A következő címkéjű bejegyzések mutatása: · Jámunácsárja. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: · Jámunácsárja. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. október 25., szombat

a Bhagavad-gítá esszenciája 4. rész


Jámunácsárja Bhagavad-gítá kommentárjának utolsó része:

deha-svarūpam ātmāpti-hetur ātma-viśodhanam |
bandha-hetur vivekaś ca trayodaśa udīryate ||17||

A test alapvető jellemvonásait, a Lélek elérésének módját, az elme megtisztítását,
a kötöttségek okát és a megkülönböztetés tudományát tárgyalja a tizenharmadik fejezet.



A fejezet 6-7. versei az anyagi tettek mezejét definiálják – ez a test eredeti természete. A Lélek elérésének módjai, a lelki tudás jellemzői a 8-12. versekben olvashatók. Az elme megtisztítása a „megismerendő” (jñeyam) a 13. verstől kezdődő részre vonatkozik, míg a kötöttség okairól a 20-22. versek szólnak. A megkülönböztetés a prakrti (anyag) és a purusa (lélek) megkülönböztetése, melyről a 24. verstől kezdődő részben olvashatunk.

guṇa-bandha-vidhā teṣāṁ kartṛtvaṁ tan-nivartanam |
gati-traya-sva-mūlatvaṁ caturdaśa udīryate ||18||

Az anyagi természet kötőerőiről, működésükről, a kötőerők meghaladásáról,
és a három kötőerő forrásáról is szól a tizennegyedik fejezet.



A szanszkrt guṇa szó egyaránt jelent minőséget, tulajdonságot, de fonalat vagy kötelet is. Így ez az egyetlen szó elmondja, hogy a háromféle anyagi minőség evilághoz bilincselő kötelék. A tizennegyedik fejezet részletesen szól a három guṇa működéséről.
A kötőerők meghaladása: „Aki teljesen az odaadó szolgálattal foglalja le magát, és nem esik vissza semmilyen körülmények között, az egyszeriben túllép az anyagi természet kötőerőin, s így elér a Brahman síkjára.” (14.26.)
A kötőerők forrása: „Én vagyok Brahman alapja, valamint a kifogyhatatlan nektár, a végérvényes vallás és az abszolút boldogság beteljesülése.” (14.27.)

acin-miśrād viśuddhāc ca cetanāt puruṣottamaḥ |
vyāpanād bharaṇāt svāmyād anyaḥ pañcadaśoditaḥ ||19||

A Legfőbb Személy egyaránt különbözik a tudatlansággal társult és a makulátlan lelkektől is,
minek oka mindent átható, gondoskodó, és uralkodó természete – ezt mondja el a tizenötödik fejezet.
 

„Kétféle lény létezik: a gyarló és a tévedhetetlen. Az anyagi világban minden lény gyarló, a lelki világban pedig mindenki tévedhetetlen. E kettőn kívül létezik a legnagyobb élő személyiség, Maga az Úr, aki behatolt a három világba, és fenntartja azokat. Miután Én transzcendentális vagyok, túl a gyarlón és a csalhatatlanon, s mert Én vagyok a leghatalmasabb, ezért a Legfelsőbb Személyként magasztalnak Engem a Védák és a világ. „(15.16-18.)
E három vers a megelőző fejezetekre is felteszi a koronát: a tizenharmadik a lelki tudásról, a Legfelsőbb eléréséről és az anyag és lélek különválasztásáról szóló részei miatt a megtisztult dzsíva-lelkeket idézi fel, a tizennegyedik az evilági kötőerőket, s az e kötelékekkel gúzsbakötött rab lelkek fogságát írja le, a tizenötödik fejezet pedig a Legfelsőbb Személyről szól.

devāsura-vibhāgokti-pūrvikā śāstra-vaśyatā |
tattvānuṣṭhāna-vijñāna-sthemne ṣoḍaśa ucyate ||20||

Az isteni és démoni tulajdonságok felosztása, valamint a szentírás, a tan követése,
hogy az igazságnak szentelt bölcsesség erős gyökeret ereszthessen – ez áll a tizenhatodik fejezetben.
 

 A vaśya szó szerint engedelmességet, irányítottságot jelent. A śāstra-vaśya, a tan, a szentírásoknak való alávetettség fogalmazódik meg a fejezet utolsó versében: „Az Írások irányadásából kell megérteni, hogy mi a kötelesség és mi nem. Miután az ember megismerte e szabályokat, cselekedjék úgy, hogy fokozatosan fejlődhessék általuk.”(16.24.) A fejezet első három verse az isteni tulajdonságokat sorolja, míg a 7.-verstől kezdődő rész a démoni gondolkodás jellemzése.

aśāstram āsuraṁ kṛtsnaṁ śāstrīyaṁ guṇataḥ pṛthak |
lakṣaṇaṁ śāstra-siddhasya tridhā saptadaśoditam ||21||

Démoniak, azaz a szentírással szembehelyezkedők sajátosságait, a szentírást követők kötőerők szerinti tulajdonságait,
valamint a tökéletességre jutottak jellemzőit írja le a tizenhetedik fejezet.



A tizenhetedik fejezet elején Ardzsuna arról kérdez, mi a helyzete azoknak, akik feladják a szentírások elveinek követését. Így Krsna beszél a szentírással szembehelyezkedőkről (17.5-6. versek), majd beszél az áldozat, az önfegyelmezés (vezeklés) és az adományozás kötőerők szerinti felosztásáról. Oṁ tat sat – e három szó jellemzi a tökéletesek tetteit, miként arról a 23. verstől kezdődő rész szól.

