A következő címkéjű bejegyzések mutatása: · Kavi Karnapúra. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: · Kavi Karnapúra. Összes bejegyzés megjelenítése

2020. október 31., szombat

Csaitanja Maháprabhu és Rámánanda Ráj beszélgetése



Kavi Karnapúra a Srí Csaitanja felkelő holdja (Śrī Caitanya-candrodaya-nāṭaka) című drámájának hetedik színében mutatja be Csaitanja Maháprabhu és Rámánanda Ráj találkozását és beszélgetését. E szín a király tanácskozótermében játszódik. A király és tanácsadója, Szárvabhauma Bhattácsárja a zarándokútján lévő Csaitanja Maháprabhuról beszélgetnek. Hogy hagyhatta itt Maháprabhu az Úr Dzsgannáthot? s vajon visszatér-e valaha? – kérdi a király. A szentek a szívükben viszik magukkal az Urat – feleli Szárvabhauma –, s mert barátai vannak itt, így idővel bizonnyal vissza is tér majd.
E beszélgetés közben jelenti az ajtónálló, hogy egy bráhmana érkezett hírekkel… őt Szárvabhauma Bhattácsárja küldött Maháprabhu nyomába. Nyomban beinvitálják, a király hellyel kínálja, és Szárvabhaumával együtt faggatni kezdi: merre járt az Úr, mi történt vele? A hírnök pedig elbeszéli Mahárabhu Kúrmaksétrai látogatásának történetét, és Vászudéva, a leprás bráhmana meggyógyítását. Ám adjuk át a szót a szereplőknek!


sārvabhaumaḥ: tatas tataḥ |

Szárvabhauma: És mi történt aztán?

vipraḥ: tataś ca nṛsiṁha-kṣetram upagamyāgamyānubhāvo bhagavantaṁ nṛsiṁhaṁ dṛṣṭvā stutvā praṇamya pradakṣiṇīkṛtya pratasthe |

Bráhmana: Az Úr azután felkereste Nrszinha-ksétrát. Ahogy megérkezett, s megpillantotta Úr Nrszinhát, imáit és hódolatát ajánlotta, aztán tisztelgőn körbejárta az oltárt, és folytatta útját.

kāñcanācala-marīci-vīcibhir
gaurayan kim api dakṣiṇāṁ diśam |
darśanena karuṇā-taraṅgiṇā
drāvayan jana-manāṁsi sarvataḥ ||4||


(4) Arany-hegyként tündökölve fénysugarak özönével
árasztotta el a délvidéket.
Láthatták őt, könyörületének kiáradó hullámai pedig
mindenfelé megolvasztották az emberek szívét.

api ca,
kṛṣṇa kṛṣṇa jaya kṛṣṇa kṛṣṇa he
kṛṣṇa kṛṣṇa jaya kṛṣṇa kṛṣṇa he |
kṛṣṇa kṛṣṇa jaya kṛṣṇa kṛṣṇa he
kṛṣṇa kṛṣṇa jaya kṛṣṇa pāhi naḥ ||5||


(s aztán)
(5) Krsna, Krsna, dicsőség néked, Krsna, Krsna!
Krsna, Krsna, dicsőség néked, Krsna, Krsna!
Krsna, Krsna, dicsőség néked, Krsna, Krsna!
Krsna, Krsna, dicsőség Krsna, oltalmazz minket!

ittham ambuda-vikasvara-svara-
snigdha-mugdha-vacanāmṛta-dravaiḥ |
hlādayan śrutimatāṁ śruti-dvayaṁ
cittam apy apaharan sa jagmivān ||6||


(6) E dalt énekelte, felhőmorajlásnak tűnő, zengő hangján.
Elbűvölő, ártatlanul egyszerű szavai nektár-áradásával
gyönyörködtette mindazok fülét, akik hallhatták őt,
s amerre csak elhaladt, mindenki szívét elrabolta.


A mugdha itt egyszerűt, ártatlanul tisztát, természetest jelent.

sārvabhaumaḥ: satyam evāttha | tasyaivam eva prakṛtiḥ |

Szárvabhauma: Így igaz. Ilyen az ő természete.

vipraḥ: tato godāvarī-tīram āsādya vihita-viśrame jagaj-jana-manobhirāme nirupama-kṛpābhirāme prema-saubhagavati bhagavati kanaka-ketakopavana iva parimalāmodita-dig-valaye sakala-guṇa-nilaye svayam-prakāśikayā tat-prathayā ko 'yaṁ ko 'yam iti kṛta-samūhaḥ samūhaḥ kṣauṇi-surāṇāṁ tatra militavān | nimantritaś ca kenāpi |
samanantaram ananta-rahasye sarvataḥ sañcarati jana-caya-śravaṇa-kānte tad-udante mantrākṛṣṭa iva graha-gṛhīta iva vismaya-camatkāra-vikāra-viśaṁsthūla iva rāmānanda-rāyaḥ samupeyivān |


Bráhmana: Aztán a Gódávarí partjára érve az egész világot elbűvölő, páratlanul könyörületes Úr megpihent. Szeretet és jószerencse áradt belőle. Olyan volt, akár egy arany-kétakí virágokkal pompázó illatos kert. Tündöklő ragyogása nyilvánvalóvá tette (az egész világ számára), hogy ő minden jótulajdonság tárháza, s hirdette kiválóságát. „Ki ez? Ki ez?” – kérdezgették egymástól a bráhmanák csoportjai, ahogy megpillantották őt – „Valakinek meg kellene hívnia őt!”
Végül megérkezett Rámánanda Ráj is, hogy találkozhasson a végtelen titokzatos, és a sokaság szívének oly kedves személlyel. Ámulattól izgatottan közeledett, akár ha varázslat vonzaná, vagy ha szellem szállta volna meg.

