2012. április 18., szerda

Siksástaka 3. - alázattal, tisztelettel


tṛṇād api su-nīcena
taror api sahiṣṇunā |
amāninā mānadena
kīrtanīyaḥ sadā hariḥ ||3||

tṛṇāt –
fűszálnál; api – még; su-nīcena – nagyon alacsonyabban; taroḥ – fánál; api – még; sahiṣṇunā – türelmesebben, béketűrőbben; amāninā – szerényen (a-mānin – nem öntelt); mānadena – tiszteletet adóan; kīrtanīyaḥ – dicsőítendő; sadā – mindig; hariḥ – Hari

A fűszálnál is alázatosabban,
a fánál is türelmesebben,
szerényen, s a tiszteletet megadva
dicsőítendő mindig Hari.

Ebben a versben a lelki élet gyakorlásának kulcsát fogalmazza meg Csaitanja, az alázatot. Úgy tartják, ezt a verset a hívő embernek emlékeztető nyakláncként kell viselnie. A természeti példák a változó kulturális viszonyok mellett is érvényben maradnak, a fűszál mindenütt a szerénység, alázat szimbóluma, a fa pedig a béketűrés nagy jelképe. Az emberi képességeket a fűszál helyzetével egybevetve a tanítók a fűszálat tartják értékesebbnek, mert az mindig helyesen cselekszik: nem csap vissza, ha rátaposnak. Miért a fa a béketűrés példája? Ha senki nem locsolja, a fa nem követelőzik, ha valaki letépi leveleit, letöri ágait, vagy akár kivágja, csak hallgat, nem tiltakozik.

Az emberi értelem azonban a legtöbb esetben az abszolút jóval szemben rossz felé törekszik, s megvan benne az ellenkezés hajlama. Ráadásul az ember úgy van megalkotva, hogy a lelki öngyilkosságot kísérti, a hitetlenség, illetve önhittség formájában. Az emberek többsége saját nagyságának illúziójában él. Az önhitt ember képtelen fölismerni parányiságát s a béketűrés sem tartozik erényei közé. Följebbvalóira irigykedik, az egyenrangúakat bírálja, alárendeltjeivel pedig igazságtalan. Azonban a lelki fejlettség alapvető jele az alázat. Az ilyen embert nem fűti személyes becsvágy, noha jómaga mindenkit tisztel. Az Isten iránti tisztelet itt kapcsolódik össze az élőlények tiszteletével, egyik nélkül nem teljes a másik. S bár a Csaitanja-féle bhakti nem az istenfélelmen alapul, hanem a spontán rajongást célozza, a lelki gyakorlatokat mégis áthatja az áhítat igénye, a témát megillető tisztelet. Ez kvalifikálja az embert a magasabb tudatsík elérésére, aminek jele a folytonos dicsőítés. Itt az újszövetségi „imádkozzatok szüntelenül” (1 Thess. 5.17.) felhívás párhuzamára lelünk. A folytonosság, valamint az önzetlenség elengedhetetlen követelmény a lelki gyakorlatok során, s ez teszi lehetővé a megszakítatlan meditációt, a magasabb tudatsík gyakorlati megvalósítását. Ez ugyanakkor nem jelent feltétlenül tétlenséget a világ szempontjából, mert a magasabb tudatsíkon meggyökerezve az ember hétköznapi feladatainak is lelki módon tud eleget tenni. Nem az aktivitásról mond le, hanem az anyagi ragaszkodásról. Ez pedig már misztika, mert aki a cselekvésben tétlenséget és a tétlenségben cselekvést lát, az értelmes az emberek között, s az ő helyzete még akkor is transzcendentális, ha mindenféle tettet végez (Bhagavad-gítá 4.18.)

A bölcsek megállapítják, hogy a lelki folyamatok eredményes gyakorlásához négy tulajdonságra, alázatra, könyörületességre, tisztelettudásra és a becsvágyról föladására van szükség. Soha sehonnan ne várjunk megbecsülést, ne keressünk semmilyen pozíciót, ugyanakkor belátásunk szerint tiszteljünk mindenkit.

(B.K.Tírtha kommentárja, forrás: Kagylókürt folyóirat)
~~~~~~~~~~~~

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése