhavantu naḥ ||30||

szerző: Bhavānanda, versmérték: anuṣṭubh

Gyűjtsük és számláljuk,
gondoljunk rá újra meg újra –
mint fösvénynek a vagyon,
hadd legyenek olyanok nékünk a neveid!

2019. július 27., szombat

a jótulajdonságok sora


A Bhagavad-gítá 16. fejezete a jó, és rossz tulajdonságok szétválasztásáról beszél. Vajon miért éppen itt és most kerül szóba e téma? Srídhar Szvámí az előző fejezet lezárására utal: aki így ismer engem, a Legfőbb Személyt, az mindentudó, s engem imád minden módon, egész lényével (Bg. 15.19.) – mondja Krsna. Ki tudja ezt az igazságot, ki ismeri, kinek van esélye felismerni Istent, és kinek nem? Ki a tudásra felhatalmazott, s ki nem?
Más kommentátorok (Madhuszúdan Szaraszvatí, Visvanáth, Baladév) a 15. fejezet második versére mutatnak rá: az anyagvilág banjanfájának lefelé is terjeszkednek gyökerei, az emberi világban a tettekkel fonódnak össze. S e tettek isteniek vagy démoniak. (Bg. 15.2.) Korábban már a kilencedik fejezetben is felbukkant az isteni és démoni természet (Bg. 9.12-13.), most ismét felmerült, eljött hát az ideje a részletes kifejtésnek.
S ott a 15.16. vers, mely a mulandó (kṣara) testbe zárt gyarló, és a múlhatatlan (akṣara), örökkön felszabadult lényeket tárja elénk. A mulandó testbe zárt lények pedig alapvetően kétfélék: jó, és rossz tulajdonságokkal bírók, e tulajdonságok pedig isteni vagy démoni létre vezetők.


śrī-bhagavān uvāca
abhayaṁ sattva-saṁśuddhir jñāna-yoga-vyavasthitiḥ |
dānaṁ damaś ca yajñaś ca svādhyāyas tapa ārjavam ||1||
ahiṁsā satyam akrodhas tyāgaḥ śāntir apaiśunam |
dayā bhūteṣv aloluptvaṁ mārdavaṁ hrīr acāpalam ||2||
tejaḥ kṣamā dhṛtiḥ śaucam adroho nātimānitā |
bhavanti saṁpadaṁ daivīm abhijātasya bhārata ||3||


A magasztos úr szólott:
1. Félelemnélküliség, léttisztítás, megszilárdulás a gjána-jógában,
adományozás, érzékfegyelmezés és áldozás, önálló védatanulmányozás, önfegyelem, egyenesség,
2. erőszaknélküliség, őszinteség, mentesség a dühtől, lemondás, békesség, tartózkodás a hibakereséstől,
könyörület az élőlények iránt, mentesség a kapzsiságtól, kedvesség, szégyenlősség, rendíthetetlenség,
3. bátorság, türelem, elszántság, tisztaság, a rosszindulat hiánya, önteltség hiánya,
(ezek) az isteni tökéletességre született (tulajdonságai), Bhárata.



A felsorolt huszonhat fogalom részben tulajdonság, részben cselekvés – a tulajdonság utóbbiak kapcsán az irántuk megmutatkozó hajlam, belső késztetés. Madhuszúdan Szaraszvatí és Baladév Vidjábhúsan kommentárjaikban e tulajdonságokat varnák és ásramok, a társadalmi- és életrendek szerint csoportosítják. S ugyan elmondható, hogy egy-egy élethelyzetben valamely tulajdonság különösen fontos, ezen elveket jó mindannyiunknak szem előtt tartanunk.

Az első három a szerzetes kívánatos tulajdonságai.
1. félelemnélküliség (abhaya): egyes kommentátorok a szerzetesi léttel együtt járó létbizonytalansághoz kötik a fogalmat, erre utal Sríla Prabhupád is: egyedül él, így egyedüli támasza az isteni gondviselés lehet. Mások általában beszélnek a félelemről: „a vágyott és nemkívánt dolgok, az elválás és együttlét alakját öltő szenvedés okának meglátása miatti gyötrődés a félelem, ennek elhagyása a félelemnélküliség” – mondja Rámánudzsa.

2. léttisztítás (sattva-saṁśuddhi): A sattva szó a létigéből (as) képzett folyamatos melléknévi igenév (sat – lévő) állapotának megjelölése: „lévőség”, az élőlényt magát, s annak lényegét, vagy természetét is jelentheti… és a jóság, emelkedett tisztaság minőségének (guṇa) is ez a neve. A saṁśuddhi jelentése: teljes megtisztítás. A léttisztítás a tudat emelkedettsége, ezáltal pedig a teljes lét megtisztulása. Rámánudzsa álláspontja szerint a tudatnak (a vers sattva szava) a jóság (szanszkrtul szintén sattva) állapotába helyezése, azaz felülemelkedés a szenvedély (rajas) és tompaság (tamas) kötelékein.
Visvanáth kommentárjában: citta-prasāda, azaz a szív (vagy értelem) jóindulata, kegyessége, nyugodt, tiszta állapota. Baladév szerint az elme (manas) megszilárdítása a gyakorló saját életrendje és dharmája szerinti helyes viselkedés révén.

3. megszilárdulás a gjána-jógában (jñāna-yoga-vyavasthiti): Sankara mellérendelő szóösszetételként értelmezi a jñāna-yoga szavakat: a jñāna az átman és tan más alapvető fogalmainak megértése a szentírások és mesterek segítségével, a jóga pedig mindezeknek a személyes életünkbe való átültetése, megélése – a megszilárdulás pedig e kettőben való meggyökerezés. Visvanáth Csakravartí a 13.8-12. versekre utal vissza, melyekben Krsna a tudás húsz ismérvét sorolja, az alázatossággal kezdve a sort.

A következő három tulajdonság a családosokban bontakozhat ki leginkább:
4. adományozás (dāna): az ember – képességeihez mérten – igyekezzék gondoskodni mások alapvető létszükségleteiről – mondja Sankara, s ezzel más kommentárok is egyetértenek: akár a saját élelmének szétosztásával is.
A kötőerők szerinti háromféle adományozásról a 17.20-22. versek szólnak: a belső ösztönzésre, alkalmas helyen időben, önzetlenül (azaz a viszonzás vágya nélkül) az arra méltó személynek adni a szattva (jóság) minősége szerinti adományozás. Míg radzsasz (szenvedély) jellemzi az adományozót, aki viszonzás elvárásával, a jótett gyümölcse iránti vággyal eltelve, vagy vonakodva ad. Az alkalmatlan helyen és időben, arra méltatlannak, tiszteletlenül, megvetéssel való adományozást a tamasz (tompaság) jellemzi.

5. érzékfegyelmezés (dama): a külső érzékek fölötti uralom elnyerése, megőrzése. A bensőnk uralása, fegyelmezése a 14. tulajdonság, a békesség témája, a kettő szorosan összetartozó fogalom. A dama szó gyöke a dam – megszelídül, megnyugszik ige, a dama e cselekvés neve, azaz a folyamat, mi által megszelídül, megnyugszik, elcsendesül az elme, s ezáltal az érzékek fölötti uralom is bekövetkezik.

6. áldozás (yajña): A kommentárok többnyire a védák ajánlott rítusait említik: az újholdkor és teliholdkor elvégzendő áldozatot (Srídhar Szvámí), a dévák imádatát általában (Visvanáth Csakravartí). Madhuszúdhan Szaraszvatí kommentárja a bráhmanák ötféle mindennapos áldozásait említi. Hiszen az ember adóssággal születik: Istennek, az anyagvilágot irányító erőknek (déváknak), családja, nemzetsége, népe őseinek (az ősatyáknak). És feladata, hogy lehetősége szerint gondoskodjon minden érző lényről, s különösképpen embertársairól. Ezen ötféle feladathoz ötféle áldozás társul. A legjelentősebbet, a brahman-áldozatot Krsna külön említi, a következő pontban – ez a szvádhjája.

A növendékekhez (brahmacsárí) és a remetékhez egy-egy tulajdonság sorolódik,
7. önálló védatanulmányozás (svādhyāya): Baladév Vidjábhúsan szerint: „A brahmacsárí (kötelességének) a szvádhjáját nevezi: ez a brahman-áldozat, ami a Magasztos úr energiáját ajándékozza, mely isteni hangok sokasága – erre gondolva szentelődjék egyedül véda-recitálásnak.” A svādhyāya a védahimnuszok és mantrák recitálása, zengése, mely szorosan összefonódik a hallottakban való elmélyedéssel is. (Bg. 4.28. „Más, fogadalmaikban szilárd aszkéták… a szvádhjája és tudás áldozatát végzik.”) A szvádhjája gyakorlója tudatosítja magában, hogy az isteni hangokat zengi, így e zengés folytán a Magasztos úr energiája (bhagavat-śakti) száll reá.

8. önfegyelmezés (tapas): a szó gyöke a tap – ragyog, süt, önfegyelmet gyakorol ige. Gyakorta fordítják vezeklésnek, ám itt nem a keresztény fogalomkörből ismerős penitenciáról van szó, a szó etimológiája inkább elhivatottságra, belső tűzre utal, olyasmire, ami erőt ad és inspirál. Krsna a Gítá 17. fejezetében ekképpen szól a három kötőerő szerinti önfegyelmezésről: Isten (vagy: a félistenek, égiek), a bráhmanák legkiválóbbjai, a tanítók és bölcsek tiszteletét, a tisztaságot, egyszerűséget, cölibátust és az erőszaknélküliséget tartják a test fegyelmezésének. A nem felzaklató (an-udvega, megnyugtató) beszéd, mely igaz, kedves és jóakaró, továbbá az önálló véda-tanulmányozás gyakorlása (svādhyāya-abhyasanam) jelenti a beszéd fegyelmezését. Derűs, nyugodt elme, kedvesség, hallgatás, önfegyelmezés és léttisztítás, ezt mondják az elme fegyelmezésének. Mindhármat nagy hittel gyakorló, tettei hasznát nem leső, odaadó ember önfegyelmezését szattva jellemzi. Ám radzsasz uralja a tisztelet, megbecsülés vagy imádat érdekében hivalkodón vagy képmutatón gyakorolt önfegyelmezést – ez ingatag, s mulandó. A balga elszánással véghezvitt, önkínzással, vagy másnak okozott szenvedéssel járó vezeklés jellemzője a tamasz. (Bg. 17.14-19.)

A bráhmana elérendő tulajdonságai az alábbiak:
9. egyenesség (ārjava); egyszerűség, nyíltság, a gondolat, szavak és tettek egysége... önmagunkban, és a másokkal való kapcsolatainkban is (Rámánudzsa szerint). Baladév szűkebben értelmezi: a tanító tisztán és világosan egészében tárja saját megértését a hittel eltelt tanítványa elé.

10. erőszaknélküliség (ahiṁsā): nem okoz szenvedést más lényeknek.

11. őszinteség (satya): úgy beszélni a dolgokról, ahogy azokat látjuk és gondoljuk, hátsó szándék nélkül, szem előtt tartva a jóindulatot, kedvességet. A Manu-szanhitá így inti a tanulmányait befejező ifjút: „Igazat szóljon és kedvesen szóljon. Ám ne szóljon igazat, ha az bántó volna, és ne szóljon hamisan, ha az netán kellemes volna is – ez az örök dharma.”

12. mentesség a dühtől (akrodha): kiegyensúlyozottság és béketűrés még nemtelen támadás közepette is.

13. lemondás (tyāga): Krsna a 18. fejezetben a lemondást általában, a tettek eredményétől, gyümölcsétől való függetlenségként határozza meg (Bg. 18.2.), ám Baladév itt az előző gondolatmenetet folytatja: elengedés, nem csupán fegyelmezettség, önuralom, hanem még egy rossz gondolata, rossz szava sincs az embernek, akkor sem, ha igaztalanul bántják.

14. békesség (śānti): míg az érzékek fegyelmezése (dama, a sorban az ötödik tulajdonság) a külső fegyelmezettség, a békesség a belső rend. A śānti szó gyöke a śam – megnyugszik, lecsöndesedik ige, a śānti szó e folyamat megnevezését jelöli, azaz a megnyugvás, lecsendesülés. Így hát nem csupán a nyugodt vízfelszín, hanem a képesség, amivel lecsendesítjük bensőnk háborgó tengerét.

15. tartózkodás a hibakereséstől (apaiśuna): A paiśuna gyalázkodás, vádaskodást, rossz hír keltését jelenti. Rámánudzsa szerint az olyan beszédtől és gondolattól való tartózkodás, ami másoknak kedvezőtlen lehet. Srídhar Szvámí gyakorlatiasan fogalmaz: a hibakereső mentalitástól való tartózkodást említi… talán azért is, mert a 25. tulajdonság (adroha – a rosszindulat hiánya) sok tekintetben hasonló ehhez. A vádaskodás nemléte nem az igazságra való vakságot jelent, ám nem feladat mindig irányítani, terelgetni az embereket: „A jóra mondja, hogy jó, s csak annyit mondjon: jó…” (Msz. 4.139.)

16. könyörület az élőlények iránt (dayā bhūteṣu): az együttérzés képessége, az ember nem fordul el közönyösen mások szenvedésétől.

17. mentesség a kapzsiságtól (aloluptva): a hagyományos kommentárok szerint egyszerűen a mohóság, sóvárgás nemléte. Újabb fordításokban más értelmezést is találhatunk, „semminek sem kívánása” (Baktay Ervin), „igénytelenség” (Vekerdi József).

18. kedvesség (mārdava): szelídség, lágyszívűség… ami által méltóvá válik az ember a tiszta szentek ölelésére – teszi hozzá Rámánudzsa –, ám türelmetlenné válik a tőlük való távollétben, folytatja a gondolatot Baladév.

19. szégyenlősség (hrī): ami visszatartja az embert a helytelen tettektől. Magyar fordításban találkozni a hrī szerénységként való értelmezésével. Szerény az, aki saját értékeivel nem dicsekszik, inkább csendesen visszahúzódó alkat, míg a szégyenlősség inkább a félénkség egyik formája, itt inkább az utóbbiról van szó. A hrī a Monier-Williams szótár szerint „shame, modesty, shyness, timidity”, Sríla Prabhupád a fordításában a modesty szót használja. A modesty egyfelől szerénységet, másrészt visszafogottságot jelent, olyan viselkedést, ami nem hívja fel a figyelmet magára – a hrī ez a visszafogottság, szemérmes viselkedés.

20. rendíthetetlenség (acāpala): nyugodt, rendíthetetlen megfontoltság. A cāpala jelentése gyors mozgás, kapkodás, megfontolatlanság, állhatatlanság, az a-cāpala mindennek az ellentéte. Srídhar Szvámí a kapkodás feladásáról beszél, amikor a hiábavaló tettek félretevéseként értelmezi e tulajdonságot. Baktay Ervin fordítása: „nyughatatlan mozgékonyság szándékos elkerülése” is innen fakad, bár itt vélhetően nem az adott esetben szükséges gyorsaság lelassítása, hanem a helyes célokra törő, gondos, pontos és figyelmes cselekvés a kívánatos tulajdonság.

A ksatrija számára három fontos tulajdonságot sorol fel:
21. bátorság (tejas): a szó jelent hőt, ragyogást, tündöklést, de a harci erények tündöklését, azaz erőt vagy hősiességet is. Ezért Sankara is igyekszik egyértelműsíteni: „bátorság, s nem a bőr ragyogása” – írja kommentárjában. Rámánudzsa szerint: a gonoszoknak való ellenállás, nem legyőzettetés.

22. türelem (kṣamā): a szív békessége, jóakarat akkor is, ha bántanak – mondja Rámánudzsa.

23. elszántság (dhṛti): a képesség, amivel a szellem a megfáradt testet és érzékeket megszilárdítja, új erővel tölti meg.

A vaisják számára különösen fontos tulajdonságok:
24. tisztaság (śauca): értve alatta a külső tisztaságot és a belsőt, az elme és értelem, a gondolatok tisztaságát, világosságát. Rámánudzsa a rituális külső és belső tisztaságot emeli ki, hogy a gyakorló alkalmassá váljon a szentírásba foglalt rítusok végzésére. Baladév – a vaisjákra fókuszálva – a tisztességes kereskedést, a csalárdságtól való mentességet említi.

25. a rosszindulat hiánya (adroha): a rosszindulat, ármány, gonoszság nemléte.

Végezetül a súdra jótulajdonsága:
26. önteltség hiánya (na atimānitā): az ember ne magát gondolja tiszteletreméltónak. A tisztelet nem elvárható… az másokban ébred.

Az isteni tökéletességre születettek eleve birtokolják e tulajdonságokat… a mi feladatunk pedig e nemes tulajdonságok kibontakoztatása önmagunkban.


2017. december 9., szombat

az imádat dicsősége


Rúpa gószvámí Rádhá-Krsnát, a szívbéli odaadást, a bhaktákat dicsőítő, nagyszerű tulajdonságaikat, tetteiket ecsetelő költeményekből szőtte a Padjávalí szőttesét. A Padjávalí („versfüzér”) vaisnava antológia, mely 123 szakaszra osztja a gyűjtemény 392 versét. A költemények közt találunk verseket puránákból, a szerzők közt föllelhetünk ismert, kevéssé ismert költőket is, sőt, magát Csaitanja Maháprabhut is – a Siksástaka strófáit e műben jegyezték le először.
Az alábbiakban az imádat dicsősége (bhajana-māhātmyam) című fejezet versei olvashatók. A fejezet első versével már korábban találkozhattál a Slókamálán: http://slokamala.blogspot.hu/2013/12/indokolatlan.html

anucitam ucitaṁ vā karma ko ’yaṁ vibhāgo
bhagavati param āstāṁ bhakti-yogo draḍhīyān |
kirati viṣamahīndraḥ sāndra-pīyūṣam indur
dvayam api sa maheśo nirviśeṣaṁ bibharti ||9||

Jó vagy rossz tettek – mi a különbség?
Csak a magasztos úr iránti szerető odaadás legyen bizonyosság!
A kígyókirály mérgét szórja szét, a Hold nektárt áraszt,
ám Siva különbséget nem téve viseli mindkettejüket.

Siva fejéke a nektárt záporozó félhold, nyakán pedig Vászuki, a kígyókirály tekergőzik.

yadi madhu-mathana tvad-aṅghri-sevāṁ
hṛdi vidadhāti jahāti vā vivekī |
tad-akhilam api duṣkṛtaṁ tri-loke
kṛtam akṛtaṁ na kṛtaṁ kṛtam ca sarvam ||10||

Ó, Madhu végzete! Ha egy józan bölcs szívében lábaid szolgálja, akkor bármi rosszat is tett e három világban, az mind meg nem történtté válik – ám ha elhagyja szolgálatod, még amit nem követett el, az is fejére hullik.

kāśāyan na ca bhojanādi-niyamān no vā vane vāsato
vyākhyānād athavā muni-vrata-bharāc cittodbhavaḥ kṣīyate |
kintu sphīta-kalinda-śaila-tanayā-tīreṣu vikrīḍato
govindasya padāravinda-bhajanārambhasya leśād api ||11||

Nem a vörös ruha viselése, sem az evés, s a más hasonlók fegyelmezése, sem az erdőben lakozás,
még csak a szentírások magyarázata, vagy a buzgó hallgatási fogadalmak megtartása sem fékezi meg a szerelemistent,
csakis a hatalmas Kalinda-hegy leányának partján játszadozó
Góvinda lótuszlába imádatának egy csekélyke töredéke.

Kalinda-hegy leánya: a Jamuná folyó

alam alam iyam eva prāṇināṁ pātakānāṁ
nirasana-viṣaye yā kṛṣṇa kṛṣṇeti vāṇī |
yadi bhavati mukunde bhaktir ānanda-sāndrā
viluṭhati caraṇābje mokṣa-sāmrājya-lakṣmīḥ ||12||

Krsna! Krsna! Csupáncsak e szavak kimondása elegendő a lények bűneinek messze űzéséhez.
S ahol Mukunda örömteli szolgálata is megjelenik, ott az üdvösség királynője, Laksmí is a földre borul.

nānopacāra-kṛta-pūjanam ārta-bandhoḥ
premṇaiva bhakta-hṛdayaṁ sukha-vidrutaṁ syāt |
yāvat kṣud asti jaṭhare jaraṭhā pipāsā
tāvat sukhāya bhavato nanu bhakṣya-peye ||13||

A szenvedők barátjának számtalan felajánlással végzett szerető imádata megolvasztja a híve szívét,
hasonlóképp: akit éhség mardos és szomjúság gyötör, azt megörvendezteti az evés-ivás.

Csaitanja Maháprabhu arra kérte Rámánanda Rájt, idézzen verseket az élet végső céljáról. Rámánanda különböző célokat jelölt meg, ám Csaitanja mindegyiket felszínesnek tartotta. Az eszmények sorában elértek a préma-bhaktiig, a rajongó szeretetig – Rámánanda ekkor saját költeményeit szavalta – ezt és a rákövetkező verset. Csaitanja a verseket hallván így kiáltott: „Úgy van! Kérlek, mondd tovább!” A két vers a bhakti kétféle útjára mutat rá, e vers rituális bhaktit méltatja, míg a következő a spontán odaadást.


kṛṣṇa-bhakti-rasa-bhāvitā matiḥ
krīyatāṁ yadi kuto 'pi labhyate |
tatra laulyam api mūlyam ekalaṁ
janma-koṭi-sukṛtair na labhyate ||14||

A Krsna iránti szerető odaadás ízeivel eltöltött értelmet
vedd csak meg, bárhol is kapható!
A sóvárgás az egyedüli ára,
milliónyi élet jótetteivel sem érhető el.

jñānam asti tulitaṁ ca tulāyāṁ
prema naiva tulitaṁ tu tulāyām |
siddhir eva tulitātra tulāyāṁ
kṛṣṇa-nāma tulitaṁ na tulāyām ||15||

A lelki tudás értéke mérhető, ám a rajongó szeretet mérhetetlen.
A tökéletesség mérhető, ám Krsna neve felmérhetetlen!

A lelki tudás (jñāna) és a jógík által elnyert tökéletességek (siddhi) nagy erőt képviselnek, komoly súllyal esnek latba – ám mérhetőek, míg a rajongó szeretet és Krsna neve nem állítható mérlegre… összehasonlíthatatlanok, felmérhetetlenek. E vers szerzője Srídhar Szvámí, a Bhágavata-purána jeles kommentátora.

2017. november 11., szombat

kétely

Kételkedem tehát gondolkodom,
gondolkodom tehát vagyok,
vagyok tehát Isten létezik.
(Dubito ergo cogito,
cogito ergo sum,
sum ergo Deus est.
René Descartes, francia filozófus a 17. századból)

A Bhagavad-gítá 4.40. verse a kétkedő sorsát tárja elénk:

ajñaś cāśraddadhānaś ca saṁśayātmā vinaśyati |
nāyaṁ loko 'sti na paro na sukhaṁ saṁśayātmanaḥ ||

A tudatlan, hitetlen és a kétkedő kudarcot vall,
sem e világ, sem a másik, de a boldogság sem a kétkedőé.

Vajon ki a kétkedő? S mit kezdhetünk a kétellyel? A vers alapján könnyen juthatunk arra a következtetésre, hogy azonnal vessük el, hiszen a kudarc, a romlás kezdete. Hogyan tehetjük ezt meg? Miképpen lesz a bizonytalanságból bizonyosság?
Vizsgáljuk meg a szóban forgó vers szövegkörnyezetét. Kezdjük a legtávolabbról: a Gítá úgy kezdődik, hogy Ardzsuna feltárja kétségeit a helyes cselekvést illetően, s aztán folyamatosan újra meg újra Krsna szavaiban fellelt látszólagos ellentmondásokkal (3.1-2., 5.1., 12.1.), vagy az elmondottak érvényességével (4.4., 6.33-34. ) kapcsolatos kételyeit tárja fel, mindaddig, míg el nem jut a következtetésig: bizonytalanságom szertefoszlott (gata-sandehaḥ, 18.73.).
A negyedik fejezetben az áldozatok különféle módozatairól szól Krsna, s arról, hogy e sokféle áldozat mind helyes, majd világossá teszi: az áldozatok közül mégis kiemelkedik a tudás-áldozat (4.33.). A tudást az igazság látói tárják fel (4.34.), s az erős hitű érheti el (4.39.). Ám – s itt jutunk el versünkhöz – a tudatlan, hitetlen és kételkedő kudarcot vall. Mert aki a jógával lemond a cselekvés (gyümölcséről), a tudással elmetszi a kételkedés csomóját (jñāna-saṁchinna-saṁśayam), azt az átmanban megállapodottat nem kötik tettei (4.41.).

Miképpen értelmezhetők a versben említett fogalmak? A tudatlan (ajña) Sankara értelmezésében az, akinek az átmanról nincs tudása (mert korábban Krsna a tudás jeleként azt jelöli meg, hogy a tudó minden lényt az átmanban, a Legfelsőbb Lényben lát 4.35.). Rámánudzsa a guru által feltárt tudás hiányára mutat rá, míg a Csaitanja-követő kommentátorok kissé szélesebben értelmezik a fogalmat. Az ember tudatos lény, aki a dharma szerint próbálja igazítani életét, s a dharmát a kinyilatkoztatás fedi fel – így a tudatlan az, aki elfordul a szentírástól.
Hitetlen (aśraddadhāna) az, aki bár ismeri, ám nem bízik a mester vagy a szentírás szavában, aki halogató (Rámánudzsa kiegészítése), illetve aki veszekedő természetű (Baladév).
A kétkedő (saṁśayātmā) szót Sankara egyszerűen csak lefordítja: akinek természetévé vált a kétkedés (a saṁśaya-ātmā összetett szó, a saṁśaya jelentése kétely, az ātman szóösszetétel utótagjaként valamilyen természetűt jelent). Srídhar Szvámí nyomán a kételkedést az embernek önmagában való kételkedéseként értelmezik: aki ugyan találkozott a tudással, bízik is benne, ám abban nem, hogy általa ő maga is célba juthat. S az ilyen – ma úgy mondanánk: önbizalomhiánnyal küszködő ember – előtt elzárul a lehetőség, semmilyen célját nem éri el (nem lesz boldog), sem e világban, sem következő születésben. Sríla Prabhupád kommentárjában a kétkedő az, aki nem az Istenség Legfelsőbb Személyiségeként tekint Krsnára: „a kételkedőknek tehát nincs helyük a lelki felszabadulás folyamatában.”

A hosszan fenntartott kételkedő állapot valóban romboló, felőrli az embert. Úgy jár, mint a Buridán szamara, aki egyforma távolságra áll két ínycsiklandó szénakupac között, s mert nem tud dönteni, elsőként melyikből falatozzon, éhen hal. A szanszkrt saṁśaya szó is a tétovázással áll kapcsolatban, a szó gyökének (saṁ-śī) jelentése tétovázik, habozik, bizonytalankodik.
Ám a kétely nem csupán pusztító hatású… erőforrás is lehet, a további kutatásra, a mélyebb megértésre ösztönző tényező. Gautama Nyája-szútrája így definiálja a kételyt: „A kétség (saṁśaya) a tárgy sajátosságát kutató megfontolás. Több dolog közös tulajdonságának tapasztalásából, véleménykülönbségből, valamint a tapasztalás bizonytalanságából származik.” (NS. 1.1.23.) Azaz a kétely, a bizonytalanság forrása lehet
- elégtelen ismeret: mert egy eredmény több okból is következhet, ezért a következmény tapasztalásából nem lehetünk biztosak annak okában,
- véleménykülönbség: tekintélyek ellentmondónak tűnő álláspontjai – ide sorolhatók eddigi meggyőződéseink, megértéseink is,
- bizonytalan tapasztalás: érzékcsalódás.
Az így felmerülő kétely jó, mert ösztönző erőt jelent, további vizsgálatra sarkall, így a megismerés szolgálatába áll. A kétely így visz lépésről lépesre előre a végkövetkeztetés felé (NS. 2.1.7.) . Fontos megkülönböztetnünk az örökös kételyt (Gautama terminológiájával: atyanta-saṁśaya), mely egy helyben topogást, s így egyre elmélyülő tehetetlenség-állapotot jelent, és a kétely-megismerés ciklusokra épülő fokozatosan megszilárduló bizonyosságot – aminek szép példáját éppen a Bhagavad-gítában Ardzsuna mutatja. Minden egyes ilyen kétely-megismerés ciklus nyugvópontja a döntés. Gautama definíciójával: a döntés a kétség megszüntetése a felmerült érvek és ellenérvek alapján. (NS. 1.1.41.) A döntés tehát felszámolja a kételyeket, ám minél többet tud az ember, újabb, mélyebb kérdések merülnek fel benne – ez a kutatás természetes folyamata.
Néhány további szempont: a döntést sem kell elsietni: akkor kell meghozni, amikor minden szükséges információ a rendelkezésünkre áll. Bár vannak olyan kérdések, kételyek, melyeket nem jó hosszan elnyújtani, mert akkor a kételkedés állapottá, alaptermészetté merevedik. Ez pedig veszélyes, kudarchoz vezet, ahogy a szóban forgó vers is mondja… ennél a hibás döntés is jobb, hiszen kevesebb kárt okoz.

Mit tegyen hát a gyakorló, ha tetten éri gondolataiban a kételyt? A fentiekben a megismeréssel kapcsolatban szóltunk a kételyről, ám a kétely nem csupán intellektuális tényező, hanem a bizonytalanság érzete is – feloldása során tartsuk szem előtt ezt is.
Ha a gyakorló megretten és elnyomja kétségét, az a felszín alatt tovább mardossa, megoldatlan problémaként kísérti majd – ez tehát hosszú távon nem jó megoldás. Használja inkább a kutatás erőforrásaként: a megismerés, a tudás, ám az elmélyülő érzelmi elkötelezettség, és a más lelki gyakorlatai során megerősödő hite segítségével is megszabadulhat a kételytől. Azonban az intellektuális kérdésekre sem a hit, sem az érzelmi biztonság nem jelent választ – Krsna is tételesen megválaszolta Ardzsuna kérdéseit.

S mit tehet a közösség, ha egy kételkedő gyakorlóra lel tagjai közt? Hibás, ám gyakori reakció, hogy a közösség ilyenkor elutasítással reagál: akiben kétely ébred, másokat is „megfertőzhet”, ezért karanténba zárás, kiközösítés a válasz. Ám ez nem segít az egyénnek, csak a biztosnak vélt talajt is kihúzza a lába alól, így elmélyíti válságát, de a közösségnek sem, csupán rámutat annak erőtlenségére. A helyes megoldás felkarolni, segíteni azt, akiben kétely ébredt: érzelmi biztonságot adni, vagy a megértéshez szükséges együttgondolkodásban segíteni – ez ilyenkor a társak feladata.

2013. november 16., szombat

személyes vagy személytelen?


Személyes vagy személytelen? – ez a témája a Bhagavad-gítá 12. fejezete első verseinek:

arjuna-uvāca
evaṁ satata-yuktā ye bhaktās tvāṁ paryupāsate |
ye cāpy akṣaram avyaktaṁ teṣāṁ ke yoga-vittamāḥ ||1||

Ardzsuna szólt:
Kik a jóga legkiválóbb ismerői, azok a bhakták, akik mindig hozzád kötődnek s téged imádnak, vagy akik a múlhatatlan megnyilvánulatlant?


A személyes Isten imádata, vagy a múlhatatlan megnyilvánulatlan tisztelete a magasabbrendű – merül fel a kérdés Ardzsunában. Vajon miért? „A hozzád kötődnek, téged imádnak” nyilván az előző mondatra utal: „Aki értem cselekszik, engem tekint a legfőbbnek, az én hívem…” (11.55.), ezért is kezdődik az „így” (evam) szóval a vers. Ám Krsna tanításában különféle eszményeket mutat fel egymás mellett. A hatodik fejezet végén megtudtuk: a legkiválóbb jógí (yuktatamaḥ) az, aki mindig Krsnára gondolva nagy hittel imádja őt. Ugyanakkor később arról is beszél, hogy létezik a múlandó Brahmá-világoknál magasabbrendű, másik létezés:
avyakto 'kṣara ity uktas tam āhuḥ paramāṁ gatim |
yaṁ prāpya na nivartante tad dhāma paramaṁ mama ||8.21||
„Megnyilvánulatlan és múlhatatlan – ezt mondják, akik a legfőbb célról szólnak,
amit elérve nem térnek vissza soha – az az én legfőbb hajlékom.” (8.21.)
Az akṣara (múlhatatlan) szó több mint egyszerű jelző, az örökkévaló, nem anyagi természetű Brahmanra utaló fogalom. Jágjavalkja így tanít róla: „Ez az, Gárgí, amit a bráhmanák Múlhatatlannak neveznek. Nem durva és nem finom, nem hosszú és nem rövid, nem izzó (mint a tűz) és nem folyékony (mint a víz), nem árnyék és nem sötét, nem lég és nem űr, nem ragad, nincsen íze, nincsen szaga, nincsen szeme, nincsen füle, nincsen szava, nincsen gondolata, nem meleg és nem lélegzik, nincsen szája, nincs mérete, nincs belseje és külseje, semmit nem eszik, és azt sem fogyasztja semmi.” (Brhadáranjaka-upanisad 3.8.8.)
A megnevezésből (múlhatatlan, megnyilvánulatlan – a-kṣara, a-vyakta – csupa fosztóképzővel képzett szóalak), és az előbbi részletből is azt gondolhatnánk, hogy csak tagadásként írható körül e Múlhatatlan. Ezért is elgondolkodtató az upanisad folytatása, ahol Jágjavalkja pozitív állításokat fogalmaz meg: „Bizony, Gárgí, e Múlhatatlan parancsára válik szét a Nap és a Hold. Bizony, Gárgí, e Múlhatatlan parancsára válik szét a Föld és Ég. Bizony, Gárgí, e Múlhatatlan parancsára válnak szét a pillanatok, órák, napok és éjszakák, a hónapok és az esztendők. Bizony, Gárgí, e Múlhatatlan parancsára egyes folyók a havas hegyekből keletre, mások nyugatra hömpölyögnek, melyik melyik a maga útján. Bizony, Gárgí, e Múlhatatlan parancsára dicsőítik az emberek az adakozót, követik az istenek az áldozót, s az ősatyák a darví-áldozatot.
Bizony, Gárgí, aki e Múlhatatlant nem ismerve folytat áldozatot, imádatot, vagy vezekel akár ezer esztendőkig e világon, annak erőfeszítése céltalan, s aki e Múlhatatlant nem ismerve távozik e világból, bizony Gárgí, sajnálatos annak sorsa. Ám aki a Múlhatatlant ismerve távozik e világból, az bizony Brahman igaz ismerője, Gárgí.” (Brhadáranjaka-upanisad 3.8.9-10.)
Srídhar Szvámí kommentárjában a Legfelsőbb felé közeledők két csoportjáról ír. Az előző vers, és más korábbi versek („hirdesd bátran, az én hívem nem vész el soha!”, 9.31.) is a bhakta helyzetét magasztalják, míg mások a jñānī helyzetének fontosságáról szólnak, például a hetedik fejezetben a négyféle istenkeresőről szóló tanítás végén: „közülük a teljes tudással rendelkező bölcs (jñānī) a legjobb, aki a tiszta, odaadó szolgálat által egyesül Velem” (teṣāṁ jñānī nitya-yukta eka-bhaktir viśiṣyate, 7.17), vagy: „a tudás hajóján a bűn-óceánt is biztosan átszeled” (sarvaṁ jńāna-plavenaiva vṛjinaṁ saṁtariṣyasi, 4.36.).
śrī bhagavān uvāca
mayy āveśya mano ye māṁ nitya-yuktā upāsate |
śraddhayā parayopetās te me yuktatmā matāḥ ||2||

A magasztos úr szólott:
Akik gondolataikat nékem szentelve mindig hozzám kötődnek,
s nagy hittel engem imádnak, őket tartom a legkiválóbb jógínak.


A világos kérdésre határozott, egyértelmű választ kapunk.
Az āveśya manaḥ (a gondolatok belépve) egyhegyű meditációt, szilárd állhatatosságú odaszentelődést jelent.
Sankara nem lép ki a meditáció köréből, az imád (upās) igét is „meditál”-ként értelmezi. A szó ennél többet jelent, az upa-ās (melléülni) vagy upa-as (mellette lenni) jelentése a megbecsülés és alázat jeleként letelepedni valaki mellé, őt szolgálni és imádni. Ez természetesen magában foglalja a meditációt is, ám inkább az „aki értem cselekszik” (11.55.) utalásra vonatkozik. A „hozzám” „engem” szavakat Sankara az univerzális formához való kötődésként, az univerzális formán való meditációként értelmezi, hiszen az előző fejezetben pillantja meg Ardzsuna e formát, míg más kommentátorok értelemszerűen a gondolatot kifejtő magasztos úrra (Śrī-bhagavān), „a mindentudás, és más tulajdonságok jellemezte Legfőbb Úrra” (idézet Srídhar Szvámí magyarázatából) Sjámaszundar Krsnára vonatkoztatják.

ye tv akṣaram anirdeśyam avyaktaṁ paryupāsate |
sarvatra-gam acintyaṁ ca kūṭastham acalaṁ dhruvam ||3||

Ám akik a múlhatatlant, a meghatározhatatlant, megnyilvánulatlant,
mindent áthatót, felfoghatatlant, változatlant, mozdulatlant és szilárdat tisztelik

sanniyamyendriya-grāmaṁ sarvatra sama-buddhayaḥ |
te prāpnuvanti mām eva sarva-bhūta-hite ratāḥ ||4||

érzékeiket szabályozva, mindig elfogulatlanul,
és minden lény jólétéért cselekedve, ők is engem érnek el.
 

 Brahman, Paramátmá és Bhagaván – három arculata ugyanannak a létezőnek (lásd Bhág. 1.2.11.), így a személyes VAGY személytelen imádatot firtató kérdés személyes ÉS személytelen imádat gondolattá szelídül. Mégsem egyforma, mégsem ugyanaz minden!
A Brahman kutatói megértik, hogy nem az anyagvilághoz tartoznak, ezért függetlenné válnak a világtól, érzékeiket fegyelmezve felülemelkednek a világi felfogáson. Felismerik a létezők összetartozását, ezért elfogulatlanul, egyenlőként tekintenek mindenkire, ám e kiegyensúlyozott látásmód következménye nem közönyösség, hanem a mindenki jólétéért való cselekvés. Aki így cselekszik, az a Brahman valódi kutatója, s el is éri célját – mondja Krsna.
Gyakori hasonlat a lelki élettel kapcsolatban, miszerint a hegy csúcsára több út vezet fel, így bár az utak különböznek – a szerpentin hosszabb ám kényelmesebb, míg toronyiránt megerőltetőbb de rövidebb – a cél és a célbaérés ugyanaz… s ugyanez volna igaz az istenkeresés különféle módjaira is. A hasonlat több szempontból is pontatlan. Istent homogén egynek tekinti (a hegy csúcsának), ám ő sokféleképp mutatkozik, hívei a vele való kapcsolatok számos hangulatát élhetik át… s éppen ebben van jelentősége a bejárt útnak. Való igaz, minden hiteles istenkeresés kivezet az anyagvilágból – ahogyan e vers is megfogalmazza a kritériumokat: 1., önfegyelem, 2., egyenlő látásmód, 3., mindenki jólétéért való cselekvés – e szempontból valóban nincs különbség, sőt, egyik sem tévút… mégis, egészen más célt jelent az egység felismerése, a tiszteletteljes imádat vagy a rajongó szeretet.

kleśo'dhikataras teṣām avyaktāsakta-cetasām |
avyaktā hi gatir duḥkhaṁ dehavadbhir avāpyate ||5||

A megnyilvánulatlanhoz vonzódók több megpróbáltatással (néznek szembe),
mert a testetöltött (lélek) számára a megnyilvánulatlan állapot nagyobb nehézséget jelent.


A gondolat kétféle értelmezésével találkozhatunk. Az egyik álláspont szerint a „testetöltött” alatt test-tudatos lelket kell értsünk (Sankara magyarázatából), aki számára a megnyilvánulatlan állapot szokatlan és érthetetlen, ezért kézenfekvőbb a személyes imádat – e magyarázat fényében Krsna a könnyebben járható, egyszerűbb, kényelmesebb módszert javasolja.
A másik nézőpont szerint az élőlény természetes helyzete Isten társaként való lét, így ennek hiánya száraz, boldogtalan állapotot jelent. Ráadásul fogalmat nem lehet szeretni, míg személyt igen.
A két eltérő nézőpont közti különbség megvitatásának kiindulópontja a nirguṇa és a saguṇa brahman elsőségének kérdése… e témáról korábban már szóltunk, így most egyszerűen csak a következő versekre utalnék: a rajongó odaadás itt megfogalmazott eszménye nem a kényelemről szól.
ye tu sarvāṇi karmāṇi mayi sannyasya mat-parāḥ |
ananyenaiva yogena māṁ dhyāyanta upāsate ||6||

Ám akik minden tettüket nékem szentelve engem tekintenek a legfelsőbbnek
s a szeretet jógájában elmélyedve engem imádnak, és mindig reám gondolnak,

teṣām ahaṁ samuddhartā mṛtyu-saṁsāra-sāgarāt |
bhavāmi na cirāt pārtha mayy āveśita-cetasām ||7||

azokat hamarosan kimentem a halál szanszára-óceánjából, ó Pārtha!

2012. augusztus 4., szombat

Hiránjáksa „fohásza”



Hiránjáksa, a daitják vezérének erejétől rettegve messze menekültek a dévák. Hiránjáksa büszkén az óceán mélyére merült, hogy a vizek urát, Varunát hívja harcra. Ó, aszurák legjobbja, a Legősibb Személynél nem látok jobbat, aki elégedetté tehetne téged a csatában, keresd meg őt! – szólt Varuna. Hiránjáksa ekkor Visnu keresésére indult, s hamar rá is talált: éppen vadkan-formát öltve a vizek mélyére süllyedt Földet emelte fel.
Hiránjáksa felkacagott:

… aho vana-gocaro mṛgaḥ ||
āhainam ehy ajña mahīṁ vimuñca no
rasaukasāṁ viśva-sṛjeyam arpitā |
na svasti yāsyasy anayā mamekṣataḥ
surādhamāsādita-sūkarākṛte ||
 

aho – ó; vana-gocaraḥ – erdő-járó; mṛgaḥ – vadállat; āha – mondta (Hiránjáksa); enam – neki (Varáhának); ehi – jöjj; ajña – tudatlan!; mahīm – Földet; vimuñca – add fel!, engedd el!; naḥ – miénk; rasā-okasām – az alvilág lakóié; viśva-sṛjā – mindenség teremtője által; iyam – ez (a Föld); arpitā – odaadott; na – nem; svasti – jó; yāsyasi – fáradozol; anayā – ezzel; mama īkṣataḥ – enyém látóé; sura-adhama – szurák legalja!; āsādita – felvett; -sūkara-ākṛte – vadkan alakú!
 

 Ó, erdőjáró vadállat!
– mondta neki, – gyere csak, te ostoba, s tedd le a Földet, amit nekünk, az alvilág lakóinak adott a mindenség teremtője! Szurák legalja, ki most egy vadkan alakját öltötted magadra, mit csinálsz itt a két szemem láttára? Nem lesz ám jó így!

(Bhág. 3.18.3.)

Srídhar szvámí kommentárjában kifejti, hogy Hiránjáksa durva szavai fohászként is olvashatók. Az erdőjáró (vana-gocaraḥ) szóban a vana jelentése erdő, de mert a szó vizet is jelenthet, ezért a vana-gocaraḥ a víz-lakóra, azaz Nárájanra is vonatkozhat.
A mṛgaḥ jelentése vadállat… a szó a mṛg keres, kutat szógyökből származik, így a mṛgaḥ az Úrra vonatkozik, hiszen ő az, akit a nagy jógík kutatnak, illetve ő az, aki a gonoszokat felkutatja és megsemmisíti, mint a vadász a vadat.