A sárga virágú kétakí a kiengesztelés virága. Bár fája girbe-gurba, levelei hegyesek és élesek, a közöttük megbúvó virág kellemes illatú. A hasonlat Csaitanja könyörületes természetére is utal.
A bráhmanákat a szöveg földi istenekként említi (kṣauṇi-sura). A sokaság szívének oly kedves személy: a szövegben a jana-caya-śravaṇa-kānta (ember-tömeg-hírnév-kedves) arra utal, hogy a tömegben futótűzként terjedt a csodálatos szerzetes felbukkanásának híre, és a kormányzót először ez vonzotta oda. Aztán ahogy megpillantotta Csaitanját, már messziről lenyűgözte személyének varázsa.

rājā: rāmānanda dhanyo’si dhanyo’si | yasya te nayana-viṣayībhūtās te caraṇāḥ |

Király: Ó, Rámánanda, nagyon áldott vagy, nagyon áldott! Megpillanthattad az Úr lábait!

vipraḥ: samanantaram āgatyaiva caraṇa-kamala-parisare sarerīyamānāśru nipatati sma svayam eva | aye tvam eva rāmānando 'sīti bhagavatā sānugraham ukte | atha kim iti ca pratyuce | tad anu bhagavatāpi sārvabhaumānurodhena bhagavad-ālokanam abhīṣṭaṁ mameti mayātra kṣaṇam avasthitam | tat su-vihitam eva vihitaṁ bhavatā yat svayam eva samupasede | tad ucyatāṁ kiñcid ity ābhāni |

Bráhmana: Azután szemében könnyei gyöngyeivel az Úr lótuszlábához omlott. „Óh, te vagy hát Rámánanda!?” – szólította meg könyörületesen az Úr. „Valóban” – felelte Rámánanda. „Szárvabhauma javaslatára vágytam megpillantani téged, s ím, most bekövetkezett e pillanat. Ez itt egy alkalmas hely, hadd üljek le ide melléd. Kérlek, válaszold meg a kérdéseim!”

tato yadyapi rāmānando hi ko 'yaṁ kiṁ nāma kiṁ mahimā kim āśayaḥ kiṁ tattvam iti kim api bhagavad-viṣayaka-jñāna-viśeṣaṇābhijñas tathāpi cira-kāla-kalita-satata-sakhya-sukha-subhaga-gam-bhāvuka iva niḥsādhvasa eva kim api paṭhituṁ upacakrame –

„Ki Ő? Milyen néven szólítható? Milyen a dicsősége? Miképpen menedék? Mi az (Abszolút) Igazság?” Noha Rámánanda részletekbe menően jártas e témákban, most előbb hosszasan ízlelte a meghitt barátság boldog, áldott hangulatát, majd határozott hangon e verset zengte:

A színmű előadásakor itt a figyelem a színpad másik oldalára fordul, ahol a hírnök bráhmana elbeszélésében megidézett Csaitanja Maháprabhu és Rámánanda Ráj beszélgetnek.

mano yadi na nirjitaṁ kim amunā tapasyādinā
kathaṁ sa manaso jayo yadi na cintyate mādhavaḥ |
kim asya ca vicintanaṁ yadi na hanta ceto-dravaḥ
sa vā katham aho bhaved yadi na vāsanā-kṣālanam ||7||


(7) Ha az elme nem kontrollált, mit ér az önfegyelem, s a többi gyakorlat?
S vajon miként uralhatná az ember az elméjét, ha nem Mádhavára gondolva?
Ám mire a gondolat, ha nem olvad meg a szív?
És hogyan is lágyulhatna meg a szív, ha nem tiszták a vágyak?

A versmérték: pṛthivī (széles).

bhagavān: bāhyam etat |

A magasztos Úr: Ez csupán a felszín.

kā vidyā – hari-bhaktir eva, na punar vedādi-niṣpannatā
kīrtiḥ kā – bhagavat-paro’yam iti yā khyātir na dānādi-jā |
kā śrīḥ – tat-priyatā na vai dhana-jana-grāmādi-bhūyiṣṭhatā
kiṁ duḥkham – bhagavat-priyasya viraho no hṛd-vraṇādi-vyathā ||8||


(8) Mi a tudás? Csupán a Hari iránti szeretet (hari-bhaktir eva). E nélkül a véda is befejezetlen.
Mi a hírnév? Az Úrnak szentelődés (bhagavat-paraḥ). Az adományozásból és semmilyen más jótettből nem születik ehhez fogható hírnév.
Mi a gazdagság? Az Ő szeretete (tat-priyatā) . Sem vagyon, sem követők sokasága nem lehet ennél jelentősebb.
Mi a szenvedés? Elválás az Úrnak kedvestől (bhagavat-priyasya virahaḥ), nincs ennél szívettépőbb fájdalom!

A bāhya (felszín) szó szerint külsődlegest, kívül lévőt jelent. A verset a Csaitanját és Rámánandát játszó színészek szavaikat egymásba öltve szavalják. A 8. és 12. versek közti rész a Csaitanja-csaritámrta 2.8.245-260. részletével állítható párhuzamba.
A versmérték: śārdūlavikrīḍita (tigrisjáték).

bhagavān: bhadram | ke muktāḥ |

A magasztos Úr: Úgy van! És kik a megszabadultak?

rāmānandaḥ:
pratyāsattir hari-caraṇayoḥ sānurāge na rāge
prītiḥ premātiśayini harer bhakti-yoge na yoge |
āsthā tasya praṇaya-rabhasasyopadehe na dehe
yeṣāṁ te hi prakṛti-sarasā hanta muktā na muktāḥ ||9||


Rámánanda:
(9) Akiknek Hari lábainak szeretetteljes közelségén kívül nincs más vonzalmuk,
Hari iránti forró szeretet bhakti-jógáján kívül nem ismernek más jógát,
és testüket mindig az iránta érzett heves ragaszkodás takarója fedi,
bizony, ők a természetüknél fogva megszabadultak, s nem a „megszabadultak”.

A versmérték: mandākrāntā (lassú léptű).

bhagavān: bhavatu |

A magasztos Úr: Igen!

kiṁ geyaṁ – vraja-keli-karma – kim iha śreyaḥ – satāṁ saṅgatiḥ
kiṁ smartavyam – aghāri-nāma – kim anudhyeyaṁ – murāreḥ padam |
kva stheyam – vraja eva – kiṁ śravaṇayor ānandi – vṛndāvana-
krīḍaikā – kim upāsyam atra – mahasī śrī-kṛṣṇa-rādhābhidhe ||10||


(10) Mit énekeljünk meg? A vradzsabéli kedvteléseket. Mi a legjobb e világban? A szentek társasága.
Mire emlékezzünk? Agha ellenségének nevére. Min meditáljunk? Murári lábain.
Hol éljünk? Csakis Vradzsában. Mi a fül gyönyöre? A vrndávan-béli
kedvtelések. Mi az imádandó? Srí Krsna és Rádhá neveinek magasztaló éneke!

Az első kérdések és válaszok lassú ütemben váltják egymást, kérdés, majd válasz és indoklás. A megszabadulás kibontása után azonban felgyorsul a beszélgetés, szinte egymás szavába vágva beszélget Csaitanja Maháprabhu és Rámánanda Ráj.
Agha ellensége, Mura ellensége (Murári): Agha egy hatalmas kígyó testét felöltő démon, akit Krsna pusztított el. Az agha szó jelentése bűn, kín fájdalom – Agha démon így a megtestesült bűn, míg Mura az önhittség megtestesítője, melynek bástyái mögé bújunk (a név jelentése: körülzárás, körbevétel). Murával szintén Krsna végzett.
A versmérték: śārdūlavikrīḍita (tigrisjáték).

bhagavān: bhadram | ucyatām ucyatām |

A magasztos Úr: Úgy van! Mondd még, mondd tovább!

rāmānandaḥ: (sva-gatam) itaḥ paraṁ kiṁ vaktavyam | praśnānurūpam uditam eva | adhunā yad vaktavyaṁ tenāsya sukhaṁ bhavati na veti na jānāmi | (iti kṣaṇam abhicintya prakāśam) –

Rámánanda: (maga elé) Ez a legvégső, mit mondhatnék még? Csak a kérdéseit követve válaszoltam. Mit mondhatnék most neki, ami elégedetté tenné… nem tudom. (Így tűnődik kis ideig, majd fennhangon folytatja)

nirvāṇa-nimba-phalam eva rasānabhijñāś
cuṣyantu nāma rasa-tattva-vido vayaṁ tu |
śyāmāmṛtaṁ madana-manthara-gopa-rāmā-
netrāñjalī-culukitāv asitaṁ pibāmaḥ ||11||


(11) Az ízeket nem ismerők csupán a nirvána nimba-gyümölcsét
szívogatják, ám mi, a lelki ízek igazságának tudói
a sötét nektárt, a szerelemtől felajzott fejőslánykák
szeme sarkának fekete vizét kortyoljuk.

A nimba (Azadirachta indica) apró gyümölcsének íze erősen kesernyés.
A versmérték: vasantatilakā (a tavasz ékessége).

bhagavān: punar anyad ucyatām | samānarthakam etat |

A magasztos Úr: Folytasd tovább! Ahogy eddig!

rāmānandaḥ: itaḥ paraṁ pratipādyam eva nāsti | kim anyad vaktavyam | (iti manasi vicārya prakāśam) –

Rámánanda: Nincs elmondható ezen túl semmi. Mi mást mondhatnék? (Elgondolkodik kissé, majd fennhangon)

līḍhān eva pathaś cakora-yuvatī-yūthena yāḥ kurvate
sadyaḥ spāṭikayanti ratna-ghaṭitāṁ yāḥ pāda-pīṭhāvalīm |
yāḥ prakṣālita-mṛṣṭayor jala-lava-prasyanda-śaṅkākṛtas
tāḥ kṛṣṇasya padābjayor nakha-maṇi-jyotsnāś ciraṁ pāntu vaḥ ||12||


(12) A csakóra madárkák raja csókolta végig az ösvényt,
melyen ékkövekkel kirakott kristályok soraként csillognak nyomainak oltárai,
s melyet a reménykedő könnyek zápora áztatott, és kent fel –
Krsna lótuszlába körmeinek tündöklő ragyogása oltalmazzon benneteket mindörökké!