īśvare kartṛtā-buddhiḥ sattvopādeyatāntime |
sva-karma-pariṇāmaś ca śāstra-sārārtha ucyate ||22||

Az utolsó fejezetben az Úrnak szentelt tettekről és értelemről, a jóság kiválóságáról,
a saját (dharmánk) szerinti cselekvésről beszél (Krsna), majd összegzi a Gítát.
 

A tizennyolcadik fejezetben olvashatunk a lemondásról (18.2-11. versek) és a cselekvésről (13. verstől kezdődő rész). Kötőerők szerinti csoportosításban elemzi a cselekvés jellemzőit: a tettet meghatározó értelmet, magát a tettet, és a cselekvőt, az elhatározást, és az eredményt. A 41. verstől kezdődő rész szerint a saját dharmája szerinti kötelességeit végezve bárki elérheti a tökéletességet, végezetül a 64-66. versek a Bhagavad-gítá végkövetkeztetését mondják el.

A mű záró verseiben Jámunácsárja szól a Legfelsőbb iránti odaadásról, a három jógafolyamat összefonódásáról, és a beteljesülésről.

karma-yogas tapas tīrtha-dāna-yajñādi-sevanam |
jñāna-yogo jita-svāntaiḥ pari-śuddhātmani sthitiḥ ||23||

A cselekvés (karma) jógája az önfegyelmezés, a zarándoklat, az adományozás, az áldozat, s más tettekkel végzett szolgálatot jelent,
míg a megismerés (gjána) jógája megállapodás a megtisztult önvalóban, a megfegyelmezett gondolatok segítségével.

bhakti-yogaḥ paraikānta-prītyā dhyānādiṣu sthitiḥ |
trayāṇām api yogānāṁ tribhir anyonya-saṅgamaḥ ||24||

Az önátadó szeretet (bhakti) jógája a Legfelsőbb iránti kizárólagos szeretetben elmerülő meditáció.
E három jógafolyamat szorosan összekapcsolódik egymással.

nitya-naimittikānāṁ ca parārādhana-rūpiṇām |
ātma-dṛṣṭes trayo'py ete yoga-dvāreṇa sādhakāḥ ||25||

A Legfelsőbb imádataként megnyilvánult állandó és alkalmi kötelességek (elvégzése)
lélek-látóvá tesz – ennek beteljesülését támogatja a három jógafolyamat.



A Szentírás által megszabott időszakos és állandó rítusok mögötti cél a Legfelsőbb imádata. Az áhítat útjának fontos állomása a brahma-bhūta, a lelki lét felismerése, megélése. A lét lelki természetét felismerő nem bánkódik, nem vágyakozik, egyenlő minden élőlénnyel, s elnyeri az irántam való legfőbb odaadást – jelenti ki Krsna. (Bg. 18.54.) Ezt említi a vers lélek-látásként.

nirasta-nikhilājñāno dṛṣṭvātmānaṁ parānugam |
pratilabhya parāṁ bhaktiṁ tayaivāpnoti tat-padam ||26||

A tudatlanságon teljességgel felülkerekedve válik az ember lélek-látóvá, s a Legfelsőbbet követve
a legfőbb odaadást nyeri el. E (szívbéli) odaadás segítségével pedig az Úr lábaihoz ér.



„Aki az értelme által megtisztult, elméjét szilárd határozottsággal fegyelmezi, megvált az érzékkielégítés tárgyaitól, mentes a ragaszkodástól és a gyűlölettől, magányos helyen él, keveset eszik, testét és nyelvét fegyelmezi, mindig transzban van, lemondó, mentes a hamis egótól, az álhatalomtól, hamis büszkeségtől, kéjtől, dühtől és birtoklásérzettől, s békés, az biztosan felemelkedik az önmegvalósítás síkjára” (Bg. 18.51-53., szó szerint: brahma-bhūyāya kalpate – készen áll a brahman lét elérésére, az imént említett lélek-látásra.) „Aki ilyenformán eljutott a transzcendentális síkra, az egyszerre megvalósítja a Legfelsőbb Brahmant. Sohasem bánkódik, és nem is vágyik semmire, egyenlő minden élőlénnyel szemben. Ebben az állapotban tiszta odaadó szolgálatot ér el Énirántam.” (Bg. 18.54.)
Az Úr lábaihoz ér (tat-padam) a védahimnuszok és az upanisad-irodalom szokásos szófordulata, a pada szó többféle jelentése (láb, lábnyom, hely, célállomás, helyzet) miatt a szövegösszefüggés szerint különféleképpen fordítható.

bhakti-yogas tad-arthī cet samagraiśvarya-sādhakaḥ |
ātmārthī cet trayo'py ete tat-kaivalyasya sādhakāḥ ||27||

A szeretet jógája – ha valaki arra vágyik – elvezet minden bőség forrásához,
míg a három jógafolyamat a Lélekre vágyót az üdvösséghez vezetik.
 

