A következő címkéjű bejegyzések mutatása: · Bhaktivinód Thákur. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: · Bhaktivinód Thákur. Összes bejegyzés megjelenítése

2015. március 28., szombat

Bhaktivinód Thákur Mahámantra kommentárja


Óh, Hari! Most, hogy elraboltad szívemet, kérlek szabadíts meg a világi kötelékektől!
Óh, Krsna! Kérlek ragadd el minden gondolatomat, vond magadhoz szívem!
Óh, Hari! Hadd ragadja el gondolatom páratlan kedvességed!
Óh, Krsna! Tisztítsd meg gondolataimat az odaadás tudományával, mire egy bhaktád tanít!
Óh, Krsna! Hadd legyek méltó isteni neved, alakod, vonásaid s kedvteléseid megismerésére!
Óh, Krsna! Szilárdítsd meg hitemet, kérlek!
Óh, Hari! Esedezem, tégy alkalmassá a szolgálatodra!
Óh Hari! Hadd legyek méltó isteni neved, alakod, vonásaid s kedvteléseid megismerésére!

Óh, Hari! Vezess engem, kérlek, hadd szolgáljalak, ahogy néked tetszik!
Óh, Ráma! Hadd halljak meghitt játékaidról legkedvesebb bhaktáid társaságában!
Óh, Hará (Rádhá)! Kérlek, tárd föl számomra szerető Krsnáddal titkos kedvteléseidet!
Óh, Ráma! Kérlek, tárd föl számomra imádott Rádhikáddal titkos kedvteléseidet!
Óh, Ráma! Segíts mindig emlékeznem isteni nevedre, alakodra, vonásaidra s játékaidra!
Óh, Ráma! Fogadj szolgáddá, míg isteni nevedre, alakodra, vonásaidra s tetteidre emlékezem!
Óh, Hari! Ha már elfogadtál szolgálódnak, használj engem kedved szerint!
Óh, Hari! Hadd szolgáljam mindenemmel isteni örömödet! Ez alázatos imám szent lábaidnál!

2015. január 17., szombat

a szamárhoz hasonlatos


Nagyritkán rápillantok a blog statisztikájára, ahol látható, hogy milyen keresőszavakkal találnak rá olvasók az oldalra. A leggyakoribb keresőszavak a „páva”, „versmértékek”, „kunti mala”, vagy a „govinda szó jelentése”. Olykor azonban meglepő kereső kifejezésekkel találkozom… most éppen a „bhagavad gita a szamárhoz hasonlatos” mondattöredéken akadt meg a szemem..
A slókamálá kezdőlapján a Gítá és a szamár csak véletlenül került egymás mellé: a Bhagavad-gítáról Jamunácsárja kommentárjában, a szamárról pedig egy a sikeres életről szóló írásban esik szó, mely Baddéna Níti-szára című művéből idéz.



A Bhagavad-gítában voltaképpen nincs szó szamárról… ám a kommentárokban esetleg találkozhatunk e jámbor teherhordó jószággal. A Gítá 7.15. verse így szól: „Az alábbi gonosztevők nem hódolnak nékem: az ostobák, a leghitványabb emberek (az emberiség alja), az illúzió által megrabolt tudásúak, az aszura-létben élők.” Az ostobák alatt Visvanáth Csakravartí és Sríla Prabhupád is olyan embereket ért, akik úgy cselekednek mint az állatok. Az upanisadok kétféle életcélt ajánlanak az ember számára: aki az atyák útját járja, az áldoz, így a tettei célja nem saját maga, ő mások javára cselekszik – és ettől ember az ember. Aki pedig az istenek útját járja, az kivonul a világból, többé már nincs köze hozzá, nem vesz el belőle, és (anyagi természetű) javakkal nem is járul hozzá annak fennmaradásához. „A kicsinyke, örökkön vissza-visszatérő élőlények egyik utat se járják. Ezekre mondják: »Szüless és pusztulj!« Ez a harmadik út.” (Cshándógja-upanisad. 5.10.8.) Ugyanez a gondolat a Brhadáranjaka-upanisadban: „Ám aki e két út egyikét sem ismeri, csúszómászó, repkedő vagy csípő rovarként születik meg.” (Brh. 6.2.16.) Az él haszontalanul, aki bár emberi testben született, de mégsem EMBERként élt. Annak az élete hiábavaló, mint a légyé vagy a szúnyogé – őt nevezi múdhának a Gítá idézett verse.

A múdha szó a muh (zavarba jön, bután viselkedik, elveszíti az eszméletét) szógyökből képzett befejezett melléknévi igenév, így egészen pontosan arra vonatkozik, akinek bár volt értelme, de az illúzió (móha – illúzió, eszméletvesztés, tompaság, szintén a muh szógyökből) elvette az eszét, ezért a múlandó anyagi örömöket tekinti végsőnek. Az eltompult tudatállapot indokolja a kommentárok állat-hasonlatait. Több nyelven, így az angolban is a szamár ostobát is jelent egyben, így Sríla Prabhupád a múdha szót olykor szamárként fordítja angolra. (A szamarakat mások egyébként intelligens, jó memóriájú állatoknak tartják, inkább egykedvű, olykor csökönyös természetük miatt terjedt el, hogy ostobák volnának.)
Visvanáth Csakravartí a Bhágavata-puránából idéz, Kapila tanításából:

nūnaṁ daivena vihatā ye cācyuta-kathā-sudhām |
hitvā śṛṇvanty asad-gāthāḥ purīṣam iva viḍ-bhujaḥ ||
A Végzet kétségtelenül pusztulásra ítélte azokat, kik az Acsjutáról szóló elbeszélések nektárját
feledve szentségtelen verseket hallgatnak, akár az ürülékevő disznók. (Bhág. 3.32.19.)

(A hasonlat oka: sertés nem csak a saját ürülékét eszi meg, de más állatokét is – s az istentagadó témák az Istenről szóló elbeszélések nektárjával szemben olyanok, akár az ürülék.)

A megfogalmazás felrázóan éles, mert itt nincs helye kételynek: ha nem emberként viselkedsz, nem vagy ember.

A felelősséget csak fokozza a műveltség, vagy a tudományos képzettség. Bhaktivinód Thákur így sóhajt fel egy dalában: „A világi tudás illuzórikus energiád szüleménye, s csak gátolja az odaadást. Szamarat csinál az örök lélekből, mert a mulandó világ csalóka bűvöletébe ejti. Itt van egy ilyen szamár, aki oly hosszú ideje cipeli már hátán az anyagi lét terheit… Az élet agóniává lett, tudásom értéktelennek bizonyult, s a tudatlanság éles tőrként döf a szívembe, elviselhetetlen fájdalmat okozva.” (Vidjára vilászé, a Saranágati ciklusból)



2013. október 12., szombat

Srí Krsna-náma dicsőítése nyolc versben

Rūpa Gosvāmī: Śrī-Kṛṣṇa-ṇāmāṣṭakam
 

nikhila-śruti-mauli-ratna-mālā-
dyuti-nīrājita-pāda-paṅkajānta |
ayi mukta-kulair-upāsyamānaṁ
paritas-tvāṁ hari-nāma saṁśrayāmi ||1||


Óh, Harinám, minden kinyilatkoztatás koronaékszereinek tündöklő füzére imádatra méltó lótuszvirág lábad ujja csupán!
A felszabadult lelkek sokaságával egyetemben egyedül nálad keresek oltalmat, néked szentelődöm.

Az upāsya kifejezés az upa-as igei gyökből ered, melynek jelentése „mellette van”, azaz mellette foglal helyet a tisztelet és alázat jeleként. A felszabadult lelkek Námaprabhu lábaihoz telepednek, így imádják őt. A śrayāṁi ige hozzáfordulást, néki szentelődést jelent, a sam- igekötő pedig teljessé teszi ezt az odafordulást. Dyuti-nīrājita: lámpás felajánlásával imádják a tündöklőt: fényt ajánlanak a fény forrásának, miként a Gangeszt a saját vizével, a Harinámot zengésével imádják.

jaya nāmadheya muni-vṛnda-geya he
jana-rañjanāya param-akṣarākṛte |
tvam-anādarād-api manāg-udīritaṁ
nikhilogra-tāpa-paṭalīṁ vilumpasi ||2||

Dicsőség néked Szent Név, kit számtalan bölcs dalol! Óh, emberiség megörvendeztetője, testetöltött Legfelsőbb Hang!
Még annak is elveszed rettentő kínját, ki kellő megbecsülés híján éppen csak kiejti e Nevet.

A dheya szó jelentése „adott”, így a nāmadheyam kifejezés jelentheti névadóünnepet, vagy magát a nevet is. Paramakṣara (legfelsőbb szótag) – így említik az ÓM mantrát is. A nikhila (teljes) és a paṭali (sokaság) szavak miatt megszámlálhatatlan mennyiségű rettentő szenvedést hárít el a legteljesebb mértékben a Szent Név akár figyelmetlen zengése is.

yad-ābhāso’py-udyan kavalita-bhava-dhvānta-vibhavo-
dṛśaṁ tattvāndhānām-api diśati bhakti-praṇayinīm |
janas-tasyodāttaṁ jagati bhagavan-nāma-taraṇe
kṛtī te nirvaktuṁ ka iha mahimānaṁ prabhavati ||3||

Már halovány tükröződésed csillanása is kioltja a világi lét sötétségének hatalmát, s az igazságra vakok szemét az odaadás úrnőjére nyitja.
Magasztos Név, óh, ragyogó Nap, vajon ki az a jámbor e világban, aki alkalmas volna mindenek felett álló dicsőséged feltárni?

Az ābhāsaḥ hasonlóságot fejez ki, halovány visszatükröződést.
A vibhavaḥ (hatalom, a szövegben a világi lét sötétségének hatalma) jelenthet üdvözülést is, így mélyebb értelemben a lét sötétségének hatalma a (személytelen) üdvözülésre is vonatkozhat.
Hajnalban még nem kelt fel a nap, ám már a halovány derengés is eloszlatta az éj sötétjét. (Ezzel kapcsolatban lásd még: a kelő nap sugarai)
A praṇayinī (úrnő) szó szeretett, kedvelt hölgyet jelent.

yad-brahma-sākṣāt-kṛti-niṣṭhayāpi
vināśam-āyāti vinā na bhogaiḥ |
apaiti nāma sphuraṇena tat-te
prārabdha-karmeti virauti vedaḥ ||4||

A Brahman felismerésén alapuló (meditáció) bár kizárja a (világi) élvezeteket, nem végez (azok gyökerével),
ám a Szent Név megjelenése nyomán tetteink visszahatásai is messzire távoznak – szól a Véda.

A sphuraṇa (megjelenés) szó további jelentései: remegés, reszketés; kitörés, keletkezés; emlékezetbe villanás.

aghadamana-yaśodānandanau nandasūno
kamalanayana-gopīcandra-vṛndāvanendrāḥ |
praṇatakaruṇa-kṛṣṇāv-ity-aneka-svarūpe
tvayi mama ratir-uccair-vardhatāṁ nāmadheya ||5||

Óh, Agha legyőzője, Jasódá öröme, Nanda fia, Lótuszszemű, Gópík holdja, Vrndávan ura,
ki oly könyörületes vagy meghódolt híveid iránt, Krsna – hadd növekedjék e számtalan formád iránti ragaszkodásom, óh, Szent Név!

vācyaṁ vācakam-ity-udeti bhavato nāma svarūpa-dvayaṁ
pūrvasmāt param-eva hanta karuṇaṁ tatrāpi jānīmahe |
yas-tasmin vihitāparādha-nivahaḥ prāṇī samantād bhaved-
āsyenedam-upāsya so’pi hi sadānandāmbudhau majjati ||6||

Óh, Szent Név! Te vagy az, akiről a szavak szólnak (vácsjam), s maguk a szavak is (vácsakam). Mily örömteli, hogy az elsőnél könyörületesebb a második! Hiszen tudjuk,
az élőlény most ajkaival imádva őt, e Szent Nevet, az örök boldogság óceánjában mártózik meg, míg korábban iránta számtalan bűnt követett el.

A Padma-purána versét idézve gyakran említik: „mert a név és a megnevezett nem különböznek egymástól” (abhinnatvān nāma-nāminoḥ). Ám Rúpa gószvámí mégis rámutat egy apró, mondhatnánk titkos különbségre: a Szent Név könyörületesebb isteni forma, könyörületesebb Krsnánál – a Szent Név vétek nélküli zengése feloldoz a korábban elkövetett hibák, bűnök terhe alól.

sūditāśrita-janārti-rāśaye
ramya-cid-ghana-sukha-svarūpiṇe |
nāma gokula-mahotsavāya te
kṛṣṇa-pūrṇa-vapuṣe namo namaḥ ||7||

Óh, Szent Név! Újra és újra hódolatom néked, ki elpusztítod az oltalmat kereső tengernyi gyötrelmét. Te vagy a gyönyör-tudat legmélyebb boldogságának formája, Gókula nagy örömünnepe, Krsna teljes formája.

A rūpin jelentése: valamilyennek tűnő, valamihez hasonló; megtestesült, testet öltött, inkarnálódott vagy szép.

nārada-vīṇojjīvana sudhormi-niryāsa-mādhurī-pūra |
tvaṁ kṛṣṇa-nāma kāmaṁ sphura me rasane rasena sadā ||8||

Óh, Nárada vínájának életre keltője, nektár-hullámok eszenciájának édes áradása,
Krsna-náma! Kérlek, vágyaid szerint lelki ízekkel telve mindig jelenj meg nyelvemen!

Bhaktivinód Thákur egy dalfüzérrel idézte fel Rúpa gószvámí költeményét, a nārada muni, bājāy bīṇā kezdetű dal e strófát bontja ki.

2013. augusztus 31., szombat

a bölcsek köve


nāma cintāmaṇiḥ kṛṣṇaś-caitanya-rasa-vigrahaḥ |
pūrnaḥ śuddho nitya-mukto’bhinnatvān nāma-nāminoḥ ||

A Szent Név a bölcsek köve. Krsna maga, a testet öltött lelki íz.
Teljes, makulátlan, s örökkön mentes a világi léttől, mert a név és a megnevezett nem különböznek egymástól.

A csintámani olyan mesés drágakő, mely gazdája minden kívánságát teljesíti. A vers ehhez az ékkőhöz hasonlítja a Szent Nevet – minden áldást megad az őt zengőnek. Az alkimisták szerint a bölcsek köve bármely anyagot arannyá változtat, míg a Szent Név az őt zengő rozsdás vas-szívét változtatja olvadt arannyá. A bölcsek köve örök fiatalságot ad a tulajdonosának, a Szent Név imádata – mellékhatásként – a lelki létezés felismerésével is megáld, így a lélek öröklétére ébreszt rá.
A folytatásban ez áll: „A Szent Név … Krsna” (nāma … kṛṣṇaḥ). A megfogalmazás fontos: nem tulajdonos és tulajdon, Krsna és az ő neve, hanem a Szent Név maga Krsna, azaz Krsna a hangok világában a Szent Névként van jelen. A csaitanja szó gyöke a csit (érzékel, felfog, tud, ismer) ige, így a csaitanja jelenthet lelket, mint a tudatost, az érzékelőt, illetve általában tudatosságot. A rasza lehet íz, hangulat, de lényeg, esszencia is, így a csaitanja-rasza vonatkozhat lelki ízekre, vagy lélek (vagy a tudatosság) leglényegére, vagy a tudatosságra és az ízekre együtt. Első megközelítésben tehát a Szent Név a tudatosság leglényege, s a vers folytatását is számba véve: a teljesség (pūrna), a makulátlan tisztaság (śuddha), melyet nem érint az anyagi világ zűrzavara (nitya-mukta, mindig megszabadult), míg a mélyebb értelmezés a lelki ízek megtestesüléseként tekint a Szent Névre. Bhaktivinód Thákur is ezt emeli ki, mikor így énekel A Szent Név dicsősége című dalában: „Krsna szent neve transzcendens csodakő, minden odaadó érzelem kiapadhatatlan forrása, örökre tökéletes, a tiszta rasza megtestesítője.”
Majd a vers mindezen azonosságok okát tárja fel: a név, és megnevezett nem különböznek egymástól. Az anyagvilágban ez nincs így. A dolgokra neveket aggatunk, de a nevek nem hordozzák magukban a megnevezett dolog jellemzőit. A sivatagban hiába kiáltunk: víz!, víz!, szomjúságunk nem csillapszik. A Szent Név azonban isteni, Isten egy megjelenési formája, ezért az anyagvilág sivatagában ha egy bhakta tiszta szívvel így kiált: Krsna! ott maga Krsna jelenik meg. Nem megidézésről, vagy ideparancsolásról van szó, hanem az isteni kegy alászállásáról. Srídhar Mahárádzs így ír erről: „Úgy mondják, Krsna nevének egyszeri kiejtése több bűnt semlegesít, mint amennyit egy ember képes elkövetni. De milyen legyen az az egy név? Oly sokszor elmondjuk Krsna nevének szótagjait anélkül, hogy a szent név igazi eredményét elnyernénk! Micsoda különbség van a szent név hangalakja és valódi tartalma között! A makulátlan szent név teljességgel azonos Krsnával, aki csak saját kegyessége folytán száll alá hozzánk. A makulátlan szent név zengéséhez nem elegendő a nyelv s az ajkak mozgása. Krsna makulátlan szent neve nem az ember ajkán zeng, hanem a szívében csendül fel. Aztán túlnő az ember szívén és eljut egészen Krsna birodalmába. Mikor pedig Krsna alászáll, ő az ember szívén keresztül jelenik meg, s akkor már ő mozgatja ajkunkat és nyelvünket. Ez Krsna tiszta makulátlan neve.” (B.R.Srídhar: Kutatás)
 

2012. október 20., szombat

Srí Csaitanja-upanisad


Az upanisad szövegét Bhaktivinód Thákur tette közzé.

atha pippalādaḥ samitpāṇirbhagavantam brahmanam upasanno
bhagavan me śubham kimatra cakṣaṣveti ||1||

Akkor Pippaláda tüzifával a kezében járult Brahmá elé:
Óh, Magasztos, kérlek, mondd meg, mi válik javamra itt (az anyagi világban)?


Pippaláda: mitikus bölcs. Azt mondják, azért nevezték így, mert szívesen ette a pippala gyümölcsét. A Prasna-upanisadban őt kérdezik tanítványai.
A hagyomány szerint a tanítvány szolgálatkészsége jeleként tüzifával kezében járul mestere elé. Fára az áldozati tűz megrakásához van szükség.

sa hovāca bhūyaḥ eva tapasā brahmacaryeṇa śaśvat-ramasva mano vaśeti ||2||

(Brahmá így) felelt: Gyakori vezekléssel és cölibátussal légy elégedett mindig, s engedelmes elméjű.


Brahmá válasza a tan bevezetője csupán.
sa tathā bhūtvā bhūya enam upasadyāha
bhagavan kalau pāpāc-channaḥ prajāḥ kathaṁ mucyeran iti ||3||

(Pippaláda) így tett, majd ismét felkereste őt, és így szólt:
Óh, Magasztos, a kali korban, a bűnei miatt befedett emberiség miképpen szabadulhat meg?

ko vā devatā ko vā mantro brūhīti ||4||

Vajon melyik istenség, melyik mantra (vezet a szabaduláshoz), kérlek, mondd el!