A csakóra olyan fogoly-madár, ki a költők szerint kizárólag holdfényen él. A Hold a nektár forrása, így a holdfény a nektár tündöklése – a csakóra madarat pedig csak ez teszi elégedetté (a madár megnevezése a cak – megelégszik igéből származik). Másfelől a heves, ám viszonzatlan szerelem szimbóluma is: hiszen a földön szaladó madár számára a Hold elérhetetlen messzeségben ragyog az égen.
A vers azt a pillanatot állítja elénk, mikor a rásza-tánc köre felbomlik. Krsna Rádhá keresésére indul, a gópík pedig az éjszakai erdőben nyomaikat kutatják. A gópík csakóra madárként állnak előttünk, kik végigcsókolják Krsna lábnyomait.
A versmérték: śārdūlavikrīḍita (tigrisjáték)

bhagavān: kāvyam evaitat | punar ucyatam |

A magasztos Úr: Ez valódi költészet! Kérlek, folytasd!

rāmānandaḥ: (kṣaṇaṁ vicintya) –

Rámánanda: (egy pillanatra eltűnődve)

śrīvatsasya ca kaustubhasya ca ramā-devyāś ca garhākaro
rādhā-pāda-saroja-yāvaka-raso vakṣaḥ-sthala-stho hareḥ |
bālārka-dyuti-maṇḍalīva timiraiś chandena vandīkṛtā
kālindyāḥ payasīva pīva-vikacaṁ śoṇotpalaṁ pātu naḥ ||13||


(13) A Srívatsza, a Kausztubha, de még maga a szerencseistennő is jelentéktelenné válik
Hari domború mellkasán, Rádhá lótuszlábának piros nyoma mellett.
Akár a felkelő nap bíbor-fény ragyogása, kit a sötétség köszönt imáival,
vagy a kibomlott vörös lótusz a Jamuná vizén – e lábnyom oltalmazzon bennünket!

A Srívatsza fehér szőrtincs Krsna és Visnu mellkasán, annak jeleként, hogy Srí, a szerencseistennő mindig ott pihen. A Kausztubha ékkő a tejóceán kiköpülése során bukkant a felszínre, és Visnu mellkasát díszíti. Ám mindezen ékességeket elhomályosítja Rádhá talpának pirosló nyoma – a fenséges istenimádat válik jelentéktelenné a rajongó istenszerelem mellett. A sötétség köszöntötte bíbor nap, a Jamuná sötét vizén tündöklő vörös lótusz – mindkét kép a sötét háttérben tündöklő piros ragyogás kontrasztját festi elénk.
A versmérték: śārdūlavikrīḍita (tigrisjáték)

bhagavān: idam api tathā |

A magasztos Úr: Így, így!

rāmānandaḥ: (caraṇau dhṛtvā) –

Rámánanda: (az Úr lábait megragadva)

sakhi na sa ramaṇo nāhaṁ ramaṇīti bhidāvayor āste |
prema-rasenobhaya-mana iva madano niṣpipeṣa balāt ||14||
(

14) Kedves barátnőm, nincs két személy immár – ő egy szerelmes férfi,
és én egy szerelmes leány –, nincs már különbség!
A Szerelemisten erővel összezúzta,
és a szerelem ambróziájává préselte szíveinket.

athavā,
ahaṁ kāntā kāntas tvam iti na tadānīṁ matir abhūn
mano-vṛttir luptā tvam aham iti nau dhīr api hatā |
bhavān bhartā bhāryāham iti yad idānīṁ vyavasitis
tathāpi prāṇānāṁ sthitir iti vicitraṁ kim aparam ||15||


(vagy)
(15) Én az egyik szerelmes, s te a másik – e látásmód már a múlté,
a józan ész csónakja megfeneklett, nincs többé te és én. Mindkettőnk értelme elveszett.
Most mégis így próbálok gondolkodni: te a férj, s én a feleség –
életek hosszú során át vajon történhet-e ennél különlegesebb?

Rámánanda Ráj úgy fordul Csaitanjához, mint Rádhához egy barátnője. A Csaitanja-csaritámrtában ugyanez a hangulat a 2.8.194. versben lelhető fel, ott Rámánanda az elválástól szenvedő Rádhá szavait énekli meg.
A versmérték: śikhariṇī (koronás)

sārvabhaumaḥ: tato bhagavatā kim uditam ?

Szárvabhauma: S aztán mit mondott az Úr?

vipraḥ: tadā yad avalokitaṁ tad ākalaya –

Bráhmana: Íme, ezt láttam, akkor:

dhṛta-phaṇa iva bhogī gāruḍīyasya gānaṁ
tad-uditam ati-raty-ākarṇayan sāvadhānam |
vyadhikaraṇatayā vānanda-vaivasyato vā
prabhur atha kara-padmenāsyam asyāpy adhatta ||16||


(16) Akár egy kifeszített csuklyájú kobra, ki a kígyó-orvos énekét
hallgatja, úgy csüngött szavain, feszült figyelemmel.
Aztán mert alkalmatlannak találta, vagy talán túláradó boldogsága miatt?
az Úr lótuszkezét Rámánanda szájára tette.

A versmérték: mālinī (megkoszorúzott, virágfüzérrel övezett)

rājā: bhaṭṭācārya! ko’yaṁ sandarbhaḥ?

Király: Bhattácsárja! Mit jelent ez?

sārvabhaumaḥ: mahārāja | nirupādhi hi prema kathañcid apy upādhiṁ na sahata iti pūrvārdhe bhagavatoḥ kṛṣṇa-rādhayor anupadhi-prema śrutvā tad eva puruṣārthīkṛtam | bhagavatā mukha-pidhānaṁ cāsya tad-rahasyatv aprakāśakam |

Szárvabhauma: Királyom! A minden korláton túllépő szerelem semmilyen megjelölést nem tűr, ezért hallván Krsna és Rádhá szerelméről szóló nyílt beszédet, az emberek javára tekintettel az Úr elfedte Rámánanda száját, hogy ne fedhesse fel e titkot.

vipraḥ: tadā cikura-kalāpaṁ dvidhā kṛtvā tenaiva tac-caraṇa-yugaṁ veṣṭayitvā nipatya gaditam –

Bráhmana: És akkor (Rámánanda az Úr) lábaihoz omlott, hajával beborítva lábait, és így szólt:

mahā-rasika-śekharaḥ sarasa-nāṭya-līlā-guruḥ
sa eva hṛdayeśvaras tvam asi me kim u tvāṁ stumaḥ |
tavaitad api sāhajaṁ vividha-bhūmikā-svīkṛtir
na tena yati-bhūmikā bhavati no’ti-vismāpanī ||17||


(17) A lelki ízek értőinek koronaékszere, a szerelmes táncos kedvtelések mestere,
bizony ő, a Szívek Ura nem más, mint te magad! Mi pedig magasztalunk téged.
Magától értetődő természetességgel öltesz magadra számos szerepet,
ám oly csodálatos ez a szerzetes-szerep, amit most magadra vettél!

(iti ciraṁ caraṇa-kamalaṁ dhṛtvā rudann āsīt | madhye madhye kiñcid gadati ca |

(Az Úr lótuszlábát hosszasan ölelve felzokog, s eközben így szól:)

ākasmiko na vidhinā nidhir abhyanāyi
bhagnaḥ kim indur amṛtasya yad eṣa pātaḥ |
ānanda-bhūruha-phalaṁ su-vipac-cāriṇāṁ
dṛṣṭaṁ yad eva tava deva padāravindam ||18||


(18) Jósorsom váratlanul kincsekkel halmoz el –
de mire a Holdból aláhulló nektárzuhatag?
A boldogság fájának legérettebb, legkívánatosabb gyümölcsét,
lótuszlábad pillanthattam most meg, óh, Uram!

bhagavan, yathaivādya mayā svapne dṛṣṭaṁ tathaiva sākṣād api |

Uram, ahogy álmomban láttalak, éppúgy jelentél meg most előttem.

(iti punar api pādau dhṛtvā roditi | bhagavān gāḍhaṁ pariṣvajate)

(Így szólván, újra csak zokogott és az Úr lábait szorongatta, ám ő fölemelte, és szorosan magához ölelte.)

ataḥ paraṁ nimantrayitvā, vipra-vareṇa samāgatya, deva aparāhṇo jātaḥ ity ukto bhagavān mādhyandina-karmaṇe calitavān | vayam api tac-caraṇāravindaṁ praṇamya tad ahar eva pratyājigamiṣavaḥ smaḥ |

Majd egy jeles bráhmana lépett oda, és meginvitálta (Maháprabhut), mondván: Uram, itt a délután! ekkor az Úr távozott, hogy eleget tegyen déli kötelességeinek. Mi is hódolatainkat ajánlottuk lótuszlábánál, és még aznap elindultunk visszafelé.

sārvabhaumaḥ: tad adhunā viśrāmyatāṁ bhavadbhiḥ |

Szárvabhauma: Most pedig pihenj meg, kérlek.

vipraḥ: yathājñāpayati bhavān |

Bráhmana: Ahogy kívánod, uram.


A sorozat többi írása itt érhető el: Rámánanda-szamvád

2020. május 2., szombat

Rámánanda-szamvád – Csaitanja Maháprabhu és Rámánanda Ráj találkozása


Ötszáz esztendővel ezelőtt Orissza állam déli részében, a Gódávarí torkolatvidékén, Rádzsamahéndrí városában élt Rámánanda Ráj. Orissza déli területeinek kormányzójaként állt Gadzsápati Pratáparudra Déva király (uralkodott: 1497–1540) szolgálatában.
Mielőtt Csaitanja Maháprabhu dél-indiai zarándokútjára indult, Szárvabhauma Bhattácsárja felhívta figyelmét: Rádzsamahéndríben járva feltétlenül keresse meg Rámánandát. A kérés szokatlan, több okból is: a szerzetesnek semmi köze a világi hatalmasságokhoz – miért találkozzon hát Csaitanja egy kormányzóval? Másfelől Rámánanda Ráj nem nemesember – csupán tehetsége révén jutott előre, s lett az uralkodó bizalmas tanácsadója. Írnok kasztban született – a kájaszthák ksatrija apa, és súdra anya utódai – így félig-meddig súdrának tekinthető. Ám ne gondold közönséges személynek, igazi raszik (a lelki ízeket értő, érző) bhakta, emellett nagyon művelt, tudós ember – érvelt Szárvabhauma Bhattácsárja. Rámánanda és Szárvabhauma mindketten a király belső, tanácsadói köréhez tartoztak, jól ismerték hát egymást. Szárvabhauma így folytatta: „Amikor először beszéltem vele, nem értettem különleges szavait és viselkedését, közönséges vaisnavának láttam csupán, ezért mosolyogtam rajta, ám most – kegyed folytán – felismertem nagyságát. Mikor majd beszélsz vele, te is látni fogod kiválóságát!” (Cs.cs. 2.7.66-67.)



Forrásművek

Így történt, hogy Csaitanja Maháprabhu és Rámánanda Ráj találkoztak egymással – vélhetően 1510 tavaszán. Hogy zajlott le ez a találkozó? Kézenfekvő javaslat, hogy lapozzuk fel a Csaitanjáról szóló életrajzi műveket a részletekért. Míg a Csaitanja Maháprabhu kedvteléseinek utolsó idejében, vagy néhány évvel eltávozása után készült életrajzok* egyáltalán nem említik e történetet, ám három másik, később született alkotás igen.

Legrészletesebben Krsnadász Kavirádzs beszéli el a Csaitanja-csaritámrtában (Csaitanja nektári életútja), mely művet a szerző hatvan-hetven évvel Csaitanja Maháprabhu eltávozása után írt meg (a mű utolsó verse szerint 1615-ben). Bár ő maga nem találkozott Maháprabhuval, műve megalkotása során részben a korábbi elbeszéléseket (elsősorban Vrndávan dász munkáját), részben pedig a Maháprabhu társainak beszámolóit használta fel. Krsnadász bengáli születésű, ám Vrndávanba költözött, s ott Raghunáth dász gószvámí tanítványaként a gószvámík társaságában élt. Ahogy ő maga elmondja:

Csaitanja kedvtelései drágaköveinek legjava jelentette Szvarúp Dámódar kincses házát.
Amit ő őrizgetett, abból Raghunáth dász gószvámí elbeszélésében
valami kevéskét hallottam, s írtam le itt,
hogy a bhakták közösségének ajándékozzam. (Cs.cs. 2.2.84.)

Csaitanja Maháprabhu és Rámánanda Ráj találkozásáról a Csaitanja-csaritámrta madhja-lílájának nyolcadik fejezete szól – a fejezet végén a szerző külön hivatkozik Szvarúp Dámódar jegyzeteire, mint forrásra (Cs.cs. 2.8.312.). E beszámoló szerint a kormányzó és a szerzetes a Gódávarí partján találkoznak, majd több estét töltenek meghitt beszélgetéssel. E beszélgetések során Csaitanja kérdez, Rámánanda pedig válaszol – először az élet végső céljáról, a raszákról, majd Rádhá és Krsna természetéről, együttlétükről és elválásukról, végül e tökéletességekhez vezető útról esik köztük szó. A második beszélgetés villámkérdések sora. Az efféle, gyors kérdések és rá adott találó, sokszor a megszokottól eltérő, ám a lényegre fókuszáló válaszok (praśnottara) sajátos és kedvelt műfaj – ilyen a Mahábháratában a száműzetésben vándorló Judhisthir király és a tó szellemének beszélgetése –, ám Csaitanja kérdései nem a dharmára, hanem a bhaktira irányulnak.  A mélyreható kérdések megválaszolása nem pusztán intellektuális kaland, komoly érzelmeket is felszít, a beszélgetés csúcspontján pedig Csaitanja eredeti formáját tárja fel Rámánanda Ráj előtt.

A másik forrásművünk Kavi Karnapúra munkája. Kavi Karnapúra gyermekként maga is ismerte Csaitanját, a bengáli követők közé tartozó Sivánanda Széna fia volt. Ifjú költőként Csaitanja-csaritámrta-mahákávja (Csaitanja nektári életútja – a nagy költemény) címen írta meg Maháprabhu történetét, majd később (1572-ben) egy színpadi művet is írt Csaitanja-csandródaja-nátaká (Csaitanja felkelő holdja – színmű) címmel. A darab hetedik színe a királyi udvart jeleníti meg, ahol Pratáparudra király és Szárvabhauma Bhattácsárja beszélgetnek – természetesen Csaitanjáról. Közben hírnökök érkeznek, akik beszámolnak az Úr dél-indiai zarándokútjának egyes eseményeiről. Egy hírnök idézi fel a Rámánanda Rájjal való találkozást – mint egy, a sokaság előtt lezajlott történést. E beszélgetés a Csaitanja-csaritámrta elbeszélésnek második, praśnottara részét ismétli.

A harmadik forrás Lócsan dász Csaitanja-mangala című műve. E kötet is egy egész fejezetet szentel a találkozásnak, ám Lócsan dász forrása vélhetően csupán két rövidke utalás lehetett: Csaitanja Maháprabhu feltárta isteni alakját Rámánanda Rájnak, és arra kérte, hogy vonuljon vissza a kormányzói tisztségből. E mozzanatokat aztán költői képzelete segítségével bontotta ki, így elbeszélése jelentősen különbözik a másik két forrástól.


A találkozás

Krsnadász Kavirádzs ekképp beszéli el a szerzetes és a kormányzó találkozását:

Csaitanja Maháprabhu a Gódávarí partjához ért. A folyó s a partmenti erdő a Jamunát és Vrndávant jutatta eszébe – táncra perdült hát, és eksztázisban énekelt. Később megmerítkezett a folyó vizében, majd kissé távolabb leült, s belefeledkezett a Szent Név zengésébe.
Zeneszó hallatszott. Népes kísérete élén megérkezett Rámánanda Ráj, hogy szent fürdőt vegyen a Gódávaríban. A kormányzót számos bráhmana kísérte, hogy ők is részesei legyenek az ősatyáknak bemutatott áldozatnak.
Csaitanja – bár szíve Rámánandához húzta – ülve maradt, ám a kormányzó nyomban észrevette a ragyogó szerzetest. Odalépett hozzá, s botként borult előtte a földre. Az Úr felállt, és így szólt Rámánandához:
– Kelj fel kérlek, s zengd Krsna! Krsna! Mondd csak? te vagy Rámánanda Ráj?
– Igen, az vagyok. Egy oktondi, súdra szolga.
A válasz hallatán az Úr szorosan magához ölelte Rámánanda Rájt, s a szeretetben elmerülve mindkettejük számára megszűnt a külvilág. Testükön az eksztázis jelei mutatkoztak, s elakadó hangon Krsna nevét igyekeztek kimondani.
A kísérettel érkezők megdöbbenve nézték a szerzetest és a kormányzót. Némelyek azt nem értették, hogy a kormányzó miért ölelget egy kóbor vándorszerzetest, mások pedig azon csodálkoztak, hogy miként fordulhat elő, hogy egy bráhmana szannjászí könnyekkel a szemében kapaszkodik egy rangjában hozzá nem illő emberhez.
Érzékelvén a zavart az Úr és híve kibontakoztak az ölelésből, és józan beszélgetésbe kezdtek. S bár mindketten nehezen viselték egymás hiányát, a kormányzót várta napi kötelessége – így hát hódolatát ajánlotta az Úrnak, és távozott. Egy helyi bráhmana illendően meginvitálta a vándorszerzetest ebédre. Így telt a napjuk, miközben várták az estét, amikor végre zavartalanul leülhettek beszélgetni egy félreeső helyen.


* a Murári Gupta által írt Krsna-csaitanja-csaritámrta, Vrndávan dász Nitjánanda Prabhu megbízásából és támogatásával írt műve, a Csaitanja-bhágavata, és Kavi Karnapúra költeménye, a Csaitanja-csaritámrta mahákávja

Az elkövetkező hetekben a Csaitanja Maháprahu és Rámánanda Ráj beszélgetését olvassuk. A cikkek az alábbi hivatkozásokkal érhetők el (zórójelben a Csaitanja-csaritámrta 2.8. fejezetének kapcsolódó versszámai):

1. bevezető, a találkozás
2. első lépések a tökéletesség felé (57-67.)
3. préma-bhakti (68-70.)
4. raszák (71-95.)
5. Rádhá szerelme (96-116.)
6. Krsna természete (134-149.)
7. hládiní sakti (150-159.)
8. testetöltött mahábháva (160-185.)
9. együttlét és elválás (186-196.)
10. a tökéletességhez vezető út (197-234.)
11. prasnóttara (245-260.)
12. Gauránga-szvarúpa-darsana (262-299.)

Csaitanja-mangala Sésa-khanda 1. - a találkozás Lócsan dász elbeszélésében
Csaitanja-csandródaja-nátaká, 7. szín, részlet - a találkozás Kavi Karnapúra elbeszélésében

2011. március 5., szombat

minden tiszta?


Akivel már megesett, hogy a gyermeke nagy komolyan megmagyarázta neki, miért is rosszalkodik, az bizonyosan örömmel emlékezik majd erre a kis történetre, mely Kavi-karnapúra Csaitanja Maháprabhuról írott könyvének második fejezetéből való:

upary upary āhita-bhāṇḍa-saṁhatau
sugarhitocchiṣṭa-visarjana-sthale |
jagāma mātuḥ purato mahāprabhuḥ
prakāśayan jñāna-parām sa vijñatām ||70||

(A gyermek) Maháprabhu a tisztátalan szemétlerakó kellős közepén felmászott a kidobott edényhalom tetejére, s onnan tárta fel édesanyjának a gjána tanait.

A bráhmana családokban a felajánlott ételt mindig új agyagedényben készítették, s a használt edényeket kidobták. Ezek az edények nem voltak kiégetve, ezért a nedvesség hatására hamar szétmállottak. Ennek az edényhalomnak a tetejére mászott fel a kis Nimái.

vilokya tatrātyaśuci-sthale gataṁ
sutaṁ śacī prāha bhayākula-kramam |
jahīhi tātāśuci-deśa-saṁsthitiṁ
mamāṅkam āgaccha vidhāya śuddhatām ||71||

Látván, hogy fia milyen tisztátalan helyen van, Sacsí izgatottan rákiáltott: Gyere csak le onnan, kedvesem, hagyd ott azt a piszkos helyet! Ülj gyorsan az ölembe, hadd tisztogassalak meg!

niśamya mātur vacanaṁ mahāprabhur
nyarūpayat sac-cid-acit-svarūpatām |
avehi mātar vacanaṁ mamedṛśaṁ
jahi bhramaṁ cetasi vibhramākule ||72||

Meghallgatva édesanyja szavait, Maháprabhu végiggondolta a lélek és anyag, a tudatos és tudattalan létező természetét, majd így felelt: Kedves anyám, fontold meg jól, amit most mondok, s hagyd el a tévedést, mi úrrá lett zavarodott szívedben.

idaṁ hi viśvaṁ sacarācaraṁ tu yad
vilokyate tad bhrama eva kevalam |
pavitratā vāpy apavitratāpi vā
kathaṁ bhaved amba vicitram eva tat ||73||

Ez a mindenség a mozgó és mozdulatlan lényekkel együtt, minden amit csak látsz, bizony az mind csak illúzió. Hogyan is lehetne akkor tisztaság, vagy tisztátalanság? Kedves anyám, mily különös, amit mondasz!

yato hy anānātva ihaitad ātmano
ghaṭeta naivedam ahaṁ mamety api |
sa eka ātmaiva sadāvaśiṣyate
tad anyad etat sakalaṁ hi vibhramaḥ ||74||

Ezért van az, hogy e világban nincs sokféleség. Ez az átman miatt lehetséges. Bizony, nincs „én” és „enyém”, csak ő van egyedül, az átman, s ő is marad meg mindig. Minden más csupán csak illúzió.

idaṁ hi yad vā sura-martya-rakṣasāṁ
tanūṣu sarvāsu vasanti pañca te |
kṣitir jalaṁ vyomam aho marut tatas
tad-ātmakaṁ sarvam abhinnam eva hi ||75||

Továbbá e világban a félistenek, az emberek és a démonok testeiben is mind csupán öt dolog létezik: a föld, a víz, az éter, a tűz és a levegő elemei. Minden ezekből áll, így nem különböznek egymástól.

ataḥ pavitraṁ sakalaṁ hi vastuto
na cāpavitraṁ kiyad apy ado bhuvi |
itthaṁ vadantaṁ tam udāradhīḥ śacī
dadhāra sā pāṇi-yugena satvarā ||76||

Ezért valójában ez a mindenség teljességgel tiszta, nincs a földön semmi tisztátalanság!
E szavak hallatán az éleseszű Sacsí sietve megragadta kisfiát…

… s alaposan megfürdette a Gangesz vizében.

A történet többféle változatban ismeretes. Krsnadász Kavirádzs gószvámí éppen csak megemlíti a Csaitanja-csaritámrtában (1.14.75.), Sríla Prabhupád magyarázatában pedig Bhaktivinód Thákurt idézi: „Az Úr így szólt: Anyám! Valamit tisztának, valami mást pedig tisztátalannak tekinteni kétségtelenül csupán e világi érzelem, melynek semmi valóságos alapja nincs. Az Úr Visnunak főztél ezekben az edényekben, s Neki ajánlottad fel az ételeket bennük. Hogyan lehetnének hát érinthetetlenek? Mindent, ami kapcsolatban áll Visnuval, Visnu energiája kiterjedésének kell tekintenünk. Visnu, a Felsőlélek örök és szennyezetlen. Hogyan mondhatnánk ezekről az edényekről, hogy tiszták vagy szennyezettek?”

Bhaktivinód Thákur kommentárjának forrása Vrndávan dász Thákur Csaitanja-bhágavatája aki így ír: „Kedves anyám, a tisztaság és tisztátalanság fogalma csupán a képzelet szüleménye. Fontold meg kérlek, vajon mi hiba lehetne a Teremtőben? Még ha valamit általában tisztátalannak is tartanak a védák és az emberek, tisztátalan maradhat-e, miután megérintettem? Tény, hogy ezek az edények tiszták, hiszen az úr Visnunak főztél bennük. Így sohasem lehetnek tisztátalanok, sőt, megtisztítják azt a helyet is, amivel érintkezésbe kerülnek. Ezért én sohasem lehetek közönséges helyen. Érintésem mindent megtisztít.”

Lócsan dász Thákur is elmeséli a történetet, a Csaitanja-mangalában így idézi fel a kis Nimái szavait: „Kedves anyám, ezen elvek ismerete nélkül az egész világ a romlás szélére jutott. Nincs semmi más széles e világban, minden csakis az öt alapelemből áll, a földből, vízből, tűzből, levegőből s az éterből.” S mert édesanyja megszidta őt rosszalkodása miatt, így folytatta: „Minden dharma leglényege pedig az úr Krsna szolgálata, mert Krsna a legfelsőbb úr mindenek felett.”

Murári Gupta elbeszélése szerint Maháprabhu az avadhúta Dattátréja hangulatában így szólt édesanyjához: „A tisztaság és tisztátalanság fogalma csupán a képzelet szüleménye. E világban minden a földként, vízként, tűzként, levegőként s éterként ismeretes, s a kettősségek nélküli Egy lótuszlábának kiterjedése. Hidd el, kedves anyám, itt minden Hari könyörületének óceánja!”

Minden tiszta? Az advaita filozófia szerint csak a brahman létező, a világ illúzió. Ebből a megközelítésből tekintve nem beszélhetünk tisztáról és tisztátalanról. A történet Kavi-karnapúra elbeszélésében megközelíthető ebből a nézőpontból is: Nimái így játszik. Murári Gupta (ő Navadvípban élt, s ismerte a gyermek Nimáit is) egyértelművé teszi Maháprabhu szavait: nincs különbség, hiszen a világon minden Hari kegyéből létezik, minden az ő lótuszlábának kiterjedése, s ő felette áll a világi kettősségeknek.
Sacsí anya azonban asszonyi józansággal véget vet a töprengésnek: indulás mosakodni!

2010. június 12., szombat

Purídász


A bengáli bhakták rendszeresen felkeresték Orisszában Csaitanja Maháprabhut. Az úton mindig Sivánanda Széna gondoskodott róluk. Sivánanda kisebbik fiát Paramánanda dásznak hívták, Maháprabhu azonban csak Purídász néven emlegette. A fiú akkor született, mikor apja éppen Orisszában volt Maháprabhunál, így már nevet kapott, mire hazaért, így lett e két neve. A rákövetkező évben Sivánanda elvitte megmutatni fiát Csaitanjának. Mikor letette elé a földre, a kisfiú nyomban megragadta Csaitanja lábát, s szopni kezdte a lábujját.


Később, mikor hét éves lett, ismét elment apjával Csaitanját meglátogatni. A beszélgetés közben előbb Maháprabhu, majd apja is unszolta őt, mondja ki Krsna nevét, ám Purídász néma maradt. Az egész világot rábírtam Krsna nevének éneklésére – szólt végül Maháprabhu –, ám ezt a fiúcskát nem tudom rávenni. Szvarúp Dámódar hallván ezt így válaszolt: Kimondtad előtte Krsna nevét, ezzel beavattad Krsna nevének zengésébe, s most, hogy megkapta a mantrát, az elméjében zengi, s nem mondja ki fennhangon.
Egy más alkalommal Csaitanja így szólt Purídászhoz: mondj egy verset, kedves Purídászom! S a fiúcska ahelyett, hogy idézett volna egy verset, saját költeményt rögtönzött, s azt szavalta el:

śravasoḥ kuvalayam akṣṇor añjanam
uraso mahendra-maṇi-dāma |
vṛndāvana-ramaṇīnāṁ maṇḍanam
akhilaṁ harir jayati ||


Lótuszvirág a füleknek, balzsam a szemeknek, indraníla drágaköves füzér a mellkasnak,
Vrndávan hölgyeinek minden ékessége – minden dicsőséget Harinak!

A fül mellé tűzött kuvalaja lótusz színe kék, a szemeket ékesítő fekete festék, s a kék köves nyakék is mind Krsnára emlékeztet.

Purídász később Kavi Karnapúra (a füleket megörvendeztető költő) néven vált ismertté.