2013. július 20., szombat

Isten nevibe'


(A lekváros kenyér igaz meséje)

Olyan szegények voltunk, hogy az zsír kincsnek számított. Félre rakta, féltve őrizte, ünnepi sütés-főzésre kuporgatta Édesanyám. Lévén a kertben sok fa, a nyárvégi foglalatosságok egyike a szilvalekvár főzése volt. Apám gondoskodása folytán földkályhát ástunk az üstnek, „forgattyús kavaró" került a fortyogó lekvár fedeleként. Akkori, nyári barackbefőzés után ősszel ez volt a kertes házak egyik fontos föladata.
Szájában szűkülő, hasas, égetett agyag fazekakba tartotta Édesünk a lekvárokat. Talán ezért is maradt meg emlékezetemben, na meg a pinceajtó mögötti hasalásuk miatt. Oda sóvárogtunk ugyanis, de beleenni nem mertünk. Merthogy ott laktak, ott pöffeszkedtek kétujjnyi, kemény bőrözött tetővel, amibe merőkanálnyi lyuk vágódott. Ebből az öklömnyi „töltőből" kenődött deszkavastagságú barna-kenyerünkre az édes nedű, amitől nevetős lekvárbajuszunk lett. A zeneiskola majd három kilométerre volt, s út közben különféle „foglalatosságok" adódtak madárfészek vizsgálatától a kiadós verekedésekig. Volt egy megállónk a múzeum mellett, ahol Gizi néni kötényes, vékony alakja várt hatalmas ízes kenyerekkel.

Napra hónap, évekre évtizedek jöttek. Alaposan szétszórta baráti társaságunkat az élet.
Vagy 30 év után meghatódottságtól párás szemmel szorongattuk egymás kezét Gáborral, aki fölidézvén a régi időket, hivatali kocsijának sofőrjével üzent:
MOST!
Robogtunk gyermekkorunk kisvárosába, megállván a múzeum mellett két őszfejű, kopaszodó ember baktat az ismerős ház kerti útján befele. Be Gizi nénihez, aki öregségében ugyan megtestesedett, mosolya, nevetése a régi. Meghatódva ülünk az ismerős, kerek ebédlőasztal körül.
Istenem, milyen óriási volt ez az asztal! Alatta nagyjátékok, sok - sok történet, mese és sugdosás esett, míg a felnőttek a befüggönyözött szoba titkokat tartó kártyázása közben váltották meg a világot emberszorító idők térítőjén - nem gondolván velünk, asztal alá szorult boldog szabadságban élőkkel. S most itt ülök több emberöltő gondjain kopott patinás asztal mellett. Szeretettel simogatom álmodó szemmel az elmúlt idő szőnyegén elment, s maradt lelkeket. Persze végig kellett mondanom, hogy „hogy, s mint vagyunk", mi lett a „fára mászó" gyerekből, s famászó utódaimból. Mondani kellett – mert olyan jó többször, fennhangon ismételni – mi is lett csemetéinkből, hogyan csináltak két szöszből harmadikat. Mire vitték mesékből kihajtott vágyak az életüket, hogyan estek a növések rajtuk: mintha mi semmit sem változtunk volna...
Mire az oda - vissza váltott szavak regényesítették a múltat, letettük a teás poharakat is. Az estében körbejártak már a fényképek. „Szinte hihetetlen, hogy ez én lettem volna" döbbenetek és „tisztára hasonlít"-ó jelzők után Gizi-néni titokzatos mosollyal, régi kedves hangján, kötényébe törlő kézzel odatipegett az asztal közepén gondosan letakart, nagy tálhoz: – Készültem, készültem, már napok óta gondolkodtam, mivel lephetnélek meg benneteket. Úgy érzem, ez lenne a Ti legeslegnagyobb kívánságotok – kiáltással eltüntette a kendőt, s ott, ott több, vastag, vastagon megkent

mesebeli lekváros kenyér
lapult.
Az asztalhoz hívott sofőr nem érthette, miért kell könnyünkkel áztatni a kenyeret, Gizi néni fölöslegesen kifújta az orrát, szemérmesen eltakarván lelkének mosolyát, s a visszahozhatatlan, titokzatos múlt homályából csak ennyit mondott: Isten nevibe'! 

-----------------------------
Hadd nyújtsam át a slókamálá új rovatának, a vendégszerzők írásainak első darabját.. Mikor kedves barátom jóváhagyását kértem gondolatai közzétételéhez, csupán arra kért, nyomatékosítsam: „minden Istenhez tartozik, mi csak bérlők és feladatteljesítő lélekgyakornokok vagyunk."

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése