Siksástaka 3.

tṛṇād api su-nīcena taror api sahiṣṇunā |
amāninā mānadena kīrtanīyaḥ sadā hariḥ ||3||
 
A fűszálnál is alázatosabban, a fánál is türelmesebben,
szerényen, s a tiszteletet megadva dicsőítendő mindig Hari.

Bhaktisziddhánta Szaraszvatí Prabhupád kommentárja:

Az ember eredendően Srí Krsna szolgája, ezért a szent nevek zengése örök kötelessége – akár az anyagi lét vándorútja során, akár a lelki birodalom örökkévalóságában. Az emberiség üdvének és sikerének legfőbb záloga a szent nevek együttes zengése. A mantrázás áldást hoz reánk s másokra is.

Az Úr Csaitanja e verse arra hívja fel a figyelmet, miként kerülhető el a sértés és az utánzás (náma-aparádh és náma-ábhása) a mantrázás során. Kinek értelme Krsna helyett inkább az anyagi élvezetek mámora felé fordul, saját nagyságának illúziójában él. Az uralkodásra vágyó ember képtelen fölismerni parányiságát s a béketűrés sem tartozik erényei közé. Nem hajlandó megválni hamis énképétől és alaptalan büszkeségétől. A durva anyagi önzésben élő ember nem hajlandó, mi több, képtelen bárki mást magával egyenrangúnak tekinteni. Ezzel szemben egy vaisnava, aki Krsna szent nevéből meríti örömét alázatosabb a fűszálnál és béketűrőbb a fánál, nem fűti személyes becsvágy, noha jómaga mindenkit tisztel. Az ilyen emelkedett lélek méltó a szent nevek állandó zengésére. Természetes tisztelettudása (mánada) folytán hódolatát ajánlja a lelki tanítómesternek s felsőbb vaisnaváknak, tanítványait s követőit pedig szép szóval, nagyrabecsüléssel ösztönzi a mantrázásra, s önzetlen módon semmiféle viszonzást nem vár el tőlük.

Egy tiszta bhakta jól tudja, hogy a dicsérő szó nem üres világi formaság, hanem a tényleges lelki tulajdonságok nagyrabecsülése. S ha valaki mégis hízelgésnek minősíti a dicséretet, egy bhakta ezt is békességgel eltűri. Egy tiszta bhakta természetéből adódóan hitványabbnak tartja magát az úton heverő szalmaszálnál, melyen mindenki keresztülgázol. Egy igazi szent sohasem hiszi magát vaisnavának vagy lelki tanítómesternek, inkább az egész világot gurujának tekinti, önmagát pedig a legelesettebb embernek. Jól tudván, hogy az Úr Krsna minden élőlény szívében, mi több, minden atomban ott lakozik, senkivel és semmivel sem bánik rosszul, nem vár és nem követel senkitől semmit. Mások irigységére és alaptalan megvetésére nem válaszol haraggal, éppen ellenkezőleg, haragosai jólétéért fohászkodik.

A szent neveket vétkek nélkül zengő bhakta mindig hűséges marad a gurujától kapott odaadó szolgálathoz, folyamathoz. Nem vezet be új módszereket, nem cserélné fel a mahámantrát holmi kitalált rigmussal. Amíg egy vaisnava ragaszkodik guruja útmutatásához, alázata még akkor sem vonható kétségbe, ha büszkén hirdeti a szent nevek dicsőségét vagy könyveket ír. Az olcsó elismerés reményében színlelt alázatoskodás nem igazi alázat. A szent neveket megszakítás nélkül magasztaló nagy lélek nem személyes élvezete tárgyának tekinti a világot, hanem az Úr, s hívei szolgálatának nagyszerű eszközét látja benne. Egy fejlett bhaktának számos tapasztalata van a mantrázásról, éppen ezért eszébe sem jutna annak elhanyagolása. Nem hirdet új elveket s véleményeket, és jól tudja, alázata végét jelentené, ha vaisnava bhakták gurujának hinné magát.

Aki nem méltányolja az Úr Csaitanja e nyolc versének tanácsait, minden bizonnyal anyagi dolgokra törekszik, s lelki mivoltát feledve az érzékei után szalad. Meglehet, az elismerés szomjú vágyától űzve az emelkedett vaisnava, vagy a guru szerepében akar tetszelegni, de így esélye sincs a szent nevek tiszta zengésére. Az ilyen képmutató ember társasága még az egyébként őszinte és hűséges követőit is megfosztja a szent név áldásától.

(forrás: Gangesz folyóirat, 27. szám)

Bhaktivinód Thákur Siksástaka kommentárjából a harmadik vers magyarázata a Bhaktipédián.
~~~~~~~~~~~~

Siksástaka-kommentárok a Slókamálán