Upadésámrta 6. – lelki látásmód

dṛṣṭaiḥ svabhāva-janitair vapuṣaś ca doṣair
na prākṛtatvam iha bhakta-janasya paśyet |
gaṅgāmbhasāṁ na khalu budbuda-phena-paṅkair
brahma-dravatvam apagacchati nīra-dharmaiḥ ||6||

dṛṣṭaiḥ – látottak által; svabhāva-janitaiḥ – saját természetéből születettekkel; vapuṣaḥ – testé; ca – és; doṣaiḥ – hibákkal; na – nem; prākṛtatvam – világiasság; iha – itt (e világban); bhakta-janasya – bhaktáé; paśyet – lássa; gaṅgā-ambhasām – Gangesz vizeié; na khalu – egyáltalán nem; budbuda-phena-paṅkaiḥ – buborék-hab (tajték)-iszappal; brahma-dravatvam – lelki folyóság; apagacchati – eltűnik, elmegy; nīra-dharmaiḥ – a víz jellemzői miatt (vagy által)

Még e világon se tekintsen anyagi szemmel a bhaktára, a saját természetéből adódó és a testi hibáit szemlélve,
(hiszen) a Gangesz lelki folyó mivolta sem csorbul egy cseppet sem, ha a víz éppen buborékos, habos és iszapos.

Sríla Prabhupád tolmácsolásában: „Tiszta odaadó tudatban a bhakta nem azonosítja magát testével, ezért az ilyen vaisnavát nem szabad anyagi szemszögből megítélni. Szemet kell hunyni esetleges alacsony származása, rossz megjelenése, csúnya, gyönge, beteges vagy rokkant teste fölött. A világi embernek mindezek szemet szúrnak, pedig a tiszta bhakta teste a látszólagos hiányosságok ellenére is lelki. Esős évszakban a Gangesz vize is iszapos, buborékos és habos, ám a folyó megőrzi transzcendentális természetét, ezért a lelki életben fejlett személy mindenképpen megfürdik e szent folyó habjaiban.”

A saját természetéből adódó (vagy saját helyzetéből, pozíciójából származó, svabhāva-janita) hibára a kommentárok általában az alacsony származás példáját említik. Az evilági létezésben testi vonásainkat a korábbi tetteink következményei, a karmánk formálja meg. Vannak, akik ezen általános megállapításon túl a konkrét testi jeleket is összekötik az előző életek tetteivel, így például a fekete fogakat a részegeskedés, a rossz leheletet pedig a rágalmazó hajlam következményének tekintik. Rúpa gószvámí versének üzenete szerint azonban a szerető odaadás mindeme hibák fölé emel, a bhakti felülírja a karmát!

„Ne lásson világiasságot” (na paśyet prākṛtatvam) – figyelmeztet bennünket Rúpa gószvámí. Nem azért, mert a bhakta volna világias, hanem mert a szemlélő látásmódja világias akkor, ha csupán az anyagi vonásokat fedezi fel a bhaktában. Komoly hibát követünk el, ha csupán a testi jellemzők szerint próbáljuk azonosítani a bhaktát.

A fő kérdés az, hogy mire vagyunk kíváncsiak a világból, mit keresünk? Milyen a tudatunk? A légy a virágos mező szélén száradó ürülékre száll, míg a méh a szemétdomb oldalában nyíló virág kelyhére. Lássuk méh-tudattal a világot magunk körül, s ez különösen fontos akkor, ha a Krsnához szorosan tartozó bhaktákat szemléljük. A méh-tudatú látás tetőpontja, mikor mindent Krsnával kapcsolatban állónak lát az ember, ahogy Krsnadász Kavirádzs gószvámí írja Csaitanja Maháprabhuról, aki miközben átkelt a dzsungelen: „az erdőt nézve Vrndávant látja, a hegyre pillantva pedig Góvardhant. Ahol csak folyót talál, úgy gondolja, az a Jamuná.” (Cscs. 2.17.55-56.)

Miképpen tekintsünk hát a vaisnavákra? Egyszer a bhakták panaszkodnak Gurudévnél egy hittestvérükre. Gurudév válasza: „Minden bhakta egy drágakő, hiszen Krsnának próbálja szentelni az életét.”

PDF