Az üdvösséget a vers a kaivalya szóval írja el. Ez szó szerint kizárólagosságot jelent (a kevala – kizárólagos, elkülönült, egész, teljes szóból), a lélek teljes és végleges elkülönülését az anyagtól. Patanydzsali szerint: a gunák visszahúzódása, mikor a szemlélő eredeti természetében honol, s egyedül a tudatosság ereje (cit-śakti) van jelen. A Lélek kutatója (az arthin valamire törekvőt, vágyódót jelent) a három jógafolyamat segítségével elérheti a kaivalya állapotát.
Miként a Gítában is láthattuk: Isten feltárja isteni voltát annak, aki a szeretet jógájával közeledik őhozzá. (lásd 11.54.)

aikāntyaṁ bhagavaty eṣāṁ samānam adhikāriṇām |
yāvat prāpti-parārthī cet tad evātyantam aśnute ||28||

Mindezen törekvőket egyaránt a Magasztos Úr iránti kizárólagosság fűti,
ám a Legfelsőbb elérésére vágyó a végtelen (boldogságot) ízleli.
 

Mindhárom jógafolyamat útján egyedül az Abszolútat kutatják. A vers aikāntyam szava kizárólagost jelent, egyedüli, végső célt – az Úr valamely aspektusa felé fordul minden jóga. A Legfelsőbbet elérni vágyó jelölt őt éri el maradéktalanul – az atyanta („végen túl”) szó teljest, tökéletest jelent –, s egyben megízleli a végtelen boldogságot is (lásd: ānanda-mayo’bhyāsāt, Vsz. 1.1.12.). Bár a boldogság szót a vers nem mondja ki, mégis, indokoltnak látom a fordításba foglalni – a Legfelsőbb végtelensége, teljessége a lét, a tudatosság és a boldogság teljességét jelenti.

jñānī tu paramaikāntī tad-āyattātma jīvanaḥ |
tat-saṁśleṣa-viyogaika-sukha-duḥkhas tad-eka-dhīḥ ||29||

A bölcs az személy, ki egyedül a Legfelsőbbnek szenteli magát, és csakis tőle függ.
Az együttlét az egyedüli öröme, s csak az elválás a bánata – csak Urára gondol.
 

A vers a Gítá hetedik fejezetére utal. Krsna a hozzá közeledők négy csoportjáról szól (szenvedők, kíváncsiak, vagyonvágyók és bölcsek), s közülük a bölcset (jñānī) emeli ki: ő nitya-yukta, azaz „mindig összekötött”, azaz egyhegyű elmével mindig Krsnának szenteli magát, és eka-bhakti – szerető ragaszkodással (bhakti) az Elsődleges Létezőt (eka) imádja. (Bg. 7.17-18.)
A Szvámí Védánta Désika által kommentált szövegváltozatban így áll a vers, ám más Srí vaisnava forrásokban a második páda olvasata ez: tadāyattam ajīvanaḥ – tőle függő, nincstelen.

bhagavad-dhyāna-yogokti vandana-stuti-kīrtanaiḥ |
labdhātmā tad-gata-prāṇa-mano-buddhīndriya-kriyaḥ ||30||

A Legfelsőbbön meditálva, róla beszélve, őt imádva, hozzá fohászkodva és őt magasztalva
az ember életerői, gondolatai, értelme és érzékei csakis reá összpontosulnak.

nija-karmādi bhakty-antaṁ kuryāt prītyaiva kāritaḥ |
upāyatāṁ parityajya nyasyed deve tu tām abhīḥ ||31||

Saját kötelességétől kezdve az odaadás gyakorlásáig minden tettét végezze szeretettel,
s ne az (üdvösség) eszközeiként tekintsen rájuk. Felhagyva a félelemmel bízza magát az Úrra!
 

A vers a meghódolás (śaraṇāgati, a Srí szampradája terminológiája szerint: prapatti) alapelveit fogalmazza meg a Gítá végkövetkeztetésére alapozva: „Az Én hívem, bár állandóan sokféle tettet végez, az Én védelmem alatt, kegyem révén eléri örökkévaló és elpusztíthatatlan lakhelyemet. Minden cselekedetedben csak Énrám bízd magad, s dolgozz mindig az Én védelmem alatt! Légy teljesen tudatos Rólam az ilyen odaadó szolgálatban!” (Bg. 18.56-57.) „Gondolj mindig reám, légy az én hívem, imádj engem s hódolj nékem! Mivel oly kedves vagy nekem, megígérem, biztosan eljutsz majd hozzám. Minden dharmát feladva, hozzám, az egyetlen menedékhez jöjj! Megszabadítalak majd téged minden bűntől, ne félj!” (Bg. 18.65-66.)

ekāntātyanta-dāsyaika-ratis tat-padam āpnuyāt |
tat-pradhānam idaṁ śāstram iti gītārtha-saṅgrahaḥ ||32||

Kinek egyetlen öröme az Abszolút egyhegyű, állandó szolgálata, az elnyerheti az ő hajlékát,
ezt hangsúlyozza e Szentírás – íme a Bhagavad-gítá jelentésének összefoglalása.

2014. október 11., szombat

a Bhagavad-gítá esszenciája 3. rész


Jamunácsárja a Gítártha szangraha (a Bhagavad-gítá jelentésének összefoglalása) című művéből a második hat fejezet témáit tárgyaló versek:




sva-yāthātmyaṁ prakṛtyāsya tirodhiḥ śaraṇāgatiḥ |
bhakta-bhedaḥ prabuddhasya śraiṣṭhyaṁ saptama ucyate ||11||


Az önmagáról szóló igazságról, az anyagi természeten való felülkerekedésről, a meghódolásról,
a bhakták különféle csoportjairól, és a bölcsek kiválóságáról szól a hetedik fejezet.

