a világkorszakok dharmája

A Manu-szanhitá az alábbi versekben írja le a világkorszakokat, és az egyes világkorszakokban élők számára ajánlott lelki utakat.

catuṣpāt sakale dharmaḥ satyaṁ ca eva kṛte yuge |
na adharmeṇa agamaḥ kaścin manuṣyān prati vartate ||1.81||

A krta (szatja)-jugában négy lábon áll a Dharma s az igazság, nincs vallástalansággal társuló haszonlesés ami az embereket megosztaná.

itareṣv āgamād dharmaḥ pādaśas tv avaropitaḥ |
caurik anṛta māyābhir dharmaś ca apaiti pādaśaḥ ||1.82||

A többiben a haszonvágy miatt a lábak elvesznek, a csalás, hazugság és az illúzió (Májá) által.

arogāḥ sarvasiddhārthāś caturvarṣaśat ayuṣaḥ |
kṛte tretādiṣu hyeṣāṁ āyur hrasati pādaśaḥ ||1.83||

Betegség nélkül, minden tökéletesség teljében négyszáz évig éltek a krta-korban, a trétá-korral kezdve az életkor csökkent a negyedével (azaz száz évvel).

veda uktam āyur martyānām āśiṣaś ca eva karmaṇām |
phalantyanuyugaṁ loke prabhāvaś ca śarīriṇām ||1.84||

A halandók életkora, mit a Véda említ, a rítusok áldásos következményei, ám a testetöltött (lélek) evilági hatalma is a világkorszakok rendjét követi.

anye kṛtayuge dharmās tretāyāṁ dvāpare apare |
anye kaliyuge nṝnāṁ yugahrāsānurūpataḥ ||1.85||

Eltérő a dharma az emberek számára a krta-jugában és a többiben is, a korszakok csökkenésének megfelelően.

tapaḥ paraṁ kṛtayuge tretāyāṁ jñānam ucyate |
dvāpare yajñam evāhur dānam ekaṁ kalau yuge ||1.86||

A krta-jugában az önfegyelem gyakorlása (tapasz) a legfőbb, a trétában a tudás (gjána), a dváparában az áldozat, (jagja) míg csupán az adományozás (dána) elegendő a kali-korban.

A figyelmes olvasó felkapja a fejét: hiszen azt hallottuk, hogy a kali-kor juga-dharmája Isten magasztalása! Nincs itt valami probléma? Ha beleássuk magunkat a purána-irodalomba, az alábbi gondolattal találkozhatunk (például a Visnu-puránában, Parásara és Maitréja beszélgetésében, 6.2.17.):

dhyāyan kṛte yajan yajñais tretāyāṁ dvāpare'rcayan |
yad āpnoti tad āpnoti kalau saṅkīrtya keśavam ||

Ami elérhető a krta-korban meditálva (dhjána), a trétában áldozatokkal áldozva (jagja), a dváparában imádva (arcsana), mindaz a kali-korban is elérhető Késava együttes magasztalásával (szankírtan).

A Bhágavata-puránában szintén e témáról kérdezi Paríksit király Sukát:
„16. Paríksit király kérdezett: Kérlek, mondd el nékem részletesen, óh, nagy bölcs, miként szabadulhatnak meg az emberek a kali-korszak töméntelen bűnétől e korban?
17. Beszélj nékem az egyes korszakokról is, s a korszakokra előírt vallási kötelességekről, valamint az univerzum élettartamáról, keletkezéséről és megsemmisüléséről, és a Legfelsőbbet képviselő, s Őáltala hajtott idő múlásáról!
18. Sukadév válaszolt: Emberek oltalmazója! A krta (szatja) korszakban a vallás négy lábon áll s az emberek állhatatosak. (A vallásosság eme) négy lába az igazságosság (szatjam), a könyörület (dajá), a vezeklés (vagy önfegyelmezés: tapasz) és az adományozás (dána).

