mikor Kuruksétrán Krsna Rádhá lábaihoz borult

kiṁ pādānte luṭhasi vimanāḥ svāmino hi svatantrāḥ
kañcit kālaṁ kvacid abhiratas tatra kas te’parādhaḥ |
āgaskāriṇy aham iha yayā jīvitaṁ tvad-viyoge
bhartṛ-prāṇāḥ striya iti nanu tvaṁ mamaivānuneyaḥ ||

Miért borulsz a lábamhoz ily szomorúan? A férjek függetlenek.
Eltöltenek némi időt valahol, ott lelik örömüket. Mi volna ebben vétek?
A bűnös én vagyok, hiszen még élek, annak ellenére, hogy távol vagyok tőled.
A feleség élete a férje. Nemde? Nekem kell hát bocsánatért esedeznem!

a versmérték: mandākrāntā

Srídhar Mahárádzs a Siksástaka nyolcadik strófáját értelmezve ezt a verset idézi:
„Ezzel kapcsolatban eszembe jut egy vers. Amikor Krsna közel száz esztendei különlét után Kuruksétrán találkozott Rádháráníval és a gópíkkal, úgy érezte, távozásával súlyos vétket követett el ellenük. A gópík, de különösen Rádhárání közelében páratlan szeretetükre s odaadásukra gondolt, így valóságos gonosztevőnek érezte magát, olyannyira, hogy lehajolt Rádhárání előtt, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy nagyrabecsülése jeléül megérintse lótuszvirághoz hasonlatos lábfejét.
Krsna ekkor már egész India császára volt. Mégis, amikor hosszú idő múltán újra találkozott a gópíkkal, s ismét érezhette Vrndávan hangulatát, vétkesnek érezte magát. Lehajolt hát, s már majdnem megérintette Rádháránít. Csakhogy Rádhárání hátralépett, s így szólt:
– Mit teszel? Miért akarod megérinteni lábamat? Ez elképesztő! Ennyire megfeledkeztél volna magadról? Te vagy mindennek a mestere, Neked nem kell magyarázattal szolgálnod. Te szvámí vagy, az én uram és mesterem, én pedig a Te cseléded vagyok. Meglehet, egy ideig másfelé jártál, de hát mi a rossz ebben? Nem számít ez egy csöppet sem, mert az írások és a társadalom szerint is Tiéd minden jog. Te sohasem lehetsz bűnös. Semmi rosszat nem tettél. Sőt, a bűnös én vagyok. Bennem lakik a rossz, a hiba teljesen az enyém. Nem Te vagy felelős elválásunkért. Miért tartod hát hibásnak magad? Miből gondolod, hogy rosszat tettél? Az, hogy még élek, bűnös mivoltomat bizonyítja; nem pusztultam bele a Tőled való elválás gyötrelmébe.
Az egész világ előtt mutatkozom, de Hozzád nem vagyok hű. Nem érhettem el a hitnek azt a magas fokát, amit a Te szereteted megkövetelt volna. Így hát én vagyok a bűnös, nem Te! A szentek megfogalmazták az írásokban, hogy a feleség legyen mindig hálás és odaadó férje iránt. Ezért most, hogy újra találkoztunk, inkább nekem kellene lábaidhoz borulnom, nekem kellene bocsánatért esedeznem, amiért nem szeretlek igazán. E testben vagyok még, élem a világom – nem vagyok hát méltó társad. Kérlek, bocsásd meg ezt nekem! Te akarsz tőlem bocsánatot kérni? De hisz ennek épp fordítva kellene lennie! Ne tedd ezt kérlek!
Erről a találkozásról egy költő írt. Versét Rúpa Gószvámí Padjávalí című művébe foglalta.
Ilyen eszmények szerint vonzódjunk Krsnához. A végtelenhez csakis így viszonyulhatunk mi, parányiak. Ő esetleg kis figyelmet szentel nekünk, mi viszont mindig osztatlan figyelemmel viseltessünk iránta. Nincs más választásunk. Csaitanja Maháprabhu teljes odaadásra buzdít, s mivel jelentéktelenül parányiak vagyunk, csakis ilyen lehet a hozzáállásunk.”

PDF