2018. június 30., szombat

engedelmesség és önátadás


A Mahábháratában Bhísma az utasítást alaposan megfontoló Csirakárí történetével világít rá a tanulságra: az ember jusson szilárd elhatározásra, bizonyosságra, mielőtt cselekszik. Naróttam dász Thákur dalában a bizonyosság forrására is rámutat: „A szádhuk, a szentírás és a mester szavát eggyé téve szívemben folyvást a rajongó szeretet árjában lubickolok.”

Gondoljuk át alaposan, több dimenzióból is az engedelmesség kérdését: miképpen fonódik össze az önátadással? Elsőként vegyük elő a Bhágavata-puránát, mely egy másik, hasonló alaphelyzetből kiinduló elbeszélésben egészen más eredményre jut.
Történt, hogy Rénuká, a bráhmana Dzsamadagni felesége a Gangeszhez ment vízért, s ott megpillantotta a gandharvák királyát, amint a tündérekkel játszott a vízben. Belefeledkezett a látványba, kissé a boldogság utáni vágyakozás is feltámadt benne, így lekéste az áldozat idejét. Bűnbánóan sietett haza férje elé, s összetett kézzel, lehajtott fejjel állt meg előtte. Dzsamadagni azonnal átlátta, mi történt, és haragjában így szólt fiaihoz: öljétek meg ezt a bűnöst! Ám fiai nem hallgattak a szavára.
Dühösen legkisebb fiához, Parasurámhoz fordult, azzal az paranccsal, hogy ölje meg édesanyját, és engedetlen bátyjait is. Parasurám jól ismerte apja erejét, így követte utasítását. Ő vajon miért engedett apja felszólításának, miért nem ellenkezett? – merül fel a kérdés. A purána szövege a választ is nyomban megadja: mert jól ismerte apja erejét és természetfeletti képességeit. Srídhar Szvámí az utalást kibontva kommentárjában így fogalmaz: tudta jól, ha nem teljesíti apja akaratát, őt is halálra átkozza, ám ha elégedetté teszi, akkor még van esély – hiszen apjának nem csak a halál, hanem az élet felett is hatalma van. Teljesítette hát apja parancsát, megölte édesanyját és bátyjait. S valóban, Dzsamadagni megelégedetten mosolygott rá: jól van fiam, nagyon elégedett vagyok veled, teljesítem a kívánságod, bármi is legyen az. Keljenek életre anyám és bátyáim, s ne is emlékezzenek a történtekre – szólt ekkor Parasurám, s úgy lett. (Bhág. 9.16.1-8.)

Nem csupán a kommentátorok, de a purána szövege is rámutat: nem vak engedelmessége miatt cselekedett Parasurám úgy, ahogy, hanem józan megfontolásból. Számunkra a halál visszafordíthatatlan, végzetesen nagy távolságba taszító erő, ám ő tudta: apja számára megfordítható állapot, ezért okosan élt ezzel a lehetőséggel, megteremtve az összhangot az apja utasítása jelentette külső kötelesség, és a belső kötelesség – édesanyja oltalmazása –, és saját lelkiismerete közt.

A Bhágavata-purána a bhakti kilencféle módjáról, gyakorlatáról beszél, ezek egyike az önátadás. A szanszkrt szó: ātma-nivedana. A nivid ige idevonatkozó jelentése az ajándékoz, kínál, felajánl, a nivedana így átadást, rábízást, felajánlást jelent. Az ātma jelentése itt önmaga, így ātma-nivedana az, amikor az ember önmagát adja át, ajándékozza el. Máskor ugyanezt a fogalmat a még szemléletesebb ātma-nikṣepa kifejezéssel írják le: önmagunk odavetése. Ebben az állapotban – és halovány visszfényeiben is – az engedelmesség magától értetődő viselkedés.
Az önátadás első lépése az önrendelkezés elnyerése – hiszen amíg ez nincs, addig az önátadás pusztán szavakban megnyilvánuló jószándék. A felelős önrendelkezés révén megélt szabadsággal pedig a legszebb és legjobb dolog, ami történhet, ha az ember más kezébe teszi… a bizalom és szeretet ajándékaként.

Az önátadott ember élete tűnhet vak engedelmességnek, ám szívében megvan a szádhuk, a szentírás és a mester szavainak egysége, így a Naróttam dász Thákur ajánlása szerinti bizonyosság teljesül. Bizonyosságra jutott abban, hogy a dolgok túlnyúlnak rajta, túlnyúlnak akár az értelme pillanatnyi befogadóképességén, s mert még sosem csalódott a szeretett személyben, teljességgel rábízza magát. Ideális esetben minden körülmény közt. Dacolva akár a világ megvetésével, ahogy Szárvabhauma Bhattácsárja is dalolja:
„Becsméreljenek csak a gyalázkodók kedvük szerint, nem törődünk vele, ugye?
Megrészegültünk Hari szeretetének borától, hemperegjünk hát a földön, táncoljunk, s élvezzük ízeit!”
(Padjávalí, 73.)
Ha kell, akár a biztos pontot jelentő sásztrával is szembefordul, a bizalom és szeretet lehet ennyire mélységes. Ennek példája Judhisthir, aki a dharmán és saját elvein is túllépett: bár mindig igazat szólt, egyetlen alkalommal – Krsna kívánságára – mégis hazudott mesterének. Története jól példázza azt is, hogy az önátadás nem mentesít a felelősségtől. Judhisthir tudván tudta, hogy tettéért pokolra kerül, ám Krsna kedvéért ezt is vállalta. A történet arra is rámutat, hogy valóban túllépésről van szó, Judisthir a megélt dharmát hagyta maga mögött, nem pedig „savanyú a szőlő” legyintéssel a sikertelen próbálkozásról mondott le.