Pippaláda engedelmes tanítványként követte mestere utasítását, s így megtisztult szívvel alkalmassá vált a titkos tanítás megértésére. Jelzi ezt kérdésének változása is: eddig csak a saját javát kutatta (1. vers), immáron minden teremtmény számára kutatja a megszabadulás útját.

sa hovāca | rahasyaṁ te vadiṣyāmi
jāhnavītīre navadvīpe golokākhye dhāmni govindo dvibhūjo gauraḥ sarvātmā mahāpuruṣo mahātmā mahāyogī triguṇātītaḥ sattvarūpo bhaktiṁ loke kāśyatīti |
tadete ślokāḥ bhavanti ||5||

Így felelt: A titkot tárom fel.
A Dzsáhnaví (Gangesz) partján, Navadvípban, a Gólókaként ismert isteni hajlékon arany színben két karral jelenik meg Góvinda, mindenek lelke, a nagy Isten [mahápurusa], nagy lélek [mahátmá] s nagy misztikus [mahájógí]. Fölötte áll a három kötőerőnek, a megtestesült jóság, s az odaadást nyilvánítja meg e világban. Erről szólnak a versek:

eko devo sarvarūpī mahātmā
gauraraktaśyāmalaśvetarūpaḥ |
caitanyātmā sa vai caitanyaśaktir-
bhaktākāro bhaktido bhaktivedyaḥ ||6||

Egy az Isten, a sokféle testben (megjelenő) nagy lélek,
az arany, vörös, fekete és fehér színű formákban (megjelenő)
Csaitanja lényegű [csaitanja-átman]. Bizony ő az isteni tudatosság [csaitanja-sakti]
s az odaadás megtestesülése, az odaadás adományozója, ki odaadással ismerhető meg.

namo vedāntavedyāya
kṛṣṇāya paramātmane |
sarvacaitanyarūpāya
caitanyāya namo namaḥ ||7||

Hódolat a védánta céljának,
Krsnának, a Felsőléleknek,
a teljes tudatosság formájának [szarva-csaitanja-rúpa],
Csaitanjának hódolok újra meg újra!


A vedānta-vedya kifejezés kétféleképpen is értelmezhető: 1) aki a védántából ismerendő meg, azaz akit a védántából lehet megérteni, 2) aki a védánta szerint a megismerendő, Brahman (athāto brahma-jijñāsā).
A vers a Gópála-tápaní upanisad első versének párja:
om sac-cid-ānanda-rūpāya kṛṣṇāyākliṣṭa-karmaṇe |
namo vedānta-vedyāya gurave buddhi-sākṣiṇe ||1||
Tiszteletteljes hódolatomat ajánlom Srí Krsnának, az örökkévalóság, tudatosság és gyönyör szépséges megtestesítőjének, aki megment a nyomorúságtól. Hódolat néki, akit a Védántából lehet megérteni, s aki a legfőbb tanítómester, mindenki szívének tanúja!

vedāntavedyaṁ puruṣaṁ purāṇaṁ
caitanyātmānaṁ viśvayoniṁ mahāntaṁ |
tameva viditvātimṛtyumeti
nānyaḥ panthā vidyate’yanāya ||8||

A Védántával megismerendőt, az ősi szermélyt,
Csaitanja természetűt [csaitanja-átman], a mindenség forrását, a legnagyobbat,
bizony őt megismerve (az ember) legyőzi a halált,
más út nem ismert ezen kívül, (amivel) túlléphető (az illúzió).

svanāmamūlamantreṇa sarvaṁ hlādayati vibhuḥ ||9||

A Legfelsőbb Úr saját nevének eredendő mantrájával tesz boldoggá mindenkit.


A mūla szó jelentése gyökér, alap, bázis, összetételben fő, eredendő, legfontosabb, elsődleges.

dve śaktī parametasya hlādinī samvideva ceti ||10||

Két legmagasabb rendű energiája a mindentudás [szamvit] és a gyönyör [hládiní].


A lét-tudat-boldogság (sat-cit-ānanda) isteni forrása a lét teljessége (sandhinī), a mindentudás (samvit) és a boldogító isteni energia, a gyönyör (hlādinī). Ezek isteni formája Baladév, Vászudéva-Krsna és Rádhá. Csaitanja, aki Rádhá és Krsna egy személyben, így a mindentudás és gyönyör megtestesítője.

sa eva mūlamantraṁ japati haririti kṛṣṇa iti rāma iti ||11||

Bizony ő (a Legfelsőbb Úr [vibhu]) Hari, Krsna és Ráma neveinek múlamantráját zengi.

harati hṛdayagranthiṁ vāsanārūpamiti hariḥ |
kṛṣi smaraṇe tacca ṇa tadubhayamelanaṁ kṛṣṇa iti |
ramayati sarvamiti rāmaḥ ānandarūpaḥ |
atra śloko bhavati ||12||

Megsemmisíti [harati] a szív csomóját, mely a tévképzet (anyagi vágy) képében nyilvánul meg, ezért Hari (a neve)..
A krs és na egyesülése meditációban: ez Krsna.
Mindenkit megörvendeztet, ezért (ő) Ráma, a gyönyör (eredeti) formája.
Így szól a vers.

kṛṣir bhūr-vācakaḥ śabdo ṇaś ca nirvṛti-sūcakaḥ |
kṛṣṇas tadbhāvayogāc ca kṛṣṇo bhavati śāśvataḥ ||
A „krs” létezést jelent, a „na” az elcsendesülés örömére [nirvrti] utal,
és amazok kapcsolódásából Krsna lesz, az örökkévaló.

mantraguhyaḥ paramo bhaktivedyaḥ ||13||

A mantra titka transzcendentális, (egyedül) odaadással ismerhető meg.


Más szövegváltozatban: mantro guhyaḥ, ekkor a fordítás így szól: A mantra titkos, transzcendentális, odaadással ismerhető meg.

nāmānyaṣṭāvaṣṭa ca śobhanāni tāni nityaṁ ye japanti dhīrāste vai māyāmatitaranti nānyaḥ |
paramaṁ mantraṁ paramarahasyaṁ nityamāvartayati ||14||

E kétszer nyolc név (felettébb) áldásos, a bölcsek, kik e neveket zengik, bizony ők, s nem más kelnek át az illúzión.
Forgassuk hát mindig (olvasónkon) e transzcendens mantrát, a legnagyobb misztériumot!

caitanya eva saṅkarṣaṇo vāsudevaḥ parameṣṭḥī rudraḥ śakro bṛhaspatiḥ sarvadevā sarvāṇi bhūtāni sthāvarāṇi carāṇi ca yat kiṅcit sadasat kāraṇaṁ sarvaṁ |
tadatra ślokaḥ ||15||

Bizony Csaitanja Szankarsana, Vászudéva, a legfelsőbb helyzetű. Ő Siva, Indra, Brhaszpati, minden félisten, minden létező a mozdulatlanok és a mozgók egyaránt, bármi, ami örök vagy ideiglenes, az ok, minden.
Itt van erről a vers.


Legfelsőbb helyzetű (parameṣṭḥī): a jelző Brahmára is utalhat, ekkor: „Bizony Csaitanja Szankarsana, Vászudéva, Brahmá, Siva…”

yatkiṅcidasadbhuṅkte
kṣaraṁ tat kāryamucyate ||16||

Ami ideiglenest fogyaszt
az múlandó [ksara], s okozatnak mondják.


„Ideiglenest fogyaszt”: a szóhasználat a Mándúkja upanisadot idézi. Ott az éberben lakozó külső értelem a durvát (azaz a durva fizikai jelenségvilághoz tartozót) evő [sthūla-bhuj], az álomban lakó belső értelem elvontat evő [pravivikta-bhuj].
A kṣara szó jelentése: múlandó, tünékeny, tudatlanság, víz, test, felhő; az akṣara pedig mindezek ellentéte. A szó a kṣar elenyészik, szertefoszlik, elolvad gyökből származik.

satkāraṇaṁ paraṁ jīvas
tadakṣaramitīritaṁ ||17||

Az ok a létező, a magasabb, az élőlény [dzsíva],
amit múlhatatlannak [aksara] mondanak.

kṣarākṣarābhyāṁ paramaḥ
sa eva puruṣottamaḥ |
caitanyākhyaṁ paraṁ tattvaṁ
sarvakāraṇakāraṇam ||18||

A múlandónál [ksara] és a múlhatatlannál [aksara] is felsőbb
a Legfelsőbb Személy [purusóttama], bizony, ő
a Csaitanja nevű Abszolút Igazság,
minden ok (végső) oka.


A fenti három vers gondolata a Bhagavad-gítá 15.15-18. verseivel állítható párhuzamba.

ya enaṁ rasayati bhajati dhyāyati sa pāpmānaṁ tarati sa puto bhavati sa tattvaṁ jānāti sa tarati śokaṁ |
gatistasyāste nānyasyeti ||19||

Aki őt megszereti, imádja, (rajta) meditál, legyőzi a bűnt, megtisztul, megismeri az igazságot s legyőzi a bánatot.
Ő ér célba, nem más.

om hariḥ śāntiḥ
OM, Hari! Béke!