A Bhágavata-purána első énekében Paríksit király így szól a bika képében megjelenő Dharmához: „Önfegyelmezés (tapasz), tisztaság (saucsa), könyörület (dajá) és igazságosság (szatja) – e négy lábon állsz, ám a vallástalanság a büszkeség, (a másik nemhez fűződő) ragaszkodás és bódulat képében eltörte lábaidat.” (Bhág.1.17.24.)
Srídhar szvámí szerint a dána azt az adományt jelenti, ami megszabadít a ragaszkodás és ellenszenv kettősségétől, valamint rettenthetetlenséggel áld meg. Nem holmi anyagi javakkal történő adakozásról van tehát szó, hanem lelki felvilágosításról… ezért ez ugyanazt jelenti, mint az első énekben említett „tisztaság” szó, mely ott is hasonló értelemmel bír.

19. E kor emberei általában elégedettek, könyörületesek, barátságosak (minden lénnyel), higgadtak és béketűrők. Önfegyelmet gyakorolnak, az önvalóból merítik örömüket, mindenkire egyformán tekintenek, s az önmegvalósítás érdekében lemondásokat vállalnak.
20. A trétá-korszatól kezdve a vallás fokról-fokra elveszti egyik lábát az erőszak, a hazugság, az elégedetlenség és a viszálykodás miatt.

Megjegyzés: a felsorolt tényezők mind egy-egy lábát – tartópillérét – támadják a dharmának: a hazugság az igazságot, az erőszak a könyörületet, az elégedetlenség az önfegyelmezést, a viszály az adományozást.

21. Akkor (a trétá-korszakban) az emberek gyakorolják (még) a (védai) rituációkat, vezekléseket és a lemondást, az erőszak és a kéjsóvárság nem jellemző rájuk. A három emberi életcélt (vallás, anyagi gyarapodás és érzékkielégítés) buzgón gyakorolják majd, s (bár ekkor alakulnak ki a társadalmi rendek), a védaismerő bráhmanák lesznek túlsúlyban.
22. A dvápara-korszakban a vallás négy lábából – együttérzés, vezeklés, igazságosság és adakozás – kettőt eltör a vallástalanság – az erőszak, a tisztátalanság, az igazságtalanság s az önmegtartóztatás hiánya.
23. Ebben a korszakban az emberek kedvelik a dicsőséget, s nagyszabású áldozatokat mutatnak be. Örömüket lelik a védatanulmányokban, bőség és jókedv jellemzi őket, családjaik kiterjedtek. A négy társadalmi rend közül a bráhmanák és a ksatriják az uralkodók (ők vannak többségben).
24. A kali-korszaban Dharmának már csak egy lába marad épen, de a vallástalanság terjedésének köszönhetően az is egyre gyöngül, majd teljességgel megsemmisül.
25. Ebben a korszakban az emberek kapzsiak, erkölcstelenek és könyörtelenek, ok nélkül is kaphatók a viszálykodásra, szerencsétlenek és mérhetetlenül kéjsóvárak. Súdrák, halászok s effélék ragadják magukhoz a hatalmat.
26. Az emberekben szemmel láthatóan nyilvánul meg a jóság, szenvedély és tudatlanság hatása, ami idővel hol előtérbe kerül, hol visszaszorul elméjükben.

Visvanáth Csakravartí kommentárjában megjegyzi, hogy miként az asztrológiában egy-egy bolygó hatását árnyalja a többi, hasonlóan egy-egy jugában is periodikusan megjelenik a többi – ezért fordulhat elő, hogy olykor a kali-korban is a dharma megerősödését tapasztalhatjuk.

