a jó király

A Dzsagannáth-vallabha bevezetőjében a műfaj hagyományait követve a darab rendezője a szútradhára (szó szerint: zsinór-tartó) lép a színre, aki társnőjével, egy táncosnővel (natí) beszélget. A szútradhára a kor szellemében az uralkodót dicsőíti, s elmondja, miként kérte fel a király a szerzőt a mű megírására.

yan-nāmāpi niśamya sanniviśate sekandharaḥ kandaraṁ
svaṁ vargaṁ kala-varga-bhūmi-tilakaḥ sāśraṁ samudvīkṣate |
mene gurjara-bhūpatir jarad ivāraṇyaṁ nijaṁ paṭṭanaṁ
vāta-vyagra-payodhi-potagam iva svaṁ veda gauḍeśvaraḥ ||5||

Kinek csupán neve hallatán Székhandara barlangba menekül,
sajátjaira nézve Kérala királya sírva fakad,
Gudzsarát uralkodója pusztuló dzsungelnek látja saját városát,
Bengál ura pedig csupán hánykolódó ladikként tekint országára.
 

Gudzsarát India északnyugati, Kérala pedig délnyugati részén terül el, így nem szomszédos országokról van szó, Székhandara pedig valószínűleg Alexandrosszal, Nagy Sándorral azonos… ezért a vers üzenete: térben és időben távol, minden király közül kiemelkedik Pratáparudra Mahárádzs.

kāya-vyūha-vilāsa īśvara-girer dvaitaṁ sudhādīdhiter
niryāsas tu himācalasya yamakaṁ kṣīrāmburāśer asau |
sāraḥ śārada-vāridasya kim api svar-vāhinī-vāriṇo
dvairājyaṁ vimalī-karoti satataṁ yat-kīrti-rāśir jagat ||6||

Alakja akár egy második Kailásza-hegy, nektárt árasztó hold,
mintha csak a Himalája, vagy a tejóceán ikertestvére lenne.
Akár a mennyei Gangesz vize, s az őszi esőfelleg
együttes ereje – dicsősége úgy tisztítja meg a világot.

yad-dānāmbukadamba-nirmita-nadī-saṁśleṣa-harṣād asau
riṅgat-tuṅga-taraṅga-niḥsvana-miṣāt prastauti yaṁ vāridhiḥ |
nitya-prastuta-sapta-tantubhir abhisyūtāṁ mano nākināṁ
yenaitat pratimā-cchalena yad amī muñcanti na praṅganam ||7||

Bőkezűségének vízárja hömpölygő folyóként öleli az óceánt,
kinek magasra felcsapó hullámai őt magasztalják.
Áldozatai gúzsba kötik az imádott istenségek szívét,
akik így soha nem hagyják el udvarát.

tena pratibhāṭa-nṛpa-ghaṭa-
kālāgni-rudreṇa śrīmat-pratāparudreṇa |
śrī-hari-caraṇam adhikṛtya
kam api prabandham abhinetum ādiṣṭo’smi ||8||

Az idő perzselő tüzeként tűnik fel ő a királyok számára! Ő, Srímat Pratáparudra király
parancsolta, hogy mutassak be egy színművet Srí Hari lótuszlábairól.

yad-uktam
így szólt:

madhuripu-pada-līlā-śāli-tat-tad-guṇāḍhyaṁ
sahṛdaya-hṛdayānāṁ kāmam āmoda-hetum |
abhinava-kṛtim anyac-chāyayā no nibaddhaṁ
samabhinaya naṭānāṁ varya kiñcit prabandham ||9||

Ó, drámaírók legjobbja, írj darabot Madhu ellenségének kedvteléseiről! Bővelkedjék a költői szépségben, hogy megörvendeztethessen minden jóérzésű műértőt. Új művet írj, ne más alkotás árnyékát, s azt mutasd be nekünk!

Rámánanda Ráj versei királyát dicsérik. Vajon milyen az eszményi uralkodó? Mindenekelőtt judhisthira – azaz szilárd (szthira) a küzdelemben (judhi). S itt nem csupán a csatában megmutatkozó személyes vitézségről van szó, hanem az élet minden területén, elsősorban a vezetésben mutatott állhatatosságról. Az igazság iránt elkötelezett király számára – miként Judhisthir számára is – ez az elkötelezettség jelenti a biztos iránytűt.
A jó király másik jellemvonása a paríksit – körbe (pari) tekintett (íksita). A Bhágavata-purána szerint Paríksit király az anyaméhben látta az őt Abhimanju fegyverétől megoltalmazó Krsnát, s mindenkit megvizsgált, vajon ő-e az a személy, akit akkor látott. Így mindig Krsnával volt, hiszen mindig, mindenkiben őt kereste. Az eszményi uralkodó esetében ez a tulajdonság – megvizsgáló, körbetekintő, körültekintő – azt is jelenti, hogy látja, és egyeztetni képes az alattvalók – a ráutaltak – sokféle érdekeit. Így döntéseiben a nem rövidtávú célok vezérlik, nem a pillanatnyi választási esélyeket latolgatja, hanem népének hosszútávú elégedettségére törekszik.
Szanszkrtul a király nrpa – az emberek (nr) oltalmazója (pa). Miként a gópa a tehénpásztor, a jószág oltalmazója, úgy pásztorolja a király a népét. Ám az ország lakóinak sokasága nem birkanyáj, számos érdek, vélemény feszül egymásnak természetes módon, országrészek, foglalkozások, és számos más körülmény miatt. A király, mint egy jó apa, gondoskodik minden fiáról, alattvalójáról. Ahogyan az apa is minden gyermekének egyformán jóakarója, úgy a király is… csak éppen a feladat nagyságrendekkel bonyolultabb, mint egy család irányítása.
Az eszményi uralkodó spirituális vezető is. Népe is ekként tekint rá, s ami talán fontosabb, ő maga is tisztában van e ténnyel. Azonban nem felsőbbrendűség-tudattal tölti el, hanem felelősséggel: személyes érdekei elé helyezi országa népének érdekét.
Manapság nem találunk ilyen jó királyokat, a szakralitás is kiveszett a közgondolkodásból, így az eszményi vezető, jó király helyett a demokrácia intézményeire próbáljuk bízni az irányítást. A demokrácia szétválasztja a közösség irányításának egyes területeit: a sokféle érdek összehangolására képviselőket választ, míg az ilyen, természetszerűleg vitákkal járó egyeztetési feladatok felett álló, függetlennek tartott szakemberekre bízza például a bíráskodást, vagy az állam vezetésének aprómunkáját.
A királyság kulcsszereplője nyilvánvalóan az uralkodó, és tanácsadói, akiknek véleményére támaszkodik, úgy a demokrácia működtetésében minden résztvevő kulcsszereplővé válik. Ha a viták veszekedéssé, harccá válnak, ha a cél nem a különféle érdekek összehangolása a közösség jóléte érdekében, hanem a másik fél kiszorítása, megsemmisítése, az éppúgy a rendszer működésképtelenségéhez vezet, mint amikor a király alkalmatlan.