Az önmagáról szóló igazság: „Halld most, óh, Prthá fia, hogyan ismerhetsz meg Engem teljesen, kétségtelenül, a Rólam való teljes tudat által, a jóga gyakorlásával, az elmét Rám irányítva!” (Bg. 7.1.)
Az anyagi természeten való felülkerekedés eszköze a meghódolás, erről így ír a Gítá: „Az anyagi természet három kötőerejéből álló Isteni energiámat nagyon nehéz legyőzni. De akik átadták magukat Nekem, azok könnyen túllépnek rajta.” (Bg. 7.14.) Az istenhez fordulók indítékaik szerint lehetnek i) szenvedők, ii) kíváncsiak, iii) vagyonvágyók és iv) bölcsek. (Bg. 7.16.), „közülük a hűséges odaadással örökre hozzám kötődő bölcs a legkiválóbb, mert fölöttébb kedves vagyok neki, s ő is kedves nekem.” (Bg. 7.17.)

aiśvaryākṣarayāthātmya-bhagavac-caraṇārthinām |
vedyopādeya-bhāvānām aṣṭame bheda ucyate ||12||


Az isteni fenség, a múlhatatlan, s a Magasztos Úr lábai után vágyakozók
által megismerendő, és elfogadandó (dolgokat) veszi számba a nyolcadik fejezet.

A nyolcadik fejezet elején Ardzsuna az előző vers szavainak hátteréről kérdez. Krsna válaszában Jamunácsárja a különféle istenképeket fedezi fel: adhibhúta („létfölötti”) a dévák fenséges, ám múlandó világát idézi, a gazdagság, hatalom, stb. okán keresők világát. A dévák világán túli a múlhatatan Brahman, míg az áldozat Ura Isten személyes formája. (vö. Bg. 8.4.)

sva-māhātmyaṁ manuṣyatve paratvaṁ ca mahātmanām |
viśeṣo navame yogo bhakti-rūpaḥ prakīrtitaḥ ||13||


Önnön dicsőségét, emberi alakban is transzcendentális természetét, a nagy lelkek
jellemvonásait, és az istenszeretet jógáját fejti ki a kilencedik fejezet.

Önnön dicsősége: „Megnyilvánulatlan formámban én töltöm be ezt az egész mindenséget. Minden lény bennem van, de én nem vagyok bennük, és mégsem bennem lakoznak a lények – lásd fenséges hatalmam! A lények fenntartója, s nem a lényekben lakozó: én magam vagyok a lények teremtője.” (Bg. 9.4-5.)Emberi alakban is transzcendentális természete: „Az ostobák kigúnyolnak, mikor alászállok emberi alakomban. Nem ismerik transzcendentális természetem és mindenek felett álló, páratlan uralmam. (Bg. 9.11.)”
A nagy lelkek jellemvonásai: „Ám az isteni természet védelmében álló nagy lelkek rendületlen elmével imádnak engem, mert a világ eredetének, s múlhatatlannak ismernek engem. Állandóan engem dicsőítenek, fogadalmaikban eltökéltek, állhatatosan törekszenek, odaadással hódolnak előttem, s (így) örök kapcsolatban engem imádnak.” (Bg. 9.13-14.)

sva-kalyāṇa-guṇānantya-kṛtsna-svādhīnatā-matiḥ |
bhaktyutpatti-vivṛddhyarthā vistīrṇā daśamoditā ||14||


Saját áldásos tulajdonságainak határtalan teljességéről, s hogy minden tőle függ –
e tudást beszéli el (Krsna) a tizedik fejezetben, az istenszeretet kibontakozásának és elmélyítésének érdekében.

Minden tőle függ: „Én vagyok a mindenség eredete, minden belőlem árad. Ezt fölismervén a lét örömétől mámoros bölcsek engem imádnak.” (Bg. 10.8.)

ekādaśe sva-yāthātmya-sākṣāt-kārāva-lokanam |
dattamuktaṁ vidiprāptyor bhaktyekopāyatā tathā ||15||


A tizenegyedik fejezetben megadta (Ardzsunának), hogy saját szemével pillanthassa meg (Krsna) valós formáját,
és kifejtette, hogy a bhakti az egyetlen módszer, amivel az ember megismerheti és elérheti Őt.

A bhakti az egyetlen módszer: „Sem a védán keresztül, sem vezekléssel, sem adományozással vagy áldozattal nem lehetséges olyasféleképp meglátni engem, ahogyan te láttál. Ardzsuna! Csakis színtiszta odaadással lehet engem ilyesféleképp megismerni, ténylegesen megpillantani és elmélyülni bennem.” (Bg. 11.53-54.)

bhakteḥ śraiṣṭhyam upāyoktir aśaktasyātmaniṣṭhatā |
tat-prakārās tv-atiprītir bhakte dvādaśa ucyate ||16||


A bhakti kiválósága, elérésének módjai, s az arra képtelen számára az átman kutatása,
a bhakták jellemvonásai, és Krsna hívei iránt érzett forró szeretete – ezek a tizenkettedik fejezet témái.

A tizenkettedik fejezet a szívbéli spontán rajongás eszményét mutatja fel: „Egyedül rám irányuljon elméd, csakis rám összpontosítsd értelmed, így velem élsz majd ezután, semmi kétség.” (Bg. 12.8.) Ám felmutatja az ide vezető utat is (Bg. 12.9-11. versek). S utat mutat azok számára is, akik nem a bhakti útját járják: „Ám akik a múlhatatlant, a meghatározhatatlant, megnyilvánulatlant, mindent áthatót, felfoghatatlant, változatlant, mozdulatlant és szilárdat tisztelik érzékeiket szabályozva, mindig elfogulatlanul, és minden lény jólétéért cselekedve, ők is engem érnek el.” (Bg. 12.3-4.)