2012. október 6., szombat

a kárpit meghasadt



Már szóltunk a kárpit széthasadásának nagyon fontos szimbolikus jelentőségéről, tudniillik arról, hogy a hit-titkok megszűntek, már nincs szükség közvetítőkre – beavatókra, gurukra, ezoterikus mesterekre, lelki tanácsadókra, csakra-vezetőkre stb. –, hanem a transzcendenciával, az Istennel való kapcsolat mindenkinek a legegyénibb, legzártabb személyes ügye.
A Mester és a tanítványa viszony egyre gyakrabban hatalmi és üzleti kérdéssé változik. Az értékrend is megfordult: a tanítványtól követelnek hűséget, függésben tartják a lelki vezetőtől, megfosztják a szellemi kalandozás, másfajta iskolák megismerésének szabadságától. Holott éppen fordítva: a Mesternek kell hűségesnek lenni tanítványához, meg kell hagyni szellemi-lelki szabadságát, s ha kalandozásából visszatér, szeretettel kell fogadni. Jeromos kommentárjaiban például ez áll:
Az Úr ugyanis Lélek, és ahol az Úr Lelke, ott van a szabadság... (288)

Popper Péter fogalmaz így „Az Írás (Az újszövetség)” című könyvében azzal kapcsolatban, hogy Jézus keresztre feszítésekor a jeruzsálemi templom szentélyének kárpitja meghasadt. Hadd fűzzek soraihoz két megjegyzést!
A korábbi világkorszakokkal szemben kali-kort az emberi képességek csökkenése jellemzi, elsorvad a tisztelet, az együttérzés, a szellemi-lelki tisztaság, az őszinteség, becsületesség… ugyanakkor kiárad az isteni könyörület, a titkok nem maradnak rejtve többé. A tendencia a kali-kor áldása – igen, ilyen is van! –, így nem meglepő, hogy sokféleképp találkozunk vele, például a Padma-puránában.
A purána Bhágavata-máhátmja részében a testet öltött odaadás, Bhakti-déví kérdezi Náradát: miképpen történhetett, hogy Kali megvethette a lábát a Föld oltalmazója, Paríksit király birodalmában – miért engedte meg ezt az uralkodó? S miképpen lehetséges, hogy a legkönyörületesebb Úr is jóváhagyta mindezt? Nárada így felel: „Kali, a lelki gyakorlatok akadályozója attól a naptól fogva jelent meg a Földön, amikor Mukunda, az Istenség Legfelsőbb Személyisége eltávozott (az emberek köréből) és visszatért saját (lelki) birodalmába. Paríksit király világhódító körútja során találkozott (a megszemélyesített) Kalival, s miután az nyomorult ember módjára kegyelemért folyamodott hozzá, a dongóhoz hasonlatos, vagyis a dolgok lényegét felismerő király ekképpen döntött: »Őt nem szabad megölnöm, (mivel) az ember Késava neveinek és dicsőségének zengésével egyedül a Kali korszakában képes megkapni azt a (csodálatos) gyümölcsöt, ami (különben) elérhetetlen az aszkézis és a jóga által.« Paríksit, Visnu védence egyedül emiatt hasznosnak ítélte a különben lényeges tulajdonságokat nélkülöző Kalit, s ezért – boldogságot kívánván biztosítani a jövő korszak szülöttei számára – engedélyt adott neki a maradásra.”
Krsnadász Kavirádzs nem csupán a titkok feltárulkozásáról beszél – Csaitanja Maháprabhuról szóló művében arról ír, hogy Csaitanja Maháprabhu és társai bőkezűen szórják a rajongó szeretetet (préma), mindenkinek, feltétel nélkül:

„Az Úr és társai (a panycsa-tattva) együtt alászállva e világba
feltörik a préma kincsesházának pecsétjét,
elrabolják a rajongó szeretetet, s azt ízlelik.
Ám ahogy kortyolják, szomjúságuk csak fokozódik.
Ezért egyre többet isznak, mámorossá válnak,
megrészegülten táncolnak, sírnak, nevetnek és énekelnek.
Nem fontolgatják, ki méltó s ki nem, alkalmas-e a hely vagy sem,
ha alkalmuk nyílik, mindenkinek, mindenütt a prémát osztogatják.”
(Csaitanja-csaritámrta 1.7.20-23.)

A másik gondolat a mester-tanítvány kapcsolattal foglalkozik. A bevezetőben idézett mondatok látszólagos ellentmondást hordoznak: az első bekezdés szerint nincs szükség közvetítőkre, a második mégis a mester és tanítvány függéséről és/vagy szabadságáról szól… ha nincs szükség közvetítőre, vajon szükség van-e még a mesterre?
A közvetítő olyan pap, olyan beavatott volna, aki kapcsolatban áll Istennel… és rajta, rajtuk kívül senki más… így aki Istennel kapcsolatba szeretne kerülni, közvetítőhöz fordul. Nos, a mester nem ilyen közvetítő.
Hogy világossá váljon szerepe, fontoljuk meg, mi a cél… oly szépen beszél erről Bhaktivinód Thákur!: „Neked magadnak kell kopogtatnod az igazság kimeríthetetlen tárházának ajtaján, azon, amelyből a korábbi bölcsek is merítették a maguk lelki gazdagságát. Eredj az igazság kútfejéhez, ahol egy zarándokot sem ér semminemű csalódás!” Ezt az utat senki sem teheti meg helyettünk… ám a vándorúton nem vagyunk egyedül. Társak vesznek körül, köztük olyanok, akik biztonsággal kiismerik magukat a számunkra még ismeretlen környezetben. Kezüket nyújtják, s átsegítenek a nehézségeken. A mester ilyen segítő: tapasztalt látó ott, ahol csak vaksin botorkálunk.
Persze, tekinthetjük a mestert közvetítőnek is, hiszen egyfelől ismeri azt a Valóságot, amit mi még nem, másfelől ismer bennünket… igen, ebben az értelemben közvetítő, ám ez a szerepe ideiglenes, nem elválaszt, hanem összeköt.
A hűség vagy szellemi kalandozás kérdésével kapcsolatban azt gondolom, a lelki élet legalább három szakaszra tagolható. Az első szakasz a keresés: az ember tapogatózik, válogat, megismerkedik különféle szellemi irányzatokkal, iskolákkal, informálódik, keresi a helyét. A keresgélés iránya horizontális. A második szakasz a kutatás: ez olyan amikor az ember kutat ás… azaz elmélyül. A keresés horizontális, a kutatás vertikális. A keresés informálódás, a kutatás transzformálódás: közvetlen, személyes tapasztalaton alapuló megértés, átalakító felismerések sora. Ha kellően mélyre hatolt, s a kútásás közben vizet is talált – ez a harmadik szakasz –, akkor látja, ízleli, tapasztalja, hogy más kútban is van víz. Kicsit más a zamata, de a tiszta víz mindenhol üdítő.
Az első szakaszban természetes a keresgélés szabadsága, ez ott éppen a folyamat lényege. A másodikban azonban a szellemi kalandozás a kutatás gátjává válna, ezért nem ajánlott. Nem jutunk előrébb, ha a félig kiásott kutat otthagyjuk, és máshol próbálkozunk ásni. Ám a harmadik szakaszban megint csak segít mások vizének megízlelése, a látókört szélesíti.
A tanítványi lét ideje nem az első, a helykereső, hanem a második, az elmélyülő szakasz. Persze segítőkre számíthatunk az első időktől, de az ember legyen megfontolt: akkor szegődjön tanítványnak mestere mellé, ha valóban megtalálta helyét, mesterét. A mester-tanítvány kapcsolatot a beavatás szentesíti, amikor is mindketten fogadalmat tesznek… tulajdonképpen szövetséget kötnek… s ezzel önként korlátozzák saját szabadságukat (*) a közös eredmény elérésének reményében. A tanítvány kész elfogadni a tanítást, a mester pedig odaadó figyelemmel, útmutatással gondosodik a tanítvány lelki fejlődéséről… hogy közösen szolgálják az isteni párt, s hogy a tanítvány (is) eljusson „az igazság kútfejéhez”. A mester-tanítvány kapcsolat persze nem egyenrangú… kicsit olyan, mint a szülő-gyermek kapcsolat: amikor ideje van, a szülő bátorítja gyermekét az önállósodási törekvéseiben, repülni tanítja, hogy valóban szárnyalhasson. Ám az önállóság nem önfejűség, s a tanítvány hűségének forrása nem külső kényszer, hanem szeretete, a hűség e szeretet természetes következménye . (Azon túl persze, hogy az értelmes ember hálás minden tanításért, hiszen tudja: több lesz általa.)
Ugyanakkor mégis helytálló Popper Péter gondolata: e szövetségkötéskor a mester az, aki lát, aki valóban tudja mit vállal, a növendék látása még homályos. Nem kívánatos, bizony mégis előfordul, hogy a tanítvány később úgy érzi, másra van szüksége. Azt gondolom, ilyen helyzetekben Ferenc testvér levele ad útmutatást: menj, ha jobbat tudsz, de ne feledd, bármikor visszajöhetsz, én várlak... csak jöjj Leóm! Nem bontja fel a szövetséget... ám szabadságot és bizalmat ad a növendéknek.

–––––––––––––––––––––––– = o O o = ––––––––––––––––––––––
* nagyon szépen ír erről Sríla Prabhupád, a Bhágavata-purána 1.6.37. versét kommentálva: „…az odaadó szolgálat minden területén a szabadság a fő pillér. Szabadság nélkül nem lehet odaadó szolgálatot végezni. Az Úr kedvéért feladott szabadság nem azt jelenti, hogy a bhakta minden tekintetben függővé válik. Ha átadjuk magunkat az Úrnak a lelki tanítómester átlátszó médiumán keresztül, az élet tökéletes szabadságát nyerjük el.”
Az üdvösség szanszkrt nyelven móksa, ami szó szerint megszabadulást jelent.

2011. július 9., szombat

Kansza arénájában


Kansza birkózóversenyt szervezett, s erre Mathurába invitálta Krsnát és Balarámot, hogy aztán orvul megölethesse őket. Terve szerint az aréna bejárata előtt egy hatalmas elefánt, Kuvalajápída várakozott, akinek halálra kellett volna taposnia a fiúkat. Krsna azonban végzett a rárontó elefánttal, s kitépett agyarával a vállán belépett az arénába.


mallānām aśanir nṛṇāṁ nara-varaḥ strīṇāṁ smaro mūrtimān
gopānāṁ sva-jano 'satāṁ kṣiti-bhujāṁ śāstā sva-pitroḥ śiśuḥ |
mṛtyur bhoja-pater virāḍ aviduṣāṁ tattvaṁ paraṁ yogināṁ
vṛṣṇīnāṁ para-devateti vidito raṅgaṁ gataḥ sāgrajaḥ ||

A birkózók számára a mennykő, a férfiaknak a legkiválóbb férfiú, a hölgyeknek a testetöltött szerelemisten,
a pásztoroknak a családtagjuk, a gonosz királyoknak a büntetés, szüleinek a kisfiuk,
Kanszának, a bhódzsák királyának maga a halál, a tudatlanoknak az univerzális forma (más olvasatban: a tudatlanoknak közönséges ember), a jógíknak az Abszolút Igazság,
a vrsniknek az imádott istenség – így látták őt, mikor testvére oldalán belépett az arénába. (Bhág. 10.43.17.)