Bhakti Raksak Srídhar Mahárádzs a kutatás további aspektusaira is felhívja figyelmünket „Az Úr túlcsorduló szeretettel kutat elveszett szolgái után – az egyszerű szavak mélységes érzéseket sejtetnek. Elkeseredetten, tébolyultan keresi őket, s alig várja, hogy felszabadíthassa és hazasegíthesse elveszett szolgáit. Krsna hazavezet bennünket.” – írja, majd Visvanáth Csakravartí kommentárját idézi, ki magyarázataiban az illúzióban lévő lelkek után kutató Csaitanja Maháprabhura ismer „a kedvese által vágyott káprázat szülte szarvast üldözte” vers kapcsán. (lásd Bhág. 11.5.34.)
Tudatlan, ostoba (ajña) – mondja Hiránjáksa. A szó két részből áll: nem-tudás (a-jña), így arra utal, aki előtt nem marad rejtve semmilyen tudás, aki mindentudó.
Akinél a szurák alantasabbak (surā adhamā), így ő az, aki a szurák, a félistenek ura – ez a surādhama (sura-adhama, félistenek legalja) valós jelentése.

A szura szó jelentése Isten, istenség. Az a-szura (nem-szura) Hiránjáksa azonban nyilván nem ebben az értelemben használja a kifejezést. Számára a szurák, a félistenek csupán a család másik, legyőzendő ága, s a vadkan alakját öltött Visnura is ekképpen tekint.
Szemem láttára (mamekṣataḥ), azaz engem semmibe véve, svasti, azaz minden áldással teli királyságot érsz el (yāsyasi), számunkra (naḥ – Srídhar szvámí nem tagadószóként értelmezi a na szócskát, hanem miénk névmásként).


2012. június 2., szombat

ne legyen mester…


gurur na sa syāt sva-jano na sa syāt
pitā na sa syāj jananī na sā syāt |
daivaṁ na tat syān na patiś ca sa syān
na mocayed yaḥ samupeta-mṛtyum ||

Ne legyen mester, sem családtag,
se apa vagy anya,
félisten, vagy családfő,
ki nem szabadít meg a haláltól.
 

 (Bhágavata-purána 5.5.18., 
Rsabhadév tanítja így fiait)


A verssel kapcsolatban felmerülhet a kérdés: vajon ne legyenek gyermekei annak, aki nem bizonyos abban, hogy képes megszabadítani őket a születés és halál létkörforgatagából? – ez a vers egyik értelmezése.
Srídhar Szvámí kommentárjában felvet egy másik értelmezést is: az odaadás útjának tanításával gondoskodhat az ember a reá bízottakról – ez a mester, rokon, apa, anya, félisten vagy férj kötelessége. Nem lesz tehát rossz apa, anya, vagy rokon, aki nem szabadítja meg a szamszárából a gyermekeit, családtagjait, ám gondosan igyekezzék a helyes irányba fordítani családtagjai figyelmét.
Visvanáth Csakravartí konkrét példákra hivatkozva megfordítja a gondolatot: nem lehet mester, s a többi, ki nem oktat az odaadásra; így e kötelesség elmulasztása esetén az alárendelt utasítsa el feljebbvalóját. Hiszen így utasította el Bali király is mesterét, Sukrácsárját, mikor az nem támogatta, hogy a király Vámana kérését – a három lépésnyi föld-adományt – teljesítse. Így szállt szembe Vibhísana bátyjával, Rávanával, mikor az Ráma ellen fordult. Prahlád atyjával, Hiranjakasipuval szállt szembe, Bharata herceg, Ráma testvére pedig saját édesanyját tagadta meg, mikor Kaikéjí fondorlata Rámát száműzetésbe kényszerítette. Khatvánga király Indra áldását utasította el: a király félistenek oldalán harcolt, s mikor a csata végeztével hőstetteiért Indra meg kívánta őt jutalmazni, a királyt nem érdekelte a mennyei ajándék, inkább hazament, s meditációba mélyedt, figyelmét Isten lótuszlábaira irányítva. Vrndávan bráhmanáinak feleségei pedig férjük ellen fordultak, mikor a tiltakozásuk ellenére Krsnához vitték az áldozati ételeket.

PDF

2011. július 9., szombat

Kansza arénájában


Kansza birkózóversenyt szervezett, s erre Mathurába invitálta Krsnát és Balarámot, hogy aztán orvul megölethesse őket. Terve szerint az aréna bejárata előtt egy hatalmas elefánt, Kuvalajápída várakozott, akinek halálra kellett volna taposnia a fiúkat. Krsna azonban végzett a rárontó elefánttal, s kitépett agyarával a vállán belépett az arénába.


mallānām aśanir nṛṇāṁ nara-varaḥ strīṇāṁ smaro mūrtimān
gopānāṁ sva-jano 'satāṁ kṣiti-bhujāṁ śāstā sva-pitroḥ śiśuḥ |
mṛtyur bhoja-pater virāḍ aviduṣāṁ tattvaṁ paraṁ yogināṁ
vṛṣṇīnāṁ para-devateti vidito raṅgaṁ gataḥ sāgrajaḥ ||

A birkózók számára a mennykő, a férfiaknak a legkiválóbb férfiú, a hölgyeknek a testetöltött szerelemisten,
a pásztoroknak a családtagjuk, a gonosz királyoknak a büntetés, szüleinek a kisfiuk,
Kanszának, a bhódzsák királyának maga a halál, a tudatlanoknak az univerzális forma (más olvasatban: a tudatlanoknak közönséges ember), a jógíknak az Abszolút Igazság,
a vrsniknek az imádott istenség – így látták őt, mikor testvére oldalán belépett az arénába. (Bhág. 10.43.17.)

A vers harmadik pádájában a virāḍ aviduṣām kifejezést kétféleképpen is értelmezik. Az aviduṣām jelentése „tudatlanoké”. Milyennek látják a tudatlanok Krsnát? – virāḍ áll a versben. Srídhar Szvámí e szót az „alkalmatlan, kevésnek tűnő” szinonimákkal magyarázza. Dzsíva gószvámí nyomán a szokásos gaudíja értelmezés szerint a tudatlanok azok, akik úgy látták, az univerzális forma (virāṭ-puruṣa) öltött most anyagi testet.

A vers a tízféle érzelmet illusztrálja, mellyel az aréna közönsége Krsnát látja. Srídhar Szvámí kommentárjában az alábbi verset idézi, mely felsorolja ezen érzelmeket: raudro'dbhutaś ca śṛṅgāro hāsyaṁ vīro dayā tathā | bhayānakaś ca bībhatsaḥ śāntaḥ sa-prema-bhaktikaḥ – „Harag, csodálkozás, szerelem, humor, hősiesség, sajnálat, félelem, irtózat, békesség, és a szerető imádat.” Ellenfelei, a birkózók haraggal tekintettek rá, a férfiközönség csodálta, míg a nőkben szerelem gyúlt iránta. Tehénpásztor barátai csak mosolyogtak, jól ismerték Krsnát, bíztak erejében. A gonosz királyok becstelenségük fenyegető büntetését látták benne, harcra készen megragadták hát fegyvereiket. Nanda, és az idősebb pásztorok a kisgyermeket látták, akit most veszély fenyeget, s ez szánakozással töltötte el őket. Kansza rettegett, hiszen sorban veszítette el legyőzhetetlennek hitt szolgáit. A tudatlanok ajakbiggyesztve nézegették: mit keresnek itt ezek a gyenge kis gyerekek?, míg a jógík az Abszolút Igazságot szemlélve a legfőbb békességet érték el, a Vrsni dinasztia tagjai pedig szerető odaadással imádták őt.
Bhaktivinód Thákur véleménye szerint az alábbiak érzelmek azonosíthatók: a birkózókban a hősiesség, az emberekben általában a csodálat, a nőkben a szerelem, a pásztorfiúkban a baráti hangulat (szakhja-rasza) keveredett a tréfálkozással, a királyokban a harag, a Nanda vezette idősebb pásztorokban a szülői hangulat (vátszalja-rasza) a szánalommal keverten, Kanszának a félelem, a közönséges, világi tudatú emberekben, akik az univerzális forma megtestesüléseként néztek rá a vonakodás, a jógíkban a higgadt szenvedélytelenség (sánta-rasza), míg a vrsnikben a szolgai hangulat (dászja-rasza) ébredt. Így volt Krsnával kapcsolatban egyszerre jelen mind az öt fő, és a hét mellék-rasza.

2011. június 4., szombat

az illúzió legyőzése – Prabhuddha tanítása


A Bhágavata-purána 11.3. fejezetében Nimi király imígyen faggatja a bölcs Prabhuddhát: „Miképpen győzheti le az isteni illúziókeltő energiát (māyā) a durva gondolkodású ember, aki testét hiszi önvalójának s elméjét sem képes fegyelmezni?”

Prabhuddha válaszában elsőként (18-20. versek) azokról beszél, akik nem képesek az illúzión túljutni.

karmāṇy ārabhamāṇānāṁ duḥkha-hatyai sukhāya ca |
paśyet pāka-viparyāsaṁ mithunī-cāriṇāṁ nṛṇām ||18||

Figyeld meg, amint az emberek házaspárként azon fáradoznak, hogy örömöt merítsenek s elkerüljék a szenvedést, de csak az ellenkezőjét érik el.

A mithuna, mithunī szó párt jelent, a mithunī-cārin szó szerint párosodással foglalkozó: a nemi életre, de a házasságra is utalhat.

Az anyagi tettekkel felhalmozott vagyon nem vezet boldogsághoz:

nityārti-dena vittena durlabhenātma-mṛtyunā |
gṛhāpatyāpta-paśubhiḥ kā prītiḥ sādhitaiś calaiḥ ||19||

Miféle boldogság származhat a nehezen elérhető, véres verejtékkel megszerzett gazdagságból, ami végül romláshoz vezet? Miféle örömöt nyújthat a ház, gyermekek, barátok, rokonok vagy jószágok mulandó birtoklása?

evaṁ lokaṁ paraṁ vidyān naśvaraṁ karma-nirmitam |
sa-tulyātiśaya-dhvaṁsaṁ yathā maṇḍala-vartinām ||20||

Vedd észre, hogy a tettek eredményeképpen elérhető mennyei bolygók éppúgy ideiglenesek (s ott is a szenvedés az úr), (s akárcsak ebben a világban), ott is versengés folyik a feljebbvalókkal, kölcsönös a viszály az egyenlők közt, gyűlölik az alárendelteket s rettegnek a bukástól, akárcsak itt a vezérek közt.

Srídhar Szvámí kommentárjában a Cshándógja-upanisadot idézi: „S ahogy itt a Földön elenyészik minden, amit az ember erőfeszítésével elért, ugyanúgy elenyészik mindaz, amit jámbor tetteivel (áldozatai fejében) nyerhet a túlvilágon. Ezért aki úgy távozik e világból, hogy nem ismerte meg a Lelket és az igazi vágyakat, az egyetlen világban sem lesz szabad. De aki úgy távozik e világból, hogy megismerte a Lelket és az igazi vágyakat, az szabad lesz bármely világban.” (Cshánd. 8.1.6.)
A vezérek (maṇḍala-vartin) szó az egymással rivalizáló kisebb királyságok uralkodóira vonatkozik.

Mit tegyen tehát az, aki le akarja győzni az illúziót?

tasmād guruṁ prapadyeta jijñāsuḥ śreya uttamam |
śābde pare ca niṣṇātaṁ brahmaṇy upaśamāśrayam ||21||

tasmād –
ezért; gurum – mestert; prapadyeta – keressen fel (keressen nála oltalmat); jijñāsuḥ – a tudásra vágyó; śreyaḥ – jobbat; uttamam – legfőbbet; śābde – kinyilatkoztatásban („a hanggal kapcsolatosban”); pare – legfőbben; ca – és; niṣṇātam – járatost; brahmaṇi – brahmanban; upaśama-āśrayam – önfegyelemhez (megnyugváshoz) folyamodott (vagy az önfegyelem tulajdonságával rendelkező)

Aki a legfőbb jó felől tudakozódik, forduljon egy olyan tanítómesterhez, aki alaposan ismeri a Védákat (Brahman hangzó megtestesülését) s a Legfelsőbbet, megvalósította a végső igazságot, valamint mentes a ragaszkodástól és a gyűlölettől.

Az illúziót legyőzni vágyó, az abszolút jó tudására szomjazó keresse egy mester oltalmát. Ki a mester? Aki jól ismeri a hangzó brahmant (śābda-brahman), azaz a kinyilatkoztatást, és a Legfőbbet (para-brahman). A mester harmadik jelzője, az upaśama-āśraya (elcsendesülés-oltalom) szóösszetétel többféleképpen is értelmezhető. Az āsraya jelenthet menedéket, hajlékot, így olyan személyre utal, aki az önfegyelem tárháza, az önfegyelem tulajdonságával rendelkezik, azaz felülemelkedett a ragaszkodás és gyűlölet kettősségén.
Az āśraya oltalomkeresésre is utalhat: a mester a Legfőbb Nyugalomnál lelt menedéket.
Srídhar Szvámí a niṣṇāta (járatos, hozzáértő) kifejezés magyarázatában felveti, hogy mert a mester az igazság tudója, ezért képes mások kételyeit eloszlatni… ennek a fényében az upaśama-āśraya a tanítvány lecsillapodásának menedékére is vonatkozik.
A Bhágavata-purána 5.14.41. versének magyarázatában Sríla Prabhupád így értelmezi e verset: „Akinek komolyan szándékában áll, hogy elérje az igazi boldogságot, annak fel kell keresnie egy hiteles lelki tanítómestert, és az avatás révén menedéket kell keresnie nála. Egy igaz lelki tanítómester meditáció útján már megvalósította az írások végkövetkeztetését, és képes meggyőzni másokat is ezekről. Tudnunk kell, hogy azok a nagy személyiségek, akik a Legfelsőbb Istenségnél kerestek menedéket, és félretettek minden anyagi gondolkodást, azok hiteles lelki tanítómesterek.” A „mások meggyőzése” Srídhar Szvámí kommentárjával összhangban a tanítvány kételyeinek eloszlatására utal, míg a „nagy személyiségek, akik a Legfelsőbb Istenségnél kerestek menedéket, és félretettek minden anyagi gondolkodást” az upaśama-āśraya két első értelmezését foglalja össze.

Mit tanuljon meg a tanítvány mestere oltalmában? A következő versek ezt tárják fel:

tatra bhāgavatān dharmān śikṣed gurv-ātma-daivataḥ |
amāyayānuvṛttyā yais tuṣyed ātmātma-do hariḥ ||22||

Mesterét szeresse úgy, mint önmagát, részesítse Istennek kijáró tiszteletben, és őszintén, nagy odaadással szolgálva őt, útmutatását követve sajátítsa el az Úr vallásának ama elemeit, melyekkel örömöt szerezhet az Úr Harinak, aki még saját magát is átadja híveinek.

A tanítvány mestere mellett Istenhez fűződő kapcsolatáról, s az ebből fakadó kötelességeiről (bhāgavata-dharma) tanul. Mesterét oltalmazó istenségeként imádja (ātma-daivata), s úgy érzi, a mestere teszi őt valójában élővé. (Dzsíva gószvámí az ātma szót a jīvana – élet, élővé tevő – szinonimával magyarázza.) Őszintesége (amāyā) és engedelmes szolgálata (anivṛtti) elégedetté teszi Harit, aki önmagát adja a tanítványnak. Visvanáth kommentárja szerint a „saját magát is átadja” a múrtira vonatkozik, melyet a tanítvány láthat, megérinthet, s közvetlenül szolgálhat. Ugyanakkor maga a mester Hari képviselője… így a mester személyében Hari önmagát adja a tanítványnak.

Majd a bhágavata-dharma elsajátítandó elemeit sorolja fel:

sarvato manaso’saṅgam ādau saṅgaṁ ca sādhuṣu |
dayāṁ maitrīṁ praśrayaṁ ca bhūteṣv addhā yathocitam ||23||

A tanítvány elsőként azt tanulja meg, miként vonhatja vissza elméjét minden tárgyról (test, gyermekek etc.), s hogyan kell társulnia a szentekkel. Tanuljon őszinte könyörületet (az alárendeltek iránt), barátságosságot (a vele egyenrangúakkal) s alázatot (feljebbvalóival szemben).

A tanítvány adja fel ragaszkodását minden más iránt, ragaszkodjék a szentek társaságához (a saṅga szó társaságot és ragaszkodást is jelent).

śaucaṁ tapas titikṣāṁ ca maunaṁ svādhyāyam ārjavam |
brahma-caryam ahiṁsāṁ ca samatvaṁ dvandva-saṁjñayoḥ ||24||

Legyen tiszta (külsőleg és belsőleg), fegyelmezett és kitartó, szabályozza beszédét, tanulmányozza a szent írásokat, gyakorolja az egyszerűséget s őszinteséget, önmegtartóztatást, erőszakmentességet és higgadtságot még a kettősségek (öröm vagy fájdalom, nyereség vagy veszteség) nyomása alatt is.

sarvatrātmeśvarānvīkṣāṁ kaivalyam aniketatām |
vivikta-cīra-vasanaṁ santoṣaṁ yena kenacit ||25||

Mindenben látnia kell az átmát (az értelem hordozóját) és a mindent átható Ísvarát (a Legfelsőbb Irányítót). Magányban kell élnie, s nem ragaszkodhat lakóhelyéhez, viseljen tiszta öltözetet vagy egyszerű kéregruhát s legyen elégedett azzal (az étellel), ami jut neki.

śraddhāṁ bhāgavate śāstre’nindām anyatra cāpi hi |
mano-vāk-karma-daṇḍaṁ ca satyaṁ śama-damāv api ||26||

Higgyen az Urat dicsőítő szent írásokban de ne becsüljön le más írásokat, s légzése, szavai és tettei szabályozásával zabolázza meg elméjét, beszédjét és tetteit. Legyen igazmondó, fegyelmezze érzékeit és gondolatait.