Bárhogy is, az önátadás fontos mozzanata a mélységes bizalomból és szeretetből fakadó szabad elhatározás. Magas eszmény, ám vajon miképpen járhat el a tanítvány addig, míg nem erősödött meg ennyire a hite, a bizalom még nem ennyire szilárd?
A bizalmat, szeretetet elvárni sem lehet, nemhogy előírni. A forma kedvéért mímelni képmutatás, erőltetni sem lehet. A szeretet nem a felszíni hullámok fodrozódása, hanem a tenger mélységének stabilitása. Lassan épül, sok apró lépéssel, mozzanattal – vagy a tenger metaforájánál maradva: megannyi patakocska, folyó állandó áramlása tölti fel a medret cseppjeivel, s ez biztosítja az állandóságát. És a tanítvány tegyen meg mindent azért, hogy erősítse a bizalmat.
Mégis előfordulhatnak zavarok, fennakadások. Mit tegyen például a hű és lelkiismeretes tanítvány, ha kap egy utasítást, ám azzal nem ért egyet? Előfordul, hogy szolgálata elvégzésének jobb módját is látja annál, mint ahogy a mesterétől hallotta. Egyszerű, gyakorlatias eset, és talán a válasz is nyilvánvaló: tegye meg javaslatát, majd természetesen cselekedjék úgy, ahogy felvetésének megvizsgálása után mestere kívánja. A szolgálatadás lényegi vonása, hogy úgy végezzük, ahogy a másiknak tetszik.
Ha nem ez az ok, vizsgálódjon alaposan. Pusztán a nehézségtől ne hátráljon meg. Komolyabb a helyzet, ha úgy találja, a kapott utasítás ellentétben áll a lelkiismeretével, vagy – úgy véli – a tannal is. Az ácsárják szerint, ha a tanítvány ilyen utasítást kap, gondolja úgy: a mester most megvizsgálja hitem szilárdságát. És fejtse ki alázatosan, miért nem teljesíti az utasítást, miben talál ellentmondást – tegyen kísérletet így a szádhuk, a szentírás és a mester szavának szívében eggyé formálására. S ha ismételten összeegyeztethetetlen utasítást kap, akkor gondoljon rá úgy, mint különlegesen erős és mélyreható próbatétel, ám ragaszkodjon a szádhuk és a sásztra tanításához.

S mi a teendő, ha valamiképpen csorbul a bizalom? A hit sérülékeny, törékeny dolog, s bizony, megesik az ilyen, mindegy is, miként áll elő ez a helyzet. Ilyenkor a legjobb, ha a tanítvány feltárja a kétségeit, és segítséget kér. A hit nem elvárható, és nem is kikényszeríthető, sem mással, sem magunkkal szemben. A hit ajándék. Így beszél róla Csaitanja Maháprabhu is: „az univerzumban kóborló néhány szerencsés lélek a mester és Krsna kegyéből hozzájut a bhakti liánjának magjához.” (brahmāṇḍa bhramite kona bhāgyavān jīva | guru-kṛṣṇa-prasāde pāya bhakti-latā-bīja || Cscs. 2.19.151.) Nem jár, nem érdemelhető ki, nem kérhető számon, hanem néhány szerencsés lélek ajándékba kapja. Mert a tanítvány mestere és társai tudják ezt, segíthetnek a megerősödésben. A közösségből (és napi problémákból) való kivonás, vagy lelkesítés ilyenkor kevés, a bajba jutott tanítványnak nem lendületre, hanem érzelmi biztonságra, a megértéshez szükséges együttgondolkodásra van szüksége – és ez a felkarolás, támasz a társak és a mester feladata. „Volt valamid... most elveszett, hát keressük meg együtt, hadd segítsek ebben!” – ilyenkor ezek a jó szavak, nem a „menj, és gondolkodj azon, miben hibáztál!”

Az engedelmesség, és az önátadás is természetéből fakadóan alárendelődéssel jár. Szándékosan nem hierarchiát írok, hiszen nem rendszerről van szó, hanem személyes kapcsolatról. Nagyon szépen tapint rá az engedelmesség lényegi vonására a szanszkrt śuśrūṣu kifejezés. A szó gyöke a śru – hallgat, figyelemmel kísér, engedelmeskedik, követ ige. A gyök ismétlődése itt az adott cselekvés iránti vágyakozást jelenti: a hallás iránti vágyakozást. Olyasvalakiről van tehát szó, aki figyelmesen hallgat, majd követi a hallott tanítást. A śuśrūśā maga a cselekvés: hallásvágy, engedelmes kötelességtudat és szolgálat, a śuśrūṣu pedig a személy, akiben felébredt a tanítás hallása iránti vágy, és hűséggel szolgálja tanítóját. És ez személyes kapcsolatot feltételez.

Az alárendelődés kapcsán megfontolandó még egy gondolat: mondják, a kor jellemzője, hogy támadás alatt áll mindenféle tekintély, s a tekintély tisztelete – ennek következménye pedig az engedelmességgel szembeni ellenállás. Ez bizonyos tekintetben igaz is. Óhatatlanul bekövetkezik, ha a tekintély formálissá válik, pozícióból, születési előjogból, vagy éppen a tűzhöz való közelségből eredeztetik, s nem a teljesítményből, vagy kvalitásból fakadó tisztelet következménye. A tekintély valós alapja csupán a megbecsülés… s ha a megbecsülés bármely oknál fogva erodálódik, akár okkal, akár a tanítvány hamis büszkesége következtében, elvész a tekintély. Talán a megoldás itt is az egymás felé való közeledés lehet, a szeretet erősítése – hiszen ez a bhakti útja.

1 megjegyzés: