ahinszá 2

A Manu-szanhitából idézett versekkel kapcsolatban a slókamálá egy kedves olvasója így kérdezett:

Valahol ezt olvastam: „Isten szeretete együtt jár az ő gyermekeinek szeretetével.”
Vajon a hétköznapi ember életében (itt és most) mit jelent az ahinszá? Mi van még a hús-nem-evésen túl?
S miért van, hogy az egyik embernek ez természetes, a másiknak meg nehézséget okoz? S ahogy egy ismerősöm fogalmazott: - Kívánja.

Kedves NB!

Mit jelent az ahinszá? Mert a szó szanszkrt, érdemes fellapozni a szótárakat is: hinszá jelent bántalmazást, ártást, ártalmat (mely lehet testtel kapcsolatos, szavakkal vagy gondolatban megvalósuló); ölést, pusztítást; illetve rablást, fosztogatást, erőszakot. Az a-hinszá mindennek az ellentéte: a nem-ártás általában (fizikai, verbális vagy mentális sérelemokozás elkerülése); nem ölés; vagy a fosztogató mentalitás elkerülése, megállítása. Olykor egyik, máskor másik oldaláról beszélnek – mint a Manu-szanhitá részlet is, mely egészen konkrétan a táplálkozási célú állatölést vizsgálta –, ám az ahinszá egyszerre jelenti mindhármat.
Az ahinszá a jóga kezdete – s ez nem üres szóvirág, Patanydzsali Jóga-szútrái szerint a jóga első lépcsőfokán, a rossz szokások, a helytelen életvitel feladásának lépései közt a legelső az ahinszá. A legelső ugyan, mégis messzire vezet, ahogy Patanydzsali leszögezi: „A nem-ártásban megállapodottak közelségében megszűnik a viszály.” (ahiṁsā-pratiṣṭhāyāṁ tat-sannidhau vairatyāgaḥ, 2.35.) Az ahinszának ez a foka több mint az ártalom kerülése… furcsa oximoron az erőszakmentesség végül: gyöngéd erőszakká, szelíd kényszerré válik, mely másokra sugározva ellenállhatatlanul békességre késztet.

Mit jelent mindez a hétköznapi ember életében? Azt gondolom, nem tételes felsorolást kell adjunk a követendő szabályokról… hiszen az élet mindig új helyzeteket teremt. Jussunk megértésre az eszmények felöl, kerüljünk közelebb hozzá gondolatainkban és amennyire csak lehet, építsük be őket életünkbe is. Ide tartozik a hús-nem-evés is, de az is, hogy egy nehéz nap után nem a családomon vezetem le a felgyülemlett feszültséget.
Amennyire csak lehet – írtam –, s ez talán kicsit elkenősen hangzik, de valóban így gondolom: a fogyasztást piedesztálra emelő világ gyökeresen ellentmond az ahinszának, s ha részt veszünk a világ folyásában, sértjük az ahinszát. Nem eszünk húst, rendben, de az állam az adónkból támogatja az állattenyésztést, a vágóhidakat, ha tehát befizetjük az adónkat, azzal mi is támogatjuk ezt a tevékenységet. Azt mondod, nem fizetsz adót? Ha csak egy kiflit veszel, azzal is adózol… megfizeted az áfát. Nem eszünk húst… de iszunk tejet… a tej „előállítása” vajon mennyire ahinszá módszerekkel történik? Elkerülöd a nagyáruházakat, s közvetlenül a termelőtől veszed… de a tejtermelő vajon milyen kapcsolatban áll a vágóhidakkal? Jó, lemondtál a tejről is… a zöldség, milyen viszontagságok után került az asztalodra? A megtermelése közben mennyire mérgezték a földet? Mindent közvetlenül a termelőtől vásárolsz… azaz beülsz az autódba… útközben hány bogár kenődik szét a szélvédődön?
Ezért gondolom tehát, hogy amíg a világban élsz, ki kell jelölnöd magadnak a határokat… mennyire veszel részt benne, mit tekintesz elfogadhatónak a magad számára, mit nem. Nem leszel hentes, de az adódat azért befizeted. Eszményei, kultúrája, karmája szerint ölés tekintetében is mindenki meghúzza a maga határvonalát… az egyik ott, hogy nem öl embert, a másik ott, hogy nem öl állatot, a harmadik megpróbál nem részt venni a tejtermelésben, és így tovább. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy csupán ízlésbeli volna a különbség a kannibál és a vegetáriánus között... helyes, ha minél közelebb pozícionáljuk magunkat Patanydzsali ahinszá-eszményéhez.

Ez a pozicionálás az ahinszá nem-ölés jelentése szerint, ám mint a bevezetőben igyekeztem kifejteni, az ahinszá több, mint nem ölés. A tágabb jelentés szerint keresve a végpontokat egyik oldalon az evilági létezés alaptörvénye áll… ahogy a Bhágavata-puránában is olvashatjuk: „élőnek élő az éltetője” (jīvo jīvasya jīvanam, Bhág. 1.13.47.), azaz az egyik élőlény teste a másik táplálékává válik. A mozgatórugó itt a személyes vágy, a gondolkodás jobbára rövidtávú, az ember célja elérésének érdekében átgázol mindenkin, akin csak tud.
Ami túlvezet ezen, az a dharma. A dharma alapelve a személyes vággyal ellentétben az áldozat, az egymásról gondoskodás, így hosszútávra tekint, s öröme a mások öröme. Olykor eszmékhez kötődve (pl. hazaszeretet) haladhatja meg az ember személyes vágyait, máskor embertársaihoz, vagy Istenhez fűződő szeretete emeli fel.
Az emberi létforma kitüntetett jelentőségű… a tudatossága miatt. Az emberi születéssel döntési helyzetbe kerültünk: kihasználó vagy felelősen gondolkodó mentalitással tekintünk a minket körülvevő világra… ez a két végpont, mely között keressük saját helyünket. Zárójelben: számomra az ember mindenevősége éppen e döntési helyzet leképeződése a táplálkozás világára: a tigris vagy a tehén nem választhat, hogy mit eszik, emésztőrendszere megszabja a lehetőségeit, az ember azonban tudatos döntést hozhat… s e ponton teljesen egyetértek az általad idézett gondolattal: „Isten szeretete együtt jár az ő gyermekeinek szeretetével.”

Miért van, hogy az egyik embernek ez természetes, a másiknak meg nehézséget okoz? Mindannyian mások vagyunk…előző életeink sokaságaként felgyülemlett tapasztalataink – karmánk – különböznek. Más a szemlélet is, például a keresztény kultúrkörben felnövekedve az állatokat inkább tárgyaknak, a környezet uralnivaló részének tekintik, mint társaknak, ráadásul a húsevés a jólét jelképe is… nem csoda hát, hogy jóval erősebb a kötődés. Míg van, akiben kora gyermekkora óta szilárd a meggyőződés: nem jó dolog húst enni. Így, e sokféleséggel szép a világ…


Ajánlott olvasnivaló: Napkelet Jógaház: Az első erkölcsi fegyelem