śravaṇaṁ kīrtanaṁ dhyānaṁ harer adbhuta-karmaṇaḥ |
janma-karma-guṇānāṁ ca tad-arthe’khila-ceṣṭitam ||27||

Hallgassa, zengje és tartsa emlékezetben az Úr csodálatos megjelenésének, tetteinek s tulajdonságainak történetét, minden cselekedetével csak az Ő örömét szolgálja.

iṣṭaṁ dattaṁ tapo japtaṁ vṛttaṁ yac cātmanaḥ priyam |
dārān sutān gṛhān prāṇān yat parasmai nivedanam ||28||

Szentelje a Legfelsőbb Úrnak minden áldozati cselekményét, ajándékát, vezeklését, halkan elmondott fohászait (dzsapa), erényes életmódját és mindent, amit magának szeretne, (sőt) hitvesét, gyermekeit, otthonát s egész életét is.

evaṁ kṛṣṇātma-nātheṣu manuṣyeṣu ca sauhṛdam |
paricaryāṁ cobhayatra mahatsu nṛṣu sādhuṣu ||29||

Jószívvel barátkozzék ama emberekkel, akik az Úr Krsnát tekintik lelkük urának, szolgálja a mozgó és mozdulatlan élőlényeket (mint az Úr parányi hasonmásait), valamint az embereket, különösképp a kötelességeikhez jámboran ragaszkodókat s az Úr híveit.

Srídhar szvámí kommentárja szerint az ubhayatra (mindkettő iránt) a mozgó és mozdulatlan élőlényeket jelenti. A bhakta legyen készen minden élőlény szolgálatára, különösképpen az emberek (nṛ), a dharmájukat komolyan követő szádhuk, és az Úr hívei (mahat) iránt.

parasparānukathanaṁ pāvanaṁ bhagavad-yaśaḥ |
mitho ratir mithas tuṣṭir nivṛttir mitha ātmanaḥ ||30||

Tanulja meg magasztalni az Úr szent dicsőségét, hirdesse azt a bhakták közt, s másokkal elégedettségben s örömben társulva megtisztul majd elméje az önzéstől.

Visvanáth Csakravartí kommentárja szerint a nivṛttir mitha ātmanaḥ a bhaktival ellentétes dolgok élvezetétől való elállást jelenti, a megtisztulást minden nemkívánatos vonástól.

Mestere oltalmában, az Úr hívei társaságában élő bhakta így megtisztul, szerető odaadása révén kibontakozik benne a rajongó szeretet (prema), melyről a következő versek szólnak… s így sikerrel legyőzheti az isteni illúziókeltő energiát.

2010. november 27., szombat

a tökéletesség csak keveseké


manuṣyāṇāṁ sahasreṣu kaścid yatati siddhaye |
yatatām api siddhānāṁ kaścin māṁ vetti tattvataḥ ||3||

manuṣyāṇām – emberek közül; sahasreṣu – ezer közül; kaścit – valaki; yatati – törekszik; siddhaye – tökéletességért; yatatām – törekvők közül; api – még; siddhānām – tökéletesek közül; kaścit – valaki; mām – engem; vetti – ismer; tattvataḥ – igazán, valójában

Sok ezer ember közül talán egy törekszik tökéletességre,
s a tökéletességet elértek közül igazán alig ismer engem egy is. (Bg. 7.3.)


Vajon mi a tökéletesség, s milyen fokozatai léteznek? Lapozzuk fel a Bhagavad-gītā néhány kommentárját, miként magyarázzák e verset!

Śaṅkara: „Emberek ezrei, azaz számtalan ember közül egyvalaki tesz erőfeszítéseket a tökéletesség érdekében. S a tökéletesek, azaz az üdvösségre törekvők közül is ha egy ismer engem igazán.”
Śaṅkara értelmezésében a tökéletesség tehát a mokṣa, a saṁsārāból való megszabadulás, az üdvösség.

Rāmānuja: „Az emberek, azaz a śāstrák előírásait szem előtt tartók ezrei közül talán egy törekszik tökéletességre, ám a tökéletességre törekvők között is csak kevés az olyan, ki általam (azaz kegyem folytán) engem megismerve halad a tökéletesség felé. S bizony az engem ismerők ezrei közül senki sem ért engem valójában. Erről szólnak a későbbi versek is: »az ilyen nagy lélek felettébb ritka« (sa mahātmā sudurlabhaḥ, 7.19.), »ám engem nem ismer senki sem.« (māṁ tu veda na kaścana, 7.26.)”
Rāmānuja felhívja figyelmünket, hogy már a vers első szava, a manuṣyāṇām (emberek közül) is egy nagyobb csoport szűkítése. A milliárdnyi élőlény közül azok tekinthetők embernek, akik emberhez méltó, a dharma elveit követő életet élnek. Majd megállapítja: a vers második felében említett valódi megismerésnek nem csupán a célja, hanem a forrása is Kṛṣṇa. Ám Isten végső teljességében felfoghatatlan.

Az előző versben Kṛṣṇa így szólt: „Most hiánytalanul elmondom néked a jñānát a vijñānával együtt, mit tudván nem marad más tudnivaló e világon.” (Bg. 7.2.)

Śrīdhara Svāmī kommentárjának gondolatmenete szerint Kṛṣṇa az általa feltárandó tudás megértésével foglalkozik: „A következő vers e tudásra vonatkozik, mely elérhetetlen a Krsna iránt érzett odaadás nélkül. A megszámlálhatatlan sok élőlényt (jīva) az emberek kivételével egyáltalán nem foglalkoztatja a végső jó.”
A végső jóra a szöveg a śreyas kifejezést használja, melynek pontos jelentése: „jobb”. Az emberek cselekedetei kétfélék: a rövid távú érdekeket szem előtt tartó, azaz a „kedvesebbet” előtérbe helyező a preyas, míg a hosszú távú jó érdekében cselekvő a śreyas. Śrīdhara Svāmī leszögezi: csak az emberek képesek a hosszú távú jó, az üdvösség érdekében cselekedni.
„Az emberek ezrei között is ha egyet találunk, ki jámbor tettek segítségével a tökéletességre, a Lélek ismeretére törekszik. Az így cselekvők ezrei közül néhányan – szent életük folytán – megismerhetik a Lelket, ám az ilyen lélek-tudók (ātma-jña) ezrei közül is csak kevesen ismerhetik meg kegyem folytán a Felsőlelket. Bizony, nagyon nehéz megérteni azt a tudást, amit most elmondok néked, kedves Arjunám.”

Viśvanātha Cakravartī kommentárja így szól: „Ezt a rólam szóló tudást, a jñānát és a vijñānát a hatodik fejezetben jellemzett jñānīk és jógík nagyon nehezen érhetik csak el. A számtalan élőlény közül csak néhányan születnek emberként, s az emberek ezrei közül csak néhányan törekednek a végső jóra (śreyas). Az ilyen emberek ezrei között is kevés akad, aki igazán ismer, közvetlen megéléssel érzékel engem, Syāmasundart. A nirviśeṣa-brahman (a megkülönböztetéstől mentes Brahman) érzékelésének örömének ezerszerese a saviśeṣa-brahman (sajátságos tulajdonságokkal rendelkező Brahman) érzékelésének öröme.”
Viśvanātha az ismeret fogalmát pontosítja, nem pusztán elméleti megértésről van szó, hanem közvetlen érzékelésről (anubhū). Bhakti Rakṣaka Śrīdhara Mahārāja értelmezése hasonló, ám ő a tökéletesség első fokát, a végső jót az egyéni és Felsőlélek megismerésével azonosítja.

Baladeva Vidyābhūṣaṇa szinte az előző kommentárok összefoglalóját adja: „A rólam szóló tudás nehezen elérhető – szól (Kṛṣṇa) e versben. A sokféle élőlény közül néhányan emberként születnek, s közülük a szentírások előírásait szem előtt tartók egynémelyike a transzcendenshez való vonzódása folytán a tökéletességre, a Felsőlélek megpillantására törekszik. Az ilyen törekvők közül néhányan elérik a (kívánt) tökéletességet, megpillantják a Felsőlelket, ám ezer ilyen ember közül talán egy ismer meg engem, Krsnát igazán.
A szentírások előírásait követő emberek önnön lelküket, e tudat-parányt, és kiterjedésemet, a Felsőlelket érzékelve megszabadulnak (az anyagi világból). Ám engem, Yaśodā kisfiát, Kṛṣṇát, ki most a kocsihajtód, a transzcendenshez való vonzódása révén elnyert irántam való odaadása révén ismerheti meg igazán az ember. Ilyenkor közvetlenül érzékel (anubhū) engem, a teljes-Brahmant, felfoghatatlan, végtelen hatalmam teljében, mint mindennek az oka, mindent tudó és mindent irányító, híveim társaságában, kik a szülői s a többi raszában körülvesznek engem, a megszámlálhatatlan jótulajdonság drágakőbányájaként. Erről szólnak a későbbi versek is: »az ilyen nagy lélek felettébb ritka« (sa mahātmā sudurlabhaḥ, 7.19.), »ám engem nem ismer senki sem.« (māṁ tu veda na kaścana, 7.26.) ”