2014. szeptember 27., szombat

a Bhagavad-gítá esszenciája 2. rész


Jamunácsárja a Gítártha szangraha (a Bhagavad-gítá jelentésének összefoglalása) című művének első részében a Gítá vázlatos összefoglalásával ismerkedhettünk meg. A folytatás versei a Gítá egy-egy fejezetét foglalják össze. 




Ím az első hat fejezetről szóló versek:

asthāna-sneha-kāruṇya-dharmādharma-dhiyākulam |
pārthaṁ prapannam uddiśya śāstrāvataraṇaṁ kṛtam ||5||

A gyöngédséget és könyörületet félreértve megzavarodott a dharma és adharma körül forgó gondolataitól,
ezért Ardzsuna (Krsna) oltalmáért folyamodott. Őt tanítva szállt alá a szentírás, (a Bhagavad-gítá).


A gyöngéd szeretet és a sajnálat nagyon fontos tulajdonságok, az isteni könyörület emberi megnyilvánulásai. Ám ahogy a tüzet sem oltja el a rálocsolt olaj, a háborút kirobbantó rokonság mohóságát sem csillapítja a rosszul alkalmazott sajnálat. A helyes és helytelen cselekvés útvesztőjében eltévedt Ardzsuna tanítványként hódol Krsna előtt. A prapatti, a meghódolás a Srí vaisnava szampradája különösen nagyra tartott, központi eszménye.

nityātmāsaṅga-karmehā gocarā sāṅkhya-yoga-dhīḥ |
dvitīye sthita-dhī-lakṣā proktā tan moha-śāntaye ||6||

(Az Úr) az örök lélek és a ragaszkodásmentes cselekvés (felismeréséhez) vezető szánkhja és jóga tudományát
tanította a második fejezetben, hogy eloszlassa Ardzsuna illúzióját, (hiszen e tanokat) a megállapodott értelem jellemzi.
 

A megállapodott értelem jellemezi: utalás Ardzsuna kérdésére a megállapodott értelmű bölcsről (lásd Bg. 2.53.) A zavarodott és kételyek gyötörte tanítványt a higgadtság útjára vezeti Krsna. A szánkhja tudománya a purusa és prakrti, a lélek és az anyag különválasztásáról szól, míg a jóga itt a ragaszkodásmentes cselekvésről.

asaktyā loka-rakṣāyai guṇeṣvāropya kartṛtām |
sarveśvare vā nyasyoktā tṛtīye karma-kāryatā ||7||

Ragaszkodásmentes, a világ oltalmazásának érdekében történő, kötőerők jellemezte működésként
beszél a cselekvésről a harmadik fejezetben. A cselekvés a mindenség Urának felajánlott kötelesség.
 

Ragaszkodásmentes, és a cselekvés a mindenség Urának felajánlott kötelesség: „Ezért mindig ragaszkodásmentesen (azaz: a tettek eredményéhez nem kötődve), kötelesség gyanánt végezd tetteidet, mert a ragaszkodás nélkül cselekvő a Legfelsőbbet éri el.”(Bg. 3.19., lásd még: 3.7., 3.25.)
A világ oltalmazásának érdekében: A Gítá szövegében (Bg. 3.20.) szereplő loka-saṁgraha kifejezésben a loka jelent köznépet, és világot is, így egyaránt jelenti a világ oltalmazását és a köznép irányítását.
Kötőerők jellemezte működés: Bár az anyagi természet (prakṛti) s a kötőerők működtetik a cselekvést, ám az ahankár által megtévesztett, megzavarodott lélek önmagát tekinti cselekvőnek – áll a 3.27. versben.
A mindenség Urának felajánlott: Küzdj ezért, óh Ardzsuna, minden munkádat Énnekem feláldozva, elmédet Rám irányítva, haszonvágy, önzés és letargia nélkül. (Bg. 3.30.)

prasaṅgāt sva-svabhāvoktiḥ karmaṇo'karmatāsya ca |
bhedā jñānasya māhātmyaṁ caturthādhyāya ucyate ||8||

Mellékesen szól néhány szót önnön eredeti természetéről, (tisztázza) a cselekvés és a nemcselekvés
különbségét, továbbá a tudás dicsőségéről beszél (Krsna) a negyedik fejezetben.
 

 A negyedik fejezet elején Ardzsuna kérdésére válaszolva Krsna saját avatárjairól beszél, ám a fejezet alapvetően a cselekvés, a tétlenség és a bűnös cselekvés viszonyát írja le. Visszahatásoktól mentes cselekvés az áldozatként felajánlott tett, míg a különféle áldozatok közül a lelki tudással végzett áldozat a legmagasztosabb – így a fejezet e tudás magasztalásával zárul.

karma-yogasya saukaryaṁ śaighrya kāścana tad-vidhāḥ |
brahma-jñāna-prakāraś ca pañcamādhyāya ucyate ||9||

A karma-jóga gyors útját, annak néhány fajtáját,
és a Brahman tudásának módozatait tárgyalja az ötödik fejezet.
 