27. Amikor jóság uralja az érzékeket, az elmét s az értelmet, s az embereket az aszkézis (tapasz) és a bölcsesség (gjána) foglalkoztatja, az a szatja-korszak uralma.
28. Amikor a vallásos érdem mellett a világi javak birtoklása és élvezete a legfőbb az emberek számára, az a szenvedély uralta trétá-juga, óh, nagytudású!
29. Mikor általánossá lesz a kapzsiság, elégedetlenség, büszkeség, képmutatás és irigység s az embereket a vágy sarkallja tettekre, az a dvápara-korszak, melyet a szenvedély és a tudatlanság együttesen ural.
…
49. Óh királyom, egész lényeddel azon légy, hogy szíved trónusára emelhesd az Úr Késavát, mert ha Őrá gondolsz tested elhagyásakor, bizonyosan eléred a legfőbb célt.
50. Ő (az univerzum) legfőbb irányítója, a mindenség oltalma és Felsőlelke, ezért ajánlatos mindig Őreá gondolni, mert aki (élete során, s ennek eredményeképpen) halálakor is Őrá gondol, elérheti Őt, óh, Paríksit!
51. Királyom! A kali-korszak a gonoszság tárháza, de van egy kiváló jótulajdonsága: pusztán az Úr Krsna szent neveinek zengésével az ember megszabadulhat minden ragaszkodástól s elérheti a Legfelsőbbet.
52. A kali-korszakban az Úr Hari szent neveinek s dicsőségének zengése (kírtana) mindama áldást megadja, amit a szatja-korszakban az Úr Visnun meditálva (dhjána), a trétá-korszakban néki bemutatott nagyszabású áldozatokkal (makha), s a dvápara-korban a rituális áldozatok (paricsarjá) révén értek el.” (Bhág.12.3. fejezet)

Hasonlóképpen tanítja a világkorszakok dharmájáról a bölcs Karabhádzsana Nimi királyt, a Bhágavata-purána 11.3.19-36. részében.

Foglaljuk össze az eddig olvasottakat:
 

a korszak neve	szatja / krta	trétá	dvápara	kali
	igazság / négyes (megtett, bevégzett)	hármas	kettős	viszály
juga-dharma a Manu-szanhitá szerint	önfegyelmezés	tudás	áldozat	adományozás
juga-dharma a puránák szerint	meditáció	áldozat	imádat	magasztalás
uralkodó kötőerő	jóság	szenvedély	szenvedély és tompaság	tompaság
dharma leomló oszlopai	önfegyelem	tisztaság (adományozás)	könyörület	igazságosság
a dharmát romba döntő tényezők	elégedetlenség	viszály	erőszak	hazugság

 
A világkorszakok nevei arra utalnak, hogy idejük a legutolsó, kali-kornak többszörösei.

Tekintsük át rendre a világkorszakok dharmáit.
A szatja-jugában a puránák és a Manu-szanhitá tulajdonképpen ugyanarról szólnak: az önfegyelmezés gyakorlásának módja maga a meditáció… s a korszak megkülönböztetett jellemzője is az önfegyelem, aszkézis maga. A trétá-kor avatárja (Jagja, a megszemélyesült áldozat) vörös színű attribútumai a szentelt zsinór és a különféle áldozókanalak, s a három Véda tudása nyilvánítja meg (lásd Bhág. 11.5.24.). Így érthető, hogy az egyik szöveg a nagyszabású áldozatok megrendezését, míg a másik a tudást emeli ki. A dvápara kor áldozata a nagy közösségi események helyett a szűkebb körben gyakorolt imádat… a múrtiimádat, illetve a családosok napi áldozata. A kali-korban javasolt dharma tekintetében azonban eltérést találunk a Manu-szanhitá, és a puránák között: az ember kezében nem maradt semmi transzcendens, forduljon hát gondoskodó figyelemmel embertársai felé – mondja a Manu-szanhitá –, ám a puránák messzebb tekintenek. Való igaz, e korszakban a képzettség és a képesség is hiányzik az emberekből, ám az Úr könyörületes, és az ő magasztalása, a Hari-kírtan megmenti gyakorlóját!