A vers harmadik pádájában a virāḍ aviduṣām kifejezést kétféleképpen is értelmezik. Az aviduṣām jelentése „tudatlanoké”. Milyennek látják a tudatlanok Krsnát? – virāḍ áll a versben. Srídhar Szvámí e szót az „alkalmatlan, kevésnek tűnő” szinonimákkal magyarázza. Dzsíva gószvámí nyomán a szokásos gaudíja értelmezés szerint a tudatlanok azok, akik úgy látták, az univerzális forma (virāṭ-puruṣa) öltött most anyagi testet.

A vers a tízféle érzelmet illusztrálja, mellyel az aréna közönsége Krsnát látja. Srídhar Szvámí kommentárjában az alábbi verset idézi, mely felsorolja ezen érzelmeket: raudro'dbhutaś ca śṛṅgāro hāsyaṁ vīro dayā tathā | bhayānakaś ca bībhatsaḥ śāntaḥ sa-prema-bhaktikaḥ – „Harag, csodálkozás, szerelem, humor, hősiesség, sajnálat, félelem, irtózat, békesség, és a szerető imádat.” Ellenfelei, a birkózók haraggal tekintettek rá, a férfiközönség csodálta, míg a nőkben szerelem gyúlt iránta. Tehénpásztor barátai csak mosolyogtak, jól ismerték Krsnát, bíztak erejében. A gonosz királyok becstelenségük fenyegető büntetését látták benne, harcra készen megragadták hát fegyvereiket. Nanda, és az idősebb pásztorok a kisgyermeket látták, akit most veszély fenyeget, s ez szánakozással töltötte el őket. Kansza rettegett, hiszen sorban veszítette el legyőzhetetlennek hitt szolgáit. A tudatlanok ajakbiggyesztve nézegették: mit keresnek itt ezek a gyenge kis gyerekek?, míg a jógík az Abszolút Igazságot szemlélve a legfőbb békességet érték el, a Vrsni dinasztia tagjai pedig szerető odaadással imádták őt.
Bhaktivinód Thákur véleménye szerint az alábbiak érzelmek azonosíthatók: a birkózókban a hősiesség, az emberekben általában a csodálat, a nőkben a szerelem, a pásztorfiúkban a baráti hangulat (szakhja-rasza) keveredett a tréfálkozással, a királyokban a harag, a Nanda vezette idősebb pásztorokban a szülői hangulat (vátszalja-rasza) a szánalommal keverten, Kanszának a félelem, a közönséges, világi tudatú emberekben, akik az univerzális forma megtestesüléseként néztek rá a vonakodás, a jógíkban a higgadt szenvedélytelenség (sánta-rasza), míg a vrsnikben a szolgai hangulat (dászja-rasza) ébredt. Így volt Krsnával kapcsolatban egyszerre jelen mind az öt fő, és a hét mellék-rasza.

2011. június 11., szombat

Szent Név a hajnali derengésben


„Ahogy a kelő nap szétoszlatja a világban a sötétséget, amely olyan mély, akár az óceán, úgy az Úr szent neve, még ha csak egyszer mondja is ki valaki sértés nélkül, az élőlény bűnös életének minden visszahatását elpusztítja. Minden dicsőséget az Úr szent nevének, amely az egész világra áldást hoz!” (Cscs. 3.3.181.) – Idézte Laksmídhara versét Haridász Thákur Góvardhan és Hiranja Madzsumadár gyülekezetében.

Hajnalban a Nap még a látóhatár alatt jár, ám fénye szétoszlatja a sötétséget – éppen így oszlatja szét a szent név sértések nélküli, ám nem odaadó szívvel való kimondása a tudatlanság sötétjét. A szent név zengésének ez a módja a nāmābhāsa. A nāma jelentése név, az ābhāsa pedig halvány fényt, tükröződést, hasonlóságot jelent. A nāmābhāsa ugyan nem a Szent Név – Krsna tánca híve nyelvén –, ám így is hathatós: eltörli a bűnöket, s elvezethet az anyagvilágból való megszabaduláshoz, ha mentes a sértésektől.

A nāmābhāsa négy kategóriáját szokás megemlíteni, a Bhágavata-purána alábbi verse alapján:

sāṅketyaṁ pārihāsyaṁ vā stobhaṁ helanam eva vā |
vaikuṇṭha-nāma-grahaṇam aśeṣāgha-haraṁ viduḥ ||

Legyen bár áttételes megnevezés, tréfa, fedőnév vagy figyelmetlen (mantrazengés),
Visnu nevének említése minden bűnt eltöröl.
(Bhág. 6.2.14.)

1. sāṅketyam: áttételes megnevezés (a saṅketa jelentései: utánzat, imitáció, jel, megegyezés). Ilyen, ha az ember a fiát szólongatja Isten helyett, miként Adzsámil esetében is történt. Az elzüllött bráhmana, Adzsámil megpillantotta a Halál követeit, mikor azok hurkot vetettek a nyakába, hogy magukkal hurcolják. Kétségbeesésében az udvaron játszadozó kisfiához kiáltott: Nárájan! Nyomban ott termettek a Legfőbb Úr, Nárájan követei, és elkergették a Halál szolgáit.
Áttételes megnevezés az is, ha véletlenül, egészen másra gondolva, vagy egyszerűen hasonló hangzású szóként mondja ki valaki Isten nevét, pl. vásárlás közben Ráma margarint, vagy harisnyát emleget.

2. pārihāsyam: tréfálkozva. Dzsíva gószvámí kommentárjában megjegyzi, hogy ez csak a szerető vidámságra vonatkozik, a sértő szándékú gúnyolódás nem sorolható ide, hiszen ott kifejezetten bántó a szándék.

3. stobham: fedőnévként – mikor valaki tudatosan, ám más szándékkal mondja ki Isten nevét. Isten neveit is magukba foglaló szavakat, mantrákat használnak a zenében a hangok lejegyzésére, a matematikában egyes hosszú számok egyszerű memorizálására, vagy akár nyelvtani fogalmak jelölésére, miként Dzsíva gószvámí tette, Hari-nāmāmṛta-vyākaraṇa (Nyelvtan, Hari neveinek nektárjával) című nyelvtankönyvében.
Bhaktivinód Thákur értelmezésében a stobham tiszteletlenséget, gúnyt jelent, és Sisupál példáját említi, aki Krsnát szidalmazta, ám mégis, mikor a Szudarsan-csakra leszelte fejét, a testéből kiszabadult lélekszikra Krsna testébe olvadt. Míg Dzsíva gószvámí szerint a sértő szándék nem hoz kedvező gyümölcsöt (hiszen Sisupált is gyűlölködő „meditációjának” állandósága és elmélyültsége szabadította meg az anyagi létezés fogságából), Bhaktivinód szerint oly hathatós a Szent Név, hogy még a gyalázkodókat is kiemeli a születés és halál körforgásából.

4. helanam: könnyedén, hanyagul. Ilyen, ha nyújtózkodás közben felnyög az ember: „Krsna!”, de a hanyag, figyelmetlen mantrazengés is ide tartozik. A helanam szó elsődleges jelentése megvetés, lekezelés, ezért Srídhar szvámí ide sorolja, ha valaki megvetően így szól: „Miféle Visnu?”, Dzsíva gószvámí szerint azonban az efféle tiszteletlen, lekezelő megjegyzés sértő szándékú, ezért nem nāmābhāsa. Bhaktivinód a Dzsaiva-dharmában úgy foglal állást, hogy ha valaki tudatlansága miatt tiszteletlen, az nem sértő, ám ha démoni természete folytán, akkor igen.

ajánlott olvasmány: Indra szidalmai

2011. március 5., szombat

minden tiszta?


Akivel már megesett, hogy a gyermeke nagy komolyan megmagyarázta neki, miért is rosszalkodik, az bizonyosan örömmel emlékezik majd erre a kis történetre, mely Kavi-karnapúra Csaitanja Maháprabhuról írott könyvének második fejezetéből való:

upary upary āhita-bhāṇḍa-saṁhatau
sugarhitocchiṣṭa-visarjana-sthale |
jagāma mātuḥ purato mahāprabhuḥ
prakāśayan jñāna-parām sa vijñatām ||70||

(A gyermek) Maháprabhu a tisztátalan szemétlerakó kellős közepén felmászott a kidobott edényhalom tetejére, s onnan tárta fel édesanyjának a gjána tanait.

A bráhmana családokban a felajánlott ételt mindig új agyagedényben készítették, s a használt edényeket kidobták. Ezek az edények nem voltak kiégetve, ezért a nedvesség hatására hamar szétmállottak. Ennek az edényhalomnak a tetejére mászott fel a kis Nimái.

vilokya tatrātyaśuci-sthale gataṁ
sutaṁ śacī prāha bhayākula-kramam |
jahīhi tātāśuci-deśa-saṁsthitiṁ
mamāṅkam āgaccha vidhāya śuddhatām ||71||

Látván, hogy fia milyen tisztátalan helyen van, Sacsí izgatottan rákiáltott: Gyere csak le onnan, kedvesem, hagyd ott azt a piszkos helyet! Ülj gyorsan az ölembe, hadd tisztogassalak meg!

niśamya mātur vacanaṁ mahāprabhur
nyarūpayat sac-cid-acit-svarūpatām |
avehi mātar vacanaṁ mamedṛśaṁ
jahi bhramaṁ cetasi vibhramākule ||72||

Meghallgatva édesanyja szavait, Maháprabhu végiggondolta a lélek és anyag, a tudatos és tudattalan létező természetét, majd így felelt: Kedves anyám, fontold meg jól, amit most mondok, s hagyd el a tévedést, mi úrrá lett zavarodott szívedben.

idaṁ hi viśvaṁ sacarācaraṁ tu yad
vilokyate tad bhrama eva kevalam |
pavitratā vāpy apavitratāpi vā
kathaṁ bhaved amba vicitram eva tat ||73||

Ez a mindenség a mozgó és mozdulatlan lényekkel együtt, minden amit csak látsz, bizony az mind csak illúzió. Hogyan is lehetne akkor tisztaság, vagy tisztátalanság? Kedves anyám, mily különös, amit mondasz!

yato hy anānātva ihaitad ātmano
ghaṭeta naivedam ahaṁ mamety api |
sa eka ātmaiva sadāvaśiṣyate
tad anyad etat sakalaṁ hi vibhramaḥ ||74||

Ezért van az, hogy e világban nincs sokféleség. Ez az átman miatt lehetséges. Bizony, nincs „én” és „enyém”, csak ő van egyedül, az átman, s ő is marad meg mindig. Minden más csupán csak illúzió.

idaṁ hi yad vā sura-martya-rakṣasāṁ
tanūṣu sarvāsu vasanti pañca te |
kṣitir jalaṁ vyomam aho marut tatas
tad-ātmakaṁ sarvam abhinnam eva hi ||75||

Továbbá e világban a félistenek, az emberek és a démonok testeiben is mind csupán öt dolog létezik: a föld, a víz, az éter, a tűz és a levegő elemei. Minden ezekből áll, így nem különböznek egymástól.

ataḥ pavitraṁ sakalaṁ hi vastuto
na cāpavitraṁ kiyad apy ado bhuvi |
itthaṁ vadantaṁ tam udāradhīḥ śacī
dadhāra sā pāṇi-yugena satvarā ||76||

Ezért valójában ez a mindenség teljességgel tiszta, nincs a földön semmi tisztátalanság!
E szavak hallatán az éleseszű Sacsí sietve megragadta kisfiát…

… s alaposan megfürdette a Gangesz vizében.

A történet többféle változatban ismeretes. Krsnadász Kavirádzs gószvámí éppen csak megemlíti a Csaitanja-csaritámrtában (1.14.75.), Sríla Prabhupád magyarázatában pedig Bhaktivinód Thákurt idézi: „Az Úr így szólt: Anyám! Valamit tisztának, valami mást pedig tisztátalannak tekinteni kétségtelenül csupán e világi érzelem, melynek semmi valóságos alapja nincs. Az Úr Visnunak főztél ezekben az edényekben, s Neki ajánlottad fel az ételeket bennük. Hogyan lehetnének hát érinthetetlenek? Mindent, ami kapcsolatban áll Visnuval, Visnu energiája kiterjedésének kell tekintenünk. Visnu, a Felsőlélek örök és szennyezetlen. Hogyan mondhatnánk ezekről az edényekről, hogy tiszták vagy szennyezettek?”

Bhaktivinód Thákur kommentárjának forrása Vrndávan dász Thákur Csaitanja-bhágavatája aki így ír: „Kedves anyám, a tisztaság és tisztátalanság fogalma csupán a képzelet szüleménye. Fontold meg kérlek, vajon mi hiba lehetne a Teremtőben? Még ha valamit általában tisztátalannak is tartanak a védák és az emberek, tisztátalan maradhat-e, miután megérintettem? Tény, hogy ezek az edények tiszták, hiszen az úr Visnunak főztél bennük. Így sohasem lehetnek tisztátalanok, sőt, megtisztítják azt a helyet is, amivel érintkezésbe kerülnek. Ezért én sohasem lehetek közönséges helyen. Érintésem mindent megtisztít.”

Lócsan dász Thákur is elmeséli a történetet, a Csaitanja-mangalában így idézi fel a kis Nimái szavait: „Kedves anyám, ezen elvek ismerete nélkül az egész világ a romlás szélére jutott. Nincs semmi más széles e világban, minden csakis az öt alapelemből áll, a földből, vízből, tűzből, levegőből s az éterből.” S mert édesanyja megszidta őt rosszalkodása miatt, így folytatta: „Minden dharma leglényege pedig az úr Krsna szolgálata, mert Krsna a legfelsőbb úr mindenek felett.”

Murári Gupta elbeszélése szerint Maháprabhu az avadhúta Dattátréja hangulatában így szólt édesanyjához: „A tisztaság és tisztátalanság fogalma csupán a képzelet szüleménye. E világban minden a földként, vízként, tűzként, levegőként s éterként ismeretes, s a kettősségek nélküli Egy lótuszlábának kiterjedése. Hidd el, kedves anyám, itt minden Hari könyörületének óceánja!”

Minden tiszta? Az advaita filozófia szerint csak a brahman létező, a világ illúzió. Ebből a megközelítésből tekintve nem beszélhetünk tisztáról és tisztátalanról. A történet Kavi-karnapúra elbeszélésében megközelíthető ebből a nézőpontból is: Nimái így játszik. Murári Gupta (ő Navadvípban élt, s ismerte a gyermek Nimáit is) egyértelművé teszi Maháprabhu szavait: nincs különbség, hiszen a világon minden Hari kegyéből létezik, minden az ő lótuszlábának kiterjedése, s ő felette áll a világi kettősségeknek.
Sacsí anya azonban asszonyi józansággal véget vet a töprengésnek: indulás mosakodni!

2010. október 23., szombat

Bhaktivinód Thákurt nélkülözve


Srimad-Bhaktivinoda-viraha-daśakam

A verset Bhakti Raksak Srídhar Mahárádzs írta 1936-ban, Bhaktivinód Thákur eltávozási napjára.

hā hā bhaktivinoda ṭhākura guro dvāviṁśatis te samā
dīrghād-duḥkha-bharād aśeṣa-virahād duḥkhīkṛtā bhūr-iyam |
jīvānāṁ bahu-janma-puṇya-nivahākṛṣṭo mahīmaṇḍale
āvirbhāva-kṛpāṁ cakāra ca bhavān śrī-gaura-śaktiḥ svayam ||1||

hā hā –
ó, jaj! (a bánat felkiáltása); bhaktivinoda ṭhākura – Bhaktivinód Thákur!; guro – mester!; dvā-viṁśatiḥ – huszonkettő; te – tiéd; samā – esztendő; dīrghāt – hosszú (idő) óta; duḥkha-bharād – nehéz (szenvedés, szomorúság) terhétől; aśeṣa-virahāt – egész távolléttől; duḥkhī-kṛtā – nehézség-tevő; bhūh – föld; iyam – ez; jīvānām – lényeké; bahu-janma-puṇya-nivaha-ākṛṣṭaḥ – sok születés jámbor sok vonzott; mahī-maṇḍale – föld-kerekségen; āvirbhāva-kṛpām – megnyilvánított könyörületet; cakāra – tett; ca – és; bhavān – ön; śrī-gaura-śaktiḥ – Srí Gaura energiája; svayam – maga

Ó, jaj! Bhaktivinód Thákur, Mester! Huszonkét hosszú esztendeje már, hogy e világ távolléted súlyos terhétől szenved. Az emberek sok-sok születéseinek jámbor tettei invitáltak e földkerekségre, s te könyörületesen megjelentél közöttünk Srí Gaura hatalmával.

dīno’haṁ cira-duṣkṛtir na hi bhavat-pādābja-dhūlī-kaṇā-
snānānanda-nidhiṁ prapanna-śubhadaṁ labdhaṁ samartho’bhavam |
kintv audārya-guṇāt tavāti-yaśasaḥ kāruṇya-śaktiḥ svayaṁ
śrī-śrī-gaura-mahāprabhoḥ prakaṭitā viśvaṁ samanvagrahīt ||2||


dīnaḥ –
nyomorult, elesett, nincstelen; aham – én; cira-duṣkṛtiḥ – hosszas-gonosztevő; na – nem; hi – bizony; bhavat-pāda-abja – az ön láb-lótusza; dhūlī-kaṇā – por-szem; snāna-ānanda-nidhim – megmártózás öröm-óceánját; prapanna-śubha-dam – a meghódoltaknak áldást-hozó; labdham – elértet; samarthaḥ – alkalmas; abhavam – volt; kintu – de; audārya-guṇāt – nagylelkűség tulajdonsága miatt; tava – tiéd; ati-yaśasaḥ – nagy kegy miatt; kāruṇya-śaktiḥ – könyörület-energia; svayam – maga; śrī-śrī-gaura-mahāprabhoḥ – Srí Srí Gaura Maháprabhué; prakaṭitā – feltárt (a könyörület energia); viśvam – mindenkit; samanvagrahīt – kegyelt, kedvesen bánt valakivel

Szerencsétlen vagyok! Régóta bűnben élek, így méltatlanná váltam, hogy a meghódolt lelkekre áldást hozó lótuszlábad porának öröm-óceánjában megmártózhassak. Ám nagylelkűséged, s mérhetetlen kegyed jóvoltából Srí Gaura Maháprabhu könyörületének megtestesüléseként jelentél meg, és kedvesen bánsz mindenkivel.

he deva! stavane tavākhila-guṇānāṁ te viriñcādayo
devā vyartha-manorathāḥ kim u vayaṁ martyādhamāḥ kurmahe |
etan no vibudhaiḥ kadāpy atiśayālaṅkāra ity ucyatāṁ
śāstreṣv eva na pāraye’ham iti yad gītaṁ mukundena ca ||3||

he deva! –
ó, uram!; stavane – magasztalásodban; tava – tiéd; akhila-guṇānām – teljes-tulajdonságoké; te – tiéd; viriñca-ādayaḥ – Brahmá s a többiek; devāḥ – félistenek; vyartha-manorathāḥ – hiábavaló vágyak; kim u – mennyivel inkább; vayam – mi; martya-adhamāḥ – halandó hitványak; kurmahe – tesszük; etad – ez; na u – nem; vibudhaiḥ – tudósok által; (na) kadā- api – sohasem; atiśaya-alaṅkāraḥ – túlzó szófordulat; iti – így; ucyatām – kedvelőké, gyűjtőké; śāstreṣu – szentírásokban; eva – bizony; na – nem; pāraye – alkalmas, megfelelő; aham – én; iti – ”; yad – amit; gītam – éneket; mukundena – Mukunda által; ca – és

Ó, uram! Még a Brahmá vezette félistenek is hasztalan vágynak rá, hogy megfelelőképp magasztalják csodás tulajdonságaidat, vajon mit tehetnénk hát mi, hitvány halandók? S ez nem a tudósok költői túlzása, hiszen Mukunda maga mondja: „képtelen vagyok...”

Krsna így szól a gópíkhoz: „Kedves pásztorlánykák! Szerelmetek oly makulátlanul tiszta, hogy jövendő életeimben sem tudom majd viszonozni nemes szolgálataitokat, hiszen a családi élet láncait lerázva jöttetek el hozzám. Képtelen vagyok leróni adósságomat, ami szerelmetek elfogadásával hárult reám. Legyetek hát elégedettek saját jámbor tetteitekkel!” (na pāraye’ham, Bhág. 10.32.22.) A makulátlan, tiszta odaadás oly nagy értékű, hogy Krsna is úgy érzi: képtelen viszonozni. Miképpen volna hát lehetséges, hogy a dévák, vagy a halandók megfelelő szavakat találjanak e tiszta odaadás magasztalására?

dharmaś carma-gato’jñataiva satatā yogaś ca bhogātmako
jñāne śūnya-gatir japena tapasā khyāti-jighāṁsaiva ca |
dāne dāmbhikatānurāga-bhajane duṣṭāpacāro yadā
buddhiṁ buddhimatāṁ bibheda hi tadā dhātrā bhavān preṣitaḥ ||4||

dharmaḥ –
erény; carma-gataḥ – bőrre vonatkozó; ajñatā – tudatlanság; eva – bizony; satatā – szentség; yogaḥ – jóga; ca – és; bhoga-ātmakaḥ – élvezet-természetű; jñāne – tudásban; śūnya-gatiḥ – üresség; japena – mantrazengéssel; tapasā – vezekléssel; khyāti-jighāmsā – hírnév és pusztítás-vágy; eva – bizony; ca – és; dāne – adományozásban; dāmbhikatā – álszentség; anurāga-bhajane – ragaszkodó imádatban; duṣṭa-apacāraḥ – bűnös hibás viselkedés; yadā – amikor; buddhim – értelem; buddhimatām – értelmeseké; bibheda – osztotta, zúzta; hi – bizony; tadā – akkor; dhātrā – Teremtő által; bhavān – ön; preṣitaḥ – elküldött

Mikor a dharma már csak a testre vonatkozott, a szentséget a tudatlanság korlátozta, az érzékek élvezetévé vált a jóga, a nihilizmus jelentette a tudást, a hírnév kedvéért zengték a szent mantrákat és a vezeklés oka csupán a bosszúvágy volt, mikor adományt is csak szenteskedésből adtak, és bűnös életet éltek a spontán istenszeretet nevében, mikor az értelmesek értelme darabokra tört, akkor küldött téged a Teremtő.

viśve’smin kiraṇair yathā himakaraḥ sañjīvayann oṣadhīr
nakṣatrāṇi ca rañjayan nija-sudhāṁ vistārayan rājate |
sac-chāstrāṇi ca toṣayan budha-gaṇaṁ sammodayaṁs te tathā
nūnaṁ bhūmi-tale śubhodaya iti hlādo bahuḥ sātvatām ||5||

viśve –
a mindenségben; asmin – ebben; kiraṇaiḥ – holdsugarakkal; yathā – miként; himakaraḥ – „hűsítő” (Hold); sañjīvayan – táplálja; oṣadhīḥ – növényeket; nakṣatrāṇi – csillagokat; ca – és; rañjayan – megfestő, színező; nija-sudhām – saját nektárját; vistārayan – kiterjesztő; rājate – tündököl; sat-chāstrāṇi – szent írások; ca – és; toṣayan – elégedetté tevő; budha-gaṇam – bölcsek közösségét; sammodayan – megörvendeztető; te – tiéd; tathā – úgy; nūnam – bizonyosan; bhūmi-tale – földszínen; śubha-udayaḥ – áldásos megjelenés; iti – így; hlādaḥ – boldogság; bahuḥ – sok; sātvatām – híveké

Miként a mindenségben a hűsítő Hold áldásos sugarait szórja szét, hogy a növényeket táplálja, felgyújtsa a csillagok tüzét, és önnön nektárját kiárasztva tündököljön az égen, áldásos megjelenésed éppúgy tette elégedetté a földön a szentírásokat, örvendeztette meg a bölcsek közösségét, és töltötte el boldogsággal a vaisnavák szívét.

lokānāṁ hita-kāmyayā bhagavato bhakti-pracāras tvayā
granthānāṁ racanaiḥ satām abhimatair nānāvidhair darśitaḥ |
ācāryaiḥ kṛta-pūrvam eva kila yad rāmānujādyair budhaiḥ
premāmbho-nidhi-vigrahasya bhavato māhātmya-sīmā na tat ||6||

lokānām –
világoké; hita-kāmyayā – jóakarat vágyával; bhagavataḥ – a magasztos úré; bhakti-pracāraḥ – odaadás prédikálása; tvayā – általad; granthānām – köteteké; racanaiḥ – írásművekkel; satām – szenteké; abhimataiḥ – kedveltekkel, jóváhagyottakkal; nānāvidhaiḥ – sokfélékkel; darśitaḥ – megmutatott; ācāryaiḥ – ácsárják által; kṛta-pūrvam – megtett korábban; eva kila – bizonyosan; yad – aki; rāmānuja-ādyaiḥ – Rámánudzsa, s a többiek által; budhaiḥ – bölcsek által; prema-ambhas-nidhi-vigrahasya – szeretet óceánjának (ambhas – víz, nidhi – tartó) formájáé; bhavataḥ – öné; māhātmya-sīmā – dicsőítésének határa; na – nincs; tat – az

A világ iránti jóindulat hevít, ezért a Legfelsőbb Úr iránti odaadást hirdetve sok kötetnyi könyvet írtál, melyeket felettébb nagyrabecsülnek a szentek. Így tettek a régi nagy tanítók is, Rámánudzsa, s a többi bölcs, ám mert te a rajongó szeretet nektáróceánjának megtestesítője vagy, dicsőségednek nincs határa.

yad-dhāmnaḥ khalu dhāma caiva nigame brahmeti saṁjñāyate
yasyāṁśasya kalaiva duḥkha-nikarair yogeśvarair mṛgyate |
vaikuṇṭhe para-mukta-bhṛṅga-caraṇo nārāyaṇo yaḥ svayaṁ
tasyāṁśī bhagavān svayaṁ rasa-vapuḥ kṛṣṇo bhavān tat-pradaḥ ||7||

yad-dhāmnaḥ –
ami hajléké; khalu – bizony; dhāma – ragyogás; ca – és; eva – bizony; nigame – védában; brahma – Brahma; iti – így; saṁjñāyate – van nevezve; yasya – akié; aṁśasya kalā – részének töredéke; eva – bizony; duḥkha-nikaraiḥ – szenvedés-sokaságokkal; yoga-īśvaraiḥ – jóga mesterek által; mṛgyate – van kutatva; vaikuṇṭhe – Vaikunthán; para-mukta-bhṛṅga-caraṇaḥ – legfelsőbb megszabadult méh-láb; nārāyaṇaḥ – Nárájana; yaḥ – aki; svayam – maga; tasya – övé; aṁśī – rész; bhagavān – Magasztos úr; svayam – maga; rasa-vapuḥ – a lelki ízek megtestesülése; kṛṣṇaḥ – Krsna; bhavān – ön; tat-pradaḥ – azt adományozó

Bhagaván hajlékának ragyogása a Védában megénekelt Brahman, s e Brahman részecskéjének töredékét kutatják komoly szenvedések árán a jóga mesterei. A Vaikuntha-világ üdvözült lelkei Nárájan lába körül döngicsélnek akár a méhecskék, ám Nárájan is csak része a lelki ízek forrásának, Krsnának. S te ezt a Krsnát adod nekünk!

„Bizony, ő a lelki íz” olvassuk a Taittiríja-upanisadban (raso vai saḥ, 2.7.1.), s hasonlóképpen ír Rúpa gószvámí is: ő „minden lelki íz nektári formája”, a raszák kútfője (akhila-rasāmṛta-mūrtiḥ, Brs. 1.1.1.).

sarvācintya-maye parātpara-pure goloka-vṛndāvane
cil-līlā-rasa-raṅginī-parivṛtā sā rādhikā śrī-hareḥ |
vātsalyādirasaiś ca sevita-tanor mādhurya-sevā-sukhaṁ
nityaṁ yatra mudā tanoti hi bhavān tad-dhāma-sevā-pradaḥ ||8||

sarva-acintya-maye –
minden felfoghatatlannal teljes; parāt-para-pure – a felsőbbnél is felsőbb hajlékban; goloka-vṛndāvane – Gólóka Vrndávanban; cit-līlā-rasa-raṅginī- parivṛtā – lelki kedvtelések ízeihez vonzódókkal körülvett; sā – ő; rādhikā – Rádhiká; śrī-hareḥ – Srí Harié; vātsalya-ādi-rasaiḥ – a szülői s a többi rasza által; ca – és; sevita-tanoḥ – szolgáló formáé; mādhurya-sevā-sukham – szerelmes szolgálat boldogságát; nityam – mindig; yatra – ahol; mudā – öröm; tanoti – kiterjed; hi – bizony; bhavān – ön; tad-dhāma-sevā-pradaḥ – ama hajlék szolgálatát adományozó

A felfoghatatlan lelki égbolt legeslegfelsőbb hajlékán, Gólóka Vrndávanban, a lelki kedvteléseket ízlelő barátnői körében él Srí Hari Rádhikája. Tőle árad a szerelem boldogsága, melyet a szülői, s a többi rasza imád. E csodás hajlék szolgálatát adományozod nekünk!

śrī gaurāṇumataṁ svarūpa-viditam rūpāgrajenādṛtam
rūpādyaiḥ pariveśitaṁ raghu-gaṇair-āsvāditam sevitam |
jīvādyair abhirakṣitaṁ śuka-śiva-brahmādi-sammānitam
śrī-rādhā-pada-sevanāmṛtaṁ aho tad-dātum īśo bhavān ||9||

śrī gaura-aṇumatam –
Gaura által megadott (egyetértett, szeretett, jóváhagyott); svarūpa-viditam – Szvarúp által megértett; rūpa-agrajena – Rúpa bátyja által; ādṛtam – magasztalt; rūpa-ādyaiḥ – Rúpa s követői által; pariveśitam – szolgált; raghu-gaṇaiḥ – Raghu s követői által; āsvāditam – megízlelt; sevitam – művelt, imádott; jīva-ādyaiḥ – Dzsíva s követői által; abhirakṣitaṁ – oltalmazott; śuka-śiva-brahma-ādi – Suka, Siva, Brahmá és mások által; sammānitam – megbecsült; śrī-rādhā-pada-sevana-āmṛtaṁ – Srí Rádhá lábának imádatának nektárját; aho – óh; tad-dātum – azt adni; īśaḥ – isten, úr, mester; bhavān – (tiszteletteljes megszólítás)

Amit Srí Gaura adott, Szvarúp Dámódar megértett, Rúpa bátyja (Szanátan) magasztalt, Rúpa s követői szolgáltak, Raghunáth s társai ízlelték s művelték, Dzsíva és mások oltalmazták, Suka, Siva, Brahmá s más szentek nagyra becsülték: Srí Rádhá lótuszlába imádatának nektárját, óh, azt adod, isteni mester!

kvāhaṁ manda-matis tv atīva patitaḥ kva tvaṁ jagat-pāvanaḥ
bho svāmin kṛpayāparādha-nicayo nūnaṁ tvayā kṣamyatām |
yāce’haṁ karuṇā-nidhe varam imaṁ pādābja-mūle bhavat-
sarvasvāvadhi-rādhikā-dayita-dāsānāṁ gaṇe gaṇyatām ||10||

kva aham –
hol [itt „milyen messze a másiktól” értelemben] én; manda-matiḥ – ostoba értelmű; tu – és; atīva-patitaḥ – nagyon bukott, romlott; kva tvam – hol te; jagat-pāvanaḥ – világ megtisztítója; bho svāmin – ó, mester!; kṛpayā – kérlek; aparādha-nicayaḥ – vétek-sokaság; nūnam – bizonyosan; tvayā – általad; kṣamyatām – legyen megbocsátva; yāce – esedezem; aham – én; karuṇā-nidhe – könyörület-óceán!; varam – kegyet; imam – ezt; pāda-abja-mūle – láb-lótusz-gyökerében; bhavat-sarvasva-avadhi – méltóságod mindene-határ; rādhikā-dayita-dāsānām – Rádhiká kedves szolgáié; gaṇe – csoportban; gaṇyatām – legyen sorolva!

Óh, mester, te megtisztítod a világot, ám én, a velejéig romlott ostoba mily messze vagyok ettől! Mégis kérlek téged, bocsásd meg nekem bűneim sokaságát. Könyörület óceánja, lótuszlábadhoz borulva esedezem kegyedért, hadd tartozhassak Rádhiká kedves szolgáinak körébe, kiknek te vagy a mindene!

Bhaktisziddhánta Szaraszvatí mesterétől a Vársabhánaví-déví-dajita-dász (Vrsabhánu leányának, azaz Rádhikának kedves szolgája) nevet kapta, így a versben Rádhiká kedves szolgáinak köre egyben Bhaktisziddhánta Szaraszvatí tanítványainak köre is.
a versmérték: śārdūlavikrīḍita (tigrisjáték)

2010. szeptember 22., szerda

a vaisnava fohásza

A Bhágavata nem engedi meg, hogy követői mást kérjenek Istentől, mint az iránta érzett makulátlan, szüntelen szeretetet. Hatalom, az evilági mennyek csábító szépsége, vagy a világ feletti uralom vágya sohasem témái a vaisnava imáinak, aki szelíden és alázatosan így fohászkodik: „Lelkem atyja, mestere, Istene, barátja és férje! Szenteltessék meg a Te neved! Nem olyanért járulok Elébed, amit már meg is adtál nekem. Vétkeztem Ellened, és most szégyenkezve folyamodom a bocsánatodért. Szentséged érintse meg a lelkem, és szabadítson meg az anyagi fertőtől. Hajoljon lelkem odaadóan, alázatosan szent szolgálatodra abszolút szeretetben Irántad. Istenemnek szólítottalak, hadd burkolózzék hát lelkem a Te nagyságod csodálatába! Mesteremnek neveztelek, ezért lelkem áldozza magát szigorúan a Te szolgálatodnak! Barátomnak mondtalak, lelkem érezzen alázatos szeretetet Irántad, ne rettegést, ne félelmet! Férjemnek neveztelek, lelki természetem legyen örök egységben Veled, érezzen örök szerelmet Irántad, de sohase rettegést vagy csömört. Atyám! Adj elég erőt, hogy úgy mehessek Hozzád, mint lelkem szeretőjéhez, hogy egyek lehessünk örök szerelemben! Békesség a világnak!”
(Bhaktivinód Thákur: A Bhágavata)

2010. szeptember 18., szombat

a Bhágavata-purána két alaptanítása


Két elv jellemzi a Bhágavatát: a lélek meg nem szűnő szabad akarata, és fejlődése. A Bhágavata arra tanít bennünket, hogy Istentől mi is azt az igazságot kapjuk, amit Vjásza kapott, ha őszintén kutatjuk azt. Az igazság örök és kimeríthetetlen. A lélek mindig kap kinyilatkoztatást, ha nagyon keres. Az elmúlt korok nagy gondolkodói gyakran szólnak sóvárgó lelkünkhöz, és közreműködnek fejlődésünkben. Így segített Vjászának Nárada és Brahmá is. A sásztrák, más szóval szent könyvek nem tartalmaznak mindent, amit az örök Atyától megkaphatunk; nincs könyv hiba nélkül. Isten kinyilatkoztatása abszolút igazság, ám az ember képtelen volt mind befogadni, s eredeti tisztaságában megőrizni. Azt a figyelmeztetést kapjuk a Bhágavata tizenegyedik szkandhájának tizennegyedik fejezetében, hogy a kinyilatkoztatott igazság abszolút, de idővel a befogadó természete rányomja bélyegét, és az idők során a megannyi továbbító közeg hatására tévessé válik. (lásd Bhág. 11.14.3-5.) Ezért van szükség időnként új kinyilatkoztatásokra, hogy az igazság megmaradhasson eredeti tisztaságában. Ennek kapcsán figyelmeztetnek bennünket, legyünk óvatosak a régi szerzőkkel, bármilyen bölcs hírében állnak is.

El kell vetni minden téves eszmét, melyet a lelkiismeret békéje nem szentesít. Vjásza összegyűjtötte a Védákat, átrendezte a Puránákat és megszerkesztette a Mahábháratát, ám mégsem volt elégedett. Lelkiismerete nem szentesítette munkáját. Belülről így szólt hozzá: „Nem, Vjásza! Nem lehetsz elégedett az igazság helytelen ábrázolásával, melyet az elmúlt idők bölcsei ismertettek veled szükségképpen. Neked magadnak kell kopogtatnod az igazság kimeríthetetlen tárházának ajtaján, azon, amelyből a korábbi bölcsek is merítették a maguk lelki gazdagságát. Eredj az igazság kútfejéhez, ahol egy zarándokot sem ér semminemű csalódás!”

Vjásza így is tett, és elérte célját. Nekünk is ugyanezt ajánlják. A szabadság tehát az az elv, melyben Isten legértékesebb ajándékát kell látnunk. Nem szabad az előző korok gondolkodóit vakon követnünk. Magunknak kell gondolkoznunk, s próbáljunk meg olyan igazságok után kutatni, melyeket még nem fedeztek föl. A Bhágavatában azt a tanácsot kapjuk, hogy a sásztra szellemét, ne pedig a szavát kövessük. Ezért a Bhágavata a szabadság, a vegyítetlen igazság és az abszolút szeretet vallása.

Másik jellemzője a haladás. A szabadság kétségtelenül minden haladás atyja. A szent szabadság a szüntelen fejlődés és a szeretet végtelen aktivitásának feltétele. A szabadsággal való visszaélés degradál, így a vaisnava bánjék mindig gonddal Istennek ezzel a magasztos és gyönyörű ajándékával. A Bhágavata haladását úgy érzékeltetik, mint a lélek fölemelkedését az anyagi természetből Isten természetéhez, a májából az abszolútba, a végtelenbe. Ezért szól a Bhágavata imígyen magáról: „Ez a mű maga a lelki szeretet temploma; a gondolat (a Védák) fájának gyümölcse Sukadéva ambróziás szavaival elegyítve. Ó, ti jámborok! Igyátok hát újra meg újra a Bhágavata nektárát, mindaddig, amíg e halandó testben vagytok!” (lásd Bhág. 1.1.3.)

A száragrahí, avagy a haladó vaisnava még hozzáteszi: „A tudás fájának gyümölcse valójában több alkotórészből áll, édes és keserű ideákból. Ó, ti jámborok! A virágról nektárt gyűjtögető méhekhez hasonlóan kortyoljátok ti is az ambróziát, és vessetek el minden mást!”

A Bhágavatát kétségkívül nem könnyű megérteni, és amikor elkanyarodik a hagyományos és költői élet festői leírásától, stílusa merevvé válik, ágait pedig a szanszkrit költészet szokatlan alakjának lombozata takarja. A filozófiai mű szükségképp ilyen. Ezért magyarázatokra, jegyzetekre van szükség, hogy eligazodhassunk a könyv tanulmányozásában. A legismertebb magyarázó Srídhar Szvámí, a leghívebb tolmács pedig a nagy és nemes Csaitanjadéva. Isten áldja nemes útmutatóinkat!
(Bhaktivinód Thákur: A Bhágavata)

ajánló:
· a szív is jóváhagyja