A karma-jóga gyors útját: A Gítá 5.3. verse szerint aki mindig lemondó, soha nem gyűlöl és nem is vágyakozik, s mindig kiegyensúlyozott, az könnyedén megszabadul az evilági lét kötelékeitől.
Brahman tudásának módozatai: Az 5.16. verstől kezdődően a fejezet végéig tartó rész.

yogābhyāsa-vidhir yogī caturdhā yoga-sādhanam |
yoga-siddhiḥ svayogasya pāramyaṁ ṣaṣṭha ucyate ||10||

A jóga gyakorlásának módjai, a négyféle jógí, a jóga beteljesülésének módszerei,
a jóga tökéletessége, s a Krsnához kapcsolódás jógájának felsőbbsége a hatodik fejezet témája.
 

 A jóga gyakorlásának módjait, szabályait a fejezet 10. versétől kezdve találjuk meg. A négyféle jógí a jóga mélységének osztályozása, a 29. és 32. versek között: i) a lélek-látó, aki egyenlően tekint mindenkire (6.29.), ii) aki Krsnát veszi észre mindenben (6.30.), iii) aki minden lény szívében is Krsnát veszi észre, és Őt imádja (6.31.), iv) s mindezt oly módon éli meg, hogy bár átérzi mások örömét-bánatát, ám megértve, hogy mindez a test és az elme játéka, túllát ezen.
A jóga beteljesülésének módszerei (yoga-sādhanam) a 6.35. vers szerint a gyakorlás (abhyāsa) és az anyagi léttől való elkülönülés, függetlenség (vairāgya). Még a teljes sikert el nem érő jógí törekvése sem hiábavaló, következő születése magától kínálkozó alkalmat biztosít félbehagyott gyakorlatai folytatásának – így a sikertelen jógi is előbb-utóbb tökéletességre jut.
Végezetül a Krsnához kapcsolódás jógájának felsőbbségét hirdeti a fejezet utolsó verse: „a legkiválóbb jógí az, aki mindig Krsnára gondolva nagy (mad-gatenāntarātmanā – „hozzám jött”, azaz bennem elmélyült értelemmel) hittel (śraddhāvān – erőshitű) imádja (bhajate) őt.

2011. november 12., szombat

Jámunácsárja: Csatuh-slókí


A Laksmín keresztül alászálló Srí-szampradája Rámánudzsa előtti egyik neves tanítója Jámunácsárja (Szvámí Álavandára). A Csatur-slókí (Négy strófa) című költeménye Laksmí előtt hódol, aki Jámuna számára több, mint Nárájan hitvese.


kāntaste puruṣottamaḥ phaṇipatiḥ śayyā''sanam vāhanam
vedātmā vihageśvaro yavanikā māyā jaganmohinī |
brahmeśādi-suravrajaḥ sadayitas tvaddāsa-dāsīgaṇaḥ
śrīrityeva ca nāma te bhagavati brūmaḥ kathaṁ tvām vayam ||1||

A Legfőbb Úr a kedvesed, a Kígyó-úr (Sésa) az ágyad, hátasod és hordozód
a testetöltött véda, a Madárkirály (Garuda), fátylad a világot elámító illúzió,
Brahmá, Siva és más istenek párjaikkal a szolgálóid és szolgálóleányaid.
Srí! – ez a neved, úrnőm. Miképpen is szólíthatnánk téged?

Mi jellemzi leginkább Laksmí fenségét? Hogy a Legfőbb Úr a kedvese. Nem csupán férje a Legfőbb Úr, hanem kedvese (kānta). Ananta-sésa a fekhelye, és Garuda, kinek szárnyai véda-himnuszok, a trónusa (āsana) és hordozója (vāhana). Az illúziókeltő energia az ő fátyla, a tizennégy világot uraló félistenek pedig a szolgálói.
A neved fenség, bőség (srī), végtelenül magasztos vagy – mondja Jamunácsárja –, miként is szólíthatnánk hát téged, hiszen szavaink elégtelennek bizonyulnak, meg sem közelíthetnek.

yasyāste mahimānam ātmana iva tvadvallabho'pi prabhuḥ
nālam mātum iyattayā niravadhiṁ nityānukūlam svataḥ |
tām tvām dāsa iti prapanna iti ca stoṣyāmyahaṁ nirbhayaḥ
lokaikeśvari loka-nātha-dayite dānte dayāṁ te vidan ||2||

Dicsőséged – miként a sajátját – még kedves Urad
sem képes felmérni, végtelen kegyelmed oly határtalan!
Szolgád vagyok, meghódoltam. Oltalmad árnyékában magasztallak majd téged,
világok egyedüli istennője, világok urának kedvese, nagylelkű úrnőm! Megismertem kegyed.

Bár az Úrnő kegyét még párja, Nárájan sem képes felmérni, mindannyian megtapasztalhatjuk, csupán e két mondatot kell szívből kimondjuk: „Szolgád vagyok. Meghódoltam előtted.” (a szövegben e két mondat két idézőjelbe tett szó csupán: dāsaḥ, prapannaḥ). Oltalmát elnyerve rettenthetetlenné válunk (a nirbhaya félelemnélkülit, vagy biztonságot jelent).

īṣat tvat-karuṇā nirīkṣaṇa sudhā sandhukṣaṇād rakṣyate
naṣṭaṁ prāk tadalābhatas tribhuvanaṁ sampratyanantodayam |
śreyo na hyaravindalocana-manaḥ-kāntā-prasādādṛte
saṁsṛtyakṣara-vaiṣṇavādhvasu nṛṇāṁ sambhāvyate karhicit ||3||

Kegyed egyetlen cseppje, nektár-pillantásod ösztönzése megoltalmazza
a korábban azt el nem nyert, ezért végromlásnak indult három világot, s azonnal felemeli azt.
A lótuszszemű úr kedvesének kegye nélkül nem vár semmi jó az emberekre
sem a világi lét, sem az üdvösség vaisnava ösvényén.

Laksmí kegye nélkül végromlásra ítéltetett a teljes anyagi mindenség. Ám csupán egyetlen pillantása áldást hoz mindenkire, megoltalmaz, éltet és felemel. Mind a világi lét (saṁsṛti – lélekvándorlás), mind az üdvösség (akṣara) útját járva csakis a Nárájan szívének kedves Laksmí kegye révén érhetünk célt.

śāntānanta-mahāvibhūti paramaṁ yadbrahma rūpaṁ hareḥ
mūrtaṁ brahma tato'pi tatpriyataraṁ rūpaṁ yadatyadbhutam |
yānyanyāni yathāsukhaṁ viharato rūpāṇi sarvāṇi tāni
āhuḥ svair anurūpa-rūpavibhavair gāḍhopagūḍhāni te ||4||

Békesség, határtalanság, végtelen fenség, a legfőbb, a Brahman, Hari végső természete,
a testetöltött transzcendencia, ám kedvesebb őnéki a te csodás alakod!
Minden más megjelenés tetszése szerint módosul,
s mondják, (avatárjainak) formái a te saját, titkos formád követik!

Laksmíhoz közeledők először a szerencse istennőjét látják és imádják. Jámuna e strófában Laksmí titkos alakjához fordul: oly csodás vagy, hogy Hari – aki egyébként tetszése szerint ölt alakot – avatárjai képében téged követ! Ez a versszak az úrnő imádatának távlataira (prayojana) mutat rá, az első két versszak a kapcsolatról (sambandha) szól, Laksmí fenségéről, illetve arról, hogy még Nárájan sem képes ezt felmérni, míg a harmadik versszak témája a követendő út (abhidheya): Laksmí kegyének elnyerése.
A versszak első szava a „békesség” (śānta) megbékéltet, a hat gyengeségből meggyógyítottat jelent. A hat gyengeség (ūrmi): az aggodalom vagy bánat (śoka), illúzió vagy félreértés (moha), öregség (jarā), halál (mṛtyu), éhség (kṣudh) és szomjúság (pipāsa).
A versmérték: śārdūlavikrīḍita: – – – υ υ – υ – υ υ υ – / – – υ – – υ –









2010. december 18., szombat

a Bhagavad-gítá esszenciája


Jámunácsárja a Gítártha szangraha (a Bhagavad-gítá jelentésének összefoglalása) című művének első strófájában egyetlen slókába sűríti a Gítá hétszáz versét:

svadharma-jñāna-vairāgya-sādhya-bhakty-eka-gocaraḥ |
nārāyaṇaḥ paraṁ brahma gītāśāstre samīritaḥ ||1||

A világi hivatás, a tudás és függetlenség (képezik az alapot, ám) csakis a beteljesült odaadással érhető el

Nárájana, a legfőbb Brahman – mondja a szentírás, a Bhagavad-gítá.

A zárójeles kiegészítést a későbbi versek indokolják. Bár sokféle útról, módszerről beszél Krsna a Gítában, a legfontosabb ezek közül a bhakti:
bhaktyā tv ananyayā śakya aham evaṁ-vidho’rjuna | jńātuṁ draṣṭuṁ ca tattvena praveṣṭuṁ ca parantapa ||
„Ardzsuna! Csakis színtiszta odaadással lehet engem ilyesféleképp megismerni, ténylegesen megpillantani és elmélyülni bennem.” (Bg. 11.54.)

A Gítát három részre osztják, a következő versek e fejezetcsoportok summáját adják:

jñāna-karmātmike niṣṭhe yogalakṣye susaṁskṛte |
ātmānubhūti-siddhyarthe pūrva-ṣaṭkena codite ||2||

A gjána- és karma-jóga gyakorlatainak gondos végzése

a lélek megtapasztalásának tökéletességét célozza– mondja az első hat fejezet.

A Gítá első fejezete bevezető, Ardzsuna dilemmáját mutatja be, a tanítás a második fejezetben kezdődik el. Krsna először az anyag és lélek megkülönböztetéséről (szánkhjáról) tanít, majd az érzékek fegyelmezéséről, a vágynélküli cselekvésről (jógáról). A cselekvés legyen áldozat – mondja a harmadik fejezetben –, majd az áldozatok fajtáit ismerteti a negyedikben. A cselekvés és lemondás viszonyát elemzi az ötödik fejezet, majd a csapongó elme megszilárdításáról, a meditációról a hatodik.
Az első hat fejezet az utak sokféleségét mutatja be. Mit tegyek – kérdezi Ardzsuna – s így a cselekvés és az átmant az anyagtól elválasztó tudás áll a középpontban.

madhyame bhagavat-tattva-yāthātmyāvāpti-siddhaye |
jñāna-karmābhinirvartyo bhakti-yogaḥ prakīrtitaḥ ||3||

A középső hat fejezet a Bhagavánról szóló végső igazság elnyerésének tökéletességére irányuló

gjána és karma eredményezte bhakti-jógáról szól.

Az első hat fejezetben felismertük a meditáció fontosságát… most kiderül, kire irányítsuk figyelmünket, ki legyen meditációnk „tárgya”. A hetedik fejezet megalapozza a lelki tudást, a nyolcadikból kiderül, milyen életutakat járhat be az ember, s mi a sorsa a halála után, a kilencedik pedig elmélyíti tudásunkat Istenről. A tizedikben Ardzsuna hall Krsna fenségéről, majd a tizenegyedikben meg is pillantja Krsna isteni alakját. Isten megközelítésének módja a szerető odaadás, a bhakti – teszi fel a koronát a tanításra Krsna a tizenkettedik fejezetben.

pradhāna-puruṣa-vyakta-sarveśvara-vivecanam |
karma-dhīr bhaktir ityādiḥ pūrva-śeṣo'ntimoditaḥ ||4||

Az őstermészet, a lélek, a megnyilvánult (teremtés), s a mindenség ura (természetének) megtárgyalása,

a cselekvés, az értelem, az odaadás, s más, az előzőekben (éppen csak említett témákat) tárgyal az utolsó hat fejezet.

Az előző részek elmondtak mindent… most az eddig elhangzottak megalapozása, az ismeretek elmélyítése következik. Az anyag és a lélek, a tudás (13. fejezet), az anyagvilág minőségei, a kötőerők (14. fejezet), a kötőerők meghaladása (15. fejezet), a jó és a rossz (16. fejezet), majd a vallásosság legfontosabb elemeinek kötőerők szerinti analízise (17-18. fejezet) következik. A tizennyolcadik fejezet végén Krsna összefoglalja tanítását: az ember természetéből fakadó kötelességeinek (dharma) végzése jelenti az alapot, majd önfegyelmet gyakorolva s a kettősségektől eltávolodva lelki síkra érhet a szádhaka. Ám Istenhez csak odaadó szeretet (bhakti) révén kerülhet közel – s Krsna a végső oltalom.

2010. december 11., szombat

a nagy viadal


Dél-Indiában (a hagyomány szerint 916 és 1036 között) élt Jámunácsárja, más néven Szvámí Álavandára. Nagyapja, Náthamuni is jeles bráhmana volt, a Srí szampradája kiválósága. Jámunácsárjáról mesélik a következő történetet.
Tizenkét éves fiúcska volt csupán, mikor vitába keveredett a kor egyik leghíresebb panditjával. E pandit a király udvarában élő tudós volt, s akit vitában legyőzött, azoknak külön adót kellett fizetniük a király számára. Jámuna tanítója valahogy elmaradt az adó fizetésével, ezért a pandit egy tanítványa szidalmazni kezdte… Jámuna pedig, hogy megvédje mestere becsületét, vitára hívta ki a híres panditot. A kihívás híre nagy meglepetést okozott a királyi udvarban, többen úgy gondolták, mit keres itt ez a szemtelen suhanc, mások pedig Vámanát látták a palotához érkező fiúcskában, aki legyőzi a büszke észbajnokot, s letöri büszkeségét. Még a királyi párt is megosztotta a viadal, az uralkodó természetesnek tartotta tudósa győzelmét, míg felesége a fiúcska pártját fogta.
Ála vandára? ez volna a „nagy viadal”? – kérdezte a pandit gúnyosan, mikor meglátta Jámunát, ám helyette a királynő felelt:
– Ála vandára! ez lesz a „nagy viadal”, melyben vereséget szenvedsz.
Először a pandit kérdezgette a fiút, aki minden kérdésre helyes választ adott, majd Jámuna kérdezte a tudóst.
– Három állítást teszek – mondta a fiú –, s ha megcáfolod őket, elfogadom a vereségem. Az első állításom: anyád nem volt meddő asszony.
Miféle képtelen állítás ez? – gondolta a pandit –, a cáfolat nyilvánvaló… hiszen ha anyám meddő lett volna, nem születhettem volna meg.
– Második állításom: a király tisztességes ember – folytatta Jámuna –, a harmadik pedig: a királyné pedig hűséges férjéhez.
– Mindez képtelenség, sőt felségsértés – kelt ki magából a pandit – ezek cáfolhatatlanok, de ez nem jelenti azt, hogy elveszítettem a viadalt, hiszen te sem tudod megcáfolni őket!
– Elsőként azt állítottam, hogy édesanyád meddő – felelt Jámuna –, a dharmasásztra szerint meddőnek tekintendő az az asszony, akinek csak egy gyermeke van, legyen az akár olyan kiváló tudós, mint jómagad. Másodjára azt állítottam, hogy a király tisztességes ember. A sásztrák szerint az uralkodóra száll alattvalói erényes tetteinek hatoda, ám bűnös tetteik hatoda is. Így bár valóban nemes jellemű nagyszerű ember, ám a kali-korban élünk, így az alattvalók bűneinek hatodát el kell majd szenvednie. Szintén a sásztrák állítják, hogy a király a nyolc égtájat uraló félistenek (a lókapálák) képviselője… így megállapíthatjuk, hogy uralkodónk hűséges feleségének egyszerre kilenc férje van.
Így nyerte meg a vitát az ifjú Jámuna, s kapta az Álavandára nevet. A történet egyik változata szerint a király a fele királyságát adta a győztesnek, a másik változat szerint örökbefogadta (hiszen Jámuna apja fiatalon meghalt).
Álavandára ezután uralkodóként élt, majd egy találkozás ismét új fordulatot adott életének… meghallotta, ahogyan Ráma Misra a Bhagavad-gítát zengi… de ez már egy következő történet.